Egy érzés (3. nap)

Keresem a szót, kifejezést arra a – gyakran negatív – érzésre, amit az ember a következő helyzetekben érez:

Beszélget valakivel (A.), akit jól ismerek. A beszélgetés a szokásos mederben folyik, és mivel az ember már jól ismeri az illető preferenciáit, reakcióit, esetleges rögeszméit, így azokhoz igazodik (irodalomról nem beszél divatrajongóval, ill. divatról nem beszél irodalmárral; most természetesen sarkítok, mert vannak divatkedvelő irodalmárok is).

A beszégetéshez csatlakozik egy másik barát (B.) is, akit az első (A.) nem, vagy csak kicsit ismer. A helyzet dinamikája teljesen megvátozik, a párbeszédből csoportos beszélgetés lesz. A második személynek (B.) teljesen új preferenciái, reakciói, rögeszméi stb. vannak, és az ember hitetlenkedve veszi észte, hogy az A. jelzésű illető mintegy magából kivetkőzve próbál meg alkalmazkodni az újonnan előállt helyzethez, sőt, adott esetben tetszeni a B. illetőnek. Így az elbeszélő megtapasztalja azt a helyzetet, hogy a kezdeti beszédpartner teljesen átalakul, hozzáidomul a később érkező emberhez. 

Ennek egyik változata az, amikor az eredeti kellemes összhangot ez az A. személy azzal akarja pluszban megbontani, hogy a B. személlyel cinkosan összekacsintva (holott alig ismerik egymást!) belőlünk próbál meg gúnyt űzni.

Azért írok most erről, mert a múlt héten pont egy ilyen élményben volt részem, és még mindig alig térek magamhoz. Kellemetlen, sőt ciki volt, ahogy A. köpönyeget forgatva próbált B-nek megfelelni, tetszeni. Zsenírozott, ahogy és amit mondott, mert teljesen idegenszerűen beszélt, egyáltalán nem úgy, ahogy megszoktam, vagy ahogy akár fél órája. Lazán vett pl. olyan dolgokat, amelyekben pedig tudom, hogy nem az. Hülye vicceket gyártott, amiről azt gondolta, hogy B-nek bejön. Még a velem fenntartott kapcsolata is megváltozott, mert a rovásomra akart poénkodni, szövetséget kötni B-vel. Az illető tehát (A.), akit jól ismerek és szeretek, a szemem előtt változott át egy ismeretlen valakivé (A bis).

Nem olvastam ugyan Freud-ot, de hallomásból ismerem azt az általa meghonosított szót, ami tudomásom szerint a legjobban megfelel ennek a kísérteties és kellemetlen érzésnek, fogalmam sincs, jól használom-e: unheimlich.

Szeretet, szerelem (2. nap)

Mikor tegnap hazaértem, még itt voltak a sógornőmék. Volt egy közös délutánunk, esténk, ma mentek el. Az úgy volt, hogy én hétfő este utaztam el Magyarországra, borzasztóan rossz kedvűen, mert Boni alig akart elengedni: plakátokat rajzolt, petíciókat írt, hogy ne menjek el, a könyvemben is eldugott egy üzenetet („Egy hét mama nélkül! Az egy elrontott hét!”) stb., egyszóval sajnáltatta magát és érzelmileg zsarolt. Persze semmi jelentőssége nem volt, jó helyen volt ő az apjával addig is, de mégis csak szar volt az egészet átélni.

Kedden drámai üzenetekkel bombázott, hogy hiányzom, hogy nem bír nélkülem élni, és hogy azonnal jöjjek haza. Kérdeztem, hogy megnézték-e a Shaun a bárányt, de azt mondta, nélkülem nem akarja. Aznap történt, hogy nekimentem az üvegajtónak, aggódva kérdezgette, hogy „túl fogom-e élni” egyáltalán ezt az utat, és hogy rám fog-e még ismerni (tényleg rémesen néztem ki). 

Amikor szerdán bejelentettem, hogy este színházba megyek a barátnőmmel, kisebb fajta féltékenységi jelenetet rendezett.

Csütörtökön megjöttek hozzájuk a sógornőmék – ezután nem hallottam Boni felől. Olyan jól elvolt velük, hogy alig kegyeskedett a telefonhoz fáradni, majd sietősen lerázott, hogy most éppen ebédelnek, meg filmet néznek, meg társasjátékoznak.

Baromira megnyugodtam. Ugyanakkor arra is gondoltam, hogy ha a pasim csinálná ugyanezt, nem esne jól. De ha a gyerekem, akkor még örülök is neki. Ez a különbség az egy partner iránt érzett önző szerelem, és a gyerekünk iránt érzett önzetlen és feltétel nélküli szeretet között. Ezután este elolvastam Teri bejegyzését, és annyira örültem neki így ismeretlenül is, hogy ő is meg fogja tapasztalni ezt a fantasztikus érzést, ami az anyaság, és ami semmihez sem hasonlítható. Ami sokszor tényleg nehéz, meg fárasztó, meg rengeteg aggódással jár (tegnap pl. a kötelező sorkatonaságra terelődött a szó, és egész estére elromlott a kedvem) – de ami mégiscsak leegyszerűsíti az életet, ha a szaldót nézzük. Hiszen ha a gyerekem jól van, akkor én is jól vagyok, és minden más mellékes és részletkérdés.

És akkor íme a home tour, amit az első nap után készítettem. A kupit meg a takarást nem is tüntettem el (így éltem napokig), mert a jövő héten jön a festő dolgozni (akit én hívtam, pénzért :))), ezt Lappának üzenem. Amúgy Boni szobáját még a nyáron kifestette, kivéve azt a falat, ahol Boni magasságát vezettük, mert azt nyilvánvalóan érintetlenül hagytuk. Sőt, ha egyszer eladjuk a lakást, magunkkal visszük!

Budapest (1. nap)

Ma van a hónap (és milyen hónap! :)) első, és egyben a budapesti tartózkodásom utolsó napja. Majdnem mindent sikerült elintéznem otthon, fáradtan és elégedettem jöttem el, most a vonaton írok. Egy hülye balesetet leszámítva (első este nekimentem egy üvegajtónak, másnapra bedagadt az arcom, halloweenes fotókkal boldogítottam mindenkit), minden rendben ment. Találkoztam két batátnőmmel, voltam színházban és kétszer usziban: egyszer este a Dagályban, mert az 20 óráig nyitva van, szombaton pedig a Hajós Alfrédban, ahol a kinti medencében még soha nem is úsztam. Hallomásból már ismertem ezt a futás+úszás kombinált jegyet, most rákérdeztem, hogyan is van ez, nagyon tetszik, legközelebb mindenképpen kipróbálom.

Kész lett az is, ami miatt jöttem: a teljes ablakcsere. Két napig a hidegben es a kupiban ücsörögtem, de hát ez már csak ezzel jár. Tudtam és ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül kell, hogy jöjjek, és nagyon igazam volt. Három ember dolgozott az ablakokon. Megbízhatóknak tűntek, szimpik voltak és nagyon jó volt nézni, milyen összhangban dolgoztak együtt, hatékonyan és precízen. Még ilyen mutatványokra is sor került, mint itt a fotón, engem a szívbaj kerülgetett (második emeleten van a lakásom). Az ember, aki a kinti párkányon állt, sánta volt és cukorbeteg, és elmesélte, hogy túlélt már egy rákot is, kemóval meg minden. Ledöbbentett a munkabírása és hogy soha nem akarta kihúzni magát a munka alól. (Sőt!)

Kicsit nagyot

- Boni azt mondja, nyáron valószínűleg nálatok felejtett egy zsák töltőt, nem találtátok meg? - teszem fel a kérdést a szüleimnek. Nem találja ugyanis a különböző számológépeihez, kütyüjeihez való töltőit, amelyek szerinte összegabalyodva egy textilzsákban szunnyadnak valahol Budapesten vagy a Dunakanyarban vagy Genfben vagy a szobája egyik rég nem takarított, kupis sarkában (?).

- Egy zsák költőt?! - kérdezték meglepve.

- Egy zsák TÖLTŐT! - mondtam hangosabban.

- Ja, töltőt! - kapcsolt a mamám.

- KÖLTŐT?! - értetlenkedett tovább a papám.

- Jaj, dehogy, TÖLTŐT!!! - helyesbített a mamám.

- Hát hogy hagyott volna el egy zsák költőt? - veszítettem el a türelmemet ekkora ökörseg hallatán. Pedig próbáltam türtőztetni magam, de vannak határok. - Mit jelentene az, hogy egy zsák költő?!

A papámat azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy rá lehessen förmedni. Főleg ne a lánya förmedjen rá, nagyképűen, aki annyira más életet él, mint ő, aki Karinthyt olvas a gyerekének esti meseként, magyarnyelvtan-könyvet állít össze szabadidejében és irodalmi idézetekkel dobálózik, sőt: kommunikál a mindennapokban.

- Hát most miért, honnan tudjam. Azt gondoltam, hogy van egy zsák, benne költők neveivel, ki tudja. Abból húzhat. Mindent el tudok képzelni - védekezett.

Még tegnap este is ezen röhögtem. Mit feltételezhet rólam az apám!

Zsebkönyv

A héten Magyarországon vagyok, egyedül. Egyetlen hátizsákkal jöttem, és egy olyan könyvet akartam hozni, ami az őszi kabátomnak a zsebében pont belefér, hogy ne kelljen a reptéren ki-bevenni a táskámból. Körülnéztem a könyvespolcomon, és kiválasztottam a legpraktikusabb, legkézhezállóbb és legvékonyabb könyvet, már nem is emlékszem, hogyan került hozzam. Rémlik, hogy nagyon régóta vár a sorára, hogy elolvassam.

Mint kiderült, arról szól, hogy egy terrorista eltérít egy repülőt! A reptérre menet kezdtem el, estére be is fejeztem. Nem mondom, hogy megnyugtató volt, Boninak nem is mondtam, ő már napokkal az út előtt elkezdett félni, hogy lezuhan a gépem és belehalok (!).

Egy színdarab amúgy, ami annak a vadászrepülő pilótájának a tárgyalását mutatja be, aki a parancsnak nem engedelmeskedve lelőtte az eltérített repülőt. 164-en haltak így meg, de ha a gép a terroristával együtt becsapódik a müncheni stadionba, ami a tulajdonképpeni cél volt, akkor hetvenezren halnak meg. Főszereplők tehát: a vádlott (a pilóta), az ügyész, a védőügyvéd és a bíró. A közönség pedig az esküdtszék szerepét játsza, és a végén szavaznak: elítélhetik vagy felmenthetik a pilótát, és ettől függően az egyik vagy másik befejezést olvassa fel a bíró, gondolom. A könyvben mindkettő szerepel.

Érdekes volt, de én nem tudtam volna szavazni, mert szerintem nem a jó tárgyaláson vettünk részt. Sztem azt az illetőt kellett volna bíróság elé állítani, aki nem üríttette ki a stadiont, és aki miatt (akinek a mulasztása miatt) a pilóta lőtt, lőni kényszerült, morális belső parancsának engedelmeskedve.

Egy jelenet

Tegnap megnéztük a Charles De Gaulle-ról szóló filmet a TV-ben. Elég jó volt, rengeteg mindent nem is tudtam, pedig a francia történelemnek erről az epizódjáról, amikor is a német megszállás után De Gaulle Londonban kikiáltotta a Szabad Franciaországot, sok film és könyv készült. Volt a filmben egy rövid jelenet, a következő:

Egy fontos mellékszereplő ül a vonaton a barátnőjével, aki zsidó. A megszállt övezetből a szabad övezetbe szeretnének átjutni. A fiúnak vannak is ehhez papírjai, de a lány értelemszerűen a tilosban jár. A fiú felajánlja a lánynak, hogy mutassa fel ő a papírokat, úgysem fogják a nevet is ellenőrizni, csak az írást (valami levél kellett). A lány nem akarja. Halkan vitatkoznak, jelekkel, nehogy az utastársaik valamit is meghalljanak. A levegő feszült, mindjárt a határhoz érnek. A kamera az arcokat mutatja: a két fiatalt, és a három-négy másik utast, köztük egy rossz arcú alakot, aki fél szemmel lesi a fiatal párt. A folyosón felhangzik a náci csizmák dübörgése, német utasítások röppennek fel. A mogorva, rettenetes ábrázatú fickó egyre jobban nézi a lányt, valószínűleg rájött, hogy zsidó.

Jaj, istenem, mindjárt beárulja a lányt! – borzadtunk el. A jelenet amúgy klasszikus, mintha már ezerszer láttunk volna hasonlót: a patibuláris ábrázatú gazfickó mindjárt feláll és szól a németeknek. Ezt megelőzendő a lány visszaadja a fiúnak a szabadságot biztosító levelet, feláll és kiviharzik a vagonból. A fiú és a sötét alak egyszerre utána – de a náci megállítja őket. Ellenőrzés. Boni felkiált. Tűkön ülünk. Elmenekült-e a csaj? A német először az idegen pasit ellenőrzi, aki azt mondja:

– Jó napot! Itt vannak az irataim. Jean Moulin vagyok.

Z-vel egyszerre kiálltunk fel, megnyugodva, nevetve. Boni nem érti. Elmagyarázzuk neki, hogy Jean Moulin a leghíresebb francia ellenálló volt, akiből még kínzással sem tudtak a németek egyetlen nevet sem kihúzni, és aki egy marhavagonban halt meg, útban Németország felé.

Tanulság:

1. Soha ne ítélkezzünk a külső alapján.

2. Ezt a rendező valószínűleg már tudja.

Kiitta

Egy hajtásra kiitta - olvastam valahol. Megakadt a szemem a szón: KIITTA. Kontextusból kiragadva, jobban megszemlélve úgy néz ki ez a szó, mint amikor a Scrabble-ben csoportosítva sorakoztatjuk fel a betűket az előttünk lévő kis állványon. Vagy mintha nem is magyarul lenne, hanem inkább valami egzotikus nyelven, mondjuk észtül vagy finnül.