Aktív (10. nap)

Meséltem tegnap a barátnőmnek Boni sakkversenyét, mire ő: Akkor ezek szerint mégsem hiperaktív! 

Ezt azért mondta, mert még a Covid idején volt egy ilyen gyanúnk, hogy az lehet. Ennek ellentmondott az a tény, hogy tudott órákig is egy helyben is ülni, és elmélyülten koncentrálni, ha éppen úgy akarta. És mivel a suliban sem volt gond, nem is nagyon erőltettük a témát.

Viszont most ennek kapcsán leírom, hogyan szokott felmondani vagy megtanulni bármit, az őrületbe kerget minket vele: labdázva. Amikor hozza a kikérdezendő szavakat (mert szótárfüzetük ugye nincs, grrrr), már adja is a labdát, hogy dobáljam neki közben, mint egy kiskutyának. Ha elunom, ő tovább labdázik a lecke felmondása közben: focizik, vagy a pingponglabdával ütöget, vagy a zsonglőrlabdáimmal dobálózik. Kétségbeejtő!

Amikor már nem bírom cérnával (és amikor eszembe jutnak az alsó szomszédok), és eltesszük a labdákat, akkor meg ugrál, szaladgál, gyakran a tollait, füzeteit stb. dobálja. Úgy kell elképzelni, mint a Tigrist a Micimackóból. És ha rákiáltok, hogy eléééég, akkor panaszkodni kezd, hogy: 

– De mama! Gyerek vagyok! Nekem kell a mozgás!

Amit tökéletesen megértek. De én meg felnőtt vagyok, nekem meg kell a nyugalom!

 Ezeket tegnap csináltAM, mert sajna már nem lehet rávenni ilyen kézműves dolgokra. 

Dicsérni (9. nap)

Írta hétvégén Lappa, hogy dicséretből soha nem elég arra a kommentemre, hogy talán már másodszorra dicsérem meg a fantasztikus, házilag kötött, bojtos sapiját. Remélem, nem gond, hogy itt visszatérek erre az udvarias válaszra, de annyira pont beleillik a hétvégénkbe! Lehet, hogy nem is írta komolyan, mindenesetre én komolyan elgondolkodtam rajta, és megint oda lyukadtam ki, hogy a dicséret az a műfaj, amivel vigyázni kell. Az én meglátásom, érzéseim alapján felnőttet (felnőtt teljesítményét) dicsérni oké, de csak nagyon visszafogottan, óvatosan. A túlzott dicséret visszataszító, és bennem mindig kétféle érzést vált ki.

Először is, hogyan lehetne különszálazni az őszinte dicséretet a viszolyogtató talpnyalástól, a gyerekes hűségnyilatkozattól, vagy akár csak az egyszerű udvariasságtól? Dicsérni annyira könnyű, annyira olcsó, annyira hamar kiszalad bárkinek a száján. A sok dicséret szinte méreg. Legjobb példa erre a Duolingo-bagoly. Ki veszi azt komolyan, miután hároszor adott jó választ három egyszerű kérdésre, hogy fantasztikus vagy, zseniális vagy, utolérhetetlen vagy?

Másodszor pedig aki dicsér, az véleményez. Mások teljesítményének véleményezésére pedig nincs feljogosítva bárki, legalábbis én így érzem. Ezért engem pl. gyakran zavarnak olyan emberek dicséretei, akiktől a kritikát nem fogadnám el, márpedig az emberek nagy része ebbe a halmazba tartozik. Persze most már nagyon eltérek egy egyszerű sapkaügytől, és természetesen minden, amit itt leírok, saját magamra vonatkozik, nem pedig általános érvényű szabály.

Én szerintem felnőttként már tudom, hogy miben vagyok jó és miben nem, és gyakran nem is vágyom dicséretre. Kiolvasom azt az adott illető szeméből, reakciójából, egy-egy elejtett megjegyzéséből. Nem mondom, hogy nem tud jól esni egy-egy dicséretnek szánt megjegyzés, de csak mértékkel, szórványosan, a jó ízlés határain belül.

Gyerekkel viszont nem tudom, mi a helyzet, sötétben tapogatózom. Úgy gondolom Boni tudja, hogy büszkék vagyunk rá, és hogy az eredményeitől függetlenül szeretjük. De ki tudja? Lehet, hogy több dicséretre lenne szüksége, mint amennyit én hangosan megfogalmazok. Itt van példéul a tegnapi nap: büszke voltam rá, sőt, egészen lenyűgözött, hogy a vasárnap délutánját sakkversenyen töltötte. Ráadásul több mint két óráig tartott a mecs! Nem tudtam, hogy fejenként van egy órája van mindenkinek, plusz a hozzáadott percek. De most ezért dicsérjem meg? Gondban voltam. Ez neki játék, nem teljesítmény.

A meccset végül Boni nyerte, amiért gratuláltam neki ugyan, de szerintem nyerni vagy veszíteni ezen a szinten már mindegy is, mindkettő fantasztikus teljesítmény. Nekem az első húsz percben bárki sakkot adott volna, hiába sulykolja belém az Oskar, hogy szenzációsan játszom. Csak annak örültem, hogy legalább így jókedvűen mentünk haza, de még a csapat teljesítményébe sem számított bele ez a győzelem (mert ha elvesztette volna a meccset, az ő csapatuk akkor is győzött volna).

 Tegnap vettem csak észre, hogy a sakk-klub padlója sakktáblamintázatú

Nyúlánk kacsaféle (8. nap)

Ha megnézi az ember a kifüggesztett naptárunkat, látható, hogy ez a hónap nekünk a sakkról fog szólni. Ma délután Boni sakkversenyre megy, úgynevezett csapatbajnokságra. Ami azt jelenti, hogy négyen vannak egy csapatban, két gyerek, két felnőtt, és (gondolom) az ellenfél csapattagjaival játszott meccsek összesített pontjai alapján dől el, ki (melyik csapat) nyer. Azt hiszem egy óráig tart egy meccs, fejenként egyet játszik mindenki, és Boninak a sötétet sorsolták.

De addig is ideteszek egy zsenialis részletet a könyvemből. Szerintem nagyon találóan mutatja be, én pont ilyennek látom ezt a kutyafajtát, iszonyú cukik. Ha lenne kutyám, ilyen lenne. Kitaláljátok, milyen fajta?

“Már messze rohantak mind, amikor egyszer csak valami aprókat vakkantó lény - uk, uk! - vont barázdát a magas fűben; fickándozó ugrálása inkább halra emlékeztetett, semmint kutyára - holmi felszínen úszó delfinfélére; pofája keskenyebb s hosszabb volt, mint a vizsláé, s füle puhábban fityegett. A hátulja egészen halszerű: mintha farkuszályával paskolva haladt volna előre; vagy tán még inkább valami nyúlánk kacsafélének rémlett, melynek csupán hosszan elnyúló teste látható, úszóhártyás lábai a felszín alatt lapátoják a vizet.”

Italo Calvino: A famászó báró, fordította Telegdi Polgár István

Nemet mondani (7. nap)

Kérdezte valaki most Magyarországon, hogy miért éreztem magam rosszul a szalagavatónkon (32 éve, te jó ég). Az volt a válaszom, hogy egyrészt egy rosszul megválasztott báli ruha, amiben tél közepén kellett végigvillamosoznom a városon, de leginkább pedig a táncpartnerem miatt, akivel a keringőt táncoltam. Mivel több lány volt az osztályunkban mint fiú, a rendelkezésre álló fiúk hamar elfogytak. Én ott álltam pasi nélkül, ötlettelenül. Erre a barátnőm megkérdezte a bátyját, aki maga is abban a gimiben érettségizett, és akkor már egyetemista volt, ráadásul jól ismertem és szimpinek tartottam, ismertem a barátnőjét, meg nyaraltunk is együtt, szóval megkérdezte a Balázst, hogy nem táncolna-e velem.

És Balázs végigjárta velem a próbákat, kifizette a ruhabérlést, és együtt táncoltunk februárban. Kedves volt és udvarias és jóképű, viszont én végig arra gyanakodtam, hogy a szerencsétlen talán a pokolba kívánja az egészet. Esetleg már százszor megbánta, hogy igent mondott a barátnőmnek. 

Sőt, az is lehet, hogy először nemet mondott, és a Réka rábeszélte? 

Egyébként soha nem derült ki, mert Réka is, Balázs is, de a szüleik is azok a típusú emberek, akik szívesen és szó nélkül segítenek másoknak, akár erejükön felül is. És én úgy képzeltem, hogy ha már Balázs egyszer igent mondott valami miatt (mert nem mérte föl, mennyi macera az egész, mert Réka rábeszélte, vagy mert az elején jó ötletnek tűnt, de aztán elment tőle a kedve), akkor utána már nem táncolt volna vissza (haha, ez itt a jó metafora), sőt, soha az életben be nem vallja, hogy utálta az egészet.

Azért írom most ezt le, mert a tanév elején elkapott az egyik anyuka a sakkon, hogy nem szervezzük-e meg mi ketten a gyerekeink fuvarozását idén: egyik héten én vinném az összes gyereket, a másik héten ő. Vagy minden héten én viszem őket, és ő hozza haza, vagy fordítva. Olyan hirtelen jött a kérdés, hogy nem volt időm kigondolni a helyes választ. Azt tudtam, hogy mi ilyet nem csinálunk, hogy ismeretlen nők kocsijába ültetjük a szemünk fényét - ki tudja milyen az a kocsi, ki tudja, milyen az a nő. Ráadásul ketten vagyunk egy szem gyerekre, és jó időben gyalog szoktunk menni (30 perc tempós séta, beszélgetünk, visszafelé cukrászda), a nő pedig most válik, költözik, tanár, és három fia van.

Meglepetésemben tehát azt mondtam, ráadásul lelkesen (?), hogy nekünk semmi, de semmi kifogásunk nincs az ellen, hogy EGÉSZ ÉVBEN mi fuvarozzuk az ÖSSZES gyereket. Hitetlenkedve nézett rám, hogy basszus, tényleg?! Megismételtem, még lelkesebben (??), hogy persze, hogy nincs! De már akkor tudtam, hogy macera lesz az egész, elmenni a fiúkért, meg vissza, ráadásul úgy, hogy mi szombat délelőttönként (mivel nincs szolfézs) Bonival elhatároztuk, hogy usziba járunk.

De ki az az ember, aki egy ilyen kérdést (a gyerekek fuvarjának megszervezése) visszautasít? Vagy aki igent mond elsőre, majd mégis visszakozik, és utólagosan nemet mond? 

Na ugye, hogy ilyet normális ember nem csinál. Balázs sem csinálta. Az csak papíron létezik, hogy nemet mondani könnyű.

Amikor hazamentem és mondtam Z-nek, hogy mi fogjuk Bobby-t és Fischert sakkra szállítani, még ő sem mondta ki, amit persze mindketten gondoltunk: a francba, kellett ez nekünk.

Próbálom úgy felfogni, hogy ez az idei jó cselekedetünk. Amúgy a gyerekek aranyosak, a nő normális, nincs velük semmi gond, csak nehéz így a szombati napokat kisakkozni. Ma például Boni szülinapra ment, nem sakkra, korán reggel kellett írnom a nőnek, hogy nem tudjuk elvinni a gyerekeket. De nem tudtam előbb, mert mi van, ha Boni mégis a sakkot választja, szóval ilyenek.

Az apja vitte egyébként a szülinapra, nekem itt maradt az egész délután egyedül, imádom.

Intelligencia (6. nap)

Itt-ott fel szokott merülni a kérdés, hogy a mai gyerekek okosabbak vagy butábbak-e, mint régen, azaz hogy egy egyetemes elhülyülésnek vagyunk-e csendes és tehetetlen tanúi, vagy épp ellenkezőleg: a modern technológiáknak és az évezredek során felhalmozott tudásnak köszönhetően minden sokkal jobb és szebb mint régen.

A kérdésre többféle választ szokás adni:

1. Hallottam már olyan álláspontot, hogy mivel a mai generáció már nem olvas hosszú szövegeket, sajnálatos módon a mai gyerekek egyre hülyébbek, lásd a Pisa-teszt gyatra eredményeit; a szöveges matekfeladatokat, ahol nem értik az utasítást, mivel a számláló és a nevező terminusokkal sincsenek tisztában, mielőtt egyáltalán ki tudnák számolni a feladatot, ill a legfrissebb pánikkeltő érvet: az AI mindent kitalál, megcsinál, átgondol helyettük.

2. Mások azt mondják, hogy mivel az emberiség kumulatív tudása egyre nagyobb, természetszerűeg az emberiséget alkotó egyedek tudása is egyre nagyobb. Vegyük csak az olvasást vagy a negatív számokkal végzett műveleteket: a történelem során csak nagyon kevés tizenhárom éves gyerek tudta ezeket a tevékenységeket készségszinten elsajátítani és naponta elvégezni, mivel kevesen tanultak meg olvasni, ill. nem léteztek negatív számok. 

3. Van az a vélemény is, hogy az intelligenciaszint nem változik, mert ugyan mitől is változna, hiszen minden korban más típusú tudásra, készségekre és képességekre van szükség. Aki tüzet tudott csiholni két fadarabbal, meg szektánssal tájékozódott a tengeren, az ma már nem tudna szövegszerkesztővel megírni egy önéletrajzot, és fordítva.

4. És akkor itt van az a típusú válasz, ami gyakran elsüthető, azaz hogy nincs válasz, mert a kérdés rosszul van feltéve. Mert mit is jelent az, hogy intelligencia, ill. hogyan számoljuk össze a nyolcmilliárd ember IQ-tesztjének eredményeit (feltéve, hogy az IQ-teszt az intelligenciát méri), majd osztjuk egy nyolcmilliárddal, továbbá, hogy mit jelent az, hogy régen, mi a viszonyítási alap: a mi gyerekkorunk, a múlt század közepe, a középkor?

Én magam is ingadozom a fenti válaszok között, és hol az egyiket, hol a másikat érzem a valósághoz és a józan észhez közelebbinek, de egy dologról meg vagyok győződve: a mai gyerekek jobban sakkoznak, mint régen! Sőt, én magam is jobban sakkozom, mint az elmúlt ötven évben valaha is sakkoztam, mégpedig amiatt, hogy bármikor, bárhol, bármennyit tudok játszani a telefonomon. Értitek: eddig két ember kellett a sakkhoz, lehetőleg két, hasonló szinten sakkozó ember (most már tudom, hogy mindig is ott rontottam el, hogy sokkal jobbakkal játszottam). Az alkalmak száma, azaz a gyakorlás és a fejlődés lehetősége korlátozott volt – ma pedig, túlzás nélkül állítható, hogy: korlátlan.

Egy klasszikus (5. nap)

– Mama, te soha nem olvastad nekem a Hamupipőkét! – mondta Boni kis szemrehányással a hangjában, mint aki tisztában van a nagy klasszikusok értékteremtő erejével. A mulasztásra a suliban derült fény, a franciatanárnő ugyanis egy Maupassant-novellának az apropójából felolvasta nekik a mesét.

– Nem, tényleg, ez valahogy kimaradt – ismertem el. 

 

Boni felháborodva, mint akit átvertek:

 

– Eddig a Hamupipőkéről csak pletykákból értesültem! 

Egy pizza kapcsán (4. nap)

Tegnap este Boni az asztalt verte felháborodva, hogy rendeljünk neki pizzát, mert azt szeretne enni. Felszólítottam, hogy ne játssza itt nekünk az elkényeztetett gyereket, én az ő korában (13) még soha nem is ettem pizzát (de azt sem tudtam pontosan, mi az a mozzarella).

A témán belelkesülve tovább soroltam, hogy mi mindent NEM csináltam az ő korában:

– Nem jártam külföldön

– Nem beszéltem külföldivel 

– Nem ültem repülőn

– Nem síeltem 

– Nem vittek autóval uszodába 

– Nem láttam a tengert

– Nem jártunk családilag étterembe

– Nem aludtam szállodában

– Nem vettek nekem a szüleim zongorát

A legeslegnagyobb különbség, szerintem ezt ő már nem is érti, az az volt, hogy nem fértünk hozzá csak úgy infókhoz: a tudás tényleg hatalom volt, az előrejutás lehetséges eszköze, és egyetlen záloga annak, hogy a fenti tevékenységek valamelyikéről egyáltalán álmodni merjünk. Emlékszem, egyszer gyerekként valahogy hozzájutottam egy német nyelvű újsághoz, és azt nézegetvén fura, színes, absztrakt fényképekre lettem figyelmes. Fogalmam sem volt mit ábrázoltak, és mivel a környezetemben csak az unokatesóm tudott németül, kivágtam pár ilyen fotót, és a hozzájuk tartozó szöveggel együtt postán (!) elküldtem neki. Pár hétre rá (!!) megkaptam a választ: hőkamerás fotók voltak, kőzetekről.

Rengeteg ilyen, a fentihez hasonló emlékem van, de Boni mindig azt mondja, mint ahogy ebben a tegnapi pizzás esetben is, hogy számára mindez nem releváns. Inkább örüljek annak, hogy neki nem ilyen ingerszegény, sivár és nyomorúságos gyerekkora van, úgyhogy (mivel azt is mindig mesélem neki, hogy milyen rossz evő voltam*) rendeljek neki gyorsan egy pizzát.

* Mert a kaja is rossz volt!