Hét pici pötty, sorban egymás után

Boni ma az alábbi szón nagyot nevetett. Én eddig észre sem vettem, milyen vicces leírva:

 

jöjjön

 

Hogy valami jót is írjak

Ha könnyed, de mégis elgondolkodtató francia feelgood filmet szeretnétek látni, akkor nagyon ajánlom ezt itt. A műfaj nem az én világom, de mégis nagyon tetszett, a színészek, a zene és az üzenet miatt. 

Röviden a történet: Egy világhírű, fiatal karmester megtudja, hogy leukémiás, és a vizsgálatokból azt is megtudja, hogy csecsemőként örökbe fogadták. Ekkor (az első öt percben) egyébként Z. kiment a teremből, mondván, hogy ő nem akar olyan filmet nézni, amelyben rákról van szó. Sajnáltam, mert szerintem tetszett volna neki, és alig volt kórházi jelenet a filmben. Na mindegy, Bonival végignéztük.

Fény derül arra is (a csontvelő-átültetés miatt, de ebből tényleg nem látszik semmi), hogy a karmesternek van egy vér szerinti öccse, aki egy iskolai menzán dolgozik, és szabadidejében a helyi fúvószenekarban játszik. A film végig ezt a kettősséget lovagolja meg: az előkelő, Párizs környékén nevelkedett, hároméves korától zongorázó fiatal karmester és a lepukkant, észak-franciaországi iparvárosban felnőtt és nehéz körülmények között élő (de abszolút hallású) testvére közötti különbségeket. Ha valami egyébként nem tetszett az az volt, hogy ezek a szereplők nagyon trágárul beszéltek. Viszont élethű képet kapunk egy olyan Franciaországról, amelyről gyakran nincs tudomásunk.

Szóval a film azt a kérdést feszegeti, hogy már a születéskor mennyi minden eldől, és hogy ugyanolyan képességekkel és tehetséggel egy ember – környezettől függően – vagy szárnyal vagy beleragad a pocsolyába. De ennél sokkal-sokkal többet mond, csak nem akarok semmit sem lelőni belőle, nézzétek meg. A legutolsó jelent egészen fantasztikus!

Pingpongasztal, bejgli és orvosság: karácsonyi bosszúságaim

Miért olyan igazságtalanul kritikus az ember a saját szüleivel szemben, mint senki mással ezen a földkerekségen?! Ezen gondolkodtam mostanában, és fel is tettem a kérdést pár napja az egyik barátnőmnek, aki szintén rengeteget panaszkodik a szüleiről. Majd mindjárt elmondom, mire jutottam, csak időközben Petra apukája agyvérzést kapott, és most épp úton vannak Magyarország felé. Erre én, ahelyett, hogy örülnék, hogy az én szüleim jól vannak, ma megint felpaprikázódtam egy-egy megjegyzésükön. Petrának természetesen nem tudom magam kipanaszkodni, ezért ide írom le, hogy min húztak föl annyira.

A papámnak meséltem, hogy Boni kapott tőlünk egy pinpongütőt karácsonyra, és egyúttal megkérdeztem tőle (mert Bonival gondolkodtunk ezen), hogy a falujukban van-e pinpongasztal. Emlékeztünk, hogy a játszótéren vannak sporteszközök, de vajon asztal van-e? Mert itt nálunk több helyen is van a városban, és szoktunk is rajta játszani.

A papám erre belekezdett egy hosszú magyarázatba, hogy nincs, de amúgy a szabadtéri pingpongozás nem is olyan jó dolog, mert mindig van egy kis szél, úgyhogy ha lenne is asztal, azzal sem mennénk semmire. A szabadbani pingpongozás, magyarázta, csak leírva jó buli, a valóságban nem az.

Ettől a pesszimizmustól a falnak megyek. Elviselhetetlen hallgatni, hogy ennyire negatív, hogy mindenben rögtön megtalálja a rosszat, és azt hosszasan kivesézni. Persze, ha ugyanezt a szomszéd bácsi csinálná, nem érdekelne, még talán nevetnék is rajta. Na de engem ebben a nyomasztó, lehúzó légkörben neveltek. Soha semmi jónak nem tudtunk örülni, mert mindennek folyton a rossz oldalát láttuk (néztük), óvatoskodva, lemondóan, mindent és mindenkit kritizálva. Mindnehez úgy állva hozzá, hogy „ez úgysem fog sikerülni” és/vagy „ez hülyeség”.

A mamám pedig azt mesélte, hogy idén nem sütött bejglit, mert nem tudják ketten megenni az egészet. Elcsodálkoztam, mert nálunk mind a négy rudat általában én szoktam megenni, oké, nem egyszerre, de simán elfogy. Egy picit esznek a vendégek, viszek egy kis kóstolót a kollégáknak, de Boni rá sem néz, Z. pedig akkor fanyalodik a diós bejglire (a kábítószeresből nem is eszik), ha épp semmi más édesség nincs itthon. Ami ritka, mert rengeteg bolti sütit, cukros joghurtot meg péksüteményt vesz mindig, a bejglit nem is annyira szereti. Csak azért eszi, mert édes. Még a Korpovitot is elnassolgatja, pedig azt utálja. Ezért inkább azt szoktam neki mondani, ne egye a bejglit, ha nem szereti, maradjon több nekem (én imádom, és mennyire macerás már elkészíteni!). Mamám reakciója:

– Irigy kutya vagy!

Oké, ezt is lehet többféle hangnemben mondani. Ezt ún. viccből, nevetve mondta, hát én baromira nem nevettem. Lehet, hogy ha ezt is a szomszéd néni mondaná, rá se rántanék. De a mamámtól több okból sem bírom hallani. Egyrészt, pont azért, mert viccnek szánta, és sajnos tényleg ez a maximális humor, ami tőle kitelik. Másrészt meg valószínűleg nem értette azt a nüansznyi különbséget, hogy nem egy olyan embertől sajnálom a bejglit, aki szereti a bejglit, hanem egy olyantól, aki egyszerűen valami cukrosra vágyik, és ugyanolyan szívesen (sőt, szívesebben) enne valami mást helyette. Harmadrészt pedig a mamám csak velem szemben enged meg magának ilyen szavakat, idegenekkel szemben nem. Negyedrészt: ha tegyük fel tényleg irigy kutya lennék (amúgy nem hiszem), miért kellene ezt a minősítést a fejemhez vágnia?

Az első kérdésre adott válaszom tehát az, hogy az ember a saját elcseszett gyerekkora és szar emlékei miatt viszonyul annyira kritikusan a szüleihez. 

(És tök csalódott is vagyok, mert tegnap megint rajtakaptuk Bonit, hogy rejtegeti az allegriagyógyszerét, megint nem vette be. Érthetetlen, hogy egy olyan gyerek, aki szardíniát kóstolgat az egészséges életmód jegyében, miért nem tudja lenyelni az orvosságot. Barátnőm gyerekei minden nap injekciózzák magukat egy veleszületett betegség miatt, és mindezt a 18. éves korukig. Ehhez képest mi egy orvosság bevétele? Én már amondó vagyok, hogy hagyjuk abba az egészet, és majd felnőtt korában, ha megjön az esze, esetleg újrakezdi. Nincsenek idegeim a mindennapos veszekedéshez és ellenőrizgetéshez!)

A kis dead

 

Napok óta dúdolom-éneklem magamban vagy félhangosan a Pásztorok, pásztorok c. dalt. MA tisztáztuk Bonival, hogy a szöveg szerint a pásztorok nem a kis halottnak (dead) mondanak köszöntést!

***

 

Kellemes készülődést ünnepeket kívánok minden egyes olvasónak, kommentelőnek, bloggernek! 

Ted Chiang

Elolvastam az „Életed története” c. novellát, amit javasoltatok. Először francia fordításban, miután kikölcsönöztem a könyvtárból a kötetet. Befejeztem, de nem igazán értettem meg a sztorit. Lehet amúgy, hogy túl gyorsan és eléggé felületesen olvasok, sajnos. Aztán Esthajnalka nevű kommentelő elküldte nekem az egész könyvet magyarul, aminek nagyon örültem, mert legszívesebben magyarul olvasok. Egyébként aznap, amikor ottfelejtettem a laptopomat :)) a mh-emen, pont ezt a könyvet akartam rátölteni a Kindle-emre, és valszeg azért felejtettem el a latopot, mert már annak is megörültem, hogy a Kindle-t betettem a táskámba. Aznap rengeteg hülyeséget csináltam; mivel a kábel valszeg nem volt jó, nem tudtam rátölteni a könyvet. Ezért elküldtem a mobi formátumú dokumentumot a Kindle-címemre, és sikerült az Esthajnalkának címzett köszönőemailt is a saját címemre elküldenem... 

Kicsit jobban értettem magyarul a történetet, de még így sem minden világos. Az a baj ezekkel a sci-fikkel, hogy gyakran nem értem őket. Pedig az elv tetszik, hogy tudomány, meg fantasztikum, mindkettő jöhet – csak legyen világos! De én még a Csillagok háborúját sem tudom követni. Ebben a novellában ráadásul nyelvekről van szó, amit különösen szeretek, meg eleve elrendelésről és szabad akaratról – kedvenc témáim!

Leírom, hogy mit bogoztam ki a sztoriból. (Innentől spoiler) A főszereplő nő kapcsolatba lép a földönkívüliekkel, és lassan megtanulja az írott nyelvüket, ami egy különleges, nem lineáris technikán alapul és teljesen más szemléletmódot kíván meg a beszélőtől. Ami logikus is, miért lennének a mi fogalmaink értelmezhetők egy másik univerzumban? A folyamat során magáévá teszi a földönkívüliek tudását és gondolkodásmódját (vagy ajándékba adják neki, mielőtt elmennek?); ezek a lények nem ok-okozati kapcsolatot látnak a dolgok között, hanem tudják, hogy mindennek milyen konkrét végcélja van. Ehhez egy fizikai tételt (Fermat) hoz illusztálásul, kicsit homályos a gondolatmenet, de én már a tér-idő emléleteknél, a relativitásnál meg a nem euklidészi geometriánál is mindig elakadok. A novella végén megértjük, hogy a nő egyszerre látja az élete eseményeit (50 év cselekményeit), és mindig tudja, mi fog történni, de nem tud ellene semmit sem tenni (nem is akar? de miért nem?).

Jól értettem?

Néha én magam is belegondolok abba, hogy milyen szuper lett volna fiatalnak lenni egy ötvenéves nő tudásával és élményeivel. Egyszerre érezni a minden irányban végtelen, jövőbeli lehetőségeket ÉS tudni, hogy minden rendben lesz, és azt is tudni már akkor, hogy sok (a legtöbb) idegeskedés teljesen felesleges. Ugyanakkor ha genetikai vizsgálatból 100%-ban meg lehetne állapítani, hogy hetven évesen lesz-e Alzheimerem, akkor nem csináltatnám meg a vizsgálatot.

És eszembe jutott a kolláganőm is, akinek Duchenne-szindrómás a kisfia, hogy talán így tudja magát tartani a mindennapokban. Tisztában van vele, mi fog történni a közeli jövőben, és tudja, hogy végig kell mennie az úton, ami a kisfiú születése (fogantatása) pillanatában a sorsa lett.

Ugyanakkor nekem ez mégiscsak ok-okozati viszony, nem pedig eleve elrendeltetés. Vagy vehetjük úgy, hogy a genetika = eleve elrendeltetés. Hit kérdése, nem?

Az év utolsónak szánt irodai munkanapja

18:30-kor kikapcsoltam a számítógépet. Beraktam a táskámba a kulacsomat. Kikiészítettem a telómat és a fülhallgatót, hogy csak be kelljen rakni a kabátom zsebébe. Eltettem a töltőket. Kihúztam a hősugárzót. Kihúztam a számítógépből és beraktam a táskámba a Kindle-emet (még jó, hogy eszembe jutott, rémüldöztem, hogyan olvastam volna Boninak esti mesét különben?! Most a Hobbitot olvasom föl neki, ami csak ebben a formában van meg).

Felvettem a kabátomat. A hátamra a hátizsákot. A zsebembe tettem a telót és a fülhallgatót, ugyanazzal a mozdulattal lekapcsoltam a lámpát, és közben azon gondolkodtam, hogy a barátnőmet hívjam-e fel vagy a papámat, miközben átvágok a villamoshoz vezető parkon.

Végül Boni hívott, pont amikor kiléptem az épületből (Mama, végre megkomponáltam a nocturne-ömet, meghallgatod?), azután felhívtam a papámat, majd mielőtt elértem volna a villamost (30 perc menetidő) felhívott Boni osztálytársának anyukája, hogy elújságolja, mi volt az osztályértekezleten.

A pályaudvaron valahogy mindig úgy jön ki, hogy rohannom kell a vonathoz. Most is rohantam, lépcsőn le, lépcsőn föl, könnyedén repültem. A vonaton (50 perc menetidő) olvastam az aktuális vonatos könyvemet. A Kindle-t csak azért vittem be, mert le akartam tölteni rá valamit. Az állomáshoz közeledve becsuktam a könyvet, beraktam a táskámba, bezipzároztam a táskát,

és akkor vettem észre, hogy

    ...olyan 

        ...furcsán 

            ...könnyű

                   ...a hátizsákom,

mintha hiányozna belőle valami!!! 

Az érzés, ami átjárt, kimeríti a jeges rémület fogalmát. 

A számítógépemet ottfelejtettem az irodában...!!

Egy pesszimista gondolatai

Amikor ősszel pár napig Magyarországon voltam egyedül, Z. az első este szólt, hogy a telefonomat ne halkítsam le éjszakára. Előtte pont azon gondolkodtam, hogy milyen istenien fogok aludni egyedül egy lakásban, kikapcsolt mobillal. Ő azonban arra kért, hogy maradjon bekapcsolva, hogy el tudjon érni, ha bármi van. 

– Mégis mit tudnék én csinálni 1500 km-rrel arrébb, ha bármi van? – szegeztem neki a logikus kérdést.

– Lehet, hogy csinálni nem tudnál semmit, ez igaz – mondta – de ha bármi történik, jobb tudni.

Mi lehet az, amiről úgy is jobb tudni, hogy közben (három országhatárral arrébb) az ember tehetetlen - belegondolni is szörnyű.

Szardínia

Boni rengeteget eszik, és elégggé válogatós. Zöldséggel nem lakik jól. Most már ott tartunk, hogy szinte naponta háromszor eszik húst. Próbálom változatosan adagolni, és ha van időm (nincs) igyekszem biohúsból normális kaját sütni, de mégis valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy a szeletelt sonkát vagy a májkrémet veszem elő. Szereti még a füstölt lazacot is, a lágytojást, megeszi az előre bepanírozott (és sütőben fölmelegített) rántott húst vagy húsgolyót, és mindenre tesz sajtot – ezek azok a kaják, amiket könnyű elkészíteni, megeszi és nem teszi fel utána a rettegett kérdést, hogy: ezután mit eszünk, mama?

A férjem viszon el tud bizonytalanítani, hogy jó-e ez így. A sonkában sok a nitrit, a füstölési technika rákkeltő, a túl sok tojás nem egészséges, a feldolgozott húsgolyókról mindenki tudja, hogy mit tartalmaznak stb. stb. Befolyásol minket (pedig nem kellene) a bizonyos ételek csomagolására nyomtatott, ötfokú skála is, ahol sarkítva az A = jó, az E = rossz (mert zsíros), és ahol pedig a földolgozottság mértéke még föl sincs tüntetve! (lásd fagyasztott rántotthús). Kolbászt és szalámit szinte egyáltalán nem is veszünk, pedig (mert!) azt imádja.

Nem zavarna az egész, ha Boni nem ipari mértékben pusztítaná a kaját. De így már én is elkezdtem aggódni. Nap mint nap azzal a kérdéssel szembesülök: mit adjak neki, amitől jóllakik, ami ízlik neki és ami nagy mennyiségben is egészséges?

Így jutottunk el a szardíniához, amely a fő feltételnek megfelel, mert „A” besorolású és egészséges: vitaminokban, proteinben és ásvány anyagokban gazdag, higanyban szegény. Tápláló, praktikus (második feltétel kipipálva), Boni szereti a halat (harmadik feltétel kipipálva). Belelkesedtünk. Lehet, hogy megvan a megoldás! A szardínia olyan Grál lenne Boninak, mint nekem a zabpehely. Hurrá!

Az elmúlt időben folyton szardíniakonzervek széles választékával jöttünk haza a boltból; Boni lelkesen nyittatta ki velem az újabb és újabb dobozokat (citromos, bazsalikomos, csípős, paradicsomos, olívás stb.) és nagy reményekkel kóstolta meg mindegyiket... hogy aztán elbizonytalanodjon. Lehet, hogy mégsem ízlik neki ez neki annyira, mondta lemondóan, és vette elő a hűtőből a májkrémet...

Értékek

Olvasom, hogy Bassár El-Asszád végzettsége szerint orvos.

Mi állhat távolabb valakitől, aki fiatalon felesküdött az emberi életek védelmére – mint a gyilkolás, a kínzás, az ártatlanok bebörtönzése, a terror, a háború, a kegyetlenkedés, az elnyomás, a családok és a közösségek szétszakítása és menekülésre kényszerítése, és mindez több éven keresztül, nagyipari méretekben?!*

* Feltettem a kérdést, kiváncsiságból, a Chat GPT-nek. Közhelyek pegőtüzét kaptam. A mesterséges intelligencia olykor elképeszt az ügyességével, olykor megrémít a hülyeségeivel.

Az önbizalomhiány egy iskolapéldája

Olvastam Áginál, hogy megújítják az Ügyfélkaput, új rendszerrel kell ezek után majd bejelentkezni, és hogy mennyire nehéz áttérni az új felületre. Megijedtem, mert ilyennekben nagyon béna vagyok! Ezeket a feladatokat rendszerint az utolsó percig halogatom, közben persze nyomasztanak. Elhatároztam, hogy márpedig ez most nem így lesz, és hogy ezt a feladatot, akármilyen megugorhatatlannak tűnik is, most időre és hibátlanul teljesítem. Ha kell, minden nap foglalkozom vele egy kicsit, de beletanulok, átrágom magam rajta, legyen bármilyen nehéz is.

Először is felhívtam a papámat. Rémes dolgokat mesélt. Elmondta, hogy már ő is próbálkozott bejelentkezni, még egy oktatóvideót is megnézett a témában, és hogy neki sem sikerült, és hogy milyen aljas húzás ez a kormánytól, és hogy a mamám már nem is fogja ezt az új és bonyolult rendszert használni, mert ő aztán biztosan nem fogja tudni megtanulni stb., stb. Csüggedten raktam le a telefont.

Tegnap volt egy kis időm, hogy elmélyedjek a témában. Eredetileg pár percet akartam szánni rá, csak hogy felmérjem a feladatot, ami súlyosnak és embert próbálónak tűnt, lásd fent. Felszerelkeztem a régi jelszómmal, egy jegyzetfüzettel, telepítettem egy alkalmazást a telefonomra. Új jelszót kellett megadni, kétszer nem is fogadta el, na, gondoltam, kezdődnek a problémák. Aztán egy ponton nem tudtam továbblépni: be kellett olvasni egy QR-kódot a telefonomról, a telefonommal (??), a helyette megadott kód nem működött. Ekkor már harminc perce ezzel tököltem.

Oké, akkor megnézem majd egy másik nap azt az oktatóvideót. Nem idegesítettem fel magam, tudtam, hogy nehéz menet lesz, ezért is kezdtem hozzá időben.  Addig is írtam egy kollégámnak, hátha ő érti (mert olyannak tűnik, aki érti).

Ma hihetetlen üzenetet kaptam tőle: ő már rég áttért az új Ügyfélkapura. Semmit sem írt a megelőző nehézségekről, az Orbán Viktorról, az Orván Viktor anyjáról, semmit! Hitetlenkedve néztem be az irodájába, és félve kérdeztem meg, esetleg lenne-e ideje segíteni. Na mármost innen számolva kb. öt percen belül be voltam jelentkezve az új rendszerbe. A kávéja még ki se hűlt, mialatt megmutatta. Gyerekjáték volt.

Utólag már tudom, hogy mit és hol rontottam el. Nem ez az érdekes. Az érdekes az, hogy miért nem tudtam egyedül megcsinálni, noha annyira igyekeztem. Egyértelműen azért nem, mert eleve arra kondicionáltam magam, hogy 1) ez az egész baromi nehéz és hosszú folyamat lesz, és hogy 2) én ebben amúgy is béna vagyok, végkövetkeztetés: nekem ez úgysem sikerülhet. Hihetetlen, hogy ennyire befolyásolnak a külső körülmények, a mások véleménye és a saját véleményem. Félelmetes belegondolni, hogy mi mindent tudna az ember véghezvinni az életben, ha nem kötnék gúzsba a saját félelmei és előítéletei, a rossz minták, a rossz beidegződések, a pesszimista gondolatok. 

El kellene hitetnem a gyerekemmel, hogy szinte bármi sikerülthet neki, amit csak a fejébe vesz, és hogy az ember legnagyobb ellensége néha saját maga. Boni holnap kapja meg a (valószínűleg dicséretes) bizonyítványát, és holnapután prezentálja a zenesuliban a nehéz zongoradarabját. Pedig nem nagy kunszt egyik teljesítmény sem: a kisujjából kirázta. 

Az elképesztő teljesítmény az a barátjáé (Gabriel), akivel négykezest fognak játszani. Boni pár nap alatt megtanulta lejátszani az ő részét, már azon röhögtünk, hogy a zongoratanárnő hónapok óta azzal a két mondattal búcsúzott tőle (borítékolható volt mindkettő egy-egy zongoraóra után), hogy úgy megy beléd a tananyag, mint kés a vajba és hogy Boni, te rendkívül gyorsan szolmizálsz.

Gabriel ellenben vért izzadt a saját részével. Hetekig gyakorolta, a zongoratanárnő elmondása szerint nincs benne meg a Bonira oly jellemző intuíció és zenei érzék. Van benne viszont valami más: a hit, hogy ennek ellenére meg fogja tudni csinálni. És meg is csinálta. Most mindkét gyerek ugyanolyan szinvonalon játszik, és meg nem mondaná az ember, hogy az egyiknek van érzéke hozzá, a másiknak viszont nincs – ellenben szívós és kitartó.

Hát, reméljük!

Fogszabályzáson (ahova ritkán járunk, és ahol soha nem csinálnak semmit, mert Boninak még van öt tejfoga) a mindig bizalmatlan és a fia egészségéért folyton aggódó Z. halálra idegesítette kérdezgette a fogorvost:

– Megnézné kérem a metszőfogait is? Két éve a fogászaton csináltak neki egy diasztémazárást, de még mindig megvan a rés a két fog között elöl. Aggódunk... és most a kis barátja is átesett egy ilyen beavatkozáson, de azt mesélte, teljesen másképp csinálták...

– Üljön csak be a székbe a gyerek, megnézzük!

– ... és attól félek, hogy a fiamnak nem azt csinálták.. már két éve...

– Miért, hát mit csináltak volna?! Haha, reméljük, nem körülmetélést!

Ostrom

„Mi itt a fronton éljük meg a karácsonyt, valamilyen valószínűtlen, álomszerű helyzetben. Szemben Vác, ott az oroszok; nem tudni semmi bizonyosat, milyen ott az élet – de áthallani a Dunán a váci haranszót. Fót felől nagy csata robaja; második napja dühöng a viadal. Délelőtt vizet húztam, rőzsét gyűjtöttem.”

Befejeztem Márai 1943–44-es naplóját, ami a háború alatt írt. Hol a pesti lakásában élt (később lebombázták), hol Leányfalun, bérelt házban. A fenti sorokat Leányfalun írta '44 decemberében. Úgy olvasom, mint egy izgalmas regényt. Minden gondolata, cselekedete érdekel. Hogyan lehetett túlélni egy (illetve kettő) világháborút, mi történt pontosan, mit lehetett enni, mennyire volt veszélyes, hogy nézett ki a város, mit lehetett tudni azokról az eseményekről, amelyeket később történelemkönyvekben tanítottak stb. Később:

„Megtudom, hogy Budán nagy harcok dúlnak a Margit körúton, a Citadellától délre, a Horthy Miklós úton; Budapesten nincs villany, sem gáz; enni csak az kap, aki harcol az oroszok ellen; hetvenezer német rekedt Budapesten, se ezek a nyilas hordákkal együtt házról házra harcolnak; s az összes Duna-hidakat felrobbantották.”

Belegondolok, hogy a nagymamám, 23 évesen, ott volt! Bent, ebben az ostromlott városban. Átélte, túlélte, látta... és én soha, semmit nem kérdeztem tőle! És már késő. Hogy lehetek ilyen hülye. Nem értem, hogyan nem voltam kíváncsi. Az egyetlen emlékem az, hogy amikor tinéddzser koromban állandóan fogyókúráztam, ő csak csóválta a fejét, és elmondta, hogy az ostom alatt egyszer megevett X deka cukrot (nem emlékszem a pontos számra) egy ültő helyében.

Adventi vallomás

Eddig sem árultam zsákbamacskát, de most is elmondom: nem bírom ezt az adventi időszakot. A karácsonyt sem. Nekem ehhez nincs fantáziám, nincs kedvem, nincs ízlésem. Ma reggel az Amazon kihozott egy csomagot (porzsák volt benne) és láttam, hogy a dobozt olyan ragasztóval zárták le, amelyen karácsonyi díszítés van (körbe-körbe fák, csillagok stb.). Hirtelen tök rossz kedvem lett; engem ettől inkább a hideg kiráz, pedig eléggé esztétikus volt így a doboz. Érzem a társadalmi nyomást, hogy most varázsütésre úgymond befelé kell fordulni (jézusom), meg várakozni és hangolódni kell (jaj) a szeretet ünnepére (merkantilis agyrém), mindenkinek személyre szóló ajándékkal (persze..) készülni. Közben decemberben itt gyakran tavasziasan enyhe az idő, ennek ellenére a mesék és a reklámok hópelyhes tájképpel bombázzák az embert – már eleve ettől olyan bűntudatom van! Már ez megágyaz annak az érzésnek, hogy ez idén sem fog sikerülni.

Nem tudok elképzelni giccsesebb és szomorúbb eseményt, mint egy karácsonyi vásár. Állva enni, tömegben, miközben az agyonhallgatott Frank Sinatra szól (jobb esetben), döbbenet, hogy vannak, akik ezt önként vállalják, minden évben!

Pedig próbálkozom amúgy a szívemet ünneplőbe öltöztetni és mosolyt csalni gyermekem arcára (remélem, átjön az irónia, azért a biztonság kedvéért kurzívval szedem), vannak évek, amikor úgy-ahogy sikerül is. De ennek az ideinek nagyon nyomottan futok neki, hatalmas púp a hátamon. Ízléstelenséget és rohanást látok magam körül. Már a gondolat is elfáraszt, hogy ki kell választani és föl kell cipelni egy fenyőfát. Itt már sok ablakban látom, hogy felállították; amúgy is hetek (ha nem hónapok) óta kerülgetem az üzletekben a karácsonyi dekorációkat. Az Auchanban térdig gázolunk a kínai télapókban és a fényfüzérekben, a könyvtár, az uszoda, a zenesuli mind-mind fölállította a saját nyomi kis karácsonyfáját. Hogy lehet, hogy valaki (aki nem gyerek) minden évben örömmel abszolválja ezt az évvégi feladatot, ami lassan már november elején-közepén elkezdődik? 

Pedig van ilyen. Az egyik barátnőm pl. olyan tehetséges, olyan őszinte adventező és karácsonyozó, hogy minden évben irigykedve gondolok rá ilyenkor. Árasztja magából az ún. autentikus karácsonyi hangulatot, hamis hang nélkül. Szívmelengető.

Azt sem tudom nagyon hová tenni, hogy a világ a feje tetejére áll és az emberek meghülyülnek mindössze két nap miatt. Ami nálunk kb. ugyanúgy zajlik mint a többi 363. Annyi különbséggel, hogy felteszem a karácsonyi abroszt...

A karácsonyi sütiket viszont tökre szeretem. Ez itt fent svájci leckerli, amit egész decemberben lehet kapni a helyi pékségben. A péknek van valami kapcsolata a germán konyhával és hagyományokkal; velem például állandóan németül akar beszélni (nem beszélek németül).

Hiányzás

Ma sztrájkolnak a tanárok, mert a kormány be akarja vezetni azt a szabályt, hogy ha egy tanár betegség miatt hiányzik, akkor az első három napra nem fizetnének neki semmit. Eddig ez csak az első napra volt érvényes. Beszélgettünk erről egyszer Boni barátjának szüleivel, akik tanárok. Elmondtam nekik, hogy az én munkahelyemen ez abszolút nincs így, sőt, ennek szinte az ellenkezője igaz: évi 12 nap betegszabit igazolás nélkül is ki lehet venni (igaz, nem egyben), a fizut meg ugyanúgy megkapjuk. 

Boni barátjának szülei tökre fel vannak háborodva a kormány eljárásán. Ha az ember beteg, akkor nem tehet mást, mint hogy elmegy betegszabira, nem igaz? Miért kapjon kevesebb fizetést azért, mert az önhibáján kívül beteg? Szerintem ők is sztrájkolni fognak ma.

Nekem is igazságtalanságnak tűnik a dolog. Ráadásul a három nap elteltével is csak a fizetésük 90%-át fogják kapni, amíg a betegségük tart. Ez az új szabály azokat a tanárokat fogja „büntetni” úgymond, akik nem tehetik majd meg, pénzügyi okokból, hogy megbetegedjenek. Betegen fognak tanítani? Felmerül a kérdés, hogy miért van szükség erre az újításra. Így akarnak pénzt bekasszírozni az állami költségvetésbe vagy esetleg túl sok a betegségnek álcázott, felesleges hiányzás a francia közoktatásban?! Így próbálnak meg gátat vetni a lógásnak?

Kedd este újra találkoztam ezzel az anyukával a zenesuliban, mert a fiaink négykezest fognak játszani, arra gyakoroltak. Mi a folyosón beszélgettünk. Megkérdeztem, hogy van. Így válaszolt:

– Jaj, ne is kérdezd, nagyon fáradt vagyok – mesélte vidáman. – Durva ez az év vége... azt hiszem, holnap nem megyek be tanítani, beteget fogok jelenteni!

Osztályozás

Amikor meséltem az egyik barátnőmnek, hogy a Fro-ban a középiskoláktól kezdve 0–20-ig vannak a jegyek, nagyon meglepődött, mert, mint mondta, szakmai körökben elfogadott tény, hogy az 1–6-os rendszer a legjobb, mert a legigazságosabb. Azt hiszem, azt mondta, hogy ez a skála teszi lehetővé a legjobban a minősítést úgy, hogy ne szankcionálja nagyon a rossz tanulókat.

A francia rendszer úgy néz ki, hogy ez a húsz pont azért fel van osztva különböző kategóriákra: elég jó (12 vagy 13), jó (14 vagy 15), nagyon jó (16-tól). A rendszer egyik furcsasága magyar szemmel az, hogy az elégtelen (0–9?) osztályzat is különböző minősítést kap, tehát létezik jobb meg rosszabb elégtelen is (magyarán nagyon szar meg kicsit szar dolgozat). Egy 0-ás meg egy 9-es feleletnek nem ugyanaz a súlya, ez első pillantásra látszik is, hát még amikor átlagot számolunk.

Boni sulijában például 2023-ban a vizsgaátlag 12,1 volt. Azaz elég jó, pedig ugye milyen kevésnek tűnik ez a húszhoz képest? És ez egy jó suli! Nekem az egyetemen nagyon nehéz volt megszoknom azt, hogy a 12-es jó jegynek számít (második furcsaság).

A rendszerből következő harmadik furcsaság az, hogy itt nincs kitűnő bizonyítvány. Sem a szó, sem a mögötte lévő fogalom (koncepció) nem létezik: egyrészt olyan itt nincs, hogy valaki tökéletes legyen, másrészt pedig olyan sincs, hogy két jó tanuló tudása, felkészültsége és teljesítménye egyforma legyen.

Amelyben befejezzük feelgood rovatunkat és egyben elbúcsúzunk a blog(v)emberi kihívástól (30. nap) + kiegészítések

Tegnap Boni méltatlankodva jött haza, hogy C’est beaucoup trop meleg! azaz hogy túl meleg a kabát. Ennyi szó esett róla, az állítólagos rondaságát nem is említette. Tollkabát, tényleg meleg, de ez a lényege. Nagyon nehéz elképzelni, hogy valaki ne fázzon télen, se kint, se bent, de úgy látszik ez a helyzet. Én egész télen gyapjú síharisnyát hordok a farmerem alá, különben nem tudnék áttelelni.

Böjt: na, ezt meg sem éreztem. Annyit ettem uszi után, hogy egyáltalán nem kívántam este a kaját. Csak arra kellett figyelni, hogy a mandarinokból ne vegyek el automatikusan egyet-egyet, mikor elmentem a tál mellett. Viszont csalódtam ma reggel: szerdához képest egy grammot sem fogytam… még mindig nem sikerült visszanyernem a nyár eleji súlyomat.

Bejgli: hát sajna nem ez lett életem bejglije, pedig a tavalyi recept alapján csináltam, ami nagyon szép lett. Idén kis bénácskák. Reggel vágtam föl, az ízük oké.

Krimi: végül nem kezdtem el, öt könyv már így is sok. Majd ha befejezem a Roald Dahlt, talán megteszem vonatos könyvemnek (feltétel: vékony és könnyen olvasható legyen, se könyvtári, se kölcsön). Egyébként ez a Roald Dahl úgy került hozzám, hogy októberben, amikor Budapesten voltam, a papám korábban odavitte, két másik könyvvel együtt a lakásomba. Az alatt a pár nap alatt nem tudtunk találkozni, ezért így oldottuk meg, hogy odaadja ezeket a könyveket. Már egy ideje beszélt róluk nekem, két könyvet nekem szánt, egyet Boninak. Tök rendes volt, hogy ezért külön elment a nyolcadik kerületbe.

Csak hogy aztán minden héten megkérdezte, egyre türelmetlenebbül, hogy elkeztem-e már valamelyiket. A végén már teljesen hülyén éreztem magam, holott nem én kértem kölcsön a könyveket, a papám pedig személyes sértésnek kezdte érezni, hogy nem vetettem rájuk magamat. Szóval ezért kezdtem el (ismerem a sztorikat amúgy, kamaszkoromban olvastam).

Most a zenesuliban ülök, Bonit várom. Holnap jön az 1. turnus vendégsereg, montam is Boninak, hogy a délutáni programjába illessze be a rendrakást. Én szerintem elkészítem a holnapi kaját (parmentier de canard, kacsacomb és krumpli) és talán megnézünk este egy filmet hárman. Múlt héten szétröhögtük magunkat valamelyik Asterixen, annyira jó volt. 

Tökre szeretem ezeket a tèli hétvégéket.

1. kiegészìtés: Hazafelé bementünk a könyvtárba, és előjegyeztettem a Ted Chiangot!

2. kiegészítés: Boni nekiállt pakolni, én addig elmentem a belvárosba. Izgatottan hívott, hogy csoda történt, meglett az a füzete, amit a múltkor annyit kerestünk! Nem mondod, hol volt? - kérdeztem csodálkozva, mert tényleg mindenhol megnéztük. 

- A fiókomban LAPULT! - felelte disztingváltan.

 Találkozunk decemberben! 

Kabátügybe keveredtem (29. nap)

Felmerült a kérdés, hogy meddig szólhat bele az ember a hamarosan kamaszodni kezdő (de még a plüssállatait távirányítós legóval a lakásban ide-oda szállító) gyereke életébe. Mint sokan mások én is azt az iskolát képviselem, hogy feleslegesen ne generáljunk hisztit. Ezzel, mint olyan sok általános nevelési elvvel, csak az a baj, hogy minden annak gyakorlati definiálásától függ, hogy hol a határ a „még felesleges” és a „már fontos” között.

A múltkor mindhárman elmentünk kabátot venni Boninak, rémes volt. Z. kibírhatatlan üzletekben, mert unja, nem érdekli, és Boni kibírhatatlan üzletekben, mert unja, nem érdekli. Pedig azért mentünk, mert Z. már napok óta aggódott, hogy Boni még mindig a sídzsekijében jár, ami nem elég meleg, kellene neki venni egy új kabátot. Végül a boltból kabát nélkül, de mindhárman jól felpaprikázódva léptünk ki. A kabát, ami Boninak tetszett (mert volt benne titkos zseb), az apja szerint nem elég meleg, és ami viszont szerinte elég meleg volt, az meg Boninak nem tetszett.

Aztán jött egy rövid meleghullám és tavaszfíling, és az ügy lekerült a napirendről. Viszont a héten Z. megnézte az időjárás-előrejelzést, és nagyon előrelátóan elrohant, hogy megvegye a Boninak nem tetsző, de szerinte jó meleg kabátot. Ma volt a napja, hogy ebbe belekényszerítettük a gyereket. Reggel nulla fok volt, még én is úgy ítéltem meg, hogy mi döntjük el: felelőtlenül megbetegíti-e magát, vagy pedig felöltözik normálisan. Aztán az utcán már mást gondoltam, ahogy puffogva jött mellettem, mert (szerinte) ronda a kabátja. Szegény, ez is milyen szar lehet. Abban reménykedem, hogy nem gondolja komolyan a rondát, és csak azért ellenkezik, mert egyrészt mindig ellenkezik, másrészt mert ő a másik kabátot akarta volna megvenni, harmadrészt pedig tökre szereti a sídzsekit, mert abban könnyebben mozog, ugrál, pingpongozik. 

Meglátjuk, amikor délben hazajön, hogy megbarátkozott-e a kabáttal. Ahogy ismerem, még az is lehet, hogy imádni fogja. Annak kikényszerítése, hogy sapkát vegyen fel, sajnos meghaladja az erőnket; ekkora harcra még nem állunk készen. Majd talán ha lejjebb megy a hőmérséklet..

Viszont tökre örülök, mert minden munkámat befejeztem a hétre. Most elmegyek az usziba, aztán hazajövök és ebédelek olyan 15 óra körül, majd megpróbálok holnap reggelig böjtölni (16 órát). Múltkor hallottam erről egy műsort és kedvem támadt kipróbálni, bár lehet, hogy ezt nem nekem találták ki, mindegy, meglátjuk. Délután bejlgit fogok sütni, mert decemberben kétszer is jönnek vendégek, akik még soha nem ettek bejglit, és most van csak időm megcsinálni. A tölteléket már elkészítettem, érdekes módon a diósnak a volumene és a súlya (valójában a tömege) sokkal kisebb lett, mint a mákosé. Ez most valami fizikai jelenség, vagy rossz a mérleg? Aztán este Boni zenekari próbára megy, ez a heti énidőm. Lehet, hogy beülök a kádba egy jó könyvvel – most pont öt (!) könyvet olvasok egyszerre: egy a főkönyvem, egy a vonatra, egy, amit Boni szerint mindenképpen olvassak el, egy könyvtári, egyet pedig a kolléganőm adott kölcsön. Hatodiknak lehet, hogy elkezdem azt a krimit, amit Z. most fejezett be, és saját szememmel láttam, hogy annyira izgult, hogy előrelapozott, hogy megtudja a végét!

Szomorú és felesleges gondolatok (28. nap)

Tegnap kitettem Bonit a zenesuli előtt, mert nem találtunk rögtön parkolóhelyet. Bekapcsoltam a vészvillogót, mondtam neki, hogy szaladjon föl a lécsőn, de előtte vegye ki a csomagtartóból a kottáit és a kabátját. Miközben kicsatolta magát, még figyelmeztetett:

– De ne tolass hátra! Az alsó tagozatban így halt meg egy gyerek, emlékszel? – csicseregte.

Óó, hogyne emlékeznék. Rengeteget gondolok azóta is a történtekre. Nyáron láttam az utcán egy hasonló kislányt. Annyira hasonlított rá hátulról! Hiába reménykedtem, hátha ő az, tudtam, hogy ez lehetetlen. És mennyit gondolok az anyukára! A baleset körülményeiről nem tudtam meg többet, de az anyukáról igen. Egy egyedülálló nő volt az, aki már jóval 40 felett egyedül vágott bele a szülővé válásba, valahol külföldön. Vásárolt egy kupica spermát, ahogy Márai írta valahol nagyon cinikusan. El tudom képzelni, milyen nehéz menet lehetett ennyi idősen, egyedül és külföldön teherbe esni, és úgy, hogy esetleg ő is hallott maga körül ilyen cinikus és megvető hangokat. És hogy milyen hatalmas öröm lehetett, amikor kiderült, hogy csoda történt:, sikerült és terhes.

Ez a nő mindent elveszített.

Felmerülhet a kérdés, hogyan lehet ezen túllépni. Én nem ezt a kérdést teszem fel. Én azon gondolkodom, miért lépjen túl ezen valaki. Kinek, minek, milyen motivációból?!

Ha nem sikerült volna neki az a külföldi mesterséges megtermékenyítés, az akkor és ott hatalmas arculcsapás és csalódás és szomorúság lett volna számára. De nyilván közel sem akkora, mint amikor elveszítette a nyolcéves lányát egy balesetben. Vajon így utólag mit választana: hogy inkább soha ne is sikerült volna szülővé válnia? Hiszen akkor megtakaríthatott volna egy feldolgozhatatlan hiányt. Vagy választaná azt, hogy inkább átéli azt a nyolc évet, amíg boldog anyukája volt egy kedves és cuki kislánynak?

Nem vagyok normális, hogy ilyeneken gondolkodom. Jól behúztam a kéziféket, és megvártam míg az okos, ügyes és szép nagyfiam odaszalad a kapuhoz. Csak úgy lebegtek a göndör fürtjei. Olyan nehéz ez, hogy ezért a hatalmas boldogságért egy életre szóló aggodalommal fizetünk.

Döbbeneteim listája, kép- és hanganyaggal (27. nap)

• Boni elkezdte a vezetéknevükön hívni azokat az osztálytársaikat, akiket óvodás kora óta a keresztnevén hívott.
• Jelentkezett a Swiss légitársaság, hogy amiért nyáron törölték az európai járatukat (és ami miatt lekéstük a LA-i csatlakozást és veszítettünk egy teljes napot az amerikai utunkból), megítélt számunkra fejenként egy-egy 300 svájci frank értékű utalványt valamelyik saját járatára, Zürich-i indulással.
• Most esett le, hogy a francia középiskola-rendszer nem félévekből, hanem negyedévekből (trimeszterekből) áll, mint egy terhesség. Boni jegyeit lezárták, hamarosan megkapja a bizonyítványt (?).
• Rajzon a meleg és a hideg színeket tanulják. Meg is mutatta a sárga-narancs-piros tónusú naplementét, amit rajzolt. Beszélgetés közben derült ki, hogy Z. nem „hisz” ebben a kategorizálásban, mert nem látja sem melegnek, sem hidegnek a színeket.
  
• Boni a decemberi zongorakoncertre két darab között hezitál. Az egyik egy könnyen játszható, fülbemászó szonáta, amivel kényelmes sikereket zsebelhetne be, én ezt választanám. A másik egy nehéz, modernebb darab, tele disszonáns akkordokkal, amit nagyon jól kell játszani ahhoz, hogy élvezhető legyen. Boni ezt akarja választani, pedig ő is inkább biztonsági játékos, mint én, úgyhogy nem is értem.. (Igyekszem nem befolyásolni.)
• Biztos kíváncsiak vagytok, rendett rakott-e a szobájában. Íme egy friss kép:
  

Not all men (26. nap)

A Le Monde-ban van egy összeállítás a Pélicot-ügyben bíróság elé állított 51 férfiról. Akik megerőszakolták (némelyikük többször is) azt a nőt, akit a férje e célból rendszeresen elkábított. Ehhez először regisztráltak egy honlapon, amelynek egyik rovatában (címe: A tudta nélkül) kapcsolatba léptek a férjjel, majd elmentek a házába. 

Az újságírók szeretik azzal rémítgetni az embereket, hogy ezek a férfiak a társadalom különböző rétegeiből származnak, hogy heterogén a minta, sugallva ezzel azt, hogy kvázi bármelyik férfi, iskolázottságtól és társadalmi pozíciótól függetlenül erőszaktevővé válhat. Én nem ezt olvasom ki az 51 férfi rövid élettörténetéből. A legtöbbjük iskolázatlan, fizikai munkát végez és diszfunkcionális családból jött. Nagyon kevés az olyan, aki egyáltalán leérettségizett. Tanár, ügyvéd vagy orvos egyáltalán nincs közöttük. És borzasztó, borzasztó élettörténetek, sorsok. Végigolvasni is rossz volt. Kiragadott részletek az első tíz pasi életéből: alkoholista anya, lopásért elítélték, erőszakos apa, nevelőszülők, depresszió, súlyos motorbaleset, munkanélküliség, meghalt a felesége, pszichiátriai kezelés, nem láthatja a gyerekeit, halva született csecsemő. Milyen lehetett végignézni ezt az 51 emberi roncsot, ahogy védi magát!

Szinte a legtöbbjük tagadta, hogy erőszakról lenne szó. Szerintem sokan közülük ezt teljesen komolyan is gondolják, nyilván nincs bennük annyi intelligencia (vagy empátia) (vagy ítélőképesség), hogy megkérdőjelezzék a tettüket és más szempontból tekintsenek rá. Adódott egy ingyenes baszási lehetőség (már bocsánat), hát miért ne éltek volna vele? Sokan próbálják átháritani a bűnt a férjre, aki akár húsz évet is kaphat. Fel sem merül bennük, hogy bűncselekményt hajtottak volna végre. Az egyikük azzal védte magát, hogy ha megerőszakolta volna a nőt, nyilván nem hagyta volna, hogy a férje végig filmezzen! Az ő szempontjából teljesen logikus az érvelés, szerencsére a jog mást mond.

Egy semmi kis részleten is megakadt a szemem: volt több férfi is, aki 2020 júniusában ment el a Pélicot-ékhoz. Ha jól emlékszem vissza, akkor volt az, hogy többhetes karantént követően végre feloldották a korlátozásokat, pl. az egykilométeres távot, a maszkot kültéren. Mi még akkor javában fertőtlenítettük a lekvárokat, amiket vásárlás után napokig tároltunk az erkélyen. És ezek szerint volt férfi Franciaországban, aki a visszakapott szabadságot arra használta, hogy elmenjen egy ismeretlen pasihoz, és megerőszakolja annak mozdulatlanul fekvő feleségét.

A mondat, amit nem bírok hallani... (25. nap)

...az Boni arra a kérdésemre (foghegyről) adott válasza, hogy átnézte-e/tudja-e/kikérdezzem-e ezt vagy azt a tananyagot:

„Jaj, mama, azt már nem kell tudni!” (külön felhívom a figyelmeteket a határozószóra!)

Egy másik variáns szerint:

„Jaj, mama, az apróbetűs részt nem kell tudni!”

***

Mielőtt még gőgös elbizakodottságomban azt gondolnám, hogy én szülőként bezzeg mennyire tökéletes emberpéldány vagyok, közzéteszem Voutch (francia humorista) egyik karikatúráját, épp ma jött velem szembe és pont ideillik:

 

 – Anyáddal csak két dolgot szeretnénk, kisfiam: az egyik az, hogy kiegyensúlyozott és boldog ember légy. A másik pedig, hogy utána elmondd, milyen érzés!

Hazugság (24. nap)

Egy órán át kerestük a kupiban Boni egyik füzetét. Lehetetlen küldetés. Egy ponton eszembe jutott, hogy nézzük meg a kanapé támlája mögött. Ehhez le kellett venni a kanapé párnáit. Nem találtuk meg a füzetet (amúgy azóta sem lett meg), találtunk azonban valami mást: tizenöt, „E10” feliratú pici gyógyszert, elszórva végig a kanapé aljában. Felszedegettük egyenként, hogy bevizsgáljuk őket. Boni buzgón segédkezett, és hangot adott feltételezésének, hogy szétgurult egy adag gyógyszer a kanapén, és beestek a pirulák hátulra.

Boni június óta egészen október elejéig szedett egy allergia elleni gyógyszert. Reggelente kellett bevennie, és mindig óriási fesztivál előzte meg az ügyet; nem akarta bevenni, mert keserű volt. Na mármost én majdnem biztos voltam benne, hogy azokat a gyógyszereket Boni ejtette oda ahelyett, hogy a szájába tette volna, miután az apja odanyújtotta neki. Ő égre-földre esküdözött, hogy nem így van. 

Z-vel előkotortunk egy tablettát, ami még megmaradt ezek közül a gyógyszerek közül. Kibontottunk egyet, hogy megnézzük, ugyanolyan-e: igen, arra is „E10” volt írva, teljesen megegyezett a tizenöt másikkal. Ráadásul ezek egyesével vannak becsomagolva, nem ömölhetett ki, mint ahogy Boni állította (aki akkor is, azóta, végig tagad). 

Magyarán: Boni nem vette be a gyógyszereit, hanem bedobta a kanapé mögé (meg még ki tudja hová, nyáron nem voltunk itt) és ezt még le is tagadja.

Z-t teljesen fejbe kólintotta a tény, hogy Boni ennyire megbízhatatlan egészségügyi dolgokban, mert, mint mondja, mi van, ha életmentő gyógyszerekről lett volna szó. Én is értetlenül állok a dolog előtt, mert Bonira sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy a saját egészségével ne törődne. Azt hittem, ha másban nem is, de ebben talán lehet rá számítani. A múltkor például bekopogott hozzám a fürdőszobába, hogy szerintem ehet-e még egy szelet csokitortát, vagy az már túlzás, és mikor én erre azt mondtam, hogy az bizony már túlzás lenne, visszament a konyhába és evett egy almát. Szóval nem aggódtam ilyen dolgokban. A szemüvegét is rendszeresen hordja. Vagy lehet, hogy saját hatáskörben úgy döntött, hogy az allergia nem olyan nagy ügy, arra ő nem szed gyógyszert?!

Mindketten iszonyúan csalódtunk, bár egyikőnket sem lepte meg, hogy Boni megint hazudott. Próbálom mentegetni. Ezt a reflexszerű hazugságot hétmillió éve, generációkról generációkra átörökítjük utódainkra, végül is az ember elsősorban a túlélésre jászik, csak másodsorban veszi figyelembe az etikai szempontokat. Ha valaki Afrikában odanyújtott egy ősembernek egy keserű valamit, azt nem veszi be, hanem ösztönei mérlegére teszi, és bedobja a kanapé mögé. Aztán pedig, próbálom magam nyugtatgatni, ne csináljunk úgy, mintha a hazugság ne lenne az élet része; országaink vezetői hivatásból, napi szinte hazudnak. Ez a dolgunk, úgymond.

Boninak október óta öt éven keresztül egy másik gyógyszert kell szednie naponta egyszer. Eddig megint volt minden: tiltakozás, kiabálás, ajtócsapkodás, de most utólag szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ezeket sem vette be. Most ott tartunk, hogy vagy minden nap ellenőriznünk kell (azaz ott állni mellette, amíg a nyelve alatt el nem olvad) vagy az egész kezelés abba kell hagyni.

Rögtönzött mesék (23. nap)

Amikor Boni ovis volt, gyakran találtam ki neki rövid meséket, saját kútfőből. Az ötlet akkor jött, amikor kiderült, hogy öt lyukas tejfoga is van; ekkor nagyon fontossá vált, hogy jól meg tudjam mosni a fogait, márpedig ezektől az improvizált meséktől szó szerint tátva maradt a szája. Így találtam ki neki a három főszereplőt, a történetre pedig mindig Boni tett javaslatot: most legyen szó benne százemeletű (!) házról, most legyen benne vihar, most ássanak alagutat stb. Oviba és játszótérre menet folyton meséltem neki. És akármilyen béna, hétköznapi történeteket találtam ki, csattanó vagy tanulság nélkül, Boni akkor is élvezte, sőt, a mai napig emlegeti őket.

Pedig nem jöttek ám könnyen az ötletek! Úgy is mondhatnám, hogy kínszenvedés volt magamból kiizzadni egy-egy ilyen mesét, és mikor kicsit nagyobb lett, abba is hagytuk. Annyira bántam, hogy ilyen béna, fantáziátlan vagyok. Visszagondoltam Petra barátnőm egy barátnőjére, aki állítólag ilyenekből zseniális volt, és három szó megadásával (pl. hőmérő, bicikli, ház) kerekített egy szimpatikus kis mesét, ami simán megállja a helyét (Peti manó a hőmérő aljában lakik, és pedálos áramfejlesztővel növeli a hőmérőben lévő jelzőfolyadékot stb.).

Tegnap este teljesen más miatt, de kinyitottam a ChatGPT-t. Ötleteket akartam szerezni valamihez, ami most nem lényeges, de egyszer talán majd írok róla. Kipróbáltam, hogy a megadott paraméterekkel milyen meséket tud írni, és basszus, baromi jókat. Legalábbis azokhoz képest, amilyeneket én találtam ki régebben. Sokkal fordulatosabbak, hosszabbak voltak a mesék, és főleg: rögtön jöttek, és úgy írta át őket (valós időben) ahogy én azt diktáltam. Ok, nem egy Dániel András-színvonal, de sokkal jobb, mint ahogyan azt Tamko csinálta fogmosás közben.

A héten történt (22. nap)

Kitaláljátok, mi történik az ablakunk alatt? Én nem jöttem rá, amikor Z. elküldte a képet.

Esélyek és veszélyek (21. nap)

– Fogadjunk, hogy átmegy-e a vonat a híd alatt, mire odaérünk! – javasolta Boni. – Én azt mondom, hogy igen! Te mit mondasz? Te azt mondod, hogy nem? Ugye?

Ez a beszélgetés gyakran elhangzik, mikor ezen a felüljárón megyünk át. Néha belemegyek a játékba, néha viszont nincs kedvem fogadni. Ma viszont eszembe jutott, hogy mit is gondolok valójában a kérdésről, és hogy miért nem tudok egyértelműen igennel vagy nemmel felelni:

– Én azt mondom, hogy 90%, hogy átmegy, és 10%, hogy nem megy át! – mondtam.

Mert ez kb. tényleg így van, tök forgalmas pálya fölött kell átmennünk. De ezzel mennyire nem segítettem Bonit hozzá a játékhoz, ugye? Pedig így van ezekkel a százalékokkal a valós életben is: megnyugtató, hogy nagy halmazon igaz az a tény (nemrég olvastam/hallottam), hogy heti 150 perc testmozgás:

• 57%-kal csökkenti a 2. típusú diabétesz kialakulásának,
• és 30%-kal a mellrák kialakulásának kockázatát.

És mégis, ezekből a szimpatikus adatokból soha nem lehet kiolvasni, hogy én (vagy bárki) lesz(ek)-e rákos vagy cukorbeteg. Ha mondjuk leszek, akkor süthetem a statisztikákat, meg a heti háromszori sportot. És mégis elhiszem és figyelembe veszem a százalékokat, pedig simán lehet, hogy én leszek rákos – a soha nem sportoló illető pedig nem. Azt írom: simán lehet, ugyanakkor ott a bizonyíték fejjebb, hogy ennek a forgatókönyvnek mégis kevesebb esélye van megvalósulni. De hogy ez az egyénre nézve mit jelent, azt nem jósolja meg semmilyen törvényszerűség.

Vegyük például a szomszéd nőt*. Kérdeztem tőle, hogy a piacról ne hozzak-e neki valamit, mert én pl. hátizsákkal szoktam menni, és tudom, hogy milyen macerás hazacipelni a sok finomságot (szeptemberben négy-öt kiló almákat hoztam haza a többi cucc mellett), főleg, ha most, mint mondja, nem tud gyalogolni sem. Erre lemondóan legyintett, hogy sajnos folyamatosan hányingere van, ezért nem ehet zöldségeket, pont ő, a nagy zöldségevő! Korábban azt is elárulta, hogy nagyon szeret kirándulni. A statisztikák szerint nem egy ilyen, sportos és egészséges étrenden élő nőnek kellene már a második rákbetegséggel küzdenie!

* Ma a postaládánkba bedobott egy borítékot, benne egy pár szavas üzenettel és öt euróval…!

Illúzió (20. nap)

Azért lehet valami abban, hogy a kisgyerekes évek nehezebbek. Mármint fizikailag, mert a problémák nálunk a gyerek növekedésével egyre csak fokozódnak. De tökre emlékszem, hogy pár éve mennyire vágytam arra, hogy elkapjak egy influenzát, mert úgy reméltem kipihenni magam: ágyban feküdni, napokig, addig és annyit aludni és olvasni, amíg csak tudok. Odáig nem mentem azért, hogy direkt megpróbáljak összeszedni valami betegséget, pl. minden évben beoltattam magam. De arra emlékszem, hogy más reményem nemigen lehetett arra, hogy jó lelkiismerettel napokig ne csináljak SEMMIT. És arra is emlékszem, hogy amikor először kaptam el a covidot, és akkor még volt karantén, mennyire jól éreztem magam lelkileg (eltekintve a torokfájástól meg ezektől).

Ma rájöttünk, hogy tudunk házi készítésű optikai csalódást okozni magunknak; sokáig egyértelműen a „B” sín tűnt hosszabbnak, de aztán annyit bámultuk meg mozgattuk őket, hogy már elmúlt!

Egy vers (19. nap)

Gérard de Nerval: El Desdichado

Az özvegy, a sötét vigasztalan vagyok,
templomtalan kegyúr, az aquitáni herceg;
fényes lantom fölött, mert csillagom halott,
a melankólia fekete napja reszket.

Ki sírom éjjelén nyújtottad vigaszod,
kedves virágomat add vissza dúlt szivemnek,
Posillipo hegyét, a kék olasz habot
s a lugast, hol borág és rózsák keverednek.

Phoebus vagyok? Ámor? Biron vagy Lusignan?
A királynői csók ráforrt a homlokomra;
láttam fürdő szirént, grottában álmodozva...

S már kétszer keltem át az Akheron zaján,
pengetve Orpheusz lantját, hol váltva szárnyal
a szent nő sóhaja a tündér sikolyával.
 

(Fordította: Kálnoky László)

Ezt a szonettet fogják Boniék tanulni legközelebb; először le kell majd másolniuk, aztán gondolom elemzik, a végén asszem meg kell tanulniuk kívülről. Sajnálom szegényt! Én nem értek a versből egy kukkot sem, pedig elolvastam többször, mind a két nyelven. Most elválik, tényleg jó-e a franciatanárnő: ha el tudja úgy magyarázni a 11–12 éves gyerekeknek, hogy érthető és szerethető, de legalábbis elgondolkodtató legyen számukra a vers, a téma, a nyelvezet stb. akkor biztos az. Akkor nagyon szívesen beülnék én is az órájára! 

Csak nehogy kínszenvedés legyen, és nehogy eltántorítsa a gyerekeket az irodalomtól. Eléggé meredek kezdés ez így a suli harmadik hónapjában... könyörgöm: a szent nő sóhaja? a tündér sikolyával...?? Mivan??

Egy könyv, egy film (18. nap)

Elolvastuk A vadrobot c. könyvet (szerintem egybe kell írni) Bonival. Először én, aztán rávettem, hogy olvassa el ő is. Ezt úgy tudtam elérni, hogy lelkendezve elmeséltem neki: valami nagyon fura dolog történik a szövegben, kíváncsi vagyok, észreveszi-e. Az eredeti könyv angolul van, mi a francia fordítást olvastuk, és az volt a fura, hogy a fordító a robotra hol a nőnemű névmással (elle), hol a hímnemű névmással (il) utal vissza attól függően, hogy előtte a robot szó (hímnem) vagy a Roz tulajdonnév (a robot neve, aki nőnemű) állt-e. Nekem a harmincadik oldalig tök nehéz volt ezt mindig beazonosítani. Nem tudom, az eredeti szöveg milyen. Boni is észrevette, de őt állítólag nem zavarta, lehet, hogy ez (is) a különbség abban, hogy anyanyelvű az olvasó vagy sem.

A könyv borítója; a többi kép sajna fekete-fehér

A könyv egy olyan robotról szól, aki önállósítja magát, érezni kezd, anyává válik és fellázad. Az emberiség rémálma, nem? Ennek ellenére tökre tetszett mindkettőnknek, szerintem a vége (SPOLER) tök szomorú, mert a robotnak el kell utaznia (viszont boldogan gondol vissza az emékeire – ez itt tanulság, mert Boni olyan gyakran bánatos egy-egy utazás után, hogy elmúlt, én mindig mondom, hogy gondoljon inkább arra, hogy egyáltalán megtörtént), Boni szerint viszont nem szomorú, mert majd visszatér. Van is folytatása a könyvnek, egyelőre franciául még nem láttam.

Tegnap megnéztük a filmet is. Nagyon érdekes volt a megfilmesítés, mert ugyanazokkal a szereplőkkel és történettel készítettek egy teljesen más filmet, mint amilyen a könyv volt. Ez is tetszett, de más volt. Sokkal több volt benne a humor, a feszültség, a dráma, ellenben a könyv inkább lassúbb, költőibb. Eléggé más volt az üzenet is. A vége pedig már-már félelmetes volt, szerintem a kisebb gyerekek (akiknek a könyv tök oké) féltek is.

Ami sokkal jobban tetszett a könyvben: az illusztrációk, amelyek sokkal letisztulabbak, esztétikusabbak, mint amit Hollywood tud nyújtani. De gondolom erre van kereslet, hiszen minden állatos animációs filmben ugyanolyanok az állatok, az ember már szinte unja őket. A robotnál ez nem zavart, de a lúd borzasztóan idétlen és ronda volt, szerintem.

A filmben volt egy olyan rész (a könyvben nem), amikor a robot repülni tanítja a fiát (azaz a ludat), holott ő maga nem tud repülni. Vasárnap néztük a filmet és érdekes módon visszaköszöntek bennem a szombati gondolataim, azaz hogy megéri vérrel, verejtékkel együtt tanulni a gyerekkel, még ha teljesen ismeretlen is a terep (soha nem jártam francia collège-be). Boni anyjaként szerintem pontosan ez a feladatom: a végletekig segíteni neki abban, hogy beilleszkedjen, hogy sikeresen helytálljon. És ehhez elsajátítsa azokat a készségeket és tulajdonságokat (önfegyelem, kitartás, felelősségvállalás) amelyek nincsenek meg benne, és amelyek a megszerzett tudással együtt önbizalmat és bátorságot adnak majd neki (amelyek végképp hiányoznak belőle). Még akkor is, ha ezt az alany (a gyerek) nem veszi jó néven.

Pénzkérdés (17. nap)

Tegnap lejött a fölső szomszéd, hogy visszaadja a tányért. Az az idős nő, aki a múltkor szegény elmondta, hogy rákbeteg. Nem akart bejönni, megint csak a küszöbön beszéltünk. Mesélte, hogy nagyon szarul van a kezelésektől, hányingere van, fáradt, nem tud sokat gyalogolni, cipekedni, lépcsőzni. Az is kiderült, hogy húsz éve már volt rákos egyszer, akkor is kemót kapott, de akkor jobban viselte.

Most itt egy kitérőt teszek, mint a rossz regényekben, és elmondom, hogyan volt felöltözve ez az egyedül élő, idős nő. Nagyon finom gyapjúból készült vastas, garbós pulcsi volt rajta, a garbórész alá egy szürke-fekete-fehér sálat kötött, ami elöl egy picit kilógott, épp annyira, hogy feldobja az egyhangú feketét, és a garbót kicsit felemelje. Ami így jól kihangsúlyozta az arcát. Nem látszott fáradtnak, talán az enyhe rúzstól, aminek a színe passzolt a néha diszkéten kivillanó karkötőjéhez. Mindehez szürke szövetnadrágot viselt. Elképesztően elegáns volt, mint mindig.

Kérdeztem, tudunk-e segíteni bármiben, például a bevásárlásban. Nagy nehezen elárulta, hosszú körmondatok mögé bújtatva, kissé szégyenlősen, hogy jól jönne neki egy kis kóla, mert azt nagyon nehezen tudja csak hazacipelni, és a hányingerre ezt ajánlották (és be is vált). Elbúcsúztunk, és még este lementem venni neki kólát, amit odatettem a lábtörlőjére. Nem mertem becsöngetni, bár biztos még a pizsamája is elegáns.

Csak most nem tudom, hogyan lesz a pénzzel. Senkitől sem túl elegáns visszakérni 4,65 eurót, hát még egy szegény öreg nénitől (bár a néni szó annyira nem illik rá). Viszont ha nem intézzük el az anyagiakat normálisan, akkor soha többet nem fog merni minket megkérni arra, hogy vásároljunk be neki. Már most is olyan nehezen vallotta be, hogy jól jönne a segítség. Van a franciában erre egy tuti közmondás: les bons comptes font les bons amis. Valami olyasmit jelent, hogy a barátság ellenére is fontos, hogy két ember az egymás közötti pénzügyeit úriember módjára intézze (különben egy kis neheztelés maradhat egyik vagy másik félben).

Már az is kicsit béna volt, hogy csak úgy letettem a négy palack kólát az ajtó elé. Nem túl úrinőhöz való gesztus.

Az elfogadásról (16. nap)

Én csak annyit mondok, hogy nekem baromira nehéz elfogadni Boni személyiségének bizonyos aspektusait. Olyan dolgok ezek, amelyek mindenkinél zavarnak, hát még a gyerekemnél! Hanyagság, lustaság, megúszásra játszás, felületesség, felelősség áthárítása, hazudozás és még sorolhatnám (sajnos). Talán azért nehéz mindezeket elfogadnom, mert úgy érzem: a mi feladatunk az, hogy ne törődjünk bele ezekbe a tulajdonságaiba, hogy átprogramozzuk, úgymond, a gyereket. Egyébként hiszek abban, hogy példamutatással és azzal, hogy később esetleg megjön majd az esze, megváltozik. De addig basszus...

Azért jut ez most eszembe, mert vért izzadunk továbbra is az iskolai teendőinek számonkérésével. Nagyon úgy tűnik, hogy ennek az iskolának a színvonala sem elég magas neki: csupán csak azzal, hogy részt vesz az órákon, lazán kirázza a kisujjából a tananyag 80–90%-át, és nem érti, hol itt a probléma. Mi meg csak fogjuk a fejünket, hogy basszus mi mindenre képes lenne, ha egy kicsit is jobban odatenné magát. Mondjuk önállóan leülne tanulni naponta 20 percet. Jelenleg a napi 20 perc úgy jön ki, hogy könyörgünk neki egy órán keresztül, aztán megfenyegetjük, aztán már mindenki tök ideges és így nagy nehezen, lefekvés előtt megcsinálja a megcsinálandót, duzzogva, méltatlankodva. 

Minden, de minden (anyagi, időbeli és kognitív) képessége megvan rá, hogy tökéletesen teljesítsen, és a megszerzett alapokkal később azt a foglalkozást válassza, amit szeretne. Leginkább azt nem értem, hogy képességei birtokában (jó emlékezőtehetsége, elemzőkészsége van, átlátja az összefüggéseket, jó helyesíró stb.) miért ilyen látványosan undorodik mindattól, ami kötelező iskolai tanulás. Mert ha buta lenne, érteném, na de így? Amúgy pedig anyjaként úgy látom, hogy csakis az eszére fog tudni támaszkodni később, mert a szociális készségei nem jók, hogy ilyen eufemisztikusan fogalmazzak.

Elmeséltem neki egy filmet, amit nagyon régen láttunk, és jól emlékszem egy ideváró részletére. A főszereplő (asszem Leonardo Di Caprio ) pénzhamisító és csaló volt. Azzal boldogult az életben, hogy ahol tudott átvágott mindenkit, talán még különböző foglalkozásokat is hazudott magának (pilóta rémlik). Jól csinálta, mert profi volt átverésből, hazudozásból és csalásból. Egyszer azonban valójában le kellett tennie egy ügyvédvizsgát, és csalásra, puskázásra semmi lehetősége nem volt: bezárták a vizsgaterembe egyetlen tollal és papírral. 

A vizsgán 100%-ban teljesített. Később, a bíróságon, ahol felgöngyölítették a dolgait, az ügyész (?) annyit mondott neki, hogy csak egyetlen egy valamit nem ért: hogyan tudott azon a vizsgán csalni?? Leonardo Di Caprio azt válaszolta: „Nem csaltam. Az előtte lévő hétvégén leültem és bevágtam a tananyagot.”

Boni is ilyesmi típus. Hamar és könnyen megtanul bármit, de tízszeres energiával és erőbedobással próbálja meg elérni, hogy ne kelljen azt a valamit megtanulnia. Egy piramist fel lehetne építeni azzal az energiával, amit ő a megúszásra fordít.

Hétvégéink (15. nap)

Svájci barátnőmmel meg szoktuk beszélni cseten, ki mit fog csinálni (csinált) a hétvégén. Basszus, mennyire mások az ő hétvégéi, mint a mieink! Mesébe- vagy inkább sorozatbaillő, jobbnál jobb programjaik vannak. Ilyeneket írt legutóbb, hogy a férje az egyik fiukkal és barátokkal elment a hegyekbe, ő addig a kislányával az örökbefogadott (!) pónilovukat látogatták meg, majd sétált egy olasz barátnőjével (addig a lányát egy másik barátnője hazavitte a pónilovaktól), utána átjöttek a szülei kávézni. Másnap megsétáltatták a kölcsönkutyát (!!), utána karácsonyi sütit sütött az egyik fiával (+gyönyörű képeket küldött). Szokatlan programjaik is vannak, amelyekről én még nem is hallottam, pl. egyszer mindhárom gyerek elment egy egésznapos legóváros-építésre. És akkor a különböző zenei fesztiválokat meg felolvasóesteket nem is említem.

De ő az, aki a távmunkás napjain elmegy a közeli könyvtárba dolgozni (én inkább otthon maradok és beindítok pár mosást), bejárós napjain (kb. ugyanannyit vonatozik, mint én) pedig este még elmegy jógázni (számomra elképzelhetetlen).

A mi hétköznapjaink, főleg télen! a túlélésről, a hétvégék pedig a pihenésről, és különböző technikai feladatok kipipálásáról szólnak, úgy mint főzés, sport, lecke, szortírozás. És akkor szerencsére a bevásárlást nem kell hétvégén intézni, mert azt vagy kihozza a futár, vagy apránként elintézzük a hét többi napján. Minden szombaton vagy vasárnap elmegyünk a botanikus kertbe, de tíz éve ugyanoda járunk, szóval ebben sincs semmi izgi vagy különleges. Néha egy-egy mozi vagy uszoda, minden évszakban egyszer találkozom a barátnőimmel (de eszembe sem jutna elvinni Bonit!) és évente egyszer-kétszer bemegyünk a városba, ahol dolgozom. De ez már tényleg szervezést és előregondolkodást igényel, és ilyenkor mindig meg is érzem, hogy kiesett egy nap a hétvégéből, ergo a másik napon kell bepótolni mindazt a pihenést és feladatmegoldást, amit nem csináltunk meg.

De nem panaszkodásképpen mondom, mert szeretem a lassú és rutinszerű hétvégéinket, sokat társasjátékozunk például, egyszerűen csak nem tudom elképzelni, hogyan lehet három (Bonikorú) gyerekkel, nagyvárosban, autó nélkül ilyen fantasztikus és fárasztó dolgokat véghezvinni. Úgy ráadásul, hogy hétközben mindketten dolgoznak.

Mondam is nemrég Kathrinnak, hogy én nem vagyok ennyire szupernő, erre azt válaszolta, hogy ő sem az, múlt vasárnap például egész délelőtt főzött. És csatolta a gusztábbnál gusztább vegetáriánus és bio kajarecepteket, köfte, bulgur és volt még valami spenótos ismeretlen egzotikus cucc is (börek?), az én gyerekem meg sem enné.

Futóutam

Francia szavak (14. nap)

Hallottam ma reggel a rádióban, hogy a Francia Akadémia huszonöt év munkája után ma lezárta a nagyszótár legújabb (kilencedik) kiadásának kéziratát. Az új verzióban 53 ezer szó szerepel. Erről eszembe jutott, hogy a suli kezdetekor megkérdeztem Bonit, hogy szerinte én ismerek több francia szót, vagy ő.

Most tekintsünk el a szó definiciójától. A Francia Akadémia valószínűleg külön szónak ismeri el a köszön és a köszönés, sőt a köszöntő és a köszönet szavakat, de vegyük úgy, hogy ez mind egyetlen szó. Azt mondtam Boninak, hogy majdnem biztos vagyok benne, hogy nekem nagyobb a(z aktív és passzív) francia szókincsem, mint neki. Ő persze azt állította, hogy több szót tud nálam. Szerintem abból indult ki, hogy nekem akcentusom van és követek el nyelvtani hibákat, ő viszont elvileg hibátlanul beszél.

Javasoltam neki, hogy keressünk három-három szót, és teszteljük le egymást. Én neki az exegéta (exégėte) és a magasztaló (dithirambique) szavakat mondtam, a harmadikra már nem emlékszem, de egyiket sem ismerte. A kis cukikám nekem a kördiagramot (diagramme circulaire) adta fel, pont akkor tanulták matekból*. Amúgy tegnap, amikor kikérdeztem a törit, kiderült, hogy nem ismeri a fertile (termékeny) és az apiculture (méhészet) szavakat sem.

Viszont biztos vagyok benne, hogy a következő négy évben túl fog szárnyalni engem. Most jön el az idő, amikor értelmes dolgokat fog tanulni a suliban és érdekes fogalmakat fog megismerni, legalábbis nagyon remélem. Nemrég le kellett adnia egy olvasónaplót, amihez egy baromi részletes leírást kaptak: mit és hogyan kell ismertetni, elemezni, idézni, sőt, a tanárnő azt is utasításba adta, milyen legyen a külalak: a fejezetcímeket új oldalra kell írni, az alcímek között ki kell hagyni egy sort stb. Amúgy érdekes, hogy ez mennyire nem volt egyértelmű és magától értetődő Boninak. A könyv a görög mitológia egyik fejezetét mesélte el (Perszeusz és Medúza történetét), nem volt könnyű, és voltak benne ismeretlen szavak: szitok (imprécation), szíj (courroie) és gondoskodás (sollicitude).

Javasoltam neki, hogy az olvasónaplóban, külön pontként, tüntesse fel az ismeretlen szavakat és definíciójukat. Hú, de nem akarta. Nem mert eltérni a kapott utasításoktól, ahol nem szerepelt az, hogy holmi ismeretlen szavakat meg definíciókat is fel lehet tüntetni. Végül abban maradtunk, hogy fogadóórán megkérdezem a tanárnőtől. Persze az első pár hét alapján borítékoltam, hogy a nő meg fogja engedni, sőt, még azt a kijelentést is megengedtem magamnak Boni előtt, hogy ha nem hagyja beírni a szavakat, akkor nem jó tanár.

Persze egyetértett velem, tök szimpi volt. Nagyon fura ugyanakkor, hogy egyik nyelvtanár, sem az angol, sem a német sem kért szótárfüzetet, noha még azt is megszabták, hogy milyen színű és hány oldalas füzetbe írjanak a gyerekek. Érdekes nyelvet szótárfüzet nélkül tanulni, teljesen meg vagyok zavarodva, hogy ez most mi. Pedig lehet kapni. Nem értem, hogy ez valami modern dolog (olyan mint a lexikális tudás, ami már avítt és lenézett) vagy francia dolog (a franciák legendásan rosszul beszélnek idegen nyelveket) vagy csak véletlen?

* Az akkor nem jutott eszembe, de képzeljétek, hogy teljesem meglepődtem, hogyan mondják franciául azt a prózai és félreérthetetlen szót, hogy átfogó (a derékszöggel szemközti oldal a háromszögben): hypoténuse. Mennyire sokkal tudományosabban hangzik franciául!

Egy átlagos szerda délután a gyerekszobában (13. nap)

 Kommentem: no komment.

Fejsze, a bennünk befagyott tenger jegéhez (12. nap)

Hú, tegnap megakadt a szemem olvasás közben ezen a mondaton:

Az ember olyan ritkán hall már politikailag inkorrekt kijelentéseket ebben a kilúgozott és az érzékeny témáktól megszabadított közéletben, hogy már szinte jól esett ezt olvasni. Ilyet ma már nem hallani és nem olvasni sehol máshol, ezt ma már semmilyen művelt, mások érzékenységére (életkorára, fizikumára, bőrszínére, nemi beállítódására, sőt a nemek egyensúlyára stb.) odafigyelő, humanista szellemiségű ember nem engedheti meg magának, szinte már gondolatban sem. A mai ember már cenzúráz, önszabályoz. Nagyon helyesen amúgy. De a szépirodalomnak még sok mindent szabad.

Azt írom: szinte jól esett, de azért mégiscsak felszaladt a szemöldököm ám! Hát ki ez a narrátor (író?) aki veszi magának a bátorságot? Ítélkezik, igen? És ő vajon olyan gyönyörű??

Aztán rájöttem: belesétáltam a csapdájába. Hiszen erre való az irodalom: hogy felháborodjunk és felrázódjunk! Elgondolkodjunk, és esetleg ne értsünk egyet. És kedvünk legyen behúzni egyet az írónak!

(Tudja valaki véletlenül, hogy honnan idéztem?)

Intelligenciáról és ajándékokról (11. nap)

• Ma van a szülinapom, holnap lépek az ötvenedik életévembe! (tesztkérdés, hogy figyeltek-e: mennyi idős lettem ma?) A mai nap szünnap és nemzeti ünnep Franciaországan, de a munkahelyemen nem, így ez mindig nehéz helyzeteket szokott szülni. Az elmúlt években hétvégére esett, könnyű volt, de ma dolgoznom kellett, ugyanis egyetlen fia szabadságom sem maradt.
  
• Nem mentem be az irodába (régebben így oldottam meg), mert Boni már nagyon készült. Ezt a nap több pontján is megbántam amúgy, na mindegy. A (munka)napom nagy része az új laptopom beállításaira ment el, rémes, hogy milyen béna vagyok, és hogy alapjaiban nem értem az informatikát. Már szinte az intelligenciámat kérdőjelezem meg; oké, hogy meg tudok érteni olyan elvont fogalmakat, mint a Demokrata Párt vagy az iparosodás, csak hogy a mai Le Monde főcímeiből idézzek, de miért nem tudom, hogy honnan jön (vagy sem) a hang a számítógépből?! Hogy mit takar konkrétan az, hogy kiterjesztés? Grrrr.
• Erről jut eszembe, hogy szombaton két szülő is nagyon kapacitált minket, hogy vizsgáltassuk meg Boni intelligenciáját, lehet hogy kiemelkedően magas, és akkor ez magyarázatot ad egy csomó mindenre. Ezek a vizsgálatok nagyon népszerűek itt, sok gyerekről derül ki, hogy beleesik egy bizonyos kategóriába, és akkor magas szellemi potenciálú illetőnek (franciául HPI) van aposztrofálva. Én, mint a gyerek anyja, 100%-ban tudom, hogy Boni nem kiemelkedően okos (ahogy én sem – lásd az előző vonalkát), még ha az iskolában kiemelkedően teljesít is. Ugyanez a gyerek este hibázott annak kiszámításában, hogy melyik évben születtem, csak mondom...
• Szülinapi torta: ugyanaz, mint tavaly, a kedvencem (Pavlova). Z. kettőt rendelt, érthetetlen, attól félt (?), hogy egy nem lesz elég (??). Az elsőt megettük hárman, de rengeteg volt, ezért a második tortát odaadtuk a szomszédoknak. Boni megjegyzése: a szomszédainkat KUKÁNAK használjuk! És tényleg, mindig nekik adományozzuk a felbontatlan élelmiszert, ha elutazunk, és például a tavalyi blog(v)emberben is vittünk le nekik kaját.
  
• Szülinapi aji: minden évben szoktam magamnak venni egy doboz drága csokit, mert ehhez túl sóher vagyok az év többi napján (hiszen egy sima Lindt is mennyire finom). Idén mondtam Z-nek, hogy a kilóim száma – amiről itt egész hónapban meg fogok emlékezni, és nem, NEM nyugtat meg hogy mások húsz kilóval többet nyomnak a mérlegen – szóval a kilóim száma miatt nem veszek idén csokit, hanem rendeltem magamnak egy futós kardigánt, mert a réginek tönkrement a zipzárja. Erre Z. lecsapott az ötletre, hogy akkor nem adhatná azt ő nekem? Pffff... ez így tök béna, de nekem sem volt jobb gondolatom, így elfogadtam az ajánlatot. Pedig nem várom el az ajándékot, nekem nem ez a szeretetnyelvem.
• A barátnőm kérdezte este, hogy mi volt életem legmeghökkentőbb ajándéka. Arra nem emlékszem, kaptam-e valaha meghökkentő ajándékot, viszont így utólag tudom, hogy egyszer én magam ajándékoztam meghökkentőt, ami pedig akkor nekem nem tűnt annak, legalábbis nem annak szántam. De hát mindenki saját magából indul ki, én pedig akkor a saját gyerekemet vettem etalonnak, aki soha kisgyerek korában nem játszott rendeltetésszerűen szabályszerű játékokkal. Őt mindig a felnőtt dolgok érdekelték, emlékszem, még a vendégek is a gyerekszobában keresték a kávéfőző tetejét, ha kávét akartak főzni. Boni évekig konyhai eszközökkel, szerszámokkal, vizespalackokkal stb. játszott, én meg azt hittem, hogy minden gyerek ilyen. Vettem a húgom kisfiának, azt hiszem az egyéves szülinapjára, egy elektromos metronómot, mert emlékeztem, hogy Boninak nagyon fájt rá a foga annyi idősen, hiszen a szerkezet villogott, hangot adott ki, gombokat lehetett rajta nyomogatni. Látnotok kellett volna a húgom és a pasija arcát! Szerintem teljesen hülyének néztek, és nem is adták oda a kisfiuknak. Aki teljesen „normális” gyerek volt, és órákig eljátszogatott a Duplókkal, az autókkal, meg a gyerekek számára készült villogó, hangot kiadó, nyomógombos játékokkal... Nem vagyok jó ajándékozó, na.
  

Elvek és közhelyek (10. nap)

Hurrá, véget ért ezt a stresszes hét, amiben az elnökválasztáson kívül volt nôgyógyász, munkahelyi laptopcsere, és mindennek megkoronázásaképp tegnap ünnepelte Boni a szülinapját a kis barátaival… nyolc kisfiúval. Túléltük!

Egy lézerharcos játékra foglaltunk nekik helyet. Ez tipikusan az a helyzet, amire ráhúzható a közhely, hogy régebben elveim voltak, ma gyerekem van. De hát imádja. És az is igaz, hogy nekünk meg praktikus, mert bevált a hely, nem kell újat keresgélni, mást kipróbálni stb. De jól emlékszem, hogy amikor az elsô család kezdte ezt a lézerkardozást, teljesen fel voltam háborodva, Putyin épp lerohanta Ukrajnát.

Boni egy kicsit csalódott volt viszont, hogy csak könyveket kapott. De annyi maradék elvem azért maradt, hogy arra a kérdésre (négyen is feltették), hogy mit vegyenek Boninak, ne válaszoljam azt, h Legót (belefulladunk) vagy valami kínai kacatot (belefulladunk).

Amíg a gyerekeket lefoglalták a lézeres emberek, mi szóval tartottuk az ottmaradt szülôket, de szerencsére ez is jól sikerült (féltem a közhelyektol, végül jót beszélgettünk). Van egy videóm, amelyben Boni próbálja elfújni a csillagszórót, mikòzben a többiek énekelnek, nagyon cuki volt. Mindenkiért idejében jöttek, viszonylag korán haza is értünk (elotte hazavittünk egy kishavert). Boni egész nap kezelhetetlen volt, fel volt teljesen pörögve, ami este érte el a csúcsot. Miután nagy nehezen lehiggadt, azért örült az új könyveknek, alig lehetett ágyba dugni.

Most elmegyek futni, jól kiszellôztetem a fejem, kòzben egymás után meg fogok hallgatni egy-egy mûsort Trumpról és a Pélicot-ügyrôl. Ma reggel 52,3 kiló voltam, pedig nem is ettem a guszta tortából, és csak zabkását vacsoráztam. Sírnivaló, hogy nem tudom leadni (Boni szavajárásával: lehízni) ezt az egy kilót.

Pedig holnap nekem lesz szülinapom - a saját tortámat csak meg fogom kóstolni…!

Egy hülye szokás (9. nap)

Van a férjemnek egy idegesítő szokása, ami leginkább azért zavar, mert szerintem logikátlan, ő pedig azt állítja, hogy logikus magyarázatot tud adni rá, lásd alább. Amikor egy folyékony kézmosó szappan (de tusfürdővel is működik a dolog) flakonjában már csak nagyon kevés folyadék van, elővesz egy új flakont, és azt kezdi el használni. A régit (a szinte üreset) meg otthagyja dísznek. Ezért a fürdőszobákban és a konyhában gyakran fogad ez a látvány:

Ha kérdezem tőle, hogy miért vett elő új flakont, azt mondja, hogy mert a régiben már csak kevés volt. 

Ha azt kérdezem, hogy akkor miért nem dobta ki a régit, azt válaszolja felháborodottan, hogy hát még van benne!

Szeretet (8. nap)

Mesélte a barátnőm, hogy valószínűleg végigsértette a húgát, mert beszélgetés közben a szülői szeretettel kapcsolatban kiszaladt a száján az, hogy „te ezt nem értheted”, mivel a húgának nem született gyereke. Magyarán azt állította, hogy a húga nem értheti meg az anyai szeretetet (nagyságát, jellegét) mivel ő maga nem anyuka. A húg erre tiltakozott, hogy dehogynem, simán el tudja képzelni az anyai szeretetet, de a barátnőm utólag nekem elmondta, hogy szerinte ez: lehetetlen.

Szerintem meg nem az. Én el tudom képzelni, hogy egy gyerektelen illető, például ez a lány is, vagy Szabó Magda stb. fel tudja mérni, át tudja érezni azt a feltétel nélküli, végeérhetetlen szeretetet, amit egy szülő érez a gyereke iránt. Lemérheti ezt például azon, ahogy ő maga volt szeretve gyerekként. Engem például nem ért meglepetés, amikor anyává váltam; pont olyannak képzeltem a szeretetet, mint amilyen „lett” végül.

Viszont szerintem azt nagyon nehéz elképzelni, hogy milyen is a gyereknevelés a mindennapokban, évek óta. És még ez is annyira, de annyira különböző tapasztalat lehet – gyerektől és körülményektől függően! Múltkor futáshoz meg akartam hallgatni egy beszélgetést egy francia feministával, és a műsor elején kiderült, hogy a nő az új könyvében állást foglal a jelenkori francia gyereknevelési vitában – holott nincs gyereke. Hirtelen annyira elvesztette a hitelét előttem (és annyira nekem nem tetsző dolgokat mondott), hogy fél kézzel kihalásztam az övtáskámból a telefont (miért nem csinálnak elég nagy zsebeket a futónacikra??) és beraktam egy másik műsort, pedig ilyen manővert soha nem szoktam csinálni futás közben. Szerintem ebbe a vitába egyszerűen nincs hatásköre belefolyni (amúgy sztem senkinek sincs hatásköre belefolyni a sajátján kívüli gyerek nevelésébe, de ezzel a véleményemmel talán egyedül állok a világegyetemben).

Ki tud itt magyarul? (7. nap)

Lassan kirajzolódik, milyen is ez a vicceske angoltanár, aki halloweenes sztorikkal boldogítja az osztályt, ahelyett, hogy az ábécét meg a számokat tanítaná meg, szép sorban (panaszolják az osztálytársak anyukái). Elmondta Boniéknak, hogy mi várható a dolgozatban, milyen kérdésekre kell majd válaszolniuk, majd egy okostojás gyerek feltette a következő idióta kérdést (ilyet is csak egy francia kérdezhet!):

– Milyen nyelven kell majd válaszolnunk a kérdésekre? Angolul?

Az angoltanár forgatta a szemeit, majd röhögve így szólt:

– Nem... magyarul!

Erre többen is Boni felé néztek, pár gyerek bekiabálta, hogy Boni tud magyarul! A tanár odament Bonihoz, és a gyerek elmondása szerint valószínűleg az alábbi kérdést tette fel neki bődületes akcentussal és hatalmas szarvashibákkal:

– Té bészeeeelmádhhjárhhh?

Vagy valami hasonlót, Boni már nem emlékezett jól, mert mindt mondta, egy kukkot sem értett a tanárból. Itthon sztenderd magyar kiejtéshez és veretes nyelvhasználathoz van szokva. Csak meresztgette szegénykém a szemeit, hogy mit akarnak tőle. Az angoltanár (amúgy: francia tanár) meg szerintem elkönyvelte, hogy hülyéskednek itt vele, ez a gyerek nem is tud magyarul! 

Bezzeg ő!

Indul a (6.) nap (+ a vérnyomásom)

52,2 kg.

Trump.

Kiakasztó.

 

 

 

Ma esti kiegészítés: lehet, hogy nem Trump tehet róla, de ma 142 volt a vérnyomásom! (egy héten keresztül mérem, mert pénteken megyek dokihoz; eddig mindig 120 körül volt a fölső érték)

Esték, reggelek (5. nap)

Óraátállítás ide, óraátállítás oda, végül mégsem sikerült Bonit visszaterelni a normális alvás medrébe. Az eltolódás vasárnap érte el a csúcspontját, amikor is 8:30-kor ébredt (ez neki extrém késő), és noha délután futkározott két órát a friss levegőn,  mégis majdnem éjfélkor aludt el. Nem is a hétfő reggel volt a szar (de az is szar volt), hanem ahogy forgolódott és próbált elaludni szegénykém, sikertelenül, órákon keresztül.

Hétfő este, ahelyett, hogy beájult volna az ágyba, ahogy én azt elképzeltem, megint sokáig volt ébren, de 22 óra után kicsivel azért mégis sikerült elaludnia. Pedig most egy iskolai nap volt a háta mögött (azt mondta, alig bírt koncentrálni matekórán), ráadásul valami tenniszmérkőzést is elmentek megnézni az osztállyal, gyalog.

Mindkét reggel 8-ra kellett mennie a suliba, ami azt jelenti, hogy legkésőbb 7-kor fel kellett ébreszteni. Azt hittem, hogy a suliváltás egyik előnye a mostani iskola közelsége lesz: ajtótól ajtóig öt perc az út. Nem számoltam azonban a tömeggel; mivel nagy suli és sokan mennek nyolcra, a járdák viszont keskenyek, néha olyan sokan jönnek velünk szembe, és annyian tömörülnek a bejárat előtt, hogy alig lehet haladni (ezért általában tíz percet számolunk az útra).

Legközelebb amúgy három dolgot fogok tenni ilyen esetekben, amikor szünet alatt megváltozik a bioritmusa: (1) vasárnap reggel jó korán, már hétkor felkeltem, (2) gondoskodom róla, hogy többet legyen levegőn (bár vasárnap délután győzködtem, hogy jöjjön velem futni!), és (3) forgolódás helyett hagyom, hogy olvasson, ameddig akar, bár ezzel kapcsolatban biztosan lesz egy vitánk Z-vel, mert szerinte pedig pont, hogy korábban kellett volna lefeküdnie.

Tök béna, hogy a szünet utáni napok visszájára fordítják a szünetből kinyert eredményt, azaz hogy a gyerek ki van pihenve. Hát nincs, szinte rosszabb utána!

(Más: vajon meglesz-e az amerikai elnökválasztás eredménye holnap reggelre? Vagy napokat kell még várni? Élénken él bennem a kép, amikor 2016-ban Z. bejött a szobába kora reggel, még sötét volt, és síri hangon, döbbenten közölte: Trump).

Kiszolgáltatottság (4. nap)

Még a szünet előtt történt, hogy Boni egyszer délben tök rosszkedvűen jött haza a suliból: undok volt és agresszív, ami biztos jele annak, hogy valami történt a suliban. Mint kiderült, elhagyta az üzenő füzetét. Faggattuk, hogy mégis hol, hogyan, ekkor azt mondta: valahova letette, és ottmaradt. Nem tudja, hogy hol. Ez az üzenő füzet kb. útlevélként szolgál az iskolába be- és kimenet, rajta van a fényképe, az órarendje és csak akkor engedik ki (vagy be), ha fel tudja mutatni. Pont így derült egyébként ki, hogy elhagyta, különben talán el sem mondta volna.

Ebéd alatt látszott rajta, hogy valami nem stimmel. Addig-addig nyaggattuk, amíg be nem vallotta: elvették az üzenő füzetét. Mint az év eleji értekezleneken kiderült, üzenő füzetet csak akkor vesznek el a tanárok, ha bele akarnak írni valamit, általában a gyerek magatartása miatt. Világos: Boni csinált valami hülyeséget, elvették a füzetét („intőt” kapott) és ezt nem meri elmondani nekünk.

Felgöngyölítettük az „ügyet”, és kiderült, hogy Boni a sorakozó után még egy utolsót ütött a pingpongütővel a pingponglabdába, és az ott jelen lévő túlbuzgó tanár elvette a mondott füzetet, ami átkerült az illetékes osztályra, ahol ezt az egész sztorit beleírták, levonva a szigorú konklúziót: sorakozó után tilos játszani!

Boni szemszögéből az történt, hogy az új iskolában, az első hetekben nem fogadott szót egy atyaúristennek, aminek súlyos következményei lettek, nyoma maradt, és a legjobb, ha az egészet elfelejti, a szőnyeg alá söpri, és lehazudja a csillagokat is az égről, csak ne derüljön ki.

(Az én szemszögömből persze az történt, hogy Boni véletlenül megszegett egy szabályt, ami nem baj, mert mindenkivel előfordul, továbbá szabály és szabály között óriási különbségek, mondhatni szakadékok vannak.)

De a történetet most azért mesélem el, mert egy barátnőmmel a minap arról beszélgettünk, hogyan lehetséges, hogy az olyan gyerekeken, akiket szexuálisan zaklatnak (esetleg éveken keresztül) a környezete mégsem vesz észre semmit? A szülei, a tanárai, a gyerekorvos? Én a fenti példával próbáltam illusztrálni, hogy sajnos egy ártatlan gyerek is érezheti magát bűnösnek, és próbál meg mindent megtenni azért, hogy ne derüljön ki az ún. bűnössége. És érdekes, hogy még egy ilyen szeretetben nevelt, okos és tájékozott gyerek, mint Boni is inkább hazudik, mint hogy elmondja a (számára kínos) információt. Nincs még annyi esze, hogy felismerje a mechanizmusokat (itt: túlbuzgó tanár), nincs rálátása a dolgok lényegére (hogy senkinek sem ártott azzal a pinpongütővel), továbbá  saját magát is szigorúan ítéli meg (holott nem előre megfontol szándékkal szabálytalankodott).

Kilók (3. nap)

Ma reggel olyan csalódott voltam, amikor ráálltam a mérlegre: ahelyett, hogy lefogytam volna a nyáron felszedett egy kilót, ami a terv és a rendes őszi munkamenet, basszus híztam egyet! 

Reggelinél tök leverten meséltem a férjemnek, hogy nem értem, miért nem tudom leadni ezt a nyamvadt kilót, erre ő előzékenyen azt válaszolta, hogy hát mert sokat eszem, egy ideje már észrevette.

Hát nem tudom, nekem meg az az érzésem, hogy sokkal többet tudnék enni, ha éppen nem fogyókúráznék már vagy két hónapja. Szerintem nem eszem sokat, oké, talán egy fogyókúrához képest sokat eszem, de abszolút benne vagyok a normális táplálkozás keretei között. Tény, hogy a mérleg nem ezt mutatja…

Összeírom, hogy tegnap mit ettem: reggelire csak pár kekszet és két diót, mert utána elmentem futni. Ezzel a telefonom szerint amúgy el is égettem 466 kalóriát! Utána viszont megittam két adag tejeskávét (majd délután egy harmadikat). Ebédre megettem a maradék lasagnát és a (jó, sajnos majonézes) káposztasalit, kenyérrel, sajttal, szőlővel és ismét dióval. De hát ez csak nem túlzás?!

Délután sütöttem palacsintát, AMIBŐL EGYET SEM ETTEM, mint ahogy általában nem nagyon eszem az édességekből, amiket sütök. Persze szívem szerint megettem volna hármat, de hát vigyázok, ugye.

Este Boni rábeszélt, hogy menjünk el pizzázni. Nem nagyon volt kedvem, de végül felkerekedtünk és elsétáltunk a közeli pizzériába, ahol ők betoltak egy-egy pizzát (Z. egy kicsit, Boni egy nagyot), én pedig hiába szerettem volna kipróbálni a gombás-sütőtökös szezonális pizzájukat, vagy a jól bevált kolbászos-mozzarellásat, csak egy salátát ettem, basszus.

És másnapra híztam egy kilót…!!

Nem is a kilóim száma zavar amúgy (bár nem nagyon szoktam 52,7 lenni), hanem a tendencia.

Egy generációelméleti kérdés gyakorlati tisztázása (2. nap)

- Hozd csak ide a szótárt, Bonikám, ezt a szót nem ismerem! - fordulok a gyerekhez a mai napon (amikor amúgy többször is hittem azt: vasárnap van).

- Hát nézzük meg interneten! - így a gyerek.

- Dehogy nézzük. Megkeressük a szótárban.

- Jaj, mama, de miért nem jó az internet??

- A szótárt okos emberek írták, hosszú éveken át, aztán más okos emberek átnézték, nyomtatásba adták…

- ….ééés???

- Az interneten minden hülyeség rajta van! Azt buta emberek írják.

- Nincs is szótárunk, mama!

- De van, a múltkor hazahoztam az irodából, nem mondtam? Ott van a dolgozószobámban, hozd ide, az a nagy zöld, Magyar Értelmező Kéziszótár a címe.

Boni elszalad, puffogva visszajön a szótárral.

- De nem én keresem ki! - jelenti ki.

- Na, add csak ide… k… kén, kénköves…

- Kencefice, hihi! Mint a Tündér Lalában, emlékszel?

- Igen… kénköves… kenőcs…te, basszus! NINCS BENNE!

- Muti! Az okos emberek nem írták bele…? - ironizál.

- Itt kéne lennie, látod? DE NINCS!

- Hát… akkor meg kell néznünk a buta interneten, mama…

Két kattintás és két másodperc múlva:

- Kennel: kutyatenyésztő telep - olvassa ki diadalmasan és zárja le empirikusan a nemzedékeket elválasztó, örök vitát.