The Quick Brown Fox Jumpes Over The Lazy Dog

Olvastam egy nagyon érdekes könyvet, amelyben megtapasztaltam, hogy tényleg mennyivel sokkal könnyebb nem elgondolkodni egy jelenségen, hanem magunkévá tenni a készen kapott gondolatokat. A tipográfia történetéről szól.

Előzőleg például soha nem gondolkodtam el azon, hogy miért nem használ jó ízlésű ember Comic betűtípust hosszabb szövegben. Lásd az első bekezdést, borzalom! 

Hát azért, mert kétféle betűtípus létezik: amelyet hosszabb szöveghez, olvasásra szántak, és amelyet feliratokhoz. A különbség gyakran abban áll, hogy van-e az egyes betűknek talpa vagy nincs: a talpas betűk ugyanis könnyebben olvashatók. Én erre nem jöttem rá magamtól, nekem ezt meg kellett, hogy mondja valaki (egy könyv). Rájöttem volna-e valaha?!

Mivel egy teljesen ismeretlen területről van szó (a könyv véletlenül került a kezembe), rengeteg érdekességet tudtam meg. Pl. hogy a betűtípus-tervezés egy külön szakma. De milyen szuper szakma lehet, hiszen egyszerre van köze az olvasáshoz és a rajzoláshoz! Vannak a szakmának sztárjai is: Baskerville, Garamont, Bodoni – ki gondolta volna, hogy ezek élő emberek voltak.

Örömömben, hogy ilyen érdekes, mégis mindennapos területre bukkantam, megvettem egy másik könyvet, ami a leggyakrabb betűképeket mutatja be. Véleménye szerint nincs semleges betűtípus, mindegyiknek van valamilyen hozzáadott értéke, plusz jelentése: vannak elegáns, irodalmi, komoly, modern, objektív, nőies, meleg, hűvös, klasszikus, méltóságteljes, elitista stb. betűtípusok. A LEGO, az Air France, Barack Obama stb. minden és mindenki saját betűtípust terveztet magának. 

Én meg csak úgy találomra választottam eddig!

  

Talp nélküli (Gill Sans) és talpas (Times New Roman) – így látszik, ugye? Azok a kis kiállók, lásd elsősorban a nagy E-n szembeszökő.

Angolul serif; több betűtípus nevében is szerepel

Esemény

Történt egy baleset a suli előtt: egy autó felszaladt a járdára, ott megpördült, majd a korlátnak ütközve megállt. Valami isteni szerencsének köszönhetően 11:45 körül történt, amikor senki sem volt a helyszínen – fél óra múlva tele lett volna az utca gyerekkel. Z. délre ment Boni elé a suliba, ő már csak annyit látott, hogy a vezető kiszáll a kocsiból, káromkodik, hívja a biztosítót stb. 

Hazajöttek ebédelni, majd én visszakísértem Bonit a suliba 12:50-re. Addigra több rendőrautó és rendőr állt a helyszínen, az iskolában szólt a riasztó, az iskolaudvaron rengeteg gyerek. Boni két osztálytársa odarohant hozzánk a kerítéshez és arcukon haralmas vigyorral, boldogan, izgatottan kiabáltak felénk:

– Boni, Boni! Bombariadó van!! 

Ekkor mi visszafordultunk, hogy hazamenjünk, Boninak amúgy is csak 14 órakor volt órája. Öt perc az út haza, a szembejövő gyerekek mindegyike a bombáról beszélt. A helyzet egyszerre volt ijesztő és vicces. Ijesztő, mert még a baleset hatása alatt álltunk azt latolgatva, hogy mi lett volna, ha fél órával később történik (hatalmas tragédia), és vicces, mert ezek a gyerekek annyira, de annyira örültek a bombának! Továbbá az egész nagyon érthetetlen is volt: pont akkor van bombariadó, amikor baleset is történik? Ok-okozat vagy véletlen egybeesés?

Mire hazaértünk, már Boni is fel volt pörögve, és azonnal vissza akart menni – nem akart kimaradni ebből a borzongató és isteni eseményből. Közben Barbara írt valami más miatt, kiderült, hogy Gabriel 13:30-ra ment vissza a suliba, így Boni kikönyörögte, hogy visszamehessen ő is, hiába károgtam, hogy úgysem fogják beengedni. (Beengedték.)

Mint kiderült: a balesetet okozó autó vezetője (remélem, elveszik tőle a jogsit), látván az érkező rendőröket a nála lévő kábítószert (?) behajította a suli udvarára. Azok meg, nem tudván mi történt, megszólaltatták a bombariadót, és a fél iskolát kiterelték az udvarra (ezt mondjuk nem értem), a másik felét meg pont fordítva: bezárták az épületbe.

14 órára már helyreállt a rend, a gyerekek legnagyobb sajnálatára, akik egész délután a bombáról álmodoztak. Este jött egy e-mail az igazgatótól, a példátlan és rendkívüli helyzetre tekintettel tele olyan kifejezésekkel, mint rendvédelmi erők (a rendőrök helyett) meg incidens (esemény) és oktatási intézmény (iskola), még egy helyesírási hiba is volt benne (franciául nagyon könnyű helyesírási hibát véteni!): az udvar helyett szerinte a vízfolyásba terelték be a gyerekeket. Kérdezgettem Bonitól, olyan-e a levél, mintha Fülig Jimmy írta volna, én úgy olvasom. Szerinte egyáltalán nem olyan, nem is érti a feltételezést. Érdekes tapasztalat mindig, hogy különböző az anyanyelvünk.

Spektruzmavar

Telefnon két ujjal, számítógépen kb. néggyel-öttel gépeelk, vadul, oda se flgyelve. Amikor felnéze a klaviatúrából, vagy átnézem eklüldés előtt az üzenetet, rémütlen átom a rengeteg hibát, amit gépeléskor vátek. Az évek sotaám egyr többet. Kihagyá, betűk felcsreélées, más betűk beszúóráűsa...

..asszem digitális diszkexiám van!

Viták a sulis időbeosztásról

Eléggé széles körben kritizálják a franciák a saját iskolarendszerüket amiatt, hogy a tanítás sokáig tart. Általánosban 16:30-kor, középiskolában gyakran 16-kor vagy 17 órakor végeznek a gyerekek (kivéve szerdán). Emiatt a különórákat nehéz bepasszintani a hétbe, és vagy szerdán délután járnak, vagy szombaton, vagy pedig esténként. Boni pl. csütörtökön és pénteken is 19:30-ra megy dobra, illetve zenekarra. Tényleg béna. Télen ez azt jelenti, hogy gyakran sötétben indulnak el iskolába (a tanítás 8 vagy 9 órakor kezdődik) és sötétben térnek haza. Igaz, egy vagy két óra ebédszünetük van délben. 

Mielőtt Amerikába elutaztunk 2024-ben, kivettem a könyvtárból három ismeretterjesztő könyvet Boninak: franciák által, francia gyerekeknek írt, Amerikát bemutató könyvet. Mindhárom író fontosnak találta megjegyezni azt a francia szemmel kuriózumnak számító tényt, hogy az amerikai gyerekeknek fél órájuk van ebédelni délben, és nincs menza, hanem otthonról hozott szendvicset esznek! Ezen a franciák csak a fejüket csóválják.

De általában a német rendszerrel állítják szembe a franciát, ahol a gyerekek a legenda szerint már 15 óra körül végeznek, és utána mennek a különóráikra. Nem tudom, nehéz az összehasonlítás, és nem is értem, hogyan lehetne ugyanazt a tananyagot rövidebb idő alatt leadni. Egyszer összeszámoltam: idén Boninak 26 és fél órája van hetente, de ezek nem 45 percek, hanem 50 vagy 55. Ezekből egy rajzóra, egy zeneóra és három tesióra – ezekken az órákon nem kell annyira koncentrálniuk, viszont mégis ott kell lenniük. Svájci barátnőm (Zürich) gyerekeinek 34 darab negyvenöt perces órájuk van, ez nettó több.

Szülőként nem tűnik annyira rossznak ez a későn végzés, főleg egy olyan gyerekkel, aki nem versenysportol, és nem jár naponta edzésekre. Ez utóbbi típusú gyerekek választhatják az ún. rugalmas időbeosztású sulikat (vagy osztályokat), de ilyenből kevés van, és ehhez olyan szinten kell sportolni vagy zenélni. Az általános iskolából csak egyetlen kisfiú ment ilyen iskolába. A zongoratanárnő szerint, akinek az egyik fia „sima”, a másik pedig ilyen „rugalmas” iskolába járt (klarinétozik), sokkal jobb az utóbbi. 

Egy másik hagyományos kritika az, hogy nemcsak túl későn végeznek a gyerekek, de túl korán is kezdenek, mint fent írtam, 8-kor vagy 9-kor. Ezzel megint nehéz egyetérteni, mert mihez képest túl korán? A lefekvéshez? Hát akkor korábban kell lefeküdni. Mindkét svájci barátnőm egybehangzó állítása szerint náluk is hasonló vita megy a közoktatásban (Zürichi gimiben 7:45-kor vagy 8:30-kor kezdődik a tanítás).

Ha létezik ideális időbeosztás a világon, akkor miért nem mindenhol azt alkalmazzák? Ha meg nincs minden szempontból ideális módszer, akkor miről vitatkozunk? Mindig lesz egy-két olyan szempont, ami valaki(k)nek nem jó. Én például szülőként az A és B hetekhez tudok nehezen hozzászokni, mindig keverem.

Múlt héten kezdődött amúgy az utolsó, és egyben a legkönnyebb trimeszter. Májusban és júniusban annyi szabadnapjuk van, hogy alig lesz teljes hetük. Az utolsó héten (júliusban) nem is lesz tanítás, de már a végefelé is rengeteg tanár választja azt a (szerintem) gáz megoldást, hogy a gyerekek egész órán filmet néznek.

Pocsék lakás, pocsék élet

Még most is nevetnem kell, amikor visszagondolok arra, hogy Boni még Budapesten egyszer rosszkedvében megkérdezte, hogy akkor most akkor haza kell villamosoznunk ebbe a pocsék lakásba? A budapesti lakásra gondolt, amit én a saját ízlésemnek megfelelően újíttattam fel és rendeztem be még a születése előtt, és amit Z-vel azóta is tökre szeretünk. Igazából már rég el kellett volna adni, de nem tudunk megválni tőle: csendes, de a város közepén van, tágas, világos, kényelmes. Nem tökéletes, az biztos, na de nem is pocsék!

Érdekes a szóhasználat, nem tudom, hol szedte fel (nem tőlem, az tuti). Mindenesetre egy hétig sok mindent lepocsékozott, azóta is ezzel ugratom. Szegénykém nagyon gyakran indokolatlanul rossz kedvű. Az az érzésem, egy hétig folyton azt elemeztük és fejtegettük, hogy éppen mitől van rossz kedve. Nekem ebben nagy szakértelmem van, én is pont ilyen voltam egész gyerek- és kamaszkoromban, sőt, még felnőttként is sokáig. Rettenetes volt. Remélem, Boni nem lesz ilyen. Próbálok neki ötleteket adni, hogyan űzze el a rossz kedvét, szomorúságát, lehangoltságát. Ilyesmiket mondok neki, hogy tűzzön ki maga elé konkrét célokat (könyv elolvasása, zongoradarab megtanulása, sakkparti lejátszása), figyeljen oda az étkezésre, a sportra, vegye körül magát jó fej emberekkel (és kerülje a panaszkodókat, önsajálókat), és hogy gondoljon arra: biztosan vége lesz a rossz kedvnek egyszer. Végső soron szerintem vannak emberek, lehet, hogy ő is ilyen (és én is ilyen voltam), akiknek a jó kedvért küzdeniük kell. 

Visszakanyarodva a pocsék lakásra, ami egy elismerten pocsék kerületben (8.) található. Azt hiszem, itt megvalósult a franciák álma, a társadalmi sokszínűség. Ugyanabban az utcában lehet találkozni műkörmös-műszempillás cigány kamaszokkal, akik a kis purdéikat terelgetik, illetve színházba (?) készülő, kiöltözött öreg nénikkel. A házunkba beköltözött egy fiatal meleg pár, akik gyönyörűen újítják fel a lakást (és szerintem tisztára hülyének néznek, hogy én műanyagra fomom cserélni az ablakaimat), illetve még ott lakik, évtizedek óta a Laci, aki ujjatlan póloban szokott a belső udvaron szotyolázni a Gazsival. Sok a turista, az egyetemista. Esténként az előttünk lévő téren hajléktalanok bandáznak, a szomszádos utcákban viszont közösségi kertek működnek. A túrós táska az egyik helyen 850 ft, a másikban 350 ft. Van ott művésznyomda, halal húsbolt, afrikai étterem. Félórán belül lehet venni kottákat, kenyérpirítót és kovászos rozskenyeret, úgy hogy még tömegközlekedni sem kell hozzá. Sok az újépítésű ház, vannak gyönyörűen felújított, százéves épületek, és sajnos rengeteg málló vakolat is (egy városnézű túrán egyszer frappánsan így hirdették a kerületben tett sétákat: Málló pompa). A képen a Mátyás tér egyik sarka.

Baki

Álmomban lovagoltam. Valójában soha nem szoktam lovagolni. Az ötlet maga is teljesen idegen (és félelmetes) számomra, Bonit sem lovagoltattuk pónilovon soha, ahogy ezt kisgyerekekkel szokás. Most álmomban azonban kantáron vezettem egy szép, barna lovat, amit felnyergeltem, majd felsarkantyúztam. Valszeg a Nemzeti Múzeumban látott középkori vas sarkantyúk ihlették az álmot. Fölültem a lóra, és elkezdtem pedálozni. Sarkantyú helyett ugyanis véletlenül pedált szereltem a lóra, mint vettem észre párszáz méter után a szerencsétlen hibát. Ez meg biztos a margitszigeti Bringó Hintó miatt volt, amit úszás után béreltünk, és amiröl Boni azt állította, hogy sokkal jobb volt, mint az úszás (legközelebb inkább egyedül megyek, amíg ök bringóhintóznak).

De a ló tök kényelmes volt azzal a pedállal. Ùgy lehetett menni vele, mint azokon a holland típusú városi bicikliken. Csak kicsit zavart, hogy nem rendeltetésszerüen használom, ezért zavaromban le is szálltam róla. Olyan érzés volt, mikor az ember dél körül veszi észre, hogy kifordìtva vette fel a pólóját, és azon gondolkodik, hányan vették észre reggel óta.

Tegnap este hazaértünk. 22 órakor Boni még házi feladatot írt, és szólt, hogy ma reggel 6:30-kor ébresszük, hogy át tudja még nézni a törit, mert ma dolgozatot írtak*. Szuper, hogy ilyen lelkiismeretes, de basszus két hét szünete volt. Minden nap jeleztük neki, hogy kéne tanulnia. Megáll az eszem, hogy mindent mindig a legutolsó pillanatra hagy.

* Azt állította, hogy a régens herceg definícióját a Piszkos Fred, a kapitány c. könyvnek köszönhetöen tudta, amit most olvasok föl neki. Örültem, hogy bebizonyítottam neki a magyar irodalom hasznosságát!

Szerintetek mit csinál ez a nő?

Nagyon vicces ezt a jellegzetesen mai mozdulatot egy 17. századi festményen viszontlátni a Magyar Nemzeti Múzeumban!