Nahát, hogyan gondolhattam régebben, hogy a félénk kisfiam, aki annyira szeret írni, rajzolni vagy társasozni, majd lányokkal fog játszani, akik csendesebbek, higgadtabbak. Egész nyáron attól rettegtem, hogy nem ússzuk meg a rokongyerekekkel töltött heteket kar- vagy lábtörés nélkül, annyi volt itt az ugrálás, a sziklákon (!) rohangálás, az egymás lökdösése stb. Még Jonatánnal is, aki csak két éves, pillanatok alatt behergelték egymást, kanapén és -ról ugráltak, asztal körül kergetőztek, és magasról tojtak a LEGO-kra vagy a kirakósokra, amivel amúgy külön-külön szépen eljátszanak.
Mióta elkezdődött az ovi, a tendencia folytatódik. Boni idei kis barátja egy tündéri, nyugodt kisfiú, aki tavaly kívülről fújta a Péter és a farkast – csak hogy illusztáljam a típust. Szülei is szuper jó fejek. Na most ha Boni és Sacha összekerülnek a játszón, abból olyan rohangálás lesz, hogy szó szerint csavarni lehet utána a pólójukból a vizet. Itt egyetlen kislánynak sincs helye. Olyan édesek amúgy, azt sem tudják konkrétan, miért rohangálnak: néha valamelyikük elkiálltja magát, hogy keressük meg a kicseket! akkor a kincsekért rohangálnak, néha azt kiabálják, hogy repüljünk! akkor pedig a kardigánjaikból csinálnak szárnyat maguknak. Gyakran elhangzik az is, hogy meg kell támadni a gonoszokat, meg hogy jönnek a sárkányok.
A rémálmom a botokkal rohangálás. És ez valahogy most nagy divat a játszón, minden kisfiú botokkal a kezében szaladgál, botokkal veri a fák törzsét, egymást (!!), és ha nyáron a karját féltettem, most bizony a szemét. Konkrétan meg is tiltottam, hogy bottal a kezében szaladjon, Sacha mamája úgyszintén, de azt nem tudjuk nyilván megakadályozni, hogy a többi gyerek be botozzon. És pedig értem én, hogy nagy buli a bokrok mögé bemenni öten-hatan botozni (mind fiúk, mondanom sem kell), közben hangosan kiabálni és röhögni és sárkányokat vagdosni és pisztolyozni.
Mert ez nem az a környék, ahol a szülők játékpisztolyt vesznek a gyerekeknek, de néha ide-idetéved egy család, ahol bizony a szülők nem tudom, hové teszik a fejüket. A múltkor négy kisfiú műanyag kalasnyikovval (!!!) játszott, és hát az én fiam és Sacha is elbűvölten nézték őket (mi, szülők, megrökönyödve). Azon nyomban piszoly alakú botokat kerestek (és találtak) maguknak, és egymást „lövöldözték”.
Aztán ez az egész vadulás nagyon hamar agreszióba csap át, és akkor el is érkeztünk a problémához: a beavatkozási ponthoz. Mikor van az a pillanat, amikor a szülő közbelép és helyre teszi az indulatokat? Mert Boni a nagy üvöltözés és megrészegülés közben simán oda-odacsap egy-egy gyerekre, aki vagy vidáman visszavág (amiből aztán vagy verekedésféle alakul ki vagy nem) vagy pedig elsírja magát. De hogy melyik forgatókönyv alakul ki, azt én nem nagyon tudom előre megítélni, úgy, ahogy az odacsapás mértékét és fokát sem. Ismerem azt a szemléletet is, hogy hagyjuk őket egyedül megoldani a konfliktusaikat – na de meddig?
Tegnap Boni egy három éves kisfiúval került konfliktusba, egymást lökdösték a mászóka alján, hogy ki kerüljon sorra. Nem volt durva a helyzet, csak felnőttként érthetetlen, hogy miért nem tudta egyikük sem kivárni a sorát. Boni előretolakodott (két fejjel nagyobb a kisfiúnál, igazán lehetett volna udvariasabb, de álljak neki ott prédikálni? szedjem le? nem csináltam semmit, remélve, hogy még az elfogadhatóság határán belül vagyunk), és amikor Boni a két kezével és a két lábával kapaszkodva mászott fölfelé, a mögötte jövő kis hároméves, angyalian mosolyogva, egy jól célzott mozdulattal kirúgta Boni lábát, aki a váratlan helyzetben az egyensúlyát elvesztve jó nagyot esett. Fél méterre álltam tőle, esélyem sem volt elkapni, ő is olyan meglepetten érkezett földre, hogy látszott: nem is érti, mi történt. Szerencséje volt, de fél centire volt a szája a mászóka rúdjától, a fogát is kiverhette volna (és ilyen esetből több is van naponta!!).
Mint egy fúria kapott a kisfiú után, simán lelöte volna, ha nem vagyok ott. Láttam a (jogos? ki tudja) bosszúszomjat a szemében, úgy felpaprikázódott, hogy csak na. Simán elagyabugyálta volna a kisfiút, ha nem lépek közbe. Megértettem: övön aluli húzás volt ez a hátulról támadás. Ugyanakkor: egy hároméves olyan eszközökkel él, amilyenekkel csak tud, egy ötévessel szemben.
Így telnek mostanában ezek a gyönyörű őszi napok a játszón; a kisfiúk megrészegülve szaladnak föl a csúszdára fordítva, és csúsznak le a lecsúszásra egyáltalán nem kialakított oldalon, lövöldöznek egymásra botokkal, ugranak a homokba magasról, vesznek össze egy-egy labdáért, szórják a homokot a többiek fejére, míg mi, szülők, vérmérséklettől és tapasztalattól függően ülünk a padokon és csak reméljük, hogy ezt az egész gyerekkort meg lehet úszni egy-egy horzsolással.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bonhomme (5. év). Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bonhomme (5. év). Összes bejegyzés megjelenítése
2018. október 7., vasárnap
2018. szeptember 11., kedd
Különóra-dilemma
Kuriózumnak számítunk a környezetünkben azzal, hogy Bonit egyetlen különórára sem irattuk még be soha. Zenei, hangszeres, énekes, cirkuszi, dráma-, nyelvi, sport, sakk- vagy képzűművészeti foglalkozások (vagy akár: táborok) nevei röppennek fel rögtön, amint néhány oviskorú szülő elkezd beszélhetni akár a játszón, akár a kollégáim körében. Annyira, hogy én is elkezdtem gondolkodni azon, hogy az ovi utolsó évében beiratjuk valahová Bonit.
Mert miért ne, ha jól érezné magát? Ha esetleg még tanulna is valamit? Ha szívesen menne? Mert mikor tanuljon meg egy ember három nyelven beszélni, hangszeren játszani és biztonságosan úszni ha nem gyerekkorában? Nézzünk szembe a tényekkel: szerintem Boni semmiben sem kiemelkedően tehetséges, a fiam nyilvánvalóan nem zseni. Szeret bizonyos dolgokat (rajzolni, rajzolni, rajzolni), de sok minden másban is ügyes, ha nem is a legjobb (mozgás, nyelv, matek). Szóval pont az a típus, akiből egy kis odafigyeléssel és kitartással bármi lehet.
Azonban közben beindult az ovi (erről majd írok) és egyértelművé vált, hogy Boninak még mindig nehéz az elválás. Rájöttem, hogy felesleges lenne bárhová is beiratni, mert még az is lehet, hogy csak sírva lesz hajlandó bemenni. Miért kényszerítsem egy újabb gyerekközösségbe, amikor még az oviba sem szívesen jár?
Amikor ezt elmondtam a zenesuli titkárságán, egy nő azt javasolja: irassam be egyéni különórára, ahová én is bemehetek Bonival. Szuper ötletnek tűnt, megkérdeztem a gyereket, hogy milyen hangszert szerete. Xilofont! – vágta rá rögtön (és csak azért, mert az ő értelmezésében gitározni és zongorázni már TUD. Ekkor vetettem el az ötletet, hogy ukulelézni fog, amit pedig a saját tanárom tart.). Xilofonóra nincs, de a titkárnő szerint akkor a dob pont jó lenne.
Elmentünk (értsd: elráncigáltam Bonit) a zeneiskola nyílt napjára. Zseniális volt! Tanárok felügyelete mellett mindenféle hangszert ki lehetett próbálni, a hárfától a dudán keresztül a nagybőgőig (te jó ég, milyen nehéz lefogni a húrjait!). A dobtanár tök szimpinek tűnt, a dob (nem tudom mi a rendes neve magyarul, sok dob és két cintányér) impozáns volt. De sajna Boni csak a hátam mögül kukucskált ki, megszólalni sem volt hajlandó. Úgyhogy én ültem le a dob mögé, és kaptam az egyszerű, de annál nehezebb és érdekesebb feladatokat (különböző ritmust ütni két kézzel, felválltva stb). A tanár azt javasolta, írassam be Bonit heti 20 percre, majd szépen, játékosan, xilofont is bevetve tanítgatja. Boni a beszélgetés közben égett a vággyal, hogy dobolhasson, de nem mert; ezért az én kezemet mozgatva ütötte a dobot.
Otthon meghánytuk-vetettük a dolgoz Z-vel. Ő nem nagyon érti, miért kellene egy ovis gyereket bárhová is beiratni, de rám bízta. Én pedig nagyon hezitáltam. Boni az a típusú gyerek, aki gyakran fél az új helyzetektől, noszogatni, győzködni kell, megtapsolni, és ha sikerül neki valami, ő a legboldogabb. Ugyanakkor volt már arra is példa, konkrétan egy téli vakáció alatt, hogy én erőltettem a síelést, de nem ment sehogy sem, nem akart ott marani, nem akarta kipróbálni.
Petra barátnőm arra mutatott rá, hogy a különórára hordozgatós szülők nem a saját szenvedélyüket és ki nem élt vágyaikat akarják-e a gyerekeikkel megvalósíttatni? Biztosan így van: a zenesuliba beérvén, amikor megcsapott az épület szaga, arra gondoltam, hogy te jó ég, mennyire szeretem ezt! De hát hogyan neveljen az ember gyereket, ha nem a saját tapasztalatai alapján? Aztán meg: ha nem ismerteti meg a gyerekkel a lehetőségeket, akkor az hogyan tudjon később élni velük?
De végülis az döntött, hogy beszéltem Bonival. Megkérdeztem, akar e minden héten járni dobolni. Eleve a kérdést nem értette: hogyhogy minden szerdán, az mit jelent? Ő szívesen eljön megint megnézni az összes hangszert, válaszolta. De hogy külön, a zenetanárral, meg velem? Hát jó, mondta, én dobolhatok, ha akarok, de ő nem fog a pasihoz szólni, az tuti! – válaszolta.
Na szóval így történt, hogy végülis nem írattuk be. Egyszerűen nem áll még rá készen szociálisan. És hiába mondta a gyerekorvos, hogy gyógyítsuk a kutyaharapást szőrivel, azaz a félénkséget a szociális helyzetekkel, én ennek nem (nagyon) látom az értelmét. Hogy a családi energiákat, időt arra szánjuk, hogy minden szerdán 20 percre odalogisztikázzuk a gyereket, aki legszívesebben pedig inkább otthon rajzolgatna.
Aztán persze lehet hogy jó lett volna, Boni hamar lelkesedik minden iránt. Könnyebb lett volna most, mint jövőre, az iskolakezdéssel együtt, amikor már szolfézsra is kell járni.
Mert miért ne, ha jól érezné magát? Ha esetleg még tanulna is valamit? Ha szívesen menne? Mert mikor tanuljon meg egy ember három nyelven beszélni, hangszeren játszani és biztonságosan úszni ha nem gyerekkorában? Nézzünk szembe a tényekkel: szerintem Boni semmiben sem kiemelkedően tehetséges, a fiam nyilvánvalóan nem zseni. Szeret bizonyos dolgokat (rajzolni, rajzolni, rajzolni), de sok minden másban is ügyes, ha nem is a legjobb (mozgás, nyelv, matek). Szóval pont az a típus, akiből egy kis odafigyeléssel és kitartással bármi lehet.
Azonban közben beindult az ovi (erről majd írok) és egyértelművé vált, hogy Boninak még mindig nehéz az elválás. Rájöttem, hogy felesleges lenne bárhová is beiratni, mert még az is lehet, hogy csak sírva lesz hajlandó bemenni. Miért kényszerítsem egy újabb gyerekközösségbe, amikor még az oviba sem szívesen jár?
Amikor ezt elmondtam a zenesuli titkárságán, egy nő azt javasolja: irassam be egyéni különórára, ahová én is bemehetek Bonival. Szuper ötletnek tűnt, megkérdeztem a gyereket, hogy milyen hangszert szerete. Xilofont! – vágta rá rögtön (és csak azért, mert az ő értelmezésében gitározni és zongorázni már TUD. Ekkor vetettem el az ötletet, hogy ukulelézni fog, amit pedig a saját tanárom tart.). Xilofonóra nincs, de a titkárnő szerint akkor a dob pont jó lenne.
Elmentünk (értsd: elráncigáltam Bonit) a zeneiskola nyílt napjára. Zseniális volt! Tanárok felügyelete mellett mindenféle hangszert ki lehetett próbálni, a hárfától a dudán keresztül a nagybőgőig (te jó ég, milyen nehéz lefogni a húrjait!). A dobtanár tök szimpinek tűnt, a dob (nem tudom mi a rendes neve magyarul, sok dob és két cintányér) impozáns volt. De sajna Boni csak a hátam mögül kukucskált ki, megszólalni sem volt hajlandó. Úgyhogy én ültem le a dob mögé, és kaptam az egyszerű, de annál nehezebb és érdekesebb feladatokat (különböző ritmust ütni két kézzel, felválltva stb). A tanár azt javasolta, írassam be Bonit heti 20 percre, majd szépen, játékosan, xilofont is bevetve tanítgatja. Boni a beszélgetés közben égett a vággyal, hogy dobolhasson, de nem mert; ezért az én kezemet mozgatva ütötte a dobot.
Otthon meghánytuk-vetettük a dolgoz Z-vel. Ő nem nagyon érti, miért kellene egy ovis gyereket bárhová is beiratni, de rám bízta. Én pedig nagyon hezitáltam. Boni az a típusú gyerek, aki gyakran fél az új helyzetektől, noszogatni, győzködni kell, megtapsolni, és ha sikerül neki valami, ő a legboldogabb. Ugyanakkor volt már arra is példa, konkrétan egy téli vakáció alatt, hogy én erőltettem a síelést, de nem ment sehogy sem, nem akart ott marani, nem akarta kipróbálni.
Petra barátnőm arra mutatott rá, hogy a különórára hordozgatós szülők nem a saját szenvedélyüket és ki nem élt vágyaikat akarják-e a gyerekeikkel megvalósíttatni? Biztosan így van: a zenesuliba beérvén, amikor megcsapott az épület szaga, arra gondoltam, hogy te jó ég, mennyire szeretem ezt! De hát hogyan neveljen az ember gyereket, ha nem a saját tapasztalatai alapján? Aztán meg: ha nem ismerteti meg a gyerekkel a lehetőségeket, akkor az hogyan tudjon később élni velük?
De végülis az döntött, hogy beszéltem Bonival. Megkérdeztem, akar e minden héten járni dobolni. Eleve a kérdést nem értette: hogyhogy minden szerdán, az mit jelent? Ő szívesen eljön megint megnézni az összes hangszert, válaszolta. De hogy külön, a zenetanárral, meg velem? Hát jó, mondta, én dobolhatok, ha akarok, de ő nem fog a pasihoz szólni, az tuti! – válaszolta.
Na szóval így történt, hogy végülis nem írattuk be. Egyszerűen nem áll még rá készen szociálisan. És hiába mondta a gyerekorvos, hogy gyógyítsuk a kutyaharapást szőrivel, azaz a félénkséget a szociális helyzetekkel, én ennek nem (nagyon) látom az értelmét. Hogy a családi energiákat, időt arra szánjuk, hogy minden szerdán 20 percre odalogisztikázzuk a gyereket, aki legszívesebben pedig inkább otthon rajzolgatna.
Aztán persze lehet hogy jó lett volna, Boni hamar lelkesedik minden iránt. Könnyebb lett volna most, mint jövőre, az iskolakezdéssel együtt, amikor már szolfézsra is kell járni.
2018. szeptember 7., péntek
Témák
Olyan jó, hogy Boni már sok mindenben partner; megért, elfogad, kompromisszumot köt, visszaemlékezik, számon tart. Annyi mindent lehet már vele csinálni! Lehet vele például értelmesen beszélgetni, terveket kovácsolni. A klasszikus miért? és hogyan?-kérdéseken kívül azonban vannak olyan visszatérő beszédtémái, amelyeket nem elég egyszer vagy kétszer átbeszélni. Ezeket minden nap többször (SZÁZEZERSZER) felvet, megtárgyal, megvitat. Amolyan mániákus módon. Noha nálunk (még?) nem divat a transzformátor, a dinoszaurusz, a pókember, az autóversenyzés, a csillagok háborúja, a foci stb., úgy látszik, helyettük most ezek vannak terítéken. Viszont eléggé igénybe veszik az ember türelmét és kitartását, egyrészt az ismétlődő jellegük, másrészt a megválaszolhatatlanságuk miatt. Ezek azok:
– Ki kit szeret a legjobban a világon. Akkor kezdődött, amikor most nyáron világossá és kézzelfoghatóvá vált a számára, hogy az apjának rajta kívül vannak más gyerekei. A kis bíró azóta rang- és besorol. További variációi a témának: engem kit szeret a legjobban a világon (ő maga), ő milyen sorrendben szereti az embereket (legjobban engem meg az apját, aztán Matéo-t, a nagyszüleit, a kutyájukat, a nagynénjét, és a királynőket.). Szeret-e minket Szuszi, a szüleim kutyája? Ha mérges rám, akkor pukkadozva kijelenti, hogy soha többé nem fog szeretni. A szeretet téma kiterjed a kajákra is: ki mit szeret enni a legjobban (főételből, desszertből, gyümölcsből), ki olyan elvetemült, hogy nem szereti a tésztát.
– Az aranyosak és a nem aranyosak. Ezzel a kategorizálással a sírba visz. Pedig nem hallhat tőlünk ilyen fekete-fehér típusú fölosztást, amely szerint vannak a jók és a rosszak, és mégis! Az ő szemében valaki vagy aranyos, vagy sem. Még az állatokat is így osztályozza: a szúnyog nem aranyos, mert megcsíp, a méhecske igen, mert mézet csinál nekünk (bár amikor elmondtam, hogy eredetileg nem is nekünk csinálja, elgondolkodott). Lili egyszer farkasokat, kutyákat rajzolgatott, kihallottam a szobájából, hogy Boni érdeklődik tőle: ez aranyos kutya?
– Tudok-e varázsolni, ki és mit tud varázsolni, hol lehet kapni varázspálcát, mikor veszünk mi is. Különben pedig ő maga is tud varázsolni, csiribí-csiribá (gombokat tüntet el a zsebébe) és repülni is (nagyokat ugrál)! Nyáron a húgommal egyszer úgy csináltunk, mintha az automata sorompót közös varázslattal nyitottuk volna ki, azóta (plusz a Mary Poppinsban látottakat figyelembe véve) meg van róla győződve, hogy varázsolni gyerekjáték.
– Meg akar tanulni angolul. Lövésem sincs, hogy ez honnan jön neki, de folyton kérdezgeti, hogy ezt-azt hogyan mondják (és írják) angolul. Sőt, jelenti ki: ő tulajdonképpen már tud angolul! Gud móóóling, jesz, tenkjú – sorolja büszkén. Angol gyerekdalokat akar hallgatni, és noha elvileg ellenzem, a gyakorlatban lehet, hogy mégis beíratjuk valami angoltanulós különórára (ilyen az, amikor a tuti gyereknevelési elveket a gyerek születése után átértékeli az ember).
– És van a klasszikus, egy-másfél éve tartó betű- és KRESZ-táblamánia. Minden táblát kommentel, lerajzol, kiragaszt (kedvence a behajtani tilos és a dohányozni tilos; a lakásban mindenfelé tiltó táblákba botlunk) és mindent lebetűztet, leír, elolvastat. A toll meg a papír nálunk játszótéri alapfelszerelés, tegnap pl. Cellux-ot mentünk vásárolni neki, mert elfogyott (az irományait is kiragasztja). Tulajdonképpen ennyi energiával már meg is kellett volna tanulnia olvasni, nem is értem, miért nem (talán mert tényleg nincs szivacsból az agyuk a gyerekeknek: ő pl. rendszerint elfelejti a rég nem hallott mesék végét, és folyamatosan ugyanazokat a hibákat követi el franciául is és magyarul is: pl. szépebb, a szebb helyett). Azért fura ez az írás- és olvasásmánia, mert nem mondanám, hogy rajong a könyvekért. A cetliken, prospektusokon, névjegykártyákon lévő irományokért viszont meg van veszve: elolvastatja, lemásolja, fölragasztja őket. Könyveket is készít, illusztrál, majd lediktáltatja velem a sztorit, amit rá akar írni. Tegnap kikönyörgött tőlünk egy mappát (a lyukasztó- és tűzőgépet már eleve az ő szobájába tároljuk). Oviba menet azt kérte, hogy meséljek egy mesét a „darázscsaládról, amikor nem álltak meg a STOP-táblánál!”.
– Ki kit szeret a legjobban a világon. Akkor kezdődött, amikor most nyáron világossá és kézzelfoghatóvá vált a számára, hogy az apjának rajta kívül vannak más gyerekei. A kis bíró azóta rang- és besorol. További variációi a témának: engem kit szeret a legjobban a világon (ő maga), ő milyen sorrendben szereti az embereket (legjobban engem meg az apját, aztán Matéo-t, a nagyszüleit, a kutyájukat, a nagynénjét, és a királynőket.). Szeret-e minket Szuszi, a szüleim kutyája? Ha mérges rám, akkor pukkadozva kijelenti, hogy soha többé nem fog szeretni. A szeretet téma kiterjed a kajákra is: ki mit szeret enni a legjobban (főételből, desszertből, gyümölcsből), ki olyan elvetemült, hogy nem szereti a tésztát.
– Az aranyosak és a nem aranyosak. Ezzel a kategorizálással a sírba visz. Pedig nem hallhat tőlünk ilyen fekete-fehér típusú fölosztást, amely szerint vannak a jók és a rosszak, és mégis! Az ő szemében valaki vagy aranyos, vagy sem. Még az állatokat is így osztályozza: a szúnyog nem aranyos, mert megcsíp, a méhecske igen, mert mézet csinál nekünk (bár amikor elmondtam, hogy eredetileg nem is nekünk csinálja, elgondolkodott). Lili egyszer farkasokat, kutyákat rajzolgatott, kihallottam a szobájából, hogy Boni érdeklődik tőle: ez aranyos kutya?
– Tudok-e varázsolni, ki és mit tud varázsolni, hol lehet kapni varázspálcát, mikor veszünk mi is. Különben pedig ő maga is tud varázsolni, csiribí-csiribá (gombokat tüntet el a zsebébe) és repülni is (nagyokat ugrál)! Nyáron a húgommal egyszer úgy csináltunk, mintha az automata sorompót közös varázslattal nyitottuk volna ki, azóta (plusz a Mary Poppinsban látottakat figyelembe véve) meg van róla győződve, hogy varázsolni gyerekjáték.
– Meg akar tanulni angolul. Lövésem sincs, hogy ez honnan jön neki, de folyton kérdezgeti, hogy ezt-azt hogyan mondják (és írják) angolul. Sőt, jelenti ki: ő tulajdonképpen már tud angolul! Gud móóóling, jesz, tenkjú – sorolja büszkén. Angol gyerekdalokat akar hallgatni, és noha elvileg ellenzem, a gyakorlatban lehet, hogy mégis beíratjuk valami angoltanulós különórára (ilyen az, amikor a tuti gyereknevelési elveket a gyerek születése után átértékeli az ember).
– És van a klasszikus, egy-másfél éve tartó betű- és KRESZ-táblamánia. Minden táblát kommentel, lerajzol, kiragaszt (kedvence a behajtani tilos és a dohányozni tilos; a lakásban mindenfelé tiltó táblákba botlunk) és mindent lebetűztet, leír, elolvastat. A toll meg a papír nálunk játszótéri alapfelszerelés, tegnap pl. Cellux-ot mentünk vásárolni neki, mert elfogyott (az irományait is kiragasztja). Tulajdonképpen ennyi energiával már meg is kellett volna tanulnia olvasni, nem is értem, miért nem (talán mert tényleg nincs szivacsból az agyuk a gyerekeknek: ő pl. rendszerint elfelejti a rég nem hallott mesék végét, és folyamatosan ugyanazokat a hibákat követi el franciául is és magyarul is: pl. szépebb, a szebb helyett). Azért fura ez az írás- és olvasásmánia, mert nem mondanám, hogy rajong a könyvekért. A cetliken, prospektusokon, névjegykártyákon lévő irományokért viszont meg van veszve: elolvastatja, lemásolja, fölragasztja őket. Könyveket is készít, illusztrál, majd lediktáltatja velem a sztorit, amit rá akar írni. Tegnap kikönyörgött tőlünk egy mappát (a lyukasztó- és tűzőgépet már eleve az ő szobájába tároljuk). Oviba menet azt kérte, hogy meséljek egy mesét a „darázscsaládról, amikor nem álltak meg a STOP-táblánál!”.
2018. július 24., kedd
Határok feszegetése
- Bonikám, ne menj túl ezen a vonalon, mert vizes leszel!
- Miért, mama?
- Mert idáig fröcsköl föl a víz. A vonalig mehetsz.
(Visszamegy a vonalig. Hezitál. Majd mindkét lábbal rááll a vonalRA.)
- Nem jó, maradj a vonalon belül!
- De mama, nem mentem túl! (a sarkára mutat)
- Dehogyis, kilógsz!
- Nem lógok ki!
- Na gyere ide azonnal!
(Visszajön. Kicsit később az EGYIK lábát kiteszi a vonalon túlra.)
- Boni! Mit mondtam?
- Nézd, itt vagyok! (mutat ártatlanul a vonalon belüli lábára)
- És a másik láb? Azt mondtam, maradj a vonaln innen!
(Visszamegy. Gondolkodik. Purpárléba kezd.)
- Mama, mi az, hogy a vonalon innen?
- Az azt jelenti, hogy a vonalig szabad menni. Tovább nem.
- De miért?
- Mert vizes leszel.
- Nem leszek vizes. Nézd, már nem is fröcsköl idáig a víz!
- Dehogynem.
- De nem!
- De igen!
- Miért?
- Mert... mert azt mondtam!!
(Boni kilógatja mindkét kezét a vonalon túlra)
- Hééé!
- Nem lettem vizes! (dugja hátra mindkét kezét)
- Dehogynem! Tiszta víz a pulcsid!
- Eeeeeez? Ez nem víz! (ártatlan szemek)
- Vizes vagy!
- Pedig itt voltam! Nem mentem oda!
(Sóhajtok egyet. Majd amikor nem nézek oda egy pillanatra, Boni kirohan a vonalon túlra, majd visszaszalad.)
- Hééé! Láttalak!
- Igen, mama, de... de most nem lettem vizes! (tényleg nem)
- De megtiltottam, és mégis kimentél! Most megbüntetlek.
- Mi lesz a büntetés? (kérdezi érdeklődve, csillogó szemmel)
- Hazamegyünk.
(Alkudozási fázis indul)
- Neeeeee! Nem akarok hazamenni!
- De megyünk.
- De neeeeeeem mondtad!
- Most mondom.
- De előtte nem mondtad!!
- Bonikám, sajnálom. Ismered a szabályokat, világos voltam. Ha nem fogadsz szót, annak következményei vannak. Indulás!
- Neeeeee! (sírásra görbül a szája)
- De igen. Na nyomás!
- Utolsó esély! Utolsó esély!!
- Tudod, hogy nálam nincs utolsó esély.
- De a papánál van!
- Én nem a papa vagyok.
- Akkor kivételesen! Csak most az egyszer!
(Büdös kölke, persze maradtunk.)
- Miért, mama?
- Mert idáig fröcsköl föl a víz. A vonalig mehetsz.
(Visszamegy a vonalig. Hezitál. Majd mindkét lábbal rááll a vonalRA.)
- Nem jó, maradj a vonalon belül!
- De mama, nem mentem túl! (a sarkára mutat)
- Dehogyis, kilógsz!
- Nem lógok ki!
- Na gyere ide azonnal!
(Visszajön. Kicsit később az EGYIK lábát kiteszi a vonalon túlra.)
- Boni! Mit mondtam?
- Nézd, itt vagyok! (mutat ártatlanul a vonalon belüli lábára)
- És a másik láb? Azt mondtam, maradj a vonaln innen!
(Visszamegy. Gondolkodik. Purpárléba kezd.)
- Mama, mi az, hogy a vonalon innen?
- Az azt jelenti, hogy a vonalig szabad menni. Tovább nem.
- De miért?
- Mert vizes leszel.
- Nem leszek vizes. Nézd, már nem is fröcsköl idáig a víz!
- Dehogynem.
- De nem!
- De igen!
- Miért?
- Mert... mert azt mondtam!!
(Boni kilógatja mindkét kezét a vonalon túlra)
- Hééé!
- Nem lettem vizes! (dugja hátra mindkét kezét)
- Dehogynem! Tiszta víz a pulcsid!
- Eeeeeez? Ez nem víz! (ártatlan szemek)
- Vizes vagy!
- Pedig itt voltam! Nem mentem oda!
(Sóhajtok egyet. Majd amikor nem nézek oda egy pillanatra, Boni kirohan a vonalon túlra, majd visszaszalad.)
- Hééé! Láttalak!
- Igen, mama, de... de most nem lettem vizes! (tényleg nem)
- De megtiltottam, és mégis kimentél! Most megbüntetlek.
- Mi lesz a büntetés? (kérdezi érdeklődve, csillogó szemmel)
- Hazamegyünk.
(Alkudozási fázis indul)
- Neeeeee! Nem akarok hazamenni!
- De megyünk.
- De neeeeeeem mondtad!
- Most mondom.
- De előtte nem mondtad!!
- Bonikám, sajnálom. Ismered a szabályokat, világos voltam. Ha nem fogadsz szót, annak következményei vannak. Indulás!
- Neeeeee! (sírásra görbül a szája)
- De igen. Na nyomás!
- Utolsó esély! Utolsó esély!!
- Tudod, hogy nálam nincs utolsó esély.
- De a papánál van!
- Én nem a papa vagyok.
- Akkor kivételesen! Csak most az egyszer!
(Büdös kölke, persze maradtunk.)
2018. július 6., péntek
A ciki, a menő és az óvónéni
Teljesen azt hittem, hogy a ciki-menő kategória, a szégyenérzet, sőt, még a kissebbségi érzés is mind tanult, azaz a társadalmi szocializáció során elsajátított dolgok, és következésképpen ha egy adott környezetben (pl. család) a jelenség nem létezik, akkor a csoport tagjai (pl. gyerekek) automatikusan meg sem tapasztalják ezeket az érzéseket. Magyarán: ha nem tudja a gyerek, hogy van olyan, hogy ciki, akkor nem is fogja magát annak érezni.
Nekem ez így tűnt logikusnak, noha érzem én, hogy érvelésem sok helyen hibás, vegyük csak például a definíciók fájó hiányát („ciki”) vagy a megfogalmazás sajnálatos sarkosságát („a jelenség nem létezik”).
De áttérve az elméletről a konkrétra: mi soha nem mondtuk Boninak pl. azt, hogy sírni gáz dolog lenne, vagy hogy tévedni nem szabad. Szabadon választhatja a kedvenc színét, a rózsaszínt, nincs megbélyegezve, kinevetve (csak azt a kérését utasítottam vissza, hogy vegyek neki egy szoknyát). Soha nem hasonlítottuk őt más gyerekekhez, és tőlünk sem hallott becsmérő szavakat másokról. Egyedül az emberi butaság az, ami mindkettőnket kiakaszt, azért valóban szoktunk poénkodni Boni előtt, bizonyos embereket/jelenségeket kifigurázva.
De összességében azt gondolom, hogy Boni tőlünk nem halhatot másokat ócsároló szavakat. És mivel mi magunk is próbálunk magasról tenni mások véleményére (főleg Z.), annak sem lehetett tanúja, hogy ki lennénk szolgáltatva idegeneknek, akár érzelmileg, akár máshogy.
Erre mit látok? Múltkor a játszótéren észrevettük, hogy a padon rajzolgatott az egyik kis csoporttársa. Boni szólt is, hogy nézd, ott van a Florine! Tudtam, hogy Boni úgysem fog odaköszönni neki, ezért hangosan mondtam a kislánynak: Szia Florine! A lány fölnézett, és Bonival mindketten láttuk, hogy az valójában nem is ő, csak egy rá hasonlító kislány.
Boni elszaladt, szerintem hülyén érezte magát. De miért? Szerintem a kislány nem is hallotta jól, hogy összetévesztettük valakivel, és amúgy is, tényleg baromira hasonlított Florine-ra. Mondtam is neki: nahát, majdnem a Florine! De ami még inkább meglepő: már rég elfelejtettem az egészet, amikor Boni odasündörgött hozzám, és azt kérdezte: Mama, de ugye nem fogod megmondani az óvó néninek? (kérdő tekintet a részemről, majd folytatja:) Hát hogy nem a Florine volt az!
És itt elérkeztünk ahhoz a személyhez, akinek a szerepét és jelentőségét a fiam életében alábecsültem: az óvónő. Ma van az utolsó nap. Tegnap vettem a nőnek egy ajándékot, teljesen szembemenve az elveimmel (lásd múltkori poszt), viszont betagozódva az itteni szokásokba (no komment). De végülis nem bánom, a nőt szerettük, Boni meg teljesen odáig volt, hogy megajándékozzuk. Egész délután róla beszélt, rajzolt neki, egy borítékba rakott kisebb-nagyobb ajándékot, többek között egy gombot. Becsomagolta, és ráírta ákom-bákom betűkkel (lediktáltatta velem): GENTILLE MAITRESSE, JE T'AIME. (Kedves óvónéni, szeretlek!). Amikor azt kérdezte, hogy hogyan kell írni a szeretleket, elpirult. Belémcsapott a felismerés: amikor reggelente azt kérte, hogy az óvó néni erőnek erejével fejtse le őt rólam (mindig a lábamba csimpaszkodott), akkor tulajdonképpen nem tőlem nem tudott szabadulni, hanem lehet, hogy az óvőnő figyelmét akarta kivívni? A kontár pszichológus, aki vagyok!
Ma reggel szegénykém visszakozott. Visszavette a borítékot, benne a gombbal („De Mama, ez nem kell az óvónéninek, ez csak egy gomb!!”). Könyörgött, hogy radírozzuk le a JE T'AIME feliratot.
Nekem ez így tűnt logikusnak, noha érzem én, hogy érvelésem sok helyen hibás, vegyük csak például a definíciók fájó hiányát („ciki”) vagy a megfogalmazás sajnálatos sarkosságát („a jelenség nem létezik”).
De áttérve az elméletről a konkrétra: mi soha nem mondtuk Boninak pl. azt, hogy sírni gáz dolog lenne, vagy hogy tévedni nem szabad. Szabadon választhatja a kedvenc színét, a rózsaszínt, nincs megbélyegezve, kinevetve (csak azt a kérését utasítottam vissza, hogy vegyek neki egy szoknyát). Soha nem hasonlítottuk őt más gyerekekhez, és tőlünk sem hallott becsmérő szavakat másokról. Egyedül az emberi butaság az, ami mindkettőnket kiakaszt, azért valóban szoktunk poénkodni Boni előtt, bizonyos embereket/jelenségeket kifigurázva.
De összességében azt gondolom, hogy Boni tőlünk nem halhatot másokat ócsároló szavakat. És mivel mi magunk is próbálunk magasról tenni mások véleményére (főleg Z.), annak sem lehetett tanúja, hogy ki lennénk szolgáltatva idegeneknek, akár érzelmileg, akár máshogy.
Erre mit látok? Múltkor a játszótéren észrevettük, hogy a padon rajzolgatott az egyik kis csoporttársa. Boni szólt is, hogy nézd, ott van a Florine! Tudtam, hogy Boni úgysem fog odaköszönni neki, ezért hangosan mondtam a kislánynak: Szia Florine! A lány fölnézett, és Bonival mindketten láttuk, hogy az valójában nem is ő, csak egy rá hasonlító kislány.
Boni elszaladt, szerintem hülyén érezte magát. De miért? Szerintem a kislány nem is hallotta jól, hogy összetévesztettük valakivel, és amúgy is, tényleg baromira hasonlított Florine-ra. Mondtam is neki: nahát, majdnem a Florine! De ami még inkább meglepő: már rég elfelejtettem az egészet, amikor Boni odasündörgött hozzám, és azt kérdezte: Mama, de ugye nem fogod megmondani az óvó néninek? (kérdő tekintet a részemről, majd folytatja:) Hát hogy nem a Florine volt az!
És itt elérkeztünk ahhoz a személyhez, akinek a szerepét és jelentőségét a fiam életében alábecsültem: az óvónő. Ma van az utolsó nap. Tegnap vettem a nőnek egy ajándékot, teljesen szembemenve az elveimmel (lásd múltkori poszt), viszont betagozódva az itteni szokásokba (no komment). De végülis nem bánom, a nőt szerettük, Boni meg teljesen odáig volt, hogy megajándékozzuk. Egész délután róla beszélt, rajzolt neki, egy borítékba rakott kisebb-nagyobb ajándékot, többek között egy gombot. Becsomagolta, és ráírta ákom-bákom betűkkel (lediktáltatta velem): GENTILLE MAITRESSE, JE T'AIME. (Kedves óvónéni, szeretlek!). Amikor azt kérdezte, hogy hogyan kell írni a szeretleket, elpirult. Belémcsapott a felismerés: amikor reggelente azt kérte, hogy az óvó néni erőnek erejével fejtse le őt rólam (mindig a lábamba csimpaszkodott), akkor tulajdonképpen nem tőlem nem tudott szabadulni, hanem lehet, hogy az óvőnő figyelmét akarta kivívni? A kontár pszichológus, aki vagyok!
Ma reggel szegénykém visszakozott. Visszavette a borítékot, benne a gombbal („De Mama, ez nem kell az óvónéninek, ez csak egy gomb!!”). Könyörgött, hogy radírozzuk le a JE T'AIME feliratot.
2018. június 19., kedd
Egy szegény apuka sorsa
Noha Z. az, aki:
– éjjel felkel a gyerekhez,
– sőt, ha Boni beteg, ébresztőórára kelti magát hajnali 1-kor, majd hajnali 2-kor, majd hajnali 3-kor, hogy megnézze, minden rendben van-e,
– egy kis takarót tesz az ágy rácsához, nehogy az megnyomja a gyerek arcát,
– majdnem mindig elhozza az oviból, és gyakran viszi is,
– nem hajlandó máshol tölteni a hétvégéit, utazásaiból is mindig hazajön, néha éjfélkor, hullafáradtan,
– elmondja Boninak naponta százszor is hogy Je t'aime,
– méri a lázát,
– csinálja majdnem minden reggel a kakaóját,
– fürdeti,
– aggódja magát halálra kis horzsolásokon, amire akkurátusan kenegeti a naptejet, hogy nehogy később meglátsszon,
– az említett naptejeket hosszú netes böngészés és gyógyszertárbéli konzultációk után veszi meg,
– és kapcsolja ki a wifit minden este, nehogy káros sugárzás érje a gyereket.
Ennek ellenére:
– Amikor az orvosnál a státuszvizsgálaton leültünk egy-egy székre, és a megszeppent Boninak azt mondta az doktornő, hogy üljön valamelyik szülője ölébe, automatikusan, ösztönösen, mintegy zsigerből az én ölembe ült.
– Ha nagyon beüti magát és megijed, és mindketten összeszaladunk a nagy ijedség miatt, és azt sem tudjuk, hogy a mentőket hívjuk előbb vagy a gyereket nyugtassuk meg, akkor Boni mindig hozzám bújik először.
– Ha Z-vel vitatkozunk (veszekszünk) valamin, ilyen volt nemrég a Lili-ügy vagy tegnap este amikor Z. kidobta az összes maradék kaját, amit nagy gonddal főztem, noha tudtatta volna, hogy én minden hétfőn a gitárórám után vacsorázom, szóval ilyenkor Boni akkor is, ha éppen fogalma sincs, hogy miről van szól, és azt sem tudhatja, hogy kinek volt igaza, mindig az én pártomra áll, és nagy hangon véleményezi az egészet, úgymint: Maman a raison! Tu es méchant, papa! (=Mamának van igaza, gonosz vagy, papa).
Azt hiszem, fordított esetben nem esne mindez rosszul nekem, hiszen egyrészt tudnám, hogy a gyerekem így is, úgy is szeret, másrészt örülnék, hogy valakihez ennyire szorosan kötődik. Szerintem a helyzetre vetélkedésként tekinteni, benne sértést tudni vélni nem érdemes – gondolom ezt most –, noha tényleg felsejlik itt-ott valamiféle halvány versenyjelleg. Nekem is szokta néha mondnai hogy nem vád árános (nem vagy aranyos), mint pl. amikor meg kell ennie valamit, de ezen csak röhögök.
Ellenben Z. teljesen kivan, és próbálja nem mutatni, de ez az egész baromi rosszul esik neki. Tény, hogy egyszülős családban nőtt föl, nem tudja, milyen az, amikor egy gyerek két szülőt szeret egyszerre, és az is tény, hogy a volt felesége a válásuk után megpróbálta elidegeníteni tőle a gyerekeit (hatalmas és be nem gyógyuló sebeket szerezve ezzel a saját gyerekeinek, annyira döbbenetes. Ld. Salamon király történetét).
– éjjel felkel a gyerekhez,
– sőt, ha Boni beteg, ébresztőórára kelti magát hajnali 1-kor, majd hajnali 2-kor, majd hajnali 3-kor, hogy megnézze, minden rendben van-e,
– egy kis takarót tesz az ágy rácsához, nehogy az megnyomja a gyerek arcát,
– majdnem mindig elhozza az oviból, és gyakran viszi is,
– nem hajlandó máshol tölteni a hétvégéit, utazásaiból is mindig hazajön, néha éjfélkor, hullafáradtan,
– elmondja Boninak naponta százszor is hogy Je t'aime,
– méri a lázát,
– csinálja majdnem minden reggel a kakaóját,
– fürdeti,
– aggódja magát halálra kis horzsolásokon, amire akkurátusan kenegeti a naptejet, hogy nehogy később meglátsszon,
– az említett naptejeket hosszú netes böngészés és gyógyszertárbéli konzultációk után veszi meg,
– és kapcsolja ki a wifit minden este, nehogy káros sugárzás érje a gyereket.
Ennek ellenére:
– Amikor az orvosnál a státuszvizsgálaton leültünk egy-egy székre, és a megszeppent Boninak azt mondta az doktornő, hogy üljön valamelyik szülője ölébe, automatikusan, ösztönösen, mintegy zsigerből az én ölembe ült.
– Ha nagyon beüti magát és megijed, és mindketten összeszaladunk a nagy ijedség miatt, és azt sem tudjuk, hogy a mentőket hívjuk előbb vagy a gyereket nyugtassuk meg, akkor Boni mindig hozzám bújik először.
– Ha Z-vel vitatkozunk (veszekszünk) valamin, ilyen volt nemrég a Lili-ügy vagy tegnap este amikor Z. kidobta az összes maradék kaját, amit nagy gonddal főztem, noha tudtatta volna, hogy én minden hétfőn a gitárórám után vacsorázom, szóval ilyenkor Boni akkor is, ha éppen fogalma sincs, hogy miről van szól, és azt sem tudhatja, hogy kinek volt igaza, mindig az én pártomra áll, és nagy hangon véleményezi az egészet, úgymint: Maman a raison! Tu es méchant, papa! (=Mamának van igaza, gonosz vagy, papa).
Azt hiszem, fordított esetben nem esne mindez rosszul nekem, hiszen egyrészt tudnám, hogy a gyerekem így is, úgy is szeret, másrészt örülnék, hogy valakihez ennyire szorosan kötődik. Szerintem a helyzetre vetélkedésként tekinteni, benne sértést tudni vélni nem érdemes – gondolom ezt most –, noha tényleg felsejlik itt-ott valamiféle halvány versenyjelleg. Nekem is szokta néha mondnai hogy nem vád árános (nem vagy aranyos), mint pl. amikor meg kell ennie valamit, de ezen csak röhögök.
Ellenben Z. teljesen kivan, és próbálja nem mutatni, de ez az egész baromi rosszul esik neki. Tény, hogy egyszülős családban nőtt föl, nem tudja, milyen az, amikor egy gyerek két szülőt szeret egyszerre, és az is tény, hogy a volt felesége a válásuk után megpróbálta elidegeníteni tőle a gyerekeit (hatalmas és be nem gyógyuló sebeket szerezve ezzel a saját gyerekeinek, annyira döbbenetes. Ld. Salamon király történetét).
2018. június 18., hétfő
Városnézés gyerekkel
Azt hiszem, ez volt az első olyan eset, hogy kifejezetten turisztikai célból elutaztunk egy olyan városba, amelyet egyikőnk sem ismert még, és hogy a városnézés során nem volt már segítségünkre a babakocsi. A kérdéses város tőlünk egy órányira található, és szerintem nekünk ebben az egészben még mindig az utazás a legnehezebb. Pedig Boni már nem sír, de még így sem bírja jól a bekötöttséget és a monotonitást, én meg nem bírom jól a folyamatos dumálást, kérdezősködést, szerepjátékot. Na, de valahogy túléltük; visszafelé egyébként nehezebb volt, amikor meg kellett akadályozni, hogy akár csak öt percre is elaludjon.
Nem indultunk olyan naiv reményekkel, hogy Bonit érdekelni fogják majd a barokk templomok meg a neogótikus városháza; egyszerűen csak egy napot szerettünk volna együtt eltölteni máshol, és ezt a törekvésünket sikeresen meg is valósítottuk. Boni emlékezett még Németországra, mert idén is megszálltunk egy német városban Magyarország felé menet. De a földrajzi fogalmakkal (ország-város-utca) még nincs igazában tisztában, sőt, az idegen nyelvekkel sem: ki, hol, milyen nyelvet beszél; számára az ismeretlen nyelv mind „angol”. És amikor németekkel nyelvtudás híján mi angolul beszéltünk, az végképp megkavarta. Nem magyarázom agyon a dolgokat amúgy; csak idő kérdése, és úgyis rájön mindenre magától.
Boni ízlése és érdeklődése volt az, ami köré felépítettük a napot. Vicces, hogy mi érdekel egy ekkora gyereket, mit vesz észre: jé, a közlekedési lámpák piros és zöld emberkéi másmilyenek! És közben pityeg is valami! Itt egy szökőkút, ott egybarokk templ kosárlabdapálya. Sajna Boni utál gyalogolni. De nagyon. Úgyhogy fagyizóval, játszótérrel és villamosozással vettük rá, hogy mégiscsak lássunk valamit a városból. Összesen 7,5 km-t mentünk, ami nem sok, de Bonihoz képest, aki legszívesebben cipeltette volna magát, mégiscsak valami. Csak azért nem mentünk többet, mert nem bírtam már hallani, hogy mikor érünk már oda?? messze van még?? sokat kell még járni?? hol az autó?? stb.
A legjobb az volt, hogy egy nő elirányított minket egy szuper játszótérre; magunktól nem találtunk volna rá. Hársfák és kávézók övezte pici játszótér volt, ki gondolta volna, hogy egy idegen városban ez lesz az egyik legemlékezetesebb hely. Franciaországban ritkák a hinták, Budapesten meg mindig foglaltak voltak, főleg az a nagy, többszemélyes, kör alakú, amelyben el lehet terülni. Na itt volt egy ilyen. Be is fészkeltük magunkat, és ötpercenként ébresztettük a padon alvó Z-t, hogy lökjön már meg mindket. Ez olyan magasra megy, hogy Boni félt; javasoltam, hogy énekeljünk, az éneklésért felelős agyterület kikapcsoltja a félelemérzetért felelős agyterületet, olvastam egyszer valahol. Hogy igaz-e vagy sem, nem tudom, de hangosan, röhögve énekeltük a Suttog a fenyves c. dalt, ami évek óta, évszaktól függetlenül örökzöld sláger nálunk.
Ha rendszert nem is csinálunk belőle egyelőre, azért kezdetnek nem is volt olyan rossz ez a gyerekes városnézés!
Nem indultunk olyan naiv reményekkel, hogy Bonit érdekelni fogják majd a barokk templomok meg a neogótikus városháza; egyszerűen csak egy napot szerettünk volna együtt eltölteni máshol, és ezt a törekvésünket sikeresen meg is valósítottuk. Boni emlékezett még Németországra, mert idén is megszálltunk egy német városban Magyarország felé menet. De a földrajzi fogalmakkal (ország-város-utca) még nincs igazában tisztában, sőt, az idegen nyelvekkel sem: ki, hol, milyen nyelvet beszél; számára az ismeretlen nyelv mind „angol”. És amikor németekkel nyelvtudás híján mi angolul beszéltünk, az végképp megkavarta. Nem magyarázom agyon a dolgokat amúgy; csak idő kérdése, és úgyis rájön mindenre magától.
Boni ízlése és érdeklődése volt az, ami köré felépítettük a napot. Vicces, hogy mi érdekel egy ekkora gyereket, mit vesz észre: jé, a közlekedési lámpák piros és zöld emberkéi másmilyenek! És közben pityeg is valami! Itt egy szökőkút, ott egy
A legjobb az volt, hogy egy nő elirányított minket egy szuper játszótérre; magunktól nem találtunk volna rá. Hársfák és kávézók övezte pici játszótér volt, ki gondolta volna, hogy egy idegen városban ez lesz az egyik legemlékezetesebb hely. Franciaországban ritkák a hinták, Budapesten meg mindig foglaltak voltak, főleg az a nagy, többszemélyes, kör alakú, amelyben el lehet terülni. Na itt volt egy ilyen. Be is fészkeltük magunkat, és ötpercenként ébresztettük a padon alvó Z-t, hogy lökjön már meg mindket. Ez olyan magasra megy, hogy Boni félt; javasoltam, hogy énekeljünk, az éneklésért felelős agyterület kikapcsoltja a félelemérzetért felelős agyterületet, olvastam egyszer valahol. Hogy igaz-e vagy sem, nem tudom, de hangosan, röhögve énekeltük a Suttog a fenyves c. dalt, ami évek óta, évszaktól függetlenül örökzöld sláger nálunk.
Ha rendszert nem is csinálunk belőle egyelőre, azért kezdetnek nem is volt olyan rossz ez a gyerekes városnézés!
2018. június 7., csütörtök
Az Életnek tanultam
De úgy látszik, nem eleget. A gyerekneveléshez további diplomákra, oklevelekre és tanulmányokra lenne szükségem, például (de nem kizárólag) az alábbiak területén:
- állatorvos-tudomány (A csörgőkígyó csíp? Tud pisilni a szúnyog?)
- orvostudomány (Mit csinálnak a hasunkban az aranyos baktétriumok?)
- biológia (Miért van magja a cseresznyének és miért nincs magja a banánnak? Honnan van a vanília?)
- fizika (Hogyan fut az áram a kábelban? Hogyan működik a telefon? Miből van a tükör?)
- csillagászat (Miért van Hold? Miért fehérek a felhők?)
- filozófia (A mindenben benne van a semmi?)
És ezek csak az elmúlt napok kérdései azok közül, amelyekre kénytelen voltam azt válaszolni, hogy nem tudom, jobb esetben: majd megnézem az interneten*.
* Boni: Mama, én nagyon szeretem az internetet!!
Én (röhögök) És tudod mi az, kicsim?
Boni: Bah, oui, ahol mindent meg tudunk nézni... és mindent meg tudunk rendelni!
- állatorvos-tudomány (A csörgőkígyó csíp? Tud pisilni a szúnyog?)
- orvostudomány (Mit csinálnak a hasunkban az aranyos baktétriumok?)
- biológia (Miért van magja a cseresznyének és miért nincs magja a banánnak? Honnan van a vanília?)
- fizika (Hogyan fut az áram a kábelban? Hogyan működik a telefon? Miből van a tükör?)
- csillagászat (Miért van Hold? Miért fehérek a felhők?)
- filozófia (A mindenben benne van a semmi?)
És ezek csak az elmúlt napok kérdései azok közül, amelyekre kénytelen voltam azt válaszolni, hogy nem tudom, jobb esetben: majd megnézem az interneten*.
* Boni: Mama, én nagyon szeretem az internetet!!
Én (röhögök) És tudod mi az, kicsim?
Boni: Bah, oui, ahol mindent meg tudunk nézni... és mindent meg tudunk rendelni!
2018. június 4., hétfő
Kermesse
Na, már tudom, mit jelent ez a szó – standokat, célbalövést, tombolát, házisüti-vásárt stb. Az ovi (az iskolával karöltve) ilyen búcsúfélét rendezett a közelgő évvége alkalmából. Együtt mentünk Bonival, akinek nem nagyon tudtam előtte elmagyarázni, mire is számítson (iskolai ünnepélyt mondtam), mivel én sem nagyon tudtam, milyen is lesz. Odafelé még egy anyuka az ugrabugráló kisfiára mutatva azt mondta: Pierre egész nap ezt várta!
Mikor odaértünk, a következő látvány tárult a szemünk elé: egy felfújható ugrálóvár, sátrak mindenhol, kiabáló és fogócskázó gyerekek, beszélgető szülők, fontoskodó szervezők, porond. A sátrakban célbadobós és egyéb játékok (kockavetés, súly megtippelése, szembekötős akármi stb.) Tébláboltunk egy ideig (Bonikám: Mama, hol az ünnepély?), valahogy pont az ugrálóvárhoz keveredtünk, perceken belül hosszú sor kígyózott mögöttünk. Látván a tömeget, befizettem gyorsan Bonit egy nyolc perces ugrálásra, mert én ebbe a hosszú sorba be nem állok mégegyszer, gondoltam. Mind a sorbanállás, mind a fizetés tök kínkeservesen ment, az előttem álló nőnek nem volt aprója, a szervezőknek sem, egymás feje felett kellett bemondani és fizetni, közben emberek és gyerekek lökdösődtek mindenütt.
Boninak egy padra kellett volna leülnie a többiekkel, levenni a cipőjét és megvárni, hogy elkezdődjön a kifizetett nyolc perc. A többiek már izgatottan ültek zokniban egymás mellett, Bonikám csak ránézett a padra, és a fejét rázta: ő ide nem ül le. Ő nem vesz le semmiféle cipőt. Őt ez az egész cécó nem érdekli, és különben is hol az ünnepély?
Visszakunyeráltam a két eurót, elindultunk fölfedezni a sátrakat. Tömegnyomor. Mindenhol két eurót kértek, de Boni nem akart sehová sem sorban állni – az igazat megmondva, nekem sem volt semmi kedvem, de ezt nem árultam el neki. Sütit kért, azt egy padon ülve megette, miközben előttünk a csoporttársai szaladgáltak, mamák beszélgettek. Többször is összeakadtunk ismerős szülőkkel, mosolyogva köszöntem mindenkinek, a hangzavar miatt szerencsére nem kellett beszélgetni. Mikor már másodszor futottunk össze ugyanazokkal, elgondolkodtam, hogy most megint köszönjek? És azoknak kell köszönni, akik nem ismertek meg, de én tudom, hogy kiknek a szülei? És ugye nem kell a közel- és távolságtartási rituálékat betartva... társalogni?!
Bonikám egyszer csak felém fordul: Mama, haza akarok menni. Ez kb a 15. percben történt, még folyamatosan tódultak be újabb és újabb mosolygó és vidám emberek, lelekes gyerekek. Mama, menjünk haza, veled szeretnék játszani otthon.
Nemrég meséltem aggódva egy barátnőmnek, hogy el nem tudom képzelni, hogy Boni egyszer szívesebben fog játszani más gyerekkel, mint velük. De ott, abban a percben tökre megértettem, mert ez az egész kermesse-dolog szörnyű volt, túl sok, túl intenzív, túl hangos, túl mosolygós, túl lufis, túl bazári. Csak azt nem értettem, hogy miképp lehet, hogy ezt rajtunk kívül mindenki élvezi („Pierre egész nap ezt várta!”). Rá tudtam azért még venni Bonit, hogy megnézzük az összes standot, pecázott is egy euróért valami sárga műanyag bénaságot, majd indultunk haza (Mama, ugye lesz idő játszani otthon együtt?).
Hazaúton még találkoztunk hangos és vidám gyerekekkel, akik oda tartottak. Mi, szociális fóbiások, szedtük a lábunkat, kvázi menekültünk. Még az is megfordult a fejemben, hogy szegény gyereknek miért nincs egy normálisabb anyja, aki támogatná, lelkesítené az ilyen helyzetekben – mennyire más lett volna, ha az apjával megy! Az is közrejátszott a dologban, hogy rengeteg munkám volt aznap, és a reumám is elkezdett gyötörni – ami egyébként egy tök szerencsés kombináció, mert az egész hétvégét úgy töltöttem a dolgozószobában bezárva, hogy tudtam: úgy sem tudnék kimenni a fájdalomtól. De miért nincs ennek a gyereknek egy normálisabb,nyitottabb, bevállalósabb, egészségesebb, fiatalabb anyja, basszus.
Amúgy tök jellemző, hogy Boni, aki csak kívülállóként nézte a bazári forgatagot, otthon egy teljes napig kermesse-t játszott: célbadobást, szembekötőst stb., még jegyeket is osztogatott. Érdektelensége álarca mögül mégiscsak mindent regisztrált, ami ott történt.
Hétvégén a botanikus kert is kermesse-t rendezett, ez valószínűleg valami szezonális specialitásde hogy lehet ezt szeretni basszus. Itt zenekar és pónilovak is voltak. Boni az apjával ment, aki úgy habitusban, mint szokásaiban sokkal inkább való egy ilyen derűs, színes forgatagba mint ez a banális, szürke, unalmas anyja. De még Z. sem tudta rábeszélni, hogy üljön föl a lóra..
Mikor odaértünk, a következő látvány tárult a szemünk elé: egy felfújható ugrálóvár, sátrak mindenhol, kiabáló és fogócskázó gyerekek, beszélgető szülők, fontoskodó szervezők, porond. A sátrakban célbadobós és egyéb játékok (kockavetés, súly megtippelése, szembekötős akármi stb.) Tébláboltunk egy ideig (Bonikám: Mama, hol az ünnepély?), valahogy pont az ugrálóvárhoz keveredtünk, perceken belül hosszú sor kígyózott mögöttünk. Látván a tömeget, befizettem gyorsan Bonit egy nyolc perces ugrálásra, mert én ebbe a hosszú sorba be nem állok mégegyszer, gondoltam. Mind a sorbanállás, mind a fizetés tök kínkeservesen ment, az előttem álló nőnek nem volt aprója, a szervezőknek sem, egymás feje felett kellett bemondani és fizetni, közben emberek és gyerekek lökdösődtek mindenütt.
Boninak egy padra kellett volna leülnie a többiekkel, levenni a cipőjét és megvárni, hogy elkezdődjön a kifizetett nyolc perc. A többiek már izgatottan ültek zokniban egymás mellett, Bonikám csak ránézett a padra, és a fejét rázta: ő ide nem ül le. Ő nem vesz le semmiféle cipőt. Őt ez az egész cécó nem érdekli, és különben is hol az ünnepély?
Visszakunyeráltam a két eurót, elindultunk fölfedezni a sátrakat. Tömegnyomor. Mindenhol két eurót kértek, de Boni nem akart sehová sem sorban állni – az igazat megmondva, nekem sem volt semmi kedvem, de ezt nem árultam el neki. Sütit kért, azt egy padon ülve megette, miközben előttünk a csoporttársai szaladgáltak, mamák beszélgettek. Többször is összeakadtunk ismerős szülőkkel, mosolyogva köszöntem mindenkinek, a hangzavar miatt szerencsére nem kellett beszélgetni. Mikor már másodszor futottunk össze ugyanazokkal, elgondolkodtam, hogy most megint köszönjek? És azoknak kell köszönni, akik nem ismertek meg, de én tudom, hogy kiknek a szülei? És ugye nem kell a közel- és távolságtartási rituálékat betartva... társalogni?!
Bonikám egyszer csak felém fordul: Mama, haza akarok menni. Ez kb a 15. percben történt, még folyamatosan tódultak be újabb és újabb mosolygó és vidám emberek, lelekes gyerekek. Mama, menjünk haza, veled szeretnék játszani otthon.
Nemrég meséltem aggódva egy barátnőmnek, hogy el nem tudom képzelni, hogy Boni egyszer szívesebben fog játszani más gyerekkel, mint velük. De ott, abban a percben tökre megértettem, mert ez az egész kermesse-dolog szörnyű volt, túl sok, túl intenzív, túl hangos, túl mosolygós, túl lufis, túl bazári. Csak azt nem értettem, hogy miképp lehet, hogy ezt rajtunk kívül mindenki élvezi („Pierre egész nap ezt várta!”). Rá tudtam azért még venni Bonit, hogy megnézzük az összes standot, pecázott is egy euróért valami sárga műanyag bénaságot, majd indultunk haza (Mama, ugye lesz idő játszani otthon együtt?).
Hazaúton még találkoztunk hangos és vidám gyerekekkel, akik oda tartottak. Mi, szociális fóbiások, szedtük a lábunkat, kvázi menekültünk. Még az is megfordult a fejemben, hogy szegény gyereknek miért nincs egy normálisabb anyja, aki támogatná, lelkesítené az ilyen helyzetekben – mennyire más lett volna, ha az apjával megy! Az is közrejátszott a dologban, hogy rengeteg munkám volt aznap, és a reumám is elkezdett gyötörni – ami egyébként egy tök szerencsés kombináció, mert az egész hétvégét úgy töltöttem a dolgozószobában bezárva, hogy tudtam: úgy sem tudnék kimenni a fájdalomtól. De miért nincs ennek a gyereknek egy normálisabb,
Amúgy tök jellemző, hogy Boni, aki csak kívülállóként nézte a bazári forgatagot, otthon egy teljes napig kermesse-t játszott: célbadobást, szembekötőst stb., még jegyeket is osztogatott. Érdektelensége álarca mögül mégiscsak mindent regisztrált, ami ott történt.
Hétvégén a botanikus kert is kermesse-t rendezett, ez valószínűleg valami szezonális specialitás
2018. május 8., kedd
Ahol mindent tudnak
Ezt a miért-korszakot olyan jól kezeltem. Olyan türelmesen válaszolgattam, többször is akár, a se-füle-se-farka kérdésekre. De a folytatás már nem ilyen rózsás, mert eljött a hogyan? kérdések ideje:
- Mama, hogyan csinálják a széket? De hogyan rakják rá ezt?
- Mama, hogyan tudják megcsinálni a lámpát?
- Hogyan készül a matrica, mama? Hogyan tudják megcsinálni, hogy ilyen ügyesen ragad?
- Hogyan készítik a tányért? ...a biciklit? ...a pedált? ...
(Imádom ezt a távolságtartó többes szám harmadik személyt!)
Rá kellett, hogy jöjjek, hogy tök tájékozatlan vagyok, és fogalmam sincs kapásból, hogy miképpen készül a buszajtó, az alufólia, a radiátor vagy az autónak a kereke. Márpedig nincs idő utánanézni, valamit rögtön mondani kell, tágra nyílt szemmel várja a gyerek a választ.
Úgyhogy elég gyakran mondom azt, hogy hát a kézkrémet, a vonatsínt meg a szögeket a gyárban csinálják. Ott valahogy mindent meg tudnak oldani: meghajlítják a műanyagot, lekerekítik az éleket, összeszögelik a különálló részeket, odacsavarozzák, levágják, kikalapálják, feltekerik, kinyomtatják, felfűzik, méretre szabják, nyesik, nyírják, vésik...
Annyiszor kijátszottam már ezt a kártyát, hogy Boni szerintem azt hiszi, hogy a Gyárnál kevés érdekesebb, izgalmasabb, kreatívabb hely létezik a Földön!
- Mama, hogyan csinálják a széket? De hogyan rakják rá ezt?
- Mama, hogyan tudják megcsinálni a lámpát?
- Hogyan készül a matrica, mama? Hogyan tudják megcsinálni, hogy ilyen ügyesen ragad?
- Hogyan készítik a tányért? ...a biciklit? ...a pedált? ...
(Imádom ezt a távolságtartó többes szám harmadik személyt!)
Rá kellett, hogy jöjjek, hogy tök tájékozatlan vagyok, és fogalmam sincs kapásból, hogy miképpen készül a buszajtó, az alufólia, a radiátor vagy az autónak a kereke. Márpedig nincs idő utánanézni, valamit rögtön mondani kell, tágra nyílt szemmel várja a gyerek a választ.
Úgyhogy elég gyakran mondom azt, hogy hát a kézkrémet, a vonatsínt meg a szögeket a gyárban csinálják. Ott valahogy mindent meg tudnak oldani: meghajlítják a műanyagot, lekerekítik az éleket, összeszögelik a különálló részeket, odacsavarozzák, levágják, kikalapálják, feltekerik, kinyomtatják, felfűzik, méretre szabják, nyesik, nyírják, vésik...
Annyiszor kijátszottam már ezt a kártyát, hogy Boni szerintem azt hiszi, hogy a Gyárnál kevés érdekesebb, izgalmasabb, kreatívabb hely létezik a Földön!
2018. május 2., szerda
Négy felnőtt, egy gyerek (avagy sok bába között...)
Ebéd közben:
- ...
- Egyél az uborkából is, kicsim.
- Vágok neki egy kis paradicsomot is, jó? Vagy hagymát?
- Ne, nem szereti... hé, ne köpködj!
- Jaj, Bonika, ne játssz az étellel!
- Szerintem húzd közelebb az asztalhoz, ez így nem jó!
- Ca te plait, mon amour? Elle cuisine bien, mamie?
- Egyél már uborkát is édesem!
- Boni, nagyon csúnyán eszel, hajolj közelebb az asztalhoz!
- Maman, maman! Mamilla azt mondta, hogy csúnya vagyok!
- Nem, nem azt mondta, hanem hogy csúnyán eszel. A husiból kérsz még?
- Nem tudom miért kell bohóckodni az asztalnál...
- Maman, ez igazából tészta, csak úgy hívják: tarhonya. Én tudom!
- Bonikám, egyél uborkát, mert különben nem lesz fagyi. Tudod, hogy...
- De l’eau!
- Vizet kér?
- Hogyan kell szépen kérni?
- Öntöttem neki a poharába...
- Azt hiszem, vizet kér a gyerek!
- Tu veux ta bouteille?
- De l’eau, lécci!
- Miért nem iszik a pohárból, van benne víz!
- Ne játssz a vízzel! Na, kész vagy?
- Vágjak neked epret?
- Kész vagy, nem kérsz többet?
- Vágok neki epret a fagyihoz, jó?
- Ülj már rendesen, így nem lehet enni!
- Akkor az uborkát már elvehetem tőle?
- ...
- ...
- Egyél az uborkából is, kicsim.
- Vágok neki egy kis paradicsomot is, jó? Vagy hagymát?
- Ne, nem szereti... hé, ne köpködj!
- Jaj, Bonika, ne játssz az étellel!
- Szerintem húzd közelebb az asztalhoz, ez így nem jó!
- Ca te plait, mon amour? Elle cuisine bien, mamie?
- Egyél már uborkát is édesem!
- Boni, nagyon csúnyán eszel, hajolj közelebb az asztalhoz!
- Maman, maman! Mamilla azt mondta, hogy csúnya vagyok!
- Nem, nem azt mondta, hanem hogy csúnyán eszel. A husiból kérsz még?
- Nem tudom miért kell bohóckodni az asztalnál...
- Maman, ez igazából tészta, csak úgy hívják: tarhonya. Én tudom!
- Bonikám, egyél uborkát, mert különben nem lesz fagyi. Tudod, hogy...
- De l’eau!
- Vizet kér?
- Hogyan kell szépen kérni?
- Öntöttem neki a poharába...
- Azt hiszem, vizet kér a gyerek!
- Tu veux ta bouteille?
- De l’eau, lécci!
- Miért nem iszik a pohárból, van benne víz!
- Ne játssz a vízzel! Na, kész vagy?
- Vágjak neked epret?
- Kész vagy, nem kérsz többet?
- Vágok neki epret a fagyihoz, jó?
- Ülj már rendesen, így nem lehet enni!
- Akkor az uborkát már elvehetem tőle?
- ...
2018. április 14., szombat
Gyerekes
Ha valamit már alaposan elfelejtettem a gyerekkoromból, akkor az a játszás, mint folyamatos életforma. Közhely, evidencia, de...ez a gyerek folyton játszik! Ha valahová megérkezünk, Boni körülnéz, keresi, hogy mivel és hogyan játszhatna. Azt hiszem számára az evés, az alvás és az öltözés (de még a TV-nézés is) csupán egy rövid kis kitérő, kényszerszünet abból, amit ő egész nap csinál (=játszik). Bámulatos, hogyan működnek a gyerekek; micsoda élvezettel és lelkesedéssel bele tudnak feledkezni egészen kis dolgokba, milyen halálosan komolyan veszik a játékot, és tényleg mennyire kevés is elég ahhoz, hogy jól érezzék magukat.
Egy példa: a márciusi iszonyú hideg pont a síszünetre esett. Nem utaztunk sehova (mamám volt itt), és félő volt, hogy egy hétig ki se dugja az orrát Boni. Naponta vittük ezért a játszótérre, de olyan hideg és szeles volt az idő, hogy a fogócskán kívül nem lehetett kb. semmit sem csinálni. Egészen addig, amíg a zsebemben meg nem találtam egy karácsonyról ottragadt zöld szalagot, amivel Boni aznap egy teljes órán keresztül játszott. Röptette, futott utána, kötözgette stb. Egy szalagot! Vagy evés közben: képes a kenyeret és a sonkát repülőnek és pilótának kinevezni, majd berregni.
Nagy vonalakban elmondhatom, hogy Boni első életéve az evésről (szoptatásról majd pürékről), a második a mozgásról, a harmadik a beszédről szólt. Na de azóta minden a játszás körül forog! A szemem előtt történik meg az, amiről eddig csak hallomásból tudtam: a gyerek a játszás révén érti meg a világot és tanulja meg értelmezni. Rengeteget utánoz például: amikor az oviból hazajön, eljátszik egy komplett ovis foglalkozást, ő egyszerre az óvónő, a Hugo, a Robin és saját maga (néha ezek a szereplők veszekednek, azt nagyon vicces hallgatni). Rendszeresen játszik építkezést, mert az oviból hazafelé el kell jönni egy építkezés mellett (amit tátott szájjal bámul). Vagy ma például: be kellett mennünk a belvárosba, hogy szandált és gumicsizmát vegyünk. Itthon már „belvárosast” akart játszani, takarjon az bármit is. Végül legóztunk, házakat, vasúti síneket, szobrokat, állatkertet építettünk, és mindezt ő a végén azzal nyugtázta, hogy „kész lett a belváros”. Soha egy darab mondat, egy szófoszlány sem kerüli el a figyelmét, mindent nyugtáz, megjegyez, regisztrál, majd napokkal később játék formájában előveszi.
Aztán nem tudom, én tápláltam-e bele a tanulás, mint tevékenység létjogosultságát (gyanítom, az ovi keze is benne van a dologban). Boni számon tartja azokat a dolgokat, amit már „megtanult” (betűk, számok, csomót kötni, embert rajzolni, jobb-balkezét megkülönböztetni, kabátot bezipzározni stb.), és amit majd „meg kell tanulni” (mászókára fölmásznni, új dalokat énekelni, kutyát rajzolni). Úgy látom, pontosan érti, hogy van egy olyan folyamat, amellyel a még nem tudott dolgok elsajátíthatók, és hogy ez a folyamat a megértésből és a gyakorlásból áll. Az apját állandóan meg akarja pl. tanítani magyarul beszélni. Ő maga olvasni szeretne megtanulni. Addig mondta, amíg eszembe nem jutott a régi globális módszer, így szókártyákat gyártottunk (baja remélem nem lesz belőle), amelyeket minden nap elővesz, lebetűz, „elolvas”, szótagol. (Azért írom idézőjelbe az elolvas igét, mert rájöttem, hogy nem tudja összeolvasni a betűket: egyszerűen csak fölismeri a szavakat. Onnan gondolom, hogy rendszeresen kever két tök különböző szót: ROI és BANANE) (Amúgy pedig totális rejtély, hogyan tanulnak meg a francia gyerekek olvasni! Vegyük pl. ezt a szót: aujourd'hui. Ejtsd: /ozsordüi/. Ugye?!)
Nemrég itt volt egy barátnőm, aki sokat játszott Bonival külön, meg hárman együtt, voltunk a játszótéren is, jól elfáradtunk. Amikor pár percre le mertünk ülni a konyhában, hogy megigyunk egy kávét, Boni már oda is sündörgött Marihoz, és feltette neki a kérdést, hogy most mit játsszunk?
Egymásra néztünk Marival, és egyszerre mondtuk röhögve, hogy most SEMMIT!! A felnőttek ugyanis néha annyira szeretik... a semmittevést!
Egy példa: a márciusi iszonyú hideg pont a síszünetre esett. Nem utaztunk sehova (mamám volt itt), és félő volt, hogy egy hétig ki se dugja az orrát Boni. Naponta vittük ezért a játszótérre, de olyan hideg és szeles volt az idő, hogy a fogócskán kívül nem lehetett kb. semmit sem csinálni. Egészen addig, amíg a zsebemben meg nem találtam egy karácsonyról ottragadt zöld szalagot, amivel Boni aznap egy teljes órán keresztül játszott. Röptette, futott utána, kötözgette stb. Egy szalagot! Vagy evés közben: képes a kenyeret és a sonkát repülőnek és pilótának kinevezni, majd berregni.
Nagy vonalakban elmondhatom, hogy Boni első életéve az evésről (szoptatásról majd pürékről), a második a mozgásról, a harmadik a beszédről szólt. Na de azóta minden a játszás körül forog! A szemem előtt történik meg az, amiről eddig csak hallomásból tudtam: a gyerek a játszás révén érti meg a világot és tanulja meg értelmezni. Rengeteget utánoz például: amikor az oviból hazajön, eljátszik egy komplett ovis foglalkozást, ő egyszerre az óvónő, a Hugo, a Robin és saját maga (néha ezek a szereplők veszekednek, azt nagyon vicces hallgatni). Rendszeresen játszik építkezést, mert az oviból hazafelé el kell jönni egy építkezés mellett (amit tátott szájjal bámul). Vagy ma például: be kellett mennünk a belvárosba, hogy szandált és gumicsizmát vegyünk. Itthon már „belvárosast” akart játszani, takarjon az bármit is. Végül legóztunk, házakat, vasúti síneket, szobrokat, állatkertet építettünk, és mindezt ő a végén azzal nyugtázta, hogy „kész lett a belváros”. Soha egy darab mondat, egy szófoszlány sem kerüli el a figyelmét, mindent nyugtáz, megjegyez, regisztrál, majd napokkal később játék formájában előveszi.
Aztán nem tudom, én tápláltam-e bele a tanulás, mint tevékenység létjogosultságát (gyanítom, az ovi keze is benne van a dologban). Boni számon tartja azokat a dolgokat, amit már „megtanult” (betűk, számok, csomót kötni, embert rajzolni, jobb-balkezét megkülönböztetni, kabátot bezipzározni stb.), és amit majd „meg kell tanulni” (mászókára fölmásznni, új dalokat énekelni, kutyát rajzolni). Úgy látom, pontosan érti, hogy van egy olyan folyamat, amellyel a még nem tudott dolgok elsajátíthatók, és hogy ez a folyamat a megértésből és a gyakorlásból áll. Az apját állandóan meg akarja pl. tanítani magyarul beszélni. Ő maga olvasni szeretne megtanulni. Addig mondta, amíg eszembe nem jutott a régi globális módszer, így szókártyákat gyártottunk (baja remélem nem lesz belőle), amelyeket minden nap elővesz, lebetűz, „elolvas”, szótagol. (Azért írom idézőjelbe az elolvas igét, mert rájöttem, hogy nem tudja összeolvasni a betűket: egyszerűen csak fölismeri a szavakat. Onnan gondolom, hogy rendszeresen kever két tök különböző szót: ROI és BANANE) (Amúgy pedig totális rejtély, hogyan tanulnak meg a francia gyerekek olvasni! Vegyük pl. ezt a szót: aujourd'hui. Ejtsd: /ozsordüi/. Ugye?!)
Nemrég itt volt egy barátnőm, aki sokat játszott Bonival külön, meg hárman együtt, voltunk a játszótéren is, jól elfáradtunk. Amikor pár percre le mertünk ülni a konyhában, hogy megigyunk egy kávét, Boni már oda is sündörgött Marihoz, és feltette neki a kérdést, hogy most mit játsszunk?
Egymásra néztünk Marival, és egyszerre mondtuk röhögve, hogy most SEMMIT!! A felnőttek ugyanis néha annyira szeretik... a semmittevést!
2018. április 7., szombat
A mi okos, kedves, készséges, figyelmes, vicces és szeretetreméltó kisfiunk
Volt idő, főleg 2–3 éves kora körül, hogy a mellem dagadt a büszkeségtől, amikor Bonival valahová mentünk. Annyira könnyen oldódott a felnőttek társaságában: mindenkit az ujja köré csavart a cukiságával és a göndör fürtjeivel, az érthetetlen, de folyamatos dumájával. Most viszont eljutottunk oda, hogy az a gyerek, akit mi ismerünk, idegenben teljesen más. Vannak azért fokozatok, attól függően, hogy kivel és hol találkozunk, de másokkal nyoma sincs benne a cukiságnak, egyáltalán nem beszél, de ha igen, akkor még mindig eléggé érthetetlen akár magyar, akár francia fülnek.
Olyan frusztráló, hogy a környezetem (talán a szüleimet leszálítva) nem ismeri Bonit valójában. Akit lát, az egy olyan kisgyerek, aki nem köszön, nem néz a felnőttek szemébe, elfordul, ha kérdezik, és folyamatosan az anyján lóg. Pedig tök sokat szokott Boni kérdezni mindenkiről, mielőtt találkozunk az illetővel (Mama, a Tündérnek milyen kabátja van? Hogyan is hívják a gyerekeit? Milyen nyelven beszélnek?), várja a vendégeket, rajzol nekik, számon tartja őket, de amint megérkeznek, megkukul. Órák, sőt, ottalvós vendégségben akár napok is eltelnek, míg hajlandó valamilyen kontaktusba lépni idegenekkel – és sajna ez a kontaktus gyakran azzal kezdődik, hogy a pipi!! kaka!! takony!! szavakat kiabálja nagy kuncogások közepette az illetőnek (sejtésem szerint ezt nagyon viccesnek találja).
A gyerekorvos azt tanácsolta ősszel, hogy szocializációs célból hívjunk meg magunkhoz minél több kis havert játszani. Nekem eleve nem tetszett az ötlet, és be is igazodott az, amitől tartottam: Boni ilyenkor csakis velem akar játszani. Nekem meg egyszerre kell a szülőket szóval tartanom és a gyerekeket összeboronálnom (vagy ha Z. intézi a szülőket, akkor én az egész délutánt a gyerekszobában a szőnyegen töltöm és folyamatosan a békebíró szerepét játszom).
Úgyhogy oda jutottunk, hogy nemcsak hogy nem forszírozom a más családokkal való összejöveteleket, hanem kerülöm az ilyen helyzeteket. Mert sem Boni nem érzi jól magát (ellenségesen méregeti az idegen gyerekeket, hisztisen húzza a kezemet, hogy játsszak vele, majd kijelenti, hogy haza akar menni), és én sem érzem jól magam (senkivel nem tudok egy szót sem váltani plusz aggaszt Boni viselkedése).
Tavaly nyáron még azt a konklúziót is levontam, hogy amíg a húgom fia ilyen kicsi, velük sem érdemes olyan gyakran találkoznunk. Boninak kész kínszenvedés volt, hogy akárhányszor együtt voltunk, minden a kis (édes, csodszép, vigyorgó, semmiről-még-nem-tehető) Jonatán körül forgott, úgymint evés, pihenés, játszás. Bonikám pedig a másodhegedűs szerepében és a maga félénksége és érzékenysége miatt hamar megunta, hogy a szüleim folyamatosan megregulázzák, szabályozzák, nevelik, elégedetlenek vele, holott a kis unokaöccse bármit megtehetett (ugyanúgy a húgom pasijának a nagyobbik gyereke is; vendéggyerekre a szüleim sem szólnak rá, főleg nem ilyen ingoványos szituban, ugye).
Tulajdonképpen Boni az a személyiség, akinek a legszerencsésebb az lett volna, ha harmadik-nagyedik gyereknek születik egy népes családba. Sajnos nem adhatjuk meg mindig a lehető legjobbat a gyerekünknek. (Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy nem csak az boldogul az életben, aki tökéletes kezdőtőkét kapott, és szeretném azt is hinni, hogy Boninak a félénkségével szembeni harc lesz az a bizonyos küzdelem, amit saját magának kell majd sikeresen megvívnia).
Olyan frusztráló, hogy a környezetem (talán a szüleimet leszálítva) nem ismeri Bonit valójában. Akit lát, az egy olyan kisgyerek, aki nem köszön, nem néz a felnőttek szemébe, elfordul, ha kérdezik, és folyamatosan az anyján lóg. Pedig tök sokat szokott Boni kérdezni mindenkiről, mielőtt találkozunk az illetővel (Mama, a Tündérnek milyen kabátja van? Hogyan is hívják a gyerekeit? Milyen nyelven beszélnek?), várja a vendégeket, rajzol nekik, számon tartja őket, de amint megérkeznek, megkukul. Órák, sőt, ottalvós vendégségben akár napok is eltelnek, míg hajlandó valamilyen kontaktusba lépni idegenekkel – és sajna ez a kontaktus gyakran azzal kezdődik, hogy a pipi!! kaka!! takony!! szavakat kiabálja nagy kuncogások közepette az illetőnek (sejtésem szerint ezt nagyon viccesnek találja).
A gyerekorvos azt tanácsolta ősszel, hogy szocializációs célból hívjunk meg magunkhoz minél több kis havert játszani. Nekem eleve nem tetszett az ötlet, és be is igazodott az, amitől tartottam: Boni ilyenkor csakis velem akar játszani. Nekem meg egyszerre kell a szülőket szóval tartanom és a gyerekeket összeboronálnom (vagy ha Z. intézi a szülőket, akkor én az egész délutánt a gyerekszobában a szőnyegen töltöm és folyamatosan a békebíró szerepét játszom).
Úgyhogy oda jutottunk, hogy nemcsak hogy nem forszírozom a más családokkal való összejöveteleket, hanem kerülöm az ilyen helyzeteket. Mert sem Boni nem érzi jól magát (ellenségesen méregeti az idegen gyerekeket, hisztisen húzza a kezemet, hogy játsszak vele, majd kijelenti, hogy haza akar menni), és én sem érzem jól magam (senkivel nem tudok egy szót sem váltani plusz aggaszt Boni viselkedése).
Tavaly nyáron még azt a konklúziót is levontam, hogy amíg a húgom fia ilyen kicsi, velük sem érdemes olyan gyakran találkoznunk. Boninak kész kínszenvedés volt, hogy akárhányszor együtt voltunk, minden a kis (édes, csodszép, vigyorgó, semmiről-még-nem-tehető) Jonatán körül forgott, úgymint evés, pihenés, játszás. Bonikám pedig a másodhegedűs szerepében és a maga félénksége és érzékenysége miatt hamar megunta, hogy a szüleim folyamatosan megregulázzák, szabályozzák, nevelik, elégedetlenek vele, holott a kis unokaöccse bármit megtehetett (ugyanúgy a húgom pasijának a nagyobbik gyereke is; vendéggyerekre a szüleim sem szólnak rá, főleg nem ilyen ingoványos szituban, ugye).
Tulajdonképpen Boni az a személyiség, akinek a legszerencsésebb az lett volna, ha harmadik-nagyedik gyereknek születik egy népes családba. Sajnos nem adhatjuk meg mindig a lehető legjobbat a gyerekünknek. (Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy nem csak az boldogul az életben, aki tökéletes kezdőtőkét kapott, és szeretném azt is hinni, hogy Boninak a félénkségével szembeni harc lesz az a bizonyos küzdelem, amit saját magának kell majd sikeresen megvívnia).
2018. február 11., vasárnap
De mi történt az éjszaka?
Kérdezgettük Bonit, hogy mi szeretne lenni farsangon. Pár kósza ötlet, úgymint varázsló és templom (???) után határozottan és többször is azt válaszolta, hogy kék szörny. Gondolom a Pipp és Polli c. mesekönyv alapján, ami hónapokig volt nagy kedvenc, de még most is szereti. Valami véletlen folytán pont sikerült kékszörnyjelmezt vennem, hát, hatalmas volt az öröm. Azóta azt játszuk, hogy ő beöltözik, és megijeszt minket (Mama, bújj el, medek!! Nadon megféltél??), aztán rá kell nézni a lábára (ha elfelejtem, megmutatja), és abból kitalálni, hogy nem is szörny, hanem Boni áll előttem – a Pipp és Polliban írottaknak megfelelően. Esténként jól megijeszt minket párszor, reggel már szörnyjelmezben ugrál az ágyamon, szóval, sikernek könyvelhetjük el a jelmezvásárlást. És még hátravan az ovis karnevál!Az éjszaka... az viszont más. Első éjjel sírva ébredt, hogy vigyük ki a jelmezt a szobájából. Je pensais que c'était un vrai szörny! (= Azt hittem, hogy igazi szörny!) – panaszolta reggel. Azóta maga viszi el, jó messzire, egyszer pedig a szobájában álló házikóban bújtatta el.
Rejtély ez az ovis kor, komolyan.
2018. február 7., szerda
Mumus
- Mama, tudod mi az a DÉLÉTISZ?
- Nem, kicsim, mi az?
- A DÉLÉTISZ, az très méchant!
- Nagyon gonosz?
- Iden. Nadon-nadon!
- De miért? És mi az?
(Forgatja a szemeit, ijesztő arcot vág, nyomatékkal mondja:)
- A DÉLÉTISZ, ca punit les enfants!
Azaz, megbünteti a gyerekeket. Kérdezgettem még egy kicsit, míg sikerült kihámoznom, hogy DÉLÉTISZ = igazgatónő. Directrice. Az ovi igazgatónője!
- Nem, kicsim, mi az?
- A DÉLÉTISZ, az très méchant!
- Nagyon gonosz?
- Iden. Nadon-nadon!
- De miért? És mi az?
(Forgatja a szemeit, ijesztő arcot vág, nyomatékkal mondja:)
- A DÉLÉTISZ, ca punit les enfants!
Azaz, megbünteti a gyerekeket. Kérdezgettem még egy kicsit, míg sikerült kihámoznom, hogy DÉLÉTISZ = igazgatónő. Directrice. Az ovi igazgatónője!
2018. február 1., csütörtök
Amiről a fiús anyukák sokat tudnának mesélni
Próbáltam a minap egy barátnőmnek, akinek lányai vannak, elmesélni, virágnyelven és a személyiségi jogokat tiszteletben tartva, hogy mi manapság a legnagyobb gondunk. Mert ez bizony a kuki. Nekifutok itt is, hátha nem lesz érthetetlen (a barátnőm elsőre nem is értette, olyan körülírásokba bonyolódtam).
Először is, ha valamit nagyon bánok és máshogyan csinálnék, az a bőr hátrahúzogatása, amit itt Franciaországban nem javasolnak a gyerekorvosok. Olyan ez, mint a könnycsatorna: otthon pár hetesen már beavatkoznak, itt meg kivárják, hogy magától megoldódjon a dolog. Így van ez a fitymával is. Négy évesen még mindig csak legyint a doki, hogy van még idő, nem gond, ha le van tapadva egy kicsit (nagyon) az a bőr, miközben azt látom, hogy a magyar barátnőimnek, akik fürdés előtt rendszeresen elvégzik fiaiknak ezt a visszahúzogatást, nincsenek ilyen problémái.
Boninak emiatt (a rendszeres húzogatás elmaradása miatt) eléggé szokott fájni a kukija (noha soha nincs begyulladva), ezért (is) tapogatja, elmondása szerint „szellőzteti”, játszik vele – én ezt úgy hívom: kukizik.
De úgy kell elképzelni, hogy nagyon gyakran. Azért is írok ilyen szabadon erről, mert hiszen nem magánügy, hanem már-már közügy. Az is előfordult egyszer, hogy vendégségben előszedte és nézegette a kukiját, mi meg alig tudtunk hová lenni nagy zavarunkban az apjával. Nehéz is erre jól reagálni, mert egyrészt nyilván magánügy, azt csinál vele, amit akar, most is, és majd kamaszkorában is. Másrészt viszont nyilván nem lehet mindenki szeme láttára elővenni, majd megszellőztetni és óriásivá varázsolni. Beszélgetni még nem nagyon lehet vele a dologról, egyik fülén be, a másikon ki, ösztönlény. Ha ahhoz van kedve, akár a boltban is letolja a nadrágját és ellenőrzi azt a kukit (óvónőtől megkérdeztem, szerencsére az oviban nem csinálja, érdekes). Én inkább attól félek, hogy túl szigorúak leszünk a határok meghúzásában, és úgy fogja érezni, tilosban jár, bűnt követ el, el kell titkolnia, miközben én magam sem igazából tudom (húgom van) hogyan kell jól kezelni ezt a kukiügyet. Hogyan legyek egyértelmű, de megértő; laza, de következetes. A doktornőhöz el fogunk menni mindenképpen a fitymaszűkület(?) miatt, de egyelőre várunk, hogy elmúljon az influenzajárvány.
Nehéz a fiús anyukák élete!
Először is, ha valamit nagyon bánok és máshogyan csinálnék, az a bőr hátrahúzogatása, amit itt Franciaországban nem javasolnak a gyerekorvosok. Olyan ez, mint a könnycsatorna: otthon pár hetesen már beavatkoznak, itt meg kivárják, hogy magától megoldódjon a dolog. Így van ez a fitymával is. Négy évesen még mindig csak legyint a doki, hogy van még idő, nem gond, ha le van tapadva egy kicsit (nagyon) az a bőr, miközben azt látom, hogy a magyar barátnőimnek, akik fürdés előtt rendszeresen elvégzik fiaiknak ezt a visszahúzogatást, nincsenek ilyen problémái.
Boninak emiatt (a rendszeres húzogatás elmaradása miatt) eléggé szokott fájni a kukija (noha soha nincs begyulladva), ezért (is) tapogatja, elmondása szerint „szellőzteti”, játszik vele – én ezt úgy hívom: kukizik.
De úgy kell elképzelni, hogy nagyon gyakran. Azért is írok ilyen szabadon erről, mert hiszen nem magánügy, hanem már-már közügy. Az is előfordult egyszer, hogy vendégségben előszedte és nézegette a kukiját, mi meg alig tudtunk hová lenni nagy zavarunkban az apjával. Nehéz is erre jól reagálni, mert egyrészt nyilván magánügy, azt csinál vele, amit akar, most is, és majd kamaszkorában is. Másrészt viszont nyilván nem lehet mindenki szeme láttára elővenni, majd megszellőztetni és óriásivá varázsolni. Beszélgetni még nem nagyon lehet vele a dologról, egyik fülén be, a másikon ki, ösztönlény. Ha ahhoz van kedve, akár a boltban is letolja a nadrágját és ellenőrzi azt a kukit (óvónőtől megkérdeztem, szerencsére az oviban nem csinálja, érdekes). Én inkább attól félek, hogy túl szigorúak leszünk a határok meghúzásában, és úgy fogja érezni, tilosban jár, bűnt követ el, el kell titkolnia, miközben én magam sem igazából tudom (húgom van) hogyan kell jól kezelni ezt a kukiügyet. Hogyan legyek egyértelmű, de megértő; laza, de következetes. A doktornőhöz el fogunk menni mindenképpen a fitymaszűkület(?) miatt, de egyelőre várunk, hogy elmúljon az influenzajárvány.
Nehéz a fiús anyukák élete!
2018. január 30., kedd
Januárban nehéz következetesnek maradni
Állunk az ajtóban mindhárman, menetkészen, ki-ki visszamegy a kesztűjéért, palack vízért, zsepiért, alvósállatért. Nehéz az elindulás, toporgunk, kiderül, hogy nincs meg Boni sálja.
Én: – A fehéret kimostam, az most szárad, hol a szürke?
Z: – A kéket keresem, azt a garbószerűt.
Én: – ???
Z: – Amit a fején kell ráadni, tudod, ráhúzni.. na, hogy is hívják! Bonikám, hol van az a kék izé?
Én: – ???
Z: – Az a H&M-es, tudod, amit a mamád küldött Boninak karácsonyra!
Én: (rémlik valami, majd beugrik) – Jaaa! (meresztem a szememet) A kék garbósálat, amit A TÉLAPÓ HOZOTT karácsonyra?!
Én: – A fehéret kimostam, az most szárad, hol a szürke?
Z: – A kéket keresem, azt a garbószerűt.
Én: – ???
Z: – Amit a fején kell ráadni, tudod, ráhúzni.. na, hogy is hívják! Bonikám, hol van az a kék izé?
Én: – ???
Z: – Az a H&M-es, tudod, amit a mamád küldött Boninak karácsonyra!
Én: (rémlik valami, majd beugrik) – Jaaa! (meresztem a szememet) A kék garbósálat, amit A TÉLAPÓ HOZOTT karácsonyra?!
***
Hárman vacsorázunk, szóba kerül, hogy kell-e félni a farkastól, Boni szerint igen.
Z: – De nézd, Bonhomme, abban a könyvben például a nyuszi hogy örült a farkasnak! Nem fél tőle, mert a barátja! Eljött hozzá karácsonyra.
Én: (foghegyről javítva az elszólást) – Nem karácsonyra. A szülinapjára.
Z: – Karácsonyra!
Én: – Szülinapjára!!!
(Farkasszemet nézünk, hogy legalább a hasonlataim legyenek koherensek. Semelyikünk nem szeret tévedni.)
Z: – Karácsonyra!!!
Én: (megáll az ész, köti az ebet a karóhoz!) – Szülinapjára!!!
Z: (végső érvként, diadalmasan!) – Honnan tudnád? Én szoktam neki azt a könyvet olvasni! Franciául van!
Én: (felpaprikázódva, ekkora hülyeség hallatán) – Ha!! Te olvasod, DE ÉN VÁSÁROLTAM!
(két másodperc múlva)
Én: – Ja, mármint.. izé... nahát.. azt a Télapó hozta, nem igaz...?
2018. január 25., csütörtök
Ahány ház
Írja a húgom, hogy Jonatánnak már nagyon kellene a bölcsi, mert eléggé unatkozik otthon, nem vagyok már elég neki, több ingerre vágyik. Elgondoltam, hogy mennyiszer hallottam/olvastam én is hasonló mondatokat, és hogy soha, de soha nem éreztem semmi ilyesmit. Úgy láttam, babakorában Bonit eléggé kielégítette az otthoni molyolás, a szokásos napi rutin, az ismert tárgyak. Sőt, még most is az az érzésem, hogy nincs neki szüksége nagy dolgokra – múzeumra, kiállításra, koncertre, külföldi hosszúhétvégékre – de még interaktív fejlesztő szuperjátékokra sem, teljesen jól elvan mindezek nélkül, a lényeg: hogy velünk legyen. Ha választhat akármilyen csilivili gyerekprogram (pl. születésnap) vagy aközött, hogy együtt sütit süssünk, habozás nélkül a másodikat választja, ez történt pl. most a hétvégén. Nem is ment el a kis barátjához. Arra sem érzem még késznek, hogy a világot a nyakunkba vegyük vele, totálisan kielégíti az a három helyszín, ahová utazni szoktunk (viszont rendszeresen megkérdezi, hogy mikor megyünk már Budapestre). Ovis csoporttársai már járnak ilyen-olyan különórákra – nekem pedig még meg sem fordult a fejemben, hogy bárhová is beirassam, nem látnám értelmét.
Tovább gondolkodtam, hogy milyen más kollektív gyereknevelési tapasztalatban NEM volt soha részem. Eszembe jutott több is: én soha nem tudtam megkülönböztetni például Boni babakori sírásait (fáradt, éhes, fáj valamije stb.). Vagy az én gyerekem sírt mindig egyformán, vagy pedig tökre nincs hallásom, de nekem mindegyik sírás ugyanolyannak tűnt. Pedig még a kórházban kapott brosúrában is le volt írva, hogy hányadik hónap körül kell tudni megkülönböztetni és ennek értelmében más és más jelzésként értelmezni a sírást.
Aztán az én fiam soha nem lejmolt kaját felnőttől. Jonatánról is készült olyan kép, hogy még alig volt két foga, de már az asztalszomszédjának a rántott csirkéjét sasolta, amit aztán el is kunyerált, majd elnyammogott! Boni meg annyira konzervatív, hogy nemhogy másét, de a saját kajáját sem eszi meg, ha már csak kicsit is más a formája/textúrája/színe, mint a megszokotté. (A szaloncukorból sem evett, szerintem gyanús volt neki a csomagolás).
Boni egyetlenegyszer sem aludt el váratlanul álva/játszás közben/fura helyen.
Akkor kezd el öregedni az ember, amikor gyereke születik, onnantól rohan az idő – mondta pont nemrég egy kolléganőm, a többiek sűrű bólogatása közepette. Ezt sem osztom: nekem pont, hogy lelassult az – amúgy tényleg rohanó – idő. Oké, az őrület, hogy most vagyunk az ovis évek kellős közepén, na de az a kicsit több mint négy évvel ezelőtti nap, amikor megszületett, iszonyú távolinak tűnik. Az nem is ő volt, az nem is én voltam! Az már.. történelem! Én inkább azt mondanám, hogy mások gyerekén látszik igazán az idő múlása. Tegnap tudtam meg, hogy a húgom terhes, erre ma már van egy mászkáló-beszélő-vigyorgó másfél éves gyereke, aki házon kívüli ingerekre vágyik!
Tovább gondolkodtam, hogy milyen más kollektív gyereknevelési tapasztalatban NEM volt soha részem. Eszembe jutott több is: én soha nem tudtam megkülönböztetni például Boni babakori sírásait (fáradt, éhes, fáj valamije stb.). Vagy az én gyerekem sírt mindig egyformán, vagy pedig tökre nincs hallásom, de nekem mindegyik sírás ugyanolyannak tűnt. Pedig még a kórházban kapott brosúrában is le volt írva, hogy hányadik hónap körül kell tudni megkülönböztetni és ennek értelmében más és más jelzésként értelmezni a sírást.
Aztán az én fiam soha nem lejmolt kaját felnőttől. Jonatánról is készült olyan kép, hogy még alig volt két foga, de már az asztalszomszédjának a rántott csirkéjét sasolta, amit aztán el is kunyerált, majd elnyammogott! Boni meg annyira konzervatív, hogy nemhogy másét, de a saját kajáját sem eszi meg, ha már csak kicsit is más a formája/textúrája/színe, mint a megszokotté. (A szaloncukorból sem evett, szerintem gyanús volt neki a csomagolás).
Boni egyetlenegyszer sem aludt el váratlanul álva/játszás közben/fura helyen.
Akkor kezd el öregedni az ember, amikor gyereke születik, onnantól rohan az idő – mondta pont nemrég egy kolléganőm, a többiek sűrű bólogatása közepette. Ezt sem osztom: nekem pont, hogy lelassult az – amúgy tényleg rohanó – idő. Oké, az őrület, hogy most vagyunk az ovis évek kellős közepén, na de az a kicsit több mint négy évvel ezelőtti nap, amikor megszületett, iszonyú távolinak tűnik. Az nem is ő volt, az nem is én voltam! Az már.. történelem! Én inkább azt mondanám, hogy mások gyerekén látszik igazán az idő múlása. Tegnap tudtam meg, hogy a húgom terhes, erre ma már van egy mászkáló-beszélő-vigyorgó másfél éves gyereke, aki házon kívüli ingerekre vágyik!
2018. január 23., kedd
Az esős, szürke januári hétvégék megmentői
A társasjátékozás kb. egy éve kezdődött a Csigafutammal (egyszerű, színes dobókockával játszható lépegető játék). Hónapokig nekem nem is volt türelmem hozzá, csak az apjának, mert Boni gyakran bohóckodott, abbahagyta a felénél, eldobálta a dobókockát stb. Aztán valahogy apránként mégiscsak megtanult játszani vele, bár nem állítom, hogy a szabály fogalmát kimerítően ismeri. Ma már tudja, hogy mindenkinek ugyanannyi számú csigával kell játszania, de nem hiszem, hogy értené az esélyegyenlőség elvét. Sőt, néha az a gyanúm, hogy azt hiszi, azért nyert/vesztett, mert a piros/kék/stb. csigával játszott.
Hasonló játék a Serpentina nevű kártyajáték is (jobbra) olyan szempontból, hogy csupán a véletlenen múlik a kimenetel, nincs nagyon lehetőség taktikázni. Ez most az abszolút első számú sláger nálunk, még én sem unom. Kígyókat kell létrehozni egymás után húzott kártyákkal (fej – törzs – farok), figyelni kell a színek paszintására (mint a dominónál). Az kapja a kígyót, aki az utolsó kártyát leteszi (fej vagy farok), és az nyer, akinél a legtöbb kártya van. Boni még ezt az utolsó etapot, a kártyák számának összehasonlítást is élvezi. De hogy milyen kicsi még: az a legnagyobb öröme, ha jokert húz! Függetlenül attól, hogy megy-e azzal bármire a játék során.
Vannak ezek az ún. kooperációs játékok, amelyekben nem egymás ellen versengünk, hanem egymással együttműködve, kvázi egy virtuális fél ellen, ami lehet pl. egy varjú is. Nekünk ez a varjas nem jött be, helyette a baglyos a kedvenc (balra). A lényeg az, hogy a baglyoknak addig kell a fészekbe megérkezniük, amíg föl nem jön a nap. (Kis kártyákat kell húzni, amin színek vagy egy nap szerepel, azokkal kell „lépni”.) Ha sikerül, nyertünk (mindannyian), ha nem, veszítettünk. Itt már lehet picit taktikázni és a játékon nehezíteni. Ezt az apjával szokta játszani, gyakran hétvégén reggel, és mivel amikor az egyik bagoly átröpül a másik felett, huhogni kell, előfordul, hogy arra ébredek vasárnap, hogy a nappaliból behallatszik egy vékony kisfiú- és egy dörmögős férfihang: Huhúúúúú! Huhúúúúú!
Amit én a legjobban szeretek, az a memóriajáték. Az IKEA van meg nekünk, de már alig várom, hogy az én gyerekkori memóriajátékomat is elővegyük, amit Budapesten őrzök, és amivel rengeteget játszottunk hármasban a papámmal és a húgommal. Amúgy komolyan úgy emlékszem, hogy én ebben anno jobb voltam! Mert most előfordulgat, hogy a mi kis házi szabályaink szerint játszva még Boni is megver.
A társasjátékozás mellett van még egy fontos tevékenység: a társasjáték-készítés. Boni lelkesen gyártja a memóriakártyákat (persze nem szimmetrikusak), a játékszabályokat (halandzsa) és magyarázza lelkesen, hogy hová kell lépni, mit és mivel kell dobni (Alig bírom lebeszélni!).
Elég sok türelme van, nem mérgelődik, ha veszít (bár szoktam neki engedményeket tenni, pl. a memóriában), egyetlen gondom van az egésszel: nem tud megülni a fenekén. Mondjuk érthető, hogy ficánkol, ugrabugrál, hiszen kicsi még. De néha baromira idegesítő, hogy föllöki a táblát, rálép a kártyákra, fut egy kört két dobás között, ahelyett, hogy mint a begyepesedett felnőttek – akik a játékban nem ismernek játszadozást –, szépen, komótosan koncentrálna a következő lépésre.
Hasonló játék a Serpentina nevű kártyajáték is (jobbra) olyan szempontból, hogy csupán a véletlenen múlik a kimenetel, nincs nagyon lehetőség taktikázni. Ez most az abszolút első számú sláger nálunk, még én sem unom. Kígyókat kell létrehozni egymás után húzott kártyákkal (fej – törzs – farok), figyelni kell a színek paszintására (mint a dominónál). Az kapja a kígyót, aki az utolsó kártyát leteszi (fej vagy farok), és az nyer, akinél a legtöbb kártya van. Boni még ezt az utolsó etapot, a kártyák számának összehasonlítást is élvezi. De hogy milyen kicsi még: az a legnagyobb öröme, ha jokert húz! Függetlenül attól, hogy megy-e azzal bármire a játék során.
Vannak ezek az ún. kooperációs játékok, amelyekben nem egymás ellen versengünk, hanem egymással együttműködve, kvázi egy virtuális fél ellen, ami lehet pl. egy varjú is. Nekünk ez a varjas nem jött be, helyette a baglyos a kedvenc (balra). A lényeg az, hogy a baglyoknak addig kell a fészekbe megérkezniük, amíg föl nem jön a nap. (Kis kártyákat kell húzni, amin színek vagy egy nap szerepel, azokkal kell „lépni”.) Ha sikerül, nyertünk (mindannyian), ha nem, veszítettünk. Itt már lehet picit taktikázni és a játékon nehezíteni. Ezt az apjával szokta játszani, gyakran hétvégén reggel, és mivel amikor az egyik bagoly átröpül a másik felett, huhogni kell, előfordul, hogy arra ébredek vasárnap, hogy a nappaliból behallatszik egy vékony kisfiú- és egy dörmögős férfihang: Huhúúúúú! Huhúúúúú!Amit én a legjobban szeretek, az a memóriajáték. Az IKEA van meg nekünk, de már alig várom, hogy az én gyerekkori memóriajátékomat is elővegyük, amit Budapesten őrzök, és amivel rengeteget játszottunk hármasban a papámmal és a húgommal. Amúgy komolyan úgy emlékszem, hogy én ebben anno jobb voltam! Mert most előfordulgat, hogy a mi kis házi szabályaink szerint játszva még Boni is megver.
A társasjátékozás mellett van még egy fontos tevékenység: a társasjáték-készítés. Boni lelkesen gyártja a memóriakártyákat (persze nem szimmetrikusak), a játékszabályokat (halandzsa) és magyarázza lelkesen, hogy hová kell lépni, mit és mivel kell dobni (Alig bírom lebeszélni!).
Elég sok türelme van, nem mérgelődik, ha veszít (bár szoktam neki engedményeket tenni, pl. a memóriában), egyetlen gondom van az egésszel: nem tud megülni a fenekén. Mondjuk érthető, hogy ficánkol, ugrabugrál, hiszen kicsi még. De néha baromira idegesítő, hogy föllöki a táblát, rálép a kártyákra, fut egy kört két dobás között, ahelyett, hogy mint a begyepesedett felnőttek – akik a játékban nem ismernek játszadozást –, szépen, komótosan koncentrálna a következő lépésre.
2018. január 6., szombat
Rendsor
A bolt előtt várakozott mozdulatlanul egy idős nő, akinek hosszú haja göndör és vöröses volt. Bonikám megkérdezte:
- Mama, ez egy boszor?
Előfordult már, hogy használta ezt a szót, de hirtelen nem is tudtam, hogy honnan ismeri, nincsenek boszorkányos meséink magyarul. A nő egyszerre csak megmozdult, mire Boni felkiáltott:
- Mégsem boszor!
Akkor leesett, hogy szobort akart mondani, csak összekeverte a betűket! A boszorkányt valszeg tényleg nem ismeri, a mozdulatlan nőt hitte szobornak. Nem lep meg ez a tévedés: régebben sokat játszott építőelemekkel, amelyekből elmondása szerint mindig rendszercső készült - egy idő után rájöttem, hogy csőrendszert épít. A saját nevét képes hibátlanul úgy leírni, hogy a végéről kezdi, néha ráadásul fejjel lefelé, hogy a vele szemben ülő illető el tudja olvasni. A BIO volt a saját neve után a második olyan szó, amit magától el tudott olvasni és leírni (hiába, ez már a biogeneráció...). Ennek ellenére teljes nyugalommal írja még ma is úgy, hogy: OIB. Az 1, 2 vagy 5-ös számokat vagy az S, Z betűket gyakran írja tükörírással, és általában nem zavartatja magát. Úgy tűnik, teljesen másmilyen viszonyban áll a sorrenddel és az irányokkal, mint mi, felnőttek.
- Mama, ez egy boszor?
Előfordult már, hogy használta ezt a szót, de hirtelen nem is tudtam, hogy honnan ismeri, nincsenek boszorkányos meséink magyarul. A nő egyszerre csak megmozdult, mire Boni felkiáltott:
- Mégsem boszor!
Akkor leesett, hogy szobort akart mondani, csak összekeverte a betűket! A boszorkányt valszeg tényleg nem ismeri, a mozdulatlan nőt hitte szobornak. Nem lep meg ez a tévedés: régebben sokat játszott építőelemekkel, amelyekből elmondása szerint mindig rendszercső készült - egy idő után rájöttem, hogy csőrendszert épít. A saját nevét képes hibátlanul úgy leírni, hogy a végéről kezdi, néha ráadásul fejjel lefelé, hogy a vele szemben ülő illető el tudja olvasni. A BIO volt a saját neve után a második olyan szó, amit magától el tudott olvasni és leírni (hiába, ez már a biogeneráció...). Ennek ellenére teljes nyugalommal írja még ma is úgy, hogy: OIB. Az 1, 2 vagy 5-ös számokat vagy az S, Z betűket gyakran írja tükörírással, és általában nem zavartatja magát. Úgy tűnik, teljesen másmilyen viszonyban áll a sorrenddel és az irányokkal, mint mi, felnőttek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)