Könyvek

Három testvér árván marad, mert az anyjuk öngyilkos lesz. A gyermekvédelmi szervek felkutatják a legközelebbi rokonaikat: egy homoszexuális féltestvért (báty) és egy nőt, akit a gyerekek apja kislány korában a nevére vett, tehát nem vérrokon. 

A gyerekek a bátyjukhoz szeretnének kerülni, de a nővérük, aki évek óta sikertelenül próbál teherbe esni, örökbe akarja fogadni a legkisebb gyereket, mert az kicsi és szép (a másik kettő nagy és ronda).

Időközben a legnagyobbik gyerek rákos lesz, és kemoterápiát kap. A bátyja látogatja a kórházban. Megtetszik neki a gyereket kezelő főorvos. A végét nem árulom el, ez egy ifjúsági regény, Boni és en is nemrég fejeztük be.

Ilyen hajmeresztő a cselekmény - és a könyv jó!! A kellő helyeken megható, és amikor már pátoszba fordulna, akkor meg vicces. És könnyű olvasmány, alig lehet letenni.

Egy másik könyv, amiről be akartam számolni, Anne Godard nemrég megjelent könyve. Nem olvastam, de Olaszországbajöttem nevű kommentelőnek mindenképpen meg akartam írni, hogy ez az, amiről ma minden fórumon beszélnek és amiről mindeni csak ditirambikusokban szól. Valszeg még az egyik « nagy » irodalmi díjat is megkapja. Nagyon jónak tűnik. A téma a családon belüli erőszak, az írónő egyetemi tanár, velünk kb. egyidős. Ezt a műsort hallgattam meg vele, jók a kérdések, jók a válaszok, részleteket is olvasnak föl a könyvből, és még Neige Sinnót is bejátszák.

Antiszemitizmus

„Minden bank a zsidók kezében van. A zsidók uralják, eltiporják és kirabolják a többi népet. A cionisták a lelkük mélyén zsidók. [...] Egy új világrendet akarnak felállítani, amelynek ura Izrael, fővárosa pedig Jeruzsálem. [...] A legfontosabb minisztériumok mind olyan emberek kezében vannak, akik Izraelt és a bankvilág érdekeit a franciák érdekei elé helyezik.” (Jordan Bardella, 2013)

Egy baloldali internetes újság hozta nyilvánosságra a héten, hogy a francia szépsőjobboldali párt elnöke a fenti antiszemita kijelentéseket tette. A pasi tagad és rágalmazási pert indít. Az ügy fél évvel az elnökválasztás előtt hatalmas port kavart, és jelenleg is zajlik.

Márait olvasva folyton azt próbáltam eldönteni: Márai antiszemita volt-e. A jelenlegi eset kapcsán felállított párhuzamból azt a következtetést lehet levonni, hogy igen. Nézzük csak például ezt az idézetet, amit most direkt kikerestem:

„Van egy zsidó összeesküvés a világban – New York ennek az összeesküvésnek a nem is titkos bunkere –, egy kegyetlen, szívós, minden nemesebb érvényesülési módszert megfertőző fajvédő, fasiszta zsidó összeesküvés, amely a kommunizmust is felhasználja eszköznek (mint a nácik) a zsidó faji uralom céljaira. A New York Times ennek a fajvédő összeesküvésnek angol nyelvű szócsöve – éppen úgy nyomtathatnák cionisták számára, héber betűkkel.” (Márai Sándor, Napló, 1971) 

Felmerülhet a kérdés, miért kellett nekem ezen gondolkodni. Analógia nélkül nem tudtam volna megállapítani Márai antiszemitizmusát? Érdekes, nem tudtam, noha azért jól megjelöltem a könyvben ezt a részt. Három okból voltam vak: egyrészt Márai írt mást, máshol, másrészt valszeg elfogult voltam (szeretem a naplóit) harmadrészt pedig nem igen tudtam eldönteni, hol a határ a butaság, a komplotizmus és az antiszemitizmus között (nem mindha a három jelenség kizárná egymást!). Az eset kapcsán most megnéztem az antiszemitizmus definícióját, és hát igen, Márai kijelentése erősen antiszemita.

Egy humoros írás (és nem gunyoros sírás) hatalmas lelkesedést kelt (és nem matracos feltekerést rejt)

Helyszín: könyvesbolt.

Időpont: tegnap délután. 

Tevékenység: flangálás, nézelődés, lapozgatás. 

Illat: nyomdaszag.

Hangulat: nyugalom.

Meglátok egy francia klasszikust, jól láthatóan ki van rakva az egyik polcra. Odanyújtom Boninak, hogy ismeri-e, nézze meg, olvasson bele. A gyerek kinyitja, belelapoz, olvasni kezd. Én nézelődöm tovább, a pápai enciklikát keresem. 

Hamarosn kuncogást hallok magam mögül, majd fel- felcsattanó röhögést. Boni a könyvet olvassa, közben fülig ér a szája. Mama! Ez tök jó! Ezt hallgasd meg! – és már olvassa is fel. Alig hagy nyugton, jön a nyomomban, és hangosan olvas, elismerően nevet. Vegyük meg! – kéri. Azt hiszem megvan otthon (nem volt, talán Budapesten), de nem merem visszautasítani, megtörni a lendületet. Kifizetem, a közben megtalált Enciklikákkal együtt.

Itthon rögtön előveszi, mohón olvassa, gurul a nevetéstől. Estére a felét elolvassa, alig lehet ágyba imádkozni (Kivételesen olvashatok egy kicsit tovább, mama?). Lefekvés előtt határozottan, de enyhe sajnálkozással a hangjában kijelenti, hogy ő is szeretne egy ilyen könyvet írni. A sajnálkozás azt jelenti: basszus, miért nem nekem jutott eszembe. 

Ma reggel az volt az első kérdése, hol a könyv, délben be is fejezte. Nem is értem, hogy nem jutott eddig eszembe neki megmutatni, annyira az ő világa, annyira az ő humora, és olyan mázlista, hogy anyanyelvén teljes mértékben élvezheti, míg nekem gyakran el kell gondolkodnom egy-egy mondaton. Bár emlékeim szerint a magyar fordítás is nagyon jó. Erről van szó.

Pápamánia

Végül a korszellemnek engedelmeskedve én is behódoltam ennek a pápamániának, pedig se katolikus, se hívő nem vagyok. A pápa franciaországi látogatásának utolsó állomása ugyanis a mi városunk volt, erre készült az egész környék hetek óta. A teljes belvárost lezárták a forgalom elől. Mi kívül maradtunk a tiltott zónán, de Boni sulija épp a körmenet egyik szélén fekszik, ezért azt az ellentmondásos üzenetet küldték, hogy hétfőn lesz ugyan tanítás, de nem kell bemenni.

Először csak szombat este kíváncsiskodtam be a városba, hogy megnézzem, hogy állnak az előkészületek: a kordon, a kivetítők stb. A székesegyház gyönyörűen ki volt világítva. Aztán vasárnap délután is elmentem, mert nem akartam kimaradni ebből az izgi eseményből, amelyhez foghatót itt meg nem láttam, pedig egyszer erre kanyarodott a Tour de France. 

Rengeteg rendőr, rendfenntartó es bombaelhárító alakulat volt mindenhol, sétálgattak, hárítgattak, szép napos idő volt, rengeteg érdeklődő (mint én), de úgy általában egész nyugodt volt a város.

Hétfőn, reggeli után kimentem Boni sulijához (képen), mert a gyerekek egy ideje kéjes élvezettel meséltek, hogy mesterlövészek fognak állni az iskola tetején. Nem álltak, de az utcában végig rendőrautók parkoltak, a kordonnál pedig néhány ember várakozott. Ha már ott voltam, odamentem én is kikukucskálni. Épp ott van az autópálya bevezető szakasza, hat látom, hogy vagy ötven motoros rendőr érkezik, utána fekete autók sora, majd az emberek körülöttem felkiáltottak: ott jön a pápa!

Ezt a fotót készítettem a pápáról, ahogy üdvözli a népet. Ez volt az a lélektani pillanat is, amikor teljesen elvesztem! Addigra már három napja csak a pápáról volt szó, én is az esemény hatása alá kerültem. Érdekes, mert pl. a nyári napfogyatkozás és az azt megelőző infodömping egyrészt hidegen hagyott, másrészt idegesített. De most annyira rátapintottam a kor érverésére, hogy ebéd után is kitódultam a suli elé “egyszer jön csak a pápa a városunkba” felkiáltással (két napja röhögtem volna ezen). Z. is jött, Boni otthon maradt, hogy a TV-ben kövesse az eseményt.

Felkapaszkodtam az iskola kerítésére, épp volt még pár hely. Nem is értettem, miért nem mindenki oda állt, igazán kényelmes volt (nem). Pár perc maradt a pápa indulásáig, gondoltam, azt már simán kivárom ebben a testhelyzetben. Negyedóra múlva még mindig nem indult el, én pedig türelmesen csavargattam a fejem. Z. hazament. Fél óra múlva már győzködnöm kellett magamat, hogy ha már árnyékos helyen állok (négy ájulást is láttam) és ha már ennyit vártam, igazán hülyeség lenne most hazamenni. 

Végül egy órán keresztül várakoztam, hogy lássam azt a húsz (!) másodpercet, amíg szó szerint elrobogott előttünk a pápa. Tenyleg csak a tömeghisztériával tudom magyarázni a dolgot. Azt viszont már én magam sem tudom mire vélni, hogy utána otthon végignéztük a TV-ben a szinte kétórás misét, egészen addig, amíg már indulnunk kellett szolfézsra. Valahogy el tudtam vonatkoztatni attól a meggyőződéstől, hogy a katolikus egyház tulképp egy politikai intézmény, élükön kacabajkába bújtatott öregemberekkel, és beleláttam az eseménybe a spiritualitást, a pápába pedig a béke követét, aki rengeteg embernek hitet es megnyugvást ad. 

Na meg pont arra is volt jó ez a három hónap, hogy olyan dolgokra is időt tudtam szánni (szentelni!), amit csak azok engedhetnek meg maguknak, akik abban a hitben élnek, hogy: végtelen idejük van.

A rádióban

Ha sztárokról van szó, engem nem érdekel Céline Dion vagy a pápa - én a rádiós műsorvezetőkért rajongok. Ők az én isteneim, akiket rendszeresen meghallgatok és akiknek a véleménye számít. Így amikor a hét elején kiderült, hogy pénteken közönség részvétele mellett vesznek fel két adást, elhatároztam, hogy elmegyek. Még aznap regisztráltam az eseményre (ingyenes volt) és megvettem a vonatjegyet (Párizsba). Amíg még megtehetem! Októbertől újra dolgozom. 

Itt jegyzem meg, hogy fordító vagyok ugyan, de csak mert egy sajnálatos véletlen folytán az én műsorvezetői tehetségemet mások kapták meg. Hallgassatok csak bele a France Culture valamelyik irodalmi műsorába, megtudjátok, milyen érdekesen és intelligensen tudok beszélgetni, milyen találó kérdéseket tudok feltenni, mennyire szellemesen társalgok! Az vagyok én, nem pedig ez a fordító, akinek lennem megadatott. De mindegy is, majd egy következő életben.

Ötkor kellett kelnem, a hat-huszas vonattal mentem, épp odaertem kilencre. Két egyórás adást vettek fel, a közönség mindkettőnek a végén kérdéseket tehetett fel (ami már nem volt adásban). Baromi érdekes volt az ismert hangokat, zenéket és szignálokat élőben hallanom. A mikrofonpróba! Nem ám azt mondták, hogy egy-kettő-három, hanem: Nem minden nap jön a pápa Párizsba! Nem, de Isten mindenhol jelen van! A műsorvezetők vérprofik voltak, nem dumáltak sokat, a meghívottak, szociológusok, egy újságíró, egy kutató, egy sztáríró (összesen 4+2 személy) meggyőzőek. Inkább a konszenzust keresték, mint sem a vélemények ütköztetését. Nem vágtak egymás szavába, viszont reflektáltak egymás véleményére. Egyikük sem uralta a beszélgetést. Elhangzott nehány poén is, szóval élvezetes és tartalmas délelőtt volt. Mindkét adás témája a mesterséges intelligencia volt (apokalipszis, alkotás) és inkább egy átfogó képet festettek a jelenlegi helyzetről (szóval gondolom a jövö héten már elavult lesz). Mondtak azonban pár olyan dolgot is, ami nekem újdonság volt, vagy amire nem gondoltam:

- Az emberiség az elektromosság megjelenésével vesztette el a legtöbb tudást és kompetenciát (tűzgyújtás, tájékozódás), ill. változtatta meg leginkább az életmódját (alvás, folytonos ülés).

- Egy tanulmányban (nem ellenőriztem) megíratták a Bouvard és Pécuchet utolsó (hiányzó) fejezetét az AI-val, és állítólag Flaubert-szakértők szerint is tökéletes lett.

- Az AI térhódításával egyre nagyobb hangsúly helyeződik a szóbeliségre (iskolában, emberi kapcsolatokban).

Délután már csomó metróállomás le volt zárva a pápa miatt, örömmel jöttem haza. A vonatom ötven percet késett, amiről eszembe jutott, hogy októbertől ismét osztályrészemül jutnak a francia vonatok, a késések, a járattörlések, a tömeg, a zsúfoltság… még jó is, hogy így, egy ilyen programmal rázódom vissza a melóba. 

Egy bók

Orvos, miközben a laborleleteimet nézi:

“Nahát! Magának olyanok az értékei, mint egy huszonkét éves fiatal lánynak!”

Büszkén álltam fel. Soha nem volt ilyen jó ötvenéves nőnek lenni! Sajnos a tökéletes eredményeim nem zárják ki az egészségügyi problémákat, úgymint  a szar alvást és a folyamatos fáradságot (ez utóbbi talán az előbbi oka), valamint az életem végéig tartó (pontos időpont nem neveztetett meg) gyógyszerszedést. Na de akkor is!

Fóbia

Keresgélem a neten, hogyan hívják azt a fóbiát, ami szerintem nekem van: én ugyanis gyakran attól félek, hogy nem ismerek fel ismerősöket. Úgy szokott történni, hogy megyek az utcán, jönnek szembe az emberek, találkozik a tekintetünk egyikkel-másikkal, majd megy tovább mindenki. Miután elhagyom ilyenkor az egyik-másik illetőt, beugrik, hogy te jó ég, ez nem az X (vagy Y) volt?! Utána azon morfondírozom, hogy de gáz, nem köszöntem. Igaz, ő is köszönhetett volna, mondja ilyenkor a józan eszem. De nem, mert minek köszönt volna egy olyan embernek, aki jól láthatóan nem ismerte fel! - válaszol a fóbiás énem.

Egy emelt szintű változata ennek a félelemnek az, amikor még beszélek is az illetővel. Egy teljesen ismeretlen valakivel, gondolom abban a percben, majd ahogy befejeztük a beszélgetést, megrohan a kétely: te jó ég, ez nem egy régi osztálytársam volt? Vagy Boni egyik tanára?  Vagy a zenesuliból valaki? Rémes, ilyenkor van, hogy még este is azon gondolkodom: nem nézett-e hülyének valaki, mert ismerősök vagyunk ugyan, de ismeretlenként beszélgettünk?

Leírva tök bénán hangzik, és én is érzem: semmi alapja a dolognak. Igaz, nem különösen jó az arcmemóriám, de azért valahogy elboldogulok. Filmnézés közben rosszabb a helyzet, a pasikat a régi, fekete-fehér filmeken, főleg, ha mind zakót (szmokingot! Casablanca!) viselnek, gyakran nem tudom megkülönböztetni. És az is igaz, hogy a Covid után egy-két kollégámat nehezen ismertem fel - de szerencsére a fent bemutatott helyzetek egyike sem valósult meg.

Csodálkozom viszont, hogy ennek a fóbiának (rögeszmének? félelemnek? érzésnek? manírnak?) nincs külön neve.