Úgy érzem, tartozom még valamiféle összefoglalóval a három hónapos fizu nélküli szabimról. Általában hajlamos vagyok mindig azokra a dolgokra koncentrálni, amelyek nem (vagy rosszul) sikerülnek vagy amelyekre nem tudok időt találni az életben (vagy egy bármilyen nap végén), de még így is úgy érzem, ez a szünet tökéletes volt. Biztos lehetett volna még hatékonyabban és még boldogabban eltölteni, de inkább megpróbálom arról az oldalról vizsgálni, hogy mi volt jó benne, mi mindent valósítottam meg.
Az biztos, hogy egy percig sem hiányzott a munka, és soha nem unatkoztam. Csak azért sietek mindezt leszögezni, mert általában mindenki ezt kérdezte. Nagyon furcsállottam ezeket a kérdéseket, titokban felcímkéztem őket, úgy mint az ún. hülye kérdések, pedig jól emlékszem, hogy én is mindig feltettem őket, pl. elsősorban a mamámnak („Mit csinálsz egész nap?”). Na hát ezek után nem fogom.
Az egyik legistenibb pillanat talán az első nap volt, amikor este elmentünk a pizzériánkba és tudtam, hogy van előttem 92 nyári nap, amellyel úgy gazdálkodom, ahogy akarok. Mennyei volt, komolyan. Ebben az első pár napban nem is a földön jártam. Attól féltem egyébként, hogy éttermekben meg ilyen helyeken majd lelkiismeretfurdalásom lesz, hogy költöm a pénzt, holott nem keresek, de semmi ilyesmit nem éreztem. Teljes lelki nyugalommal költöttem a pénzt.
A másik félelmem az volt, hogy ha történik valami baleset, és nem fogok tudni munkába állni október elsején, akkor mi lesz a munkaviszonyommal. Ezt a mai napig nem tudom, szerencsére nem gondoltam rá sokat, és nem történt semmi ilyen. Sőt, semmiféle más betegséget sem kaptunk el, ami miatt úgy érezhettem volna, hogy feleslegesen vagyok fizu nélkül, mert akár táppénzre is mehettem volna.
A férjem és Boni viccelődve mondogatták augusztus közepétől, hogy már csak ennyi meg ennyi maradt hátra. Igazából tök mindegy volt, 92 vagy 43 ugyanolyan sok, sőt, rengeteg, ha arról van szó, hogy nem kell dolgozni. Még amikor szeptember elején mondtam valakinek, hogy van három hetem (és az illető elképedten nézett rám), még az is sok volt.
Aztán egyszer csak vége lett, és másnap úgy keltem föl, hogy már dolgoznom kell. Reggel úgy ültem le a géphez, mintha nem is lett volna ez a három hónap, és szinte ott folytattam a munkát, ahol abbahagytam, csak más szövegekkel persze (de valójában mind ugyanolyanok). Azóta ez a három hónap egy szuper emlékké változott, amelynek eredményét próbálom fenntarthatóvá tenni. Hogyan lehetne állandósítani azt az állapotot, amikor nem kell soha sehova rohannom, és (szinte!) mindenre van időm?
Két válaszom van. Először is nem szabadna felhalmozni, majd magam előtt görgetni hónapok, sőt évek nyomasztó adminisztratív és egyéb feladatait, valamint hosszan elhúzódó és mélyen gyökerező kimerültséget. Ezt meg csak úgy lehet elérni, hogy szabit kell kivenni a legkisebb olyan állapot esetén, amikor ennek bekövetkezte fennáll. Az év végéig most már féllábbal is kibírom (főleg, hogy lesz közben egy őszi szünet), de januártól figyelni fogok. Ennél több újévi fogadalmam nem is lesz jövőre.
