Panaszkodom a férjemre (egy probléma bemutatása és a saját igazam szemléltetése)

Én igazán nem vagyok az a kicsinyes típus, aki szánom tartaná vagy kicentizgetné családunkban az egy főre eső házimunkát és gyerekfelügyelést (pedig a kísértés nagy). Nem is lehetne összehasonlítani: Z. felel pl. a közös számlánkért, a kocsiért (az enyémért is), a bevásárlásért, én pedig főzök, mosok, számon tartom Boni ruhatárát és olvasmánylistáját és, járok vele játszótérre és úgy általában, én tudom, hogy mi hol van a lakásban.

Na de ami most történt az már sok! Elhatároztam ugyanis, hogy ezen a nyáron Budapesten pihenni is fogok: olvasni, rajzolni, naponta gitározni. Nem csupán egyik helyről a másikra, programról programra rohangálni, a köztes időben pedig a lakást rendben tartani. Tudván, hogy Bonikám mostanában minden percünket lefoglalja – folyamatosan közönség és partner kell neki a játszáshoz, rángat be a szobájába, csimpaszkodik a lábunka, de  ha el merek végezni valamilyen házimunkát, sem jobb a helyzet: akkor meg önveszélyes módon rohangál, felmászik stb. – szóval ismervén a kisfiamat, baby-sittert fogadtam föl.

Zseniális ötletem támadt: egyik barátnőm 12 és fél éves, cuki, megbízható, okos kislányával megbeszéltem, hogy rendes fizetség ellenében kétnaponta három órát játszik délelőttönként Bonikámmal. Panni anyja (a barátnőm) itt dolgozik a közelben, együtt tudnak jönni reggelente, a kislánynak pedig semilyen felelőssége nem lesz, nem hagyjuk egyedül Bonival, csak annyi a dolga, hogy az autókat tologatja vele a szőnyegen. Tisztára win-win helyzet: a kislány fiatal kora miatt normális diákmelót még nem vállalhat, nekünk viszont jól jönne a szabadideje, a kedvessége és a magyar anyanyelve (ez is titkos célom volt, hogy Bonikám fejlődjön egy kicsit).

Amikor utazás előtt elmeséltem mindezt a férjemnek, egy felháborodott, dühös, értetlen pasival álltam szemközt, aki úgy nézett rám, mintha minimum intézetbe dugtam volna a gyerekünket.

-  A nyaralás alatt szeretnék VÉGIG a fiammal foglalkozni! – dörgött a teátrális válasz

Namármost. Ismerem én a férjemet. Naponta egy órát gyakorol gitáron, ezt az időt akkor is kiszakítja magának, ha a feje tetejére áll is a világ. Vakáció alatt bizony félórákat-órákat tölt reggelente a fürdőszobában, nem beszélve az ingjei és pólói kivasalásáról, ami plusz egy fél óra. Imád piacra járni: plusz egy óra. Meg is van az a déleltti három óra, ami alatt rendes esetben ÉN tologatom a markolókat és építem az alagutakat.

Tökre megértem amúgy. Én is szívesen elmolyolnék délelőttönként, ha tehetném. Csak azt nem értem, hogyan képzeli, hogy 1) ő majd hirtelen minden percet Bonival tölt majd (haha! Haha!! HAHAHA!!!) és hogy 2) heti kilenc óra besegítés azt jelentené, hogy nem is látjuk Bonit.

Az első hétfő este a férjem kérdezi, hogy mikorra állítsa be az ébresztőóráját, mikor jön reggel Panni.

Én: - Keddenként nem jön.

Ő: - Mi???

Én: - Tudod, ma volt itt, legközelebb szerdán, majd pénteken jön.

Ő: - Jézusom, nem mondod! Te jó ég! Figyi, nem tudnád megkérni esetleg, hogy JÖJJÖN MINDEN NAP???

Állatkert: egy újabb kísérlet (és kudarc)

Állatkert

- Bonikám, milyen állatokat szeretnél látni az állatkertben?

- Pókot!

- De figyi, lesz ott zsiráf, majom, viziló, nem vagy rájuk kiváncsi?

- Nem! Pókot!

- Vagy elefántot! Mint Mia!

- Nem! Pókot!

- Édesem, nem akarsz igazi harapós farkast látni? Vagy kiskecskéket simogatni?

- Pó-kot, mama.

- Hát jó.... Még meggondolhatod magad, tudod...

Nem gondolta meg, úgyhogy pókokat és csótányokat csodáltunk zárásig. A végén olyan erzésem volt, hogy rajtam is bogarak másznak minenhol..!

Ilyen német anyuka vagyok

Martine átküldött egy linket tele zseniális ötlettel, hogy miképpen pakoljunk kisgyereknek a strandra. (Köszi!) Két észrevételem van a kisfilmmel kapcsolatban: 1) először is, a svájci barátnőméknél (három, 4 év alatti kisgyerek) ténleg minden ilyen gördülékeny és kézhez álló, őrület. 2) Másrészt pedig, noha nem járunk homokos strandra, a kérdéskör a lehető legaktuálisabb számunkra is: hogyan pakoljunk úgy, hogy kis helyen elférjen minden, és ne vesszen el semmi?

Az én megoldásom az övtáska. Csini vagy gáz, nem tudom, de naponta magamra csatolom. Még tavasszal vettem, játszóterezéshez: pénz, kulcs és telefon belefér, a többi cucc maradhat a babakocsiban, én pedig bárhova a gyerek után tudok rohanni és még a két kezem is szabad. Itthon is ezt hordom, a négyeshatoson ideális, elmenős programhoz praktikus, minden más egy vászontatyóban jön velünk: 2 váltás ruha, pelus, naptej, szúnyogriasztó, PZS, játékok, sapka, kaja, váltócipő... kutyafüle...

Menni Dubapest!

Hegyeshalom után egy kicsivel – azaz már majdnem itthon voltunk - lerobbant az autónk.  Az összes piros gomb szép sorban kigyulladt: először akkumlátorhibát jelzett a gép, aztán a szervókormány mondta fel a szolgálatot, majd az autó lelassult 80 km/órára. Ezek után a klíma kapcsolódott ki (cserébe viszont bekapcsolt az ablaktörlő), és amikor már csak 60-nal mentünk, és én pánikolva kaptam magamra a sárga mellényt – na akkor tért le Z. az autópályáról. Még el tudtunk gurulni a legközelebbi város ipari zónájáig, ahol egy hoteltől nem messze végképp feladta a kocsi a küzdelmet, és megállt.

Ekkor kezdődött az egymás felelősségének firtatásával egybekötött, veszekedéssel tarkított kínszenvedés, ahol még a „válás” szó is elhangzott és ahol volt egy olyan drámai jelenet is, hogy bőröndökkel a kezemben sírtam az út szélén.

Először is bemenekültünk a szállodába, ahol már nem volt konyhai kiszolgálás, viszont tudtunk venni vizet. Nagyon fura hely volt: csak pasi vendéget láttunk, akiket Z. gyanakodva méregetett, majd jelentősségteljesen odasúgta nekem, hogy szerinte ezek mind maffiózók és hogy ez egy veszélyes hely. Oké, hát nem finom francia úriemberek voltak, az tény, meg az is igaz, hogy Z. nincs hozzászokva a papucs-bernuda-mobitelefon szenthármasságához, de valójában semmi gond nem volt a szállással.  A pasik pacalt, vagy valami hasonló kaját főzhettek a szobájukban, mert forró lábosokkal megrakodva jöttek-mentek a hotel éttermén keresztül, ahol letáboroztunk.

Bonikámnak odaadtuk a maradék kekszet vacsora gyanánt, Z.berendezte rögtönzött irodáját, és felválltva hívta a biztosítót, a garázst és a márkaszervizt. Már este volt, mire megérkezett az autómentő. Mind a hárman kiloholtunk a kocsihoz, és akkor keződött a bénázás: én tolmácsoltam a pasi és Z. között, akik viszont angolul is próbáltak kommunikálni, közben pedig telefonon tartottuk a kapcsolatot a biztosítóval (magyarul), aki hol velem, hol pedig az autómentős sráccal akart beszélni: egymásnak adtuk a telefont és mindenki egyszerre beszélt, három különböző nyelven, miközben Bonikám mindenképpen az útra akart kiszaladni vagy az autómentőt akarta közelről tanulmányozni. Én nem tudom, miért bonyolítjuk ennyire túl az életünket. Biztos vagyok benne, hogy mások csak aláfirkantanak egy papírt, és már meg is van oldva a dolog. Mi meg egyszerűen nem tudtuk eldönteni, hogy hová vontassák el az autót, hol aludjunk, hogyan és mikor menjünk haza. 

A biztosító azt ajánlotta, hogy menjünk el az autómentővel, ők szállodát is üzemeltetnek, két légy egy csapásra. Z. hajlott is volna erre a megoldásra, de az autómentőben nem volt gyerekülés, én pedig soha, semmilyen körülmények között nem ültetném be Bonit anélkül. Ezen vesztünk össze: elegem lett, hogy nekem minden kis hülye szabályát be kell tartanom, ő pedig nem veszi figyelembe az én rigolyámat – bár őszintén megvallva, szerintem ez igenis jogos félelem, nem akarom egy életen át bánni, hogy babaülés nélkül ültettem be az autóba, legyen az akármilyen kis távolság.

Úgyhogy végülis kivettük az összes cuccunkat az autóból (de nem ám három bőröndünk volt, hanem három bőrönd PLUSZ kiszacskó, plusz nagyzacskó, plusz szennyeszsák, nesszeszerek és további hátizsákok és társaik. Én Bonival és zacskókkal megrakodva visszacipekedtem a szállodába – ahol, mint Z. teátrálisan kijelentette: nem fog  engem egyedül hagyni a gyerekkel! Még ki tudja mi történhet! – Z. pedig az összes többi csomagot utánunk hozta, százméterenként előre- és hártaszaladva, mert egyszerre az összeset nem lehetett fölvenni.

Itt megint ránk jellemző félreszervezés történt, és hadd mondjam el előre: megint nekem lett igazam. Amint beértünk Bonival a szállodába (akkor már 22 óra volt), kivettem egy szobát, ahová becuccoltunk és ami tényleg nem volt egy luxuslakosztály. Na de kit érdekelt, akkor már második napja úton voltunk, és rég otthon kellett volna lennünk. Z. viszont mindeközben kontaktált a biztosítóval, és lebeszélt velük egy taxit meg valami szuperszállodát a városközpontban. Mikor meglátta az általam kivett szobát (pl. nem volt törölköző) meg akart győzni, hogy menjünk át a másik szállodába, és miután ez nem sikerült, negyed óráig próbáltuk hívni a biztosítót, hogy mondja le a taxit. Nem vették fel a telefont, mi pedig reggel a recepcióstól megtudtuk, hogy nem is jött semmiféle taxi: azaz hiába vártunk volna a százezer csomagunkkal és egy álmos gyerekkel a hotel előtt a szélben, éjszaka...

Na de száz szónak is egy a vége: másnap reggel megelégeltem a bénázást és elfogadtam a sógorom felajánlását, hogy lejön értünk kocsival, hazavisz minket és Bonit (babaülésben), Z. pedig majd visszavonatozik a héten, hogy átvegye a kocsit. Mire Tamás (akit egyébként csak fél éve ismerünk!) reggelire odaért, hívtak az autószerelőtől: kész lett a kocsi. 

Így utazunk mi

Mi úgy szoktunk hazautazni, hogy:

- hónapokkal az indulás előtt megvesszük az ajándékokat,
- hetekkel előtte frissítjük és újraírjuk a Listákat (fő-, al- és melléklisták),
- amelyek alapján két nappal az indulás előtt összekészítjük a bőröndöket,
- kiesszük a hűtőből és a mélyhűtőből a kaját,
- viszont bevásárolunk a hazatérésre,
- nem felejtjük otthon az útleveleket-személyiket (amelyek lejáratát előzőleg ellenőriztük),
- sem a gyerek egészségügyi kiskönyvét,
- sem az orvosságokat (meglévő nyavalyáinkra) a rendelvénnyel együtt,
- sem azokat az orvosságokat, amelyek az elképzelhető összes betegségre szükségünk lehet a nyaralás során,
- kinyomtatjuk az európai egészségügyi kártyát,
- leelenőrizzük és megtankoljuk a kocsit (olaj, kerekek stb.),
- kontaktálunk a biztosítóval, hogy kit kell hívni egy esetleges elakadás során,
- feltöltjuk a Kindle-t, telefont, táblagépet, kamerát,
- majd helyet csinálunk rajtuk az új tartalmaknak,
- lefoglaljuk (de nem fizetjük ki) a szállást,
- külön kikészítjük az utazáshoz és a szálláshoz szükséges holmikat,
- kitakarítjuk a lakást,
- és levisszük a szemetet.

A baj csak az, hogy a készülődés küzben valahol félúton annyira összeveszünk, hogy a végén legszívesebben EGYEDÜL indulnék el, hogy valóban jól kipihenjem magamat...!

Eredmény, észrevételek és konklúzió

Mindenkinek nagyon köszönöm a szavazatokat, kommenteket

És megnyugodhatok, mert a 67 szavazó majdnem fele (49%-a) gondolja úgy, ahogy én: otthon hagyni egy hatéves kisfiút kegyetlenség és döbbenetesen egoista cselekedet. Egyetértek a kommentekben megfogalmazott véleményekkel: igazán találhattak volna valami más megoldást a szülők – számomra felfoghatatlan, hogyan tudták ők jól érezni magukat, miközben kizárták a kicsit a közös családi nyaralásból.

Az esetet a húgom mesélte, akivel töviről-hegyire megtárgyaltuk a dolgot. Pár éve történt, a család Horvátországba utazott egyébként (de teljesen mindegy, legyen szó egyszeri, megismételhetetlen, milliós költségvetésű luxusnyaralásról, akkor sem…). Azt sem tudom igazából, ki fia-borjával maradt otthon a gyerek, mert a felháborodásom mértékére nézve teljesen mindegy, hogy idegen baby-sitterrel vagy megbízható nagymamával: szegénykét egyszerűen otthon hagyták, mint egy kivert kutyát.

Úgy tűnik, bénán fogalmaztam meg a kérdésemet, mert picit félre lettem értve. Az első három opció (A, B és C) elvileg le kellett volna, hogy fedje a kérdésre adható összes lehetséges választ, mivel én azt szerettem volna tudni, hogy a felmérés résztvevői hogyan vélekednek a történtekről: egyetértenek (C) vagy nem értenek (B) egyet a szülők döntésével, illetve ez utóbbi esetben felháborítónak találják-e, elítélik-e azt (A). A kérdés célja nem az volt, hogy megtudjam, mit csinálnának a szülők helyében – márpedig gyanítom, hogy az utolsó választ bejelölő olvasók (27%) igazából azt szerették volna tudatni, hogy ők más megoldást kerestek volna (de nincsenek felháborodva). 

Azért szerettem volna kikérni a véleményeteket, mert itthon is nagy port kavart a történet. Napok óta erről csetelünk a húgommal, ezt elemezgetjük (nem találunk mentséget a szülők viselkedésére, főleg, hogy így 5 évvel később sem bántak meg semmit!), mikor is Z, akinek ad hoc időpontokban újból és újból  előhozakodtam a döbbenetemmel, egyszer csak felcsattant, és azt mondta, hogy egyáltalán nem ért engem. Ő nem hagyná otthon a gyereket, nyilván, de egyáltalán nincs felháborodva – ugye, hogy fura? Vajon ezt jelenti a tolerancia? A válaszadók csak 6%-a gondolta hasonlóképpen. 

Ennél még nagyobb meglepetést okozott, hogy Z. húga, Anne, akinek a családja számomra példaértékű, nos, ő simán elutazott volna a kicsi nélkül - mint a válaszadók 18%-a. Érthetetlen, érthetetlen!

De a legdurvább: a saját anyám is otthon hagyta volna az egyik lányát...!

 Összefoglalva: 1) a szavazók fele úgy gondolkodik, mint én, tehát kijelenthetjük, hogy ez a normális* 2) Nem tudok normális kérdőívet megfogalmazni, és 3) van közöttünk 12 ufó!

* Kedves szociológusok, nézzétek el ezt a gyors általánosítást :)))

Közvélemény-kutatás

Segítsetek eldönteni egy családi vitát! Ha van kedvetek, szavazzatok!

Kontextus: Az öttagú család – anya, apa, és a 6, 14 és 16 éves gyerekek – nyaralni indulnak egy nem uniós országba. Az utazás előtti estén kiderül, hogy a legkisebb fiúnak lejárt az útlevele és a személyije. Az apa betelefonál a releváns hatóságokhoz, ahol kiderül: semmi esély, hogy a gyereket beengedjék az országba. A szülők ezután úgy döntenek, hogy baby-sittert keresnek a kisfiú mellé (és találnak is), majd másnap a két szülő és a két nagyobb gyerek elutazik – a legkisebbet egy hétre a baby-sitterrel otthon hagyják.

Mit gondoltok a szülők eljárásáról?

A) Réééémes! Hogy tehettek ilyet? Felfoghatatlan. Úgy általában távol áll tőlem minden ítélkezés, de most kénytelen vagyok azt mondani: ezek egoista, szívtelen barmok.

B) Jó, hát én biztosan nem utaztam volna el a kicsi nélkül, de azért ne essünk túlzásokba sem. Nem olyan nagy ügy ez.

C) Hát ha semmilyen más megoldás nem jön szóba (útlevél express megújítása, egy szülő otthonmarad stb.) és az út már ki lett volna fizetve, akkor én is ezt választottam volna.

D) A fenti három kijelentés egyikével sem értek egyet.

Zsarolás és megvesztegetés

Még jó, hogy Bonikám nem ismeri ezeknek a szavaknak a negatív csengését (sem magukat a szavakat), mert bizony fel lenne háborodva, ha tudná, mit művelek vele: zsarolom és megvesztegetem. Saját magamnak is kétségeim vannak mindkét eljárással kapcsolatban, mégis naponta csinálom.

- Ha nem eszed meg, nem kapsz desszertet! - ez nálunk szinte mindennap hallani lehet. Azt hittem, olyan laza anyuka leszek majd, aki nem tömi-tukmálja a gyerekét olyan ételekkel, amelyeket nem akar megenni, erre pedig...! Mentségemre legyen mondva (ebben a posztban nagyon sokat fogom mentegetni magam), azt nem kötelező megennie, amit nem szeret. Olyan viszont nincs, hogy nem eszik zöldséget, tejterméket, fehérjét és gyümölcsöt – márpedig ez a gyerek legszívesebben csak csokit enne csokival. További (működő és bevállt) fenyegetések: Ha nem ülsz rá a bilire, nem megyünk játszani! Ha nem jössz fogat mosni, nem lesz esti mese!

Úgy veszem észre, a megvesztegetés Franciaországban általános és elfogadott gyakorlat, a gyerekorvos is többször javasolta. Így kezdtük el pl. a szobatisztaságra szoktatást: minden alkalom után matricát kapott tőlünk Boni, ami szerencsére eléggé motiválta őt. De rendszeresen hozom haza a játszótérről úgy, hogy valamit beígérek neki, és gyakran előfordul egyéb egyezkedés is: ha gyorsan felöltöztethetlek, akkor hozhatod a kulcsot stb. (olyan édes: néha csak elég annyit mondani, hogy akkor megtapsollak!)

Így alakult, megszoktuk, bevállt, még ha nincs is jó érzésem miattuk. Azzal nyugtatgatom magam egyrészt, hogy a napunk 90%-a viszont nem zsarolásból és megvesztegetésből áll, hanem ölelésből, játékból, nevetésből, és most már egyre inkább: beszélgetésből. Másrészt, de főleg ez inkább az igazi oka annak, hogy zsarolok és megvesztegetek: semmiképpen, de SEMMIKÉPPEN nem szeretek vele kiabálni vagy veszekedni. Vagy úgy általában bárkivel. Számomra a legcikisebb helyzetek egyike a dühroham: ha valaki annyira elveszti a türelmét, hogy ordítozásra, epileptikus hisztériára adja a fejét. Velem is előfordul ez a transzformáció (viharos őrjöngésről beszélek), rémesen érzem magam utána. Illetlennek és alpárinak tartom magam ilyenkor, a kimondott sértés és verbális bántás a felemelt hangerővel együtt napokig viszhangzik a fülemben.

Jelentés az Északi-sarkról

A görögdinnye a kedvenc gyümölcsöm. Valszeg az is közrejátszik ennek a preferenciának a kialakulásában, hogy a dinnyeszezont mindig is imádtam: kánikula, nyár, szadabság. De mivel az ízét is szeretem, most is szoktam enni - most, amikor errefelé napok (ha nem hetek) óta 18 fok van és esik az eső.

Hát a feeling tökre nem ugyanaz...!