Két nő

Ma reggel Bonival mindketten láztalanul ébredtünk, napok óta először. Ő ma délben már ebédelt is, egy pizzát hozatott az apjával, én ilyesmire még nem érzem képesnek magamat. Nap közben még mindig az ágyban fekszem, nulla energiával, rémes. Elkezdtem podcastokat hallgatni. Meghallgattam egy interjút arról a javaslatról, hogy a közösségi médiát betiltanák 15 év alatt Franciaországban. Az egyik meghívott a mesterséges intelligenciával és a digitalizációval foglalkozó miniszter volt. Egy nő, a hangja alapján fiatal és indulatos, Davosból jelentkezett be (ez egy januári műsor volt). Rákerestem a nőre a neten, és teljesen elképedve olvastam, hogy két kisgyereke van, amelyek közül a fiatalabb októberben született!

Nem kellene, hogy meglepjen, hiszen az esélyegyenlőség korában élünk. Ha egy férfinál nem lepne meg ez az adat, miért csodálkozom, ha nőről van szó? De mégis ledöbbent, lehet, hogy az idők során trad wife lettem. Meglep, de egyúttal le is nyűgöz az a tény, hogy egy fiatal anya, aki három hónapja szült (másodszor), már a Világgazdasági Fórumon kvaterkázik a világ vezetőivel. Szédítő tempó!

A másik nő meg épp 27 ezer km/órás sebességgel tart a Nemzetközi Űrállomás felé, annak minden rizikóját vállalva. Nyolc hónap múlva tér majd vissza, addig csak videón tarthatja a kapcsolatot a külvilággal, köztük a kisfiával.

Cirill betűs nevek

Rettenetes ez a vírus. Gyakorlatilag három napja lázasak vagyunk és köhögünk. Naponta legyűrünk a torkunkon egy-egy szelet pirítóst, de több igazán nem megy. Bonikám egyik filmet nézi a másik után, én pedig időnként előveszem a könyvemet. Néha sikerül is haladni benne. Egy francia könyvet olvasok, amelyben sok az orosz név - erről eszembe jutott egy múltkori üzenetváltásom a kuzinommal. 

Mert miután sok, de kellemes munkával rendbe tettem a könyvespolcomat, rájöttem: több könyvet én már az életben nem vehetek magamnak. Vagy ki kell dobnom a régiek közül annyit, amennyit venni akarok. (Vagy el kell költöznünk.) Miután ezt így végiggondoltam, rábukkantam egy közösségi könyvespolcon az alábbi, teljesen jó állapotú könyvekre, amiket, nyilván érthető, nem tudtam otthagyni. Elküldtem a fotót a kuzinomnak, aki nem a fenti gondolatmentre reagált, hanem teljesen meglepődött, hogyan írják Szolzsenyicin nevét franciául.

Tényleg vicces, bizonyos francia átiratok teljesen mások, mint magyarul. Ilyen például: POUCHKINE, TCHAÏKOVSKI, ELTSINE és a kedvencem: KHROUCHTCHEV!

Egy vírus útvonalának nyomában

Múlt héten csütörtök este Z. felháborodva jött haza, hogy Boni dobtanára beteg, és nem volt rajta maszk.

Péntek délután három órát töltött nálunk Gabriel, hogy Bonival haladjanak a francia beadandón. Alig csináltak valamit, erről majd írok, végig hülyéskedtek.

Szombat délben Boni közölte, hogy fáradt. Nem csoda, mondtam neki, túl későn alszik el. Betegnek érzi-e magát, kérdeztem, akar-e délután menni sakkra. Egyáltalán nem beteg, jelentette ki sietve, és naná, hogy nem hagyja ki a sakkot. Mondjuk gyanút foghattam volna, amikor a merinói gyapjúfölsőjét húzta fel, amit egy vagyonért vettem neki, és amit soha nem akar hordani, mondván, hogy túl meleg. Volt is bennem tudat alatt egy kis aggodalom, ezért a kétórás sakk alatt nem mentem haza (ahogy szoktam), hanem ott maradtam a környéken, olvastam a kocsiban, majd bevásároltam.

Szombaton 16 órakor lett vége a sakknak. Ahogy jött kifelé, rögtön láttam, hogy ez a gyerek beteg. Otthon még megette a süti felét, amit vettem neki, de aztán lefeküdt, és onnantól kezdve nem kelt fel a kanapéról. Aznap 39,5 fokos volt a láza, de másnap felment egészen negyvenig. Legközelebb kedd reggel evett újra.

Vasárnap dél körül felhívtuk az ügyeletet, ahol azt mondták, hogy napi 5x adhatunk neki 500 mg paracetamolt, de azért menjünk be az ügyeletre 18:15-re. Én, mivel felszabadult egy egész napom, dolgoztam a hétfői fordításaimon, hogy hétfőn ebédszünetben el tudjak menni úszni, majd elmentem futni is. Szuper volt, bár Z. nem értette, hogyan tudok futkározni, amíg Boni ennyire beteg (“Ne fuss messzire!!”)

Vasárnap este szegénykét úgy kellett eltámogatni az ügyeletre, szédült, vacogott, a várótremben majd leesett a székről. Azt beszéltük, hogy utoljára bölcsis korában volt ennyire beteg. Az ügyeletes orvos napi 3 gramm paracetamolt írt fel neki, de nem egygramonként, hanem 750 gr-ként, amit szerinte úgy kell beadni, hogy egy pezsgőtablettát kettétörünk, majd az egyik felének is a felét vesszük… pfff. nem mertük véghezvinni ezt a komolytalan műveletet. Neurofent viszont állítása szerint tilos adni, változott a protokoll (még jól emlékszem, hogy bölcsis korában négyóránként adtunk neki hol paracetamolt, hol Neurofent).

Hétfő reggel úgy ébredtem fel, hogy kapar a torkom. Jobban megvizsgálva rájöttem, hogy a torkomnak semmi baja: a nyelőcsövem ég. Basszus, nem fogok tudni úszni menni. Elkeztem dolgozni, amíg mindenki aludt, és közben azon gondolkodtam, nem leszek-e én is beteg. 10 körül elkezdtek összefolyni a betűk a szemem előtt, délre már OLYAN SZARUL voltam, mint nagyon rég. Az egész délutánt az ágyban töltöttem, nem túlzok: pisilni is alig volt erőm kimenni. Az volt a szerencse, hogy Boni addigra már picit jobban lett, így nem kellett azon aggódnom, mi van vele. 

Nagyon homályosan, messziről eljutott hozzám a hír, hogy hétfő délután Bonit levitte az apja a patikába tesztelni, és kijött, hogy A típusú influenzája van, este pedig elmentek a gyerekorvoshoz, aki csütörtök estig kiírta, plusz azt állította, adhatunk neki Advillt (nem adtunk, az ügyeletes orvos megijesztett). A hétfő éjszaka rettenetes volt, Bonit az apja látta el, én le tudtam nyomni  torkomon egy kis chipset, mert azt kívántam meg (??).

Hihetetlen belegondolni, hogy vasárnap este még futottam, majd jóízű megvacsoráztam abból a guszta kenyérből, amit Z. vasárnap reggel vett, és amihez senki sem nyúlt egész nap. Sajttal és paprikával ettem egy szeletet, és csak azt sajnáltam, hogy nem ehetek többet - hát én azóta gondolni sem tudok ilyen szendvicsekre, a gyomrom is felfordul tőle. 

Belegondolni is rossz, milyen lett volna ez az egész, ha nem vagyok beoltva.

De ami a legfurább: Gabriel nem kapta el!

Egy nehéz olvasmány

Kétféleképpen nehéz: szellemileg és lelkileg. Egyrészt bonyolult maga a szöveg, sok mindenre (emberek nevére, a hadállásokra, számokra, százalékokra) kell fejből visszaemlékezni, plusz elhelyezni az eseményeket egy mentális térképen (valódi térkép is van hozzá). Nagyon kell koncentrálni, hogy az ember ne veszítse el a fonalat, a fejezetek is elég hosszúak. Sok a történés, egyszerre több helyen. De a legnehezebb a terminológia. Egyáltalán nem ismerem a szakszavakat, pl. hogy mi a különbség a gránát, az akna, a löveg és az ágyú között. Meg kellett néznem a hídfőt, ami háborús kontextusban nem ugyanazt jelenti, mint ahol a négyeshatos megáll. Vagy pl: fogatolt oszlopok, desszant, utász, trén stb. De nem lehet mindent megnézni, pl.: kerékpáros zászlóalj, páncélgránátos, tarackos tüzérdandár... 

Gimiben volt egy osztálytársam, aki térképen követte az akkor zajló délszláv háborút. Verhetetlen volt hadászi kérdésekben. Egyrészt lenyűgöző volt a tudása, másrészt úgy éreztem: micsoda őrület, hogy tudománynak nevezzük annak megismerését, hogyan ölik meg egymást az emberek. Ezt érzem ennek a könyvnek az olvasásakor is (a közepén járok). Elképesztően részletes, alapos, néha olvasmányos, nem lehet letenni, a benne foglaltakat fontos és kell tudni. Jó, hogy van (nem tudtam SEMMIT a témában eddig), de mégiscsak milyen ellentmondásos a világ: arról olvasni, hogy magyarok, németek, szovjetek és románok hogyan vertek szét egy várost és gyilkolták le egymást.

Ezért ennyire nehéz lelkileg. Mert amikor azt olvasom, hogy egy egész század szétmorzsolódott, meg hogy az emberi veszteség 50%-os volt... akkor én azokat az anyákat képzelem el, akiknek a fiuk nem jött többé haza. És ez valami borzalom! Ennyi feleslegesen kiontott vér, az a sok fiatal katona (meg a rengeteg civil) aki meghalt, és hal meg a mai napig valahol a világon...

Rokoni beszélgetések

– Voltam jóanyádéknál – újságolta az unokatesóm. – Ebédre mentem, és képzeld, egészen nyolcig maradtam. Olyan jót dumáltunk!!

Érdekes, hogy az unokatesóm, aki a világ egyik legjobb beszélgetőpartnere (számomra), hogyan tud egy egész délutánt átbeszélgetni a szüleimmel, akikkel én magam – noha szoktam beszélni, sőt: beszélgetni is – soha nem tudok jókat beszélgetni.

Ezt az ellentmondást ki kell bogoznom. 

Módszertan

Ez a poszt arról fog szólni, hogyan fogadta Boni a nyelvtankönyvet, amit tavaly írtam neki, és amit pár hete fejezett be. De először is elmesélem, mert pont a témába vág, mit mondott ma a barátnőm a francia általános és technológiai gimnáziumokról. Mi még nem tartunk ott, hogy képbe kelljen kerülnöm, úgyhogy én eddig azt hittem, olyasmiről van szó, mint a mi időnkben a gimnázium és a szakközép iskola.

De nem, azt mesélte, hogy a különbség módszertani. Az egyik fajta gimiben (általános) az elméletet tanítják meg először, és azt felhasználva kell megoldani a gyakorlati feladatokat, a másikban (technológia) a gyakorlati feladatokból vonják le az elméleti tudást. Hát, ha ez így van, nem kérdés, hogy Boninak hová kell majd mennie: az általánosba. Ez a nyelvtankönyv is bebizonyította, hogy ebben is olyan, mint én: leghatékonyabban a deduktív módszerrel tanul.

Én hülye pedig, rengeteg munkával csináltam neki egy olyan könyvet, amely a modern pedagógia jegyében játékosan akart tanítani! Az elméletet a gyakoraltból megközelítve! A definíciókat vicces párbeszédekbe bújtatva! Amikor erre Boni rájött, hatalmasat csalódott: „Mama, te a mesébe beleírtad a szabályokat?!” (jól megnyomva a szót)

Az első csalódás után viszont végigröhögte a könyvet. Eléggé kilógott a lóláb, értve ezalatt azt, hogy néha tényleg nehéz volt olyan helyzetbe hoznom a szereplőket, hogy valamelyikük ki tudja mondani például azt a mondatot, hogy A felszólító mód jele a j betű, de gyakran nem hallatszik és nem lászik! vagy Egy szóösszetételt akkor tagolunk kötőjellel, ha 6-nál több szótagú, azonkívül legalább 3 elemből áll úgy, hogy viszonylag természetesen hasson, és a történetbe is szervesen illeszkedjen. Vagy: sokáig törtem a fejem azon, milyen helyzetben lehetne Az űrhajóba! és Az űrhajóban! felkiálltást kétféleképpen értelmezni, és ezáltal valamiféle bonyodalomba keverni a szereplőket.

Teljesen felesleges volt ilyeneken gondolkodnom, mert Boni meseolvasás örve alatt nem akart játszva tanulni. Nem akart összetett szavak olvasgatása után rájönni a fenti helyesírási szabályra, amit később egy szereplő szájából visszahallott. Neki úgy kellett volna ezeket megtanítanom, hogy a lap tetejére felírom a fő témát (1. Igékhez járuló jelek, vagy 2. A szóalkotás módjai), majd annak egy-egy fejezetét (1. A felszólító mód jele vagy 2. Az összetett szavak), utána vastaggal szedve a definíciót, a példákat és a kivételeket, majd jöhetnek a gyakorlati feladatok. Ezt megjegyzem a jövőre nézve, mert így nekem is sokkal könnyebb dolgom lesz! Csomó mindent egyszerűen azért nem jegyzett meg, holott jó a memóriája, mert az a mese, tehát a szórakozás része volt, nem pedig a tanulásé.

Amúgy élvezet Bonit tanítani: figyel, emlékszik, értelmez, összefüggéseket lát meg, jó gondolatai vannak, gyors és hatékony – amikor rá lehet venni, hogy tanuljon. Ez meg inkább kegyelem dolga, néha magától leül, néha zsarolom, néha jutalmazok, ebből nem csinálok magamnak lelkiismereti kérdést.

(Feladat: a fenti definíció szerint össze tudjátok-e párosítani a földönkívüliek közlekedési módszereit az alábbi szavakkal: 1) emberkereskedelem, 2) pogácsatészta, 3) sütirecept-gyűjtemény)

 

 A.

B.

 C.

Figyelemfelkeltés

Ma reggel is egy ötvenéveseknek való téma jött velem szemben: egy reklám a vastagbélrák-szűrés fontosságáról az említett életkortól. Szerintem elég jól van megcsinálva, a korona és a trón asszociációjára épül: trón, mint WC és korona, mint a januári vízkeresztes sütemények, amelyeket csak ebben a hónapban lehet kapni, és amelyekhez egy-egy ilyen színű papírkorona is jár (az kapja, aki megtalálja a sütibe tett porcelánfigurát). Felirat kábé: A vastagbélrákot korán ki lehet szűrni. Ön dönt, hogy megelőzi-e. Csinálja meg a tesztet a trónon. Kérje a szűrőteszt-készelet ötven éves kortól.

Bár a legjobb és legütősebb ilyen típusú hirdetést valakitől hallottam (aki valahol látta): Ön elmúlt ötven, jól alszik és nincsenek emésztőrendszeri panaszai? Akkor a vastagbélrák minden korai tünetét mutatja!