Szabadság

Nem teljesen függetlenül a múltkor említett fáradságtól, de nem pontosan amiatt, valóra váltottam egy évek óta vágyott, majd hónapokig tervezgetett luxusálmomat: kivettem egy három hónapos, fizetés nélküli szabit. Tavaly nyáron kezdtem el komolyan gondolkodni a dolgon, amikor az éves szabim leteltével elkezdtem távmunkázni Magyarországról. Amit ilyenkor érezni szoktam, azt a tantaluszi kínok kifejezés adja vissza legjobban: a nyár helyett bezárkózom a szüleim emeleti szobájába, és dolgozom. Olyan jó lenne az egész nyarat végigpihenni! 

Nem panaszkodom, mert tudom, hogy privilegizált helyzetben vagyok. De arra gondoltam, hogy életem koordináta-rendszerében most érkeztem el arra a pontra, ahol a pénz már nem annyira fontos, a fiamnak viszont még sokat számít a jelenlétem. Így körvonalazódott a gondolat, hogy erre a nyárra abbahagyjam a munkát, amit amúgy szeretek, de hát… sok időt elvesz.

Nem ment ám ilyen könnyen az elhatározás. Hónapokig csak azt gondoltam, hogy én ezt nem merem megvalósítani: elszakadni ennyi időre a munkahelyemtől, elvágni a köldökzsinórt! Vissza kell adnom a laptopot, belépőkártyát, törlik a belső e-mail-fiókomat (benne húszévnyi levelezéssel), és ráadásul nem lesz egészség- és balesetbiztosításom arra az időre, mert ezt a mh-em biztosítja, és nagyon drága gyógyszereim vannak.

Voltak, akik lebeszéltek, Z. ellenezte ugyan, de nagyon bölcsen nem befolyásolt, és voltak, akik bátorítottak. “Nem fogod megbánni” - mondta Petra, és talán ez a mondat volt az, OV áprilisi bukásával együtt, ami meghozta az elhatározást. Szabiból visszatérve, egy áprilisi hétfőn 8:34-kor benyújtottam a kérelmemet, és délre a hierarchia sorában álló négy ember már nyugtázta is (a közvetlen főnökömnek már januárban említettem a tervet).

Azóta isteni. Az első három napot a közeli kávézóban kezdtem, ahol a saját magam paródiájaként hol jeges matchát, hol gyömbéres kombutchát iszogattam az épp aktuális könyvemmel. A nyomás elég nagy, hogy értelmesen használjam ki az időt, mert nyilvánvalóan nem lesz erre többet lehetőségem. Nem szabad elrontanom. Jelen soraimat Budapestről írom, a hétvégén már a Dunakanyarban leszünk. Élvezem a jövedelmet - mondogatom, amikor arról van szó, hogy mit fogunk csinálni. 

(Az idézet az Ábel a rengetegben c. könyvből van, amit most esti mese gyanánt olvasok Boninak. Nagyon vevő erre a fajta humorra, tetszik neki!)

Berenci, a tiritarka kisróka

Kihasználom az alkalmat, hogy amíg Boni iskolában van én pedig már szabin, rendet rakjak a szobájában. Iszonyú dolgokra bukkantam: egy egész tolltartó, még általános iskolából, tele megfeketedett (??) ceruzákkal, radírral, körzővel. Kibelezett telefonok, órák, távirányítós autók. Szétcincált tollak, vagy éppen ragasztóval egymáshoz illesztett tollbetétek (hogy 2x tudja leírni ugyanazt, gondolom). És rengeteg papír, füzet, iromány, megkezdett regények, félig teleírt naplók, jelszavas mappák, kották, saját magának írt feljegyzések, sakkparti-kivonatok…. És köztük ezt a mesekezdeményt, fogalmam sincs, mikor írta:

Fáradság

Múlt héten voltam a háziorvosnál, és megint rákérdeztem a folyamatos fáradságom okára. Pár hónapja ugyanis elhatároztam, hogy végére járok a dolognak, és mindent kivizsgáltatok. Talán ha megszüntetni nem is, de csökkenteni sikerülhet ezt a letaglózó enerváltságot, amely miatt a napi teendőimet el tudom ugyan látni, de nem igazán marad erőm semmi másra (ha a sportot is a napi teendőkhöz soroljuk).

Az orvos meghúzta a vállát, és kijelentette, hogy mivel a vérképem és a vérnyomásom is jó, szerinte ez a fáradság nem orvosi probléma.

Hát, jól meglepődtem! Pontosabban először is felháborodtam. Évek óta abban a tudatban élek, hogy valami nem stimmel, nem igaz, hogy ébredéskor már fáradt vagyok, és este úgy alszom el, mint akit agyonvertek (kivéve, amikor nem tudok aludni). Azt hittem, hogy ez tipikusan orvosi probléma.

Mi van, ha igaza van? Lehet, hogy nem is vagyok fáradt, azt én csak úgy érzem?! 

Lehet, hogy az igényeimet kellene alábbadni, kevesebbet beleszuszakolni próbálni egy napba, lemondani egyról-másról. Elképzelhető, hogy ami van (a folyamatos fáradtság) az nem is probléma, hanem az élet maga, ezzel meg igazán nem kellene a háziorvoshoz rohangálnom.

Aki egyébként azt javasolta, hogy: menjek pszichológushoz. 

Egy negyvenméteres mamutfenyő a botanikus kertben (a város legmagasabb fája)

Néhány olvasmány

Mutatom, miket olvastott Boni mostanában. A humor és a kaland továbbra is a legnagyobb vonzerő számára, amiről viszont elhatározza, hogy nem érdekli, azt simán félbehagyja (vagy el sem kezdi!).

1) Ezt még a tavaszi szünetben olvasta ki, én meg kaptam az alkalmon, és újraolvastam. Eegyetlen dolgora emlékeztem csak: hogy ki a gyilkos. Nem fogom elfelejteni Boni meglepetését, amikor a könyv végén rájött! Csak úgy hebegett-habogott a döbbenettől! Örültem, hogy ilyen jól sikerült ez a klasszikus irodalmi meglepetés, mert el tudom képzelni, milyen szar az, amikor valakinek a könyv olvasása közben mondják meg. Utána én elolvastam ezt a könyvet, amiben az író (irodalomkritikus) végigvezeti a nyomozást és bebizonyítja: nem az a gyilkos, akit Poirot annak vél, hanem egy másik szereplő. Nagyon izgalmas volt ez is, és utólag belegondolva tényleg voltak a történetnek olyan részei, amelyek (ha utánaszámolunk) nem voltak logikusak, pl. egy táskába nem fér el annyi minden, mint amennyit Agatha Christie beletesz.

2) Z. teljesen fel volt háborodva, amikor mesértem neki, mit hallottam a rádióban arról, hogyan választanak maguknak könyvet a 10–15 éves gyerekek. Azt mondták ugyanis, hogy felmérések szerint leggyakrabban az anyjuk dugja nekik az orruk alá a könyveket, majd, tettem hozzá, ez nálunk tényleg így van! Ezt a könyvet is egy műsorban ajánlották, amely műsort direkt azért hallgattam meg, hogy hátha ajánlanak jó regényt gyerekeknek. A közeljövőben játszódik és arról szól, hogy egy gimnazista lány arca megjelenik 44 másodpercre a világ összes képernyőjén, majd sorra veszi a következményeket és a lehetséges magyarázatokat. Én is elolvastam, izgalmas volt, kamaszkoromban én is imádtam volna. (Boninak is nagyon tetszett).

3) Ezt ugyanabban a műsorban ajánlották. Az iskolai zaklatásról szól, ami folyamatosan téma a suliban, újságokban, könyvekben. Még nem olvastam el, Boninak tetszett, csak sérelmezte, hogy egy kutyát megölnek benne.

4) Újra akarta nézni a filmet, amit csak azzal a feltétellel hagytam, hogy előtte elolvassa a könyvet. A francia kiadás (amit amúgy angolból fordítottak) előszavában a zongorista fia elmeséli, hogy ő is tizenkét évesen olvasta el a saját apja könyvét, úgyhogy meg is nyugodtam, pedig addigra már Boni elolvasta. Nagyon jól megírt, jól felépített könyv, érdekes, hogy milyen magától értetődő módon, természetesen meséli el a történteket valaki, aki elsősorban nem is író. Érdekesen, de nem bonyolultan, kiemelve egy-egy kisebb részletet. És hogy mikor írta: 1946-ban! Döbbenetesen korán! Utána ötven évig nem is jelentették meg, mint megtudtam.

5) Jaj, istenem, hát ez annyira jó volt! Ez az elejétől a végéig egy paródia. Azt az angol gyerekkönyv-sorozatot figurázza ki, amelyen francia generációk sora nőtt fel, és amely mai szemmel kicsit divatjamúlt, kicsit bugyuta. A paródia baromi jól sikerült, az ember kétszer nevet: először a vicceken, majd azon, hogy rájön: éppen mit figuráz ki velük az író. Bonival jó párost alkottunk, mert a kulturális utalásokat én értettem jobban, ő pedig a szójátékokat magyarázta el nekem. A mai napig idézünk a könyvből. Érdekes, hogy Z. egyáltalán nem vevő erre a fajta humorra, teljesen hülyének nézett minket, amikor egymásnak olvastunk föl részleteket. Azóta elolvastam az író egy másik könyvét (egy képregényt), úgy látom, ez a stílusparódia a pasi védjegye.

6) Ezt Biolujza ajánlotta (köszönöm!), Boni egy nap alatt kivégezte, én is tervezem, hogy elolvasom. Sajnos ebben is meghal valaki, rákban, mégpedig a narrátor nagymamája, Boni már alig bírja idegekkel ezt a sok halálesetet az ifjúsági regényekben.

 

Most éppen ezt a sorozatot fejezi be, a hetedik kötetnél tart. Egy pszichológusról és a klienseiről (betegeiről? ügyfeleiről? hogy mondják?) szól, ilyen témákról, mint: pedofília, válás, felnőttek szerelmi élete, vetélés, öngyilkosság, nemváltás, menstruáció, rasszizmus. Ezt az első kötet alapján mondom, amit én is elolvastam, Boni további borzalmakról is beszámol a következő részekben (gyilkosság, rák, baleset, csupa rettenet). Meg voltam lepődve, hogy ez tetszik Boninak, főleg, hogy nyárra a Monte Cristo grófját irányoztam elő neki, gondolván, hogy a kalandregény majd beszippantja.

(Megvettem egy gyerekeknek szóló, rövidített – de nem átírt! – változatot, de Boni állítja, hogy megbírkózik az 1600 oldallal. A rövidítettet azért vettem meg, mert hallottam erről egy nagyon jó műsort a rádióban, ahol azt állították, hogy inkább olvassa a gyerek rövidített klasszikusokat, mint hogy egyáltalán ne olvassa el őket...)

Iskola, 2026-ban

Nem értem, hogy manapság, amikor már semmit sem lehet mondani (rádióban hallottam pl. ezt a körülményeskedő PC kifejezést: túlsúllyal ÉLŐ emberek), akkor hogyan juthat eszébe egy osztályfőnöknek a következő:

Az utolsó előtti tanítási héten (azaz most) osztályfőnöki órán a gyerekek szavazhattak egymásra az alábbi kategóriákban: a legpontosabb, a legkevesebbet késő, a legtöbbet jelentkező, a legdivatosabban öltözködő, a legtöbbet dumáló, a legokosabb stb. gyerek, ill. a legjobb gyerekpáros. Más is volt még gondolom, de Boniból csak ennyit tudtam kihúzni.

Egyrészt teljesen le vagyok döbbenve ezen a megbélyegzésen, amely ellen amúgy az iskola tűzzel-vassal küzd. Mi az, hogy legokosabb gyerek?? Ilyen nincs, mindenki tudja, hogy az okos jelző mennyire relatív és sokszínű és mérhetetlen. Másrészt az „óra alatt a legtöbbet dumáló” kategóriával például pozitívnak állítják be azt a tulajdonságot, amiért amúgy egész tanévben a megrovás jár. Harmadrészt pedig mert 15 kategória volt és 30 gyerek, tehát volt olyan, akinek nem jutott semmiféle címke.

Annak a kisfiúnak volt igaza, aki mindenféle hülyeségeket írt be, pl. Kylian Mbappé, a saját nevét mindenhova, meg a tanárnőét...

Másik döbbenetem, hogy az iskolai angolversenyen az első helyezett egy iPhone-t nyert!! Még szerencse, hogy ez nem Boni volt. Mi annak idején még könyveket kaptunk az év végén, és szerintem most még inkább az lenne az iskola feladata, hogy kijelölje a színvonalat, az értékeset, a maradandót.

Apropó, könyvek: a franciatanárnő azt javasolta a gyerekeknek, hogy mivel délután nem kell bejárniuk a suliba, használják ki jól az így felszabadult idejüket, és nézzenek meg minél több klasszikus filmet. 

– Te, Boni, nem inkább azt kellett volna mondania, hogy olvassatok el minél több klasszikus regényt?! – tört ki belőlem a boomer.

– Jaj, mama – legyintett az Alfa-generáció –  erről a tanárok már rég lemondtak!

Kánikula

Rájöttem, hogy akkor járok a legjobban, ha fél hatkor kelek, ilyenkor ki tudom használni a friss (20 fokos) levegőt, és főzök, futok vagy dolgozom. Átszellőztetem a lakást, és a benti hőmérséklet akár 27 fokra is le tud csökkenni (ezek az új ablakok szerintem nem izolálnak jobban, minden hőhullám idején 29 fokra megy fel nálunk a hőmérséklet, most is). Egyébként csak ilyen kora reggel van lehetősége az embernek normálisan, fuldoklás és hőguta nélkül létezni. Elég sokan vannak ilyenkor az utcán, és ahogy látom, mindenki akkor szellőztet.

Kilenc körül be kell zárni az ablakokat, le kell ereszteni a redőnyöket, és onnantól fogva a sötétben, villanyfénynél élünk, rémes. Délig a hőmérséklet elviselhető, de onnan kezdve a finom, meleg nyári napsütés kegyetlen és életveszélyes pörköléssé változik. Ez a hirtelen átfordulás a magyarországi nyarakra emlékeztet amúgy, csak ott korábban történik. Délután semmi mást nem lehet csinálni, mint itthon kókadni. Errefelé nem jellemző a klíma, és a múltkor említett védett városkép nem is teszi lehetővé, úgyhogy a legtöbb lakás (és iskola) egy katlan. Boniéknak ezen a héten délután nincs is tanítás.

Usziba ritkán járok ilyenkor (heti egyszer) mert sokkal többen vannak, mint rendesen. Ott is hoztak rendkívüli intézkedéseket a melegre való tekintettel: nem működnek a hajszárítók (logikus) és nincsenek edzések (ez mondjuk érthetetlen).

Tegnap este fél tízkor kint még harminc fok volt (ekkor amúgy tök jól esik az egész napos bezártság után egy vásárlással egybekötött séta), így csak lefekvés előtt tudjuk felhúzni a redőnyöket, tiszta depi. Redőnyök nélkül aludni meg borzasztó, de még mindig ez a jobb választás (mert a másik a sötét, de 28 fokos szoba).

Hamar megtanulja az ember kategorizálni az épületeket: a könyvesboltban és a zenesuliban nincs légkondi, az orvosnál, a pékségben (!) és a pizzériában van. A közvélekedés is kétféle: az emberek nagy része a globális felmelegedést emlegeti, kisebb részük arra figyelmeztet, hogy sok országban van gyakran ennyire meleg, miért csinálunk az egészből ilyen nagy ügyet. 

 Jövő kedden várható enyhülés, és mi még jól jártunk: egyes francia városokban 42 fok is lehet

Instagram

Követem a francia rádiót, a polgármesterünket, követek néhány magyar és francia írót, kiadót, lakberendezőt, illusztrátort, humoristát, zongoristát és kajás oldalakat – az Instagam az egyetlen közösségi média, amit rendszeresen nézek (napi 15 perc). A legkedvencebb fiókjaim:

Az awkwardfamilyphotos-t ismeritek? Van, hogy hangosan röhögök nem csak a képeken, de a kommenteken is. Leginkább a 80-as, 90-es évekből tesznek közzé fényképeket amerikaiak, kanadaiak. Azok a hajak, azok a beállítások, őrület! Előfordulnak elkapott pillanatok is, pl. családi képen az egyik gyerek két kézzel nekiesik a másik torkának... vagy máshol nagy egyetértésben a WC-ben dobolnak egy kis sámlin... így leírva persze nem vicces, ezt tényleg látni kell, meg olvasni a találó hozzászólásokat.

Csak a franciásoknak vicces, gondolom, ez a fiók. Mesterséges intelligenciával generált képeket mutat a politikai eliről hétköznapi és eléggé tré helyzetekben, pl. edzőteremben, buliban. A legnagyobb egyetértésben és barátságban láthatók a való életben amúgy esküdt ellenségek (lásd fotón). A legjobb az egészben a helyszín, a testtartás és az öltözet megválasztása.

Nem tudom, hogyan keveredtem ennek svédországi csajnak az oldalára (Anszki talán ismeri), akinek tizenegy gyereke van (1–18 évesek). A publikációk középpontjában értelemszerűen a gyerekek állnak, gyönyörű mindegyik, és olyan kedvesnek tűnnek (egymással is). A csaj meg nagyon laza, és egyáltalán nem így képzeli az ember a trad wife-okat: szőkített hajú, műszempillás, szűkruhás.

Nagyon érdekes ez az oldal, kizárólag térképeket és statisztikai adatokat ábrázol, bár a kommentek alapján néha hibákkal. Boninak is meg szoktam mutatni, tanulságos dolgokat lehet megtudni belőle, pl. hogy melyik európai országban olvasnak a legtöbben (Svájc), merre ment pontosan a Titanic, hogyan mondják a különböző nyelveken azt, hogy tea, vagy ezt itt lent:

 

A reklámokat az Instagramon elviselem, és azokban az esetekben utálom, amikor egy amúgy szimpi személy úgy próbálja eladni a terméket, mintha az amúgy nem reklám lenne. Tehát pl. a lakásában tesz-vesz, közben minden másodpercben belóg az adott üdítőital. Vagy kijelenti, hogy szarul aludt (ami elképzelhető) és már jönnek is a skincare cuccok. De persze tudom, hogy meg kell élni valamiből, csak sajnálom ezeket a pillanatokat, amikor a kapitalizmus belopakodik a mindennapokba. Kicsit átverve érzem ilyenkor magam.

Ennek örömére jelentem, hogy feliratkozhattok heti hírlevelemre, amit minden péntek délben fogok küldeni azoknak az olvasóimnak, akik támogtaják a munkámat...

... ja, nem, természetesen VICCELEK!! :)