További táskaügyek

Boninak van egy fekete oldaltáskája, amit tavaly májusban kapott, és amit tavaly nyáron a Szépművészeti Múzeum előtt elhagyott. Valahova letette a lépcsőre, majd a villamoson eszébe jutott, hogy nincs nála. Tele értékesebbnél értékesebb kincsekkel: villamosjegy-gyűjtemény, kártyák, Sudoku, régi kulcsok, csavarhúzó, különböző belépőjegyek stb. Felhívtuk a múzeumot és kiderült, hogy valaki bevitte hozzájuk a táskát, így az átvehető a recepción. Így is történt.

Most ugyanezt a táskát a repülőgépen felejtette (szerintem mert az új bőröndjének bűvöletében élt), és megint csak akkor döbbent rá, amikor már kint voltunk. Ezúttal többek között egy manga, egy kiszuperált fényképezőgép és egy műanyag dobozszerűség (korábbi rendeltetése szerint rágótartó) volt benne. Átmentünk mindazon a procedúrán, amelyen ilyenkor át kell menni, telefon, egyeztetés, visszamentem a csomagkiadó részbe, és megint meglett a táska! Csak úgy a kezembe nyomták, hogy menjek Isten hírével - míg nyáron a múzeumban ki kellett tölteni egy formanyomtatványt, meg kellett adnom az adataimat stb. 

Egy komoly úriember saját gurulós bőrönddel közlekedik Európa repterein

 

Egy komoly tízéves

Nincs a világon az a

– liftgomb

– ajtónyitó

– vagy kapucsengő

amely előtt az én tízéves – negyven kilós, 152 centis, 38-as lábú, bonyolult matekfeladatokat megoldó – fiam ne kiálltana fel izgatottan, lelkesen és szinte könyörögve, hogy:

– ÉN NYOMOM MEG A GOMBOT!!

Hegedű, zongora

Csalódott voltam, amikor Boni második hangszernek a zongora mellé nem a hegedűt (vagy brácsát) választotta, hanem a dobot. A hegedű sok szempontból praktikus lett volna, főleg a mérete és a feltárulkozó lehetőségek (szimfonikus zenekar) miatt. Na de most egy kicsit megváltozott a véleményem,  mert Bonit megkérte a tanárnője, hogy kísérjen zongorán egy hegedűs kislányt. Két összpróbájuk és egy fellépésük volt.

Eddig nem mértem fel, hogy a hegedű az első pár (?) évben, amíg a zenészpalánta meg nem találja a hangok pontos helyét, borzalmasan szól. Az egész koncert rettenetes volt, egyetlen fiútól eltekintve az összes hegedűs hamisan játszott, de mint a zongoratanárnőnk előre megmondta, ez teljesen normális. Másképp nem is lehet, állítólag. Bonikám, aki a zongora miatt hozzászokott a tiszta hangközökhöz, csak fogta a fejét. A kislány, akit kísért, kb. a hangok felét találta el jól. Belegondoltam, milyen nehéz lehet a lánynak: nem csak azt kell megtanulnia, hogyan (pontosan hol) kell lefognia a húrokat, de azt is, hogy most akkor az úgy jó-e vagy sem. Márpedig ha nem hallja, hogy a kívánt hang szólal-e meg, akkor honnan tudná, hogy rosszul fogta le?

Ezek után szerintem kizárt, hogy Boni elkezdjen hegedülni tanulni, pedig neki pont van hallása. Ő maga lenne az első, aki nem viselné el a saját hamis hangjait. Évekig, ráadásul! Őszintén megmondom, én sem viselném túl jól, ha minden nap ezt kellene hallgatnom. Nem is tudom, a hegedűtanárnő hogyan bírja. Ha visszanézem a koncerten készített felvételt, egyszerűen nevethetnékem van, egyrészt meg a darab az elejétől a végéig totál hamis, másrészt mert ráadásul a kislány egy ütemmel később lépett be. Boni felkapta a fejét a kottából és tányérnyi hitetlenkedő szemeket meresztett rá, hogy mi lesz már, erre a lehetőségre nem készültek fel, rutinjuk alig! Amúgy nagyon szerencsésen megoldották a helyzetet, nem csúsztak el és egyszerre fejezték be, ami azért is csoda volt, mert a kislány a darab közepéből egyszerűen kihagyott négy ütemet.

Csak a legeslegutolsó fellépő volt élvezhető. De az viszont basszus, fantasztikusan játszott (egy tangót). Gondolom évek munkája, és hosszú, fülsiketítő próbálkozások vannak mögötte.

Család

Kora tavasszal meghalt a nagybátyám. Nem is tudtam, hogy kórházban volt. Amúgy évek óta nem is tudok róla szinte semmit. Húsz-harminc éve nem láttam, előtte sem sokszor. Az unokatesóimat (egy fiú, egy lány) nem ismerném fel az utcán. A családnak ezt az ágát soha nem ismertem jól, semmilyen közös élmény nem fűz össze minket, pedig húsz évig egy városban éltünk. Ami miatt ezt most leírom, az a következő: a papám (az ő öccséről van szó) értésemre adta, hogy nagyon jó lenne, ha felhívnám az unokatesóimat, hogy átadjam a részvétkívánságaikmat, mert ezt így illik.

Próbálom toleránsan elfogadni, hogy az apám egyetlen dolgot helyez mindenek fölé: az illemtant és a külsőségeket. A ki-mit-fog-szólni-a-faluban mentalitást. Azért próbálom ezt elfogadni és elviselni, mert ez az ő döntése, az ő életmódja, az ő értékrendszere. Végül is ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak, mindenkinek más a fontos, én például fütyülök arra, hogy mit gondolnak rólam idegenek (sőt, szeretek polgárpukkasztani és provokálni). Csak annyit mondtam neki, hogy biztosan nem fogok felhívni félidegen embereket, örülök, ha az ismerősökre van idő. 

Amúgy lehet, hogy meg kellett volna tennem, nem tudom. Nem is az illem okán, de más (mondjuk a férjem) talán megragadta volna az alkalmat, hogy újra felvehesse a kapcsolatot eltávolodott rokonokkal, nem tudom. Tulajdonképpen jobb lenne, ha én is egy ilyen laza és introvertált ember lennék (ahelyett, hogy polgárpukkasztanék és provokálnék!). Lehet, hogy tök szimpik az unokatesóim, ki tudja. A kérdést, hogy számít-e a vérrokonság, ha amúgy semmi közünk egymáshoz, szerintem érdemes feltenni – a téma érdekes, mindenképpen megéri elgondolkodni rajta. Ki-ki vérmérséklete szerint adja meg rá a maga válaszát, ami szerintem nem lehet abszolút értékben „jó” vagy „rossz”, kb. ugyanúgy, ahogy egy nő szabadon eldöntheti, hogy nem szeretne anya lenni. Nincs egyetemesen érvényes jó döntés, ezt csak és kizárólag az érintett tudja helyesen megítélni. Na, de elkalandoztam.

A papám minden alkalommal érezti velem a nemtetszését és elmondja: igazán felhívhattam volna őket. De még ezt is toleránsan végighallgatom, még ezzel sem tudja kiverni a biztosítékot. Próbálom úgy felfogni, hogy van ez a nézetkülönbség köztünk, és ő (teljesen hibásan ugyan, de) megpróbál meggyőzni. Igaz, kicsit fura, hogy a majdnem-ötven-éves-lányának meg akarja mondani a tutit, de ezt is próbálom megmagyarázni. Ahogy mondják: csak jót akar.

Amit viszont nem tudok lenyelni, az az, hogy ha nem volt semmilyen kapcsolatunk ezekkel az emberekel évtizedeken át, az pontosan a papám miatt volt így. Ő volt az, aki nem járt össze az öccsével, aki nem kereste az alkalmat, hogy mi, gyerekek találkozhassunk. Soha nem hívta meg őket hozzánk, soha nem szervezett közös programokat. Egyáltalán nem voltak semmilyen szinten jelen az életünkben, még szavak, gondolatok szintjén sem. De még ezt is el tudnám fogadni. Csak éppen ez a távolságtartás és emberkerülés (amivel örökre eltávolított egymástól két családot) teljes ellentmondásban áll azzal az óhajával, hogy most viszont tartsunk össze és tegyünk úgy, mintha ez a családi kapocs fontos volna.

És ezt nem tudom se megérteni, se elviselni, se megbocsátani!

A hétvégén volt a nagybátyám búcsúztatója. Jellemző, hogy mit mesélt az eseményről: egyrészt mérgesen kommentálta, hogy a húgom nem volt ott (számomra teljesen érthető módon), másrészt elragadtatva mesélte, hogy az unokatesóm kisfia milyen jó gyerek, mert mennyire sírt.

Egy klasszikus eset

Szerdán beszéltem az eladó lakás tulajdonosával. Azzal fejeztük be, hogy megírja, mikor tudjuk megnézni a lakást. Utána tűkön ültem. Izgatottan vártam, hogy jelentkezzen. Teljesen olyan volt, mint amikor az ember állás- vagy szerelmi ügyekben vár egy életreszóló és sorsfordító e-mailt; félóránként néztem, megjött-e már. Régi emlékek elevenedtek fel, nem bírom az ilyen stresszes várakozásokat! Egy idő múlva kényszerítettem magamat, hogy csak kétóránként nézzek rá az e-mailjeimre. Csütörtök este elmentem futni, és olyan megnyugtató volt, hogy egy órán keresztül biztosan nem fogok kísértésbe esni.

A pasi se csütörtökön, se pénteken nem írt. Nem értettem, mert egyrészt csak meg kellett volna kérdeznie a bérlőktől, hogy mikor tudnak beengedni a lakásba, másrészt nem tűnt olyan kicsinyes alaknak, aki taktikázik és az idegeimmel játszik, hogy majd felsrófolja az árat. Elkezdődött a hétvége. Kezdtem belenyugodni a helyzetbe, és elfogadni, hogy nem vagyok jó emberismerő. Szerencsére az ingatlanos csaj, aki ki szokta adni a lakásunkat, minden e-mailemre még aznap válaszolt, olyan megnyugtató volt, hogy van valamiféle haladás az ügyben.

Szombaton egész nap itthon rostokoltunk, mert egyrészt Boni beteg volt (valami vírus). Megrendeltem a gurulós bőröndöt végre, mert ebben sem tudtunk már napok óta dűlőre jutni. A férjem egyre kevésbé képes gyors döntéseket hozni, el is határoztam, hogy lakásügyben csak magamra fogok hallgatni, rá és a szüleimre semmiképp! Vártam a visszaigazolást a bőröndről, mert kétféle kézipoggyász mértű modelljük volt, és meg akartam bizonyosodni róla, hogy a jót rendeltem meg. Belenéztem a spamok közé, hátha oda ment, nem szoktam erről az oldalról rendelni.

Basszus ott volt a lakástulaj péntek koradélutáni e-mailje. A balek, aki vagyok! Micsoda kezdő hiba, atyavilág. Most ő fog hülyének nézni, amiért egy teljes nap múlva válaszolok neki, holott nekem sürgős és fontos és életreszóló és sorsfordító az ügy. Szimpin, helyesírási hibáktól és szmájliktól mentesen felajánlott egy idősávot a lakás megnézésére. Türelmetlen vagyok!

Kakaós csiga

A járvány alatt hónapokig (évekig?) azt hittem, Z. már soha sem fog önszántából boltba járni vagy nyugodt szívvel pékségben vásárolni. Szerencsére tévedtem. Ma már gyakran azelőtt lemegy a pékségbe, hogy felébredtünk volna, és már messziről illatozik a konyhapultra letett sok péksütemény... amelyek között a legfinomabb ez a kakaós csiga. Teljesen más, mint az otthoni, mert belül puha és omlós, kívül ropogós... elképesztően finom. Ahogy a franciák mondják: életveszélyes!

Ingatlanügyekbe keveredtem!

Évek óta szeretném eladni a nagy, szépen felújított és kényelmes budapesti lakásomat, és helyette venni egy szintén nagy és kényelmes másik lakást. Az ok elsősorban az, hogy a mostani lakásom egy lepusztult épületben található, és attól félek, hogy egyszer ránkdől. Évek óta keresgélek hasonló kaliberű lakást egy másik kerületben, konkrétan kb. tíz-tizenöt utca jöhet szóba, de soha nem találtam megfelelőt. Pontosabban 2022-ben találtam egyet, amit akkor hosszas gondolkodás után nem vettem meg, és amit utána megbántam (ezt a tapasztalatot azóta is az élet egy fontos leckéjeként tartom számon).

Most, hogy közeledik a tavaszi szünet, amit Magyarországon fogunk tölteni, megint aktívabban kezdtem keresgélni, de megint ugyanazokat a köröket futom: nincsenek jó lakások az adott környéken, hatalmas kompromisszumokat kellene hozni, nem éri meg stb. Ekkor beugrott egy ötlet, nem is értem, miért nem gondoltam erre soha.

Ezen a bizonyos környéken 2019-ben vettünk közösen egy kis lakást Z-vel, kiadásra, illetve én titokban mindig is arra gondoltam, hogy ha Boni egyszer Magyarországon tanulna, akkor jól jönne neki. Azóta ki is van adva, ami elég sok stresszel és adminisztrációval jár ugyan, de nem bántuk meg. Ez a lakás pont kétperces sétára található a szüleim budapesti lakásától, amúgy ez is volt az egyik oka annak, hogy megvettük. Na már most arra gondoltam, hogy ha esetleg a kis lakásunk mellett lévő másik kis lakás eladó lenne valaha, akkor nem kellene lakásokat nézegetünk, hanem egyszerűen csak kivárni, megvenni, majd utána a két lakást egybenyitni.

Nem is értem, miért nem jutott ez soha eszembe! Olyan kézenfekvőnek tűnik. Meglenne a két WC és két fürdőszoba is, amire annyira vágyunk. Írtam is a tulajdonosnak egy óvatos, puhatolódzó e-mailt, hogy mondja meg, ha tudja, mi lesz a sorsa az elkövetkezendő 5–10 évben ennek a lakásnak, mert érdekelne minket. Azt is megírtam neki, hogy ha esetleg soha az életben nem akar megválni attól a lakástól, akkor nekünk ez is fontos infó, mert akkor tovább keresgélünk.

Képzeljétek, azt válaszolta, hogy jókor írok, mert mivel időközben külföldre költözött, éppen meg akarta hirdetni a lakást. Őrület, nem? Beindult a fantáziám. Átküldte az alaprajzot, egyetlen dologtól eltekintve pont jónak tűnik! Tegnap beszéltünk is telefonon, szimpi volt, összehozunk egy lakásnézést (ő nem lesz ott) és ha nekünk tetszik (de miért ne tetszene??) és a két lakás összenyitásának a lehetőségét is körüljártuk, rátérünk a pénzügyekre. Ha esetleg meg tudunk egyezni, akkor el kellene adnom az imádott, de kiszolgált bevárosi lakásomat... amit az eszemmel tudom, hogy meg kellene tenni előbb-utóbb, de amit a szívem még mindig ellenez egy kicsit...

(Olyan ez a lakás, mint egy alkoholista pasi, akibe az ember fiatalon fülig beleszeretett. Azt hittem, ki tudom gyógyítani, de nem. Minden jel arra mutat, hogy a kapcsolatnak nincs semmi jövője, a pasi – noha sármos és szexi – iszik, mint a kefekötő, mégsem tudok szakítani, és még idős fejjel is megdobban a szívem, ha meglátom.)

Újabb háziszabály

Hajlamos vagyok ilyen-olyan szabályokat hozni otthon, mint pl. hogy aki kinyit egy szekrényajtót, az utána csukja is be, vagy hogy ha megeszik az ember egy csokitojást, akkor az illető ne szórja szét a sztaniolpapírt körbe-körbe, hanem ügyesen tegye bele a szemetesbe.

Legújabb háziszabályunk: tilos kimondani ilyen és ehhez hasonló mondatokat:

– Ma láttam Gabrielt!

– Ma láttam Raphaёlt!

– Ma láttam Robin-t!

Ezek félinformációk, amelyek csak értetlenséget és magyarázkodást szülnek. A következő kérdés ugyanis minden esetben az, hogy:

– MELYIKET?!

Mindegyikből minimum kettő van, ha nem négy. Ezért gyakran a vezetéknevükkel különböztetjük meg őket, de előfordul, hogy a vezetéknevüket nehéz kimondani (mert kettős, vagy mert idegen hangzású), esetleg nem is ismerjük, ekkor olyanokat szoktunk mondani, hogy Raphaёl-az-Alexis-Fia vagy Robin-Akinek-Most-Született-Tesója vagy Gabriel-a-Kardozós.

Amúgy én vagyok az első, aki gyakran megszegi a szabályt. Olyan könnyű ugyanis feltételezni, hogy a másik is ugyanarra a gyerekre gondol. Csak azt a bizonyos Robin-t (Akinek-El-Volt-Törve-a-Karja) lehet látni a könyvtárban, a másik nem szokott odajárni vagy egyértelmű, hogy melyik Raphaёl köszönt rám a boltban (mert a másik soha nem szokott köszönni*).

* Nem véletlenül ő Boni legjobb barátja!

Miért van a valami, a semmi helyett? Hogyan jöhetett létre a semmiből valami?

A felületes szemlélő mostanában azt hihetné Boniról, hogy tipikusan „kocka”, akit a matek meg a fizika érdekli. Ezt a véleményét abból vezetné le, hogy Boni folyton számol(gat), mostanában például a Pitagorasz-tételt ellenőrzi, illetve fizikakönyveket tanulmányoz, jegyzetel (ír!) és az egyik kedvenc társasjátéka a Turing Machine.

Pedig én jól tudom, hogy még ezekben a tevékenységeiben is ő egy valódi bölcsész és filozófus, akit valójában az bűvöl el, hogy a számokat, azaz a méretet, a távolságot, a nagyságot stb., vagy azok hiányát, jelekkel le lehet írni. Hogy vannak olyan, a szavaknál is megfoghatatlanabb jelenségek, amelyeket szintén rögzíteni lehet papíron, és hogy ehhez külön rendszert kellett, önkényesen ráadásul, kitalálni, azaz a számrendszert!

Egyik mesekönyve például valahogy így kezdődött: az ősrobbanás után létrejött a tér és az idő. Hát nem őrület?! A végtelen fogalmával együtt? Hogy az örökkéről már ne is beszéljünk?! Vagy hogy a Nap körül keringő égitesteket olyan köznapi jelenségekkel lehet megmagyarázni, mint egy alma lepottyanása a fáról! De a kvantumfizika ugyanígy lenyűgözi, érthető módon: hogy a fénysebességnél is lehet gyorsabb! Ráadásul egy időben lenni két helyen!

Ezek mind olyan matekos ügyek, amelyek rokonok a filozófiával. A valószínűségszámítás szintén. Hogyan van az például, hogy ha elgurítunk egy kockát, annak az eredménye lehet egyszerre előre determinált (hiszen ha nagyon sokszor dobjuk el, az 1–6 számok hasonló arányban jönnek ki) ugyanakkor probabilista is (mert ha egyszer dobjuk el, megjósolhatatlan, hogy mit kapunk). Vagy: van-e az univerzumban véletlen?

Elmeséltem neki a Monty-Hall paradoxont. Ez egy olyan feladvány, amelyteljesen szembe megy a józan paraszti ésszel, ugyanakkor gyorsan levezethető papíron, és utána könnyű átlátni és megérteni (elhinni viszont nem). Röviden: egy játékosnak választania kell három zárt ajtó közül. Az egyik mögött egy autó van, a másik kettő mögött egy-egy kecske. Miután kiválasztott egy ajtót (legyen ez az 1. ajtó) a műsorvezető megmutatja, hogy a fennmaradó két ajtó közül melyik mögött van kecske (a példában mondjuk a 2. ajtó) és megkérdezi tőle, hogy szeretné-e módosítani eredeti választását (azaz inkább a 3. ajtót választani) vagy megmarad az 1. ajtónál? 

Tehát az a kérdés, hogy a játékos növeli-e az esélyét az autóra, ha a plusz infó birtokában eláll az eredeti döntésétől. A válasz: igen. Ha a játékos megváltoztatja eredeti döntését, nagyobb esélye van arra, hogy megnyeri az autót. Első látásra nem logikus, miért kellene módosítania? Hiszen most két ajtó van előtte, egyik mögött egy kecske, másik mögött egy autó, de még mindig nem tudja melyik mögött mi van. Akkor miért változtasson?

Én ezt akkor értettem meg, amikor felvázoltam a lehetséges opciókat. Vegyünk pl. egy olyan helyezetet, amikor az ajtók mögött ez van:

1. ajtó: autó (A)

2. ajtó: kecske (K)

3. ajtó: kecske (K)

Ez csak egyetlen lehetőség a három közül (az autó lehet a 2. és a 3. ajtó mögött is), de a többi ugyanígy lezongorázható, ezért azokat nem veszem sorra. A játékosnak ebben az esetben ezek a döntési lehetőségei vannak:

Döntési lehetőségek

 

Ez azt jelenti, hogy 1/3-ad esélye van arra, hogy véletlenszerűen a kocsit válassza:

A háromból egyszer (1/3) lesz övé az autó

 

Ez történik akkor, ha az eredeti döntését a játékos később nem módosítja. Eddig ez logikus és egyértelmű. Miután azonban a műsorvezető megmutatta a játékosnak, hogy a fennmaradó két ajtó közül melyik mögött van kecske (az első két variációban a 3. ajtó, az utolsó variációban a 2. ajtó mögött), és a játékos megváltoztatja a döntését (sárga nyilak), abban az esetben, mint ahogy a táblázatból kiderül, háromból kétszer megnyeri az autót:

A háromból kétszer (2/3) lesz övé az autó

 

(Ehhez hasonló feladvány: egy embernek két gyereke van. Az egyik lány. Mennyi az esélye annak, hogy a másik fiú? Ki tudja levezetni?)

Két blogger(ina)

Volt egyszer két blogger. Az egyik A. országban, a másik B. országban élt (írt). Olvasni kezdték egymást.

Egy évtized múlva - a blogolástól és a virtuális ismeretségtől teljesen függetnenül - ugyanabban az országban (C.), ugyanannál a cégnél, ugyanannak a kb. húsztagú csoportnak a héttagú munkacsoportjában, ugyanannak a folyosónak két, egymással szemben lévő irodájában dolgoznak! Kommentelés helyett át tudnak egymásnak kiabálni!

Ennek mi volt az esélye?!

Az egyik blogger én vagyok.

A másikat is ismeritek! :)

Gurulós bőrönd

Boninak vennünk kell egy gurulós bőröndöt, mert a következő utazásainkkor megpróbálunk csak kézipoggyásszal utazni (sportot űzök abból, hogyan lehet minél kevesebb cuccal menni). Ennek kapcsán kikerestem, hogy mit írt Márai Sándor 1976-os naplójában egy new york-i ismerőséről:

„Kézitáskájára rászerelt négy kis kereket, a táskát szíjon húzza maga után, mint egy kiskutyát. Az emberek röhögnek, megkérdik, nem harap-e, tud-e ugatni a táska, de nem törődik ilyesmivel, mániája védi minden külső behatás ellen.”

Érdekes, hogy egy ilyen célszerű és praktikus találmányt, mint a gurulós bőrönd, az emberek nem fogadtak kitörő örömmel, sőt, elismeréssel! Vajon mi az, amin ma röhögünk, és amit ötven év múlva mindenki használni fog? Mondjuk például én a kilencvenes évek elején a Budapest utcáin hangosan mobiltelefonozó külföldieken röhögtem, ma már pedig... bár a röhögés nem jelenti azt, hogy a röhögés tárgya feltétlenül el fog terjedni később. Emlékszem, amikor először láttam az utcán pórázon vezetett kisgyerekeket! Másodszor, harmadszor és negyedszer stb. is megdöbbentett.

Négykezes

Ezen a felvételen másodszor próbálják össze a darabot a gyerekek. Szerintem olyan ügyesek (még ha el is csúsztak egy kicsit)! A koncert szuperul sikerült, nem tévesztettek.

Egy kis szőrszálhasogatás

Csütörtökön Boni hazahozta a kijavított tollbamondását, amelyben volt hat hiba. Hat! Általában max. kettőt szokott hibázni, gyakran 100%-ra írja meg, úgyhogy kicsit csalódott volt, az apja pedig bosszús. Közelebbről megvizsgálva azonban gyanús lett a dolog, és miután utánanéztünk a szabálynak, rájöttünk, hogy Boni megoldása is jó.

(Már rég akartam írni, hogy mennyire hiányolom, hogy Magyarországon nem terjedtek el a preskriptív nyelvtankönyevk és az értelmező kéziszótárak, amiket itt minden könyvesboltban és pályaudvaron árulnak. Annyi helyesírási, nyelvtani és szemantikai vita dönthető el velük gyorsan és egyszerűen!)

Z. nem bírta szó nélkül hagyni, és pénteken beszélt a tanárnővel, félig tréfálkozva, félig halálos komolyan (ahogyan a franciák viszonyulnak a nyelvükhöz) és az adott könyv adott paragrafusára hivatkozva a nő elé tárta a véleményé,t mely szerint a javítás hibás volt.

De a nő nem számította újra Boni pontjait. Nagyon meglepődtünk. Ráadásul négy (4) hibának számította azt, ami valójában egyetlen (1) hiba volt: Boni többes számban értette a főnévi szerkezetet, és ebből kifolyólag, amúgy nagyon helyesen és következetesen, többes számban tette nem csak a főnevet, de a névelőt, a melléknevet és az igét is. Pont az lett volna a részéről a hiba, ha nem egyeztet!

Nem lehet haragudni amúgy a tanárnőre, mert annyira szimpi. Talán eddig ő a legkedvesebb és a legközvetlenebb pedagógus, azok közül, akik Bonit tanították, és soha, semmi panasza nem volt Bonira (amiben szintén kivételnek számít). Úgyhogy már egy ideje azon gondolkodom, mit adjunk neki majd az év végén (könyv? magyar bor?) és ezek után azon röhögtünk Z-vel, hogy talán adhatánk neki egy olyan francia nyelvtankönyvet…

A „nincsenek hülye kérdések” tétel cáfolata

Tanároktól hallottam gyakran, hogy nincsenek rossz kérdések, bármit meg lehet kérdezni, csak bátran. Mindig is gyanús volt ez az eszelősen liberális szemlélet, hallottam én már gyerekként is idióta kérdéseket. Vajon a tanárok maguk elhitték ezt az elvet? Vagy csak a helyes pedagógia segédeszközének tekintették, és kénytelenek voltak így gondolkodásra ösztönözni a diákokat?

Mindenesetre tegnap én magam tettem fel egy akkora hülye kérdést, amely talán a Világ Legidiótább Kérdése címére is pályázhat (nagy eséllyel). Miután elkísértem Bonit az iskolába, bementem a sulival szembeni Auchan-ba, hogy megvegyek pár olyan dolgot, amit a kisközértben nem árulnak. A zöldségeknél találkoztam egy rég nem látott, ismerős anyukával, aki holmi paprikákkal és zacskókkal volt éppen elfoglalva.

– Szia! – köszöntem rá meglepetten, majd sajnos (és a saját legnagyobb döbbenetemre) kicsúszott a számon a kérdés, amellyel garantáltan elkönyvelt – ha teljes idiótának nem is, de – kissé micimackósan együgyűnek:

– Vásárolsz?

Pletykálkodás

Mindig is az volt az érzésem, hogy nagy átlagban a franciák udvariasabban és civilizáltabban viselkednek a magyaroknál (vagy fordítva: a magyarok szókimondóbbnak és őszintébbnek tűnnek a franciáknál) és ez most megint beigazolódott ennek a kislánynak a halála kapcsán. Semmiféle pletykálkodás vagy sugdolózás nem megy nyíltan az iskola előtt. Nem látom, hogy az eset téma lenne bárhol is, és se nekem, se a férjemnek nem sikerült még kiderítenünk, hogy pontosan mi történt (és kivel). Igaz, a közhangulathoz alkalmazkodva, mi sem merünk csak úgy kérdezősködni.

Azóta jött több e-mail is az iskolából más témákban (igazgatónőtől, tanárnőtől), napok óta sztrájkol a menza, szóval mindig történik valami, és mégis úgy érzem, semmi sem tudja feledtetni azt a bizonyos értesítést szomorú hír címmel. Nehéz helyzetben is vagyunk: kaptunk egy infót, amivel egyedül kell megbirkóznunk, kontextus nélkül, magunkra hagyartva. Az a bizonyos pletykálkodás, mások életében vájkálás és folytonos véleménynyilvánítás, ami szerintem olyan tipikusan magyaros jelenség (vagy lehet hogy a saját családomra jellemző?), antropológiai szempontból végül is hordoz egyfajta funkciót, és van értelme. Emberibb.

Gondolkodtam azon is, hogy miért szeretném annyira megismerni a baleset körülményeit. Egyrészt elemi kiváncsiságból, másrészt lehet hogy mert azt szeretném hallani, hogy gondatlanságból történt (azaz elkerülhető lett volna, azaz mi el tudjuk kerülni!). De mára már eljutottam odáig, hogy lehet, hogy jobb lenne nem is tudni semmit.

Ízlés dolga

– Ááá, szia Gabriel! – köszöntem rá Boni egyik évfolyamtársára – Jól vagy? Milyen volt a síelés?

– Végül nem voltunk síleni – felelte.

– Nem mondod! – csodálkoztam, mert emlékeztem, hogy az anyja még szeptemberben lefoglalta a szállást.

– Igen, mert vettünk egy lakást Dél-Franciaországban. Azt kellett a szünetben intézni. Nem tudtunk elmenni a hegyekbe.

– Óóó, de szuper! És be is tudtatok már költözni?

– Nem, még nem. Életjáradéki szerződést kötöttünk, még nem igazából a miénk – csicseregte finom cérnahangocskáján – Most várjuk, hogy a néni meghaljon!

Jean-Claude

Boni még mindig annyit hazudik, füllent és átkölt, hogy nagyon nehéz dolgunk van, ha az igazságot keressük. Hazudik önös érdekből („Igen, mama, mostam fogat!”, „Persze, mama, fogkrémet is raktam rá!”) és hazudik merő passzióból is. Kitalál egy teljes történetet, ami elejétől a végéig hazugság, vagy igaz sztoriba ágyaz egy-két hazugságot. Hazudik viccből és hazudik azért is, hogy jobb fényben láttassa magát (pl. el akarja hitetni, hogy ezt vagy azt a viccet ő találta ki, holott olvasta). Szerintem néha már maga is elhisz egy-egy maga költött kitalációt!

Kedden a következő történettel állított haza: „Képzeld, mama! Jött egy új gyerek az osztályba. Jean-Claude-nak hívják, és amikor be kellett menni a terembe, és a tanító néni pont nem nézett oda, megszökött! (il a fait une fugue) Senki sem tudta, hová ment. A tanítónő osztályról osztályra végigjárta a folyosót, addig valaki más vigyázott ránk. Végül a padláson találták meg, képzeld! Utána bevitték a B-be, tudod, a mellettünk lévő osztályba, és végül kiderült, hogy nem is hozzánk fog járni, hanem oda!”

Na ezt aztán már nem vettem be! Mint később megbeszéltük, Z. szintén hitetlenkedve fogadta a mesét, mégpedig ugyanabból az okból:

Egy tízéves kisfiút nem hívhatnak Jean-Claude-nak!

Nem is tudom, hogyan érzékeltessem ezt a magyar olvasókkal. Nem olyan, mintha egy mai tízéves kisfiút Magyraországon Ferencnek, Lászlónak, Jánosnak vagy Bélának hívnák. Ez is mind nagyon hihetetlen, ugyanakkor elképzelhető, mert ezek mégiscsak régi királyi vagy bibliai nevek. Én például egyetlen Feri, Laci, Jani vagy Béla nevű gyereket sem ismerek (ismerek viszont egy Sándort és egy Károlyt), de attól még nem zárom ki ezeknek az eshetőségét. A Jean-Claude viszont teljesen más: ez egy ötven-hatvan évvel ezelőtti divatnév, ma már totálisan elavult, és egyértelműen egy bizonyos generációra, a mai boomerekre utal vissza.

– Te figyelj, Boni, olyan nincs, hogy egy gyereket Jean-Claude-nak hívjanak. A Jean-Claude-ok ötven, meg hatvan évesek! – figyelmeztettem a hazugságára.

– És hogy hívták őket, amikor megszülettek? – válaszolt vissza félig viccesen, félig érdeklődve.

Lényeg a lényeg, nem tágított, és mindketten (mindhárman) kötöttük az ebet a karóhoz. Mi az apjával biztosak voltunk benne, hogy téved (vag hazudik), Boni viszont határozott és megingathatatlan volt. Végül fogadást kötöttünk: Boni vállalta, hogy ha tévedésnek (vagy hazugságnak) bizonyul az állítása, egy hónapig nem képernyőzik. Emlékeztettem rá, hogy ebbe bele fog esni a húsvét is, de csak nevetett, és azt állította, hogy információja sziklaszilárd alapokon nyugszik. Ellenben, ha neki van igaza, két mangát és egy ismeretterjesztő könyvet fog kapni.

Mivel szerdán nincs suli, nem tudtuk az állítását ellenőrizni. A zenesuliban viszont találkoztunk egy apukával, akit tényleg Jean-Claude-nak hívnak (50–60 éves). Elmeséltem neki a fogadásunkat. A legnagyobb mértékben igazat adott nekem, és figyelmeztette Bonit, hogy szerinte ne fogadjon, mert veszíteni fog. Azt mondta, hogy még a hírét sem hallotta annak, hogy egy mai gyereknek ez legyen a keresztneve.

Vacsoránál eszembe jutott, hogy esetleg nem is francia a gyerek. Egyetemen volt egy csoporttársam, akinek a (vietnami) szülei valószínűleg úgy gondolták, hogy a lányuknak egy ősi, töyökeres francia nevet kell választaniuk, hogy sikeresen beilleszkedjen: így lett belőle Jacqueline, amivel szegény világ életében mindenhonnak kilógott, mert a Jacqueline-ok ma már kilencven évesek, és a név teljesen eltűnt a süllyesztőben. De mint Boni megerősítette, francia kisfiúról van szó.

Ekkor körülnéztünk az interneten. Kiderült, hogy 2013-ban öt (5) darab gyerek kapta a Jean-Claude nevet a keresztségben. Összehasonlításképp lásd Boni osztálytársainak nevét és gyakoriságát 2013-ban, amikor is összesen kicsit több mint 800 ezer gyerek született:

Gabriel (5200)

Léo (5028)

Raphaël (4058) 

Arthur (4054)

Sacha (3177) 

Noé (2274)

Robin (2028)

Martin (1573)

Alexandre (1972)

Gaspard (1187)

 

A leggyakoribb fiúnév abban az évben a Lucas (5661), a Louis (5300) és a Hugo (5400) volt, de olyanokból most egy sem jár Boni osztályába (a párhuzamos osztályokba igen). Én egyébként teljesen megértem azokat a szülőket, akik egyedi nevet adnak a gyerekeiknek, rossz tapasztalataim vannak a tucatnevekkel (köztük a sajátoméval). Boni keresztnevét még 1200 más ugyanilyen korú gyerek viseli  Franciaországban (kétféle helyesírással), de ez már eléggé ritkának számít, az iskolában pl. rajta kívül nincs más. Warren-ből, Yliasse-ból és Marceau-ból is csak egyet-egyet ismerek, mindegyik 500 körüli találattal: de ez mégis százszor több, mint a Jean-Claude!

 

A legfurább nevű kisfiú a Lothaire, 2013-ban csak négyet (4) neveztek el így (egy középkori frank királyról). De még ez a név is beleillik a jelenlegi közízlésbe, mert régi, sőt, patinás. Na de a Jean-Claude? Statisztikailag ugyanannyi az esélye, mégis... valószínűtlenebbnek tűnik. A Lothaire (magyarul: Lothár) nem divatjamúltan, hanem inkább egzotikusan ritka, ráadásul a király ebben a régióban uralkodott. Az uszoda neve Lothaire, és az egyik pékségben van Lothaire nevű baguette is.

Boni viszont egyre biztosabb volt a dolgában, időnként jókedvűen emlékeztetett a fogadásunkra. Néha viszont huncutfélén a szemembe nevetett, hogy már nem is olyan biztos, nem emlékszik jól... lehet, hogy csak Jean? Vagy csak Claude? Vagy a keresztneve Jean, a vezetékneve Claude? Vagy esetleg Claude-Jean? Mint utólag kiderült, ekkor járatta a bolondját velünk. Végig tudta, hogy igaza van. A tanítónő ma megerősítette, hogy az új kisfiút tényleg Jean-Claude-nak hívják. 

 

Az ötből az egyik! Teljesen szembe megy az intuíciómmal, de végülis ha van a városban Lothaire, akkor miért ne lehetne Jean-Claude is?

Hétfőn

Tegnap reggel döbbenetes volt átélnem az iskolába menet, hogy semmi sem változott. A madarak és a gyerekek ugyanúgy csiripeltek, a szülők ugyanúgy beszélgettek, a nap ugyanúgy sütött, a tanárok ugyanúgy mosolyogtak, ahogy minden márciusi reggelen. Nem szakadt ránk az ég, nem némultak el az emberek, nem állt le a forgalom, noha megtörtént a felfoghatatlan, az elfogadhatatlan: egy kislány meghalt!

(Továbbá döbbenetes az is, hogy akárkinek mesélem a történteket, márpedig beszélnem kell róla, szinte mindenki egy hasonló történettel rukkol elő: egy osztálytársa, ismerőse, aki általánosban meghalt. Olyan érzésem van, mintha ez nem a kivétel, hanem a norma lenne. Teljesen olyan, mint amikor a barátnőm mellrákos lettt, és mint mesélte, szinte mindenkinek a környezetében volt 1–2 mellrákos ismerőse.)

Bonit az apja hazahozta ebédre, én tegnap itthonról dolgoztam. Amikor délben megjöttek, Z. már messziről vágta nekem a fejeket, hogy nehogy kérdezzek bármit is Bonitól, mert úgy tűnik, nem mond semmit. Tök érdekes, nekem viszont azonnal elmesélte. Rögtön azzal indított, hogy képzeld, mama, valami borzasztó történt az iskolában. A kislányt állítólag egy traktor gázolta el egy tanyán.

Ennél többet azóta sem tudunk. Miért volt ott, kinek a hibája? Rögtön meghalt vagy később, kórházban? Szenvedett? Tudta? Vele volt az anyukája? Ezekre a kérdésekre nincsenek válaszaink. Boni leírása alapján tényleg arról a kislányról lehet szó, akire gondoltam. Nekem ez így százszor rosszabb, ő viszont nem emlékszik rá. Kérdezgettem, hogyan monda el a tanárnő, de nem nagyon tudtam kihúzni belőle semmit, csak annyit mondott elismerően, hogy a kislány osztályába nem kevesebb, mint öt pszichológus fog menni.

Bele sem merek gondolni, milyen lehet most a kislány anyukájának. Tudtátok, hogy Annie Ernaux (francia Nobel-díjas írónő) szülei elvesztettek egy hatéves kislányt? És mivel tudatosan csak egyetlen gyereket szerettek volna, valahogy túllendültek ezen a tragédián, és lett egy újabb kislányuk, Annie Ernaux, a később sikeres karriert befutó író. Utólag a szülők mondhatták azt, hogy ennek így kellett lennie. Az első kislányuk elvesztése tette lehetővé azt, hogy megszülessen a jövőbeli Nobel-díjas szerző. Utólag persze könnyű okoskodni, és célt és értelmet látni vélni egy véletlen halálesetben, de tudom, hogy nagyon sokan teszik és sokaknak az ilyesmi gondolatmenet megnyugvás.

De ennek a Louise-nak az anyukája még ezt sem teheti meg. Neki már ennek a kislánynak a születése is egy csoda volt, az ő élete már véget ért, többet nem lehet még egyszer anya!

Ebéd után én vittem vissza a vidám és jókedvűen ugrándozó Bonit. Láthatólag nem viselte meg a hír, és teljes erőből készült a földrajzdolgozatára, mert első akart lenni az osztályban (eredmény ma lesz). Amikor odaértünk a sulihoz, épp megállt két villogó mentőautó az udvaron: állítólag egy gyereknek épp allergiás rohama volt a menzán. Az összecsődült tömeg előtt vitték el a gyereket a mentősök, és azt hiszem, ez a jelenet talán mélyebben bevésődött a gyerekek emlékezetébe, mint a reggeli hír.

Én, aki hétvégén még azon gondolkodtam, hogy a hétfő délelőttömet esetleg kiveszem szabinak, rá kellett, hogy jöjjek, hogy természetesen egy gyerek nem ugyanúgy fogadja ezt a halálesetet, mint egy felnőtt, aki maga is szülő. Nem sírt, nem esett kétségbe, nem kérdezgetett, nem beszélt folyton erről*. Délután mondjuk kifejezetten rosszkedvű volt, mondta is, hogy „betegnek érzi magát”, és mint kifejtette többször, nagyon hiányzott neki a nagynénje (akiknél voltunk a szünet második felében). 

Este elmentem zongoraórára. Ilyenkor mindig felveszem a láthatósági mellényemet, mert gyalog szoktam menni (oda-vissza 4,5 km, sötétben), és Z. mindig röhög, hogy miért vannak csinos kabátaim, ha ráhúzom ezt a rettenetes sárga vacakot (amit ő Hermès-nek titulál). De Boni odasündörgött, és megelégedve konstatálta, hogy rajtam van a mellény, hogy, mint mondta, nehogy elüssön egy traktor.

* Ugyanakkor soha nem lehet biztosan tudni. Most a szünetben egyszer Z. húgaival vacsoráztunk, és szóba került, hogy Z. egyik unokahúgának nemrég kisfia született, aki a születés után öt órát élt csak. Boni majnem fölállt az asztaltól, mert nem bírta hallgatni, azt mondta, ez neki „túl szomorú”.

Egy nagyon nehéz iskolakezdés

Véget ért a kéthetes téli szünet, amelynek az egyik részét síeléssel, a másik részét rokonlátogatással, zsonglőrködéssel és pihenéssel töltöttük. Szombaton jöttünk haza. Egész nap utaztunk, hatalmas dugók voltak az autópályákon. Pénteken, miután megírtam a legutolsó posztomat, még olvastam egy kicsit, majd elalvás előtt ránéztem a telómra. Nagyon kevés értesítés van nálam bekapcsolva, köztük van Boni iskoláé. Láttam, hogy írt az igazgatónő, „Szomorú hír” címmel a tárgysorban. Huh, félve nyitottam meg.

Az állt benne, hogy egy nyolcéves kislány, az iskola tanulója, meghalt.

Képzelhetitek, hogy megrendültünk. Azóta sincs olyan perc, hogy ne gondolnék rá. Többször is megnyitottam már ezt az e-mailt, de még mindig szürreális a tartalma. Az a legrosszabb, hogy nem tudjuk, kiről van szó, és hogy mi történt. A kislány neve Louise, de ez a keresztnév nagyon gyakori, hármat is ismerünk az iskolában. Aznap este még megfordult a fejemben, hogy szombaton elmondjuk a hírt Boninak, de Z. ellenezte, és jobban meggondolva a dolgot végül én magam is arra jutottam, hogy ne tőlünk tudja meg, és főleg ne hazautazás előtt, amikor már amúgy is olyan szomorú volt.

Rettenetes, hogy az ember egy ilyen borzasztó tragédia kapcsán is saját magára és a saját gyerekére gondol. Arra gondoltunk, hogy (sí? autó? bicikli?)baleset történhetett, és hogy bárki lehetett volna annak a kislánynak a helyében. Azon tépelődtem, hogy Boni hogyan fogja fogadni a hírt, ő, aki amúgy is annyira fél a haláltól. Még azon a éjjelen cseteltem Petra barátnőmmel, aki sajnos régebben átment pont ugyanezen: a kislánya osztálytársa az egyik szünetben meghalt. Azt javasolta, hogy bízzunk mindent az iskolára, a pszichológusokra, jobban tudják az ilyen helyzetet kezelni. Nem is gondoltam volna, hogy egy egyórás csetelés ennyire jót tud majd tenni, de valahogy picit megnyugodtam, főleg amikor azt írta, hogy ő is ugyanúgy fél, és ő is ugyanúgy bizakodik, reménykedik, hogy hátha az ő gyerekei nem... és ő majd megússza...

Ha a városunk hírei között keresgélek a neten, nem ad ki semmiféle balesetet, ha a kislány nevét írom be a böngészőbe, egy amerikai színésznő neve bukkan fel rengetegszer. Az egyetlen nyolcéves Louise, akit ismerünk, egy közvetlen, szociális, kedves kislány, és most két napja nem tudom, hogy életben van-e vagy sem?? Már akartam róla írni többször is, mert jól példázza azt a gondolatot (amit már régebben magamává tettem), hogy egy gyerek születése mindig öröm (neki magának legalábbis) (úgy értem, élhet később teljes és boldog életet) és nincsenek rossz körülmények. Ezt most nem tudom értelmesebben megfogalmazni, máskor talán jobban ki tudnám fejteni, de most... Szóval ennek a Louise-nak az anyja egy jó hatvanas, egyedülálló nő, valószínűleg extrém későn szülte a kislányt, és egyedül vállalta. Nem ideálisak tehát a körülmények, ennek ellenére a kislány egy kis tündér. Helyes, kiegyensúlyozott, bájos. Egyszer egy ragyogó nyári reggelen az iskola előtt odafordult hozzám, talán mert én voltam épp kéznél, ahogy ezt a kis cserfes gyerekek szokták csinálni (kivéve Bonit) és rejtélyesen felkiáltott: Jaj, jaj, a tanító néni nagyon mérges lesz rám! Kérdően néztem rá, erre kuncogva folytatta: Ma a stradpapucsomat vettem fel! Lenéztem a kis lábára, ott fénylett rajta egy rózsaszín pántos papucs. Tornaórára tényleg képtelenség, na de olyan jól illett ahhoz a gyönyörű, madárcsicsergős, vakáció előtti nyári reggelhez!

Vasárnap lementünk Z-vel kitakarítani a kocsit, és a ház előtt összefutottunk Boni egyik óvónőjével, aki most az iskolában tanít, elsősei vannak. Megszólítottuk, szerettük volna megtudni, mi történt. Képzeljétek, ő sem tud semmit, se a kislányt, se a körülményeket nem ismeri.

Új bolondériánk

Elhatároztuk Bonival, hogy a szünet második felében megtanulunk három labdával zsonglőrködni.

Kiderült, hogy nem megy ez ilyen könnyen! Ha egy hét alatt nem is, de nyárig (új célidőpontunk) csak sikerülni fog. Olvastam valahol, hogy mindenki meg tudja tanulni, feltéve, hogy eleget gyakorol. Ezt a szimpatikus teóriát, illetve azt a városi legendát, hogy a You Tube-ről szinte mindent meg lehet tanulni, mindenképpen le akarjuk tesztelni. Gyakorlás közben rengeteget nevetünk és bosszankodunk felváltva, illetve sokat kell hajolgatni is. Nagyon érdekes nyomon követni egymás fejlődését: ami hétfőn még lehetetlennek tűnt, azt szerdán már 50%-os sikeraránnyal teljesítettük, mára pedig már szinte (?) rögződőtt. Most úgy tűnik, elértünk egy plafont, és ha egyszerre van a három labda a levegőben, egyszerűen - pánikba esünk!

Hegyi kalandjaink

Végül majdnem az ügyeleten kötöttünk ki a síelés végén, de nem az ilyenkor elképzelhető, szokásos okokból: mi Bonival végig jó hangulatban síeltünk, ő megkapta az áhított érmét, engem csak egyszer kellett az oktatónak lehalásznia az egyik pálya tetejéről (a köd és az ismeretlen terep miatt bepánikoltam - Boni ügyesen jött mögöttünk, hihetetlen, hogy még neki sincs félelemérzete, pedig amúgy olyan óvatos). 

Viszont Z. elkapott valami vírust, ami miatt az egyik este konkrétan azt hittük, hogy ott fog a szemünk előtt meghalni, rémes volt: nem bírt mozogni, felkelni, és a láztól félrebeszélt. Én már láttam ilyet, de Boni nem, ezért nagyon megijedt. Épp vacsoráztunk, amikor történt, Boni szegénykém nem is tudta befejezni a kaját. Én mondjuk simán megvacsoráztam, de végig azon járt az eszem, hogy ha most Z-t elviszi a mentő, mit csinálok itt egy hegyi faházban egyedül Bonival úgy, hogy nem is vezethetem a bérelt autót? (Sokkal olcsóbb volt úgy kibérelni, hogy csak egyetlen sofőrt írtunk be.) Illik-e síelni, ha az ember férje az ügyeleten fekszik?!

Szerencsére végül ezekre a kérdésekre nem kellett választ találnom, Z. hamarosan jobban lett. És tulajdonképpen jobb is, hogy a betegsége a síelésre esett, így mi ezt az időt a friss levegőn, sportolva töltöttük, és hála a sok szellőztetésnek és kézmosásnak, nem is kaptuk el. Nem tudom, hogy mennyi szerepe volt a férjem betegségektőli félelmének abban, hogy ilyen rosszul volt, és mennyi volt a szerepe a vírusnak meg annak, hogy napokig semmit sem evett. Rettentően rossz bőrben volt, annyira, hogy egészen meglepődtem, amikor jobban lett; nem vártam ilyen gyors felépülésre. Mire véget értek a síleckéink, már valamennyire tudott enni, lement a láza és a kedve is jobb lett. Most a sógornőméknél vagyunk, kipihenjük a síelés fáradalmait és a betegség izgalmait.

Kis síbajnokom

Jól folytatódik

 

Az eddigi legviccesebb, és szerencsére jól végződő jelenet az volt, amikor egy alagútban túlságosan begyorsultam és nem tudtam lefékezni. Úgy tűnt abban a pillanatban, hogy a legjobb megoldás az, ha kiabálni kezdek: Nem tudok megállni!!! (Az oktató valahogy elkapott)

Jól kezdődik!

Helyszín: forgalmas autópálya-pihenő. Időpont: szombat délután. Lelkiállapot: hullafáradtság (este sokáig pakolás, reggel korai kelés, ellenben viszonylag későn indulás, dugók stb. miatt). Z. kiszállt az autóból, hogy elmenjen WC-re, én erre ekkora tömegben nem vállalkozom. Bonival a szendvicseinket ettük, amikor egy idegen pasi kopogtat az abkaküvegen, és magyaráz és mutogat valamit a telefonján. Egymásra néztünk Bonival: mit akar ez a pasi?

Rögtön beugrott, hogy biztos ő is bérelt autóval utazik, mint mi, és eltévesztette az autóját, ahogy én is tettem aznap már többször, mert nem jegyezte meg jól, pontosan milyen színű autót bérelt vagy ő is, mint én, a saját régi autóját keresi az új helyett. Mire ezt így végiggondoltam, a pasi is abbahagyta a mutogatást, és elindult a kávézóba. Valószínűleg nem is látott minket, mert ennek az autónak sötétek az üvegei. Én viszont nagyon jól láttam őt, és tökéletesen meg is fejtettem a félteértést, dőltem hátra megelégedetten.

Ekkor valami megmagyarázhatatlan gyanú kerített hatalmába. Felhívtam az épp a WC-n lévő férjemet. Egyszer, kétszer. Semmi. Ekkor összeállt az egész! Gyorsan kiszálltam, mint egy őrült, berohantam utána. Te jó ég, hogy fogom megtalálni, villant át rajtam. Miért nem vette fel a telefont?!

A pasi ott állt a tömeg közepén, elveszve, a telefonnal a kezében, már hátulról is megismertem. Megszólítottam: Elnézést, nem ön… Megkönnyebbülten nézett rám: Ugye, ön…? - majd szinte örömmel - Jaj, de jó! Ugye az önök autójából esett ki ez a telefon? - adta át a férjem mobilját.

Utólag összerakva a történet: a szétszórt és mindig sietős Z. rohanva kiszállt az autóból, és valahogy közben a zsebéből a földre esett a telefonja, amit a mögöttünk parkoló autó vezetője pont meglátott. Ettől a ponttól kezdődött a posztom, és annak a képnek az illusztrálásával fejezem be, ahogy a mit sem sejtő férjem, mint aki jól végezte dolgát, kijött a mosdóból, nem is tudván, hogy távollétében milyen problémának az okozója volt, és hogy az a tudtán kívül milyen szerencsésen megoldódott. (Utólag azt mondta, hogy az egész síszünetet elrontotta volna a telefonja elvesztése.)

Csupa idegeskedés

A hétvégén indulnánk a hegyekbe, erre tegnap elromlott a mosógép, ma pedig az autó! Téli gumis autót pedig nem lehet sehol sem bérelni, nem is tudom, hogyan fogunk menni – a szállás, a sísuli, a sílécőrző szekrény stb. pedig már mind ki van fizetve.

További stresszfaktor számomra Boni zenesulis fellépése. A tanárnő megkérdezte (tőlem) hogy szerintem jó ötlet lenne-e ha Boni és egy másik kisfiú négykezest játszanának, mert szerinte szuperek lennének együtt. A probléma csak az, és ezt ő is nagyon pontosan jól játja, hogy ha esetleg mégsem sikerülne, akkor a kudarc sokkal rosszabbul érintené őket, mint amennyire egy esetleges siker motiváló lenne a számukra. A probléma a kisfiú anyukája amúgy, egy stresszes és pörgős nő, aki a múltkor engem is halálra ijesztett a középiskolai beiratással, agyonkomplikál és túlgondol mindent, és a fiát folyton Bonihoz (meg más gyerekekhez) méri. A zongoratanárnő ezért mindkét gyereknek odaadta a kottát azzal a felszólítással, hogy a szünetben tanulják meg, de nem mondta, hogy esetleg együtt kell majd játszaniuk (mert ezen még gondolkodik) – a két gyerek pedig fél nap alatt kiderítette, hogy ugyanazt a négykezes darabot kapták, szerintem gyanút fogtak. Mindenesetre Boni ma kezdte el megtanulni. Annyira pörgős és lendületes darab, olyan jó lenne, ha sikerülne kettejüknek – ugyanakkor annyira tartok egy esetleges konfliktustól.

A legnagyobb stressz pedig, főleg Z-nek, hogy az egyik unokája öngyilkosságot kísérelt meg. Már túl van minden veszélyen szerencsére. Egy doboz paracetamolt vett be. Én nem is tudtam, hogy egy ilyen, vény nélküli orvossággal meg lehet kockáztatni a legrosszabbat. Részleteket nem tudok, de bárhogyan történt is, a lelki következményei egy életre szólóak lesznek, gondolom, gyereknek és szülőknek is egyaránt. Próbálok bele sem gondolni szegény szülők helyzetébe. Boninak nem is mondtuk el, mert Z. fia egyelőre nem akarja, hogy az egész család megtudja, képzelem, kiket hibáztat majd mindenki...

Sokadik fejezet

Amelyben Boni félreért egy szót, majd félrehall egy másikat, de a végén némi általános műveltségről tesz tanúbizonyságot

 

– „Nyilvánvaló, mi történt, kedves Nyuszi – mondta aztán. – Róbert Gida elment hazulról ezzel a Dógomvannal vagy Van Dógommal, ami mindegy, dán illetve holland származású egyénről lévén szó. Együtt mentek el, közös célzatú tevékenység szempontjából. Nem láttad az Erdőben, az utóbbi napokban Van Dógomot?” – olvastam fel Boninak a Micimackóból – „Nem tudom – mondta Nyuszi kis habozás után. – Azért jöttem, hogy megbeszéljük. Hogy festenek az ilyen Van Dógomok?”

– Honnan tudja a Nyuszi, hogy fest? – kérdezte Boni.

– A „hogy fest” azt jelenti: hogyan néz ki az illető – magyaráztam Boninak.

– De hát tényleg fest! – kiálltott fel.

– ???

– !!!

– Ki fest?! – csodálkoztam.

– Hát a Van Dog!

Hálószobatitkokat szellőztetek

Éjszaka arra ébredtem, hogy a párnán heverő kezemet az alvó (!) Z. először is nagy erővel megfogta, majd villámgyorsan magához húzta – ekkor már teljesen éber voltam, de tehetetlen –, és erőteljesen beleharapott.

Éreztem a fogait a kezemen! Eléggé fájt is, de a rémület még intenzívebb volt. Alig bírtam kiszabadítani a kezem a szájából, olyan állati ösztönnel, mintegy makacsul tartotta.

Mindez pár másodperc alatt játszódott le, mialatt a szememből azonnal kiment az álom. Biztonságba helyeztem magamat, majd méltatlankodva és heves szívdobogással kísérve kérdeztem, hogy ez meg mi volt. Ekkor fölébredt. Ekkor ébredt föl.

Lassan tért magához. Próbáltam a lehető legtöbb felvilágosítást kiszedni belőle: mit álmodott?! Sajnos nem emlékezett, arra is csak halványan, hogy megharapta a kezem. Én kezdtem leghiggadni, a jeges félelem (ami érthető, ha az ember az éjszaka kellős közepén arra ébred, hogy a férje megtámadta) átadta a helyét a döbbenetnek, majd a nevetésnek. Ezzel egyidőben, ahogy kitisztultak Z. gondolatai, ő kezdett el félni: te jó ég, mit csinált, a tudtán és az akaratán kívül?!

Valahogy visszaaludtunk (ő kiköltözött a kanapéra, én megcsináltam a Szózatot). Ma reggel már alig vártam, hogy Boninak elmeséljem a történteket, tudtam, hogy vevő az ilyen ijesztő, de vicces, Harry Potter-féle dolgokra (Lupin!). Gurult a nevetéstől. Felhúztam a redőnyt, megvizsgáltam a kezemet:

látszott a harapás nyoma!

Azóta szegény Z.-t különféle beszólásokkal ugratjuk, azaz főleg Boni. Már kiírta egy papírra, hogy harapós kutya, ugat, ha elmegy mellette, javasolja, hogy legközelebb szájkosárral aludjon stb, . Z. is nevet szegény, de nem teljesen szívből, csak úgy ímmel-ámmal, nem értvén, hogy ő, aki ártalmatlan bárány napközben, hogyan változott át erőszakos vadállattá éjszaka. Milyen atavisztikus ösztönök törtek elő belőle, hogy egy ragadozó mohóságával rávesse magát a kezemre?

Értékelés, osztályozás, bizonyítvány

Boni általános iskolája olyan, mint a bíró eszes leánya: osztályozza is meg nem is a gyerekeket, definíció kérdése. Itt úgy szeretik mondani, hogy nincs osztályozás, ami annyiból igaz, hogy nincs az az 1-től 20-ig tartó besorolás, ami később lesz. Elhelyezik azonban a gyerekeket egy négyes skálán (nem sajátította el, részben elsajátította, teljesen elsajátította, túlszárnyalta) évente kétszer: félévkor és év végén. Illusztrációképp idemásolom (ld. lent), hogy Bonit az első félévben milyen területeken értékelte a tanítónője, azaz hogy az ötödik osztályban, ami asszem a magyarországi negyedik osztálynak felel meg, melyek a követelmények az első félév végén. 

Összesen 72 szempontból kellett besorolni a gyerekeket, ami 24 gyerekkel számolva 1728 döntést és mérlegelést követelt a tanítónő részéről (plusz egy rövid szöveges értékelést) – nem irigylem! Boni az elmúlt években soha, semmiből nem kapott „túlszárnyalt” minősítést, amin egy időben csodálkoztam, mert másodikban-harmadikban (szerintem) jobban olvasott, mint ami egy akkora gyerektől elvárható lett volna, de végül is honnan tudhatom én pontosan. 

Meg az is hozzátartozik a dologhoz, hogy a francia osztályozási rendszer szemlélete is nagyon más, mint a magyaré. A franciák szerint nincs tökéletes dolgozat, ezért a 20-as érdemjegyet a leggyakrabban ki sem osztják. A 20-as filozófiaérettségit (ha van) bemondják a rádióba. 18-tól felfelé már kiemelkedőnek számít valaki. A 14–17-es jegyek szuperek, én egyetemen gyakran a 12-esnek is nagyon örültem, 10 alatt van a nem megfelelt szint, de mint látható, többféleképp lehet nem megfelelni is.

Annyira más ez a politika, hogy szerintem magyarként nem is lehet igazán megérteni. Boni pl. a zenesuliban (ott a kezdetektől fogva vannak jegyek) zongorából 17-est kapott, ami itt kb. az ötöst jelenti. Amikor meséltem a mamámnak, ő úgy kommentálta ezt a 17-est, hogy „na, majd a jövő félévben összeszedi magát”.

Szóval szerintem ez a hozzáállás az oka annak, hogy Boni ezt a félévet kivéve mindenből folyton „teljesen elsajátította” minősítést kapott (idén négyből is túlszárnyalta a követelményeket). Egyszer történt, hogy etikából, énekből és valamelyik matekből a „részben elsajátíotta” kategóriába esett. Ha megnézzük az értékelendő részterületeket, azt látjuk, hogy a felsorolás egyaránt tartalmaz kompetenciákat és tárgyi tudást. Szerintem mind a 72 részterületet dolgozatok alapján értékeli a tanítónő, nem pedig a féléves átlagos teljesítmény alapján, de hát ezt máshogy nem is lehetne adminisztrálni. Valószínűleg nem kell nagyon komolyan venni a hangzatos kijelentéseket, pl. élek a gyanúperrel, hogy a gyerekem egyáltalán nem tud inforformációszerzés céljából bármit is megkérdezni angolul, mert épp nemrég derült ki, hogy nem is tudja, hogyan mondják az „ő”-t (he/she) és ma reggel elfelejtette a fehér szó angol megfelelőjét. Negyedik éve tanulnak angolul, csak mondom. Érdekes még megjegyezni, nekem ez nagyon fura, hogy a franciák mindig egyszerre említik a történelmet és a földrajzot (histoire-géo).

A „bizonyítványt”, tehát a négy oldalt, amin ezek fel vannak sorolva, egy tízperces beszélgetés keretében kapja meg a szülő. Eddig ez fakultatív volt, idéntől kezdve már kötelező, bár én mindig elmentem ezekre a beszélgetésekre, mert szinte ez az egyetlen alkalom, hogy megtudjunk bármit is a gyerekről. Idén annyira örültem, mert a tanárnő nagyon jó szöveges értékelést adott Boniról, és azzal zárta, hogy „példamutató magatartásával hozzájárul az osztályközösség jó hangulatához”. Az én Bonikám, akire még tavaly is annyi panasz volt! És tényleg nagyon jó az osztályközösségük: sakkoznak együtt, matekfeladatokat adnak föl egymásnak, könyvekről beszélgetnek, azt érzem, hogy a tudás és a jó teljesítmény fontos ezeknek a gyerekeknek.

***

FRANCIA

Szóbeli nyelvhasználat

• Szövegértés
• Beszédkészség
• Versmondás

Írásbeli nyelvhasználat

• Folyékony olvasás
• Szövegértés, képelemzés
• Értelmező szövegértés, autonóm olvasás
• Irodalmi szöveg megértése és értelmezése

 Írás

• Olvasható, gyors és folyamatos kézírás
• Jegyzetelés gondolkodáshoz, tanuláshoz
• Fogalmazás
• Nyelvtanilag helyes mondatok alkotása
• Összefüggő szövegalkotás

Nyelvismeret (nyelvtan, helyesírás, szókincs)

• A szavak összetevőinek, jelentésének és helyesírásának ismerete
  
• A nyelvtani egységek azonosítása a mondatban
• Az alany azonosítása a mondatban
• A ragozott ige azonosítása a mondatban
• Igeragozás (jelen idő, összetett múlt, elbeszélő múlt)
• A főnévi csoportok azonosítása
• A melléknévi jelző azonosítása
• A bővítmény azonosítása a mondatban
  
• Az igei bővítmény azonosítása

 

MATEK

 

Számok és számolás

• A számok használata és írása 999 999-ig
• Egyszerű törtszámok használata
• Törtszámok leolvasása számegyenesről, ill. elhelyezése számegyenesen
• A tizedes számok különböző megnevezéseinek ismerete és használata szóban és írásban
• Összeadás és kivonás tizedes számokkal, írásban
  
• Többlépcsős szöveges feladat megoldása (összeadással és/vagy szorzással)
• Szorzás egész számokkal, írásban
• Maradékos osztás
• Arányossággal kapcsolatos szöveges feladat megoldása
• Tizedes számok szorzása és osztása 10-zel, 100-zal és 1000-rel
• Egy tizedes szám szorzása egy egész számmal, írásban
• Törtszámokkal kapcsolatos szöveges feladat megoldása
• Szorzással kapcsolatos szöveges feladat megoldása

 Mennyiség és mérőszámok

• Területszámítás egy adott mértékegységben
• Egy sokszög kerületének kiszámítása

Tér és geometria

• Derékszög felismerése és ellenőrzése
• Párhuzamos egyenesek felismerése

TESTNEVELÉS

• Atlétika: 30 perc futás
• Úszás: helyváltoztatás az adott környezetnek megfelelően, háton és hason úszás 20 méteren, átúszás akadály alatt, helyben úszás
• Kerékpár: helyváltoztatás az adott környezetnek megfelelően, a biztonsági szabályok ismerete és betartása

ANGOL

• Folyamatos beszéd: egy példaszöveg visszamondása
• Információszerzési célú párbeszéd és válaszadás
• Köznapi szavak és kifejezések (az egyénnel, a családdal, a környezettel kapcsolatban) hallás utáni megértése
• Rövid és egyszerű írott szövegek megértése

TUDOMÁNY ÉS TECHNOLÓGIA

• Az anyag összetétele és halmazállapota
• A tudományos megismerés módszereinek alkalmazása: egy jelenség magyarázata, információk kinyerése egy dokumentumból, beszámolás megfigyelésekről
• A tudományos megismerés módszereinek alkalmazása
• Etikus és felelősségteljes magatartás

TÖRTÉNELEM ÉS FÖLDRAJZ

• A nagy történelmi periódusok ismerete
• Történelmi tények sorrendbe helyezése
• Történelem: 1892, a köztársaság fennállásának 100. évfordulója
• Történelem: az általános iskola Jules Ferry idején
• Történelem: köztársaságok és demokráciák: jogok és kötelezettségek
• Földrajz: helyváltoztatás a mindennapokban Franciaországban
• Földrajz: helyváltoztatás a városok között, Franciaországban, Európában és a világban

MŰVÉSZETEK

Vizuális művészetek

• Jártasság néhány vizuális művészeti ágazatban, pár műalkotás ismerete és összehasonlítása
• Vizuális alkotások készítése

Zenei nevelés

• Különböző zenerészletek meghallgatása, összehasonlítása és kommentálása
• Eszme- és véleménycsere a kedvenc zenedarabról
• Egy dallam eléneklése tisztán és kifejezően

Művészettörténet

• Műelemzés hallás vagy látás után; az alkotás legfontosabb technikai és formai jellegzetességeinek megnevezése
• Kapcsolatba hozni a műalkotás jellegzetességeit a szokásokkal, valamint létrehozásának történelmi és kulturális kontextusával
• Érvelni amellett, hogy mit ábrázol vagy fejez ki egy műalkotás

ETIKA ÉS POLGÁRI ISMERETEK

• Az érzelmek és az érzések szabályozása a kommunikáció során
• Mások tisztelete, a különbségek elfogadása
• Vita során a saját álláspont előterjesztése, a többiek álláspontjának tiszteletben tartása
• A Francia Köztársaság alapelvei és értékei
• A helyzetnek megfelelő viselkedés és magatartás, szabályok betartása
• Felelősségvállalás az osztályban és az iskolában
  

Trash hobbik

Egyszer valamelyik blogban olvastam, hogy az illető szeret hajvágós videók nézegetésével időt tölteni, valaki pedig már nem is tudom mit válaszolt, valami másfajta fura szokásról számolt be. Én akkor nagyon bólogattam magamban, mert abban az időben folyton zongoristák kezét bámultam – nem zenét hallgattam, hanem olyan videókat néztem, amin a zongoristák keze látszódott zongorázás közben (nem is gondolná az ember, hogy milyen nehéz ilyeneket találni).

Mostanában pedig könyvtárépületekről nézegetek fotókat ezen a honlapon – tiszta hülye vagyok, alig bírom megállni, hogy ha van egy pár percem, ne böngésszek közöttük. El is mentem őket. Pedig amúgy nem szeretek könyvtárba járni, ezek a fotók mégis lenyűgöznek.

Könyvtár asszem Ausztráliában

És akkor itt mesélem el egy másik trash hobbimat, amiért Z. például konkrétan hülyének néz. Futás közben általában értelmes beszélgetős (irodalmi vagy politikai) műsorokat szoktam hallgatni, kivéve, amikor a rákos megbetegedésekről, a kóros elhízásról, a szívkoszorúér-betegségekről stb. hallgatok műsort. A múltkor a vastagbélrákot hallgattam egy órán keresztül. Z. szerint nem vagyok normális, engem valahogy ezek a műsorok megnyugtatnak (főleg futás közben).

Mars!

A 21. században nagy valószínűséggel el fog jutni az ember a Marsra, hallottam nemrég egy műsorban. Nem a közeljövőben, mert az ehhez szükséges infrastruktúrát még el sem kezdték építeni, de 40–50 év múlva esetleg (de mindenképpen 2050 után). Azt számolgattam, hogy ezt talán még megérem. Ki tudja, egy képernyő előtt ülve ötven év múlva megláthatom, hogy leszáll a Marsra egy űrhajó.

Állítólag kb. ezer nap kell ahhoz, hogy az űrhajósok megtegyék az utat oda-vissza. Ezt az időt egy kis helyiségben összezárva kell eltölteniük úgy, hogy a Földet nem is fogják látni. Probléma esetén nem lehet visszafordulni. Senki se várja őket a Marson, kivéve a robotok átlal előre összeszerelt építményt. Nincs garancia arra, hogy a leszállás sikeres lesz, és a radioaktív sugárzás miatt a Földre történő visszatérésük után (ha egyáltalán visszatérnek) a legénység* tagjai húsz éven belül valószínűleg rákosak lesznek.

És mindezek ellenére már most sorban állnak a jelentkezők!

Őrület, nem? Hogy három évig összezárva legyenek ismeretlen (és talán unszimpi) emberekkel, ne lássanak se napfelkeltét, se hegyeket, ne szagolják a föld vagy a virágok illatát, ne ússzanak, ne fussanak egy jót, ne egyenek semmi frisset, úgy mint dinnye, szőlő vagy paprika... és mindezt úgy, hogy a végén még meg is betegedjenek. Hát én semmi pénzért nem vállalnám. Elgondolkodtam, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki önként jelentkezzen egy ilyen börtönbe. Kiváncsiság? Egyértelmű. Bátorság? Tuti. Optimizmus, mindenképp. Kitartás. Valószínűleg az illető nem szeret senkit úgy igazán (hiszen hogyan tudná otthagyni), ugyanakkor a mentális egészsége stabil és erős. Ez a kettő ellentmond egymásnak, de biztos lesznek ilyen emberek a tízmilliárdból (2050-es prognózis, mert ezek a bátor vállalkozó szellemű egyének még valószínűleg meg sem születtek).

* Összhangban a modern kor követelményeivel, állítólag mindenképpen lesz egy nő is közöttük.

Környezetvédelem svájci módra

Az egyik januári hétvégét egy elzászi faluban töltöttem, mert itt találkoztunk „félúton” a svájci barátnőmmel, és töltöttünk el együtt két napot. Évente-kétévente szoktunk találkozni, de elég nehéz vele megegyezni a helyszínről, ugyanis nem ül autóba és nem száll repülőre: Kathrin komoly környezetvédő. Egy csomag ruhával utaztam, mert hozzánk rendelt magának használt ruhákat (svájci címre nem kézbesítenek). Megint sokat beszélgettünk a témáról. Elmondta többek között, hogy

– lassan új szemetest vásárolnak otthonra, mert a meglévő túl nagy nekik,

– Svájcban termesztett chia magot és tofut esznek,

– villamoson járnak usziba, télen is, három gyerekkel,

– minden maradék kenyeret felhasználnak másnap (tejbe áztatva, a gyerekei is megeszik reggelire), továbbá

– Kathrin a tavaly vásárolt teák zacskójába tetette a most vásárolt teákat (ami azt jelenti, hogy egy évig őrizte, majd a megfelelő pillanatban megtalálta és elhozta magával a zacskókat, és a boltban külön kérte, hogy ne adjanak új zacskót).

Az a jó Kathrinban, hogy se nem gőgös, se nem dogmatikus, ami pedig az extrém környezetvédőknél gyakori. Továbbá a lehetőségeihez mérten következetes, ami pedig ritka, mint a fehér holló (láttam én már öko-fair-trade-bio stb. gyümölcsturmixról készült fotót posztolni repülőtérről). Erről jut eszembe, nem is olyan cinikus, mint amilyen én vagyok környezetvédelmi témákban: próbáltam egy időben én is a kenyérmentési akciót, de amikor már a fülemen is mákos- meg diósguba jött ki, akkor épp megrendezték a katari foci VB-t. Arra gondoltam nagy mérgesen: hát normális vagyok én minden reggel olyat enni, amit nem is kívánok, miközben klimatizált stadionokat építenek fel (majd: bontanak le) a sivatagban?!

Az is szimpi, hogy Kathrin nem szól meg, amiért nekünk két autónk és két lakásunk van, ehhez passzintott életmóddal és tárgyakkal. Nem csak, hogy nem szól meg, de tudom, nem is ítél el minket. Nem prédikál. Gyanítom, ha mindenki úgy élne, ahogy ők, akkor nem beszélgetnénk kedélyesen klímakatasztrófáról minden második rádióműsorban.

Ahogy végiggondolom újra és újra Kathrinék esetét, mindig oda lyukadok ki, hogy a fenti gondolatmenet nem jó. Nem tud mindenki így élni. Gyakran nem is lehet. Nem kisebbítem az érdemeiket, de ehhez svájcinak kell lenni és Zürich rózsadombján kell lakni. Nem is arról beszélek, hogy hány olyan lakás van a világon, ahonnan villamossan megközelíthető egy olimpiai méretű medence. De vegyük például a szüleimet, akik egy kis dunai faluban élnek. Nem lenne életszerű, hogy nagybevásárláshoz először is kompra szálljanak, majd buszra üljenek, az Auchanban bevásároljanak, majd onnan hazacipeljék a cuccot, mert a faluban egyetlen élelmiszerbolt működik, ahol szinte semmit sem kapni (és ami van, az is sokkal drágább). A munkábajárás és a nyaralás is sokkal könnyebb Zürichből, ahonnan Európa minden irányába indulnak (és pontosan érkeznek!) vonatok.

De messzebb megyek, és egyenesen azt állítom, hogy Kathrin és a pasija azért képes negyvenen túl így élni, mert ők negyven élvig éltek jólétben és kényelemben. Ők már bejárták a világot gyerek- és kamaszkorukban. Könnyű (vagy legalábbis könnyebb) így lemondani utazásokról. Én például zsigerileg és valószínűleg örök életemre irtózom a használt ruháktól, mert olyanokban kellett járnom fiatalon. A gondolatától is rosszul vagyok egy használtruha-bolttól (a szagától nem is beszélve). Amikor megpróbáltam elmesélni Kathrinnak (akivel amúgy pár éve még együtt jártuk Párizsban a butikokat), hogy mennyire utáltam turikból öltözködni fiatalon, és hogy mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt nem kell tovább csinálnom, elgondolkodott. Azt válaszolta, hogy tudni véli, milyen érzés, mert gyerekkorában ő is mindig annyira irigyelte az egyke barátnőit, akiknek rózsaszín sílécük volt, mert ő kénytelen volt folyton a bátyjától örökölt kék síléccel síelni.

Két különböző világban él(t)ünk.

Sakkpszichológia

Gyerekkoromban lejátszottam pár sakkpartit a húgommal, majd egy életre abbahagytam a sakkot és feléje sem néztem többet. Beláttam: hiába vonzóan egyszerűek és tizenöt perc alatt elsajátíthatóak a szabályok, a bábuk állásának lehetőségei végtelenek. Nagyon hamar megértettem, hogy ebből a végtelen számú lehetőségből nem tudom – mert nincs annyi eszem és nincs olyan jó memóriám – kiválasztani a legmegfelelőbbeket. Akkor pedig, gondoltam, mi értelme játszani? Miért játsszak rosszul, ha lehet jól is, csak nem tudok?

Frusztrált, hogy mindig is alacsony szinten fogok játszani, annyi eszem viszont volt, hogy érzékeljem: a Polgár-lányok egy teljesen más színvonalon mozognak. Azért ez szomorú, nem? Két okból is az: először is, miért ne lehetne élvezni valamit laikusként. Ezt teszem a futással, az úszással, a zongorával és a rajzzal és soha meg nem fordul a fejemben, hogy egy amatőrnek ezek nem lehetnének szuperek és élvezetesek. Másodszor pedig arra miért nem gondoltam soha gyerekként, hogy a sakkban is tudnék valamit (ha nem is sokat) fejlődni? Tanulással és gyakorlással biztos el tudtam volna jutni egy fokkal jobb szintre. Ezt talán még jobban bánom, mint az első okot, mert ez egyértelműen az önbizalomhiányból fakadt.

Manapság Bonival sakkozunk. Teljesen egy szinten vagyunk, és mostanában már van hozzá türelme is. Régebben állandóan fölállt, futott egy kört, nem figyelt és/vagy sürgetett amikor én gondolkodtam, továbbá megsértődött, ha nem ő nyert. Amúgy azt látom rajta, hogy ha akarná és tenne is érte, ő is tudna játszani sokkal jobban, van esze hozzá.

Viszont rájöttem arra, hogy mi zavar még a sakkban. Mivel a cél az, hogy ügyes taktikákkal és bármi áron sakkot adjunk az ellenfél királyának, néha áldozatokat kell hozni. Márpedig én rosszul viselem, ha leütik a bábujaimat. Az első bábum elvesztésétől kezdve úgy érzem: ajjaj, rosszul állok, elvesztettem egy galogot – még úgy is, hogy belátom, a sok gyalog akadályoz a mozgásban. Három-négy gyalog beáldozása után pedig már szinte rosszkedvűen legyintek, hogy ennek a játéknak már annyi. Kiraboltak! A biztonságra törekvő énem úgy akar nyerni, hogy közben az összes bábut is meg akarja magának tartani. Ahogyan ezt manapság divatosan szokás mondani, nem tudom őket elengedni.

Kedvenc francia közmondásaim és szólásaim

Aki minden hülye érvet és elrugaszkodott bizonyítékot felhasznál állításának igazolására, az bármilyen fából képes tüzet rakni.

Amikor úgy oldunk meg egy problémát vagy szüntetünk meg egy hibát, hogy a megoldással egy új problémát vagy hibát teremtünk, azaz csupán „átvisszük” a gondot az egyik szituról a másikra, akkor levetkőztetjük Pierre-t, hogy felöltöztessük Paul-t.

Aki katonásan és gondolkodás nélkül engedelmeskedik valakinek, az az illető szemének és ujjának fogad szót (magyarán egy kézmozdulat és egy szemvillanás elég ahhoz, hogy rendet teremtsünk, tisztára mint a mai világban a szülők :)).

Hm, ebben a dologban valami rejtett probléma lehet, angolna van a kő alatt!

Ha rá akarok világítani valaminek az enyhén negatív oldalára, azaz fel akarom hívni a figyelmet arra, hogy nem minden pozitív (az amúgy mindenki által kedvezőnek ítélt dologban), akkor egy bé előjegyzést teszek a kottába.

Amikor megígérem valakinek, hogy titkot tartok, akkor biztosítom róla, hogy összevarrom a számat.

Ha valaki zöldségeket beszél, akkor a magyarral ellentétben zöld és éretlen gyümölcsöket beszél.

Aki gyorsan bekap valamit ebédre, állva, mert siet, az a hüvelykujján eszik.

Olyan ártatlan(nak) és romlatlan(nak néz ki) egy illető, hogy gyónás nélkül is odaadnánk neki a Jóistent!

Ha bármi áron kész vagyok véghezvinni valamit, akkor a széllel és az árapállyal dacolva is megcsinálom.

Aki feleslegesen problémázik, az a 12 órát a 14 óránál keresi a faliórán.

Ha valakit félholtra vernek, akkor úgy összeverik, mint a dohánylevelet (rendszeresen hallani, főleg a hírekben!).

Jó tanácsként gyakran elhangzik, hogy hiába futsz, ha nem indulsz el idején (idézet egy La Fontaine-meséből).

Általában mindenki a saját szemszögéből vizsgálja a világot és a saját értékrendszere szerint ítélkezik, azaz delet (12 órát) lát a saját házának ajtajából. Ennek így magyarul nincs semmi értelme, ugye? Hát franciául sem, és amikor rákérdeztem Z-nél, majdnem összevesztünk a magyarázaton. 

Veszélyesek ezek a nyelvi viták, a férjem egészen kék színű lett a haragtól!

Vagány

Az egyik hétvégén átjött hozzánk egy barátnőm az ötéves kislányával. Hát én még ilyen laza és nagydumás ötévest nem pipáltam! Még soha nem járt nálunk, Z-t nem is ismerte személyesen, és ennek ellenére miután belépett a lakásba olyan otthonosan mozgott, olyan bátran viselkedett, hogy teljesen levett minket a lábunkról. Z. először is megdicsérte a ruháját, amit azzal nyugtázott, hogy a szemébe nézett, és komolyan megmagyarázta, hogy „ez az ünneplőruhám”.

Ez így semmiségnek hangzik, de ha valakinek volt már ötéves gyereke, vagy ő maga is volt már ötéves, tudja, hogy még a legmerészebb ovisnak is kell egy-két perc, hogy feloldódjon idegenek társaságában, idegen helyszínen.

A legviccesebb az volt, amikor Boni zongorázott. Minden vendégünknek el szokott játszani egy-két (-három) darabot. Ez elsőre furcsának tűnhet, az unokatesóm meg is jegyezte a nyáron, hogy miért szerepeltetjük a gyereket, mint valami bazári majmot. De mi nem így látjuk, egyrészt Boni szeret fürdeni a dicsőségben, másrészt jó gyakorlás ez hogy mások előtt játsszon, harmadrész ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy mások nincsenek úgy elájulva tőle, mint a saját szülei. És pont ez történt most is. A kislány türelmetlenül végighallgatta ugyan, de az utolsó szonáta végén hátat fordított Boninak, és jó hangosan kijelentette:

– Na most akkor mindenki átjön a nappaliba, és megmutatom, milyen szépen tudom leírni a nevemet!

Dőltünk a nevetéstől. Átmentünk a nappaliba (otthagyta az írószereit), a kislány komótosan leült a földre és ákombákom betűkkel szépen leírta, hogy HÉLOЇSE. A két pöttyöt az „i” két oldalára tette, az „s”-et fordítva kanyarította, nagyon aranyos volt. Kíváncsian fogom nyomon követni ennek a kislánynak az élettörténetét. Ekkora önbizalommal és lazasággal még sokra viheti!

Jaj, nem vagyok normális!

Kb. az ukrán háború kitörése óta estefelé már egyáltalán nem olvasok híreket, mert különben nem tudok aludni. A múltkor mesélte egy anyuka, hogy ő még a híradót is megnézi a tízéves fiával, hát, erre nem lennék képes. Erre most tudjátok mit csinálok? Önszántamból egy rákos nő podcastsorozatát hallgatom – komolyan, nem vagyok normális!

Először asszem nyáron hallottam erről a fiatal lányról. Meghívták az egyik reggeli rádióműsorba vendégként, mert az (akkor még csak hatrészes) podcastsorozata már nagyon sikeres volt. Amúgy ő maga is a rádiónál volt újságíró. Elmesélte, hogy 29 évesen diagnosztizáltak nála egy olyan agresszív rákot, amelyben idős, kövér, dohányos férfiak szoktak megbetegedni (a lány vékony, sportos és fiatal volt, nem dohányzott). Nagyon szimpatikusan beszélt a betegségéről, rá is kerestem a lányra utána az interneten, és teljesen elképedve állapítottam meg, hogy nemcsak a hangja szép, de az egész lány gyönyörű. Érdekes és igazságtalan, hogy mennyire empatikusabb lettem, miután megláttam a fotóját. Azzal fejeződött be a műsor, hogy az interjút készítő újságírónő szinte remegő hangon kívánt neki sikeres felépülést.

Pont karácsony reggelén olvastam a Le Monde-ban, hogy a fiatal lány másfél éves küzdelem után meghalt.

Nemrég ugyanabba a reggeli rádióműsorba meghívták az elhunyt lány férjét, aki szintén értelmesen, szimpatikusan és meghatóan mesélt a fiatal lány küzdelméről, utolsó heteiről stb. Nem is tudom, hogyan volt képes viszonylag kevés sírással végigcsinálni a húszperces adást. Ráadásul annyira őszinte volt: elmesélte, hogy akkor költöztek össze, amikor a lány már beteg volt, és hogy természetesen egy pillanatig sem hezitált, de hogy azért benne volt a félelelem: mi lesz, ha a lány meghal és ő pedig nem fogja tudni fizetni egyedül a lakbért?

Ezek után kíváncsi lettem a podcastsorozatra, és elkezdtem hallgatni. Most közzétették a fennmaradó hat részt is. Sajnos nem tudom abbahagyni. Nem lehet abbahagyni. Teljesen a hatása alá kerültem. A lány annyira szimpatikusan beszél a diagnózisáról, a terápiákról, az érzéseiről.. huh. Világosan és összeszedetten fejezi ki magát szóban (pedig ez még írásban is nehéz) például a környezete reakciójáról és arról, hogy milyen érzés halálraítéltnek lenni (4. rész). Szívszorító az egész. Csak nem biztos, hogy fogok tudni éjszaka aludni.

Az elmúlt időkben annyit mérgelődtem és idegeskedtem felesleges hülyeségeken. Már akkor is tudtam, hogy ezek mind felesleges hülyeségek: krónikus időhiány, unszimpi kolléganő, kupi a gyerekszobában, idióta troll, szüleim hülye szomszédja, napok óta a nappaliban hagyott vasalódeszka, a megválaszolandó e-mailek sora, január, IT-problémák, a mindennapos „mit főzzek”-luxusprobléma stb. de az ember ilyen podcastot hallgatva még jobban rádöbben arra, hogy minden percben külön kell választani a lényeget a feleslegestől.

Magán, állami

A nemrég kirobbant közéleti botrányok közül leginkább az új oktatásügyi miniszter kinevezése érdekelt leginkább, mert az ügy megint rávilágított a francia iskolarendszer egyik jellegzetességére (magán- és állami sulik – mi is most szembesülünk egyébként azzal a kérdéssel, hogy a jövőre középiskolába kerülő Bonit magán- vagy állami középiskolába irassuk-e be), illetve arra, hogy mit lehet ebben a társadalomban kimondani, és mit kell elhallgatni.

Az új oktatásügyi miniszter kinevezése után nyilvánosságra került az a tény, hogy mindhárom fia végig magániskolákba járt. Óriási felháborodást váltott ki a hír! Franciaországban ugyanis szitokszónak számít a szegregáció, és nagyon is elvárt jelenség a társadalmi keveredés, a magániskolákba viszont nagyrészt (és sarkítva) gazdagok járatják a gyereküket. Nem olyan árakat kell amúgy elképzelni, mint Amerikában: itt a tandíj kb. 2–3 ezer euró, viszont a menza drágább mint az államiban.

Azt kell még tudni a magániskolákról, hogy az ott tanító tanárok az állami egyetemeken végeztek, és a tananyag is tök ugyanaz, mint az állami iskolákban. Miért járatják a szülők akkor magániskolába a gyerekeiket? Erre többféle PC válasz is adható, és ez a szerencsétlen nő (az új oktatásügyi miniszter) azt válaszolta a nagy felháborodásra, hogy elege volt abból, hogy a hiányzó tanárokat nem pótolták az állami rendszerben.

A valóság azonban az, hogy a magánsulit választó családok el szeretnék kerülni, hogy a gyerekeik bizonyos típusú gyerekekkel járjanak egy iskolába, mindjárt mondom is, hogy milyenekkel: migráns hátterű gyerekekkel. Ezt mindenki tudja, de így kimondani Franciaországban, főleg egy oktatásügyi miniszternek, nem lehet. Egy magánsuli és egy állami suli között a legfontosabb különbség nem a felszereltségben vagy a tanári karban rejlik, hanem abban, hogy milyen gyerekek járnak oda. Mindenkire rossz szemmel néznek, aki ezt így ki meri mondani, pedig (szerintem) a gyakorlatban mindenki oda járatja a gyerekét, ahol a saját társadalmi rétegével megegyező gyerekek járnak. Amúgy ehhez mindenkinek joga is van, úgyhogy nem értem, miért magyarázkodott a nő, főleg, hogy abban az időben, amikor beiskolázta a gyerekeit, még nem is ő volt az oktatásügyi miniszter.

Az újságírók fél nap alatt kiderítették, hogy a nő magyarázata hazugság. Fél évig járt az egyik kétéves (!) gyereke az állami rendszerbe, és az óvónő be tudta bizonyítani, hogy egyáltalán nem hiányzott ezalatt a félév alatt. Nem lehet valami nagy koponya egy az új miniszter, ha 1) olyankor magyarázkodik, amikor nem kellene, 2) olyan mesével áll elő, amiről egy-kettőre kiderül, hogy hazugság, és 3) mindezek tetejébe ezek után még el is látogatott ebbe a régi állami iskolába – ahol a tanárok kifütyülték, teljesen érthető módon.

Jaj, nem is tudom, annyira leszerepelt ez a nő, hogy nem is értem, ezek után hogyan tud egy napnál is többet megmaradni a miniszteri székében. Gáz!

Amúgy tök érdekes, hogy a magánsulik költségvetését az állam asszem 73%-ban állja – hozzájárulván így ahhoz a szegregációhoz, ami ellen, úgymond, küzd.

Új év, új külső! (Új egészségügyi problémák!)

 

 

Szerencsére már van olyan szemüveglencse, amellyel nem romlik tovább a gyerekek szeme. Reméljük, még idejében meg lehet állítani a hanyatlást!

Titkos nyelv

Kezdem azt gondolni, hogy a kizárólag szóbeli interakciók révén elsajátított nyelvtudás megreked egy bizonyos szinten, és hogy a magas fokú nyelvtudás elengedhetetlen feltétele az olvasás. Legalábbis ezt látom Bonin. Az elmúlt napokban az alábbi kifejezéseknek nem tudta a jelentését:

TUCAT

BEGY

EL VOLT RAGADTATVA

MÉNES

KONTÁR

De hát honnan is tudta volna? Egyiket sem használom a mindennapokban, tőlem (vagy a szüleimtől) élőszóban nem hallhatta. Amúgy nem is igen tudom, hogy egy egynyelvű környezetben felnövő tízéves gyerek ismeri-e ezeket a kifejezéseket, de gyanítom, hogy igen, mert mindegyiket Bonikorú gyerekeknek szóló könyvekből olvastam fel neki. Francia szavakra is rendszereksen rákérdez (mine patibulaire stb.) olvasás közben. Ha nem olvasna, akkor ezekkel a szavakkal talán soha nem is találkozna – épp ezért én nagyon szorgalmazom (=kötelezővé teszem), hogy tanuljon meg magyarul írni és olvasni. Mindig azt mondom neki egyébként, hogy ha én felnőttfejjel meg tudtam tanulni írni és olvasni egy olyan nyelven, mint a francia, akkor ő gyerekként sokkal könnyebben megtanulhatja ugyanezt magyarul. Úgyhogy nincs kifogás! Az olvasás természetesen sokkal könnyebben megy, mint a helyesírás; a kettő szinte nem is hasonlítható össze. Szívesen bogarássza ki a magyar mondatok értelmét, de látványosan szenved, amikor magyar tollbamondást vagy fogalmazást kell írnia.

Itt mesélem ez azt, amit már sokszor el akartam mondani, hogy miéppen reagálnak az emberek arra, ha hallják, hogy Bonival idegen nyelven beszélünk egymással. Mert ez a reakció mindig ugyanaz. Tíz éve hallom random emberektől újra és újra:

– Milyen nagy szerencse a kétnyelvűség!

A gyerekek pedig mindig ez mondják:

– Milyen praktikus ez a titkos nyelv!

Tizenkét kép

 

Anszki ismét megihletett! Én is közzéteszek 12 fényképet az elmúlt évből, de nem próbálom meg összefoglalni az elmúlt évet, inkább elmesélek mindegyikről valamit. Játékszabály: olyan képet rakok csak fel, amelyet még nem tettem közzé és amelyik az adott hónapban a legjobban sikerült (felismerhető emberek nélkül). 

 

 

Az utcánk. A jobboldali épület egy gimi, a németek építették akkor, amikor a város német kézben volt. (január)

 

Karamellizált póréhagyma, mandulával-tökmaggal. Annyira ízlett, hogy otthon ezt többször is rekonstruáltam. (február)

 

 Futás után készítettem, este, amikor már kezdenek hosszabbodni a nappalok és szépek a fények. (március)

 

Borjú, amint éppen a tehén tőgyét szopja. Úgy bámultuk meg a látványt, mint ahogy az rendes városlakókhoz illik, amikor kiszabadulnak a természetbe! (április)

 

 A belgiumi Tintin-múzeumban; ezen a képen nagyon tetszik a fény-árnyék játéka a szürke felületen.(május)

Üzenet a hűtőben: „Nem szeretem a zöldségeket, adj valami finomat!”. (június)

 

 

  Dunakanyar. Az a csónak úgy volt odarakva, mintha azt várta volna, hogy valaki fotózza már le. (július)

Ehhez a képhez hozzá kell képzelni a klór és a fenyőfák illatát, a felkelő nap melegét, a kávét, amit a büfében adnak, és azt az érzést, hogy úszás után miénk az egész nap. (augusztus)

 

Céllövölde. Figyeljétek meg, milyen szépen hozzáöltöztem a sok műanyag bóvlihoz! (szeptember)

 

Séta munka után egy volt kolléganőmmel (de azok ott nem mi vagyunk). Utána egy teraszon, napsütésben kávéztunk; két hétre rá már télikabátban jártam! (október)

 

Plakát egy párizsi park bejáratánál, amely a patkányokra hívja fel a figyelmet. Párizsban hatalmas probléma, én is találkoztam már patkánnyal, metróban is. (november)
 

 

Idén másodszor sikerült szuperul a bejgli, mert egy új recceptből csinálom. Ehhez három tojássárgája kell, a fehérjékből habcsókot sütök. (december)