Ostrom

„Mi itt a fronton éljük meg a karácsonyt, valamilyen valószínűtlen, álomszerű helyzetben. Szemben Vác, ott az oroszok; nem tudni semmi bizonyosat, milyen ott az élet – de áthallani a Dunán a váci haranszót. Fót felől nagy csata robaja; második napja dühöng a viadal. Délelőtt vizet húztam, rőzsét gyűjtöttem.”

Befejeztem Márai 1943–44-es naplóját, ami a háború alatt írt. Hol a pesti lakásában élt (később lebombázták), hol Leányfalun, bérelt házban. A fenti sorokat Leányfalun írta '44 decemberében. Úgy olvasom, mint egy izgalmas regényt. Minden gondolata, cselekedete érdekel. Hogyan lehetett túlélni egy (illetve kettő) világháborút, mi történt pontosan, mit lehetett enni, mennyire volt veszélyes, hogy nézett ki a város, mit lehetett tudni azokról az eseményekről, amelyeket később történelemkönyvekben tanítottak stb. Később:

„Megtudom, hogy Budán nagy harcok dúlnak a Margit körúton, a Citadellától délre, a Horthy Miklós úton; Budapesten nincs villany, sem gáz; enni csak az kap, aki harcol az oroszok ellen; hetvenezer német rekedt Budapesten, se ezek a nyilas hordákkal együtt házról házra harcolnak; s az összes Duna-hidakat felrobbantották.”

Belegondolok, hogy a nagymamám, 23 évesen, ott volt! Bent, ebben az ostromlott városban. Átélte, túlélte, látta... és én soha, semmit nem kérdeztem tőle! És már késő. Hogy lehetek ilyen hülye. Nem értem, hogyan nem voltam kíváncsi. Az egyetlen emlékem az, hogy amikor tinéddzser koromban állandóan fogyókúráztam, ő csak csóválta a fejét, és elmondta, hogy az ostom alatt egyszer megevett X deka cukrot (nem emlékszem a pontos számra) egy ültő helyében.

Adventi vallomás

Eddig sem árultam zsákbamacskát, de most is elmondom: nem bírom ezt az adventi időszakot. A karácsonyt sem. Nekem ehhez nincs fantáziám, nincs kedvem, nincs ízlésem. Ma reggel az Amazon kihozott egy csomagot (porzsák volt benne) és láttam, hogy a dobozt olyan ragasztóval zárták le, amelyen karácsonyi díszítés van (körbe-körbe fák, csillagok stb.). Hirtelen tök rossz kedvem lett; engem ettől inkább a hideg kiráz, pedig eléggé esztétikus volt így a doboz. Érzem a társadalmi nyomást, hogy most varázsütésre úgymond befelé kell fordulni (jézusom), meg várakozni és hangolódni kell (jaj) a szeretet ünnepére (merkantilis agyrém), mindenkinek személyre szóló ajándékkal (persze..) készülni. Közben decemberben itt gyakran tavasziasan enyhe az idő, ennek ellenére a mesék és a reklámok hópelyhes tájképpel bombázzák az embert – már eleve ettől olyan bűntudatom van! Már ez megágyaz annak az érzésnek, hogy ez idén sem fog sikerülni.

Nem tudok elképzelni giccsesebb és szomorúbb eseményt, mint egy karácsonyi vásár. Állva enni, tömegben, miközben az agyonhallgatott Frank Sinatra szól (jobb esetben), döbbenet, hogy vannak, akik ezt önként vállalják, minden évben!

Pedig próbálkozom amúgy a szívemet ünneplőbe öltöztetni és mosolyt csalni gyermekem arcára (remélem, átjön az irónia, azért a biztonság kedvéért kurzívval szedem), vannak évek, amikor úgy-ahogy sikerül is. De ennek az ideinek nagyon nyomottan futok neki, hatalmas púp a hátamon. Ízléstelenséget és rohanást látok magam körül. Már a gondolat is elfáraszt, hogy ki kell választani és föl kell cipelni egy fenyőfát. Itt már sok ablakban látom, hogy felállították; amúgy is hetek (ha nem hónapok) óta kerülgetem az üzletekben a karácsonyi dekorációkat. Az Auchanban térdig gázolunk a kínai télapókban és a fényfüzérekben, a könyvtár, az uszoda, a zenesuli mind-mind fölállította a saját nyomi kis karácsonyfáját. Hogy lehet, hogy valaki (aki nem gyerek) minden évben örömmel abszolválja ezt az évvégi feladatot, ami lassan már november elején-közepén elkezdődik? 

Pedig van ilyen. Az egyik barátnőm pl. olyan tehetséges, olyan őszinte adventező és karácsonyozó, hogy minden évben irigykedve gondolok rá ilyenkor. Árasztja magából az ún. autentikus karácsonyi hangulatot, hamis hang nélkül. Szívmelengető.

Azt sem tudom nagyon hová tenni, hogy a világ a feje tetejére áll és az emberek meghülyülnek mindössze két nap miatt. Ami nálunk kb. ugyanúgy zajlik mint a többi 363. Annyi különbséggel, hogy felteszem a karácsonyi abroszt...

A karácsonyi sütiket viszont tökre szeretem. Ez itt fent svájci leckerli, amit egész decemberben lehet kapni a helyi pékségben. A péknek van valami kapcsolata a germán konyhával és hagyományokkal; velem például állandóan németül akar beszélni (nem beszélek németül).

Hiányzás

Ma sztrájkolnak a tanárok, mert a kormány be akarja vezetni azt a szabályt, hogy ha egy tanár betegség miatt hiányzik, akkor az első három napra nem fizetnének neki semmit. Eddig ez csak az első napra volt érvényes. Beszélgettünk erről egyszer Boni barátjának szüleivel, akik tanárok. Elmondtam nekik, hogy az én munkahelyemen ez abszolút nincs így, sőt, ennek szinte az ellenkezője igaz: évi 12 nap betegszabit igazolás nélkül is ki lehet venni (igaz, nem egyben), a fizut meg ugyanúgy megkapjuk. 

Boni barátjának szülei tökre fel vannak háborodva a kormány eljárásán. Ha az ember beteg, akkor nem tehet mást, mint hogy elmegy betegszabira, nem igaz? Miért kapjon kevesebb fizetést azért, mert az önhibáján kívül beteg? Szerintem ők is sztrájkolni fognak ma.

Nekem is igazságtalanságnak tűnik a dolog. Ráadásul a három nap elteltével is csak a fizetésük 90%-át fogják kapni, amíg a betegségük tart. Ez az új szabály azokat a tanárokat fogja „büntetni” úgymond, akik nem tehetik majd meg, pénzügyi okokból, hogy megbetegedjenek. Betegen fognak tanítani? Felmerül a kérdés, hogy miért van szükség erre az újításra. Így akarnak pénzt bekasszírozni az állami költségvetésbe vagy esetleg túl sok a betegségnek álcázott, felesleges hiányzás a francia közoktatásban?! Így próbálnak meg gátat vetni a lógásnak?

Kedd este újra találkoztam ezzel az anyukával a zenesuliban, mert a fiaink négykezest fognak játszani, arra gyakoroltak. Mi a folyosón beszélgettünk. Megkérdeztem, hogy van. Így válaszolt:

– Jaj, ne is kérdezd, nagyon fáradt vagyok – mesélte vidáman. – Durva ez az év vége... azt hiszem, holnap nem megyek be tanítani, beteget fogok jelenteni!

Osztályozás

Amikor meséltem az egyik barátnőmnek, hogy a Fro-ban a középiskoláktól kezdve 0–20-ig vannak a jegyek, nagyon meglepődött, mert, mint mondta, szakmai körökben elfogadott tény, hogy az 1–6-os rendszer a legjobb, mert a legigazságosabb. Azt hiszem, azt mondta, hogy ez a skála teszi lehetővé a legjobban a minősítést úgy, hogy ne szankcionálja nagyon a rossz tanulókat.

A francia rendszer úgy néz ki, hogy ez a húsz pont azért fel van osztva különböző kategóriákra: elég jó (12 vagy 13), jó (14 vagy 15), nagyon jó (16-tól). A rendszer egyik furcsasága magyar szemmel az, hogy az elégtelen (0–9?) osztályzat is különböző minősítést kap, tehát létezik jobb meg rosszabb elégtelen is (magyarán nagyon szar meg kicsit szar dolgozat). Egy 0-ás meg egy 9-es feleletnek nem ugyanaz a súlya, ez első pillantásra látszik is, hát még amikor átlagot számolunk.

Boni sulijában például 2023-ban a vizsgaátlag 12,1 volt. Azaz elég jó, pedig ugye milyen kevésnek tűnik ez a húszhoz képest? És ez egy jó suli! Nekem az egyetemen nagyon nehéz volt megszoknom azt, hogy a 12-es jó jegynek számít (második furcsaság).

A rendszerből következő harmadik furcsaság az, hogy itt nincs kitűnő bizonyítvány. Sem a szó, sem a mögötte lévő fogalom (koncepció) nem létezik: egyrészt olyan itt nincs, hogy valaki tökéletes legyen, másrészt pedig olyan sincs, hogy két jó tanuló tudása, felkészültsége és teljesítménye egyforma legyen.

Amelyben befejezzük feelgood rovatunkat és egyben elbúcsúzunk a blog(v)emberi kihívástól (30. nap) + kiegészítések

Tegnap Boni méltatlankodva jött haza, hogy C’est beaucoup trop meleg! azaz hogy túl meleg a kabát. Ennyi szó esett róla, az állítólagos rondaságát nem is említette. Tollkabát, tényleg meleg, de ez a lényege. Nagyon nehéz elképzelni, hogy valaki ne fázzon télen, se kint, se bent, de úgy látszik ez a helyzet. Én egész télen gyapjú síharisnyát hordok a farmerem alá, különben nem tudnék áttelelni.

Böjt: na, ezt meg sem éreztem. Annyit ettem uszi után, hogy egyáltalán nem kívántam este a kaját. Csak arra kellett figyelni, hogy a mandarinokból ne vegyek el automatikusan egyet-egyet, mikor elmentem a tál mellett. Viszont csalódtam ma reggel: szerdához képest egy grammot sem fogytam… még mindig nem sikerült visszanyernem a nyár eleji súlyomat.

Bejgli: hát sajna nem ez lett életem bejglije, pedig a tavalyi recept alapján csináltam, ami nagyon szép lett. Idén kis bénácskák. Reggel vágtam föl, az ízük oké.

Krimi: végül nem kezdtem el, öt könyv már így is sok. Majd ha befejezem a Roald Dahlt, talán megteszem vonatos könyvemnek (feltétel: vékony és könnyen olvasható legyen, se könyvtári, se kölcsön). Egyébként ez a Roald Dahl úgy került hozzám, hogy októberben, amikor Budapesten voltam, a papám korábban odavitte, két másik könyvvel együtt a lakásomba. Az alatt a pár nap alatt nem tudtunk találkozni, ezért így oldottuk meg, hogy odaadja ezeket a könyveket. Már egy ideje beszélt róluk nekem, két könyvet nekem szánt, egyet Boninak. Tök rendes volt, hogy ezért külön elment a nyolcadik kerületbe.

Csak hogy aztán minden héten megkérdezte, egyre türelmetlenebbül, hogy elkeztem-e már valamelyiket. A végén már teljesen hülyén éreztem magam, holott nem én kértem kölcsön a könyveket, a papám pedig személyes sértésnek kezdte érezni, hogy nem vetettem rájuk magamat. Szóval ezért kezdtem el (ismerem a sztorikat amúgy, kamaszkoromban olvastam).

Most a zenesuliban ülök, Bonit várom. Holnap jön az 1. turnus vendégsereg, montam is Boninak, hogy a délutáni programjába illessze be a rendrakást. Én szerintem elkészítem a holnapi kaját (parmentier de canard, kacsacomb és krumpli) és talán megnézünk este egy filmet hárman. Múlt héten szétröhögtük magunkat valamelyik Asterixen, annyira jó volt. 

Tökre szeretem ezeket a tèli hétvégéket.

1. kiegészìtés: Hazafelé bementünk a könyvtárba, és előjegyeztettem a Ted Chiangot!

2. kiegészítés: Boni nekiállt pakolni, én addig elmentem a belvárosba. Izgatottan hívott, hogy csoda történt, meglett az a füzete, amit a múltkor annyit kerestünk! Nem mondod, hol volt? - kérdeztem csodálkozva, mert tényleg mindenhol megnéztük. 

- A fiókomban LAPULT! - felelte disztingváltan.

 Találkozunk decemberben! 

Kabátügybe keveredtem (29. nap)

Felmerült a kérdés, hogy meddig szólhat bele az ember a hamarosan kamaszodni kezdő (de még a plüssállatait távirányítós legóval a lakásban ide-oda szállító) gyereke életébe. Mint sokan mások én is azt az iskolát képviselem, hogy feleslegesen ne generáljunk hisztit. Ezzel, mint olyan sok általános nevelési elvvel, csak az a baj, hogy minden annak gyakorlati definiálásától függ, hogy hol a határ a „még felesleges” és a „már fontos” között.

A múltkor mindhárman elmentünk kabátot venni Boninak, rémes volt. Z. kibírhatatlan üzletekben, mert unja, nem érdekli, és Boni kibírhatatlan üzletekben, mert unja, nem érdekli. Pedig azért mentünk, mert Z. már napok óta aggódott, hogy Boni még mindig a sídzsekijében jár, ami nem elég meleg, kellene neki venni egy új kabátot. Végül a boltból kabát nélkül, de mindhárman jól felpaprikázódva léptünk ki. A kabát, ami Boninak tetszett (mert volt benne titkos zseb), az apja szerint nem elég meleg, és ami viszont szerinte elég meleg volt, az meg Boninak nem tetszett.

Aztán jött egy rövid meleghullám és tavaszfíling, és az ügy lekerült a napirendről. Viszont a héten Z. megnézte az időjárás-előrejelzést, és nagyon előrelátóan elrohant, hogy megvegye a Boninak nem tetsző, de szerinte jó meleg kabátot. Ma volt a napja, hogy ebbe belekényszerítettük a gyereket. Reggel nulla fok volt, még én is úgy ítéltem meg, hogy mi döntjük el: felelőtlenül megbetegíti-e magát, vagy pedig felöltözik normálisan. Aztán az utcán már mást gondoltam, ahogy puffogva jött mellettem, mert (szerinte) ronda a kabátja. Szegény, ez is milyen szar lehet. Abban reménykedem, hogy nem gondolja komolyan a rondát, és csak azért ellenkezik, mert egyrészt mindig ellenkezik, másrészt mert ő a másik kabátot akarta volna megvenni, harmadrészt pedig tökre szereti a sídzsekit, mert abban könnyebben mozog, ugrál, pingpongozik. 

Meglátjuk, amikor délben hazajön, hogy megbarátkozott-e a kabáttal. Ahogy ismerem, még az is lehet, hogy imádni fogja. Annak kikényszerítése, hogy sapkát vegyen fel, sajnos meghaladja az erőnket; ekkora harcra még nem állunk készen. Majd talán ha lejjebb megy a hőmérséklet..

Viszont tökre örülök, mert minden munkámat befejeztem a hétre. Most elmegyek az usziba, aztán hazajövök és ebédelek olyan 15 óra körül, majd megpróbálok holnap reggelig böjtölni (16 órát). Múltkor hallottam erről egy műsort és kedvem támadt kipróbálni, bár lehet, hogy ezt nem nekem találták ki, mindegy, meglátjuk. Délután bejlgit fogok sütni, mert decemberben kétszer is jönnek vendégek, akik még soha nem ettek bejglit, és most van csak időm megcsinálni. A tölteléket már elkészítettem, érdekes módon a diósnak a volumene és a súlya (valójában a tömege) sokkal kisebb lett, mint a mákosé. Ez most valami fizikai jelenség, vagy rossz a mérleg? Aztán este Boni zenekari próbára megy, ez a heti énidőm. Lehet, hogy beülök a kádba egy jó könyvvel – most pont öt (!) könyvet olvasok egyszerre: egy a főkönyvem, egy a vonatra, egy, amit Boni szerint mindenképpen olvassak el, egy könyvtári, egyet pedig a kolléganőm adott kölcsön. Hatodiknak lehet, hogy elkezdem azt a krimit, amit Z. most fejezett be, és saját szememmel láttam, hogy annyira izgult, hogy előrelapozott, hogy megtudja a végét!

Szomorú és felesleges gondolatok (28. nap)

Tegnap kitettem Bonit a zenesuli előtt, mert nem találtunk rögtön parkolóhelyet. Bekapcsoltam a vészvillogót, mondtam neki, hogy szaladjon föl a lécsőn, de előtte vegye ki a csomagtartóból a kottáit és a kabátját. Miközben kicsatolta magát, még figyelmeztetett:

– De ne tolass hátra! Az alsó tagozatban így halt meg egy gyerek, emlékszel? – csicseregte.

Óó, hogyne emlékeznék. Rengeteget gondolok azóta is a történtekre. Nyáron láttam az utcán egy hasonló kislányt. Annyira hasonlított rá hátulról! Hiába reménykedtem, hátha ő az, tudtam, hogy ez lehetetlen. És mennyit gondolok az anyukára! A baleset körülményeiről nem tudtam meg többet, de az anyukáról igen. Egy egyedülálló nő volt az, aki már jóval 40 felett egyedül vágott bele a szülővé válásba, valahol külföldön. Vásárolt egy kupica spermát, ahogy Márai írta valahol nagyon cinikusan. El tudom képzelni, milyen nehéz menet lehetett ennyi idősen, egyedül és külföldön teherbe esni, és úgy, hogy esetleg ő is hallott maga körül ilyen cinikus és megvető hangokat. És hogy milyen hatalmas öröm lehetett, amikor kiderült, hogy csoda történt:, sikerült és terhes.

Ez a nő mindent elveszített.

Felmerülhet a kérdés, hogyan lehet ezen túllépni. Én nem ezt a kérdést teszem fel. Én azon gondolkodom, miért lépjen túl ezen valaki. Kinek, minek, milyen motivációból?!

Ha nem sikerült volna neki az a külföldi mesterséges megtermékenyítés, az akkor és ott hatalmas arculcsapás és csalódás és szomorúság lett volna számára. De nyilván közel sem akkora, mint amikor elveszítette a nyolcéves lányát egy balesetben. Vajon így utólag mit választana: hogy inkább soha ne is sikerült volna szülővé válnia? Hiszen akkor megtakaríthatott volna egy feldolgozhatatlan hiányt. Vagy választaná azt, hogy inkább átéli azt a nyolc évet, amíg boldog anyukája volt egy kedves és cuki kislánynak?

Nem vagyok normális, hogy ilyeneken gondolkodom. Jól behúztam a kéziféket, és megvártam míg az okos, ügyes és szép nagyfiam odaszalad a kapuhoz. Csak úgy lebegtek a göndör fürtjei. Olyan nehéz ez, hogy ezért a hatalmas boldogságért egy életre szóló aggodalommal fizetünk.