Zárszó (30. nap)

Nagyon tetszett ez a novemberi blogolós kihívás; élveztem, hogy minden napra ki kellett találnom valamit. Ez egyébként egyáltalán nem volt olyan macerás, mint amilyennek először tűnt. Kicsit sakkozni kellett az idővel, a téma pedig, ahogy mondják, az „utcán hever”. Szerettem olvasni mások írásait is, és reményeim szerint többet is kommenteltem itt-ott.

Remélem, a lendület mindenkinél kitart még egy ideig!

Utoljára még egy kis vonalkás (Lujza szavaival élve) bejegyzés, mert ez a típusú poszt is mindig annyira tetszett máshol, és egész novemberben terveztem, hogy majd én is!

• Jól megégettem a számat az új termoszgöbrémbe töltött teával – még ki kell tapasztalnom a hőfokot (erre a problémára nem gyártanak valami cuccot?)
• Ma reggel volt a napja annak, hogy nem tudtuk eldönteni, menjen-e Boni suliba vagy sem. Enyhe hőemelkedése van már napok óta, szörcsög-köhög, de különben tök jól van. Végül arra jutottunk (nem függetlenül a reggeli ködtől és hidegtől), hogy maradjon még itthon egy fél napot, esetleg majd délután elvisszük.
• Most a másik szobában éppen ezt gyakorolja zongorán. Hát ez valami gyönyörű! És nem is túl nehéz. Sajnos nem akarja végig megtanulni.
  
• Tegnap teljesen elfelejtettem, hogy reggel időpontunk volt a szemészhez. Este jutott eszembe. Rémes, mert hónapokat kell várni egy-egy időpontra, a szemész pedig jövőre nyugdíjba megy. Z. baromi mérges volt, hiába mondtam neki, hogy „bocsi, de elfelejtettem, előfordul az ilyen”. Amúgy ő pont ezeket a szavakat használta kedd délután, amikor az usziból hazajőve, már az ajtóból éreztem, hogy odaégette a kajámat. Kivételesen megkértem, hogy melegítse fel serpenyőben a zöldséges-bulguros ebédemet, ami a ráírt utasítás szzerint 6 (hat!) percet vesz igénybe. Hát nem pont azalatt a hat perc alatt hívta valaki telefonon? És nem ottfelejtette a kaját, amíg az feketére égett? De!! Nagyon csodálkozott, hogy miért vagyok mérges, hiszen „bocsi, de elfelejtettem, előfordul az ilyen”.
• Nálunk is esett a hó valamelyik nap, épp csak annyit, hogy megcsinálhattam ezt a képet a konyhaablakból:

 

FOLYT. KÖV.!

Egy felfedezés (29. nap)

Tegnap megoldás született egy olyan valamire, amiről nem is gondoltam, hogy probléma. De most, hogy megvan rá megoldás, már látom, hogy micsoda probléma volt – anélkül, hogy egyáltalán tisztában lettem volna vele! Arról van szó, hogy télen nem iszom eleget, mert ki kívánja ilyenkor a hideg folyadékot, a tea viszont túl hamar kihűl (miután összeégettem vele a kezem az elején). Nos, a megoldás...

 

... a termoszbögre. Hogy is élhettem (és dolgozhattam) nélküle. Ha ráteszem a tetejét, szinte egész délután langyos marad benne a cucc.

Úgy fedeztem fel, hogy tegnap Z. elment, hogy visszacserélje az ajándékomat, én meg előzőleg megnéztem, hogy mit lehet kapni ebben az üzletben, ami hasznos lehet (ahelyett a haszontalan masszírozócucc helyett, amit eredetileg vett kínjában). Szóval így akadt meg a szemem ezen a termoszbögrén. Ha belegondolok, hogy több telet is kihúztam ilyen nélkül!

A hét egyik legjobb pillanata (28. nap)

A mókuskerék egyik (ha nem a leg)jobb, hetente visszatérő pillanata az, amikor délután jövök haza az usziból. 14 óra van. Forgalom alig. Parkolóhely rengeteg. Leállok a kocsival pont a házunk előtt. Kiveszem a csomagtartóból az uszicuccot. Fölmegyek. Kinyitom az ajtót. A sütő általában pont akkor pityeg. Előzőleg betettem egy jó adag valamit úgy, hogy 14:10-re legyen kész. Általában maradék (és lefagyasztott) lasagnét, chili con carnét vagy valami káposztás cuccot (amit viszont kizárólag erre a célra készítek, mert más nem eszi meg).

Kiveszem a kontaktlencsét. Leülök egyedül kajálni. Senki nem szól hozzám és senkit nem kell kiszolgálnom. Farkaséhes vagyok, és jó lelkiismerettel mindent felfalok. Aznap már úgysem nagyon eszem mást: aki későn ebédel, az már nem kívánja a vacsorát. 14:30-kor folytatom a munkát. Az a legjobb, ha aznap már egyáltalán nem kell sehová sem mennem. Keddenként van a dolgoknak ilyen szerencsés együttállása. Ilyenkor az usziban nem is szoktam hajat mosni, mert este úgyis még egyszer lezuhanyozom.

A múltkor észrevettem: egészen másnap délig tart az a jó érzés (fittség, egészséges fáradság, ellazultság-feldobottság), amit az egyórás úszás kivált az emberből. Hát nem megéri? Ehhez képest maga az úszás nem ennyire jó: az elején sokan vannak, a végén fázom, szorít a sapi, pisilnem kell és unom. Amíg megteszem a zuhany és a medence közti távot (vizesen), majd belecsobbanok, nos, az maga a pokol. Azt összeszorított foggal ki kell valahogy bírni, és közben arra a huszonnégy órás jó érzésre kell gondolni, amit a táv leúszása így is, úgy is ki fog váltani.

Na, megyek (elindulni is szar). Annyiban változik ma a helyzet, hogy Boni itthon van, mert még mindig beteg, így nem lesz olyan nyugis az ebéd, és nem fogok tudni későig dolgozni sem, mert különórára sem megy.

Indulok. Kint szél és szürkeség. Jaj, hogy is van az a verssor a faggyal meg a sárral? Három szó, mellérendeléssel összekapcsolva. Hideg és halál?

Hátha eszembe jut úszás közben.

Lolita (27. nap)

Röviden és lényegretörően: nagyon-nagyon tetszett. Fantasztikus olvasmány, alapmű. Pont azt várom az irodalomtól, amit ez a könyv adott: hogy el tudjam hinni: szavakkal minden leírható, kifejezhető, átélhető. Pluszban izgalmas is volt, nem tudtam letenni.

Egy pedofil férfi vallomásáról van szó, aki a vizsgálati fogságban írja meg, az esküdszék és a bíróság számára, hogyan csábított el és manipulált évekig egy tizenkét éves lányt, ami már abban az időben is (1955-ben jelent meg) büntetendő volt. Az elbeszélés lineáris, kezdődik a narrátor gyerekkorával, és egészen a letartóztatásáig tart, amiről szinte a végéig nem tudjuk, hogy milyen körülméyek között és hogyan zajlott.

Semmiféle durva – trágár vagy pornó – jelenet nincs benne, ettől függetlenül az ember öklendezik, sápítozik, felháborodik stb., de hát ez a téma már csak ilyen, puritánok ne olvassák. Pedofíliára vagy vérfertőzésre felbujtás nincs benne, a könyv nem védőbeszéd. Sőt, gyakran elhangzanak a bűn, a szégyen, a téboly, a pszichés probléma, a szexuális elhajlás, a mániákus, a szörny, a perverz stb. szavak, Lolitát pedig prédának, áldozatnak nevezi.

Rengeteg benne a (nyelvi) humor és az (ön)irónia, a szójáték. Békés Pál fordításában olvastam a könyvet, és ezeknél a részeknél összenéztem a magyar szöveget az angol eredetivel, és mindig megállapítottam, hogy tök jó a magyar fordítás (néha: újraírás). A könyv kb. felétől az író kezd megőrülni, egyrészt mert egyre jobban fél a leleplezéstől, másrészt mert Lolita öregszik, és van egy harmadik ok is, amit most nem írok ide, mert nem akarom lelőni a történetet. Ennek az őrületnek a nyelvi ábrázolása gazdag, költői, vicces, tele van utalásokkal más irodalmi művekre, amelyek egy részét megértettem, más részüket viszont nem (nem olvastam pl. a Tamás bátya kunyhóját), és biztos volt olyan is, amelyről nem is tudtam, hogy utalás vagy kikacsintás. Emiatt olyan az olvavsás, mintha rejtvényt fejtenék. Amúgy a könyv polgárpukkasztó és provokatív, gunyoros hangvétele, játékossága a francia Céline stílusára emlékeztet.

Biztos, hogy el fogom még egyszer olvasni!

Csillagközi tér (26. nap)

Jaj, basszus, most meg Boni beteg! Szerencsére nem azt a villámcsapásszerű hányósvírust kapta el, ami nekem volt, hanem egy lassan kialakuló torokgyulladásost. Szombat délelőtt már gyanítottam, hogy ebből betegség lesz. Délután elmentem futni (kérdés: szerintetek mikor mostam hajat ezen a héten?), és mikor visszajöttem, már szarul volt. Nem is vacsorázott, még uborkát sem evett, ami szinte biztos jele a betegségnek. Este magas láz, torokfájás, elesettség, ma fokozatos, de lassú javulás. Ma este még mindig lázas, tehát holnap, ha minden jól megy, pont nehezen fogjuk tudni eldönteni, hogy menjen-e suliba vagy sem. Kedden ráadásul úszás lesz, azaz újabb dilemma.

Ma délután megnézett egy dokumentumfilmet arról, hogyan kutatják az emberek a Földön kívüli életet. Utána elmesélte, hogy mi mindent lőttek föl a világűrbe, hogy az esetleges idegen civilizáció(k) értesüljön (értesüljenek) rólunk. Zenét, képeket, de ez még hagyján: információkat a földi életről, a mértékegységektől, bizonyos vegyi képletekről, az emberi anatómiáról.

Nem értem, miért keressük egyáltalán a földönkívülieket. Nem elég az a rengeteg konfliktus, ami az emberiséget megosztja itt a Földön? Igazán nem hiányzik ide egy újabb szereplő, ki tudja milyen törvényekkel és szokásokkal. Mi meg ráadásul űrüzenetekben küldjük el nekik a hadititkainkat.

Control freak (25. nap)

Jaj, alig bírom magam visszatartani, kijön belőlem a valódi Monica-természetem. Hiszen jobban tudom nála, és azt is jobban tudom természetesen, hogy neki mi a jó, sőt, a legegyszerűbb lenne, ha most rögtön leülnék és megcsinálnám (tökéletesre) helyette: Boninak ugyanis kiselőadást kell tartania.

Tavaly a felhőkről tartott. Ezt a tavalyi tanár valahogy nagyon flottul lerendezte vele az iskolában. De idén a tanítőnő mindent ránk (ja, nem: rá!) bízott, a témaválasztástól elkezdve az információgyűjtésen és a legépelésen át egészen a begyakorlásig.

Borzasztó, de Boni a telefont választotta témául, csak hogy beszélhessen végre álmai és vágyai tárgyáról: az iPhone 15-ről (naponta megkérdezi, hogy mikor lesz iPhone-ja, no komment). Sajnálom, hogy nem az emésztőrendszert, a szójátékokat vagy Európa valamelyik történelmi eseményét (tatárjárás! könyvnyomtatás! vallásháború!) választotta, de ügyesen nem nyilvánítottam véleményt, reméltem ugyanakkor, hogy az ipari forradalmat így is, úgy is érintenie kell majd.

Én rögtön felállítottam egy három pontból és további alpontokból álló, kronologikus sorrendet. Lehetne kezdeni mondjuk azzal, hogy milyen volt az élet a telefon előtt (van egy jó Proust-idézetem!), folytatni a telefon feltalálásával (alpontok: mi az a hang, hogyan utaznak a hangok, kitérni a hanghullámokra (illusztráció 1.), elektromos hullámokra (illusztráció 2.)), majd tovább a vezetékes, a mobil- és az okostelefon történetével, a 3, 4 és 5G-vel, információs társadalommal, jaj, annyi ötletem van!

De vissza kell fognom magam, és nézni, ahogy Boni ügyetlenkedik, és mindenféle rendszer vagy szisztéma nélkül teljesen érdektelen dolgokat halmoz egymás hegyére-hátára, megtüzdelve egy-egy tudományosnak tetsző kifejezéssel... imádja a tudományosnak tetsző kifejezéseket (nagy kedvenc: tér-idő kontinuum, borítékolom, hogy benne lesz a kiselőadásban!), de anélkül, hogy tömören definiálná őket, szinonimát hozna rájuk, esetleg közérthető példákkal illusztrálná őket (vagy alá- és fölérendelésekkel operálna? Halmazelmélet?).

Azt is látom, hogy elvesz a részletekben, hogy nincs egy olyan vezérgondolata, amelyen végigmenve fölépítené a kiselőadást. Hogy lapos, hogy unalmas, hogy túl hosszú, amúgy is állandóan tologatja a feladatot, soha nem végleges semmi... jaj. Borzasztó nehéz látni, hogy elveti a (zseniális) ötleteimet, nem kér a (hasznos) javaslataimból, idegesíti az (idegesítő) fontoskodásom (pedig, becsszó, nem nyomulok nagyon), és hogy önállóan fog... tanulni a hibáiból!

A Szó (24. nap)

A szó, amit Lappa (és én sem!) tud(ok) leírni, kimondani, elgondolni stb. valójában nagyon praktikus kis szó, csak hát: ellaposodott, elhasználódott, elközhelyesedett, továbbá szokás valamiféle negédes és bárgyú kontextusban használni, hogy az ember (aka Lappa és én!) a legszívesebben kifutna a világból, de minimum kinyitna (én biztos) egy Esterházy-kötetet, hogy helyreállítsa a világban fennálló infantilis és intellektuális áramlatok egyensúlyát. Ez a szó tehát, essünk túl rajta:

💀💀💀 B E K U C K Ó Z I K 💀💀💀

Jelent: rossz időben, októbertől januárig (februártól már nem!) otthon lenni. A fogalom kötelező tartalmi-hangulati kiegészítői: bögre tea, kockás takaró, gyertya. A populáris kultúrában a karácsony előtti időszakban (értsd: október 1-jétől) nagyon elterjedt, lásd megnézünk együtt egy filmet és bekuckózunk a takaró alá; a hideg idő beköszöntével egyre többen kuckóznak be egy bögre teával (szóbeli közlések).

A pórul járt kifejezéstől elhatárolódom ugyan, de a jelenséget értem, sőt, szeretem és magam is művelem. Azt vettem észre, hogy egyre jobban imádok itthon lenni. Ami azért meglepő, mert életem felét úgy éltem le, hogy gyűlöltem az otthonlevést. Egy novemberi hétvége gyerekkoromban maga volt a pokol: unalom, kajaszag, akolmeleg, civakodás. Később, amikor már nem a szüleimmel éltem, szintén utáltam otthon lenni. Emlékszem, hétvégenként programokat programokra szerveztem, gyakran egy napra több időpontom is volt, szaladgáltam a város egyik végéből a másikba. Az otthonülés a magány szinonimája volt.

Ahhoz, hogy megszeressem az otthonlevést, két dolog kellett: korlátlan internet és gyerek. Ezek birtokában viszont ma már én is felsorakozom azok mögé, akik szívesen szöszölnek otthon saját kis dolgaikkal, főleg, ha rossz az idő kint. Amikor kimozdulni is jó, de hazamenni is jó.

(Ennek örömére elmesélem, hogy egy hete nem mostam hajat. Utoljára pénteken mostam meg, mielőtt Párizsba mentünk. Vasárnap már nem volt időm rá, hétfőn pedig úgy gondoltam, hogy kedden elmegyek futni, majd utána. Kedden beteg voltam, és szerda délelőtt úgy ítéltem meg, hogy a helyzet nem annyira vészes, és úgyis megyek futni csütörtökön, majd utána. Csütörtökön nem éreztem magam elég erősnek még a futáshoz, de úgy gondoltam, minek hajat mosni, megyek pénteken futni, majd utána. Ma már teljesen gyógyult vagyok, viszont őrült szél fúj... de asszem nincs sok választásom, csak max. annyi, hogy hajmosás előtt futok-e vagy sem.)

Egy klasszikus (23. nap)

„A zsidók elkövették a nagy hibát, amikor kikergették Palesztinából a honalapítás kezdetén a milliónál több benszülött palesztinait (akikkel másfél évezreden át, a cionista állam alapításáig békésen éltek együtt [...]), és ezek a hontalan palesztinaiak több mint húsz éve sivatagi sátoréletet élnek, senki nem fogadja be őket, senki nem törődik velük. A zsidóknak igazuk van, amikor hazát akarnak, de az erőlködés félelmetes, és nem lehet elképzelni, hogyan tudnak megegyezni az arabokkal. [...] Tisztelem és sajnálom a zsidókat, hősies, amit csinálnak, s ugyanakkor eszeveszetten arrogáns is.”

„... a Korlátlan és Szüntelen Termelés, a Korlátlan és Szüntelen Fogyasztás és a Korlátlan és Szüntelen Profit vége nem lehet más, mint a nyersanyagkészletek kiapadása, a fogyasztói piacok szaturáltsága, és aztán kiesik a hordó feneke. Most, úgy tetszik, kezd valóság lenni, amit huszonöt éve már a verebek is csiripelnek. De most sem változik semmi: tovább termelnek majd a tömegek számára tömeges feleslegességeket, kisajtolják a Földből a maradék olajat, ásványokat és fémeket, két és félmilliárd ember éhezik tovább, másik milliárd reszket, hogy valamit fel kell adni a mesterséges jólétből.”

„Bajos elképzelni, hogy a harmadik világháborút sokáig el lehet kerülni.”

***

Sok mai problémánk nem is annyira mai, mint amennyire azt hajlamosak vagyunk gondolni; Márai 1973-ban, 1974-ben és 1979-ben írta le a fenti sorokat a naplójában. Annyira szeretem ezeket a naplókat: őszinték, néhol üdvözítően nem PC-k – de miért is lennének mások? Senkinek nem akart velük semmit bizonyítani, senki nem kért rajtuk számon semmit. Szigorú („régimódi”), elvhű és megkeseredett volt. Tök sok minden érdekelte, négy nyelven olvasott, és gyakran nem volt kivel beszélgetnie.

Egy anyajegy története (22. nap)

Sokkal jobban vagyok, bár ételre - főleg tejre és gyümölcsre! - még nem nagyon tudok még gondolni. Viszont nagyon zavar, hogy kiesett egy teljes nap az életemből, noha tele vagyok elvégzendő munkahelyi és itthoni feladatokkal, egy hete nem sportoltam, a ház romokban. Én pedig itt fetrengek az ágyban, rajzolgatok, még csak a könyvemet sem nyitottam ki!

Más: egyszer csak észrevettük, hogy Boninak van egy pici, sötét, helyes kis anyajegye a szája fölött. Az elmúlt hónapok fotóit visszanézve pontosan be tudtuk azonosítani azt az időpontot, amikor az anyajegy megszületett, sőt, nyomon is lehet követni az anyajegy növekedését és besötétedését.

Párizsi szuvenír (21. nap)

Nahát: beteg vagyok. Hétfőn még semmi bajom nem volt. Nem is voltam sehol, csak este zongoraórán, ezért arra gondolunk, hogy ezt a vírust még Párizsból hoztam magammal. Hétfő este szokatlanul gyorsan elaludtam, mint akit fejbevertek, utólag ez már lehetett volna gyanús. Egy óra múlva felébredtem: reszkettem a takaró alatt, a gyomrom mint egy kő, a torkomban gombóc, és sokáig nem tudtam, képzelődöm, vagy tényleg szarul vagyok?

Aztán hamar kiderült, hogy valami emésztőrendszeri bajom van. Azóta, lassan 24 órája, csak két kétszersültet és egy maroknyi krumplipürét tudtam nagy nehezen lenyomni a torkomon, egy kis citromos vízzel. Szinte az egész napot átaludtam, félórákra-órákra keltem csak fel. Olvasni sem tudtam. Akárhányszor felkelek, elfog a szédülés és a hányinger. Fáj mindenem. Éhes vagyok, de nem tudok enni. Évek óta nem voltam ilyen rosszul!

Mondatokat ízlelgetek (20. nap)

A Párizs történelmét bemutató múzeumban tegnap láttunk egy festményt, amely a 18–19. századi Párizst ábrázolta messziről: távolban a Notre-Dame, közelben pedig erdők, mezők, kunyhók, tyúkok. Egy pasi odaszólt Z-nek (de a mondanivalója bárkinek szólt, csak pont Z. volt a közelében): 

– Mi mindent elvesztettünk! – Z. kérdő tekintetére hozzáfűzte – Elvesztettük a vidéket! – utalva arra, hogy a kunyhók és a tyúkok helyén ma már nagy valószínűséggel benzinkutak, Auchan meg lakóépületek állnak.

Elgondolkodtam ezen a magabiztos többes szám első személyen. Érthető módon én ezt nem tudnám így mondani. De azt sem mondanám, hogy önök elvesztették vagy ti elvesztettétek a vidéket, inkább valahogy semlegesebben fogalmaznám meg, pl. eltűnt a vidék vagy akár a párizsiak elveszítették a vidéket.

Próbálgattam, hogy nekem mivel menne a többes szám első személy: elvesztettük a világháborút (simán), elvesztettük Erdélyt (inkább nem), migránsgettókat kell létrehoznunk (nem, nem, nem), állítsuk meg Brüsszelt (nonszensz), beléptünk az Európai Unióba (abszolút), kiegyeztünk a Habsburgokkal (bizonyos kontextusban, talán), felvettük a keresztény vallást (töriórán esetleg), átkeltünk a Vereckei-hágón (csakis viccből), új Nobel-díjast adtunk a világnak (neeeeem), a török igáját nyögtük (el tudom képzelni).

Aztán azon gondolkodtam, Z., aki Párizsban született de nem ott él, mondaná-e, hogy elveszítettük a vidéket (nem biztos), illetve amíg Párizsban élt, mondta volna (esetleg), és hogy ez utóbbi mennyire lett volna fura nekem (semennyire).

A múzeum következő termében Boni leült egy képernyő elé, amelyen egy kisfilmet vetítettek: egy párizsi általános iskola tanulói valami múzeumi projekten dolgoztak (kedvenc oktatási témájú szavaink szavaik: project, stage, atelier). Az volt az érdekes, hogy a kb. 10 gyerekből a fele színesbőrű volt, különféle gyönyörű árnyalatokban. Vajon ezek a kis párizsiak mondták volna-e, hogy a 18. századtól Párizsban fokozatosan elvesztettük a vidéket? És mennyire lenne ez fura? (eléggé)

Hazafelé (19. nap)

Azt vettük észre, hogy noha minket ezer szàl köt Párizshoz, egy-egy metrómegállóhoz, bizonyos utcákhoz stb., addig Boninak ez a város nem mond semmit. Teljesen logikus, de mindig elfelejtjük. Keves párizsi “emlékei” közül ma felelevenített egyet: elmesélte, hogy egyszer az apja itt mondott neki valamit, aminek az értelmét nem ismerte. Ötéves lehetett. Kis bolondom, miért nem kérdezte meg, hogy mit jelent??

Örülök, hogy nem vásároltunk semmi hülyeséget (a múzeumi boltokban rezgett a léc!), csak könyveket vettünk. Most a vonaton ülünk hazafelé menet. Boni mellettem olvas, de mindjárt kikérdezem tőle a verset, amit jövô hétre tudnia kell. Végül amúgy úgy döntöttünk, hogy hétfő délelőtt, amikor a bicikli lesz, nem megy suliba. Pont jól jön ki, biztos fáradt is lesz reggel, későn fogunk ma ágyba kerülni.

Párizs (18. nap)

Jelen soraimat Párizsból írom, ahová ma délben érkeztünk. Rögtön belebotlottunk egy tűzoltásba a pályaudvarnál: kint voltak a tűzoltók és a rendőrök, még a füstszagot is éreztük. Nagyon látványos volt az egész kivonulás, de se tüzet, se vizet nem láttunk.

Megebédeltünk egy olasz étteremben (Boni klasszikus menüje: Margherita pizza és tiramisù, mindenhol bevàlik) majd szakadó esőben elmentünk a technológitörténeti múzeumba, a tulajdonképpeni úticélunkhoz. Jó másfél órát maradtunk; az épület impozáns, a tárgyak gyönyőrűek, a magyarázatok megértéséhez sokkal több időre (egy életre?) lenne szükség.

Utána (szintén szakadó esőben) elgyalogoltunk a szállodáig. Közbeékeltünk egy négyemeletes papírboltot, ahol legalább háromnegyed órát eltöltöttünk, és felfedeztük a vízfestéktollat! Technikailag olyan mint egy filctoll (kupak), az eredmény inkább mint a vízfestéké (lágy és nedves hatás). Boni a vékony tollakat is szereti, vettünk egy készletet, amiben 0,05-ös hegyű is van.

Holnapi programunk a várostörténeti múzeum, este pedig már utazunk is vissza.

Kék (17. nap)

Ma reggel eszünkbe jutott, holott már a hét elején tudtuk, hogy ma kékbe kell menniük a gyerekeknek iskolába. Na, volt nagy kapkodás az utolsó öt percben! Boni csak rövid ujjú kék pólót talált, az egyetlen kék kardigánját pedig már rég kinőtte. Mérgesen a sarokba vágta, én meg megijedtem, hogy akkor rövidujjúban ül majd a suliban és megfázik. Ajánlgattam neki a saját kék fölsőimet; fölpróbálta az egyiket, jót nevetett, mert nagy volt a kivágása (Z. ijedten levetette vele, mert nagy volt a kivágása...), végül beláttuk, hogy az egyetlen tökéletes UNICEF-kék színű cucca az egyik pizsamafölsője! Ezt meg (érthető) nem akarta felvenni, úgyhogy miután volt egy vitánk arról, hogy a szürkéskék kardigán vagy a kék kardigán bézs csíkokkal lenne-e jobb félmegoldás, végül elment egy szürke pólóban és ebben a bézscsíkos kardigánban. De tulképp örültem neki, hogy nem veszi halálos komolyan az egészet, mint ahogy én tettem volna gyerekkoromban, hasgörccsel iskolába indulva, hogy megfelelő árnyalatú-e a kék ruhám.

Én meg puffogtam egy sort az iskoláról, ahol ezen a héten megint nem tanultak semmit, mert az UNICEF emberei jöttek hozzájuk érzékenyítés céljából. Ami persze tök jó lenne a tanuláson felül – na de helyett?

A puffogásom valódi kiváltó oka valszeg az, hogy hétfőn pedig forgalomban fognak biciklizni, tehát kimennek az iskolából (borzalmas kereszteződés, forgalmas utcák, felújítási munkálatok a suli közvetlen közelében!). Tulajdonképpen én most belehelyezkedtem azoknak a szülőknek a helyébe, akik abajában szeretnék járatni a gyereküket és nem akarják, hogy úszni tanuljanak. Nekem is van egy mélyen fekvő, határozott és megdönthetetlen elképzelésem a forgalomban biciklizésről, mégpedig az, hogy ez totálisan életveszélyes, és teljesen felelőtlennek kell lenni hozzá. Ráadásul felesleges is: ahová biciklivel elmegy az ember, oda a lába is elviszi a járdán, akkor meg minek.

Ez a régen kialakított, határozott véleményem teljesen szembemegy az iskola által képviselt állásponttal, ahol kötelezővé teszik a forgalomban biciklizést. Azaz a suli felülírja az én saját gyereknevelési elképzelésemet, amiről pedig, mindig is úgy képzeltem, senkinek sem kell számot adnom vagy magyarázkodnom, max. a férjemnek. Boni persze iszonyúan szeretne menni, Z. hezitál, én megőrülök a félelemtől, a tanárnő jófejnek tűnik, és talán megengedné, hogy Boni itthon maradjon. Folyt. köv.

Humor (16. nap)

Még emlékeztek gondolom azokra a iszlám-karikatúrákra, amit a Charlie Hebdo című francia szatírikus újság tett közzé évekkel ezelőtt, felborzolva a kedélyeket, majd kiváltva egy őrült terrortámadást.

Ugyanebben az országban hatalmas vihart kavart október végén egy francia rádiós humorista vicce, amelyben Netanjahut fityma nélküli nácinak nevezte.

Én ezen nagyon csodálkoztam; nem nagyon látok különbséget az első bekezdésben említett (sértő) humor és a második bekezdésben említett (sértő) humor között. A pasi vicce amúgy valahogy úgy hangzott, hogy a „haloweeni jelmezek közül szívesen ajánlom a félelmetes Netanjahu-jelmezt, aki, mint tudjuk, egy fityma nélküli náci”. Ezek után asszem egy hétre eltiltották a rádiótól, és rengeteg halálos fenyegetést kapott levélben.

Nem mintha nem lehetne kritizálni Izraelt vagy az izraeli kormányt a francia rációban. November elején meghallgattam egy műsort Jacques Attalival (francia baloldali politikus) aki simán csak gyilkosnak nevezte Netanjahut – ezért nem tiltották el a rádiótól, sőt, senkinek fel sem tűnt ez a kijelentése.

Csak nekem tűnt fel, mert én azóta sem értem a humorista elleni vádakat. Ok, lehet, hogy nem volt vicces (amúgy gyakran az), lehet hogy nem éppen szerencsés ebben a geopolitikai helyzetben olajat önteni a tűzre – de hát végül is nem pont ez egy humorista feladata? A kérdést pár emberrel megbeszélve (mindenki jobban fel volt háborova mint én) arra a következtetésre jutottam, hogy konkrétan a náci szó verte ki a biztosítékot.

A pasi utána nem kért bocsánatot, hanem valami olyasmit mondott, hogy amikor a viccet kitalálta, talán nem figyelt eléggé oda egyesek érzékenységére, mert éppen el volt foglalva, mint Ciszjordánia, és ezért történhetett, hogy egy fasisztát nácinak bélyegzett! 

Azért szerintem van humora (és bárorsága...).

Bújós (15. nap)

Boni még ugyanannyira bújós és puszilkodós, mint kisebb korában. Simán lehet neki bármennyi puszit adni, bárhol, bárki előtt, és ő is folyton rajtunk „lóg”: ölel, bújik, követeli a puszikat. Főleg reggel, este, illetve búcsúzáskor és találkozáskor, de nem csak, hanem teljesen váratlanul is („Jaj, mama, eszembe jutott, mennyire szeretlek!”). A változás csak annyi kisebb korához képest, hogy most már 37 kiló és tök izmos, simán van, hogy földönt vagy lefejel minket. De ki tudna ezért szólni, ugye.

Az elmúlt hónapban többen is mosolyogva mondták, hogy ölelgessük csak! puszilgassuk csak! Amíg lehet! Pár év, és ennek vége – jósolták. És tényleg, teljesen logikus, hogy ennek valamikor (hirtelen? vagy lassanként?) vége lesz. Boni egyik osztálytársának az anyja pl. már a nyáron mondta, hogy az ő tízéves kisfiát már nem lehet csak úgy puszilgatni.

Én leginkább bele sem gondolok, és „élvezem, amíg csak lehet”, ezt a tanácsot szoktuk ugyanis kapni. De azért szoktunk róla beszélgetni, hogy milyen lesz, meg hogy hát c'est là vie meg hogy carpe diem, ilyen és hasonló közhelyeket.

Nemrég leesett, hogy mindez nekünk persze tök szar: belegondolni, hogy a bújós kisbabánk lassan szőrös lábú kamasszá válik, de rájöttem basszus, hogy Boni is aggódik. Azt hallja folyton, hogy pár év múlva már nem fogja akarni azt, amit tíz éve folyton akar: hogy jól megszeretgessük. Vészmadarak kárognak körülötte, hogy a világ meg fog változni, és nem lesz része puszikban meg ölelésekben, amit szerintem ő még elképzelni sem tud, hiszen egész eddigi életét fizikai kontaktusban élte le.

Akkor jöttem erre rá, amikor egyszer este odasündörgött hozzám, átölelte a nyakamat és belesuttogta a fülembe, hogy mama, de én mindig szeretni fogom a puszijaidat!

Ilyen szépen kinyílt a szülinapi csokrom. Az illata pedig fantasztikus!

Egy hülye szabály (14. nap)

Egy anyuka mesélte nekem ezt az abszurd történetet. A nőnek egy nyolc- és egy hatéves kislánya van, tehát az egyik harmadikos, a másik elsős. Felvázoltam Boni iskoláját és a környéket felülnézetből, ahol:

– a két, egymásra merőleges szürke út: forgalmas utcák,

– a pirossal elkerített rész: az iskola területe, idegeneknek bemenni tilos (a piros párhuzamos vonalak a lépcsők, ahol lejönnek a gyerekek),

– az 1. vagy a 2. kijárat: ahol a gyerekeket 16:30-kor kiengedik az utcára, és ahol a szülők várakoznak (a piros vonalon kívül). Minden év elején meg van határozva, hogy melyik osztály melyik kijáraton hagyja el az iskolát.

Az anyuka elmesélte, hogy az elsős kislányát (Léonore) az 1. kijáraton, a harmadikos kislányát (Jeanne) a 2. kijáraton engedik ki ugyanabban az időpontban. A nő értelemszerűen nem tud mindkét helyen ott lenni 16:30-kor. Megkérte tehát a tanítónőt (később aztán az igazgatónőt), hogy engedje át a nagyobb lányt az udvaron (rózsaszín pöttyök), hogy a kistesójával együtt mindketten az 1. kijáraton mehessenek ki, ahol az anyuka várakozni szeretne.

Képzeljétek, nem engedték meg nekik. A nagylánynak most két lehetősége van: 

A) várakozik a 2. kijáratnál, amíg az anyuka felszedi a kisebbet és visszamegy érte (ezt csinálják) vagy

B) önállóan átmegy az első kijárathoz az iskolán kívül (sárga pöttyök; ez csúcsforgalomban – gyerekek, szülők, biciklik stb. – 8-10 percet vesz igénybe).

Persze nem nagy ügy, veszítenek 8-10 percet az életükből, mondhatnátok. Na de az elv! Engem (és a nőt is) teljesen felháborít az a tény, hogy nem engedik, hogy Jeanne megtegye az egyperces utat az iskola udvarán belül (rózsaszín pöttyök), hanem ehelyett kirakják az iskola elé, menjen isten hírével, tudván, hogy az anyuka nem lesz ott (mert a kicsit várja a másik helyen), sétáljon csak át önállóan a sárga pöttyös úton, ami túlzsúfolt és forgalmas.

Sőt, az is előfordult már, hogy az anyuka várta a kisebbet az 1. kijáratnál, aki időben meg is jelent az osztályával. Ekkor siettek volna a (sárgy pöttyös) úton a másik kijárathoz a nagyobb gyerekért, mikor feltűnt az udvaron a nagyobb gyerek osztályfőnöke. A nő azt hitte, hogy hozza magával a nagyobb gyereket is, rákérdezett tehát, hogy „És Jeanne?”. Az osztályfőnök azt válaszolta, hogy Jeanne a 2. kijáratnál várakozik, a szabály szerint. Magyarán: az osztályfőnök átment az iskolaudvaron (rózsaszín pöttyök), előzőleg otthagyva a kislányt, hogy várakozzon csak.

Tudom, hogy kicsit bonyolult megérteni, de megéri, mert jól fel lehet háborodni az ügyön, sokáig el lehet kérődzni rajta, annak kafkai rendje és módja szerint. Kérdésem: szerintetek mivel érvel az iskola? Mármint azon kívül, hogy „a szabály az szabály”. Miért nem engedik meg a családnak, hogy a két kislány ugyanazon a kapun menjen ki?

(nekem van egy tippem, ami a nőével megegyezik)

A halálról (13. nap)

Végül megnéztük ezt a legújabb Mijazaki-rajzfilmet. Nem mondom, hogy mindent értettem belőle, vagy hogy minden tetszett (egyáltalán nem szeretem pl. ezeket a nagyszemű mangafigurákat), de volt benne egy fantasztikus jelenet, nagyon sokat gondolok rá azóta is. A film úgy kezdődik, hogy a főszereplő kisfiú anyja egy tűzvészben meghal. Ezzel nem lőttem most le semmit, ezt már a bemutatóból is tudni lehetett, és ezért is hezitáltunk annyira, hogy elmenjünk-e rá Bonival. Végül is megbíztunk a rendezőben, és milyen jól tettük! Szerintem a film képes mondani megnyugtató dolgot a halállal kapcsolatban.

Most viszont már spoiler következik, bár ahogy mondtam: nem mindent értettem meg a filmből. A félárva kamasz fiú elutazik a túlvilágba, hogy találkozzon az édesanyjával. Meg is találja, de az anyja ott még kislány.  Anyja és fia tehát a jelenetben kábé egyidősek. Ez is mennyire megmozgatja az ember fantáziáját: hogy úgy találkozzon a saját anyjával, hogy az vele egykorú legyen – tudom, hogy Boni szokott erre gondolni, és szereti, ha beszélek neki a gyerekkoromról.

Ott a túlvilágban a kamasz fiú és a vele egykorúvá visszaváltozott anyja a film végén egy ajtón keresztül bekukucskál a való világba, ahová mindketten visszamenni készülnek (van szó arról, hogy a fiú maradjon-e a túlvilágban, de ez egy másik szál). Az ajtó előtt búcsúzkodnak (lásd az illusztrációt). A fiú teljesen meg van rémülve, mert tudja: ha most az anyja visszamegy, akkor nem is olyan sokára, fiatal nőként hamarosan egy tűzvészben meg fog halni, ő pedig félárva lesz. A lány viszont mosolyogva, boldogan felel, mint akit ez nem zavar: Nem baj, Mahito! Így is boldog leszek, hiszen a világra hozlak, és egy rövid időre ugyan, de az édesanyád leszek!

Egy szülő szerintem azonosulhat ezzel a kijelentéssel. Persze egy gyereknek talán ez nem nagy vigasz, Boni is állandóan szorongva kérdezi, hogy még mennyi ideig fogok élni?

Jó napot, uram! Önök csigát is kínálnak? (12. nap)

Tegnap, amikor a szüleimmel beszéltünk, végre eszembe jutott megkérdezni a mamámtól, hogy emlékszik-e arra a bizonyos beszélgetésre, amikor Z. le akart neki fordítani egy francia szóviccet. Nagyon is jól emlékezett az egészre! Sőt, nemcsak a tsigára, hanem arra is, hogy Z. a szálátá szót is eszeveszetten hajtogatta. Na most végre elmeséltem a mamámnak, hogy azóta valaki (Anszki, egy „barátnőmnek” neveztelek! :)) talált egy frappáns fordítást a viccre. A címben említett fordulatot használtam, ha jól emlékszem.

A mamám jót nevetett! Tehát nemcsak vígjátéki jelenetnek lenne jó, hanem egy vicc fordításaként is teljesen megállja a helyét. Azaz, amiről én olyan gőgösen kijelentettem hogy „lefordíthatatlan szójáték”, az valójában lefordítható volt (csak a megfelelő embernek kellett lefordítania!).

Ahogy Boni megjegyezte utána: Akkor a papának igaza volt!

Hatszor nyolc (11. nap)

Ma van a szülinapom. Z. félénken és együttérzően megkérdezte, hogy rakjuk ki a számokat a tortára….? De én már egy ideje békét kötöttem az életkorommal, lehet hogy mert már nem a húsz felől nézem, hanem a másik irányból. Egyszer majd, nagyon remélem, leszek 84 is. Akkor milyen nosztalgiával fogok majd gondolni a mozgalmas és néhol fárasztó 48-ra!

A klimax szelét még nem nagyon érzem, hacsak a rossz alvásomat nem számoljuk ide. Az egyetlen szar dolog az ötven felé közeledés közepette számomra az, amikor fáradt, ráncos, püffedt arcú, kevés hajú, lógó szemhéjú nőket látok, és kiderül: fiatalabbak nálam. Milyen lehetek akkor én! (Ilyen.)

A nap tök jó volt, reggel hosszan beszéltünk a szüleimmel (Boni dobolt és zongorázott nekik), ebéd után Splendoroztunk hárman, agyonstresszeltem magam rajta, és mégis harmadik lettem. Délután elmentem futni, majdnem rámsötétedett (milyen jó kis kompakt szó, franciául körül kell írni), eláztam, de sikerült végigfutnom a távot. A héten egyébként már harmadszor voltam, mert sajna technikai okok miatt váratlanul bezárt az uszoda.  Ez egy harmadrangú hír, tudom, de nekünk fontos és sajnálatos. Este volt egy kis hiszti az iskolai házik körül, rémes, pedig alig adnak valamit.

Ezt a virágot egy barátnőm küldte nekem Lille-ből egy virágcsokorküldő alkalmazással, már a harmadik alkalommal. Asszem nem mesèltem el az ehhez kapcsolódó történetet: három éve, ugyanezen a napon, amikor Z. és Boni már felköszöntöttek, torta, virág, miegymás, csengetett valaki. Egy hatalmas, a fentihez hasonló csokrot adott át egy futár. Csak a vállát vonogatta, amikor meglepetten kérdezgettük, hogy ki küldte. 

Becsuktuk az ajtót és értetlenül meredtünk egymásra. Átkutattuk a csokrot, amelyben volt is egy szülinapi köszöntés, de nem volt aláírva. Z. egyre idegesebb lett. Hogy került ide ez a második csokor?! Felhívta a boltot, akik szintén nem tudtak semmit: valaki kitöltött egy online nyomtatványt és átutalt egy összeget. Ők csak annyit csináltak, hogy csatoltak a virághoz egy üdvözlőkártyát, sajnálják!

Nekem volt egy tippem, ki lehetett: a Lille-i barátnőmre gyanakodtam. Rá vallott a gesztus. Rövid üzenetváltás után kiderült, hogy jól sejtettem. Jót nevettünk a dolgon (főleg én és a barátnőm) Z. megnyugodott (noha kicsit hülyét csinált magából). De tudjátok, mi a fura? Tavaly megint küldött virágot a barátnőm, és Z. megint meglepődött - az egész históriát elfelejtette! (Hát én nem.) Idén már emlékezett, el is mesélte a futárnak, aki azt válaszolta, hogy elég gyakran előfordul, hogy zavart férjek betelefonálnak hozzájuk: ki küldött virágot a feleségüknek?!

Hát neki! (10. nap)

Ma reggel odahajoltam az álmosan reggeliző Bonihoz, hogy elköszönjek tőle, mert készültem bemenni az irodába. Előzőleg felvettem egy normális fölsőt és színben hozzá passzoló pulcsit, kisminkeltem magam, betettem egy fülbevalót a fülembe. Az őszi parfümöm illata lengedezett körülöttem. Boni csodálkozva nézett rám:

– Mama, miért vagy ilyen szép? 

– De aranyos vagy, kicsim... megyek dolgozni.

– És itthon miért nem vagy ilyen szép?

– Itthonra öltözzek fel így? De minek?

– Hát... nekem!

Átrendezzük a lakást (9. nap)

Ez tegnap történt, csak már nem volt időm írni róla, az előző bejegyzésem pedig már kész volt. Délben éppen leparkoltam a házunk előtt, amikor látom, hogy az előttünk lévő UPS-kamion elindul. Abban a pillanatban leesett, hogy mára vártuk a 29 kilós csomagunkat, amit hosszú hezitálás után még a szünetben rendeltünk meg! Boninak odakiálltottam, hogy maradjon az autóban, én pedig mint az őrült, kiszálltam és rohantam a kamion után. Az első lámpa zöld volt, azon átment, de tudtam, hogy nincs minden lámpa jól szinkronizálva. Két utcán át rohantam a kamion után, míg végül egy pirosnál elértem. Jól sejtettem: hozzánk jött, de mivel nem voltunk otthon, bedobta a cetlit, hogy jöjjünk a csomagért. Megkértem, hogy forduljon vissza és hozza föl a csomagot. Szerencsére jó fej volt, öt perc múlva (a sok egyirányú utca miatt) újra ott volt a házunk előtt.

Boni majd kiugrott a bőréből, de délutánig kellett várnunk, amíg összeszereltük. Nagyon meglep mindig, hogy ez az amúgy iskolai dolgokban és itthoni kötelezettségekben kajla és szétszórt gyerek más feladatokra milyen türelmesen és kitartóan (órákig!) tud koncentrálni, hiszti és problémázás nélkül. Neki köszönhető, hogy ketten összeszereltük a cuccot, pedig nehezebb volt, mint egy IKEA-bútor; több alkalommal is vissza kellett bontani, amit már megcsináltunk, ráadásul angol nyelvű útmutatóból dolgoztunk, ami nem teljesen felelt meg a valóságnak stb. (Ugyanez a gyerek egy perc alatt dührohamot kap, ha nem sikerül kikötni a cipőfűzőjét, csak mondom).

Kitaláljátok, hogy mi ez?

Splendor (8. nap)

Ismeritek ezt a társasjátékot? Kártyákkal és zsetonokkal kell játszani. Az a típusú játék, amikor egy kártya nem csak fizetőeszköz, hanem pontot is jelent, amit a végén össze kell számolni. Ezért minden kártyán két információ van feltüntetve: hogy mennyit ér fizetőeszközként (1) és a végelszámoláson (2). Amúgy rendkívül egyszerűen megtanulható, pár szabályt kell csak az elején megjegyezni. Egy-egy menet kb. 15–30 perc, attól függően, hogy mennyit gondolkodnak a játékosok. Ezért mi ketten szeretünk leginkább játszani Bonival, mert három embernél már lelassul. Bár az sem jó, ha túl pörgős a játék, mert akkor meg nem lehet rendesen gondolkodni.

A cél az, hogy minél több pontot összegyűjtsünk. Ha valaki eléri a 15-öt, a játéknak vége, de a többieknek van még egy-egy „dobása”, így gyakran előfordul, hogy nem az nyeri meg, aki először érte el a 15-öt, mert az utána jövő mondjuk 22-t szerez (ez a maximum). Pont ezt szeretem a játékban: hogy egészen a végéig nem lehet biztosan tudni, ki nyeri meg, mindig fordulhat a „kocka”. Ilyen szempontból pont az ellenkezője a Monopolynak, ami szerintem azért béna, mert a lemaradást soha nem lehet behozni. 

Ezt a Splendort valami matematikus találhatta ki, mert elképesztő ügyesen vannak megtervezve a  pontrendszerszabályok: a jó szerencse és a jó stratégia tökéletes egyensúlya kell ahhoz, hogy megnyerje az ember a menetet. Én már úgy-ahogy fel tudok állítani saját maganak egy stratégiát az elején, de sokkal gyakrabban nyernék, ha lennének hipotéziseim arra nézve, hogy a másik (többi) játékos milyen stratégiát követ. Sajnos erre képtelen vagyok. Ráadásul az ember saját stratégiája is borulhat (legyen az bármilyen jó), ha a lapjárás nem kedvez neki, vagy ha a másik (többi) játékos más taktikát választ.

A szünetben szinte minden nap játszottunk Bonival egyet, szerencsére ő is nagyon vevő rá, főleg, hogy gyakran nyer (és a saját megfogalmazásában: soha sem veszít, mivel mindig megvan a 15. Ezt a szabályt ő találta ki.). A múltkor viszont leültünk hármasban játszani. Nem is kicsit nevettük ki Z-t az elején, mert ő talán nyáron játszott utoljára, alig emlékezett rá, hogyan kell. Elmagyaráztuk a szabályokat, forgattuk a szemünket, hogy rosszul húz zsetonokat (vagy három különböző színűt, vagy két ugyanolyan színűt lehet húzni; ez utóbbit csak akkor, ha minimum négy zseton van még a bankban), röhögtünk, amikor elnézte a kártya „árát” és rossz zsetonokkal akart fizetni stb.

És basszus, ezek után úgy megnyerte a játszát! Máig elemezgetem magamban, hogy ez miképp történhetett, két tapasztalt játékos ellenében. Talán más a dinamikája a játéknak, ha hárman vagyunk, erre jutottam... mi már hozzá voltunk szokva egy bizonyos játékidőhöz, talán ez változott meg annyira, hogy össze tudott magának harácsolni annyi pontot. De az is lehet, hogy ő merészebben játszott mint mi, sokkal nagyobb rizikót vállalt, és bejött neki.

Összefoglalva: kicsit a sakkra emlékeztet annyiból, hogy legalább három lépést előre kell látni: a sajátot mindenképp, de az ellenfelét (ellenfelekét) is érdemes (lenne). Van viszont benne lapjárás és szerencse, emiatt az Azulra hasonlít, viszont annál sokkal kiszámíthatóbb.

A Thénardier család mindennapjai (7. nap)

Négy kőbe vésett, áthághatatlan szabályt igyekszem kialakítani itthonra Boninak, melyek:

 

1. Reggelente önállóan fogat mosni

2. Evés után a tányért és evőeszközöket összeszedni és a mosogatóig elvinni szíveskedni

3. Naponta min. 15 percet zongorázni

4. Zuhanyzás után a levetett és a földre leszórt ruhákat (adott esetben: törölközőt!) összeszedni

 

Az ember nem is gondolná, milyen nehéz a négy szabályt betartatni ezzel a gyerekkel. Hetek, ha nem hónapok óta próbálom rávenni, hogy elvégezze a kért feladatokat, amelyek, ugye nem kell magyarázkodnom, minimális erőfeszítést és időráfordítást kívánnak. Pedig közérthető és következetes vagyok, a szabályokat minden nap elsorolom neki. Ha elfelejti: emlékeztetem rájuk, ha meg akarja úszni őket: megcsináltatom vele, tisztára mint egy cirkuszigazgató. Idomítom a gyerekemet.

Tök fura, hogy valaki el tudja kezdeni a napját anélkül, hogy megmosná a fogát, és ez nem zavarja. Fölfoghatatlan. Simán elfelejti, még mindig emlékeztetni kell rá. A célom az, hogy már szólni se kelljen (mert azt sajna meg én szoktam elfelejteni). Esténként még mindig én mosom neki, mert megbízhatatlan minőséget produkál, és nem akarom, hogy a maradandó fogai már most elromoljanak.

Az is elképesztő, hogy fel tud állni az asztaltól úgy, hogy ott hagy csapot-papot: tányért, evőeszközöket, kenyérmaradékot, morzsákat, szalvétát, poharat, joghurtospoharat. Kegyetlenül vissza szoktam hívni, hogy takarítsa el maga után a romokat. Morogva, olykor viccelődve, de megcsinálja, néha még a mosogatógépbe is bepakolja a bepakolnivalókat. Mostanában előfordul, hogy már magától is eszébe jut; szerintem jó nyomon vagyunk.

A zongora nem olyan macerás feladat, mint amilyennek esetleg hangozhat. A probléma inkább a hétvégéket érinti, de még mindig azt mondom, hogy a négy kötelezettségből ezt a legkönnyebb érvényre juttatni. Szívesen ül le játszani, viszont ott kell ülnöm mellette, mert ezt is hajlamos összecsapni. Ha nem sikerül tökéletesre az akkord (de jól hangzik), nem zavartatja magát; ha nem a megfelelő ujjal üti le a kívánt billentyűt, leüti egy másikkal, nem érdeklik az ilyen nüanszok. És olyan gyorsan játszik, mint egy megvadult ló! Viszont ha kijavíttatom vele az akkordot, az ujjtechnikát, a ritmust stb. hajlamos méregbe gurulni, szóval összességében mégsem könnyű.

Végezetül pedig az, hogy valaki a fürdőszobapadlóra hajítja a farmerjét, pólóját, zokniját és alsógatyáját, és frissen, jószagúan kilép a helyiségből, mint aki jól végezte a dolgát! – hát ez a fent felsorolt furaságok legfurábbika. De létező jelenség, minden nap megtapasztalom. És valahogy a nap végén már ő sem olyan rugalmas, nem akaródzik neki szót fogadni, nem szívesen hajol le értük, szóval ebből bizony szokott lenni vita. Néha én magam is elfelejtem, hogy neki kéne összeszedni, és megcsinálom én. Ha nem csinálnám, szerintem ott gyűjtené a ruháit, és reggel onnan venné fel a farmerjét.

Ellenségeink tehát: a lustaság, a felejtés, a kényelem és a nemtörődömség.

Szomorú tigris (6. nap)

 

Ezen a héten adját át az irodalmi díjakat, amelyek közül a legrangosabb (legtöbb olvasót vonzó) kitüntetés a Goncourt-díj. Négy könyv jutott a döntőbe, ezek közül kettő is nagyon jónak tűnik, mindkettő önéletrajzi írás. Az egyik ezek közül a bal oldalon látható könyv. Nem olvastam, úgyhogy még nem tudok róla mit írni, viszont meghallgattam róla pár műsort, és már alig várom, hogy a könyvet is megismerjem. A (velem szinte egyidős) írónő iszonyú szimpin nyilatkozik, pátosz és indulat nélkül. Pedig egy gyerekkori traumát beszél el: 7 és 14 éves kora között a nevelőapja rendszeresen megerőszakolta.

Nem ez az első ilyen könyv Franciaországban, és a témája miatt nem feltétlenül érdekelne. Az ilyen típusú tartalom azt a veszélyt hordozza magában szerintem, hogy az írás elsősorban terápiára, az önsajnálat kifejezésére szolgál, vagy olvasók érzelgős részvétét keresi. De szerintem ez nem ilyen, legalábbis az alapján, amit a szerző mond. Inkább arra keresi a választ, hogy mi a rossz, és hogyan képes valaki rosszat tenni.

Két kijelentése is megragadta a figyelmemet. Az újságíró kérdésére, hogyan jutott túl a történteken, azt válaszolta: nem jutottam túl rajta. Nem tudta túltenni magát rajta. Sőt, azt is hozzátette, hogy az irodalom soha, semmiféle gyógyírt nem jelentett neki arra, hogy feldolgozza, ami vele történt. Ezt én meg tudom érteni, de annyira sajnálom, hogy a mentsvár, amit az irodalom jelent, nem mindig tud működésbe lépni. Néha annyira túlbecsüljük az irodalom erejét nem? Holott a könyvek soha nem akadályoztak meg semmilyen háborút (barbárok mészárlását).

A másik döbbenetes dolog a történet kapcsán azt volt, hogy miután az írónő 18 éves korában bíróság elé állította a mostohaapját, az mindent bevallott, majd leülte a rá kiszabott (asszem) kilenc évet a börtönben, minekután újból megházasodott, és lett négy saját gyereke!

Ezzel kapcsolatban az írónő azt a kérdést tette fel magának, hogy ha a büntetést a társadalom azért rója ki egy bűnösre, hogy az így jóvátegye a bűnét, akkor ezen miért csodálkozunk annyira. Mert csodálkozunk. És azt szeretnénk, hogy az ilyen szörnyetegek, akik tönkretettek egy életet, soha ne lehessenek többé boldogok, pláne négy gyerekkel. Holott a kilenc évvel úgymond „megváltotta” magát, logikus lenne, hogy utána azt csináljon, amit akar. 

Ok. Legyen. Igaz. De én mégis azt szeretném tudni, hogy mégis

KI

AZ 

A

NŐ

aki képes beleszeretni és négy gyereket szülni egy embernek, aki évekig erőszakolta a nevelt kiskorú lányát??

Most azonban nem rohanok el megimulzusvásárolni a könyvet, mert egy ideje rászoktam arra, hogy inkább kivárom, hogy az újdonságok megjelenjenek papírkötéses formátumban, és csak akkor veszem meg őket (így olcsóbb, kevesebb helyet foglal). Meg el akaprom olvasni előtta még a Lolitát, a nő gyakran hivatkozik Nabokov könyvére.

Az árakról (5. nap)

Tegnap délután Z. elment magának kabátot venni. Indulás előtt kértem, hogy hazafelé menjen be a boltba és vegyen szeletelt borjúhúst gulyásszerű raguhoz, az lesz a hétfői kaja. Én is csak a doboza alapján ismerem fel, hentesnél még soha nem merészeltem ilyen húst venni: nem vagyok otthonos a húsok terminológiájában, sem magyarul, sem franciául. Az az igazság, hogy kicsit undorodom a nyers húsoktól, de miután Boni nagyon szereti a húsos kajákat, kénytelen vagyok nyers húsokkal dolgozni. Szóval mondtam a férjemnek, hogy vegye meg a szokásos dobozos borjút.

Hazajött egy sárga kabáttal, és már az ajtóban kétségbeesve mondta, hogy beleesett a kabát pocsolyába! Közben a kezembe nyomta a húst: a szokásos doboz volt ugyan, de az volt ráírva: ris de veau. Számomra ismeretlen kifejezés, ismeretlen hús fotójával. Szóvá tettem, hogy ez meg mi. Z. is ránézett a dobozra, elfintorította az arcát, és undorral mondta: jaj, nem jót vettem, ez ris de veau!

– Ráadásul ötvennégy euró volt! – tette hozzá, már a fürdőszobából kiabálva.

Nem volt világos, hogy a sárga kabát került-e ennyibe vagy a hús. Annyira el volt foglalva a kabát letisztogatásával (lefertőtlenítésével??), hogy inkább a kabátra tippeltem. Logikusabbnak is tűnt. Utánamentem. Mint kiderült, a hús került ennyibe.

– Nem baj, megcsinálom akkor ezt! – a csomagoláson lévő fotó guszta volt. Igaz, hogy én sauté de veau feliratú dobozt szoktam venni, de ha ennek más a neve, akkor majd máshogy készítem el.

Z. iszonyodva rámnézett: Én nem eszem meg! Boni sem eszi meg! Megtiltom!! A ris de veau gusztustalan!

Na most én néztem rá megütközve. Nehogy már kidobjunk egy ötvennégy eurós húst?! Visszavinni már nem lehetett, a hús fagyaztva volt, nem vették volna vissza. Legyen az bármi, ÉN tuti megeszem, vagyok annyira sóher. Ha ilyen drága, biztos finom is! Majd ők legfeljebb nem esznek belőle. Szaladtam a számítógéphez, kinyitottam a szótárt, kíváncsian beírtam, hogy ris de veau. Magyarul:

BORJÚMIRIGY

Huh, hááát... egy csapásra elmúlt a lelkesedésem. Étteremben talán megenném, na de hogy kézzel hozzányúljak egy ilyen izéhez.... Tanakodtunk egy sort, hogy most mi legyen (közben többször is a fejéhez vágtam, hogyan nem tud megkülönböztetni két doboz húst egymástól!) majd úgy jártunk el, ahogy ilyen esetekben rendszerint eljárunk: odaadtuk a szomszédoknak. Egy négytagú szimpi család, alattunk laknak, elmondásuk szerint imádják a pacalt és az egyéb belsőségeket. Remélem, ízlik majd nekik.

Este eszembe jutott valami. Megkérdeztem Z-t, hogy tulajdonképpen mennyibe került a kabát?!

Ötvenöt euró volt.

Sport (4. nap)

Amióta szabin vagyok nem sportoltam, mert egyrészt Bonival jártunk usziba, másrészt vendégeink voltak (sajna már elmentek, hatalmas űrt hagyva maguk után), harmadrészt pedig folyton esett az eső. Az eső egyébként annyira nem tart vissza, mint mondjuk a sötét, a kánikula vagy a szél, de a kísérő jelenségeit nem szeretem, úgymint a pocsolyákat és a meztelencsigákat, szóval végül is az óraátállítás óta még nem voltam. Ez nagyon jót tett a térdemnek, viszont a kötő- és zsírszöveteimnek, de főleg: a mentális egészségemnek nem. De tegnap végre elmentem futni – isteni avarillat volt! Újjászülettem, komolyan.

Ezt a képet a héten készítettem a régi középkori városfal egyik megmaradt kapujáról. Végül is mehetnék arra is futni: a városfal helyén ma egy sétálóút vezet körbe a városközponton, de valahogy nem lenne praktikus erre indulni. Ritkán látjuk, pedig milyen szép.

 (Miután kiigazítottam a perspektívát, láttam, hogy Boni így megkettőződve jelenik meg a képen)

A francia arroganciáról (3. nap)

Most, hogy itt voltak a sógornőmék, felelevenítettünk (mert elmeséltük nekik) egy nyáron folytatott beszélgetést, amelynek helyszíne az autó, időpontja ebéd után, szereplői pedig a férjem, Boni, a mamám és én voltunk. Egy étteremből autóztunk haza négyesben. A beszélgetés a férjem határtalan önbizalmát van hivatva illusztrálni, ezért is meséltem el Anne-éknak.

Az autóban ugyanis Boninak eszébe jutott egy vicc, amit el is mondott nekünk franciául. A viccben egy pasi bemegy egy étterembe, ahol megkérdezi a pincért: Vous servez des escargots? (angolul: Do you serve snails? Ezt Boni nem mondta, csak a franciául nem tudók kedvéért teszem hozzá). A pincér igenlő válasza után a vendég kijelenti:

- Akkor én egy hamburgert kérek, a csigám pedig egy salátát. 

Hallottam már úgy is mesélni ezt a viccet, hogy a pincér azt válaszolja: Igen, uram, természetesen mindenkit kiszolgálunk!

Elnevetgéltünk mindhárman az autóban, majd Z-nek eszébe jutott, hogy a mamám nem ért semmit, mert nem tud franciául. Utasított javasolta, hogy fordítsam le neki a viccet magyarra.

Na most látható, hogy itt egy szójátékról van szó, ami a francia kiszolgál/felszolgál szavak azonos alakúságára épül. Azaz lefordítani nem, csak elmagyarázni lehet, azt meg minek. Ezt azonban hiába mondtam Z-nek, aki kötötte az ebet a karóhoz, hogy „próbáljam csak meg”, majd erősködött, hogy biztosan le tudom fordítani, „csak akarni kell”. Értitek: négyen ültünk az autóban, ebből ő tudott a legROSSZABBul magyarul, de ennek ellenére mint egy szakértő a laikusnak, magyarázta nekem (hivatásos fordítónak), hogy „mindent le lehet fordítani”. Annyira jellemző! Persze nem csak az önbizalmát, hanem a kedélyességét is példázza az eset (szereti bevonni az embereket a beszélgetésbe), meg aztán a híres francia öntudatot: olyan nincs, hogy valamit Molière nyelvén ne lehessen elmondani!

Aztán Bonival jót nevettünk rajta, mert miután visszautasítottam, hogy lefordítom a viccet, Z. komolyan nekiállt, hogy ő maga fordítson a mamámnak:

– … ember…étterem…. ászt mond… tsigá?? nem tsigá??

A szünet (2. nap)

Na tessék; hiába sétáltunk ma 10 km-t, délután megittam két kávét és most nem tudok aludni. Ezen a héten van a kéthetes őszi szünet második fele. Én a két hétben összesen csak három napot dolgoztam, abból egyet az irodában (nyugisan), kettőt pedig távmunkáztam (az a két nap viszont elég nehéz volt úgy, hogy mindhárman itthon voltunk). Idén nem utaztunk sehova, az eső pedig eddig minden nap esett, így elég sokat voltunk itthon. Volt, hogy Boni egész nap nem mozdult ki a lakásból, és még délután is pizsiben futkározott… érdekes módon viszont nagyon együttműködő és eléggé kötelességtudó mostanában; szerintem jót tesz neki, hogy nem rohanunk sehova és nem csinálunk semmi különöset. Azt mondta egyébként, hogy kicsit hiányzik neki a suli.

Többször is voltunk usziban, és megnéztünk pár klasszikus francia vígjátékot, ilyen Louis de Funès- és Pierre Richard-típusúakat. Hát mit csináljunk, egy tízéves gyerek imádja az olyan helyzetkomikumokat, mint amikor a szereplő elvéti a lépcsőt és ezéért ráesik egy tálalóasztalra, ami végiggurul a folyosón és kirepíti a főhőst az ablakon, aki egy pálmafán landol, ahonnan lepotyognak a kókuszdiók, bele a tortába…  ilyenkor Boni gurul a nevetéstől, és a végén persze már mi is röhögünk. Azért a napokban valamikor elmegyünk megnézni az új Mijazaki- filmet is, remélem!

Most pedig vendégeink vannak, a sógornőmék jöttek Genfből pár napra, Boni határtalan nagy örömére. Amióta itt vannak, rajtuk lóg, ők pedig ezt türelmesen és nagy szeretettel viselik. Velük hagyományosan és már szinte rögeszmésen minden este a Pit nevű kártyajátékot játszuk, ismeritek? Gyorsaságra és hidegvérre alapozott, gyűjtögetős játék, ahol egymás szavába vágva kell “licitálni” és a játék végén az asztalra csapni. Szóval megint egy röhögős-hangoskodós valami, amit minden gyerek imád. Öten a legjobb játszani. De úgy látszik, nemcsak Boni pörög fel tőle, hanem én is. Megyek, megpróbálok aludni.

Blog(v)ember

Én is kipróbálom ezt az Anszkinál olvasott blogolós kihívást, és tervezem, hogy minden nap blogolok novemberben. Így egy picit belekóstolok majd a naplóírásos, kajafotózós típusú blogolásba, amit nem nagyon csináltam eddig (de mindig tetszett másoknál). Nem tudom, a hétvégeket hogyan „oldom” majd meg, talán előredolgozom majd. Remélem, nem tiltják a játékszabályok!

Az első poszt az étkezőnk panorámájáról szól. A fényképet pár éve készítettem, ugyanígy novemberben. Fantasztikus a kilátásunk: több fára és egy kastélyszerű épületre látunk rá (irodák vannak benne), illetve látunk még egy kertet, a saját házunk kertjét, és belátszik a szembelévő utcából egy kis részlet. A palatetős-zöldajtós épület garázs. Ez a kép a díszlete minden étkezésünknek. Alig bírok betelni a látvánnyal és a csenddel.

Az jut róla eszembe gyakran, amit egy francia filozófus (Cynthia Fleury) szavaiból hámoztam ki, nem biztos, hogy jól: a boldogsághoz (megelégedettséghez, méltósághoz) szüksége van az embernek olyan alapvető dolgokra is, hogy szép dolgok vegyék körül. Ilyen „luxus”, aminek pedig nem kellene annak lennie, például a szép kilátás.

(Én egy parkolóra néző lakótelepi lakásban nőttem fel)