A hétvégén tüzijáték volt a környéken, és valahogy pont úgy esett, hogy hiába szaladgáltam egyik ablaktól a másikig, semmit sem lehetett látni. Cserébe viszont iszonyú hangos volt, csodálkoztam is, hogy a legújabban rosszul alvó fiam nem ébredt fel rá. Visszafeküdtem az ágyba, becsuktam a szemem, és nekiveselkedtem, hogy a képzeletemet megdolgoztassam. Erőlködve próbáltam elképzelni, amit már hetek óta hiába teszek, mert nem megy, hogy a petárdák durrogása valójában gépfegyverek zaja, és hogy polgárháború tört ki. De megint nem sikerült. Hiába erőlködöm, hogy plasztikusan magam elé képzeljem a helyzetet: kapkodva csomagolunk, Boni sír, én is sírok, menekülünk, üldöznek - nem megy. Mintha velünk ez nem történhetne meg.
Álmomban viszont háborús övezetben jártam. Egy folyót kellett követnem, egyik oldala Franciaország volt, ott békésen el lehetett volna menni, de én eltévesztettem az utat, és átmentem a hídon, ami már az Iszlám Állam területe volt. Ébredés után egy teljes napig fel tudtam idézni azt a páni rémületet, ami elfogott, amikor megláttam a felfegyverkezett katonát. Még most is beleborzongok. Megbénított a gondolat, hogy basszus, most mindennek vége. Futólag és homályosan felötlött bennem, hogy ezt most nem az Indexen olvasom, ez valójában megtörténik, most elfognak, és lefejeznek. Aztán elfogtak. Aztán nem tudom. Gondolom felébredtem.
2015. augusztus 31., hétfő
2015. augusztus 30., vasárnap
A város, ahol élünk
Én vagyok az a(z úgy
látom) ritka kivétel, aki soha nem vágyott kertes házra, és ez Boni születése
óta sem változott. Mindig is szívesebben laktam társas-, mint kertesházban.
Alapesetben persze én is szeretnék kertet, fákkal, lugassal, hintaággyal, virágokkal – zöldségek vagy gyümölcsök termesztésére nem lenne energiám, de szép színes virágokat mindenhova ültetnék, reggelente madárcsicsergésre ébrednénk, esténként kiülnénk a teraszra vacsorázni. Mindez persze számomra is vonzó, de ehhez túl sok olyan dolgot kellene feladnom, ami viszont a madárcsicsergésnél is fontosabb.
Elsősorban: a várost. Szeretem, ha a boltok, közintézmények, iskolák, tömegközlekedési eszközök, mozik egy karnyújtásnyira vannak a lakóhelyemtől. Másodsorban: a gyaloglást. Mert a kertes házakban a leginkább az a legnyomasztóbb, hogy még kenyérért is kocsival kell menni. Boni születése után másfél évig éltünk egy ilyen házban. Jó volt akkor, mert a kicsi babával könnyen ki tudtam menni sétálni bármikor, nem kellett lépcsőzni, jó volt a levegő, akár a kertben is hagyhattam aludni; de számomra végérvényesen bebizonyosodott, hogy én alapvetően városi ember vagyok.
Lehet, hogy van az urbánus létnek és a kertes házaknak egy olyan közös halmaza, ahol a kecskére és a káposztára is lehetőség van, nem tudom. Nekünk mindig is a külvárosi ház és a belvárosi lakás között kellett választanunk, a fent említett előnyökkel és hátrányokkal (plusz hátrány a kert számára Európának ebben a felében: a rossz idő).
Már rég akartam írni a helyről, ahol élünk. Amikor kivettük a lakást, nem gondoltuk volna, hogy ilyen szuper lesz: a lakást és a kerületet is imádjuk. Teljesen véletlenül sikerült egy központi helyen, ugyanakkor csendes utcában lakást találnunk, ahonnan könnyen elérhetők a (kis)város nyújtotta lehetőségek: Északra tőlünk 15 perc sétányira terül el a belváros. Hetente általában egyszer megyünk be, vásárolni, ügyeket intézni, illetve Bonit megkörhintáztatjuk (majd teszek fel képeket, gyönyörű a körhinta). Kelet felé, pontosan 12 perc sétával érhető el a pályaudvar, ahonnan bejárok a munkahelyemre. Nyugatra van az autópálya, kocsival 5 perc, baromi praktikus, mert elég sokat utazunk, nem utolsósorban az Ikea is könnyen elérhető így. Erre van egyébként a Moselle folyó is, a folyóparton át is el lehet jutni kis kerülővel a bevárosba.
Tíz percre tőlünk, déli irányban helyezkedik el az a nevezetesség, ahova gyakran naponta kétszer is eljárunk: a botanikus kert. Nem nagy, 4 hektár (ha mond ez valamit valakinek), de van benne két játszótér is, Bonival szinte ott töltöttük a nyarat. Itt simán kivehetem a babakocsiból, kedvére rohangálhat, botozhat, kavicsozhat, homokozhat, lépcsőzhet (itt tanult meg lépcsőt mászni), haverkodhat más gyerekekkel. A kertet körbefutja egy pár férőhelyes, két picike vagonból álló tündéri kis gyerekvasút, egy pasi féloldalt ülve vezeti délutánonként körbe-körbe, a gyerekek - és egyes szülők - nagy örömére.
Szóval ebben a városban élünk. Kicsike ugyan (rendszeresen összefutunk a mormon hittérítőkkel a belvárosban, a gyerekorvossal a piacon, vagy a szomszédokkal a parkban), de egyre jobban szeretjük.
Alapesetben persze én is szeretnék kertet, fákkal, lugassal, hintaággyal, virágokkal – zöldségek vagy gyümölcsök termesztésére nem lenne energiám, de szép színes virágokat mindenhova ültetnék, reggelente madárcsicsergésre ébrednénk, esténként kiülnénk a teraszra vacsorázni. Mindez persze számomra is vonzó, de ehhez túl sok olyan dolgot kellene feladnom, ami viszont a madárcsicsergésnél is fontosabb.
Elsősorban: a várost. Szeretem, ha a boltok, közintézmények, iskolák, tömegközlekedési eszközök, mozik egy karnyújtásnyira vannak a lakóhelyemtől. Másodsorban: a gyaloglást. Mert a kertes házakban a leginkább az a legnyomasztóbb, hogy még kenyérért is kocsival kell menni. Boni születése után másfél évig éltünk egy ilyen házban. Jó volt akkor, mert a kicsi babával könnyen ki tudtam menni sétálni bármikor, nem kellett lépcsőzni, jó volt a levegő, akár a kertben is hagyhattam aludni; de számomra végérvényesen bebizonyosodott, hogy én alapvetően városi ember vagyok.
Lehet, hogy van az urbánus létnek és a kertes házaknak egy olyan közös halmaza, ahol a kecskére és a káposztára is lehetőség van, nem tudom. Nekünk mindig is a külvárosi ház és a belvárosi lakás között kellett választanunk, a fent említett előnyökkel és hátrányokkal (plusz hátrány a kert számára Európának ebben a felében: a rossz idő).
Már rég akartam írni a helyről, ahol élünk. Amikor kivettük a lakást, nem gondoltuk volna, hogy ilyen szuper lesz: a lakást és a kerületet is imádjuk. Teljesen véletlenül sikerült egy központi helyen, ugyanakkor csendes utcában lakást találnunk, ahonnan könnyen elérhetők a (kis)város nyújtotta lehetőségek: Északra tőlünk 15 perc sétányira terül el a belváros. Hetente általában egyszer megyünk be, vásárolni, ügyeket intézni, illetve Bonit megkörhintáztatjuk (majd teszek fel képeket, gyönyörű a körhinta). Kelet felé, pontosan 12 perc sétával érhető el a pályaudvar, ahonnan bejárok a munkahelyemre. Nyugatra van az autópálya, kocsival 5 perc, baromi praktikus, mert elég sokat utazunk, nem utolsósorban az Ikea is könnyen elérhető így. Erre van egyébként a Moselle folyó is, a folyóparton át is el lehet jutni kis kerülővel a bevárosba.
Tíz percre tőlünk, déli irányban helyezkedik el az a nevezetesség, ahova gyakran naponta kétszer is eljárunk: a botanikus kert. Nem nagy, 4 hektár (ha mond ez valamit valakinek), de van benne két játszótér is, Bonival szinte ott töltöttük a nyarat. Itt simán kivehetem a babakocsiból, kedvére rohangálhat, botozhat, kavicsozhat, homokozhat, lépcsőzhet (itt tanult meg lépcsőt mászni), haverkodhat más gyerekekkel. A kertet körbefutja egy pár férőhelyes, két picike vagonból álló tündéri kis gyerekvasút, egy pasi féloldalt ülve vezeti délutánonként körbe-körbe, a gyerekek - és egyes szülők - nagy örömére.
Szóval ebben a városban élünk. Kicsike ugyan (rendszeresen összefutunk a mormon hittérítőkkel a belvárosban, a gyerekorvossal a piacon, vagy a szomszédokkal a parkban), de egyre jobban szeretjük.
2015. augusztus 27., csütörtök
2015. augusztus 26., szerda
Hiány
Nincs sok kapcsolatunk mostanában, én kicsit meguntam keresni, nyomulni meg nem akarok. E-mailjeimre, Boni-fotókra van, hogy válaszol, de általában nem. Néha nagy felbuzdulásában ajánlkozik, hogy segít, mondja, hogy találkozzunk, szervezkedik, hogy jön látogatóba – de legtöbbször nem lesz semmi az egészből: a fontos jogi ügyem kimegy a fejéből, nem segít. Jönni nem jön, pedig úgy alakítottuk a nyarunkat, hogy itt lesz két hétig. Találkozni meg találkoztuk ugyan, de sértődés és összeveszés lett a vége – gondolom mindenki a másikat hibáztatja, én mindenesetre őt.
Nem értem, mi történik, voltak idők, hogy nagyon jóban voltunk, sokat cseteltünk, még hatátokon átívelve Honfoglalóztunk is. Állítólag sokat dolgozik, felújít, éli a szinglik bonyolult és fárasztó életét, ami fényévekre van az enyémtől: én 10-kor fekszem, hogy reggelre haptákban tudjak állni, és van ugyan más témám a kaki színén meg a homlokrakodók markolóján kívül, de a kakiszín meg a markoló mégiscsak fontos aspektusa az életemnek, hát ez van.
Nem tudom, ennek a nagy hallgatásnak mi az oka: nagyon boldog, és nem ér rá(m), vagy nagyon boldogtalan, és a homokba dugja a fejét? Időm és energiám nekem sincs kibogozni a szálakat, ráadásul a talaj ingoványos, előítéletből, régi féltékenységből és új sértődésekből áll.
Viszont tudom, vagy legalábbis: remélem, hogy nem mindig lesz ez így. Visszajönnek még majd azok az idők, amikor – ha nem is teljesen úgy, mint barátnők, mert úgy soha nem, de – tudtunk beszélgetni. Mert így most olyan, mintha egyáltalán nem lenne húgom.
2015. augusztus 20., csütörtök
Tolerancia
Jelenleg különböző, a kommentekben is említett elaltatási stratégiákat tesztelünk* kisebb-nagyobb sikerekkel, később majd beszámolok róluk. Ami biztos: egy újabb – szorongásos, pánikolós – korszak kezdődött Boni életében. Amíg pár hete azon gondolkodtam, hogy elég lesz-e neki a bölcsiben az ott biztosított egyszeri alvás (több gyerekkel, egy teremben), most azon filózom, hogy el fog-e tudni egyáltalán aludni.
Nem reagáltam
csomó kommentre, aminek az időhiányon kívül más oka is van. Jóllehet a legtöbbjét
a jó szándék és a tanácsadás vezérelte, meg kell hogy jegyezzem: szerintem küzdenünk
kellene (nekem is, nyilván) a kisgyerekes anyukáknál fellépő
bezzeganya-szindróma ellen. Én így hívom, miután (régen) bele-beleolvastam ebbe
a blogba (nem is tudom, létezik-e még), és elhűlve láttam, hogy acsarkodó
anyukák képesek pár kommenten belül ölre menni egymással.
Aki az interneten
teregeti ki gyereknevelési elveit, az aztán kap hideget és meleget is, úgy
lemondó sajnálatot, mint tanácsadásnak álcázott kioktatást. Bevallom, én magam
is járok bizonyos blogokra fölényesen katasztrofaturistáskodni, és mindentudóan
ámuldozni azon, hogy milyen csodabogarakat hord hátán a Föld**.
Van, aki nem szül
gyereket. Van, aki öt lombikprogramot csinál végig. Van, aki még a beteg
magzatot is megszüli. Van olyan, aki viszont elveteti és különféle túlélési
stratégiával küzd meg az így keletkezett lelkiismereti helyzettel. Van, aki
melegként vállal babát. Van, aki programozott császárt kér, mások elvetetik még
az epidurál lehetőségét is. Előfordulnak olyan helyzetek is, hogy a
megszületett babát örökbe adják. És vannak olyan párok, akik évek óta várnak
arra, hogy végre örökbe fogadhassanak, kivéve, ha a baba cigány származású.
Vannak nők, akik évekig szoptatnak, mások pár próbálkozás után feladják, megint
mások pedig meg sem próbálják. Vannak anyák, akik hamar visszamennek dolgozni,
és vannak olyanok is, akik a bölcsit ördögi intézménynek tartják. Léteznek
együttalvás-, hordozókendő- és biokölesgolyó-pártiak,
és létezik olyan, aki tudatosan nem próbálta egyiket sem. Van, aki esküszik a
légzésfigyelőre és van, aki felesleges aggodalmaskodásnak tartja. Van, aki a másfél
éves gyerekét angolra tanítja és olyan is, aki ráver a gyereke kezére, ha az a
konnektorba nyúl. Egyesek sokáig nem adnak édességet a babájuknak, mások
hagyják, hogy a kutya bemásszon a gyerek ágyába. Vannak túlféltő szülők, és van
olyan is, aki könnyű szívvel engedi el több napos kirándulásra a négy éves kisfiát.
Számos közös
pontja van az ezeknek az egymással feleselő hitvallásoknak helyzeteknek:
először is valószínűleg mindenki a legjobbat akarja. Másodsorban pedig a felsorolt
tevékenységekhez (amelyek a környezetemben látott vagy a neten olvasott konkrét
esetek) mindenkinek joga van, viszont a választásba kívülállóknak beleszólni nem
lehet (tudom, fáj, de ez van). Ugye nem kell ragoznom, hogy mindenki a saját
helyzete, gyereke, temperamentuma, párkapcsolata, tűrőképessége, pénzügyi
helyzete, kulturális háttere stb. függvényében választja ezt vagy azt a számára
legitim megoldást – és igen, a sírni hagyást is.
Mi még a közös
bennük? Hát az, hogy noha a közmegegyezés bizonyos módszerek esetén gyakran halvány,
abban viszont sajnos kánonban egyetértünk,
hogy a mások gyereknevelési módszere ha nem is rossz, de a miénknél feltétlenül rosszabb. Néha viszont biztosak vagyunk benne, hogy éppen most cseszik el gyerekeik életét, anélkül,
hogy ezt tudnák. Bezzeg mi! Na majd megmutatjuk, bebizonyítjuk. Sőt:
megmondjuk, hogyan lenne helyes!
** Nyugi, még nem
próbáltuk az ágyát szögesdróttal körbekeríteni.
* Nem akarok
senkit megsérteni, ezeknek a blogoknak az írói nincsenek itt.
2015. augusztus 18., kedd
Az alvás, a rémálom
Nem tudjuk mi történt. Amióta Boni a kiságyában alszik, azaz úgy 5-6 hónapos kora óta, nem voltak problémáink az alvással: rövid dajkálás-éneklés-hodrozás után betettük az ágyába, és max. 10 perc múlva aludt is. Múlt csütörtök óta, és szinte a percet is ismerjük, hogy mikor kezdődött (csak sajnos az ok nem egyértelmű), Boni nem hajlandó elaludni egyedül. Azóta hármónk közül senki sem aludt normálisan és eleget, és az az igazság, hogy eléggé kétségbe vagyunk esve. A változás ijesztő: az addig nyugodt és kiegyensúlyozott kisfiúból szorongó gyerek vált, aki, ha már csak azt a szót mondjuk ki, hogy alvás, riadtan, sőt: pánikolva rázza a fejét, hogy nem, nem, ő nem akar elaludni.
Legelőször, csütörtök délután (én dolgoztam), Z. maga mellé vette az ágyba, úgy aludt el. Este rengeteget sírt, Z. órákig hordozta köre-körbe (én nem vagyok jó neki erre a feladatra - ez mondjuk nem új, hónapok óta azt akarja, hogy az apja altassa el), majd hajnali 4-kor felriadt, és megint órákig tartó hurcibálás után volt hajlandó elaludni. Ez nekünk ismeretlen jelenség, utoljára csecsemő korában ébredt éjszaka, de akkor egyszerűen megszoptattam. Szóval az altatás ilyen nehézkesen ment egész hétvégén, ráadásul el is utaztunk, ami biztos nem tett jót a kis lelkének. Többször is áthoztuk az ágyunkba, mindig megfogadva, hogy ez az utolsó, mert ebben (az egyben) egyetértünk: senkinek nem tesz jót a közös alvás (nekünk biztosan nem, mert azóta a nyakunkat nem tudjuk mozdítani).
Vasárnap este elhatároztuk, hogy lesz, ami lesz, sírni hagyjuk. Addigra minden más lehetőséget kimerítettünk, az éjszakai kakaózástól a hosszú beszélgetésen át (Bonika, este aludni kell! stb.) a rendületlen éneklésig. Fél óráig sírt, amikor valszeg a sok könny, izgalom és aggodalom hatására - életében először - kihányta a vacsoráját. Azon az éjszakán megint velünk aludt (rémes volt), majd hétfőn elmentünk a gyerekorvoshoz, arra gondolván, hogy esetleg valami betegség állhat a háttérben. Az igaz, hogy egyre kevesebbet eszik, és sokkal anyásabb is lett az utóbbi napokban, de ettől eltekintve ugyanúgy játszik, szaladgál, ahogy eddig.
Semmi szervi baja nincs - mondta a doki, és ő is megerősítette, hogy hagyjuk továbbra is sírni, akár másfél órát is. Ezt így is csináltuk tegnap délután, szörnyű volt hallgatni, ahogy kiabált: Papaaaa! Mamaaaa! Nem jóóó!! de ma már visszasírom ezt az állapotot, mert legalább fél óra múlva már aludt. Este viszont egy órás dajkálás után még mindig nem aludt, és ijedve néztünk egymásra a férjemmel: most mi legyen? Ezt így nem tudjuk hosszú távon csinálni. És különben is: mi lehet vele? Ha most kezdte volna a bölcsit, megértenénk. De így??
Tegnap este a sírás megint hányáshoz vezetett, de a doki tanácsa alapján a takarítás és az átöltöztetés után visszatettük a rácsos ágyába. Ötpercenként benéztünk hozzá (sírt) és amikor egyszer én voltam a sorsos, és a szobájához vezető folyosón indultam hozzá, mit látok? Szalad az ellenkező irányba, a mi hálószobánk felé, rám sem hederítve, Papa, papa! kiáltásokkal. Kimászott az ágyából! Újabb kupaktanács után úgy határoztunk, hogy levesszük az egyik oldalon a rácsokat (Gulliver). Boni imádta az éjszakai szerelést, jött-ment, pakolt, csavarozott, dumált, olyan volt, mint régen.
A rémálom megint akkor kezdődött, amikor megint bele akartuk tenni az ágyba. Nem, nem és nem, képtelen volt benne maradni, ráadásul most már simán ki tudott jönni. Ekkor éjfél volt már, az altatást fél 9-kor kezdtük (ahogy mindig), és mindketten iszonyú türelmetlenek és tehetetlenek voltunk. Boni meg élvezte, hogy szabadon járhat-kelhet a lakásban. Elbújt a konyhában. Bekapcsolta a sütőt. Magára öntött egy üveg vizet. Nyitogatta a szekrényeket. Az ágyon ugrált. Akkor már annak is örültünk volna, ha a mi ágyunkban elalszik, de ő csak játszani akart. Z. szerint olyan volt, mint egy horrorfilmben, amikor a gyerekek átveszik a hatalmat. Ő zárható, börtönszerű kalitka-ágyról álmodott, én a gyerekpszichológusok elérhetőségeit kerestem a neten. Nagy nehezen egy körül elaludt (nálunk), majd 2-kor üvöltözve, kapálózva ébredt.
Az egyetlen magyarázat, hogy rémálmai vannak, ezért fél az elalvástól. A férjem a Magyar Népmeséket okolja, amiból egy epizódt csütörtök délelőtt nézetett meg vele - elképzelhető, nem tudom. Az biztos, hogy iszonyú megpróbáltatások elé állítja az embert a helyzet, mert rengeteg mindenben nem értünk egyet, ráadásul fáradtak is vagyunk.
Legelőször, csütörtök délután (én dolgoztam), Z. maga mellé vette az ágyba, úgy aludt el. Este rengeteget sírt, Z. órákig hordozta köre-körbe (én nem vagyok jó neki erre a feladatra - ez mondjuk nem új, hónapok óta azt akarja, hogy az apja altassa el), majd hajnali 4-kor felriadt, és megint órákig tartó hurcibálás után volt hajlandó elaludni. Ez nekünk ismeretlen jelenség, utoljára csecsemő korában ébredt éjszaka, de akkor egyszerűen megszoptattam. Szóval az altatás ilyen nehézkesen ment egész hétvégén, ráadásul el is utaztunk, ami biztos nem tett jót a kis lelkének. Többször is áthoztuk az ágyunkba, mindig megfogadva, hogy ez az utolsó, mert ebben (az egyben) egyetértünk: senkinek nem tesz jót a közös alvás (nekünk biztosan nem, mert azóta a nyakunkat nem tudjuk mozdítani).
Vasárnap este elhatároztuk, hogy lesz, ami lesz, sírni hagyjuk. Addigra minden más lehetőséget kimerítettünk, az éjszakai kakaózástól a hosszú beszélgetésen át (Bonika, este aludni kell! stb.) a rendületlen éneklésig. Fél óráig sírt, amikor valszeg a sok könny, izgalom és aggodalom hatására - életében először - kihányta a vacsoráját. Azon az éjszakán megint velünk aludt (rémes volt), majd hétfőn elmentünk a gyerekorvoshoz, arra gondolván, hogy esetleg valami betegség állhat a háttérben. Az igaz, hogy egyre kevesebbet eszik, és sokkal anyásabb is lett az utóbbi napokban, de ettől eltekintve ugyanúgy játszik, szaladgál, ahogy eddig.
Semmi szervi baja nincs - mondta a doki, és ő is megerősítette, hogy hagyjuk továbbra is sírni, akár másfél órát is. Ezt így is csináltuk tegnap délután, szörnyű volt hallgatni, ahogy kiabált: Papaaaa! Mamaaaa! Nem jóóó!! de ma már visszasírom ezt az állapotot, mert legalább fél óra múlva már aludt. Este viszont egy órás dajkálás után még mindig nem aludt, és ijedve néztünk egymásra a férjemmel: most mi legyen? Ezt így nem tudjuk hosszú távon csinálni. És különben is: mi lehet vele? Ha most kezdte volna a bölcsit, megértenénk. De így??
Tegnap este a sírás megint hányáshoz vezetett, de a doki tanácsa alapján a takarítás és az átöltöztetés után visszatettük a rácsos ágyába. Ötpercenként benéztünk hozzá (sírt) és amikor egyszer én voltam a sorsos, és a szobájához vezető folyosón indultam hozzá, mit látok? Szalad az ellenkező irányba, a mi hálószobánk felé, rám sem hederítve, Papa, papa! kiáltásokkal. Kimászott az ágyából! Újabb kupaktanács után úgy határoztunk, hogy levesszük az egyik oldalon a rácsokat (Gulliver). Boni imádta az éjszakai szerelést, jött-ment, pakolt, csavarozott, dumált, olyan volt, mint régen.
A rémálom megint akkor kezdődött, amikor megint bele akartuk tenni az ágyba. Nem, nem és nem, képtelen volt benne maradni, ráadásul most már simán ki tudott jönni. Ekkor éjfél volt már, az altatást fél 9-kor kezdtük (ahogy mindig), és mindketten iszonyú türelmetlenek és tehetetlenek voltunk. Boni meg élvezte, hogy szabadon járhat-kelhet a lakásban. Elbújt a konyhában. Bekapcsolta a sütőt. Magára öntött egy üveg vizet. Nyitogatta a szekrényeket. Az ágyon ugrált. Akkor már annak is örültünk volna, ha a mi ágyunkban elalszik, de ő csak játszani akart. Z. szerint olyan volt, mint egy horrorfilmben, amikor a gyerekek átveszik a hatalmat. Ő zárható, börtönszerű kalitka-ágyról álmodott, én a gyerekpszichológusok elérhetőségeit kerestem a neten. Nagy nehezen egy körül elaludt (nálunk), majd 2-kor üvöltözve, kapálózva ébredt.
Az egyetlen magyarázat, hogy rémálmai vannak, ezért fél az elalvástól. A férjem a Magyar Népmeséket okolja, amiból egy epizódt csütörtök délelőtt nézetett meg vele - elképzelhető, nem tudom. Az biztos, hogy iszonyú megpróbáltatások elé állítja az embert a helyzet, mert rengeteg mindenben nem értünk egyet, ráadásul fáradtak is vagyunk.
2015. augusztus 14., péntek
Íme a biztos jele annak, hogy civilizációnk megérett a pusztulásra
2015. augusztus 13., csütörtök
Segítség! Tinilány a lakásomban
Nehéz elképzelnem annál keményebb melót, mint kamaszgyereknek mostohaanyja lenni. Hogyan lehet azt mosolyogva elviselni, hogy valaki:
- délig alszik
- utána kikóvályog a konyhába, ahol megreggelizik (közben a mobilján pötyög)
- majd beül a nappaliba és a táblagépén ki tudja mit csinál EGÉSZ NAP (fülhallgató a fején)
- és csak azért áll föl, hogy a hűtőig elmenjen kóláért (közben a mobilján pötyög)
- és ha azt javasolom, hogy jöjjön velünk a parkba, hülyének néz és kijelenti, hogy fáradt (közben a mobilján még mindig pötyög, jajezamaifiatalság)
- vacsorára főz magának (én feladtam, hogy rá főzzek), és ezek után szanaszét hagyja a kitakarított konyhában a koszos késeket, kanalakat, sőt, még az asztalról sem pakolja el evés után a tányért.
Ezt annak apropójából írom, hogy Lili itt nyaral nálunk két hétig, és noha az elején leszögezném az alábbiakat: szeretem, szuperjó fej, iszonyú jó a humora, jókat unózunk esténként, képbe jöttem a 15 éveseket érintő összes témában, és főleg, mert számomra ez most mindennek fokmérője: szereti Bonit, és Boni is odági van érte*, szóval MINDEZEK ellenére: ez azért baromi nehéz! És nekem ezt csak évente pár hétre kell elviselnem, mivel Lili a férjem unokája, nem pedig a lánya, de mi van, ha valaki minden második hétvégén, esetleg minden második héten, vagy ne adj' isten MINDIG kénytelen ezt csinálni? Bevallom, szerintem nekem nem menne.
Mert arról van szó, hogy az ember saját lakásában, amit a saját ízlése szerint rendezett be a saját önző kényelme érdekében olyanra, amilyent mindig is szeretett volna, és ahol (jogosan) otthonosan szeretné érezni magát, és ahol azt szeretné (szintén jogosan), hogy az asztalra tett tárgyak ugyanott maradnának, ahol voltak, nem koszolódnának be és nem tűnnének el, VISZONT nem teremne a fotel alatt hat üres kólásüveg (két nap alatt) és nem mászkálódna össze az előszoba utcai cipővel, és nem fröcskölődne össze a fürdőszobatükör stb., stb, hol is tartottam? Szóval mindezek a jogos kívánalmak és óhajok (sőt: igények) összeütközésbe kerülnek azzal, hogy egy kamasznak is ugyanúgy joga van nyáron, az apja lakásában délig aludni, koszos zoknit és bugyit napokig a földön tárolni, kopogás nélkül a hálószobába berontani, éjfélkor tiszta konyhában omlettet sütni, majd a tojást a serpenyőre ráégetni, és arra, hogy azt esetleg illene elmosni, még csak nem is gondolni, és még sorolhatnám. Nagyon jól emlékszem, én ugyanígy éltem 15 évesen. Biztos Boni is ezt csinálja majd - legfeljebb majd rászólók, vagy, ha nagyon durva lesz a dolog, a fejemet a falba verem, hogy mindent elrontottam.
De amikor egy tök idegen él így az ember lakásában, az milyen lehet?
* Milyen elképesztően szuper dolognak tűnik, ha nagy a korkülönbség az ember gyerekei között. Annyira könnyű így, hogy bármikor (pisiléskor, főzéskor, stb.) rábízhatom a fiamat az unokahúgára! (hehe)
- délig alszik
- utána kikóvályog a konyhába, ahol megreggelizik (közben a mobilján pötyög)
- majd beül a nappaliba és a táblagépén ki tudja mit csinál EGÉSZ NAP (fülhallgató a fején)
- és csak azért áll föl, hogy a hűtőig elmenjen kóláért (közben a mobilján pötyög)
- és ha azt javasolom, hogy jöjjön velünk a parkba, hülyének néz és kijelenti, hogy fáradt (közben a mobilján még mindig pötyög, jajezamaifiatalság)
- vacsorára főz magának (én feladtam, hogy rá főzzek), és ezek után szanaszét hagyja a kitakarított konyhában a koszos késeket, kanalakat, sőt, még az asztalról sem pakolja el evés után a tányért.
Ezt annak apropójából írom, hogy Lili itt nyaral nálunk két hétig, és noha az elején leszögezném az alábbiakat: szeretem, szuperjó fej, iszonyú jó a humora, jókat unózunk esténként, képbe jöttem a 15 éveseket érintő összes témában, és főleg, mert számomra ez most mindennek fokmérője: szereti Bonit, és Boni is odági van érte*, szóval MINDEZEK ellenére: ez azért baromi nehéz! És nekem ezt csak évente pár hétre kell elviselnem, mivel Lili a férjem unokája, nem pedig a lánya, de mi van, ha valaki minden második hétvégén, esetleg minden második héten, vagy ne adj' isten MINDIG kénytelen ezt csinálni? Bevallom, szerintem nekem nem menne.
Mert arról van szó, hogy az ember saját lakásában, amit a saját ízlése szerint rendezett be a saját önző kényelme érdekében olyanra, amilyent mindig is szeretett volna, és ahol (jogosan) otthonosan szeretné érezni magát, és ahol azt szeretné (szintén jogosan), hogy az asztalra tett tárgyak ugyanott maradnának, ahol voltak, nem koszolódnának be és nem tűnnének el, VISZONT nem teremne a fotel alatt hat üres kólásüveg (két nap alatt) és nem mászkálódna össze az előszoba utcai cipővel, és nem fröcskölődne össze a fürdőszobatükör stb., stb, hol is tartottam? Szóval mindezek a jogos kívánalmak és óhajok (sőt: igények) összeütközésbe kerülnek azzal, hogy egy kamasznak is ugyanúgy joga van nyáron, az apja lakásában délig aludni, koszos zoknit és bugyit napokig a földön tárolni, kopogás nélkül a hálószobába berontani, éjfélkor tiszta konyhában omlettet sütni, majd a tojást a serpenyőre ráégetni, és arra, hogy azt esetleg illene elmosni, még csak nem is gondolni, és még sorolhatnám. Nagyon jól emlékszem, én ugyanígy éltem 15 évesen. Biztos Boni is ezt csinálja majd - legfeljebb majd rászólók, vagy, ha nagyon durva lesz a dolog, a fejemet a falba verem, hogy mindent elrontottam.
De amikor egy tök idegen él így az ember lakásában, az milyen lehet?
* Milyen elképesztően szuper dolognak tűnik, ha nagy a korkülönbség az ember gyerekei között. Annyira könnyű így, hogy bármikor (pisiléskor, főzéskor, stb.) rábízhatom a fiamat az unokahúgára! (hehe)
2015. augusztus 12., szerda
2015. augusztus 6., csütörtök
Anya, anyu, mama: ki vagyok?
Egy hatalmas, egyszintes lakásban lakunk. A férjem ahelyett, hogy átjönne abba a szobába, ahol vagyok, ha meg akar kérdezni valamit, átkiabál. Én persze nem hallom, hogy mi mond, visszakérdezek, hogy mi vaaaaaan? Ő még hangosabban visszakiabál. Én megunom, nem válaszolok. Ő viszont nem hagyja annyiban, és nagyobb hangerőre kapcsol, kurjongat szerte a lakásban.
Hát Boni nem eltanulta tőle?!
Hát Boni nem eltanulta tőle?!
2015. augusztus 5., szerda
Dragomán György és Philippe Claudel
Mi a közös a két íróban? Az, hogy ideges leszek, ha rájuk gondolok. És hogy iszonyú nagyot csalódtam. De még sok minden más is, a fizimiskájuktól kezdve az, hogy mindketten ünnepelt kortárs írók, én meg csak tátom a szám, hogy de miért?
Az első könyvüket, amit olvastam tőlük (A Fehér király, ill. Les Ames grises) imádtam, még most is jó regényeknek tartom őket. Mivel régen jelentek meg, nem nagyon emlékszem már a sztorira (csak nagy vonalakban: kommunizmus az egyik, első világháború a másik), de tudom, hogy faltam mindkettőt, letenni sem bírtam őket. Lelkesen vártam a következő regényüket, ami hatalmaaaaaaas csalódás lett.
Szóval én igazán próbáltam ezt a Máglyát végigolvasni, de kéremszépen tisztelt bíróság, tekintetes törvényszék, ez olvashatatlan. Ez dagályos, kiszámítható, unalmas, lassú. Mint Claudel is tette, ez a könyv is az előző regény sikerére apellál, és ugyanazokról az elemekről próbál lehúzni még egy (sőt, több) bőrt: a kommunizmusról, a rendszerváltásról, a családi tragédiákról. Ugyanaz a narratív technika, ugyanaz a hangnem, és ha jól gondolom (mondom, csak a 162. oldalig jutottam), a biztonság kedvéért még a holokausztot is beleveszi, mert akkor szóljon már minél nagyobbat, ugye.
(Bár gyanakodhattam volna: a best sellerek nem szoktak nekem tetszeni.)
Az első könyvüket, amit olvastam tőlük (A Fehér király, ill. Les Ames grises) imádtam, még most is jó regényeknek tartom őket. Mivel régen jelentek meg, nem nagyon emlékszem már a sztorira (csak nagy vonalakban: kommunizmus az egyik, első világháború a másik), de tudom, hogy faltam mindkettőt, letenni sem bírtam őket. Lelkesen vártam a következő regényüket, ami hatalmaaaaaaas csalódás lett.
Szóval én igazán próbáltam ezt a Máglyát végigolvasni, de kéremszépen tisztelt bíróság, tekintetes törvényszék, ez olvashatatlan. Ez dagályos, kiszámítható, unalmas, lassú. Mint Claudel is tette, ez a könyv is az előző regény sikerére apellál, és ugyanazokról az elemekről próbál lehúzni még egy (sőt, több) bőrt: a kommunizmusról, a rendszerváltásról, a családi tragédiákról. Ugyanaz a narratív technika, ugyanaz a hangnem, és ha jól gondolom (mondom, csak a 162. oldalig jutottam), a biztonság kedvéért még a holokausztot is beleveszi, mert akkor szóljon már minél nagyobbat, ugye.
(Bár gyanakodhattam volna: a best sellerek nem szoktak nekem tetszeni.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)