Kultúrsokk(ok)

– A suli előtt van egy buszpályaudvar, és én eddig mindig azt hittem, onnan hallatszik az az idegesítő, 10-15 hangjegyből álló dallam. Valahogy úgy, ahogy a francia vonatállomásokon is mindig ugyanaz a dallam szól a vonatok érkezésekor. Hát nem! Mint kiderült, az a ki- és becsengetés. Rettenetes! Értem, hogy valami vidám dallammal akarták kellemesebbé varázsolni a gyerekek iskolai idejét, de szerintem kevésbé lett volna béna egy sima csengő.

– Izgatottan kérdezgettük Bonitól, hogy mit csináltak az első órákon (eddig volt: francia, matek, fizika-kémia, angol, német, rajz, zene). Annyira passzol a francia szellemiséghez, hogy mivel foglalkoztak minden egyes első órán: megrajzolták és kidekorálták az előlapot és beragasztották a házirendet.

– Erről jut eszembe, hogy vért izzadtunk nyár elején, amikor beszereztük a papírboltban a sulis cuccokat. Ez is tipikusan francia jelenség: meg volt adva a legapróbb részletekig, hogy mi kell. Némethez pl. 96 oldalas, 24x32 cm-es piros füzet, törihez 48 oldalas A4-es sárga füzet stb., továbbá ilyen-olyan színű és méretű mappák, iratgyűjtők, dossziék, elválasztó lapok, rendszerezők – zipzárral, gumival, zsebbel, karral, anélkül...

– Amúgy nem olyan rossz dolog, hogy még a pubertás előtt kezdték el ezt a sulit a gyerekek, így van esély rá, hogy az elején komolyabban veszik az egészet és figyelnek. Boni olyan szent áhítattal készíti be esténként a másnapi cuccokat, hogy az valami elképesztő (és szerintem eléggé stresszel is, hogy nehogy a zöld füzetet vigye a lila helyett).

– Rögtön az első napon megkapták az órarendet. Péntek délután volt benne egy négyórás lyuk, amit több szülő is szóvá tett a szülői értekezleten. Nagyon meglepődtem, mert én automatikusan arra gondoltam, hogy máshogy ezt egyszerűen nem lehetett kisakkozni: ennyi gyerekkel, osztállyal, tanteremmel és tanárral! Másnap jött egy e-mail az igazgatónőtől, hogy sikerült átvariálni, és megszüntették a négyórás lyukat (így Boninak péntek délután nem is lesz tanítás). Tanulság: 1) érdemes bepróbálkozni, ha valami nem tetszik, 2) mert eléggé reaktívak, és figyelembe veszik a kéréseket.

– Egy óra az egy óra. Nem negyvenöt perc. Viszont nem számítják bele azt az időt, amíg a gyerekek átmennek az egyik tanteremből a másikba (egyik épületből a másikba), tehát végül is szerintem tényleg nettő negyvenöt-ötven perc egy tanóra, viszont ezt a lazaságot nem értem. Miért nem kalkulálják bele a születeket az órarendbe?!

– Mindenki kapott három gyomorforgató, mocskos, zsíros, gyűrött és ragacsos salátalevelekből álló tankönyvet (töri, francia, angol), Boniéit 4–5 gyerek használta már előtte. Meg sem kérdezték, nem akarjuk-e mi magunk megvenni neki. Természetesen ezt fogjuk csinálni, nekem nem lenne gusztusom ilyen hányadék könyvekből tanulni, már bocsánat, de ezekre tényleg nincs jobb szó. Ráadásul, és ezt most az X-generáció tagjaként mondom, szerintem érdemes a tankönyveket megőrizni későbbre (azt meg már végképp nem értem, ki tud aláhúzogatás nélkül tanulni?!)

– A tanári kar nagyon jó benyomást tett rám. Viszont nagyon érdekes, és ezt már az általánosban is megfigyeltem, ezek az emberek nem úgy mutatkoznak be a szülőknek, hogy (mondjuk) Jó napot kívánok, Horváth András vagyok, matematikatanár, hanem nemes méltósággal: Jó napot kívánok, Horváth úr vagyok, matematikatanár. Egytől egyik urazzák meg asszonyomozzák (Monsieur, Madame) saját magukat. Magyar füllel baromi szokatlan!

– A franciák bolondulnak a betűszókért. Eddig a következő kifejezéseket kellett memorizálnom:

• CPE = a pasi, aki a kapuban áll reggel és ellenőrzi a későket
• EPS = tornaóra
• UNSS = kajaszüneti tornaóra
• EMC = etika tantárgy
• SVT = környezetismeret tantárgy
• CDI = könyvtár
  

Az első sor

Hétfőn volt a napja, hogy Boni belépett a valódi Életbe: általános iskolásból középiskolás lett. Legalábbis azt hiszem így mondják magyarul a gimnázium első négy évét – az én időmben ez volt az általános iskola felső tagozata (azelőtt pedig a polgári?). Úgy döntöttem, itthon a francia collège szót fogom használni, sokkal természetesebb, mintha megpróbálnám megtalálni rá a magyar megfelelőjét (ami nincs is). Kérdeztem az egyik magyar barátnőmet (két kétnyelvű lány anyukáját), hogy szerinte mennyire gáz, hogy azt mondom Boninak: „te figyi, csináljunk helyet a fiókodban a collège-i cuccoknak”, de csak legyintett, hogy ők is így beszélnek, ne problémázzak ezen.

Érzéseim szerint a francia társadalom hatalmas feneket kerít ennek az életszakasznak (az általánosból a középiskolába lépésnek), és magának a collège-nek is. Egy éve van szó anyukák körében a témáról: először is, hogy ki hová iratja be a gyerekét, majd hogy milyen nyelvkombinációra. Tényleg nagy a változás. Boni pl. egy olyan suliban fog tanulni, ahol rendes munkaidőben összesen akár 3000 személy is megfordulhat; tanárok, diákok vegyesen (vannak olyan diákok, akik egyenesen ott alszanak!!). Általában ez az a pont a gyerekek életében, amikor mobiltelefont kapnak (Boni nem kap) (amúgy az iskolában tilos). Rendes órarendjük van (eddig nem volt), osztályzzák őket (eddig csak jóindulatú értékelés volt) és minden tantárgyat más-más szaktanár tanít (eddig a magyar rendszerhez hasonlóan ugyanaz a tanító tanította őket). Igazából itt kezdődik a szelekció is, gyakran elosztóközpontként emlegetik a collège-t. Emiatt van szó szerintem ilyen sokszor a médiában erről a típusú iskoláról, és emiatt stresszel rá ennyire sok szülő az egészre.

Engem már hónapok óra megőrjít az egyik anyuka, a szónak abban az értelmében, hogy teljesen rágörcsöltem én is. Többször is elmondta, amúgy tök jóindulatúan és segítőkészen, hogy a fia lelkére kötötte, hogy a collège-ben majd az első sorba üljön le, mert oda ülnek a jó tanulók, és nagy ívben kerülje el a hátsó sort, mert ott a lógosok és a dumálósak ülnek. Ő is és a férje is mindketten viharedzett tanárok, és öt felnőtt fiuk van, gondoltam, csak tudják! Eszembe nem jutott volna ez a tanács, de állította, hogy egész karrierje során minden évben megtapasztalta a mondott komplementer disztribúciót: jó tanulók - első sor; rossz tanulók - hátsó sor. 

Megköszöntem, és én is hónapok óta mondogattam Boninak, hogy az első sorba üljön (ős az a tanítás-során-a-padtársával-fecsegős típus, voltak ebből problémák). Boni minden egyes alkalommal provokált, szemtelenkedett, direkt megjegyezte, hogy majd a hátsó sorban keres magának egy jó kis helyet, meg hogy ő az egészet nem is hiszi el, meg hogy nem is érdekli stb. Még arra is megkértem a Barbarát, hogy Boninak szemtől szembe mondja el a jó tanácsot, mert úgy tűnt, engem nem vesz komolyan.

Közeledett a tanévkezdés napja. Az előtte lévő esték valamelyikén Boni lefekvés után odahívott magához, és a napközben olyan pökhendi gyerek aggódva kérdezte meg, hogy de mama, mi van, ha nem lesz elöl hely? Ekkor jöttem rá, hogy sikeresen bestresszeltem őt is.

Elérkezett a sulikezdés. Hétfő reggel, miután megtudtuk, ki kivel lesz egy osztályban (ez minden évben olyan izgi) név szerint hívták a gyerekeket, akiknek fel kellett sorakozniuk az osztályfőnök előtt (Boniét Ferrárinak hívják, tesitanár, pasi és hosszú haja van!). Barbara szinte elsápadt, mert az ő gyerekének a neve P-vel kezdődik, azaz hátra lesz sorolva! Egymásra néztünk, nyugtalanul. Boni neve L-lel kezdődik, őt hívták előbb, be is állt viszonylag hátra. Jaj, ez nem lesz jó, gondoltam. Boni kérdésére amúgy én azt válaszoltam aznap este, hogy olyan nincs, hogy ne maradjon hely, a hülyék és a lusták hátra akarnak ülni, ne aggódjon ezen. De Barbara erre azt mondta, hogy nem, az első helyekért meg kell KÜZ-DE-NI, és hogy ő a fiát konkrétan utasította, hogy bármi áron az első padokban foglaljon helyet. Ez a nő hétfő reggel úgy állt ott, mint egy korbácsos felügyelő, pillantásával szinte felnyársalva fiát. Én is rendesen fel voltam tüzelve, már közelharcot vizionáltam!

Amikor hívták Barbara fiát, az kiment, és nyílegyenesen átvágott a soron, egészen az első helyekig. Valahogy magával húzta Bonit is (vagy ő ment utána?), mi pedig megkönnyebülve sóhajtottunk fel.

Délután a szülők és a gyerekek együtt voltunk hivatalosak egy maratoni szülői értekezletre. Azon röhögtünk Z-vel, hogy amíg mi kedélyesen beszélgetve a különböző, rég nem látott szülőkkel, lassan vonultunk a megadott osztályterem felé, addig a gyerekeink (Boni és a Barbara fia) már rég bent voltak – és ott ültek szépen az első sorban. Ahogy tanulták. A felnőttek rögeszméinek engedelmeskedve. Azt hiszem, Bonival sikerült egy életre elhitetnem, hogy saját boldogulása azon a végzetes tetten múlik majd: hová ül le az első alkalommal.

Amúgy a reggel olyan megszeppent gyerekek estére arrogáns és nagyszájú kiskamaszokká változtak, szóval minden a legnagyobb rendben. Legközelebb elmesélem, hogy én milyen tanácsot szeretnék adni Boninak a collège-re nézve, de amit még nem mondtam el neki, mert még az őszinte jó tanácsokat, sőt: javaslatokat is gyakran kritikának éli meg.

A pakolós nap

Most nem arról a takarításról és csomagolásról írok, ami a Fro-ba visszatérő utunkat előzi meg (Budapestről), és amelynek során Magnumok maradhatnak a hűtőben* hanem arról, amikor a Dunakanyarból felcuccolunk Budapestre. Na, EZ durva. Ötödik alkalommal csináljuk, nem tudom, így leírva érezhető-e a feladat nagysága. Egyszer magyaráztam a főnökömnek, hogy miért kell nekünk három, de inkább négy nap ahhoz, hogy a Dunakanyarból hazajöjjünk – egy nap pakolás, egy nap Budapesten, két nap utazás –, de őszintén megmondta, hogy az egy nap pakolást nem érti.

Először is, már az is nehéz, hogy minden cucc beférjen az autóba: amit időközben vettünk (kaják és könyvek), és amit időközben vittünk le. Úgy kell csomagolni, hogy egy adag marad (általában strandcuccok) a szüleimnél, egy adag marad Budapesten (nagyrészt ruhák és könyvek) és egy adag jön velünk vissza Franciaországba. A legjobb, ha az ember már eleve úgy pakol, hogy a franciaországi cuccok bent maradhassanak az autóban, így azokat nem kell Budapesten felvinni a másodikra. De ezalól kivétel például a bor és a gyógyszerek, amik nem maradhatnak az autóban a tűző napon egy napig, szóval ezeket megint külön kell tenni. Másik opció, hogy mélygarázsban parkolunk Budapesten, de akkor viszont a biciklit kell levenni, majd indulás előtt visszatenni a tetejére. Idén az első opciót választottuk, de így utólag szerintem jobb lett volna a második.

Vannak azok a cuccok (általában konyhai eszközök és ágyneműk), amit a szüleimnek vissza kell adni, illetve van még a hűtő: a kaják nagy részét (felbontott sajtok, vaj stb., bontatlan kefír, joghurt, tej stb.) egyszerűen a szüleimnél hagyjuk, de bizonyos dolgokat magunkkal viszünk hűtőládában Bp-re, hogy legyen mit enni. Ehhez jön még a mamám által direkt erre a napra nekünk készített és fagyisdobozokba becsomagolt kaja (lecsó, csirkepaprikás).

Idén ezt ketten csináltuk, de tavaly Z-nek el kellett utaznia az utolsó napokra, és minden egyedül csináltam: meg kell hogy mondjam, sokkal könnyebb volt. Sokkal hatékonyabban pakoltam, a saját szisztémám és elképzeléseim szerint, és mindig mindenről tudtam, hogy hol található. Nem történt meg az, ami idén, hogy az egyikünk elpakolt már valami olyasmit, ami a másiknak még kellett volna. Ráadásul tavaly még ki is takarítottam a kisházat magunk után; idén ezt már nem csináltuk, inkább kifizettük a takarítást a pasinak, akitől béreltük.

Felmerül a kérdés, hogy miért nem indulunk közvetlenül a Dunakanyarból, a budapesti etap kihagyásával. Már ezt is próbáltuk. A főprobléma a gitár, amit így Z-nek a szüleimnél kellene hagynia, és a legközelebbi budapesti érkezésnél nem lenne kéznél (csak mondom, hogy Amerikában a három hétre vett magának egy gitárt, hogy tudjon játszani; utána otthagyta a nővérénél). További probléma, hogy akkor a szüleimnél kell aludnunk az utolsó éjszaka, és az az igazság, hogy ezt Bonit kivéve minden fél nagyon nehezen viseli. És akkor ott van még az a plusz egy óra, amivel tovább tart az utazás. Bár én idén azt mondtam, hogy mindezekkel együtt is megérné, hogy kihagyjuk ezt a rémes pakolós napot. Ráadásul ebben az esetben nekem az előző napok valamelyikén fel kell mennem Pestre fölcuccolni és kitakarítani – amit így egyedül végezhetek, nyugiban.

Ez az egész macera hasonló a kétnyelvűséghez abból a szempontból, hogy lövésem sincs arról, hogyan lehetne ezt jobban csinálni, és hogyan csinálják ezt mások. Biztos a családi konfigurációnak (az egyes tagok elvárásainak, a helyszíneknek és a tárgyaknak) egyvelege kiad valami olyasmit, ami nálunk ez: a szenvedős pakolós nap.

 * A papám elment a hűtőben felejtett Magnumért. Azon gondolkodtam, hogyan oldanám meg ezt a szitut, ha nem lenne a papám, aki ilyen esetekben segít. Arra jutottam, hogy vennem kellett volna egy oda-vissza repjegyet...

Kontraszt

A hét elején visszavittem a Központi Szabó Ervin könyvtárba egy könyvet (majd írok róla). Sokkal modernebb a visszavételi eljárás, mint nálunk Franciaországban: egy erre a célra létesített szerkezetbe kell beledobni a könyvet, majd a rendszer automatikusan leolvassa az adatokat (cím, név stb.). Bizalmatlanul méregettem a dobozt (két darab is van), kicsit már elfelejtettem, hogyan is kell ezt csinálni. Évente csak egyszer járok ide. Már azon gondolkodtam, hogy lefotózom, ahogy bedobom, így lesz bizonyítékom. Ott tébláboltam, bénáztam, amikor is egy pasi arrébb lökött.

Mint kiderült, a dobozhoz sorba kell állni, csak én ezt nem vettem észre. Elképedve engedtem magam elé a pasit. Kb. hatvanas volt, ápolatlan, zsíros hajú és büdös. És udvariatlan. De nem baj, gondoltam, legalább meg tudom figyelni, hogyan is kell csinálni ezt a bedobást. Beálltam mögé. Láttam, ahogy beteszi egyenként a könyveket a nyílásba, és hogy egy monitoron rögtön meg is jelennek a könyvcímek. Azaz a válla fölött pont le tudtam olvasni, hogy milyen könyveket hozott vissza, és hogy mik maradtak még a kártyáján.

A szépirodalom legszínvonalasabb klasszikusait láttam felsorolva ennek az undok fickónak a kártyáján! Nagy orosz és francia írók, a német filozófia színe-java, a magyar Nyugatosok krémje. Bármelyiket szívesen elolvastam volna. És rengeteg könyvet hozott vissza! Ki olvas ennyi jó könyvet?! A Veszedelmes viszonyokra konkrétan emlékszem Choderlos de Laclos-tól. Ki olvas még 18. századi francia klasszikusokat manapság?!

Kifelé még láttam a pasit, a kijáratnál állt. Mogorván bámult maga elé.

(+kérdés: melyik két magánhangzó nem szerepel ebben a posztban? Nincsenek rajta a telómon. Most is egy németországi autópályáról írok.)

Mindenre gondolni

Egy nèmetországi autópályáról ìrok. Délben indultunk el Budapestrõl, a férjem vezet, Boni a harmadik rajzfilmnél tart. Azért indultunk ilyen késön, mert utálom koszosan otthagyni a lakást. Délelött porszívóztam, kádat súroltam, edényeket törölgettem-pakoltam, szemeteseket ürítettem, lefotóztam a közmûórákat, elzártam a vizet, behúztam a függönyöket, bekapcsoltam a riasztót.

Én eddig podcastokat hallgattam, de egy hirtelen gondolattól vezèrelve gyors fejszámolást végeztem: a múlt héten vásárolt Magnumokból egyet ettem én, egyet Boni, egyet a férjem, és kettöt adtam tegnap este a belsõ udvaron kedélyesen beszélgetö szomszédoknak (hálásan, hogy nem kell kidobni) (és tõzsgyökeres józsefvárosinak érezve magam, amikor lekiabáltam nekik a kòrfolyosóról, hogy Zsooooooolt, nem kell nektek jégkrééém???) de jaj, jaj, most jutott eszembe: tuti, hogy nem ötösével árulják ezeket a jégkrémeket…!

Ami azt jelenti, hogy a hatodik Magnum az áramtalanított és tisztára mosott hütöben maradt!!!

Már megint

– Mama, képzeld, voltak darazsak a babnál! Majdnem megcsíptek, folyton hessegetni kellett őket!

Kicsit el kellett gondolkodnom. A szüleim nem termesztenek babot, miről beszél vajon? Darazsak viszont tényleg mindenhol vannak, még abban a tetőtéri szobában is, ahol aznap dolgoztam.

Ja persze...! Most sokkal hamarabb leesett.

A bobnál. A Visegrádi Bobpályánál!

Vas

Alacsony a vasam, rendszeresen vastablettát kell szednem. Pedig próbálok odafigyelni az étkezésre (húsok, tojás stb.) de mégis. A vastablettával viszont van egy (illetve több) probléma: teljesen felborítja az emésztésemet, nevezetesen szorulást MAJD hasmenést okoz. Ilyan sorrendben. Épp ezért július elején arra gondoltam, hogy nem fogok egy tengerentúli utat még azzal is megbonyolítani, hogy vasat szedek közben. Ráadásul, gondolkodtam tovább, a vashiány főleg akkor okoz problémát, ha dolgozom, a folytonos fáradság miatt (bár ha vasat szedek, akkor is folyton fáradt vagyok...). Végigcsináltam az amerikai három hetet vas nélkül, majd eljöttünk Mo-ra, előtte viszont sikeresen otthon felejtettem a vastablettáimat.

Itt meglepődve vettem tudomásul, hogy azt a gyógyszert, amit szedek, csak vényre adják ki. Mivel Fro-ban simán kapható a patikában, nincs is orvosi rendelvényem, soha nem is kellett. Vettem tehát az itteni gyógyszertárban egy olyan vastablettát, ami vény nélkül is kapható (kevesebb vassal - na de majd többet veszek be egyszerre, remélem, nem lesz hányingerem, mert ez is egy mellékhatás sajna).

A vastabletta egyetlen dologgal nem összeegyeztethető: a futással. Tapasztalataim alapján ha futni megyek, azelőtt három nappal abba kell hagynom a vasat, különben... nos, hát volt már olyan, hogy Z. jött értem autóval, mert kétségbeesve hívtam, hogy ha nem tudok WC-re menni AZONNAL, baj lesz. Olyan is volt, hogy azt hittem: a baj meg fog történni, és ekkor valami csoda folytán az út mentén megláttam egy közWC-t (ismeretlen terep volt, nyaraltunk épp). Én még olyan gusztustalan török WC-nek még életemben nem örültem!

Száz szónak is egy a vége: amikor vasat szedek, nem tudom a heti két-három futást megcsinálni, ki kell váltanom valamelyiket (leginkább kettőt) úszással. És itt kezdődnek a bonyodalmak, mert az egészet meg kell tervezni, a családdal összeegyeztetni (az úszáshoz el kell vinnem a kocsit, suliidőben nem tudom Boni ebédjét menedzselni, az uszi eleve olyan hülyén van nyitva stb, stb.). 

És hogy miért írok most erről a rendkívül fontos problémáról? Mivel itt Mo-on is rendszeresen futottam és futok, gondoltam, majd ha augusztus végén visszamegyünk Fro-ba, egy hetet szünetelek, és addig úszni járok. Csak éppen most látom az uszi honlapján, hogy szeptember 15-ig bezárják az uszodát...!

Na de hogy ne húzzam már tovább ezt a hülye kis problémáról szóló felesleges posztot (ugyanakkor a hülye kis probléma miatt folytonos sakkozás az életem), végül is erre jutottam:

holnap délben: úszni megyek

vasárnap reggel: futni megyek MAJD beveszem a vasat

hétfő: Budapest

kedd-szerda: utazunk

csütörtök este: újra futás

És majd meglátom szeptember elején, mennyi lesz a vasam, de gyanítom, nagyon kevés. Egyszer ugyanígy nyár végén annyira alacsony volt az érték, hogy az orvos intravénásan akarta már adni. Persze egyébként utólag már látom, melyek voltak azok az alkalmak, amikor simán szedhettem volna. Pl. Amerikában az első két hét alatt, amikor nem futottam, viszont normálisan, rostdúsan étkeztem. De hát ezt nem tudhattam előre. 

Az ember szinte már várja a klimaxot!

Elmúlás

Jaj, istenem, a kutya teljesen leépült, szegénykém. Nem hall (igaz, már tavaly sem hallott), nem lát (jól), nem tud felmenni a lépcsőn. Néha elesik, akkor fel kell segíteni. Gyakran csak kézből fogadja el a kaját, különben nem eszik. Nincsenek már reggeli és esti séták sem (Boni még tavaly is olykor pánikolva ébredt, és mondta, hogy jaj, le fogom késni a kutyasétáltatást!!). De a legfurcsább: a kutya tekintetete. Néha csak a falat bámulja, és demensen néz. Pár éve még azon röhögtünk, hogy nem lehet tollaslabdázni a jelenlétében, mert hiába tudta, hogy nem szabad a tollaslabdához nyúlnia, időnként nem bírt magával, és rávetette magát.

Most meg simán tollasozunk a kertben. Úgy tűnik, időnként eszébe jut, hogy ő tulajdonképpen szereti megharapdálni a tollaslabdát. Ilyenkor fölkel a helyéről, gyámoltalanul megugatja a tollasütőt és megpróbálja elkapni a labdát. Mindig elvéti, melléesik. Fölállítjuk, akkor ingatagon arrébb megy és újból lefekszik.

Egyik reggel mentem át a szüleimhez, de sem őket, sem Bonit (aki már korábban átment reggelizni), sem az autót nem találtam ott. Felhívtam a papámat. Csak belekiabált a telefonba, hogy kutyát fogunk! nem tudok beszélni! mindjárt jövünk! – és letette. Kiderült, hogy reggel, amikor a mamám kiengedte a kutyát a hátsó kapun, az nem talált vissza, és elkódorgott az erdőbe. Úgy kellett utánamenni és felkutatni. Miután szerencsére meglett, Boni megfogta, és a papámék kocsival értementek.

Szegény állat, olyan kiszolgáltatott. Amikor mondom Boninak, hogy szerintem a kutya alzheimeres, a gyerek dühbe gurul, hogy ne mondjak ilyeneket. Hogy nézzem meg, mennyivel fürgébb ma, mint tegnap. Kérdezgeti, hogy szerintem jövőre milyen állapotban lesz? Pedig valószínűleg ő is nagyon jól tudja, hogy egy tizenöt éves kutyának nincsenek már évei hátra,hónapjai sem nagyon. Jövőre nagy valószínűséggel már nem lesz kutya...

Nevelési elvekről

Valaki mesélte, hogy a lánya (20 éves) már nagyon bánja, hogy gyerekkorában elkomolytalankodta a szolfézst és a gitárt, és hogy pár óra után abbahagyta az egészet és ezért soha nem tanult meg gitározni. Azt vágta az anyja fejéhez, hogy 

– Kötelezővé kellett volna tenned! Számonkérhettél volna!

Ez a lány ismeretlenül és akaratlanul is igazolja a nevelési elveimet, azaz hogy egy gyerektől (legalábbis attól a típustól, mint Boni) mindent: zongorát, matekot, angolt, magyart, könyörtelenül számon kell kérni, augusztusban is, nyaralás alatt is, a legnagyobb melegben is. Ott kell állni a háta mögött és ha ellinkeskedi, ha a megúszásra játszik, ha még rendesen elolvasni is lusta a feladatot/kottát – megcsináltatni és gyakoroltatni kell vele újból, sokszor, egészen addig, amíg rendesen nem megy neki az adott feladat.

Egyszer még megköszöni!

Ez a kategorikus és megmásíthatatlan véleményem a gyerek tanulmányaival kapcsolatban (figyelemve véve pluszban, hogy a francia suli mennyire laza), és soha, egy pillanatra nem inogtam meg benne. Az apja már nem ilyen kemény, ő gyakran hagyja, hogy az események elsodorják, és hiába hozunk magunkkal több gyakorlófüzetet, kottát, zongorát, ha rábíznám, Boni napokig nem csinálna semmit. Pedig háromszor-négyszer tíz percnek bele kell férnie egy olyan napba, ami amúgy csupa kertben csatangolásról, uszodából, tollaslabdából, biciklizésből, kártyázásból, olvasásból, TV-nézésből és táblagépen játszásból áll (pedig szívem szerint ezt is betiltanám, de már így is én vagyok a kegyetlen zsarnok állítólag).

Persze sajnáltatja magát rendesen, lázadozik, kiabál (!!), türelmetlenkedik stb. Elmeséltem neki az ismerősöm lányának az esetét, sőt, persze rá sem bagózott. Én meg csak megelégedve mosolyogtam a bajszom alatt, mindt aki tudja a tutit – térjünk vissza a kérdésre húsz év múlva, bebizonyítom a világnak, hogy igazam van.

Mennyi mindent véghezvittem volna az életben, ha az én szüleim is így álltak volna hozzá a tanulmányaimhoz (ők mindent ránk hagytak, nem volt idejük, elveik sem)! Nem egy kihalásra ítélt szakma utolsó képviselője lennék, hanem... izé, azt nem tudom, de legalább rendesen zongoráznék.

További gondolatok a vándoréletről

Ami fiatalabb koromban talán vonzott volna, de amibe ma már biztosan tudom, hogy nem szeretnék belevágni, az az egyéves világörüli utazás. Ez az amerikai út szuper volt, imádtam szinte minden percét: megtettünk kb. 2500 km-t, kilenc különböző szálláshelyen aludtunk, szinte végig éttermekben ettünk, ha nem, akkor idegen konyhákban ütöttünk össze ezt-azt (leginkább főtt tésztát) – és a három hét pont elég volt. Jó, szívesen maradtunk volna még pár napot. De mégiscsak jó volt a tudat, hogy egyszer majd hazamegyünk, hazai kosztot eszünk, saját mosógépben mosunk és saját ágyban alszunk. A végefelé Boni egyébként szívesen emlegette föl, hogy mit enne már Franciaországban (nevezetesen uborkát, májkrémet és normális kenyeret).

De egy évig ezt tuti nem szeretném csinálni! De még félévig sem!

Z. nagyobbik lányának szerintem gyerekkori vágya volt egy ilyen földkörüli utazás. Amikor a gyerekei nagyobbak lettek, eladta a lakását, és az árából (vagy egy részéből) elindultak mind a hárman egy ilyen útra. Most mértem fel amúgy, mekkora szerzevőmunka lehetett a csajnak kiválasztani a helszíneket (főleg Dél-Amerikában és Ázsiában jártak). Volt egyenpólójuk, meg tematikus blogjuk, szóval minden, ami ilyenkor kell és szokásos.

De basszus, és már akkor azon voltam elképedve, hogy azoknak a gyerekeknek (de Z. lányának sem) nincs egy olyan képzeletbeli szobájuk (szobája), ahova visszavágyhatnának! Épp egyik kontinensről költöztek egy másikra (eközé ékelődött az utazás), a cuccaik szanaszét, az iskolát online végezték... abban az évben nem volt nekik egyetlen fix pont sem a világban.

Néha belenéztem a blogba, de már az olvasása is lefárasztott. Volt olyan nap, és ez nem volt kivétel, hogy háromkor keltek, hogy elefántháton elmehessenek egy hegyre napfelkeltét nézni, aztán vissza a szállásra, ahol kezdődött a délelőtti főzőtanfolyamuk, majd délután találkoztak azokkal a szimpatikus franciákkal, akikkel egy kettővel azelőtti ország repterén találkoztak és kötöttek ismeretséget, és akik szintén világkörüli utat tesznek meg... mindezt ezer fényképpel illusztrálva. Szédültem! Amúgy a lány tökre ilyen aktív a való életben is, és iszonyú gyakorlatias. Amikor vele beszélgetek, mindig gazdagodom egy-egy recepttel vagy lakberendezési tippel vagy orvosi diagnózissal, ha akarom, ha nem. (Jó oldala is van ennek a prózaiságnak: még soha, senki mást nem hallottam ilyen lazán beszélni a szexualitásról a saját gyerekeivel!)

Aztán december környékén szegénynek kellett egy nehéz döntést hoznia: vagy lemond a gyerekkori álmáról és hazamennek mindannyian, vagy pedig a fia nélkül csinálja végig (júniusig) az utazást. A kisfiú ugyanis nem bírta, amin én természetesen egy percig sem csodálkozom, ezt az katonás tempót és ezt a teljes gyökértelenséget én sem bírtam volna, főleg nem 12 évesen! 

Végül ez utóbbi mellett döntöttek, és a kisfiút karácsonykor hazavitték a nagymamájához (Z. volt feleségéhez). A gyerek inkább vállalta, hogy beiratkozik egy idegen iskolába, és az anyja nélkül él hat hónapig, minthogy ezt a cigányéletet élje. A kislány (teljesen más természet, sokkal simulékonyabb típus) végigcsinálta az anyjával az utat. Azóta egyébként elköltöztek egy dél-franciaországi városba, ahol előtte semmilyen kapcsolódásuk nem volt. Ott kezdték a gyerekek az új iskolát, állítólag jól érzik magukat.

Főpályaudvar

Mari barátnőm mondta egyszer, amikor rengeteg intézni- és adminisztrálni- és koordinálnivalója volt, hogy olyan a feje, mint egy főpályaudvar. Nem ismertem ezt a kifejezést, de olyan jó! Most az én fejem is főpályaudvar, az elkövetkezendő napokban az alábbiakat kell elintéznem:

- átvenni a lakást

- átiratni a nevemre a közműórákat

- vízóracsere, amihez el kell zárni a főcsapot (ezt három nappal előtte ki kell írni a házban)

- megszüntetni (vagy átvariálni) a bankszámlámat, mert nem akarok többé magyar bankkártyát

- a kéményseprőkkel időpontot egyeztetni, mert kétszer is hagytak cetlit az ajtómon, értelemszerűen nem voltam ott

Néha a teendők annyira nyomasztanak, hogy szinte le vagyok tőlük bénulva. Halogatom is őket, inkább lefordítok pár oldalt vagy kivasalok vagy megtörök hat véka mogyorót, csak ne kelljen ezekkel a stresszes dolgokkal foglalkoznom. Pedig észrevettem, hogy ha megpróbálom úgy felfogni ezeket a feladatokat, mintha iskolai projektmunkán vagy a munkahelyemen kaptam volna őket, akkor semmi gondom nincs velük, céltudatosan és hatékonyan, lelkizés és problémázás nélkül dolgozom, időre kész vagyok. Úgyhogy próbálom most kikapcsolni a fejemben azt a tudást, hogy mindez élőben megy és tétje van, és arra gondolni, hogy kipipálandó munkahelyi task-okról van szó.

Sátoros cigányok

Mindig ez a Márai-hasonlat jut eszembe, amit a hetvenes években alkalmazott (nagyon pejoratívan) a reptereken a motyóikkal sorban álló, várakozó, kajáló, kontinenseket közönyösen átrepülő emberekre. Mi is ilyen sátoros cigányok vagyunk minden nyáron, de különösen idén. Hazajöttünk Amerikából, másnap kimostam a cuccokat, felpakoltuk a biciklit a csomagtartóra, majd továbbutaztunk Magyarországra. Útközben megaludtunk Németországban (bicikli levesz, majd feltesz, rémálom). Megérkeztünk Budapestre, megint megaludtunk, majd felpakoltuk a gitárt, a zongorát, a társasjátékokat és a ruhákat, és mentünk tovább a Dunakanyarba. Most egy ideig nem megyünk sehova.

Franciaországban és itt is az egyik első dolgom az volt, hogy este elmentem futni. Nagyon hiányzott már, Amerikában csak egyszer futottam, akkor is csak futógépen, amit nagyon untam. Pedig a futócipőmben utaztam el, az egész utat abban csináltam végig (ott helyben vettem csak egy papucsot), de először a betegség miatt, később pedig a meleg miatt nem akartam futni (képzeljétek, láttam 40 fokban kutyával a napon kocogó nőt!!).

A képeken: 1) erre visz a futóutam (de ezt nem futás közben készítettem), 2) kaptam egy láda nyári (savanyú) almát, ez valami isteni. És az illata! Mindenhez almát vagy almakompótot vagy almás sütit eszünk, csak győzzük hámozni. Kár, hogy ilyet nem kapni a piacon vagy a boltban – de arra jutottam, talán azért nem, mert mindegyik hibás egy kicsit, és szinte mindegyikben van hangya vagy kukac.

LAX ➡️ LUX

Ezt a posztot a reptéren írom, nemsokára beszállunk. Szervezésből nyolc és fél pontot adok magamnak tízből. Ha több türelmem és időm lett volna, szinte mindent elòre meg lehetett volna tervezni, az internet egy hatalmas adatbánya. De így is jó volt, bár bizonyos dolgokat másodszorra már máshogy csinálnék (de nem lesz másodszorra). Szerintem jó ütemben látogattunk el városokba és nemzeti parkokba, néztünk meg természetes látványosságokat és ember által épített nevezetességeket. Istenieket ettünk, amit nem is gondoltam volna. Emlékeim és a sztereotípiák szerint az amerikaiak műkajákat esznek. Találkoztunk rokonokkal, Boni nagyon jóban lett a nagynénjével, ez az egész út egyik fénypontja. Találkoztunk ismeretlen rokonokkal is, meghallgattunk elképesztő élettörténeteket. 

A fenti kèp: egy étterem a Sunset Boulevard-on. A lenti kèp: elképesztő forgalom LA autópályáin!!

Az amerikai személyes névmások

- I

- you

- she/he/it

- we

- YOU GUYS

- they

Rájöttem, hogy a derűre-borúra használt you, guys szókapcsolat legjobb fordítàsa egyszerűen: ti. Semmi személyeskedés nincs mögötte, valószínűleg a you (te) névmástól akarják így megkülönböztetni, a biztonság kedvéért, ha nem lenne egyértelmű a szitu.

A képen: ma, az utolsó elotti napon az óceán partján voltunk. Én nem vagyok oda a természetes vizekért (jobban szeretem az uszodát), sem a napon fekvésért, de egyesek nagyon élvezték a hullámot és a homokot!

Bobmánia

Visszatértünk a civilizációba, az egyik első utunk egy Whole Foods-ba (élelmiszerüzlet) vezetett. Boni odafordult hozzám:

- Megnézhetjük, hogy van-e itt Bob?

- ??? - bámultam rá.

- Hát tudod, Bob! Megmelegíthetnénk!

- ??????? - egy kukkot sem értettem, de láttam rajta, hogy kezd ideges lenni. Könnyen dühbe gurul, ha nem értem, hogy mit mond. De hát egyetlen Bobot sem ismerek. Bobnak szoktuk hívni, gondolom mint mindenki, a robotporszívónkat, más Bobról nem tudok.

- Mama, Bob, amiről kiderült, hogy szeretem!!! Itt a szálláson most meg tudnánk melegíteni!!! - már szinte kiabált.

- Bob?! Nem értem, kicsim..

- Mama, Bob! - nézett rám kétségbeesetten, majd gondolkodott, és kibökte, rendes franciához illöen angolul: beans!

- Jaaaa! BAB!

Mióta megtanult olvasni, nem keveri az a-t az á-val, viszont az o-t az a-val igen. Egyszer pl. azt a szót nem értettem, hogy légkondi, mert szinte úgy ejtette, hogy légkandi. És gyakran keveri a franciát a magyarral, így néha nagyon nehéz kitalálni, mit mond!! Ezen a fentin jót nevettem. Pár napja, egy kisvárosban, könyörgött, hogy vegyünk neki babkonzervet, de se konzervnyitónk, se mikrónk nem volt, ráadásul tapasztalatból tudom, hogy nem eszi meg a babot. Hogy ennek ellenkezőjét bebizonyítsa, még aznap elmentünk, hosszas keresés után egy mexikói étterembe (külön megkérdeztük, van-e bab), és betermelt egy tányérral, szerintem életében először. Remélem, kitart egy ideig a lelkesedése!

Összegzés

Indulunk vissza Los Angelesbe a körútunk utàn. Minden úgy törtènt, ahogy gondoltam: Z. és Boni szuperul érezték magukat. Z. még azt is kijelentette, hogy tényleg hülyeség lett volna kèt hétre jönni, és igazam volt, hogy három hétre terveztem az utazást. Holott mennyire, de mennyire ellenezte a három hetet!

Nem rejthetem véka alá ugyanakkor azt, hogy néha egymás agyára megyünk.

A konfliktusok elsôsorban az alábbi két téma között oszlanak meg: az irány (merre van az arra) és a klíma (erőssége). Aki tudja, miről van szó, annak nem is kell magyaráznom. Aki meg nem tudja, az nagyon szerencsés!

Boni nagyon jó útitárs, az apjával ellentétben mindig van nála víz, sapka, kardigán. Nem hisztizik, bírja az iramot. Igaz, egyszer elhagyta a hátizsákját (meglett), egyszer pedig egy sziklán (!!) felejtette (??) a szemüvegét.

A képen egy fecske látható, teljesen véletlenül sikerült ilyen jól lefènyképeznem. Egyszerűen belerepült a képbe!

Egy univerzális tevékenység

A legjobb tanács, amit az utazás tervezésekor kaptam az volt, hogy legyen mindig előre lefoglalva szállás, ne kelljen egy nyűgös gyerekkel, a tűző napon, fáradtan és idegbeteg módon a telefont nyomkodni. Nagyon igaz. Ennek ellenére mobilteló nélkül nehéz lenne egy ilyen utazást végigcsinálni. A mostani szállásunkon például az alagsorban van a mosó- és a szárítógép. Egy üres, kihalt pincében áll magányosan a két gép, talán még egerek és patkányok is vannak ott, tökre féltem, amikor lementem. Vittem a negyeddollárosokat, de nem kellettek; ehelyett az ütött-kopott mosógép tetejére ragasztott QR-kódot kellett beolvasni, az adott alkalmazást letölteni, ott a pénzt az ApplePay-jel befizetni, és utána tudtam csak beindítani a programot - mindezt egy pókhálós, teleszemetelt pincében!

Csoda, hogy mindenki, de MINDENKI a telóját bámulja?! Azt nem mondom, hogy az emberek nem beszélgetnek, mert az nem igaz, de az éttermekben például feltűnő, hogy mennyien nyomkodják a telefonjukat beszélgetés (vagy sem) közben. Egészen elképesztő, ha az ember körülnéz. Illusztrálásképp lásd a fenti, pár napja (telefonnal :)))) készített képet. Talán ez teszi Amerikát olyan hasonlatossá Európához (és a világ többi részéhez, gondolom).

Hiperbola

Akárhányszor mondjuk valakinek, hogy honnan jövünk (Franciaország), miért utazunk (vakáció) és hová megyünk legközelebb (Salt Lake City), az amerikaiak olyan kitörő örömmel fogadják a válaszainkat, mintha valami fantasztikus hírt osztanánk meg velük:

Az igen helyett pedig akkora lelkesedéssel, olyan elszánt buzgalommal mondják, hogy absolutely, mintha valami hatalmas engedményben, sőt, megtiszteltetésben! lehetne részünk.

Road trip

Sok franciàval találkozunk, turistákkal és itt élőkkel egyaránt. Az egyik étteremben Los Angelesben a pincér például francia volt, de volt olyan is, hogy valaki csak úgy odaköszönt nekünk franciául az utcán. Magyarokat viszont csak egyszer láttunk. Én soha nem szoktam magyarokhoz odamenni külföldön, inkább úgy teszek, mintha francia lennék, de Z. folyton elárul! Most is szóba elegyedett ezzel a (mint kiderült, amúgy tök szimpi) magyar családdal, és akkor már nekem is oda kellett mennem.

Beszélgettünk velük egy kicsit. Attól, amit elmeséltek, megvilágosodtam: szerintem egy ilyen útra én nem tudtam volna vállalkozni két feltètel teljesülése nélkül. Az egyik, hogy Boni már tudjon önállóan bőröndöt pakolni (1), illetve zuhanyozni (2). Hogy milyen hatásfokkal, az már nem is érdekel. Asszem belebolondultam volna, ha esténként gyereket kellett volna fürdetnem, reggel pedig a cuccait összepakolnon!

A képen a Capitol Reef nemzeti park látható. És mivel mindenki ezt kérdezi, ide is leírom, hogy szerencsére nincs dögmeleg. Igaz, kb. 1600 méteren vagyunk. Ma például az egyik kirándulásról vissza is kellett fordulnunk viharveszély miatt, illetve pár napja kellett a kardigán is (egyedül Las Vegasban volt 43 fok, újra is kellett fújnunk az autógumikat).

A-once-in-a-lifetime-experience

Itt ezt mondogatják, már többször is hallottam/olvastam. Közhelyjellege ellenére, vagy éppen amiatt, olyan igaz! Örülök, hogy Boni mindezt már tízévesen megismerheti: elindultunk a nyugat-amerikai körútunkra. Az első képen: amish csajok - mobiltelefonnal. Második kèp: Bryce Canyon. Harmadik kèp: szerintetek kire hasonlít (profilból) ez a szikla? A férjem szerint nem!

Időeltolódás

Nagyon nehezen állok át a helyi időre. Nem tudom, hogy a betegség okozza-e, vagy az időeltolódás, de délután alig bírok ébren maradni, este pedig egy sort sem tudok olvasni, már csukódik is le a szemem. Boni is egy pillanat alatt elalszik, bárcsak így menne otthon is! A reggelek és a délelőttök viszont isteniek, harmadik napja ugyanott reggelizünk, frissen, kipihenten - és jó sokat, hiszen akkor van nekünk vacsoraidő.

A képen: a lakásunk előtt van egy citromfa, minden nap szüretelünk róla egy-egy óriási citromot, és megisszuk limonádénak. Nem tudok a földön hagyni érett, egészséges gyümölcsöket!

Utazás, érkezés

Azt hiszem ez volt életem egyik legfárasztóbb útja: hétfőn 17 órakor indultunk, és csütörtökön hajnali 4 órakor érkeztünk meg (helyi idő szerint szerda este 20 órakor), képzelhetitek, milyen állapotban!

Végül Z. mégiscsak elkapta tőlem a covidot, és ha olyan ember lenne, aki hamar és könnyen hoz radikális döntéseket, szerintem otthon maradtunk volna. De hezitált, rám bízta (tolta) a döntés felelősségét, úgyhogy eljöttünk. Végül is jól tettük, mert nála sokkal enyhébb a betegség lefolyása, nekem pedig már szinte vége van, Boni meg úgy tűnik, nem kapta el.

Megint majdnem lekéstük a csatlakozást. Tizenötperces késéssel indult az első gép (de legalább elindult!), vágtattunk kellett az egyik kaputól a másikig Münchenben!

Érdekes, most nincs olyan érzésem, mint amilyen eddig minden egyes alkalommal volt, amikor Amerikába érkeztünk: hogy minden teljesen más, mint amit megszoktunk. Már a reptéri illatoktól és a szagoktól elkezdve a közértek kínálatán át az emberekig bezárólag. Egyelőre keresem az okokat, de lehet, hogy Európa változott meg?

Tömeg, káosz, fejetlenség

Szerencsére velünk minden oké, a Swissair flottájával viszont már kevésbé! Minden szuperul ment egészen odáig, hogy beszálltunk a gépbe. Egy kicsit jobban is voltam, készen álltam az útra, még a maszk sem zavart. És akkor bejelentette a pilóta, hogy valami elromlott a gépen, várják a szerelőt. Biolujzára gondoltam, aki egy éve ugyanezt élte át, és még olvasni is rossz volt, és azon hüledeztem, hogy ezt hogy bírták ki?!

Hát most megtudtam. Tényleg mindent ki lehet bírni. Telt-múlt az idő, vizsgálgatták a gépet, mi ültünk a tűzforró hőségben, és azon gondolkodtunk, hogy elérjük-e a csatlakozást Zürichben (ezt Boni ötpercenként meg is kérdezte tőlem) (ami hozzáadódott ahhoz a szintén ötpercenként feltett kérdéséhez, hogy holnap ugye már nem leszek beteg). Hamarosan bejelentették, hogy nem tudják megjavítani a gépet, törlik a járatot, mindenki szálljon ki, csókolom. Ki kellett mennünk újra a terminál elejére, ahol kezdetét vette a sorbanállási tortúra. Borzalmas volt! Mi viszonylag a sor elején voltunk, mert nem volt feladott poggyászunk, de lehet, hogy azok jártak jól, akik a sor végére kerültek, erről majd később.

Különféle pletykák és híresztelések kaptak lábra, állítólag a személyzet tehetetlen és nincsenek infóik. A legtöbb ember továbbutazott (volna) Zürichből, sok volt az amerikai, egy nő idegrohamot kapott és nekiállt kiabálni (megértettem). Mindenki próbált telefonálni, a Swissair-nél lehetetlen volt emberrel beszélni, géphang vette fel, tűrhetetlen ez a maivilág.

Szerencsére (vagy sem, ezt most már nem tudjuk meg) az előttünk lévő görög-amerikai nő megadta azt a Swissair-számot, amit ő VIP-utasként felhívhat. Megvárta, amíg befejezzük a hívást, nagyon rendi volt, és így sikerült egy élő emberrel beszélni. Átfoglaltuk a járatunkat holnapra még azelőtt, hogy sorra kerültünk volna. Én közben a szállodát hívtam, és sikerûlt lefoglalni az két utolsó szobájukat ma estére.

Ezek után felmentünk ebédelni (épp ráláttunk az elromlott gépre), és már a desszertnél tartottunk, amikor odajött egy nő. Látta, hogy mi is ezen a bizonyos gépen voltunk, mert ő is Zürichbe tartott (volna) és kérdezte, hogy ugye tudjuk-e, hogy a gép végül délután tényleg fel fog szállni? Megnéztük a kiírást, és tényleg az állt ott, hogy “boarding”. De akkor már megvolt az álfoglalás és a szálloda. Úgyhogy nem variáltunk tovább, hanem visszajöttünk a szállodába. Majdnem megérkeztünk már, amikor a papám rámírt, hogy a Flightradar szerint a zürichi járat a kifutópályán van. Rajta vagyunk-e, kérdezte.

Mint utólag elmondta, 15:35-kor meg is érkezett Zürichbe (nélkülünk). A los angeles-i járat, amivel tovább kellett volna utaznunk, nyolc perccel később indult el Zürichből. Örök rejtély marad, hogy elértük volna-e, megvártak volna-e. 

(Unokatesóm reakciója: na ne aggódj, ha így meg tovább, Z. még Európában fog agyvérzést kapni!)

Jaj, nagyon nehézkesen indul ez az egész. De ha most nem megyünk, nekem nem lesz többet erőm, kedvem vagy energiám még egyszer megszervezni egy ilyen utat. A mai nap folyamán többször is eszembe jutott, hogy hagyjuk az egészet a fenébe, itt rostokolunk a mh-emtől négy kilométerre, Los Angelesben pedig úgyis 40 fok van épp.

Amikor mehetne az ember Misolcra is!

(a képen a mai vacsim)

Karantén (+kiegészítés)

Ezt a vacsorát egyedül költöttem el a szállodában, ahol két szobát vettünk ki ma èjszakára, nehogy megfertôzzem Bonit és az apját. Egyelôre jól vannak, Boni már most élvezi az utat, Z. viszont feszült, stresszes.

Ma még voltam orvosnál is (reméltem, hogy ad antibiót, de nem) és èletem legjobb pakolásában volt részem: fejenként egy nyolckilós kézipoggyàszt vihetünk. Egy álom így csomagolni, csak a legszükségesebbeket lehet (kell) berakni.

Remélem, holnap velünk együtt száll fel a gèp L.A.-be!

Kiegészítés: nélkülünk indul el a gép ma délután. Mindent elmesélek, amint elmúlik a färadság és az idegeskedès…

Matek

A mi választókörzetünkben ez lett az első forduló eredménye:

A második forduló előtt a harmadik helyezet visszalépett, összhangban a pártja utasításával. Azt próbálják ezzel elérni, hogy a szélsőjobb párt (RN, Nemzeti Tömörülés) minél kevesebb mandátumot szerezzen. Tehát ha úgy számolunk, hogy 1) az első fordulóban az összes szélsőjobbos elment szavazni (39,8%), hiszen ők nagyon lelkesek és nem maradnak otthon, 2) mindenki más, aki a második fordulóban elmegy szavazni, a szélsőjobb ellen adja le a voksát, hiszen minden nem szélsőjobbosnak most ez a fontos, akkor 3) 27,6% + 26,1% = 53,7%-kal nem Le Penék képviselője, hanem a másik fog bejutni a parlamentbe!

Matematikailag a legtöbb választókerületben ennek kell történnie, így Le Penéknek nem lesz többségük.

Kár, hogy nem csak a matek játszik, hanem az érzelmek is. Mindenesetre én nagyon bizakodó vagyok!

Apróbetűs (+kiegészítés)

Megkötöttük az utazási biztosítást. Egy francia utazós blog hatására olyat kerestünk, ahol a fedezet egymillió dollár (horror sztorikat olvastam az amerikai kórházi kezelések összegéről, egy kígyómarás pl. kétszázezer dollár stb.) Z. most elolvasta az apróbetűs részt, ahol kiszúrta, hogy az elmúlt hat hónapon belüli kórházi ellátásokhoz kapcsolódó baleseteket nem fizetik.

Márpedig áprilisban sztrókgyanúval rohantunk vele a kórházba!

Igaz, hogy csak magas vérnyomást találtak. De ez mégiscsak azt jelenti, hogy ha Amerikában valóban agyvérzést kap, annak a költségeit nekünk kell állnunk. Megint elbizonytalanodtunk, hogy menjünk-e. Ha egy kígyómarás ennyibe kerül, bele sem merek gondolni egy agyvérzésbe (mondjuk).

Jaj, istenem! És a torkom is elkezdett baromira fájni. Minden jel arra mutat, hogy nem kellene mennünk.

Kiegészítés: ki gondolta volna négy éve, hogy megkönnyebbülve fogadom a hírt, miszerint covidos vagyok! Valszeg Boni is az, és az orvos szerint Z. is el fogja kapni, illetve kizárta, hogy hétfőre elmúljon. Nem kell semmit tennünk, csak maszkban utazni (12 óra! átszállással együtt 18!).

Étkezés

Egyszer hallottam a rádióban, hogy minden szülő arra vágyik, hogy a tízéves gyereke visszautasítsa a felkínált képernyőidőt, azzal a felkiáltással, hogy mama, inkább elolvasom helyette a Moby Dicket, sokkal építőbb és tartalmasabb elfoglaltság. A meghívott vendégek röhögtek a viccen, haha, tényleg minden szülő ezt szeretné, de ilyen gyerek nincs! Mindegyik a képernyőidőt választaná, az enyém sem kivétel. Milyen jó is lenne, ha az ilyen kis ösztönlények is belátnák, hogy egy fejlődésben lévő agynak a kütyüzés: rossz, az olvasás: jó (sarkítva). Mennyivel könnyebb dolga lenne a szülőnek, ha ezt egy gyerek is megértené – gondoltam a műsor hallgatása közben.

Van egy témakör, ahol viszont Boni elképesztően koraérett és ijesztően ésszerű: az evés. És ahelyett, hogy megelégedve hátradőlnék, hogy mennyire egyszerű így az élet, a gyerek szinte mindent megeszik, inkább arra gondolok, hogy te jó ég, ez már szinte nem normális. Nem lehet normális, hogy tíz évesen azt figyelje, van-e elegendő tejtermék az adott étkezésben, megfelelő-e az aránya a főtt és a nyers alapanyagoknak vagy hogy nem eszik-e túl sok cukrot. Minden este összeszámolja, hogy megvan-e az öt gyümölcs/zöldség, és néha aggódva kérdezi, hogy szerintem kellően egészségesen étkezik-e, meglesz-e a tíz plusz várható életéve?

Szerintem én teljesen kétségbe lennék esve, ha a telefon helyett a Moby Dicket választaná!

Egy dologra nem hívtam viszont fel a figyelmét, mert nem is igazán tudom, mi lenne a helyes taktika: a mennyiség. Boni rengeteget eszik, jó étvággyal, válogatás nélkül. Igazi gourmet. Egyszer ő írta az apjának a bevásárlási listát, és azon nevettem, hogy felírta a fűszerezett sót is. Viszont azt látom, hogy már nem olyan vékony és nyúlánk, kezd kis pocakja is kialakulni... lassan figyelnie kellene arra, hogy mennyit eszik. Érthető módon nem akarom ezzel pluszban stresszelni, meg hát rengeteg kalóriát eléget (még).

Próbáltam neki könyvet keresni az egészséges étkezésről, hogy képben legyen az alapvető definíciókkal (rostok, tápanyagok, hüvelyesek, protein, szénhidrát, glükóz, früktóz stb.), de nem találtam, pedig ebben az országban mindenről van könyv gyerekeknek, gyakran képregény formában.

Tegnap, miután hazajött a suliból:

– Képzeld, mama, a sakkverseny után volt uzsonna is!

– Nem mondod! Akkor nem is vagy éhes, ugye?

– Nem nagyon ettem, mert nem voltak egészséges ételek..

– Jaj istenem, Bonikám, de attól még ehettél volna! Mit ettél?

– Hát csak három madeleine-t, egy vagy két szelet csokis sütit, meg ittam hozzá almalevet és feketeribizli-levet...

Bizalom és morális dilemma

Boni osztálytársának szülei megkértek minket, hogy a parlamenti választások második fordulóján szavazzunk helyettük meghatalmazással. Ez itt eléggé elterjedt, és mivel a második forduló már a nyári szünetre fog esni, sokan élnek is ezzel a megoldással. Reménykedtünk, hogy esetleg majd egy borítékot kell belecsúsztatnunk az urnába anélkül, hogy tudnánk, mi van a borítékban, de úgy tűnik, nem így lesz. Konkrétan nekünk kell majd szavazni helyettük, azaz fogjuk tudni, hogy kire adják le a voksukat (amit mi adunk le).

Igent mondtunk, bár az az igazság, hogy nem szeretném tudni, hogy kire szavaznak. Nem ismerjük őket olyan jól, hogy biztosak legyünk abban: nem a szélsőjobbra fognak szavazni. Végül is a szavazók egyharmada rájuk szavazott, mi van, ha ők is? Szívesebben dobtam volna be egy ismeretlen tartalmú borítékot, és simán megálltam volna, hogy ne nézzem meg: mi van benne.

(Itt úgy működik a szavazás, hogy ki van rakva a 10+ jelölt neve, mindegyik egy-egy papíron. El kell venni a papírokat – én csak hármat-négyet szoktam elvenni – és a szavazófülkében a megfelelőt betenni a borítékba. Tehát nincs toll, nincs ikszelés, és kifelé menet tele van a kuka eldobott papírokkal.)

Egy barátnőmmel arról beszélgettünk, hogy ilyen esetben milyen lehet a szélsőjobbra (RN) szavazni. Mármint valaki helyett. Valaki olyan helyett, aki megbízik bennünk. Szerintem (és Z. szerint is) az embernek kötelessége leadni a szélsőjobbos szavazatot ilyenkor, bármennyire ellenkezik is a meggyőződésével. De nagyon fura és nagyon nagy csalódás lenne.

A mai közvélemény-kutatás szerint az RN és csatlósai még többséget is szerezhenek. Igaz, ez még változhat. Én magam sem tudom, kire szavazok majd a második fordulóban, annyit tudok csak, hogy nem akarom, hogy a szavazatom kárba vesszen, ezért biztosan érvényesen fogok szavazni (ez a bizonyos barátnőm kilátásba helyezte, hogy esetleg érvénytelenül szavaz). Nagyon érdekes időszakot élünk, a rádió tele van jobbnál jobb műsorokkal, elemzésekkel, a dolgok napról-napra változnak-alakulnak. És még ez a Trump-Biden vita is! Nem néztem végig, csak belehallgattam. Annyira más ez az amerikai kultúra, teljesen meglepett például, hogy egymásra a leggyakrabban úgy hivatkoztak, hogy „he”, „this guy” vagy „this man”. Engem megőrjít, amikor Boni csinálja ugyanezt, és mondjuk az apja jelenlétében úgy beszél róla, hogy a személyes névmást használja (általában amikor panaszkodik rá). Mindig rászólunk ilyenkor!

Mindig lehet fokozni

 

 

A kupiprobléma nem hogy javulna, de évről-évre súlyosbodik... Érthetetlen, elfogadhatatlan és vállalhatatlan méreteket ölt. Mondanom sem kell, MINDENT kipróbáltunk már: büntetés, dicsérés, ajándékozás, versenyeztetés, időmérés, közös pakolás, rábeszélés, lelkizés, példamutatás, szemléltetés – és hosszú távon eddig SEMMI sem működik. A múltkor kérdeztem tőle (takarítás után), hogy nem jobb-e így, amikor mindennek van helye és tisztaság van. Azt válaszolta, hogy nem, mert ha kupi van, az olyan érzés, mintha több mindene lenne. Ezzel az érvvel nem tudtam vitatkozni!

Szegény kis gazdag lány

– Figyi, ha azt mondom: július 8-án indulunk, te tudod, hogy: hová? – szegeztem a teszkérdést Petra barátnőmnek.

– Igen. Amerikába, nem? – hangzott a helyes válasz.

Kicsit megkönnyebbültem, hogy valaki legalább tudja. Hogy van olyan ember a világon, aki nem felejtette el a tervünket, ami hónapok óta napirenden van nálunk, és most a finisben már naponta téma. A szüleim ugyanis megint elfelejtették.

Érthetetlen! De nem hibáztatom őket. Csak megjegyzem, mint olyan sokszor, hogy én soha nem ilyen szülőket szerettem volna. Én helikopter-szülőket kívántam volna magamnak; olyanokat, akik nyomon követik a tanulmányaimat, akik kikérdezik a szavakat és az igeragozást, akik zenesuliba meg edzésre kísérgetnek, akikkel jókat lehet beszélgetni, pl. közös olvasmányokról (három tévénk volt hatvan négyzetméteren!), akik tudnak a dolgaimról, akiket, ha van tíz percem a pályaudvaron, mert lekéstem a vonatot, szívesen hívok fel (most Petrát szoktam).

Sajnos viszont az, hogy ilyen nemtörődöm és figyelmetlen szüleim vannak, nem jelenti azt, hogy ne szólnának bele mindenbe, amibe csak tudnak, sőt, olyasmikbe is, amiről fogalmuk sem lehet (pl. kétnyelvűség). Mert azt még elfogadnám, hogy megint elfelejtették, hogy mikor utazunk Magyarországra (pedig, basszus, közvetlenül vannak érintve!), de azt már nehezen tudom lenyelni, amikor ennek ellenére adják a jó tanácsokat, számonkérnek, megmondják, hogy mit kellene csinálnom (sőt: gondolnom!) ebben vagy abban a helyzetben. Mert ha egyrészről nem érdekli őket nagyon a nyári programunk, akkor ne érdekelje őket az sem, hogy én hogyan kezelek bizonyos (pl. lakásvásárlási, szerződéskötési, egészséggel kapcs) ügyeket. Ez lenne logikus, szerintem.

Azért is érthetetlen ez az egész, mert vészhelyzetben a szüleim tök jól tudnak segíteni: amikor pl. Z-vel rohantunk a kórházba áprilisban, akkor probléma nélkül rájuk lehetett bízni Bonit egész délután, pedig nem ez volt az aznapi tervük. A papám simán lefoglalta a rohangáló tízévest órákig – ugyanakkor vészhelyzet nélkül fel se merülne soha, hogy órákig játsszon vele, tanítgassa, megmutogassa neki az őt érdeklő szerkentyűket a házban stb. Fel sem merülne soha, mert nincs rá igényük. Azelőtt soha nem töltött náluk Boni egy egész délutánt, egyedül.

Pedig egyébként pont azért határoztam el ezt az amerikai utat, mert úgy láttam, hogy a szüleim már nem bírják elviselni, ha egész nyáron náluk* vagyunk, valamit ki kellett találni. Áprilisban is azért mentünk haza, hogy Boninak ne egy teljes évet kelljen várnia, mielőtt megint Mo-ra utazunk – a szüleimet viszont egyáltalán nem zavarná, ha egy teljes évig nem látnák Bonit, ez is érthetetlen.

Na mindegy, ez van. Sok barátnőm szüleit elnézve még azt is megkockáztatom, hogy bizonyos szempontból örülhetek is. Lásd vészhelyzet. Remélem, Boni pont ugyanolyan szülőkre vágyik, mint mi vagyunk. Néha belegondolok, hogy nyaggatom itt a Tamás bátya kunyhójával meg saját készítésű utazónaplóval, holott talán ő azt szeretné, hogy együtt szereljük a robotokat vagy mittudomén... de hát minden szülő csak azt adja, amit tud.

* Nem szó szerint náluk. Tőlük 50 méterre bérelünk egy házat. Az természetesen senkitől sem várható el, hogy ilyen hosszú időre elszállásoljanak minket.

Hasonlat

Boni legépelte a kiselőadását a számítógépemen, majd odaültem a géphez, hogy elküldjem a doksit a nyomtatóba. Gondoltam egyet és előtte még csináltam róla egy biztonsági mentést. Boni ott állt a vállam fölött és nézte, hogy egy másik mappába _BACKUP névvel lementem a doksiját.

– Mi az? Mit csinálsz? Mi az, hogy backup? – kérdezősködött.

– Biztonsági másolat. Két helyre mentem el, hogy ha esetleg az eredeti doksival történne valami.

Gondolkodott egy picit, majd rávágta:

– Szóval ez olyan, mint egy horcrux!

Döbbenet

Tegnap délután alig tudtam koncentrálni a munkámra, mert egy sima beszélgetés közben olyan infó birtokába jutottam, amit még most is alig tudok megemészteni. Két olyan lánnyal ebédeltem, akiket felületesen ugyan, de régóta ismerek. Mindketten nagyon szimpik, ezért nemrég javasoltam nekik, hogy ebédeljünk már egyszer együtt. Az egyiknek (Juli) Bonikorú lánya, a másiknak (Bea) Bonikorú fia van. Tudjátok, hogy van ez, szimpi emberekkel akár egy fél délutánt is el lehetne csevegni, de kiváltképp, ha egyidősek a gyerekeink!

Épp az ún. fura hobbikról beszélgettünk, mert Juli férje ejtőernyőzik. Odafordultam Beához, hogy megkérdezzem, neki vannak-e fura hobbijai. Beát ismerem kevésbé kettejük közül. Egy olyan nőt kell elképzelni, aki mindig higgadt, vidám, kiegyensúlyozott, mellesleg gyönyörű, a munkájában sikeres. A gyereke biztos köszön társaságban, a férjét nyilván nem hat lóval kell elvonszolni Amerikába – egyszóval kívülről úgy tűnik, tökéletes élete van. Végül is nem is csodálkoztam, hogy ezt válaszolta:

– Hát nekem van két lovam...

Mint kiderült, az ebédszünetekben, amikor és úszni járok, ő lovagol! Azon nevettünk, hogy elmesélte, hogyan ismerkedtek meg a férjével: a pasi azt állította, hogy az öccsének 30 lova van, erre Bea csak legyintett, hogy jaj, ismeri már ezeket a nagydumás pasikat, akik ilyen szöveggel akarnak becsajozni.. mire kiderült, hogy a pasi öccse tényleg lótenyésztő. Egyszóval, jókat nevettünk, amikor megkérdeztem tőle, hogy a fia is lovagol-e (az enyém fel nem ülne egy lóra!). Ezt válaszolta:

– Nem. Tudod, a fiam kerekesszékben ül...

Először azt hittem, nem is hallom jól a szót. Vissza is kellett kérdeznem. Elmagyarázta, kedvesen és közvetlenül, mint ahogy gondolom az életben annyiszor el kell neki magyaráznia, hogy a fia egy genetikai betegséggel született. Meg is mondta a nevét a betegségnek, ismerősnek hangzott. Az irodába visszaérve megnéztem a neten, döbbenten láttam, hogy az ilyen betegek várható élettartama 25 év! Teljesen a hatása alatt vagyok a hallottaknak, egyrészt remélem, hogy ennek a kisfiúnak valami enyhe változat van, és talán sokkal-sokkal többet fog élni, másrészt pedig azon gondolkodom, hogyan lehet összeegyeztetni ezt a rokonszenves lányt ezzel a borzalmas sorssal. Utána még legalább fél -háromnegyed órát dumáltunk, mindenféle témákról, ő ugyanolyan kedves és érdeklődő volt, mint addig mindig.

Példázat a pesszimizmusról, irodalmi hivatkozással

Még szerdán történt, hogy kiértünk Bonival a játszótérre, de a szokásos 5–8 kishaver helyett csak egyetlen ismerős kisfiút találtunk. Elkezdtek ugyan együtt játszani, de ketten nem volt olyan jó buli, mint ha egy egész csapat gyerek lett volna. Tébláboltak egy ideig, majd észrevették, hogy teljesen idegen (de velük egyidős) gyerekek játszanak magukba belefeledkezve egy fiatal felnőttel. Rohangáltak, kódneveket adtak egymásnak, iszonyú jól szórakoztak. Az én fiam soha nem állna be idegenekkel jászani, de a kis barátját nem ilyen fából faragták, ő azonnal megkérdezte a vezetőt, hogy játszhatnának-e. Egy perc múlva már Boniék is önfeledten rohangáltak a többiekkel.

Én a padon üldögéltem, általában szemmel tartottam őket, de nem mindig, mert a játszótér egy (bekerített) botanikus kertben van, ősfákkal, bokrokkal, allékkal, melegházzal stb. Ekkor jött meg a férjem, mert úgy beszéltük meg, hogy felválltjuk egymást. Már messziről látta, hogy Boni idegen gyerekekkel játszik, ráadásul egy fiatal felnőtt társaságában. Ráncolta a homlokát, aggodalmasan tudakolta tőlem, hogy kik ezek, de főleg: ki ez a pasi, aki ilyen sok kisfiút és kislányt gyűjt maga köré és velük játszik? Csak nem valami pedofil?!

Nyugtatgattam, hogy szemmel tartom őket, hogy Boni nem megy ki a parkból (ismeri a szabályokat), de Z. kijelentette, hogy ez az egész gyanús, hogy tipikusan ilyeneket lehet olvasni az újságokban, gondoljak csak azokra papokra meg az edzőkre, akik a pedagógia örve alatt egy bokorban vagy oltárnál gyerekeket erőszakolnak meg! Kerek perec odament a fiatal sráchoz, és megkérdezte, hogy ez itt mi? Napközis foglalkozás? A pasi nem értette a kérdést, és tovább játszott a kicsikkel, akik persze iszonyúal élvezték, hogy valaki foglalkozik velük.

Z. gondterhelten rótta a köröket, odament Boni barátjának a nagymamájához, neki is elmondta az elméletét, meginterjúvolta a gyerekeket, Bonit megpróbálta kivonni a csapat bűvköréből („Mama! A papa azt hiszi, hogy ez az ember gyerekgyilkos!”). Z. nem is akarta, hogy elmenjek, mert ketten mégiscsak jobban tudunk figyelni. 

Lényeg a lényeg: Z-nek sikerült kiderítenie, hogy a fiatal felnőtt valójában csak 15 éves, és az egyik kisfiú bátyja. Mindketten Amerikában élnek, ezért nem ismerte azt a szót, hogy napközis foglalkozás (périscolaire). Még az apukájukat is sikerült beazonosítania, váltott is vele pár szót. Mikor elmentem a játszótérről, már teljesen meg volt nyugodva. De mennyire jellemző, hogy sok mindenről a legrosszabb jut az eszébe! Én simán csak örültem annak, hogy valaki lefoglalja Boniékat.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy van is egy ilyen rész a Micimackóban, amikor vihar tombol az erdőben, és Malacka odafordul Micimackóhoz és felteszi neki a logikus kérdést:

– Na és ha egy fa akkor esik le, Micimackó, amikor éppen alatta állunk?

– Na és ha nem éppen akkor? – mondta Micimackó alapos megfontolás után.

(Ne feledjük azonban, hogyan járt Bagoly abba a fejezetben!)

Vázlatpontokban

• Fro-ban most mindenki arról beszél, azt találgatja, hogy miért oszlatta fel Macron a nemzetgyűlést, és hogy mi lesz a kimenetele a pár hét múlva esedékes parlamenti választásoknak. Megindultak a stratégiai játékok, helyezkednek a politikusok, nagyon izgalmas és érdekes ez a peridóus, ugyanakkor félelmetes is, hogy Le Pen pártja ekkora szavazói bázis fölött rendelkezik... pár éve, emlékszem, elnézően mosolyogtunk, ha erre a bukott (legalábbis akkor így hittük) politikusasszonyra gondoltunk. 
• Nemrég hallottam a rádióban a normandiai partaszállás 80. évfordulója kapcsán, hogy a ledobott ejtőernyősök 80%-a nem élte túl az első órát (sajnos most nem találom ezt az infót. Lehet, hogy rosszul értettem?). Elmeséltem Z-nek, majd megkönnyebbülten hozzátettem, hogy ezt ma már nem lehetne megtenni, hogy többbezer fiatalt a halálba küldjünk, senki nem vállalkoza rá. Erre tudjátok mit válaszolt? Hogy de bizony, háború esetén ez ma is opció lenne. Nem hittem el, azzal érveltem, hogy egy mai fiatal egyszerűen nem szállna fel arra a repülőgépre. Ő azt állította, hogy kénytelenek lennének. Haha, feleltem neki, hogyan kényszerítenél tízezer fiatalt olyasmi megtételére, amit nem akar? Hát hadbírósággal, felelte. Jó, akkor a bíróságot választanák, zártam le a vitát. Igen ám, de akkor agyonlőnék őket, folytatta. Nagyot néztem. Tízezer fiatalt agyonlőni egy olyan országban, ahol évtizedekkel ezelőtt eltörölték a halálbüntetést? Igen, mondta, háborúban más törvények érvényesülnek. Ennyiben maradtunk, de azóta is sokszor gondolok erre a beszélgetésre. Vajon igaza van...?
• A héten el kell mennem egy orvosi vizsgálatra, hogy kizárják a rák gyanúját. A nőgyógyászom szerint az ciszta, de a háziorvos szerint jobb a bizonyosság, és kissé aggasztó módon még a rendelés közben, ott az orrom előtt felhívta a kórházat, hogy azon nyomban időpontot kérjen nekem MRI-re. Azt állította, hogy egy ilyen értékkel (vittem a vérvétel eredményét) nem lehet hónapokat várni. Érdekes módon nem aggódom nagyon, néha több órán keresztül eszembe sem jut az egész, ettől viszont lelkiismeret-furdalásom lesz (a rák nem csak más egészséges és viszonyleg fiatal nőkkel történhet meg, tudom jól). Viszont leálltam az amerikai út szervezésével, mert mi van, ha utazás helyett műtét lesz? És kicsit empatikusabban állok Z-hez is, aki (többek között) az egészségügyi problémái miatt nem nagyon mer utazni.
• Végül kirúgták ezt a humoristát a francia rádióból. Megismételte egy műsorban a viccet (tök vicces volt), és ezt a békát már nem nyelték le. Teljesen döbbenten állok a történtek előtt, hát hol itt a szólásszabadság, miért ne lehetne kritizálni egy politikust (aki ráadásul bizonyos álláspontok szerint háborús bűnös)? Miért ne viccelődhetne egy humorista, hát nem ez a dolga? Rúgják ki azokat a humoristákat, akik nem viccesek!
  
• Mindeközben a svájci barátnőm ma többször is írt és fotókat küldött, mert reggel, munkába menet talált három kis sündisznót az utcán. A férje, aki ma tévmunkázik, kihívta az állatmentőket, akik nagy erőkkel kivonultak, és a háromból kettőt sikerült megmenteniük (küldött fotót az akcióról is, a kis sünikről is). Megnyugtató, ugyanakkor valahogy ironikus is, hogy a földkerekség egy bizonyos pontján ilyen problémákat is halálosan komolyan vesznek.
  

Az intelligenciáról

Az egyik barátnőm érettségi előtt álló kislánya nem tanul, rossz jegyeket visz haza stb., holott egész általánosban éltanuló volt. Mindig átlagon felül teljesített, mindenhez volt érzéke. Gyorsan, hatékonyan és könnyen tanult, önállóan megcsinálta a házijait, ismeritek a típust.

De ami érdekes az az, hogy a kislány azt állítja, hogy elmúlt a tehetsége. Az anyja nem ért vele egyet, szerinte ha valaki kiskorában kiemelkedően okos volt, az nem „múlik el”. 

Egy anyukának biztos ezt a politikailag korrekt választ kellett adni a lányának, de szerintem ez nem mindig így van. El tudom képzelni, hogy a kislánynak van igaza. Magamból és Boniból indulok ki: Boni is tipikusan az a gyerek, aki mindenben tehetséges, elképesztően gyorsan fog föl és lát át nehéz összefüggéseket, ezt főleg az esti meseolvasáskor szoktam megtapasztalni: hihetetlen memóriája és logikája van (sajnos azonban ő egyáltalán nem szorgalmas vagy kitartó, de ez más tészta). Minél nagyobb, annál inkább magamra ismerek benne: én is pont ilyen voltam. Nem volt olyan feladat az általános iskolában, ami nehéznek tűnt volna, folyton kaptam a dicséreteket, nyertem a versenyeket, a többiek még a kérdést próbálták megérteni, míg én már tudtam a választ.

És pedig nálam is vége lett ennek a szárnyalásnak, úgy kb. gimiben. Most, felnőttként egyáltalán nem vagyok az átlagnál okosabb vagy intelligensebb, ezt világosan látom (az átlagnál hülyébb sem, szerencsére). El tudom képzelni, hogy a barátnőm kislánya is épp ezt éli meg, amit én is: hogy van egy plafon, amit villámgyorsan, könnyedén és magától értődően elért általános iskolában, de utána úgymond beleolvadt az átlagba. Az is lehet, hogy nem voltunk az átlagnál okosabbak, csak a környezet volt más, nem tudom. Egy biztos: azt az érzést, hogy nincs nehéz kérdés és nincs bonyolult feladat, hogy intellektuálisan magasan a többiek felett állok – gyerekkoromban éreztem utoljára. Jogosan vagy sem, azt nem tudom.

Rejtély

– Kivel beszéltél? Anne-nal? – kérdezem a férjemet. Anne a húga.

– Igen.

– Jól vannak? Hogy van a keze?

– Azt nem tudom, nem kérdeztem.

– És mi lett a robotporszívójukkal? Vettek újat végül?

– Fogalmam sincs...

– Te, és megkérdezted, Chris melyik lánya dolgozik Los Angelesben?

– Ja, nem. De olyan sok lánya van... 

– Hé, de nem lenne jó tudni? Meglátogathatnánk! Képzeld el, csak úgy megjelennénk a kávézóban, hihi. Vajon mit tanul Los Angelesben?

– Nem is tudom...

– És az októberi utazásról volt szó?

– Mi? Ja, nem... 

– Grrr, hát kérdezd már meg tőlük, hogy mi lesz. Jó lenne tudni, október mindjárt itt van. Nincs kedvük hazafelé beugrani hozzánk?

– Jó, jó, majd megkérdezem...

Z. minimum másnaponta felhívja a húgát. De vajon miről beszélnek?!

Az egyszerű életszabályokról

Jelenleg tesztelek egy tanácsot, amit a rádióban hallottam a cukorfogyasztás csökkentésére. Pár éve próbálom kordában tartani a feldolgozott cukrot tartalmazó kaják fogyasztását. A hivatalos ajánlás 25 gramm naponta, de semmi kedvem méricskélni meg számolgatni. Így eddig egyszerűen csak úgy csináltam, hogy ritkán eszem édességet, és reménykedem, hogy ez így jó. Valószínűleg jó amúgy, legalábbis ha ahhoz viszonyítok, hogy Boni de főleg az apja! mennyi édességet esznek (bár úgy emlékszem gyerekeknél az ajánlás 75 gr).

Szóval most hallottam egy gyakorlati tippet, ami úgy szól, hogy annyi cukrozott kaját (sütit, csokit, tortát, fagyit stb.*) egyen az ember, amennyi még jólesik. Ha már kezd lelkiismeret-furdalása meg rossz érzése lenni, meg kezdni azt gondolni, hogy ezt azért már nem kéne, akkor abba kell hagyni. Nagyon szimpatikus ennek a szabálynak az egyszerűsége és természetessége; talán tényleg érzi az ember, hogy hol a határ.

Olyasmi ez, mint a borravaló (fodrásznál, étteremben, mosógépszerelőnek stb.), amelynek pontos számszerűsítésére is létezik egy pofonegyszerű teszt: ha úgy érzi az ember, hogy kevés – akkor tényleg kevés.

* Tiszta szerencse, hogy a cukros üditők nem vonzanak!

Lakásvásárlás és Amerika: a közös nevező

Én erről a lakásvásárlásról nem tudtam Z-vel beszélni. Próbálkoztam az elején, de folyton lehúzott. Gondolom nem tudatosan ugyan, de azt éreztem rajta, hogy egy balek naíva vagyok, nem így kell komolyan lakást venni, hogy az ember kiszemeli a szomszédjáét. A vételárról épp aznap egyeztem meg a tulajjal, amikor visszaérkeztünk Franciaországba. Egy szót sem szóltam róla Z-nek, kerültem a konfliktust, féltem a reakciójától, rémes vagyok. De hát ki szereti, ha hülyének nézik? Úgyhogy intéztem mindent egyedül: ügyvédet, meghatalmazást, bankot.

Azt, hogy mennyiért fogom megvenni, akkor mondtam el neki, amikor épp nálunk ebédelt egy barátnőm. Kapóra jött, hogy együtt ültünk az asztalnál, és tudtam: most nem gurulhat dühbe, mások előtt. Borzasztó, de tényleg így történt. Udvariasan végighallgatott, sokallta ugyan az árat, de nem kiabált, mint ahogy tette azokon az alkalmakon, amikor még Budapesten megpróbáltam felhozni a témát. Persze ilyenkor én is visszakiabáltam (naná), de gyűlölöm az ilyen helyzeteket, amikor egyik sem hallgatja meg a másikat, és annak van igaza, aki hangosabb. Mindezt Boni előtt. Na mindegy, csak azt próbálom érzékeltetni, hogy miért volt teljesen lehetetlen lakásvásárlásról beszélni a családunkban hetekig. Valamit én is rosszul csinálhatok.. hogyan lehetséges, hogy egy számomra fontos témát nem tudok higgadtan megbeszélni a férjemmel? De hogyan lehetne higgadt beszélgetést kezdeményezni valakivel, aki nem akarja? Fegyvertelen vagyok.

Aztán fel kellett adnom az ügyvédnek ajánlottan egy nagy borítékot. Kinyomtattam, aláírtam a doksikat, beraktam egy borítékba, majd megkérdem a férjemet, hogy menjen el a postára, én aznap dolgoztam. Komolyan úgy emlékszem, hogy már a cipő is rajta volt, épp indult volna, amikor feltette nekem a kérdést:

– Nem akarod, hogy inkább közösen vegyük meg ezt a lakást?

Értitek: hetekig hallani sem akar az egészről, az utolsó pillanatban pedig még be is akar szállni a vételbe. Érthetetlen, érthetetlen. Nem is vesztegetek rá időt, hogy megértsem a mozgatórugóit, feladtam, nem érdekel. A lakást nyilván egyedül, saját megtakarításból veszem.

Viszont csak annyit remélek, hogy az amerikai út, ha összejön, ugyanilyen minta szerint fog lezajlani: nem érdekli, nem lehet beszélni róla, nem kezdeményez semmit, még a kérdéseimre sem válaszol soha, sőt, buldózernek nevez, aki mindenkin átgázol, hogy ötleteit tető alá hozza – és a végén még ő fogja a legjobban élvezni.

(Leszerveztem egy 2700 km-es körutat, három nagyváros és három nemzeti park érintésével: összesen kilenc különböző szálláshelyet foglaltam le, egy külön táblázatban vezetem a tudnivalókat – ár, helyszín, lemondási határidő –; tényleg buldózer vagyok.)

Egy modern üzenet

– Bonikám, idehoznád azt a vizet légyszi? – mutatok a konyhapulton lévő palack vízre.

Boni odamegy, teker a kupakján egyet, ami az új módi szerint már nem jön le. Babrál vele egy darabig (mindennel babrál!), majd egy határozott mozdulattal oldalra hajtja. Megfog egy csipeszt (egy olyat, amit még nem szedett szét – minden csipeszt tönkretesz!) és ráerősíti a kupakra úgy, hogy felfelé álljon. Így hozza oda nekem a palack vizet.

– Jaj, most miért raktad ezt rá...?? – dohogok. Boni erre csalódottan rám néz:

– Miért, nem szép?

Én hülye! Rászólok a gyerekre, egy komoly és unalmas felnőtt észjárásával, holott ő egy sokoldalú művész érvékenységével, kreatív anyagfelhasználással, készített nekem egy kortárs installációt.

Most meg bútorokról

Úgy egyeztünk meg a lakástulajjal, hogy amíg a jelenlegi bérlők (két lány) ott laknak, a bútorok, amiket eredetileg a tulaj vett, szintén maradhatnak. Nekem tök szimpi volt ez a részéről, mert azt éreztem, hogy a lehető legkevesebb problémát akarja okozni a csajoknak, és amúgy én is ki akarom majd adni a lakást, kézenfekvő tehát, hogy a már benne élő, amúgy tök szimpi csajok vegyék ki (a már ott lévő bútorokkal). 

Most viszont írt a pasi, hogy szerinte ez így jogilag túl bonyolult, legyen inkább az, hogy a lakással együtt eladja nekem a bútorait is. Mari barátnőm és a mamám szerint is méltányos árat ajánlott: ezer eurót.

Én viszont teljesen felhúztam magam rajta. Hamarosan ennek a pasinak megjelenik az a rengeteg összeg a számláján, amit én fogok átutalni neki a lakásért, és most holmi ezer eurót akar pluszban még bekaszálni? Rémesen kicsinyes és gagyi az egész! Viszolyogtam az e-mailje olvasásakor is, amelyben felsorolta (tételesen!) hogy öt éve mennyibe került a BJURSTA-asztal az IKEÁ-ban! 

Jó mérges lettem, puffogtam egy sort Z-nek, majd megvártam, míg lehiggadok, és úgy válaszoltam neki szépen, udvariasan. Azt írtam, hogy nem veszem meg a használt bútorait, sokkal könnyebb egy üres lakást menedzselni, mint egy bebútorozottat. Amúgy ezt valójában így is gondolom, de azt nem tettem hozzá, hogy szerintem inkább neki kellett volna engem megkérnie, hogy nem hagyhatná-e ott ingyen a cuccait!

Ezt is csak a bérlő lányokra való tekintettel fogadtam volna el, semmi kedvem ötéves kanapékal és mosógéppekkel bajlódni. Most majd vitetheti el a kacatjait... pénzért. De az is lehet, hogy nem viszi majd el, otthagyja a nyakamra, és szenvedhetek majd lomtalanítással. Ebben az esetben megpróbálom majd úgy felfogni a dolgot, hogy nyertem ezer eurót...

Túl korán, túl későn

 

Jelenleg a szabad időm nagy részét egy olyan utazás megszervezésére fordítom, ahová sajnos lehet, hogy el sem megyünk. Nem megyünk, mert amióta megvettük a repjegyeket, azóta Z. hallani sem akar az útról, attól fél, hogy ott is eü-s problémái lesznek (mint ahogy ez történt a két legutóbbi utazásunk alkalmával), Boni pedig egyáltalán nem vágyik egy olyan helyre, amit nem ismer (ő a szüleim kertjére vágyik), plusz tart a hosszú repülőúttól és mivel valahogy megtudta, hogy Amerikában lazák a fegyvertartás szabályok, attól is fél, hogy lelőnek minket. Ami olyan jó vakációs ötletnek tűnt régebben, arról kiderült, hogy nem az: Boni még túl kicsi, a férjem meg már túl idős hozzá. Tök csalódott vagyok.

Addig is, átgondolván a dolgokat, arra jutottam, hogy jobban járunk, ha mindent leszervezek előre, mert hátha esetleg mégis el tudnánk menni. Egy ideig sajnáltattam magam, hogy időt és energiát pocsékolok talán feleslegesen, ráadásul az útikönyveket és blogokat böngészve az embernek megjön a kedve is az utazáshoz – annál nehezebb lesz megemészteni, ha itthon maradunk. 

Aztán rájöttem, hogy ez a probléma tényleg semmiség ahhoz képest, amilyen problémákkal az ember szembesülhet az életben. Soha ne legyen nagyobb gondom! Úgyhogy most teljes gőzzel szervezek biztosítást, autóbérlést, belépőjegyeket és szállást, családom teljes közönyétől kísérve.

Unokatesóm reakciója, amikor meséltem neki, hogy se Boni, se Z. nem igazán akar utazni

Barátnők

Ebben a városban, ahová egyébként szinte napra pontosan kilenc éve költöztünk, az idők során két barátnőm lett. Az egyik egy magyar lány (nevezzük Julinak), akivel a reumatológusom ismertetett össze, Juli férje és a reumatológus ugyanis kollégák. Juliról kiderült, hogy velem egyidős, tök szimpi, és több közös érdeklődési körünk is van (irodalom, podcastok).

A másik egy szintén velem kb. egyidős német lány (a neve mondjuk Nina), akivel egyszer a járvány alatt ismerkedtem meg az utcán, gyerekeket hajkurászva. Ilyet még soha nem csináltam, szerintem ő sem, de érdekes módon lett folytatása az ismerettségnek, és barátnők lettünk, szintén több közös érintkezési ponttal (irodalom, podcastok). Végigasszisztáltam a lakásvásárlását és a költözését, tavaly nyáron már az új lakása teraszán kávéztunk.

Megint egy őrült véletlen (vagy a sors keze): Juli abban az épületben dolgozik, ahol Nina vette az új lakását. Elképesztő, nem? És nem egy kis faluban élünk, hanem egy 120 ezer fős településen. Mindkettejüknek álmélkodva meséltem a sztorit: Julinak azt, hogy az orvosi rendelője fölött lakik egy barátnőm, Ninának pedig azt, hogy a lakása alatt található rendelőben dolgozik egy barátnőm. Mindketten biciklivel közlekednek a városban, így nem telt el sok idő, hogy egymásra ismerjenek az épület biciklitárolójánál. Tök vicces, nem? Szóba elegyedtek, szimpatizáltak, épp most szervezzük a közös találkozót. Témáink biztos lesznek: irodalom, podcastok...!

Hattyúk

 

Ezeket a hattyúkat (a nagyokat) tojás korukból ismerem!

 

Mindig meglepődöm, hogy a Földön, amelyet az emberiség fel- és elosztott népek között, hiszen nincs olyan darabkája, amely ne tartozna egy (vagy több) ország fennhatósága alá, szóval hogy ezen a Földön állatok is élnek. Nem csak házi meg tenyésztett állatok, tehát nem csak olyanok, amelyeket megsimogatunk vagy megeszünk, hanem a szabadban, az országhatároktól függetlenül és az emberek tudta nélkül vadon, önállóan élők is.

 

Látjátok ezen a képen a kicsinyeket?

Népbetegség

Bonikám annyira szenved a pollenallergiától, hogy ma nem is tudott miatta suliba menni. Május elején kezdődött, azóta szedi is a gyógyszereket (tabletta, orrspray, szemcsepp). Hétvégén mindkét délutánt a botanikus kertben töltöttük, és talán mert vasárnap nem mosta meg utána a haját, hatalmas köhögő-, tüsszögő és szemvakargatós roham jött rá, még a láza is felment. Ma egész nap karikás szemmel feküdt a kanapén, még mindig lázasan.

Szó volt egyébként arról, hogy elkezdünk (mindketten) egy deszenzibilizáló kezelést, amely öt évig tart, de az allergológus azt javasolta, először várjuk meg, hogy erősebb gyógyszerekkel hogyan vészeli át ezt a 2024-es szezont. Hát, elég rosszul. Nekem viszont még csak nagyon enyhe, el sem kezdtem szedni a gyógyszereket. Bár én tavaly bármit megadtam volna, csak hogy soha többet ne legyek szénanáthás.

Azt beszéltük Z-vel, hogy ha ez így megy tovább, májusban-júniusban nem is fogunk tudni a botanikus kertbe járni, ami azért lenne nagyon rossz, mert Boni ott játszik a legfelszabadultabban a kis barátaival (rohangálnak egyik helyről a másikra, fogócskáznak, locsolják egymást, fociznak stb.) közben szem előtt is vannak, mi pedig a padon ülve begyűjtjük az infókat a többi szülőtől, és a szabadban gyönyörködünk a virágzó növényekben, miközben a szellő hozza-viszi a sok kis pollent...