Iskola, 2026-ban

Nem értem, hogy manapság, amikor már semmit sem lehet mondani (rádióban hallottam pl. ezt a körülményeskedő PC kifejezést: túlsúllyal ÉLŐ emberek), akkor hogyan juthat eszébe egy osztályfőnöknek a következő:

Az utolsó előtti tanítási héten (azaz most) osztályfőnöki órán a gyerekek szavazhattak egymásra az alábbi kategóriákban: a legpontosabb, a legkevesebbet késő, a legtöbbet jelentkező, a legdivatosabban öltözködő, a legtöbbet dumáló, a legokosabb stb. gyerek, ill. a legjobb gyerekpáros. Más is volt még gondolom, de Boniból csak ennyit tudtam kihúzni.

Egyrészt teljesen le vagyok döbbenve ezen a megbélyegzésen, amely ellen amúgy az iskola tűzzel-vassal küzd. Mi az, hogy legokosabb gyerek?? Ilyen nincs, mindenki tudja, hogy az okos jelző mennyire relatív és sokszínű és mérhetetlen. Másrészt az „óra alatt a legtöbbet dumáló” kategóriával például pozitívnak állítják be azt a tulajdonságot, amiért amúgy egész tanévben a megrovás jár. Harmadrészt pedig mert 15 kategória volt és 30 gyerek, tehát volt olyan, akinek nem jutott semmiféle címke.

Annak a kisfiúnak volt igaza, aki mindenféle hülyeségeket írt be, pl. Kylian Mbappé, a saját nevét mindenhova, meg a tanárnőét...

Másik döbbenetem, hogy az iskolai angolversenyen az első helyezett egy iPhone-t nyert!! Még szerencse, hogy ez nem Boni volt. Mi annak idején még könyveket kaptunk az év végén, és szerintem most még inkább az lenne az iskola feladata, hogy kijelölje a színvonalat, az értékeset, a maradandót.

Apropó, könyvek: a franciatanárnő azt javasolta a gyerekeknek, hogy mivel délután nem kell bejárniuk a suliba, használják ki jól az így felszabadult idejüket, és nézzenek meg minél több klasszikus filmet. 

– Te, Boni, nem inkább azt kellett volna mondania, hogy olvassatok el minél több klasszikus regényt?! – tört ki belőlem a boomer.

– Jaj, mama – legyintett az Alfa-generáció –  erről a tanárok már rég lemondtak!

Kánikula

Rájöttem, hogy akkor járok a legjobban, ha fél hatkor kelek, ilyenkor ki tudom használni a friss (20 fokos) levegőt, és főzök, futok vagy dolgozom. Átszellőztetem a lakást, és a benti hőmérséklet akár 27 fokra is le tud csökkenni (ezek az új ablakok szerintem nem izolálnak jobban, minden hőhullám idején 29 fokra megy fel nálunk a hőmérséklet, most is). Egyébként csak ilyen kora reggel van lehetősége az embernek normálisan, fuldoklás és hőguta nélkül létezni. Elég sokan vannak ilyenkor az utcán, és ahogy látom, mindenki akkor szellőztet.

Kilenc körül be kell zárni az ablakokat, le kell ereszteni a redőnyöket, és onnantól fogva a sötétben, villanyfénynél élünk, rémes. Délig a hőmérséklet elviselhető, de onnan kezdve a finom, meleg nyári napsütés kegyetlen és életveszélyes pörköléssé változik. Ez a hirtelen átfordulás a magyarországi nyarakra emlékeztet amúgy, csak ott korábban történik. Délután semmi mást nem lehet csinálni, mint itthon kókadni. Errefelé nem jellemző a klíma, és a múltkor említett védett városkép nem is teszi lehetővé, úgyhogy a legtöbb lakás (és iskola) egy katlan. Boniéknak ezen a héten délután nincs is tanítás.

Usziba ritkán járok ilyenkor (heti egyszer) mert sokkal többen vannak, mint rendesen. Ott is hoztak rendkívüli intézkedéseket a melegre való tekintettel: nem működnek a hajszárítók (logikus) és nincsenek edzések (ez mondjuk érthetetlen).

Tegnap este fél tízkor kint még harminc fok volt (ekkor amúgy tök jól esik az egész napos bezártság után egy vásárlással egybekötött séta), így csak lefekvés előtt tudjuk felhúzni a redőnyöket, tiszta depi. Redőnyök nélkül aludni meg borzasztó, de még mindig ez a jobb választás (mert a másik a sötét, de 28 fokos szoba).

Hamar megtanulja az ember kategorizálni az épületeket: a könyvesboltban és a zenesuliban nincs légkondi, az orvosnál, a pékségben (!) és a pizzériában van. A közvélekedés is kétféle: az emberek nagy része a globális felmelegedést emlegeti, kisebb részük arra figyelmeztet, hogy sok országban van gyakran ennyire meleg, miért csinálunk az egészből ilyen nagy ügyet. 

 Jövő kedden várható enyhülés, és mi még jól jártunk: egyes francia városokban 42 fok is lehet

Instagram

Követem a francia rádiót, a polgármesterünket, követek néhány magyar és francia írót, kiadót, lakberendezőt, illusztrátort, humoristát, zongoristát és kajás oldalakat – az Instagam az egyetlen közösségi média, amit rendszeresen nézek (napi 15 perc). A legkedvencebb fiókjaim:

Az awkwardfamilyphotos-t ismeritek? Van, hogy hangosan röhögök nem csak a képeken, de a kommenteken is. Leginkább a 80-as, 90-es évekből tesznek közzé fényképeket amerikaiak, kanadaiak. Azok a hajak, azok a beállítások, őrület! Előfordulnak elkapott pillanatok is, pl. családi képen az egyik gyerek két kézzel nekiesik a másik torkának... vagy máshol nagy egyetértésben a WC-ben dobolnak egy kis sámlin... így leírva persze nem vicces, ezt tényleg látni kell, meg olvasni a találó hozzászólásokat.

Csak a franciásoknak vicces, gondolom, ez a fiók. Mesterséges intelligenciával generált képeket mutat a politikai eliről hétköznapi és eléggé tré helyzetekben, pl. edzőteremben, buliban. A legnagyobb egyetértésben és barátságban láthatók a való életben amúgy esküdt ellenségek (lásd fotón). A legjobb az egészben a helyszín, a testtartás és az öltözet megválasztása.

Nem tudom, hogyan keveredtem ennek svédországi csajnak az oldalára (Anszki talán ismeri), akinek tizenegy gyereke van (1–18 évesek). A publikációk középpontjában értelemszerűen a gyerekek állnak, gyönyörű mindegyik, és olyan kedvesnek tűnnek (egymással is). A csaj meg nagyon laza, és egyáltalán nem így képzeli az ember a trad wife-okat: szőkített hajú, műszempillás, szűkruhás.

Nagyon érdekes ez az oldal, kizárólag térképeket és statisztikai adatokat ábrázol, bár a kommentek alapján néha hibákkal. Boninak is meg szoktam mutatni, tanulságos dolgokat lehet megtudni belőle, pl. hogy melyik európai országban olvasnak a legtöbben (Svájc), merre ment pontosan a Titanic, hogyan mondják a különböző nyelveken azt, hogy tea, vagy ezt itt lent:

 

A reklámokat az Instagramon elviselem, és azokban az esetekben utálom, amikor egy amúgy szimpi személy úgy próbálja eladni a terméket, mintha az amúgy nem reklám lenne. Tehát pl. a lakásában tesz-vesz, közben minden másodpercben belóg az adott üdítőital. Vagy kijelenti, hogy szarul aludt (ami elképzelhető) és már jönnek is a skincare cuccok. De persze tudom, hogy meg kell élni valamiből, csak sajnálom ezeket a pillanatokat, amikor a kapitalizmus belopakodik a mindennapokba. Kicsit átverve érzem ilyenkor magam.

Ennek örömére jelentem, hogy feliratkozhattok heti hírlevelemre, amit minden péntek délben fogok küldeni azoknak az olvasóimnak, akik támogtaják a munkámat...

... ja, nem, természetesen VICCELEK!! :)  

Véletlenek

Tegnap elkísértem Bonit a suliba, majd felszálltam a 8:16-os vonatra, amit ilyenkor kényelmesen el szoktam érni. Már tíz perce ültem, amikor 8:22-kor ránéztem az órámra. A vonat még mindig nem indult el. Gyanút fogtam. Körbekérdeztem, hogy ez valóban a 8:16-os vonat-e, amiről hamar megerősítést kaptam. Egyesek viszont tudni vélték, hogy a 8:33-as előbb fog elindulni, le is szálltak és átloholtak a másik vágányhoz. Miután kiürült a vagon, úgy döntöttem, hiszek a szóbeszédnek, és pár perc múlva már lihegve én is a tömött 8:33-as vonaton voltam. Reggel két szerelvényből álló, dupla vonatokat indítanak, kb. 600 férőhellyel, és ezen a vonaton a 8:33-as utazóközönségen kívül a pórul járt 8:16-osok is rajta voltak. Ülőhelyet keresgéltem, hátamon a táskával, kezemben a könyvemmel, fülemben a fülhallgatóval. Egy négyes ülésnél találtam helyet. Leültem, és eszembe jutott, hogy írok a barátnőmnek, akiről tudom, hogy mindig a 8:33-assal szokott járni, hátha itt van valahol, és esetleg a következő megállónál megkereshetjük egymást. Épp elküldtem neki az üzenetet, amikor a velem szemben lévő, szintén üres helyre, szintén loholás után leült valaki – az említett barátnőm!

Olyan jó volt úgy kezdeni a napot, hogy 50 percen keresztül beszélgettünk erről-arról. Főleg, hogy otthon áll a báll: épp ablakcsere zajlik. Nyolc ablakot, ill erkélyajtót cserélnek ki, bútoraink a szobák közepére halmozva, letakarva, amúgy mindenhol kosz, törmelék, por, idegen emberek ki-be járkálnak naphosszat, rémes.Több mint tíz éve lakunk itt, és évek óta kérjük a főbérlőt, hogy csináltassa meg az ablakokat. Erre pont most kerül rá sor, amikor Budapesten én is erre készülök! Amúgy teljesen véletlenül, múlt héten tudtuk meg, hogy jönnek, amikor az alsó szomszédnál zajlott a csere. Az egész ház egyetlen család tulajdonában van (sosam láttuk őket), nem nagyon akarnak pénzt költeni erre az épületre. Húzták-halasztották az ablakcserét, amíg lehetett, de most az állam már kezdni nagyon komolyan venni a szigetelés és az energiatakarékosság kérdését, és a fölső, üres lakást (ahol meghalt a nő) már nem tudták volna kiadni a régi ablakokkal. Így az egész épületet megcsinálják, de amilyen sóherek, az udvari fronton nem az összeset.

Rájöttem, micsoda szerencsém van azzal, hogy Budapesten nem szól bele senki abba, hogy milyen ablakokat csináltatok. Mert ebben az utcában, ahol itt (Fro) lakunk az ún. védett városkép jegyében csak faablakokat engedélyeznek, ami jóval drágább. És sajnos azt is megadták, hogy mindegyiken középen kell lennie az osztásnak. Emiatt, ill. mert az erkélyajtók alja tömör fa lett, Boni szobájában és a mi hálószobánkban az eredeti üvegfelület 40%-át elveszítettük (lemértem). Nagyon bosszús vagyok. Eddig hatalmas (igaz, rosszul záródó és rosszul szigetelő) ablakaink voltak, ahol áradt be a fény, ezentúl ez a két szoba egy-egy sötét odú lesz. Mindenki azzal vigasztal, hogy majd megszokjuk, ami persze egyáltalán nem vigasztal.

Tegnap a dolgozószobámat csinálták, este láttam meg a végeredményt; itt a fény helyett picit kárpótol a bukó-nyíló vasalat, ami eddig ebben a szobában nem működött. Ez a bukó-nyíló funkció zseniális találmány amúgy, Budapesten például nagyon hiányzik. Szépek, szépek a százéves ablakok, persze, de baromira nem praktikusak.

Szokatlan

Sem Boni, sem én nem szokta(m) meg, hogy az elmúlt években ennyire megnőtt én meg (következésképpen) ennyire összementem. Az amerikai fotókon (két éve) még teljesen gyerekméretű volt, most meg már le kell hajolnia, ha puszit akar adni nekem vagy ha meg akar ölelni. Magas, izmos és erős, ezért gyakran úgy meg is ropogtat, ha felkiáltok fájdalmamban. A múltkor vártam a suli előtt, de nem látott meg rögtön a tömegben. Miután megtalált, szomorúan csóválta a fejét, hogy azért nem vett észre, mert olyan kicsi és törékeny vagyok.

Miközben néha még egy kétéveshez hasonló módon hisztizik, vagy pedig egy hatéveshez méltóan rohangál a lakásban tanulás közben (állítja, hogy úgy jobban megy).

Gyerekjáték

Vettem Boninak (mert kérte) egy könyvet Hogyan improvizáljunk zongorán? címmel. Belekukkantott, majd pár perc múlva jött lelkesen, hogy tud jazzt játszani! Képzeljem, bal kézzel csak három hangot (sorolja), jobbal meg akkordokat (sorolja) kell játszani, tök könnyű! Már mutatja is:

Baguette és rozskenyér

Tegnap a szórakozott professzor férjem bebizonyította, hogy mennyire gondoskodó természet – azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek!

Reggel elkísértem Bonit a suliba, és hazafelé beugrottam a pékségbe. De mivel tegnap esős és borús idő volt, nem vettem baguette-et. Ez meglepőnek tűnhet, de nem az: esős időben ugyanis sokkal sötétebbre sütik őket. Szerintünk így szinte ehetetlen, már-már oda is vannak égetve. Ha már ott voltam, beálltam viszont a sorba, mert akartam venni magamnak rozskenyeret, ami minden időjárási körülmény között ugyanolyan, és gondoltam, majd baguette-ért később lemegy Z. az ötven méterre arrébb lévő másik pékségbe (ahol nem passzintják a sütés idejét a meteorológiához, és ahol nincs a kedvenc típusú rozskenyerem). Hazajöttem, kezemben a mondott rozskenyérrel, és szóltam Z-nek, hogy:

– Nem vettem baguette-t, mert esik, de nem akartam átmenni a másikba, mert vettem magamnak rozskenyeret! 

Az előző bekezdésben leírtak alapján ez világos, nem? Igaz, az ok-okozati következményt időben felcseréltem, és olyan burkolt információkat kellett kikövetkeztetni, mint hogy (1) elfogyott a rozskenyerem (hetente-kéthetente szoktam venni) és hogy (2) nem volt időm két pékségben sorban állni. De levezetve és röviden így néz ki a két posztulátum és korollárium:

1. Ha eső → rossz baguette 

2. Ha rozskenyér → nincs jó baguette

Boni simán megértette volna. Z viszont csak annyit hallott, hogy NINCS KENYÉR, és nem szúrta ki a szemét a rozscipó sem, ami ott virított az asztalon.

Két óra múlva lement baguette-ért a másik pékségbe, majd beugrott az elsőbe, hogy vegyen nekem egy hatalmas rozskenyeret, olyanra szeletelve, amilyenre szeretem. (Most tele van velük a mélyhűtő)

Imádom, hogy ilyen figyelmes, ugyanakkor megőrjít, hogy ennyire figyelmetlen!