Megismerkedésünk története (sok évszámmal és helyszínnel)

Bijou-nak és Martine-nak

1997 decembere, Párizs, egy buliban – A buliba egy nyelviskolai csoporttársam marokkói barátnőjének a valakije révén mentünk el, az egészről csak pár emlékfoszlányom és fotóm maradt. Z. is ott volt, de semmi benyomást nem tett rám, és én sem ő rá: nem is emlékeztünk egymásra, utólag azonosítottuk be, hogy mindketten ott voltunk. Nem-szerelem az első látásra! Én akkor 22 voltam, ő pedig 48, és mindketten meg voltunk győződve arról (mint most is), hogy fél lábbal már a sírban vagyunk.

1998-1999 – A közös kapocs a marokkói lány (Miriam), akinél utána többször is összefutottunk. Ebben az időben nekem is volt barátom, neki is volt barátnője. Én megjegyeztem magamnak, hogy Z. egy vonzó pasi, Z. pedig azt gondolta rólam, hogy kövér kelet-európai lány vagyok (szerintem most terhesen sem értem még el az akkori súlyomat!). Jókat beszélgettünk, de ki gondolta volna, hogy ebből lesz a Nagy Szerelem?

1999 nyara, Marokkó – Életem legrémesebb nyaralása (Miriammal a családjánál). Igaz, hogy mindenki nagyon kedves volt, de arabul beszéltek, nem értettem soha semmit, soha nem tudtam, mikor mi fog történni, hová megyünk, ráadásul tényleg kézzel kellett enni és tényleg sértésnek vették, ha nem. A második napon elegem lett az egészből, és még két hét volt hátra! Elgondolkodtam, kit tudnék felhívni, aki átrakatná nekem a jegyemet. Z-nek telefonáltam (sírva), hogy próbálja meg (charter-járat volt, szóval nehéz ügy), nem bírom tovább, Miriamtól haraggal váltam el, ott álltam Marrakesh-ben egy szál bőrönddel, persze pénz és B-terv nélkül. A repjegyen már nem lehetett változtatni, erre Z. a megkérdezésem nélkül vett nekem egy sima visszautat (akkor még nem tudtam, mennyire önzetlen és segítőkész).

1999 szeptemberétől decemberéig – Miután visszaértem Párizsba, elhatároztam, hogy soha többet nem hívom fel ezt az embert, mert 1) iszonyú nagy szívességet tett, amit nem tudok viszonozni 2) különben sem akartam interferálni Miriam baráti körével. Aztán december táján egy közös ismerőstől véletlenül megtudtam, hogy Z. is összeveszett a lánnyal (pedig egyikünk sem egy összeveszős típus, sőt), így megkerestem.

2000 első fele - Mindketten szinglivé váltunk, hébe-hóba találkozgattunk szigorúan baráti alapon, rájöttünk, hogy mennyire egyformán gondolkodunk csomó mindenben. Majd nyáron elkezdődött valami közöttünk…

2000 nyara, Nizza – De hiába a közös vonzalom, én nem gondoltam nagyon komolyan, és semmiképpen sem terveztem hosszú távra a dolgot. Nem is nagyon terveztem én semmit, jól esett az érdeklődése, jól éreztem magam vele, de ennyi. Akkoriban hónapok óta az volt a vágyam, hogy Nizzába költözzek. Elegem volt Párizsból, átiratkoztam a nizzai egyetemre és már megvolt a buszjegyem, hogy lemenjek lakást nézni. Z. szerintem ekkor baromira szenvedett, ő már szerelmes volt, de végül úgy döntött, eljön velem, segít a lakáskeresésben, és elvállnak útjaink, ennyi volt. Találtunk is egyet…

2000. szeptember, Párizs - …aminek a kaucióját el is buktuk, mert végül persze úgy döntöttem, nem költözök. Nem mérlegeltem pro vagy kontra, akkorra már fülig szerelmes lettem én is, képtelen voltam menni!

A lilaködös, lángolós szerelmes korszak nekem tényleg pontosan 7 évig tartott, addig egyenesen istenítettem Z-t, és számomra minden szava szent volt. Utána volt pár buktató a kapcsolatunkban (leginkább a babaügy kapcsán), de soha egyetlenegyszer sem csalódtam benne, ma is ugyanúgy tisztelem, mint az elején. A marokkói lánnyal, akinek az egészet köszönhetjük, azóta sem vettük fel a kapcsolatot. Egyszer összefutottunk vele egy étteremben, de csak pár szót váltottunk. Közös ismerősöktől tudjuk, hogy született három fia, szerintem már meg sem ismernénk.

Hát.. szóval, így történt!

19997 táján mint mindenki, én is ezt a szuper számot (+albumot) hallgattam orrvérzésig. Nem tudok erre a korszakra gondolni Louise Attaque nélkül. Ma már ez az album retrónak számít, pedig TEGNAP volt!

Egy hétvége kezdete

Ki gondolta volna, hogy szombat reggel saját önszántamból lefekszem a hideg és pisiszagú metró kövére és ott ISTENIEN érzem magam?!

Az úgy történt, hogy 7-kor elindultam a 8:18-as vonatomhoz, és rögtön rájöttem, hogy késésben vagyok. A villamos félóránkért járt, és pont előttem ment el, metróval meg hosszú az út, át is kell szállni, és ki tudja, milyen időközönként indítják őket ilyen korán. Ráadásul azt a megállót meg lezárták, ahol átszállhattam volna. A metróban iszonyú meleg volt, én rohantam, majd egyszercsak éreztem, hogy izzadok, gyengülök, és nem látok jól, szóval leesik a vérnyomásom és el fogok ájulni. Átsuhant az agyamon, hogy nem vagyok normális, hogy hétvégén hajnalok hajnalán indulok el, noha pont azért dolgozom félmunkaidőben, hogy ezeket a reggeli rosszulléteket elkerüljem. Pont annyi időm volt még, hogy kiszálljak, és kint szépen és rutinosan elhelyezkedjek a fent említett kövön, miközben a fejemből is szállt ki a vér. De annyira jól esett a hideg a hátamnak, és olyan jó volt tudni, hogy innen már nem eshetek tovább, és hogy valaki hamarosan úgyis rámtalál!

Tök hülyeség volt viszont kiszálláskor utolsó erőmmel még felhívni telefonon Z.-t, de valamiért akkor jó ötletnek tűnt, hogy elhaló hangon értesítsem arról, hogy "Nagyon-nagyon rosszul vagyok...". Aztán kiesett a telefon a kezemből, és szegénykém 10 percig csak olyanokat hallott, hogy "Madame, madame!", meg "Valaki hívja a tűzoltókat!", meg "Orvos vagyok, engedjenek ide!", miközben ő a vonal végén, és 300 km-rel arrébb, félőrüten az aggodalomtól csak tehetetlenül kiabált a telefonban, amit viszont senki nem hallott meg.

Az emberek nagyon profik voltak, valaki felemelte a lábamat és akkor úgy éreztem, hogy így tudnék maradni órákon keresztül. Aztán megéreztem, hogy Dezsőke vígan kalimpál a hasamban, és iszonyúan megnyugodtam, hogy nincs semmi baj. Sajnos fel is keltettek ebből a kényelmes pozícióból, a tűzoltók elsősegélyt nyújtottak (megmérték a vérnyomásomat és a cukrot), a rendőrök felírták az adataimat, és ekkor már tök jól voltam. Visszahívtam Z-t, majd ránéztem a telefonomra: 8:04 volt.

Csodák csodájára még a vonatot is elértem, ráadásul rendőri kísérettel!

 

29. hét betöltve, csini otthonkában

Sophie Szülésznő

A héten a fenti névvel bővült a telefonom kontaklistája. Olyan mérhetetlen (és indokolatlan) büszkeséggel tölt el a tény, hogy megmagyarázni is alig tudom. Arra emlékeztet, amikor az egyik első munkahelyemen így hallottam a kollégámat beleszólni a telefonba: - Jó napot kívánok, én Joseph mamája vagyok! és az járt a fejemben, milyen jó lesz egyszer nekem is azt kijelenteni, hogy én valakinek a mamája vagyok. Remélem, érthető a párhuzam! Ja, meg az a novella is beugrott, amelyben az író (Bacher Iván?) bemutatta a női kézitáskák tartalmának módosulását a nő életkorának függvényében. És volt egy olyan időszak, amikor a pénztárca, rúzs stb. mellett cumik és rongyik jelentek meg a táskában. Szóval én meg (végre!) eljutottam oda, hogy egy szülésznő telefonszáma van a mobilomban!

Ami egyébként azért történt, mert 7 alkalmas szüléselőkészítő tanfolyamon kell részt vennem, ami a héten kezdődött. Úgy látszik, a szülésznőket eddig öreg és kövér nőknek képzelem, mert jól meglepődtem, hogy ez a Sophie fiatal és csinos. Ráadásul öt gyereke van, amiből három saját, kettő meg a férjéé, úgyhogy rögtön el is határoztam, hogy ez a nő nekem szimpi és szerintem kompetens: ha meg tudja szervezni egy ekkora és ilyen összetételű család életét, akkor egy szülés levezetése biztosan semmiség neki.

Sok hasznos dolgot mondott (egyelőre csak beszélgettünk), amelyből az újdonságok számomra az alábbiak: 

- Ha epidurális érzéstelenítést kér az ember, a szülés egyáltalán nem fáj. A szert a tágulási szakasz fájdalmas részén adják, a kitolási rész végéig hat és lehet úgy adagolni, hogy a nő érezze ugyan az összehúzódásokat, de ne fájjon neki. Hát, ez nekem úgy hangzik, mintha maga a mennyország lenne! Nem mintha egy pillanatig is meginogtam volna a fájdalomcsillapítás szükségességében (már csak a reumám miatt is), de amit nekem így lefestett, az tökéletesnek tűnik. Mondjuk a barátnőim nem teljesen ezt mesélték… 

- Első szülésnél a tágulási szakasz (0-tól 10 centire) általában 10 óráig, a kitolási pedig 45 percig tart. Ezt mondjuk baromi soknak tartom, főleg, hogy, 

- nem lehet közben enni!! Sem inni! 

- A baba mérete, a nő fizikai kondíciója vagy a csípőjének szélessége nem nagyon befolyásolja, hogy könnyű vagy nehéz szülés lesz-e. Mert az inkább attól függ, hogyan helyezkedik a baba feje a szülőcsatornába. Megkönnyebbültem, mert rég nem éreztem magam ilyen rossz fizikai formában…(és a csípőm sem széles) 

- Belgiumban ugyanolyan a rendszer, mint otthon: a (választott) nőgyógyász és szülésznő rohan a kórházba, ha a kismamánál megindultak a fájások, akkor is, ha ez mondjuk vasárnap éjszaka/karácsonykor/színházi előadás közben történik. Ennek konkrét kivitelezését egyszerűen nem is értem, főleg öt gyerekkel, ugye. Hálapénz természetesen nincs, de ennek ellenére örülök, hogy nem Belgiumban fogok szülni. (Aztán ma pedig beszéltem egy kolléganőmmel, akinek a dokija éppen nem ért rá, ezért másnál szült, szóval ki tudja, hogyan történik ez a valóságban).

(28+5)

Az ásó, a kapa és a nagyharang

Egyre többen kérdezik tőlem, hogy akkor most mikor házasodunk össze. A kérdés az én értelmezésemben, illetve annak fényében, hogy mit gondolok a házasságról, teljesen fura.  Nem mintha a házasságot hazugságban fogant, ördögi találmánynak gondolnám. Nem ellenzem: közönyös vagyok. És az sem igaz, hogy nem hinnék abban, hogy két ember harmonikusan és hűségesen élheti le életét együtt. Viszont szerintem ezt a két embert sokkal inkább összeköti a közös gyerek, mint (tudom, közhely, de) holmi papír arról, hogy ők egy pár. Hogy is lehetne állítani az ellenkezőjét? Ha gyereket vállal az ember, azzal azt is vállalja, hogy valamilyen szinten egy életre elköteleződik a másik fél iránt. Ha máshogy nem, de a gyerekein keresztül mindig is tudni fog a volt házastársáról (arról nem is szólva, hogy a gyerekeiben pedig fel is ismerheti egyik-másik vonását). Úgyhogy mivel mi már teljesítettük a lényeget, nem értem, miért kéri számon rajtam hirtelen mindenki a mellékeset.

Mondjuk én gyerekkoromban sem álmodoztam arról, hogy egyszer fehér ruhás menyasszonya leszek egy fehér lovon érkező hercegnek és világra szóló lakodalmat csapunk (a sztereotipiák foglya vagyok, na). Estihez hasonlóan én sem szeretem a vőfélyes, menyasszonytáncolós esküvőket, ahol fél mondatot, ha lehet váltani a pár valamelyik tagjával, annál több jut viszont a részeg rokonokból (most abba is hagyom a klisék puffogtatását). Voltam azért olyan esküvőkön is, ahol jól éreztem magam és ami számomra is bevállalható lenne, szóval nem ez tart vissza. A fő ok, ami miatt a házasság soha nem érdekelt különösképpen, az a válás intézményének megléte. Mert még ha örökre szólna! De így, hogy bármikor felbontható és új lappal lehet indulni, így semmi tétje nincs annak, ha örök hűséget fogad két ember egy közjegyző előtt. (Az egyetlen kivétel talán az lehet, amikor templomban teszik ugyanezt, de erről nem tudok nyilatkozni; nem vagyok hívő.)

Mindezek ellenére fűnek-fának (nőgyógyásznak, főbérlőnek, autószerelőnek stb.) úgy beszélek Z-ről, mint a férjem. Ez annyira egyszerű így, nincs magyarázkodás, félreértés és úgy látom, a mi (hajlott) életkorunkban ez az elvárás: egy 37 éves nő ne a barátjára (párjára!) hivatkozzon, főleg, ha az 26 évvel idősebb nála. Aztán meg még az is lehet, hogy (most meglepő fordulat következik azoknak, akik gyors következtetést vontak le a bejegyzés első feléből) összeházasodunk.

Hatásvadász módon azt szoktam mondani, hogy ha mi összeházasodnánk, az Orbán Viktor miatt történne. Z. annyira meg van rémülve a magyarországi állapotoktól, hogy szerinte most, hogy már egy gyerekről is gondoskodnom kell, jobb lenne, ha lenne francia állampolgárságom is, ki tudja hová jut az ország. Én meg úgy vagyok vele, hogy miért ne? Nem hiszem, hogy valamit is hozzátenne a kapcsolatunkhoz vagy elvenne belőle, szóval nekem mindegy. Még az anyagi oldalát kell ellenőrizni a dolognak, mert ha kiderül, hogy rosszabbul járnánk (adózás stb.) akkor persze vissza az egész. De ez sem most fog történni: egyelőre minden energiánk arra megy el, hogy a falak színét meg a konyhát kiválasszuk...

Pax

A költözést úgy terveztem el, hogy október 10-e körül egy költöztető cég munkatársai szétszedik a bútoraimat, bepakolják a cuccaimat, majd Z-nél kipakolnak és összeszerelnek, miközben én egy kiskanalat sem teszek arrébb. Hiszen nem lehet ez az egész olyan drága, hogy ne érje meg nekünk, mert így 1) stresszmentesen zajlik az egész 2) nem lesz hetekig tartó kupi és bizonytalanság az életemben 3) semmelyikőnknek nem kell cipekednie, és 4) teljesen kiürül a lakás (ehhez a tényhez szigorúan ragaszkodik a főbérlő), Z-nél viszont megtelik, hiszen neki addigra már nem lesznek bútorai.

Ez a zseniális terv sajna 2 cm miatt borult! A bútoraim közül a Pax a legjobb darab az egész lakásban: hatalmas, minden belefér, és zöld, amilyet már nem gyártanak. A többi bútort nem lenne érdemes szállítani aranyáron, de ha már a Pax megy (egyedül képtelenség lenne szétszedni és lecipelni), akkor a többit is megéri költöztetni. Lemértük, széltében-hosszában pont jó lesz a leendő hálószobába (mintha oda tervezték volna!), szóval minden oké volt mindaddig, amíg egy napon eszembe nem jutott a magassága. És sajna rögtön kiderült, hogy 2 centi hiányzik ahhoz, hogy beférjen. Annyira bosszantó!

Ekkor elhatároztuk, hogy más megoldás híján eladjuk. De akkor már el kellene adni a két kanapét is, amire ott nem igazán lesz szükség. És ilyen alapon már nem is érdemes költöztető cégnek fizetni, Z. apránként is el tudja vinni a cuccokat, augusztustól októberig lesz rá elég időnk. Igaz, hogy a dobozolás, a címkézés, a mindennek-a-fejben tartása sok macera, de a Főszekrény nélkül igazán nem éri már meg a luxusköltöztetés.

Én, igazi pesszimistaként, már láttam lelki szemeim előtt, hogy senkinek sem kell a gardrób, mert ki tudná szétszerelni (több órás munka), óvatosan levinni a keskeny lépcsőházban és betenni valami bérelt kocsiba. Majd még nekünk kell fizetni, hogy valaki megszabadítson tőle, gondoltam (károgtam)!

Úgyhogy tegnap este felraktam az internetre két hirdetést: a Paxra és az egyik kanapéra. Fix áron, méghozzá jó olcsón, miközben egyrészt vérzett a szívem, hogy egy ilyen szuper szekrényt 2 cm miatt csak úgy elkótyavetyélünk, másrészt féltem attól, hogy senki nem fog jelentkezni - Z-vel ugyanis jól megbeszéltük, hogy mivel már csak két és fél hónap van a szülésig, szigorú menetrendhez tartjuk magunkat, nehogy csússzunk valahol, és a kisbabával kelljen falat festeni, ikeázni vagy adminisztratív dolgok után rohangálni. Semmi improvizáció – ez volt a jelszavunk.

Teljesen feleslegesen aggódtam (mint nagyjából mindig, teszem hozzá): ma egymást érték a hívások, hol a kanapét, hol a szekrényt akarta valaki megvenni. Kicsit meg is bántuk, hogy ilyen olcsón mérjük a bútorokat, de én már nem akartam visszakozni. Száz szónak is egy a vége: a Paxot megvették, három ember kellett a szétszereléshez, én pedig egész délután a ruháimat pakoltam… a könyvespolcra, mert a könyveket Z. már elvitte. Amúgy pont az ilyen félmegoldásoktól és kényelmetlenségektől akartam magamat megkímélni, hogy pl. a fehérneműket egy nylonzacskóban kell tároljam (mint most), vagy hogy ne találjam meg a könyvem 2. részét, amikor már csak pár oldal van az első részből (mint most).

Mielőtt elmentek volna a szerencsés nyertesek vásárlók, az egyik búcsúzóul még elmondta, hogy szerinte a szekrényt úgy is lehet használni, hogy nem szereljük rá lent a tartószerkezet, tehát egyszerűen a földön áll. Viszont az a tartóbigyó 5 centi! Ha ez igaz, akkor a Pax simán befért volna Z. házába, mi pedig megspóroltunk volna egy csomó pénzt, energiát és időt. LB azt írta erre, hogy szerinte ez hülyeség, a szekrény soha nem állt volna meg a lábán az 5 centi nélkül, de a kétely már befészkelte magát a gondolataink közé…

A világ legszebb nevű betegsége

(Avagy egy pökhendi illető naiv feljegyzéseiből)

Mindig is azt hittem, hogy SOHA nem lesz vele dolgom. Eredetileg rozzant és elhanyagolt anyókák sajátjának hittem. Olyan Állapotnak, amelyet az öregség, a higiénia hiánya és a rossz táplálkozás okoz, gyönyörű nevét pedig épp azért kapta, hogy gusztustalan mivoltáról elterelje a figyelmet vagy legalábbis valamicskét kárpótolja érte. Aztán ámulva hallgattam egyik-másik barátnőmet, amikor medikális témájú bizalmas társalgásunk során kiderült, hogy nekik is van. De még mindig úgy hittem: velem, az egészségére mániákusan odafigyelő, választékos és finom személlyel ez nem fordulhat elő! Még csak az kellene! Van nekem reumám, az elég kereszt egy életre, de hogy még egy ilyen bevallhatatlan, cikis Jelenség is társuljon hozzá… hát azt már nem.

Na jó, nem szaporítom a szót, már úgy is biztosan kitaláltátok, hiszen a statisztikák szerint minden 3. ember küzd ezzel a betegséggel, amelynek neve: aranyér. Jaj!

Biztos a szülés is ilyen lesz: az ember azt sem tudja, mi fán terem, aztán amikor odakerül a sor, minden egyszerre világossá válik, rég hallott mondatfoszlányok értelmet nyernek, innen-onnan összeszedett információdarabkák a helyükre kerülnek. Szóval valahogy így jöttem rá nagy fintorogva, hogy a***-em van. Aztán csináltam egy olyan hülyeséget, hogy megnéztem a Google Képeket is – nem kellett volna. Utána reménykedtem, hogy ez valami tévedés, majd visszaáll minden a rendes kerékvágásba (nagy reményeket fektettem az intim torna DVD-be, ami véletlenül pont itthon volt), konzultáltam a fent említett barátnőkkel, de jelenthetem, hogy a helyzet nem csak hogy változatlan, hanem fokozódik.

A nőgyógyászt nem nagyon érdekelte a dolog, végülis a babával minden oké, az a lényeg, az a***-re meg azt mondta, amit az internetről már úgyis megtudtam. Szerencsére épp a legutolsó konzultáción amúgy is meg akartam kérni, hogy írjon ki félmunkaidőre (a reuma és a kóros fáradság miatt), és áldom is magam, hogy ilyen előrelátó voltam. Mert ezzel az újabb istencsapásával nem lehet ám 8 órát egyhuzamban végigülni… aki nem tudja, annak kívánom, hogy soha ne tudja meg!

Csak azt nem tudom, szülni hogyan lehet így?

Ketyeg az óra!

Tegnap felmondtam az itteni lakásomat, november 10-től már nincs hol laknunk Brüsszelben. Nincs visszaút, addigra el kell költöznöm Z-hez, bútorokkal vagy anélkül. Össze kell tehát pakolni, meg kell szervezni egy csomó mindent (bank, biztosítás, kocsi), de legfőképp: mihamarabb fel kell újítani Z. házának egy részét. Mindezt három hónap alatt, mert holnaphoz pontosan három hónapra vagyok kiírva (ami azt is jelenti, hogy kezdődik az utolsó trimeszter, nő a baba!). Néha úgy érzem, nem tudok lépést tartani az irammal és elsodornak az események, de aztán belegondolok, hogy még mindig bőven van időnk. Még akkor is, ha tulajdonképpen én október 10-re már mindent be szeretnék fejezni – a felújítást, a költözködést, az adminisztrációt –,  mert akkor fogom elkezdeni a szülési szabit és onnantól kezdve már csak olvasni meg kötögetni meg láblógatni szeretnék.

Z. most szembesül szerintem azzal, hogy egy nő véglegesen (újra) betör az életébe és a házikójába. Egy gyerek még oké, de hogy a házát is felforgassa valaki! Nekem ugyanis határozott elképzeléseim vannak pl. a falak színéről, a konyha típusáról, a padló mineműségéről, az ágyak keménységéről, a gyerekszoba jellegéről, míg szerintem ő nem bánná, ha minden ugyanolyan maradna, mint volt (azaz mint a 80-as években..).  Én pl. a bútorok és a konyha 90%-át kidobálnám, mert minden régi, koszos, törött, ócska, őt viszont abszolút nem érdeklik a tárgyak, szerinte nagyon jól lehet inni egy 25 éves kutyusos, csorba bögréből is. Szegénykém, meghirdette a régi kanapéját az interneten, és csodálkozik, hogy egy telefonhívást sem kapott. De hát ki venne meg egy több évtizedes kanapét két fotellal?? A konyhai cuccokat felmenekítette az emeletre (ami nem lesz felújítva, most minden ott van), mondván, majd kidobjuk a felújítás után, ha esetleg tényleg ki kell dobni valamit... Nekem viszont az az elvem, hogy amiről nem tudjuk, hogy mi, vagy amit 5 éve nem használtunk, az kuka. Találtam például hátul a konyhaszekrényben ősidőkből származó csigaevő készletet (szintén felvitte az emeletre). Nos, abban a házban 15 éve nem evett senki csigát, miért hiányozna, ha kidobnánk? Nem hiszem, hogy holnap lesz a napja, hogy csigát fogunk felszolgálni, ráadásul hat személyre! Diplomáciára és türelemre lesz itt szükség, de érzem, hogy előbb-utóbb sikerrel fogok járni – a whisky-s pohárkészlet és a törött kukta leselejtezésének ügye például azt hiszem, sínen van!

A képen látható pad például évek óta széknek szolgál(t) a konyhában. Azon kívül, hogy hát hogy néz ki, nagyon kényelmetlen is, mert ha az egyik ember be szeretné húzni, a másiknak is fel kell állnia. Én már évek óta azt tervezem, hogy saját kezemmel viszem a hulladékudvarba és saját szememmel fogom megnézni, hogyan zúzzák be mind a kettőt, ha egyszer felújításra kerül a sor. Erre tessék, a fotót kedden küldte át Z., és a padok még mindig ott éktelenkednek, brrr!

Hétfői állapotok

"Mégse leszek cigány meg zsidó, elég ez így is"

Egyes blogok olvasása közben el szoktam gondolkodni azon, hogy tulajdonképpen milyen pihepuha, védett világban is élünk mi legtöbben. Barátaim, családom, a munkatársaim de még a szomszédaim is ugyanabból a társadalmi rétegből kerülnek ki, udvariasan, egymásra odafigyelve kommunikálunk, általában tudjuk, hogy mit várhatunk el a másiktól, tisztelet és megbecsülés övezi kapcsolatainkat, legrosszabb esetben is korrektek vagyunk egymással. Oké, vannak porszemek is a gépezetben, de az max. odáig terjed, hogy X mindig késik, Y néha ingerült, Z-vel pedig nem szeretek ebédelni, mert állandóan panaszkodik.

De az olyan hírek, mint hogy Angliában halálra éheztette valaki a saját kisfiát, hogy megvertek két nőt a Vígszínház előtt, vagy hogy a betegek leugatják az orvosok fejét stb. hallatán mindig megfordul a fejemben, hogy ez hol, milyen világban fordulhat elő? Pontosabban: én hol élek?

Na ez a sok bevezetés csk arra jó, hogy elmeséljem, mi történt velem ma, amikor is találkoztam ezzel a másik világgal, pontosabban annak egy képviselőjével. Délután Párizsban felültem a gyorsvonatra, és több joviális, tornacipős amerikai turistával, meg nyelvtáborból hazaérkező flamand fiatallal egyetemben elfoglaltam a kényelmes kis helyemet. A kedves, segítőkész, csendes utastársaim körében a túlfoglalás miatt volt egy kis kavarodás is, de minden humánusan megoldódott.

Brüsszelben leszálltam, és beültem egy taxiba, akinek a vezetője e poszt tulajdonképpeni tárgya. Egy...egy gyilkospalánta! Mert úgy képzelem, az ilyenekből lesznek azok, akik egy veszekedés alkalmával kést rántanak. Röviden: az történt, hogy túl gyorsan ment, levillogva az előtte lévő autókat, mire én megkértem (jó, lehet, hogy nem higgadtan), hogy vegyen vissza a sebességből. Azt hiszem nem is mondtam semmi többet az út során, egyrészt csak olaj lett volna a tűzre, másrészt nem mertem. Mert olyan agresszívan válaszolt vissza (Ha nem tetszik, lehet gyalogolni!), hogy csak arra vettem a bátorságot, hogy megnézzem és lemásoljam az elém kifüggesztett adatlapját, amin rajta volt a sorszáma (ezzel lehet panaszt tenni). Ezt persze észrevette, szóval gondolhatjátok, milyen volt az út hazafelé. Amikor kiszálltam, és megkerültem a kocsiját, hogy megjegyezzem a rendszámát is, még akkor is magából kikelve, fenyegetően kiabált utánam.

Normális esetben mindig panaszt teszek, egyrészt a magam megnyugtatására, másrészt hogy legyen nyoma. Én vagyok az a típus, aki mindenhozá beír. De most egyszerűen nem merek! Ez a pasi tudja, hol lakom (már bánom, hogy nem a lakásommal szemben lévő kávéházba mentem be), és ki tudja, mire képes. Úgy képzelem, ez az ember bármire képes. Olyan kegyetlenségekre is, amiről a magamfajták csak a hírekből értesülnek.

Megírtam a panaszlevelet, de Z-vel konzultálva arra jutottunk, majd október 10-e után küldöm el, amikor már nem lakom itt. Megfutamodtam, ez van, rémes. Vissza szeretném kapni a kiszámítható, civilizált életemet, ahol a bunkóság netovábbjának az számít, ha a kollégáim ki akarják venni a karácsony előttet is, meg az utánát is. Te jó ég, tudtam volna a világháború/kommunizmus alatt az életemet kockáztatva embereket bújtatni/tiltott iratokat terjeszteni??