Sztereotípiák

- Egy indiai nevű kisfiú nyerte meg a sakkversenyt! - újságoltam a sógornőmnek, akikhez a sakkverseny helyett utaztunk el. Nem lep meg, válaszolta, az indiaiak nagyon jók természettudományokból. Erre azért felkaptam a fejem, mert a hivatalos narratíva szerint ez nem igaz: az indiaiaknak nem a vérükben van a sakk, ahogy a kínaiaknak sem a matek, sőt, azt is olvastam valahol, hogy valójában az afrikaiak sem futnak gyorsabban, mint a nem afrikaiak, ez mind-mind társadalmi konstrukció, nem pedig genetika. Ahogy a két nem közötti különbségek egy része is társadalmi képződmény, állítólag.

Aztán megbeszéltük, hogy az ember azt sem tudja már, mit higgyen. Mert ha mondjuk az indiaiak genetikailag tényleg jobbak lennének sakkból - lehetne egy ilyen tanulmányt megcsinálni, majd az eredményt publikálni? Túl ingoványos a talaj, ezek után már a kromoszómákat kezdenék majd számolgatni, még mit nem! Egyenes út vezetne a rasszizmushoz és a kirekesztéshez. 

Ugyanakkor pl. Harari is azt mondta az első könyvében, ha jól emlékszem, hogy a férfiak természetükből fakadóan agresszívebbek. Meg aztán sok kisfiús anyukának van olyan tapasztalata, mint nekem: hogy az egy-kétéves gyereke automatikusan és hezitálás nélkül az utóval kezd el játszani, nem a babával. További gyakori laikus példa a francia fociválogatott összetétele, alig van köztük fehérbőrű. A sakkversenyeken pedig lány nyertes!

Azt mondtam a sógornőmnek, hogy a magam részéről vakon elhiszek mindent, amit a francia rádió nekem mond (létezik covid, van ellene hatásos vakcina, Putyin megtámadta Ukrajnát, a húsfogyasztás környezetszennyező, Elvis meghalt és Paul McCartney él), mert egyszerűen nem tudom ezeket ellenőrizni. De fenntartom a kétkedés jogát!

Francia szövegek

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, amikor idegen nyelvű könyvet olvastok. Titeket nem zavarnak a magyartól eltérő központozási és tipográfiai konvenciók?!

Például, franciában, olyan hülye helyekre, teszik, a vesszőt hogy csak bámulok. Egészen más légzéstechnikát, beszédszünetet, stb. feltételez, és még a satöbbi előtt is tesznek vesszőt. A kettőspont, a felkiáltójel és a kérdőjel előtt pedig szóköz áll, mutatom : hát nem fura ? Így csinálják !

Az idézőjel szögletes. Az idézőjel és az idézett szó között szintén szóköz áll, így: 

« Emlékezetünk egyfajta patika, kémiai laboratórium, ahol találomra hol egy nyugtató akad a kezünkbe, hol valami veszedelmes méreg. »

– És a Franciák ezt szeretik ? kérdezi ilyenkor a Magyar.

– Megszokás kérdése, válaszolják a Franciák.

– És miért nem teszed ki a gondolatjelet a párbeszéd tagolásakor, kiváncsiskodik tovább a Magyar, azt nem kell ? És mi ez a nagybetűzés a Magyarral-Franciával ?!

– Örülj inkább, hogy a párbeszédeket nem szögletes zárójelbe tesszük, folytatja a Francia epésen, ugyanis azt is szoktuk, ahogy az Angolok. Csak győzd kitalálni, hol ér véget a szereplő mondanivalója, és hol kezdődik a narrátor közbevetése, ha ! ha ! ha ! 

Megint a vírus terjedéséről

Gabriel anyukája minden nap elküldte a tananyagot, és minden nap halálra rémülten (sőt, ilyedten :))) kérdezte, hogy ugye Boni nem megy be pénteken végigfertőzni az osztályt. Akkor még nem lehetett tudni, hogyan alakul a betegség, persze nem ment pénteken sem. Utólag nem is értem e gyerekorvost, hogyan lehetett ilyen optimista, na mindegy.

Az anyuka csütörtök reggel azt írta, a gyereknek fáj a feje, nem megy suliba. Két óra múlva már 39, majd negyvenfokos lázzal feküdt szegény vacogva az ágyban. Ugyanahhoz a gyerekorvoshoz járunk, ők is felkeresték: Gabriel is influenzás. Ők most indultak volna síelni hétfőn (elkezdődött a kéthetes síszünet), az egész tervük borult. Próbálják a jó oldalát nézni a dolognak, ami három szóban foglalható össze: 1) lehetne 2) rosszabb 3) is. 

Probléma, hogy nem tudják megcsinálni a szünet utáni hétfőre a francia beadandót. Pedig annyira jó feladatot kaptak: egy háromperces videót kell készíteniük a múltkor elolvasott kötelező olvasmányról. Ezt a könyvet én előbb olvastam, mint Boni, és nagyon tetszett. Érdekes történet, vicces helyzetek és párbeszédek, hiteles mondanivaló, váratlan befejezés - ugyanakkor nem tizenkétéves kisfiúkhoz szól, hanem tizenötéves éves kamasz lányokhoz, gondoltam sajnálkozva. Mennyire nem volt igazam! A franciatanárnő (akinek tizenéves kamasz lánya van) feladta az osztálynak, Boninak és Gabrielnek is nagyon tetszett.

De hát ahelyett, hogy elgondolkodtak volna a szövegen, a szereplőkön és a történet tanulságán, teljesen beszippantotta őket a filmezés és a vágás maga. A hat óra alatt, amennyit eddig a filmre összesen fordítottak, az első két másodperccel lettek kész, és amikor azt firtattam, hogy mégis miről lesz szó a filmben, csak a vállukat vonogatták. Szerintem erről egyáltalán nem beszéltek. Borzasztó nézni, hogy ilyen rossz hatásfokkal dolgoznak egy ilyen jó feladaton. Mindegy, biztos ezt is meg kell tanulni. Gabriel anyukája (Barbara) azt javasolta, hogy Gabriel majd beszél a tanárnővel csütörtökön, és elmondja, hogy Boni betegsége miatt nem tudtak haladni a szünet előtt, mi legyen. Megbíztam a gyerekben, mert ő az osztály képviselője, és már most (!) tudja, hogy ügyvéd (!!) szeretne lenni. De mivel csütörtök reggelre megbetegedett, ez a lehetőség elúszott. Barbara javasolta, hogy akkor majd ő ír a tanárnőnek. 

Írt is, a tanárnő azonnal válaszolt: nem baj, késhetnek a feladattal. Viszont Barbara üzenetén elámultam: azt írta a nőnek, hogy Gabriel a legutolsó alkalommal, amikor a filmen dolgoztak, elkapta Bonitól az influenzát. Nem tudom elhinni, hogy ezt komolyan gondolja - alsó hangon is öt nap telt el a két esemény között, de inkább öt és fél. Nem írtam meg neki, az ember nincs befolyással arra, hogy valaki mit hisz. És úgy tűnik, Barbara minden észérv (?) ellenére azt akarja hinni: Boni fertőzte meg a gyerekét.

Mi nem a síelést, hanem a ma kezdődő háromnapos sakkversenyt buktuk, amire Boni hetek óta készült. Nagyon sajnálom szegényt, és sokáig hezitáltunk. Boni menni akart, Z. semmiképp nem akart menni, nekem nem volt véleményem. De lehet, hogy jobb is: Boninak még tegnap este is volt egy kis láza (38,3) és a betegség alatt fogyott 2,5 kilót.

Két nő

Ma reggel Bonival mindketten láztalanul ébredtünk, napok óta először. Ő ma délben már ebédelt is, egy pizzát hozatott az apjával, én ilyesmire még nem érzem képesnek magamat. Nap közben még mindig az ágyban fekszem, nulla energiával, rémes. Elkezdtem podcastokat hallgatni. Meghallgattam egy interjút arról a javaslatról, hogy a közösségi médiát betiltanák 15 év alatt Franciaországban. Az egyik meghívott a mesterséges intelligenciával és a digitalizációval foglalkozó miniszter volt. Egy nő, a hangja alapján fiatal és indulatos, Davosból jelentkezett be (ez egy januári műsor volt). Rákerestem a nőre a neten, és teljesen elképedve olvastam, hogy két kisgyereke van, amelyek közül a fiatalabb októberben született!

Nem kellene, hogy meglepjen, hiszen az esélyegyenlőség korában élünk. Ha egy férfinál nem lepne meg ez az adat, miért csodálkozom, ha nőről van szó? De mégis ledöbbent, lehet, hogy az idők során trad wife lettem. Meglep, de egyúttal le is nyűgöz az a tény, hogy egy fiatal anya, aki három hónapja szült (másodszor), már a Világgazdasági Fórumon kvaterkázik a világ vezetőivel. Szédítő tempó!

A másik nő meg épp 27 ezer km/órás sebességgel tart a Nemzetközi Űrállomás felé, annak minden rizikóját vállalva. Nyolc hónap múlva tér majd vissza, addig csak videón tarthatja a kapcsolatot a külvilággal, köztük a kisfiával.

Cirill betűs nevek

Rettenetes ez a vírus. Gyakorlatilag három napja lázasak vagyunk és köhögünk. Naponta legyűrünk a torkunkon egy-egy szelet pirítóst, de több igazán nem megy. Bonikám egyik filmet nézi a másik után, én pedig időnként előveszem a könyvemet. Néha sikerül is haladni benne. Egy francia könyvet olvasok, amelyben sok az orosz név - erről eszembe jutott egy múltkori üzenetváltásom a kuzinommal. 

Mert miután sok, de kellemes munkával rendbe tettem a könyvespolcomat, rájöttem: több könyvet én már az életben nem vehetek magamnak. Vagy ki kell dobnom a régiek közül annyit, amennyit venni akarok. (Vagy el kell költöznünk.) Miután ezt így végiggondoltam, rábukkantam egy közösségi könyvespolcon az alábbi, teljesen jó állapotú könyvekre, amiket, nyilván érthető, nem tudtam otthagyni. Elküldtem a fotót a kuzinomnak, aki nem a fenti gondolatmentre reagált, hanem teljesen meglepődött, hogyan írják Szolzsenyicin nevét franciául.

Tényleg vicces, bizonyos francia átiratok teljesen mások, mint magyarul. Ilyen például: POUCHKINE, TCHAÏKOVSKI, ELTSINE és a kedvencem: KHROUCHTCHEV!

Egy vírus útvonalának nyomában

Múlt héten csütörtök este Z. felháborodva jött haza, hogy Boni dobtanára beteg, és nem volt rajta maszk.

Péntek délután három órát töltött nálunk Gabriel, hogy Bonival haladjanak a francia beadandón. Alig csináltak valamit, erről majd írok, végig hülyéskedtek.

Szombat délben Boni közölte, hogy fáradt. Nem csoda, mondtam neki, túl későn alszik el. Betegnek érzi-e magát, kérdeztem, akar-e délután menni sakkra. Egyáltalán nem beteg, jelentette ki sietve, és naná, hogy nem hagyja ki a sakkot. Mondjuk gyanút foghattam volna, amikor a merinói gyapjúfölsőjét húzta fel, amit egy vagyonért vettem neki, és amit soha nem akar hordani, mondván, hogy túl meleg. Volt is bennem tudat alatt egy kis aggodalom, ezért a kétórás sakk alatt nem mentem haza (ahogy szoktam), hanem ott maradtam a környéken, olvastam a kocsiban, majd bevásároltam.

Szombaton 16 órakor lett vége a sakknak. Ahogy jött kifelé, rögtön láttam, hogy ez a gyerek beteg. Otthon még megette a süti felét, amit vettem neki, de aztán lefeküdt, és onnantól kezdve nem kelt fel a kanapéról. Aznap 39,5 fokos volt a láza, de másnap felment egészen negyvenig. Legközelebb kedd reggel evett újra.

Vasárnap dél körül felhívtuk az ügyeletet, ahol azt mondták, hogy napi 5x adhatunk neki 500 mg paracetamolt, de azért menjünk be az ügyeletre 18:15-re. Én, mivel felszabadult egy egész napom, dolgoztam a hétfői fordításaimon, hogy hétfőn ebédszünetben el tudjak menni úszni, majd elmentem futni is. Szuper volt, bár Z. nem értette, hogyan tudok futkározni, amíg Boni ennyire beteg (“Ne fuss messzire!!”)

Vasárnap este szegénykét úgy kellett eltámogatni az ügyeletre, szédült, vacogott, a várótremben majd leesett a székről. Azt beszéltük, hogy utoljára bölcsis korában volt ennyire beteg. Az ügyeletes orvos napi 3 gramm paracetamolt írt fel neki, de nem egygramonként, hanem 750 gr-ként, amit szerinte úgy kell beadni, hogy egy pezsgőtablettát kettétörünk, majd az egyik felének is a felét vesszük… pfff. nem mertük véghezvinni ezt a komolytalan műveletet. Neurofent viszont állítása szerint tilos adni, változott a protokoll (még jól emlékszem, hogy bölcsis korában négyóránként adtunk neki hol paracetamolt, hol Neurofent).

Hétfő reggel úgy ébredtem fel, hogy kapar a torkom. Jobban megvizsgálva rájöttem, hogy a torkomnak semmi baja: a nyelőcsövem ég. Basszus, nem fogok tudni úszni menni. Elkeztem dolgozni, amíg mindenki aludt, és közben azon gondolkodtam, nem leszek-e én is beteg. 10 körül elkezdtek összefolyni a betűk a szemem előtt, délre már OLYAN SZARUL voltam, mint nagyon rég. Az egész délutánt az ágyban töltöttem, nem túlzok: pisilni is alig volt erőm kimenni. Az volt a szerencse, hogy Boni addigra már picit jobban lett, így nem kellett azon aggódnom, mi van vele. 

Nagyon homályosan, messziről eljutott hozzám a hír, hogy hétfő délután Bonit levitte az apja a patikába tesztelni, és kijött, hogy A típusú influenzája van, este pedig elmentek a gyerekorvoshoz, aki csütörtök estig kiírta, plusz azt állította, adhatunk neki Advillt (nem adtunk, az ügyeletes orvos megijesztett). A hétfő éjszaka rettenetes volt, Bonit az apja látta el, én le tudtam nyomni  torkomon egy kis chipset, mert azt kívántam meg (??).

Hihetetlen belegondolni, hogy vasárnap este még futottam, majd jóízű megvacsoráztam abból a guszta kenyérből, amit Z. vasárnap reggel vett, és amihez senki sem nyúlt egész nap. Sajttal és paprikával ettem egy szeletet, és csak azt sajnáltam, hogy nem ehetek többet - hát én azóta gondolni sem tudok ilyen szendvicsekre, a gyomrom is felfordul tőle. 

Belegondolni is rossz, milyen lett volna ez az egész, ha nem vagyok beoltva.

De ami a legfurább: Gabriel nem kapta el!

Egy nehéz olvasmány

Kétféleképpen nehéz: szellemileg és lelkileg. Egyrészt bonyolult maga a szöveg, sok mindenre (emberek nevére, a hadállásokra, számokra, százalékokra) kell fejből visszaemlékezni, plusz elhelyezni az eseményeket egy mentális térképen (valódi térkép is van hozzá). Nagyon kell koncentrálni, hogy az ember ne veszítse el a fonalat, a fejezetek is elég hosszúak. Sok a történés, egyszerre több helyen. De a legnehezebb a terminológia. Egyáltalán nem ismerem a szakszavakat, pl. hogy mi a különbség a gránát, az akna, a löveg és az ágyú között. Meg kellett néznem a hídfőt, ami háborús kontextusban nem ugyanazt jelenti, mint ahol a négyeshatos megáll. Vagy pl: fogatolt oszlopok, desszant, utász, trén stb. De nem lehet mindent megnézni, pl.: kerékpáros zászlóalj, páncélgránátos, tarackos tüzérdandár... 

Gimiben volt egy osztálytársam, aki térképen követte az akkor zajló délszláv háborút. Verhetetlen volt hadászi kérdésekben. Egyrészt lenyűgöző volt a tudása, másrészt úgy éreztem: micsoda őrület, hogy tudománynak nevezzük annak megismerését, hogyan ölik meg egymást az emberek. Ezt érzem ennek a könyvnek az olvasásakor is (a közepén járok). Elképesztően részletes, alapos, néha olvasmányos, nem lehet letenni, a benne foglaltakat fontos és kell tudni. Jó, hogy van (nem tudtam SEMMIT a témában eddig), de mégiscsak milyen ellentmondásos a világ: arról olvasni, hogy magyarok, németek, szovjetek és románok hogyan vertek szét egy várost és gyilkolták le egymást.

Ezért ennyire nehéz lelkileg. Mert amikor azt olvasom, hogy egy egész század szétmorzsolódott, meg hogy az emberi veszteség 50%-os volt... akkor én azokat az anyákat képzelem el, akiknek a fiuk nem jött többé haza. És ez valami borzalom! Ennyi feleslegesen kiontott vér, az a sok fiatal katona (meg a rengeteg civil) aki meghalt, és hal meg a mai napig valahol a világon...