Total kaputt!

Úgy terveztem a hazautat, hogy Salzburg érintése (és megnézése) után eljutunk a francia Alpokig, ahol eltöltünk három éjszakát. Boni kérte még februárban, hogy menjünk el abba a faluba nyáron, ahol síelni szoktunk. A tervek szerint utána hét napot töltöttünk volna Genf mellett a sógornőméknél. 

Ehelyett ezt a posztot egy svájci faluban írom!

Az történt, hogy Boni és Z. szívesebben maradtak volna a Dunakanyarban, én meg beláttam, hogy ha három emberből kettő maradni akar, akkor maradni kell. Lemondtam a szállodákat, és három plusz (isteni) nappal megtoldottuk a hat hetet. Igaz, akkorra már Boni épp kedvet kapott Salzburghoz... Amúgy lehet, hogy nem is egy augusztusi szombaton kell Mozart szülőházát megnézni, nem tudom, húsz éve voltam utoljára.

Újraterveztük az utat; Münchenben foglaltunk szállást egyetlen éjszakára, innen mentünk volna rögtön a francia falucskába. Reggel korán keltünk, időben elindultunk… majd Svájcba érve elromlott a kocsi! Délre a barátnőmékhez voltunk meghívva ebédre (épp útba estek!) és Z. minden pillanatban azt hitte, nem visz el a kocsi odáig. 

Végül sikeresen megérkeztünk, bár az autó rettenetes hangokat adott ki és nem gyorsult eléggé. Képzelhetitek, milyen hangulatban ebédeltünk így, pedig annyira vártam már ezt a találkozást. Fogalmunk sem volt, mit csináljunk. Kockáztassuk meg a további 500 km-t? De mi van, ha végleg megáll az autó? Mondjuk pont egy alagútban? 

Végül a barátnőmék javaslatára elmentünk egy ismerős autószerelőhöz, aki még franciául is beszélt egy kicsit. De a lesújtó diagnózist még az én némettudásommal is megértettem: Die Kuplung ist total kaputt! Javasolta, ne kockáztassunk további kilométereket, nem fog menni. Kicseréli az egész szerkezetet csütörtökre, de kérdezzük meg a Peugeot márkaszervíznél, esetleg ők előbb is elkészülnek. Az ár horribilis, majdnem kétszer annyi, mint Franciaországban. 

Az egész délutánt nála, ill. a Peugeot-nál töltöttük, azon filózva, hogy mi legyen. Érdemes-e rákölteni erre az autóra ennyi pénzt? De ha nem, akkor mit csináljunk? Vontassuk el? De hova?  A csomagtartó tele van könyvekkel, borokkal, lekvárral, dióval, csalamádéval, benne van a gitár, a csomagjaink, egy adag szennyes is. Vonattal macerás lenne továbbmenni. Az aznapi szállodafoglalást (francia hegyi falu) buktuk. Nagyon bosszantott, mert alig szoktam olyan szállodát lefoglalni, amit nem lehet lemondani, és ez pont ilyen volt. 

Végül úgy döntöttünk, hogy megjavíttatjuk a szimpi autószerelővel csillagászati áron az autót, aki adott is kölcsön egyet, hogy eljöjjünk a legközelebbi szállodáig. Itt töltöttük az éjszakát. Megvárhatnánk itt is, amíg kész lesz a kocsi, de nekem holnapra be kell szereznem a reumainjekciómat, és még nem néztünk utána, hogy Svájcban lehet-e venni ilyet egyáltalán. És milyen áron. A francia hegyi falut már valszeg nem látjuk, de Genfbe talán még el tudunk jutni.

Éjszakák

Amikor az a nagyon kegyetlen forróság volt a múlt héten, rászoktam arra, hogy átmegyek a szüleim kertjébe aludni. Van ott egy minden oldalról nyitott, ill. szúnyoghálóval védett szalétli a kert egyik oldalában, akkora, hogy pont elfér benne egy kihúzható kanapé és egy asztal. Ott szoktunk napközben társasozni, és oda viszem át esténként a cókmókomat. 

Istenieket alszom ott! Teljes a sötét és a csönd - akartam írni, de ez így nem igaz, mert fekve rálátni a körben lévő fákra, amelyek a sötétkék ég előtt feketének látszanak, és látni a csillagokat is (ha felveszem a szemüvegemet). És azok a hangok! Ciripelnek a tücskök, a távolban kutyaugatás hallatszik, a szél fújja a fákat, de a legegzotikusabb és legirodalmibb nesz a túlparton elrobogó vonat hangja, amit a Duna felhangosítva visszaver. Olyan érzése van az embernek, mintha a vasút még mindig fontos és megkerülhetetlen közlekedési eszköz lenne, hiszen lám, még éjszaka is jár. Zola, Agatha Christie, Fekete István jut eszembe.

És vannak azok a zajok, amelyektől frászt kapok: egy gyümölcs félelmetes puffanással leesik a földre, valami állat megy el a közelben (remélem, nem patkány), bogár koppan. Ennek ellenére (vagy pont emiatt) hamar elalszom, és ha éjjel vagy hajnalban megébredek, a kék különböző árnyalatait látom az égen. Hajnal felé pedig: fázom. Újabban imádom az érzést.

Reggel, azaz most, isteni kávéillat száll felém valamelyik szomszéd felől. Mindjárt felkapom a paplant és sietve megyek is át a kisházba Boniékhoz, mert pisilnem kell. Nem tudom, mit gondolhatnak a szomszédok, egyszer még a szemmaszk is  a nyakamban lógott, amikor papucsban-pizsamában vonultam az utcán.

Mi az, ami idegesít?

.

Ha valaki:

• …visszakérdez, mert nem hallotta, mit mondtam,
• … újra megkérdezi ugyanazt, miután a válaszom a kérdésre az volt: “Nem tudom”,
• … játék közben folyton panaszkodik, hogy rossz lapokat húz,
• … feltesz nekem egy kérdést, majd nem figyel a válaszra,
• … túl gyakran (vagy mindig) azzal kezdi a mondanivalóját, hogy: “Ebben az a rossz, hogy…”,
• … érvek helyett kiabál,
• … megbeszélés közben hirtelen áttér egy másik, lényegtelen témára,
• … amikor szóba kerül egy város neve,  megakasztja a beszélgetést azzal, hogy megkérdezi, hány lakosa van a városnak,
• … elfelejti, hogy már elmesélt egy történetet, és újra elmondja.

Tűzgyújtási tilalom

Szeretném magamról azt gondolni, hogy bármiről tudok higgadtan és érzelemmentesen beszélgetni: politika, helyesírás, gyereknevelés stb., mert nem érdekel (illetve magánügynek gondolom), hogy ki hogyan szavaz, helyesen írja-e a sétálóutca szót vagy ad-e a hétéves gyereke kezébe mobiltelefont. De ezen a héten megint bebizonyosodott, hogy bizonyos témakörök kapcsán én is indulatba tudok jönni. Az egyik pl. a környezetvédelem - amikor a svájci barátnőm azt bizonygatja, hogy Svájc sokkal jobban teszi, hogy nem engedélyezi a klímát a lakásokban, akkor inkább leteszem a telefont, és legközelebb majd akkor hívom vissza, ha elült a mérgem. Könnyen beszél, a gleccserek és az örök hó mellől, egy hatalmas ház teraszán hűsölve, amely ház garázsában három autó, egy lakóautó es egy motor áll, és nagyon könnyű így a budapesti panellakások lakóiról ítélkezni, akik esetleg egy harmincfokos irodából esnek haza, hullafáradtan, és nagyon örülnek annak, hogy megcsináltatták a klímát és legalább éjszaka fognak tudni aludni.

De nem is erről akartam írni, hanem a “Tűzgyújtási tilalom” táblák (és piktogramok!) ellenére minden este meggyújtott 5-6 tábortűzről, amelyek vígan égnek annak a falunak a kempingjében, ahol nyaralunk. Minden évben. Úgyhogy kijelenthető, hogy valszeg hallgatólagos egyezmény van érvényben a rendőrség, a tűzoltóság, az önkormányzat és a kemping (talán az egész falu?) lakosai között. Minden évben zavart, de idén felháborít, hallgatván a franciaországi híreket. Hogyan képzelhetik, hogy rájuk nem vonatkozik az országos szabály, hogyan merészeli egy-egy család vagy baráti társaság többezer ember életét veszélyeztetni? De főleg: hogyan hagyhatja a hatóság?!

Mit mond az ilyen a gyerekének? Figyelj, manó*, igaz, hogy minden huszadik fára ki van írva a tiltás, de mi most mégis tüzet fogunk gyújtani! Milyen felnőtt lesz az ilyen gyerekből?!

Valaki azt mondta, hogy föl kellene hívnom a tűzoltókat, ha legközelebb nyárson sütögető vagy bográcson főző nyaralókat látok. Elgondolkodtam ezen és beláttam: igaza van. Mégsem tettem (eddig), mert nem akarok nyaralás alatt konfliktust, jegyzőkönyvet, ellenségeket es bonyodalmakat… de talán legközelebb, ha lemegyünk a partra. Nem tudom, talán megteszem, a lelkiismeretem kedvéért. Bizonyítékokat már gyűjtöttem:

* Boni szerint minden magyar anyuka manónak hívja a gyerekét.

Olvasás

Eltelt a fizetés nélküli szabim első harmada, amely alatt egy fontos megfigyelést, ill. egy hosszú távú elhatározást is tettem. Nem gondoltam komolyan, de azért reménykedtem benne, hogy majd kétnaponta elolvasok egy könyvet - ez nem így lett. Az elolvasott könyvek száma (es az átaludt óráké is!) konstans: hetente egy (könyv). 

De hová tűnik az a napi nyolc óra, amit rendes esetben fordítással töltök, és ami most felszabadult?! A kérdésre nincs megnyugtató válaszom: valszeg elszarom az időt. Vagyis elpihenem, elfőzöm, elgyerekezem, eljátszom, elálmodozom, elbeszélgetem, eladminisztrálom, elcsetelem, eltakarítom… szóval eltöltöm így-úgy. Kifolyik a kezem közül anélkül, hogy ha nem is nyolcat, de legalább két órát a napból olvasással töltenék.

Nem illeszkedik az olvasás a napomba, mert mindig van mit csinálni vagy valaki mindig megzavar. Elhatározásom: úgy fogom kezelni az olvasást, ahogy a sportot, azaz külön idősávot fogok fenntartan kizárólag az olvasásnak!

A képernyőt szokták okolni az olvasási idő csökkenéséért. Ez én is észreveszem magamon, noha nem görgetem agyatlanul a FB-ot és nem nézek macskás videókat. De olyan könnyű úgy kezdeni a napot, hogy az ember a kávé mellett elolvassa a híreket, megnézi az üzijeit, válaszol is egypárra, majd megcsinálja a Duolingót. Közben új üzenetek érkeznek, vagy válaszok az előzőleg küldöttekre, így érdemes azokat is megválaszolni. Aztán gyorsan megnézi, meddig van nyitva a bobpálya, asztalt foglal az étterembe, majd elolvassa a cikket a hőkupola es a hőhullám közötti különbségről, amit valaki küldött épp. Eszébe jut, hogy azt is meg akarta nézni, hogy meddig volt Michael Jackson fekete (vagy hogy hol kapható műanyag függönykampó) es ha már nyitva van, azt is megérdeklődi a ChatGPT-től, hogy veszélyesek-e a papírdarazsak (nem), és hogy mikor volt az iráni forradalom (1979). Csak még egy gyors kattintás a hírekre, pár rövid egyeztetés családtagokkal a napi programról, az Instát gyorsan át kell futni, közben frissült egy blog… és már el is telt másfél óra!

Amit értelmesebben is el lehetett volna tölteni. Persze ez definíció kérdése.

Tűz

A francia média eléggé egysíkú, és az Epstein-ügy alatt szinte csak az Epstein-ügyről, a Hanta-vírus alatt szinte csak a Hanta-vírusról, a kánikula alatt pedig szinte csak a kánikuláról tájékoztatták a lakosságot. Most napok óta nem lehet megnyitni rádiót/hírportált úgy, hogy ne az erdőtüzekről legyen benne szó. 

Z. el is gondolkodott azon, hogy a napsugárzás és a kullancsok mellett ne vegye-e fel a Nyári Aggódásainak listájára az erdőtüzet. Kitalálta (és valszeg igaza van), hogy ha itt erdőtűz keletkezne, nem tudna az egész falu az autóúton menekülni, a Dunába kellene ugranunk, és átúsznunk. Olvasott valamit pánikoló emberekről és a füstben be nem induló autókról.

Úgyhogy egyik nap bementünk a Decathlonba Budapestre és vettünk… három mentőmellényt! A környezetünk reakciója nagyon vegyes volt, komolyan egy tanulmányt lehetne belőle írni. Azt nem mondom, hogy Z. azóta békésen alszik, mert ma hajnalban 4-kor keltett, hogy szerinte tűz van a szomszédban. Még pisilni sem volt időm kimenni, kirángatott az ágyból, odacibált az ablakhoz, ahonnan rámutatott a szomszéd napelemes, kültéri, lánghatású lámpáira. Tényleg olyan, mintha tűz égne… na de azok már azóta ott vannak, hogy megérkeztünk ide több mint két hete!

Ezt ma fotóztam egy cukrászdában. Van benne egy nagyon találó szó, imádom, szinonimája szinte Tamási Áron élvezni a jövedelmet kifejezésének (hirtelenjében így definiáltam Boninak, rögtön megértette) meg egy másik, amit Boni és Z. csak többszöri nekifutásra tudtak kiolvasni. Kitaláljátok, hogy melyek azok?

Nem volt titok

Befejeztem ezt a könyvet, amit azért vettem meg, mert előzőleg hallottam egy interjút a szerzővel. Az interjút pedig azért hallgattam meg, mert láttam, hogy a szerző a mi városunk egyetemén tanít filozófiát és teológiát, és mert a témája lenyűgöző és ellenállhatatlan: az örökbefogadás. Az íróról születésekor lemondott a szülőanyja, amit franciául szó szerint úgy mondanak, hogy X-szülésből született, tehát, hogy az anyja neve helyett egy X állt. Praktikus kifejezés, nem is tudom, hogyan lehetne egy esetleges fordításban visszaadni, az író ugyanis többször is hivatkozik erre a betűre, pl. a DNS-spirálhoz hasonlítja az X szárait, melynek a karjai összefonódnak (vagy sem), szóval fontos szerepet szán neki az elbeszélésben. Szerintem a könyv gondolatmenetét nem is lehetne végigvinni enélkül a betű nélkül. Hivatkozik Georges Perec könyvére is, amelyben egy másik betű szerepel: W vagy egy gyerekkor emlékezete.

Öt hónaposan fogadta örökbe egy akkor már hét éve gyerekre vágyó pár. Soha nem csináltak belőle titkot, sőt, a pasi úgy nőtt fel, hogy a történet mesébe illő és sorsszerű: egymásra talált egy gyerekre vágyó pár és egy szülők nélkül maradt csecsemő! A harmincas éveiben jött rá arra, hogy de basszus, az ő boldog gyerekkora egy lemondással és egy elhagyással kezdődött. Ekkor kezdte el felgöngyölíteni a szálakat, noha, mint írja, egyúttal tiszteletben akarta tartani a biológiai anyja azon harminc év előtti kérését is, hogy névtelen és felkutathatatlan maradjon. 

Végül sikerült neki megtalálnia a szülőanyját, de a könyv inkább arról szólt, hogy miért szerette volna kideríteni, honnan származik genetikailag, hogy milyen elvek vezérelték a keresésben, hogy milyen gondolatok és elméletek kavarogtak a fejében a folyamat közben (pl. Descartes, Freud), és hogy mit kapott a történettől. Nagyon érdekes volt pl. amikor azt írta, hogy a biológiai rokonság és a fizikai hasonlóság valahol mégiscsak fontos volt neki, bár megmagyarázni nem tudja, hogy miért (“megtudni, honnan jött az ember teste”).

Amikor az interjút hallgattam, még Franciaországban, épp futottam, mert ezek az egyórás interjúk tök jók az egyórás futásaimhoz. De amint lefutottam a távot és befejeztem a műsort, rögtön rákerestem a pasira, hogy ki lehet ez az ember, aki ilyen fantasztikusan összeszedetten és értelmesen mesél, és ilyen szép hangon, a könyvéről. És megmondom, hogy az egészben a mai napig, amikor is befejeztem a könyvet, ez a legdöbbenetes számomra, bár Z. szerint felületes vagyok és komolytalan: hogy milyen jóképű a pasi!

Megmagyarázom: az örökbefogadás hatalmas rizikónak tűnik innen kívülről, nekem, aki szembemenve a mai kor konyhapszichológiájával, nem a szülőknek tulajdonít sok mindent, hanem a genetikának. Az ember megkap egy csecsemőt, és ki tudja, milyen problémacsomagot és nehézségeket kap vele együtt. És basszus ennek a párnak milyen hatalmas szerencséje volt: a gyerekük nem csak okos, értelmes, szimpatikus, szép hangú, hanem, ráadásul, még jóképű is. Most komolyan, ezek kihúzták a főnyereményt! Egy használt árut kaptak, rejtett hibák nélkül, amely egy kinccsel is felért.

Persze ezt a gondolatot csak ide merem leírni, meg a férjemnek merem elmondani, mert értem én, hogy nagyon nem publikus és PC gondolat. Z. azt mondja, hogy a szülők a ronda és buta gyerekeiket is ugyanúgy szeretik (lehet, hogy nekünk is ronda gyerekünk van, csak nem látjuk, tettem hozzá félig viccesen, félig komolyan), és én ebben nem is kételkedem, ha saját, biológiai gyerekről van szó. De mégiscsak mennyivel könnyebb lehet egy olyan örökbefogadott fiúnak a szülője lenni, aki sikeres egyetemi tanár, és aki egy olyan vonzóerővel bír, ami szerintem felbecsülhetetlen: érdekesen és intelligensen beszél a saját könyvéről.

Ezt az utolsó mondatot Boni is hallotta, amikor mondtam egyszer Z-nek. Lehet, hogy nem volt okos dolog ezt ilyen sarkosan kijelenteni, mert Boni el is gondolkodott a dolgon. Lehet, hogy elültettem benne a komplexust, mely szerint csak az okos és szép hangú egyetemi tanárokat szeretik a szüleik?! A beszélgetés alatt épp a kocsiban ültünk, és az úton később majdnem elütöttünk egy macskát. Boni azzal szórakozott hazáig, hogy ecsetelte, mennyire szomorú lett volna az anyamacska, ha elütöttük volna a kicsinyét! Akinek pedig milyen szép selymes a szőre, és aki milyen kellemes hangon nyávog, meg különben is a macskaegyetemen tanít egérfogást!