Egy jelenet

Tegnap megnéztük a Charles De Gaulle-ról szóló filmet a TV-ben. Elég jó volt, rengeteg mindent nem is tudtam, pedig a francia történelemnek erről az epizódjáról, amikor is a német megszállás után De Gaulle Londonban kikiáltotta a Szabad Franciaországot, sok film és könyv készült. Volt a filmben egy rövid jelenet, a következő:

Egy fontos mellékszereplő ül a vonaton a barátnőjével, aki zsidó. A megszállt övezetből a szabad övezetbe szeretnének átjutni. A fiúnak vannak is ehhez papírjai, de a lány értelemszerűen a tilosban jár. A fiú felajánlja a lánynak, hogy mutassa fel ő a papírokat, úgysem fogják a nevet is ellenőrizni, csak az írást (valami levél kellett). A lány nem akarja. Halkan vitatkoznak, jelekkel, nehogy az utastársaik valamit is meghalljanak. A levegő feszült, mindjárt a határhoz érnek. A kamera az arcokat mutatja: a két fiatalt, és a három-négy másik utast, köztük egy rossz arcú alakot, aki fél szemmel lesi a fiatal párt. A folyosón felhangzik a náci csizmák dübörgése, német utasítások röppennek fel. A mogorva, rettenetes ábrázatú fickó egyre jobban nézi a lányt, valószínűleg rájött, hogy zsidó.

Jaj, istenem, mindjárt beárulja a lányt! – borzadtunk el. A jelenet amúgy klasszikus, mintha már ezerszer láttunk volna hasonlót: a patibuláris ábrázatú gazfickó mindjárt feláll és szól a németeknek. Ezt megelőzendő a lány visszaadja a fiúnak a szabadságot biztosító levelet, feláll és kiviharzik a vagonból. A fiú és a sötét alak egyszerre utána – de a náci megállítja őket. Ellenőrzés. Boni felkiált. Tűkön ülünk. Elmenekült-e a csaj? A német először az idegen pasit ellenőrzi, aki azt mondja:

– Jó napot! Itt vannak az irataim. Jean Moulin vagyok.

Z-vel egyszerre kiálltunk fel, megnyugodva, nevetve. Boni nem érti. Elmagyarázzuk neki, hogy Jean Moulin a leghíresebb francia ellenálló volt, akiből még kínzással sem tudtak a németek egyetlen nevet sem kihúzni, és aki egy marhavagonban halt meg, útban Németország felé.

Tanulság:

1. Soha ne ítélkezzünk a külső alapján.

2. Ezt a rendező valószínűleg már tudja.

Kiitta

Egy hajtásra kiitta - olvastam valahol. Megakadt a szemem a szón: KIITTA. Kontextusból kiragadva, jobban megszemlélve úgy néz ki ez a szó, mint amikor a Scrabble-ben csoportosítva sorakoztatjuk fel a betűket az előttünk lévő kis állványon. Vagy mintha nem is magyarul lenne, hanem inkább valami egzotikus nyelven, mondjuk észtül vagy finnül.

Ágyúval verébre

Tele van a város ilyen reklámokkal, mindegyiknek más a szövege. Ezt tegnap fotóztam:

 

 

„Gemini, öten vagyunk a családban, plusz egy kutyus, és rendet kellene kicsit raknunk otthon. Készíts egy táblázatot, hogy ki milyen feladatot végezzen el.” 

Intelligenciatesztet végeztetek a fiammal

Boni elé teszek egy bögre almakompótot, aki már kezdené is enni. Egyszer csak megáll a kanál a levegőben, Boni elgondolkodik: 

- Mama, ez az almakompót szerinted hány gramm? - néz rám kérdően, majd várakozva beleteszi a kanalat a bögrébe.

- Nem tudom, de lemérhetjük! - már veszem is elő a konyhai mérleget. Titokban arra vagyok kíváncsi, eszébe jut-e először lemérni a bögrét kanalastul, majd lemérni egy üres bögrét egy másik kanállal, és az első összegből kivonni a másodikat.

- 565 gramm! - jelenti.

- Igen, és most mit kell csinálni?  - nézek rá várakozva, de annyi időm sem volt, hogy odavigyek neki egy tiszta bögrét es kanalat.

- Hát megenni! - nevet rám.

Egy-kettőre kikanalazta a kompótot a bögréből, majd az így megüresedett bögrét a kanállal együtt rátette a mérlegre, elvégezte a megfelelő műveletet, és mondta is az összeget.

Basszus! Hát ez a frappáns, eszközök nélküli megoldás nekem nem is jutott eszembe. Jobban teljesítette a tesztet, mint a tesztelő maga!

Mérleg

Úgy érzem, tartozom még valamiféle összefoglalóval a három hónapos fizu nélküli szabimról. Általában hajlamos vagyok mindig azokra a dolgokra koncentrálni, amelyek nem (vagy rosszul) sikerülnek vagy amelyekre nem tudok időt találni az életben (vagy egy bármilyen nap végén), de még így is úgy érzem, ez a szünet tökéletes volt. Biztos lehetett volna még hatékonyabban és még boldogabban eltölteni, de inkább megpróbálom arról az oldalról vizsgálni, hogy mi volt jó benne, mi mindent valósítottam meg.

Az biztos, hogy egy percig sem hiányzott a munka, és soha nem unatkoztam. Csak azért sietek mindezt leszögezni, mert általában mindenki ezt kérdezte. Nagyon furcsállottam ezeket a kérdéseket, titokban felcímkéztem őket, úgy mint az ún. hülye kérdések, pedig jól emlékszem, hogy én is mindig feltettem őket, pl. elsősorban a mamámnak („Mit csinálsz egész nap?”). Na hát ezek után nem fogom.

Az egyik legistenibb pillanat talán az első nap volt, amikor este elmentünk a pizzériánkba és tudtam, hogy van előttem 92 nyári nap, amellyel úgy gazdálkodom, ahogy akarok. Mennyei volt, komolyan. Ebben az első pár napban nem is a földön jártam. Attól féltem egyébként, hogy éttermekben meg ilyen helyeken majd lelkiismeretfurdalásom lesz, hogy költöm a pénzt, holott nem keresek, de semmi ilyesmit nem éreztem. Teljes lelki nyugalommal költöttem a pénzt.

A másik félelmem az volt, hogy ha történik valami baleset, és nem fogok tudni munkába állni október elsején, akkor mi lesz a munkaviszonyommal. Ezt a mai napig nem tudom, szerencsére nem gondoltam rá sokat, és nem történt semmi ilyen. Sőt, semmiféle más betegséget sem kaptunk el, ami miatt úgy érezhettem volna, hogy feleslegesen vagyok fizu nélkül, mert akár táppénzre is mehettem volna.

A férjem és Boni viccelődve mondogatták augusztus közepétől, hogy már csak ennyi meg ennyi maradt hátra. Igazából tök mindegy volt, 92 vagy 43 ugyanolyan sok, sőt, rengeteg, ha arról van szó, hogy nem kell dolgozni. Még amikor szeptember elején mondtam valakinek, hogy van három hetem (és az illető elképedten nézett rám), még az is sok volt.

Aztán egyszer csak vége lett, és másnap úgy keltem föl, hogy már dolgoznom kell. Reggel úgy ültem le a géphez, mintha nem is lett volna ez a három hónap, és szinte ott folytattam a munkát, ahol abbahagytam, csak más szövegekkel persze (de valójában mind ugyanolyanok). Azóta ez a három hónap egy szuper emlékké változott, amelynek eredményét próbálom fenntarthatóvá tenni. Hogyan lehetne állandósítani azt az állapotot, amikor nem kell soha sehova rohannom, és (szinte!) mindenre van időm? 

Két válaszom van. Először is nem szabadna felhalmozni, majd magam előtt görgetni hónapok, sőt évek nyomasztó adminisztratív és egyéb feladatait, valamint hosszan elhúzódó és mélyen gyökerező kimerültséget. Ezt meg csak úgy lehet elérni, hogy szabit kell kivenni a legkisebb olyan állapot esetén, amikor ennek bekövetkezte fennáll. Az év végéig most már féllábbal is kibírom (főleg, hogy lesz közben egy őszi szünet), de januártól figyelni fogok. Ennél több újévi fogadalmam nem is lesz jövőre.

Könyvek

Három testvér árván marad, mert az anyjuk öngyilkos lesz. A gyermekvédelmi szervek felkutatják a legközelebbi rokonaikat: egy homoszexuális féltestvért (báty) és egy nőt, akit a gyerekek apja kislány korában a nevére vett, tehát nem vérrokon. 

A gyerekek a bátyjukhoz szeretnének kerülni, de a nővérük, aki évek óta sikertelenül próbál teherbe esni, örökbe akarja fogadni a legkisebb gyereket, mert az kicsi és szép (a másik kettő nagy és ronda).

Időközben a legnagyobbik gyerek rákos lesz, és kemoterápiát kap. A bátyja látogatja a kórházban. Megtetszik neki a gyereket kezelő főorvos. A végét nem árulom el, ez egy ifjúsági regény, Boni és en is nemrég fejeztük be.

Ilyen hajmeresztő a cselekmény - és a könyv jó!! A kellő helyeken megható, és amikor már pátoszba fordulna, akkor meg vicces. És könnyű olvasmány, alig lehet letenni.

Egy másik könyv, amiről be akartam számolni, Anne Godard nemrég megjelent könyve. Nem olvastam, de Olaszországbajöttem nevű kommentelőnek mindenképpen meg akartam írni, hogy ez az, amiről ma minden fórumon beszélnek és amiről mindeni csak ditirambikusokban szól. Valszeg még az egyik « nagy » irodalmi díjat is megkapja. Nagyon jónak tűnik. A téma a családon belüli erőszak, az írónő egyetemi tanár, velünk kb. egyidős. Ezt a műsort hallgattam meg vele, jók a kérdések, jók a válaszok, részleteket is olvasnak föl a könyvből, és még Neige Sinnót is bejátszák.

Antiszemitizmus

„Minden bank a zsidók kezében van. A zsidók uralják, eltiporják és kirabolják a többi népet. A cionisták a lelkük mélyén zsidók. [...] Egy új világrendet akarnak felállítani, amelynek ura Izrael, fővárosa pedig Jeruzsálem. [...] A legfontosabb minisztériumok mind olyan emberek kezében vannak, akik Izraelt és a bankvilág érdekeit a franciák érdekei elé helyezik.” (Jordan Bardella, 2013)

Egy baloldali internetes újság hozta nyilvánosságra a héten, hogy a francia szépsőjobboldali párt elnöke a fenti antiszemita kijelentéseket tette. A pasi tagad és rágalmazási pert indít. Az ügy fél évvel az elnökválasztás előtt hatalmas port kavart, és jelenleg is zajlik.

Márait olvasva folyton azt próbáltam eldönteni: Márai antiszemita volt-e. A jelenlegi eset kapcsán felállított párhuzamból azt a következtetést lehet levonni, hogy igen. Nézzük csak például ezt az idézetet, amit most direkt kikerestem:

„Van egy zsidó összeesküvés a világban – New York ennek az összeesküvésnek a nem is titkos bunkere –, egy kegyetlen, szívós, minden nemesebb érvényesülési módszert megfertőző fajvédő, fasiszta zsidó összeesküvés, amely a kommunizmust is felhasználja eszköznek (mint a nácik) a zsidó faji uralom céljaira. A New York Times ennek a fajvédő összeesküvésnek angol nyelvű szócsöve – éppen úgy nyomtathatnák cionisták számára, héber betűkkel.” (Márai Sándor, Napló, 1971) 

Felmerülhet a kérdés, miért kellett nekem ezen gondolkodni. Analógia nélkül nem tudtam volna megállapítani Márai antiszemitizmusát? Érdekes, nem tudtam, noha azért jól megjelöltem a könyvben ezt a részt. Három okból voltam vak: egyrészt Márai írt mást, máshol, másrészt valszeg elfogult voltam (szeretem a naplóit) harmadrészt pedig nem igen tudtam eldönteni, hol a határ a butaság, a komplotizmus és az antiszemitizmus között (nem mindha a három jelenség kizárná egymást!). Az eset kapcsán most megnéztem az antiszemitizmus definícióját, és hát igen, Márai kijelentése erősen antiszemita.