Egy új olvasó: Bonifác

Tegnap Boninak nem volt suli, én viszont dolgoztam. Igaz, csak félmunkaidőben, így volt alkalmunk elmenni moziba, és kicsit olvasni is napközben. Amikor a nappaliban ültem, könyvvel a kezemben, Boni zavartan bekukkantott, és tudatta velem, hogy ezt a röpiratot (felmutatta) el fogja olvasni. Örültem, mert régóta mondom neki, hogy olvassa el (majd írok róla).

Visszatemetkeztem a saját könyvembe, amikor hirtelen gyanút fogtam. Ez a röpirat a dolgozószobámban hevert, az íróasztalon (hogy írjak róla). Utánamentem, egymásba botlottunk a küszöbön, Boni épp jött kifelé.

Benéztem a szobába: a számítógépem nyitva, a böngészőben a blogom. Beleolvasott! - esett le rögtön. Azért lobogtatta zavartan a röpiratot, figyelemelterelésből!

Vajon fog-e valamit mondani, kérdezni. Érdekes, és jellemző, hogy nem kérdezett konkrétan rá semmire, viszont ezerféleképp tudtomra adta, hogy olvasta. A mozi után odasündörgött hozzám és megkérdezte, hogy a Boniface az tulajdonképpen magyar vagy francia név? Később hangosan énekelgette: Boni vagyok! Boni vagyooook! Majd rámnézett: és te ki vagy?

Este elmentem futni, és mikor hazaestem, és leültem a nappaliban, odarohant a kanapéhoz. A hátára feküdt, felemelte a lábait, és rárakott egy könyvet - pont úgy, ahogy a fotón, amit a múltkor közzétettem róla! Utána felállt, és azt rikoltotta: Majmoké a világ! A verset elolvastattam és megtanultattam vele még a múltkor (majombakák helyett majombabákat tanult meg, olyan cuki!).

Vacsi közben végül én mondtam meg neki, hogy ugye tudod, hogy a Boni te vagy? Akkor már megoldódott a nyelve, bólintott, hogy igen, kérdezte, hogy mi ez a blog, miért írom. Végül is semmi olyan nincs itt, amiről nem akarom, hogy tudjon, kivéve talán azt a rész, amit Gabriel anyukájáról írtam. Boni előtt nem akarom a nőt kritizálni.

Ma reggel, indultunk szolfézsra, Z. puszit adott épp neki, amikor valszeg eszébe jutott Boninak a múltkori posztom. Mi idegesít a férjemben? - kukorékolta, majd vidáman Z-hez fordult: Tudod, hogy a mama megírta az interneten, hogy nem fejezed be a mondataidat?!

Mi idegesít a férjemben?

Hát az, hogy ha kérdezek tőle valami, mondjuk eldöntendő kérdést, vagy ha ő maga kezd el mesélni bármit, akkor – és ez akármi lehet, politikától kezdve vicceken át egészen addig, hogy összefutott a szomszéddal, és hogy az a nő folyton! beszélget valakivel, elképesztő, ritka az ilyen teremtmény, áll az utcán és traccsol, de vajon hogy szerethet valaki ennyit beszélni? és ilyen változatos emberekkel! a bolti eladótól kezdve a gyógyszertárosig, bezzeg a férje inkább átmegy a túloldalra, csak hogy köszönni ne kelljen, a múltkor is a lépcsőházban leszegett fejjel haladt a fal mellett, pedig előtte, sőt, aznap reggel még üzeneteket írogatott, hogy a mi kazánunk ilyen hangos-e, amúgy tök normálisak mindketten, és kiderült, hogy az ő kazánjuk, ahogy bemelegszik, megnyom egy csövet, amiben víz van (ez mi lehet), és azt hallják minden reggel, és ezért nem halljuk mi, szóval a férjemben több dolog is idegesít, és most, hogy már Bonival ketten kritizálhatunk egyetlen szerencsétlen embert, ugyanakkor kénytelenek vagyunk kritizálni, mert rémesen idegesítő, de amúgy meg tök jó, hogy Bonival ennyire egy húron pendününk, sajnos viszont Z. rovására, de tényleg minket mindig ugyanaz idegesít Bonival, ez biztos a magyar vérvonal, Borsodból hoztuk magunkkal, hihi, Boni még soha nem is volt Borsodban, pedig biztos ott szaladgálnak az ilyen célratörő és konok emberek, mint amilyenek mi vagyunk, magyarok, ebben a családban, hol is tartottam? mit is akartam mondani? mi van? ja, hogy mi idegesít a férjemben? Hát hogy...

... soha nem fejezi be a mondatait!!! 

Az én finnyás hozzáállásomról

Ma hajnalban (!) írt a Műanyagos egy e-mailt: „Keresgéltem a fotókönytárunkban, de olyat, amilyen az Ön lakásában van, sajnos nem találtunk. Remélem sikerrel jár a projektben.”

Úgy érzem magam egyrészt, mint egy autista, aki fel tudja ugyan dolgozni a szavak elsődleges jelentését (1. nincs fotójuk, tehát 2. nem tudnak nekem ablakot csinálni), nem tudja azonban értelmezni az üzenet mögöttes tartalmát. Miért írta ezt, miután már szakítottunk úgymond, telefonon?!

Úgy tettük le a telefont, hogy én megkérdőjeleztem a fotó hitelességét, és azt mondtam neki, hogy ha valóban ők készítették azt az ablakot, akkor biztos van ott még több kép is róla, jobb minőségben (előtte–közben–utána fázisképek). Nem igazán diplomatikus módon azt is tudtára adtam, hogy csak ekkor fogok hinni neki.  Erre ő meg megígérte, hogy utánanéz.

A reakciójára, megbízható autistaként, három lehetséges forgatókönyvet képzeltem el, mutatom, zárójelben a megvalósulás esélyével:

1. Soha többé nem hallok felőle (98%).

2. Jelentkezik a fotókkal, és elmagyarázza, hol és mikor készültek, felajánlja, hogy elmehetek megnézni személyesen az ablakot. Ekkor bocsánatot kértem volna tőle, amiért meghazudtoltam (1%)

3. Elmagyarázza, hogy miért hazudott, akár azt is bevallja, hogy ő a tulajdonképp a hazugsággal akart igazat mondani (értsd: soha nem volt dolgunk ilyen ablakkal, de ugyanilyen szépre meg tudjuk csinálni) továbbá bocsánatot kér (1%). 

De ilyenre, mint amit ma reggel küldött, nem számítottam! Ez se nem ajánlat, se nem vallomás.

Másrészt pedig úgy érzem magam, mint egy Gogol-tragikomédiában, ahol az arcátlan kamu, a pimasz böff és a mindent átitató korrupció a társadalom alapállapota. És akkor jövök én, és ebben az erkölcsi fertőben azon rugózok még mindig, hogy valaki hazudott nekem egy kicsit?! 

Ahelyett, hogy örülnék! 

Tanulási testhelyzet

– Bonikám, nézd már át azért a szavakat, mielőtt kikérdezlek! – szóltam Boninak, és mikor felpillantottam, ebben a kényelmes pózban találtam a gyereket:

A hazugságról

Volt egy kellemetlen, sőt, kínos beszélgetésem az ablakossal, amelynek a végén 99%-ban biztos lettem benne, hogy hazudott, és hogy egy olyan ablak fényképével akarta a saját munkájukat illusztálni, amit a netről szedett le, és ami nem az övé. Rettenetes volt, amikor a gyanúmmal szembesítettem, és csak annyit mondott, hosszú szünet után, többször is: Jaaaaajjjj. Majd: Erre nem tudok mit mondani. Szinte már-már beismerte, de aztán maradt annyi ideje, hogy összeszedje magát és védekezzen. Azt állította, hogy azt a fotót a saját telefonján, az ömlesztett képtárában találta. Így utólag azt kellett volna megkérdeznem, hogy akkor hogyan került egy másik cég honlapjára? De mindegy is, mert azt a stratégiát választotta, hogy védekezik és tagad – holott ebben a szakaszban, ha beismerte volna, még adtam volna neki egy esélyt. Arról nem is beszélve, hogy emberileg is mennyire klasszabb lett volna.

Az a durva, hogy erre a hazugságra semmi szüksége nem volt! Az ő honlapján ennél sokkal, de sokkal jobb fotók és szebb ablakok vannak (bár a kérdés felmerül, övék-e?). Az történhetett, amit Zenjebil is írt: nem egy dörzsölt csalóval volt dolgom (hiszen akkor nem bukott volna le fél perc alatt), hanem egy olyan pasival, aki kényelmi okokból nyúlta le más fotóját. Szinte biztos vagyok benne, hogy tudnak ugyanolyan szép ablakot gyártani.

Kétszer is visszahallgattam a beszélgetésnek ezt a részét (nyolc perc), nagyon tanulságos volt. Egy ponton szinte fölénybe került, mert úgy akart engem beállítani, mint valami kukacoskodó nőszemélyt, aki őt meghazudtolja, holott a fényképpel egyszerűen csak segíteni szeretett volna (ez így konkrétan elhangzott). És igen, a kérdés számomra is fölmerült, elvi síkon: vajon a becsületesség (nagyvonalúság, szabadság stb.), ahogy azt a szépirodalomból tudjuk, tényleg teljes, nem megbontható egységet alkot, mert ha megbontjuk, fölfeslik az egész, azaz egy ember vagy korrekt, vagy nem, átmenet nincs. Vagy pedig, ahogy az a valóságban történik, és amiről az igazságszolgáltatás is beszámol, tényleg léteznek ún. kisebb és nagyobb hazugságok?! Vannak nagyon, közepesen és kicsit becsületes emberek, létezhet ez?

A kérdés ebben a gyakorlati helyzetben viszont nem merül fel. Kétmillió forintot kellene átutalnom a pasinak most, mielőtt még a munkát elkezdi, majd kétmilliót az ablakok beépítése után. Hát én ezt nem merem megtenni! Viszont kérdés, hogy mi lesz most. Lehet, hogy az egész projekt tolódik, mert hol találok én most olyan ablakost, aki szép ablakot tud nekem készíteni, és még talpig becsületes is?! 

Esetem az ablakosokkal

Budapesten három ablakos céget hívtam ki az ablakaim felmérésére egy esetleges nyári ablakcsere miatt. Ebből az egyik műanyag ablakra (Műanyagos) kettő pedig fára (Asztalos1 és Asztalos2) adott vagy fog adni árajánlatot. Mindhárommal egy-másfél órát beszélgettem. Elmagyarázták, hogy pontosan mit is csinálnának, miből, hogyan stb. Nem rejtettem véka alá, hogy még nem döntöttem az anyagot illetően, és hogy több céggel is tárgyalok párhuzamosan (barátnőm megfogalmazásában: castingot tartok). Mindhárom pasi korrektnek és kompetensnek tűnt.

Aztán tartottunk egy családi kupaktanácsot, és arra jutottam, hogy a műanyagot választom, mert: olcsóbb, tartósabb, nincs vele utólagos macera, és nem százszor rondább mint a fa (csak egy kicsit). Ráadásul a Műanyagos nagyon szimpi volt, és megbízhatónak tűnt. A papámék vele csináltattak egyszer ablakokat, és ha a papám meg volt vele elégedve, az számomra ajánlólevél.

Úgy tűnt, megoldódni látszik a dolog: kiválasztottam a számomra leginkább megfelelő ablakost, aki ráadásul a három közül a legrokonszenvesebb és valószínűleg a legolcsóbb is. Ha áprilisig megrendelem nála (50% előleg kifizetésével), júliusban be is építik. Felhívtam a festőmet: elvállalta az utólagos rekonstrukciót. Minden klappolt!

Még a helyszínen kértem a Műanyagost, hogy küljön át egy fényképet, hogyan oldaná meg az ablakom felső, félköríves részét. Egyébként mindhárom mester azt állította, hogy nagyon sokszor dolgoztak már ilyen típusú ablakkal, de egyiknek sem volt erről fotója. Tegnap a Műanyagos átküldött végre egy pici, homályos fotót, amin egy ugyanilyen ablak átható, mint az enyém, csak műanyagból.

Megmutattam a Google Image-nek a fényképet, hogy keressen rá a neten. Meg is találta, csak éppen egy teljesen más honlapon. Egy idegen cég oldalán, alatta leírással és magyarázattal arról, hogyan lehet régi fatokba műanyagot beépíteni. Írtam a Műanyagosnak, hogy ez az ő ablakuk? Igen, válaszolta, ez a „mi termékünk, még félkész állapotban”. 

Ha az ő termékük, akkor miért szerepel egy másik cég honlapján? Felhívtam az ezen az idegen honlapon található telefonszámot. Megkérdeztem, hogy nekik dolgozik-e a Műanyagos. Unszimpi hang válaszolt, és kikérte magának. Ez az ő saját ablakuk, ők csinálták.

Melyikük hazudik? Ha az én Műanyagosom a netről levett egy fotót, amit nekem ebben az udvarlási szakaszban (még nem írtam alá semmit) úgy ad el, mint saját terméket – az nagyon gáz lenne! De minden jel erre mutat sajnos. Ha így van, akkor én ennek az embernek semmit nem hiszek el az ég világon, fizetni meg végképp nem fizetek 50%-ot a semmire. Hajjaj! De mi van, ha a másik hazudik, és a Műanyagostól csórta a képet? Olyan ideges lettem, hogy elkezdtem a Boninak vásárolt csokitojásokat egyenként megeszegetni, pedig ilyen SOHA nem szoktam csinálni!

Hétvégi állapot, SAJÁT fotó

Választási plakátok

Pár napot Magyarországon kellett töltenem ügyintézes miatt. Ezt a posztot a reptéren írom, visszafelé. Végigdumáltam a két napot, amelynek minden másodpercét kihasználtam, de hullafáradt vagyok. 

Már alig vártam, hogy lefotózzam a rettenetes választási plakátokat. Fro-ban most zajlanak a polgármesteri választások, és Boni döbbenten látta, hogy úgy is lehet kampányolni (én nem láttam, Fro-ban nagyon ritka), hogy a plakáton az ellenfelet szapuljuk. Elmagyaráztam neki, hogy Mo-on ez nemcsak hogy szabad, de évek, évtizedek óta bevett és működő gyakorlat.

De akkor tátottam leginkább a számat, amikor tegnap lementünk a barátnőmmel, hogy megebédeljünk valahol, és a következő plakátokat láttuk a téren:

Mari barátnőmnek beugrott, hogy most vannak a választások Romániában is, ezek nekik szólnak. Én inkább arra gondoltam, hogy az itt élő román kolónia saját jelölteket indít. Eszembe jutott, hogy a kolléganőm, akivel egy repülőn utaztam, szintén románhoz ment férjhez (így lett a gyerekük NÉGYnyelvű). Hihetetlen, mondogattuk, miközben odaértünk a pizzériához. Egy rendőrnek kinèző nő állt az ajtóban. - Nem tudom beengedni önöket - mondta, -  bent filmforgatás van!

Ekkor körülnéztünk: állványok, hangfelszerelések, kábelek stb. mindenhol! “Poliția” feliratú, villogó autók, és az utca, a sarki bár neve mind-mind románra átnevezve, !