Csőváz és rezsó

Elterveztem, hogy a szabim alatt, amikor lesz időm, összeállítok magunknak egy-egy vészhelyzeti csomagot, mert őrület, hogy egy hipochondernek és egy biztonsági játékosnak még mindig nincs ilyenje. 2026-ban! Tudjátok, arról a hátizsákról van szó, amit az EU szerint is mindenkinek birtokolnia kell otthonában, ha vészhelyzet esetén el kell hagynia a lakást. A koncepció érthető, az intézkedés indokolt, a megvalósításra most lesz időm (vagy soha).

De mégsem lesz belőle semmi asszem. Teljesen eltérő nézeteink vannak arról, hogy mi kerüljön egy ilyen csomagba, azaz hogy miért is jönne létre. Én, ártatlan naivitásomban egy pár napos, civilizált és szerevezett, jó hangulatban megvalósított evakuálásra gondoltam, ezért az én cuccaim egy közepes hátizsákban elférnének: iratok (másolata), töltők, fehérnemű, póló, pénz, fájdalom-és gyulladáscsökkentő, fertőtlenítő, könyv, kártya, fogkrém, fogkefe, toll, jegyzetfüzet, ilyenek.

A férjem viszont APOKALIPSZISRE számít. Az ő forgatókönyve szerint MINDENT be kell tenni, amire a világvégéhez közeledve, a kihalt bolygón, ellenséges emberfalkákkal élet-halál küzdelmet vívva szükségünk lesz. Ez akkor esett le, amikor még szabi alatt elmentünk a Decathlonba, és rámutatott a hátizsákra, amit szerinte meg kellene vennünk (három példányban): egy 70 literes, régebben csővázasnak (?) hívott műalkotást, fogalmam sincs, hova tennénk őket a lakásban úgy, hogy menekülés (??) esetén kéznél legyenek.

Aztán megnéztem a sógornőmék felszerelését, amely a férjem vezérgondolatát követve (de tőle teljesen függetlenül) tartalmaz szárított élelmiszert (!) meg rezsót (!!) is, ezekre tutira emlékszem. Z. szerint felelőtlen vagyok, és ha már csinálunk valamit, akkor csináljuk azt jól. Azzal érvelt, hogy biztosítást is annak reményében kötünk, hogy a rá költött összeg kidobott pénznek fog bizonyulni. Jelszavai tehát: csőváz és rezsó!!

Szerintem meg ő a felelőtlen, mert amióta kiszálltam a projektből (rezsót nem pakolok be!) azóta ő a kisujját sem mozdította. Így nemhogy felesleges túlélőfelszerelésünk, de alapvető vészhelyzeti csomagocskánk sincs.

Kinek a pap, kinek a vasárnap

- Nincs rossz kedved, Boni?

- Nem, de miért?! - néz rám meglepődve. A kérdés pedig nem hülyeség, mert gyakran panaszkodik, hogy lehangolt, kedveszegett.

- Hát csak mert emlékszem, nekem gyerekkoromban ilyenkor volt mindig rossz kedvem: egy borús vasárnap délután.

- De mama - kiáltja -, nekem az a KEDVENCEM!!

Tengeröböl

Tegnap megnéztem ezt a filmet, amelynek témája: milyen elvárásokat támaszthat egy társadalom a szülőkkel szemben. A téma nagyon érdekelt, mert rendszeresen napirenden van itt Franciaországban, sokkal tágabb értelemben is, azaz hogy ráerőszakolhatjuk-e az emberekre a demokrácia univerzálisnak kikiáltott értékeit. Ennek illusztrálásához a rendező egy olyan család történetét mutatta be, akik az ún. hagyományos családmodell szabályai szerint nem riadnak vissza egy pár pofontól, elfenekeléstől sem. Szabad-e ilyet tenni, teszi fel a kérdést a film. Dönthetünk-e mi magunk arról, mi történik a családon belül?

A film elég hosszú volt, jól megválasztott színészekkel, feszültséggel, de mégis úgy éreztem, hogy nyitott kapukat dönget. Persze, hogy a fenti kérdésekre egyértelmű a válasz: nem, nem csinálhatunk bármit egy gyerekkel, és igen, a testi fenyítés minden formája tilos. Ennek ellenére ez sem fekete-fehér, és itt is vannak fokozatok, mint annyi mindenben a nevelés terén. Nyilvánvalóan egy figyelmeztetés elég lett volna a szülőknek az elején, és természetesen van rosszabb és súlyosabb bántalmazás is egy atyai pofonnál; például elválasztani a gyerekeket egymástól, szülőktől. A norvég hatóságok karikatúraszerű rugalmatlansága oda vezet, hogy nincs az a néző, aki ne a szülőknek adna igazat. Főleg, hogy a bántalmazottnak vélt gyerekek sokkal kiegyensúlyozottabbnak állítja be, mint a norvég értékek szerint nevelt szomszéd kamaszlányt.

Mindenesetre elgondolkodtató volt nagyon. Például a tárgyaláson az a párbeszéd, amikor a pedagógus a vád tanújaként elmondta, hogy az egyik (ovis) tanítványa kijelentette magáról, hogy ő leszbikus. Erre a kislány (a megvádolt szülők egyik gyereke, akik a film szerint evangelisták) azt válaszolta, hogy a homoszexualitás a Biblia szerint bűn. 

- Mindenkinek joga van ahhoz, hogy beszéljen a saját szexuális orientációjáról! - kommentálta felháborodottan a norvég pedagógus.

- És ahhoz miért nincs joga senkinek, hogy a vallásáról beszéljen? - vágott vissza a szülők védője.

Sok minden nem volt világos egyébkent. INNENTŐL SPOILER: A film szándékosan nyitva hagyja a kérdést, hogy mitől lett a kislány arca véraláfutásos. Nem tudjuk meg, hogy megbántak-e valamit a szülők. Hogyan tudtak elmenekülni a végén. Mi lett volna ha a büntetőeljárásban elítélik a szülőket, ill. hogyan lehetett volna elképzelni egy ilyen szcenáriót. Miért nem lett írásos nyoma a polgári peres eljárásnak?!

Sulikezdés

Mennyire könnyű így mindennel kész lenni, mindent észben tartani, megszervezni, elintézni, megfőzni, megvenni - hogy nem dolgozom! Megy, mint a karikacsapás! Megvan minden könyv, tornacipő, iskolacucc. Pólók kivasalva, szoba összepakolva, órarend kifüggesztve, házi koszt megfőzve (minden nap), Boni kedvenc sütijei megsütve (és a barátjáé is), idegeim kisimulva, programok megszervezve, üzenetek megválaszolva, és még olvasni is van időm. Nagyon élvezem a háztartásbeli anyuka szerepét.

Két dolog aggaszt a tanévvel kapcsolatban, amikor majd már dolgozni fogok: Az egyik, hogy Boni minden nap nyolckor kezd, és hétfőn egészen 17 óráig nehéz órái lesznek, utána pedig 19 óráig szolfézs. Azaz hétvégén a keddi házijait is meg kellene csinálni, és vasárnaponként korán kellene őt az ágyba imádkozni.

És ide kapcsolódik a másik félelem: elkezdődik ez a mindennapos hálátlan hajcsárszerep, amit mi, hülye szülők önként magunkra vállalunk. Ez azzal jár, hogy ott vagyunk a gyerek mögött, és következetesen és felváltva hol tiltunk, hol követelünk; szép szóval, zsarolással, veszekedve, kedvesen…jajj.

Két éve ilyenkor még lelkesen jött haza az iskolából, idén viszont már csak nagyokat legyint, ha a suli szóba kerül. Azt jelenti ez a legyintés, hogy hagyjatok már békén, a suli úgy, ahogy van, egyrészt szar (+kamaszos sóhaj és szemforgatás), másrészt kirázom a kisujjamból (+pökhendi hangnem). Felolvastam neki Esterházyit, mely szerint a puszta tehetség egy ideig elég, aztán majd nem lesz elég, később viszont már egyszerűen nevetséges lesz… kitessékelt a szobájából.

És mint megtudtuk az idei év eredményei már beleszámítanak!

Konok, kegyetlen szenvedéllyel

Számos (vagy számtalan?) élménnyel, ötlettel, tervvel és egy jó adag tettvággyal érkeztünk haza pár napja. Azóta betemetnek a tennivalók, azt sem tudom, mihez kapjak, hol kezdjem el, milyen listát írjak, de lassanként sikerül valamennyire visszarázódnunk. Igaz, nagyon nosztalgikus hangulatban vagyunk az elmúlt nyár miatt. 

Soha nem tapasztaltuk, idén döbbenten láttuk: a ház kertjében, az előttünk lévő téren, a botanikus kertben, mindenhol kiégette a füvet a nap. Noha az idő most teljesen normális (23 fok, gyakori eső), de képet kaptunk róla, hogyan gyilkolt és gyújtogatott a nyár, amíg nem voltunk itt. Számomra ez is hozzájárul a nosztalgiához: lesznek-e még régi nyarak? Lassan harminc éve élek Nyugat-Európában, és évtizedekig fáztam nyáron.

Holnap sulikezdés. Gabriel anyukája írt, hogy valamiféle furfangos módon ki lehet deríteni az interneten, melyik osztályba sorolták a gyerekeket, és hogy Gabriel a B-ben lesz. Boni melyik osztályba fog járni, kérdezte.

Nagy nehezen én is megtaláltam az infót az internet egy eldugott bugyrában, soha nem találtam volna ki, hogy ott található (sőt, eszembe sem jutott keresni). Boni C-s lesz. Nagy megkönnyebbülés ez nekem, de nem tudom, Boni hogy áll ezzel a gyerekkel. Szerintem ő szeretett volna egy osztályba járni vele. Mindenesetre az előbb megkérdeztem tőle, akarja-e tudni, de azt válaszolta, inkább megvárja a holnapot.

Rémálmaim

Én a visszatérő rémálmaimban általában egy metró bejáratánál állok, és a metrótérképet tanulmányozom. A-ból B-be kell eljutnom, több átszállással. Kinézem az irányt, a járatot és a megálló(k) nevét, ahol átszállni tervezek, majd felszállok.

Amikor megérkezem, rémülten veszem észre, megint egy metrótérkép előtt állva, hogy rossz helyen vagyok, egy másik megállónál jöttem fel.

Újratervezem az utat, és ismét felszállok. Mondanom sem kell, megint rossz megállónál jövök fel. EGÉSZ ÉJSZAKA azzal próbálkozom, hogy eljussak az úti célomhoz - EGYSZER SEM sikerül. Minden próbálkozás előtt reménykedem, majd egyre csüggedtebb, frusztráltabb és ijedtebb leszek. 

Egy másik variáció szerint liftben vagyok, és a (mondjuk) 13. emeleten kell kiszállnom. Egyszer túlmegyek, egyszer nem megyek elég magasra, de mindig elrontom. Egész éjjel hasztalan liftezek, egyre idegesebben.

Tegnap egy metrós játékkal jatszottunk (ilyen UNO-szerű, londoni metróállomásokkal, Mind the Gap a neve), erre ma éjjel megint metróztam. Még most is látom magam előtt a két megállót, az egyik valami lila vonalon, a másik egy zöld vonalon helyezkedett el, és basszus, nem találtam el egyikből a másikba!

Atzö nekszt rundabu

Egész délelőtt telefonálgattunk a biztosítónak, hogyan tudnánk továbbmenni, amíg az autót javítják. A biztosító nem talált nekünk a közelben (de még a távolban sem) bérelhető autót, ezért elfogadtuk azt a megoldást, hogy vonattal megyünk tovább. Összecsomagoltunk, és délre visszamentünk a szervizbe, hogy leadjuk az autót, és hogy az út szélén megvárjuk a taxit, ami elvisz minket a legközelebbi pályaudvarra.

A szerelő már várt minket, és nagy meglepetésünkre azt mondta, hogy mehetünk Genfbe tovább az ő autójával, azzal amit a szállodáig adott kölcsön nekünk. Nagyon rendes volt tőle, de ha ezt az előző napon mondja, nem is kellett volna megszállnunk ott, mehettünk volna egyenesen tovább! Na mindegy, Z. nagyon örült, nem akarta ezt a kényelmetlen vonatutat végigcsinálni. Én egy kicsit csalódott voltam, mert mar elterveztem, hogy két nap múlva én egyedül megyek vissza vonattal a kocsiért, nyugiban (a kölcsönautót nem mertem vezetni).

Átpakoltunk mindent az új autóba, és útközben megint beugrottunk a barátnőmékhez ebédelni, ezúttal sokkal jobb hangulatban. Legalább annyi előnye volt az esetnek, hogy többször is találkoztunk. A kölcsönautóhoz amúgy nem írtunk alá semmit, egyszerűen elhoztuk, a szerelő azt mondta, száz frankot számít majd fel érte. A hegyi falu szállodáját nem tudtuk már lemondani, mert a Bookingon foglaltam, én hülye (levontam a tanulságot), így mind a három éjszakát buktuk. Sokba került ez a kaland.

Este értünk Genfbe, de mivel a sogórnőmék két nappal későbbre vártak, nem is volt otthon senki. Az úton azon nevettünk, hogy a telefonom GPS-applikációja meghülyült, és időnként egyetlen félmondatot angolul mondott, francia akcentussal. Magyar átírással valahogy így hangzott: atzö nekszt rundabu, majd folytatta franciául. Egy idő után rájöttünk, mit mondd: at the next roundabout. De miért?! És miért csak néha?! Az informatika rejtélye.

Estére már olyan fáradtak voltunk, hogy csak bedőltünk az ágyba. Reggel gurultunk a nevetéstől, amikor Z. elmesélte (és el is mutogatta), hogy éjszaka felébredt, és nem tudta, hogy hol van. És mivel tök sötét is volt, nem tudta, hogyan es hol kellene kimennie a szobából WC-re. Végig kellett tapogatnia a bútorokat, hogy ráleljen az ajtóra! (Le is vert közben egy poharat.)

Ma reggel telefonált a szerelő, hogy kész a kocsi, Z-vel 10-kor útnak indultunk, Boni pedig a sógornőméknél maradt. Rendben átvettük a kocsit, kifizettük a rengeteg pénzt, csak remélni merem, hogy nincs többe a hús, mint a leves. Újból megálltunk Petráéknál, és most épp visszafelé tartunk. Összesen 800 km-t teszünk ma meg, még van hátra valami háromszáz…