Nyúlánk kacsaféle (8. nap)

Ha megnézi az ember a kifüggesztett naptárunkat, látható, hogy ez a hónap nekünk a sakkról fog szólni. Ma délután Boni sakkversenyre megy, úgynevezett csapatbajnokságra. Ami azt jelenti, hogy négyen vannak egy csapatban, két gyerek, két felnőtt, és (gondolom) az ellenfél csapattagjaival játszott meccsek összesített pontjai alapján dől el, ki (melyik csapat) nyer. Azt hiszem egy óráig tart egy meccs, fejenként egyet játszik mindenki, és Boninak a sötétet sorsolták.

De addig is ideteszek egy zsenialis részletet a könyvemből. Szerintem nagyon találóan mutatja be, én pont ilyennek látom ezt a kutyafajtát, iszonyú cukik. Ha lenne kutyám, ilyen lenne. Kitaláljátok, milyen fajta?

“Már messze rohantak mind, amikor egyszer csak valami aprókat vakkantó lény - uk, uk! - vont barázdát a magas fűben; fickándozó ugrálása inkább halra emlékeztetett, semmint kutyára - holmi felszínen úszó delfinfélére; pofája keskenyebb s hosszabb volt, mint a vizsláé, s füle puhábban fityegett. A hátulja egészen halszerű: mintha farkuszályával paskolva haladt volna előre; vagy tán még inkább valami nyúlánk kacsafélének rémlett, melynek csupán hosszan elnyúló teste látható, úszóhártyás lábai a felszín alatt lapátoják a vizet.”

Italo Calvino: A famászó báró, fordította Telegdi Polgár István

Nemet mondani (7. nap)

Kérdezte valaki most Magyarországon, hogy miért éreztem magam rosszul a szalagavatónkon (32 éve, te jó ég). Az volt a válaszom, hogy egyrészt egy rosszul megválasztott báli ruha, amiben tél közepén kellett végigvillamosoznom a városon, de leginkább pedig a táncpartnerem miatt, akivel a keringőt táncoltam. Mivel több lány volt az osztályunkban mint fiú, a rendelkezésre álló fiúk hamar elfogytak. Én ott álltam pasi nélkül, ötlettelenül. Erre a barátnőm megkérdezte a bátyját, aki maga is abban a gimiben érettségizett, és akkor már egyetemista volt, ráadásul jól ismertem és szimpinek tartottam, ismertem a barátnőjét, meg nyaraltunk is együtt, szóval megkérdezte a Balázst, hogy nem táncolna-e velem.

És Balázs végigjárta velem a próbákat, kifizette a ruhabérlést, és együtt táncoltunk februárban. Kedves volt és udvarias és jóképű, viszont én végig arra gyanakodtam, hogy a szerencsétlen talán a pokolba kívánja az egészet. Esetleg már százszor megbánta, hogy igent mondott a barátnőmnek. 

Sőt, az is lehet, hogy először nemet mondott, és a Réka rábeszélte? 

Egyébként soha nem derült ki, mert Réka is, Balázs is, de a szüleik is azok a típusú emberek, akik szívesen és szó nélkül segítenek másoknak, akár erejükön felül is. És én úgy képzeltem, hogy ha már Balázs egyszer igent mondott valami miatt (mert nem mérte föl, mennyi macera az egész, mert Réka rábeszélte, vagy mert az elején jó ötletnek tűnt, de aztán elment tőle a kedve), akkor utána már nem táncolt volna vissza (haha, ez itt a jó metafora), sőt, soha az életben be nem vallja, hogy utálta az egészet.

Azért írom most ezt le, mert a tanév elején elkapott az egyik anyuka a sakkon, hogy nem szervezzük-e meg mi ketten a gyerekeink fuvarozását idén: egyik héten én vinném az összes gyereket, a másik héten ő. Vagy minden héten én viszem őket, és ő hozza haza, vagy fordítva. Olyan hirtelen jött a kérdés, hogy nem volt időm kigondolni a helyes választ. Azt tudtam, hogy mi ilyet nem csinálunk, hogy ismeretlen nők kocsijába ültetjük a szemünk fényét - ki tudja milyen az a kocsi, ki tudja, milyen az a nő. Ráadásul ketten vagyunk egy szem gyerekre, és jó időben gyalog szoktunk menni (30 perc tempós séta, beszélgetünk, visszafelé cukrászda), a nő pedig most válik, költözik, tanár, és három fia van.

Meglepetésemben tehát azt mondtam, ráadásul lelkesen (?), hogy nekünk semmi, de semmi kifogásunk nincs az ellen, hogy EGÉSZ ÉVBEN mi fuvarozzuk az ÖSSZES gyereket. Hitetlenkedve nézett rám, hogy basszus, tényleg?! Megismételtem, még lelkesebben (??), hogy persze, hogy nincs! De már akkor tudtam, hogy macera lesz az egész, elmenni a fiúkért, meg vissza, ráadásul úgy, hogy mi szombat délelőttönként (mivel nincs szolfézs) Bonival elhatároztuk, hogy usziba járunk.

De ki az az ember, aki egy ilyen kérdést (a gyerekek fuvarjának megszervezése) visszautasít? Vagy aki igent mond elsőre, majd mégis visszakozik, és utólagosan nemet mond? 

Na ugye, hogy ilyet normális ember nem csinál. Balázs sem csinálta. Az csak papíron létezik, hogy nemet mondani könnyű.

Amikor hazamentem és mondtam Z-nek, hogy mi fogjuk Bobby-t és Fischert sakkra szállítani, még ő sem mondta ki, amit persze mindketten gondoltunk: a francba, kellett ez nekünk.

Próbálom úgy felfogni, hogy ez az idei jó cselekedetünk. Amúgy a gyerekek aranyosak, a nő normális, nincs velük semmi gond, csak nehéz így a szombati napokat kisakkozni. Ma például Boni szülinapra ment, nem sakkra, korán reggel kellett írnom a nőnek, hogy nem tudjuk elvinni a gyerekeket. De nem tudtam előbb, mert mi van, ha Boni mégis a sakkot választja, szóval ilyenek.

Az apja vitte egyébként a szülinapra, nekem itt maradt az egész délután egyedül, imádom.

Intelligencia (6. nap)

Itt-ott fel szokott merülni a kérdés, hogy a mai gyerekek okosabbak vagy butábbak-e, mint régen, azaz hogy egy egyetemes elhülyülésnek vagyunk-e csendes és tehetetlen tanúi, vagy épp ellenkezőleg: a modern technológiáknak és az évezredek során felhalmozott tudásnak köszönhetően minden sokkal jobb és szebb mint régen.

A kérdésre többféle választ szokás adni:

1. Hallottam már olyan álláspontot, hogy mivel a mai generáció már nem olvas hosszú szövegeket, sajnálatos módon a mai gyerekek egyre hülyébbek, lásd a Pisa-teszt gyatra eredményeit; a szöveges matekfeladatokat, ahol nem értik az utasítást, mivel a számláló és a nevező terminusokkal sincsenek tisztában, mielőtt egyáltalán ki tudnák számolni a feladatot, ill a legfrissebb pánikkeltő érvet: az AI mindent kitalál, megcsinál, átgondol helyettük.

2. Mások azt mondják, hogy mivel az emberiség kumulatív tudása egyre nagyobb, természetszerűeg az emberiséget alkotó egyedek tudása is egyre nagyobb. Vegyük csak az olvasást vagy a negatív számokkal végzett műveleteket: a történelem során csak nagyon kevés tizenhárom éves gyerek tudta ezeket a tevékenységeket készségszinten elsajátítani és naponta elvégezni, mivel kevesen tanultak meg olvasni, ill. nem léteztek negatív számok. 

3. Van az a vélemény is, hogy az intelligenciaszint nem változik, mert ugyan mitől is változna, hiszen minden korban más típusú tudásra, készségekre és képességekre van szükség. Aki tüzet tudott csiholni két fadarabbal, meg szektánssal tájékozódott a tengeren, az ma már nem tudna szövegszerkesztővel megírni egy önéletrajzot, és fordítva.

4. És akkor itt van az a típusú válasz, ami gyakran elsüthető, azaz hogy nincs válasz, mert a kérdés rosszul van feltéve. Mert mit is jelent az, hogy intelligencia, ill. hogyan számoljuk össze a nyolcmilliárd ember IQ-tesztjének eredményeit (feltéve, hogy az IQ-teszt az intelligenciát méri), majd osztjuk egy nyolcmilliárddal, továbbá, hogy mit jelent az, hogy régen, mi a viszonyítási alap: a mi gyerekkorunk, a múlt század közepe, a középkor?

Én magam is ingadozom a fenti válaszok között, és hol az egyiket, hol a másikat érzem a valósághoz és a józan észhez közelebbinek, de egy dologról meg vagyok győződve: a mai gyerekek jobban sakkoznak, mint régen! Sőt, én magam is jobban sakkozom, mint az elmúlt ötven évben valaha is sakkoztam, mégpedig amiatt, hogy bármikor, bárhol, bármennyit tudok játszani a telefonomon. Értitek: eddig két ember kellett a sakkhoz, lehetőleg két, hasonló szinten sakkozó ember (most már tudom, hogy mindig is ott rontottam el, hogy sokkal jobbakkal játszottam). Az alkalmak száma, azaz a gyakorlás és a fejlődés lehetősége korlátozott volt – ma pedig, túlzás nélkül állítható, hogy: korlátlan.

Egy klasszikus (5. nap)

– Mama, te soha nem olvastad nekem a Hamupipőkét! – mondta Boni kis szemrehányással a hangjában, mint aki tisztában van a nagy klasszikusok értékteremtő erejével. A mulasztásra a suliban derült fény, a franciatanárnő ugyanis egy Maupassant-novellának az apropójából felolvasta nekik a mesét.

– Nem, tényleg, ez valahogy kimaradt – ismertem el. 

 

Boni felháborodva, mint akit átvertek:

 

– Eddig a Hamupipőkéről csak pletykákból értesültem! 

Egy pizza kapcsán (4. nap)

Tegnap este Boni az asztalt verte felháborodva, hogy rendeljünk neki pizzát, mert azt szeretne enni. Felszólítottam, hogy ne játssza itt nekünk az elkényeztetett gyereket, én az ő korában (13) még soha nem is ettem pizzát (de azt sem tudtam pontosan, mi az a mozzarella).

A témán belelkesülve tovább soroltam, hogy mi mindent NEM csináltam az ő korában:

– Nem jártam külföldön

– Nem beszéltem külföldivel 

– Nem ültem repülőn

– Nem síeltem 

– Nem vittek autóval uszodába 

– Nem láttam a tengert

– Nem jártunk családilag étterembe

– Nem aludtam szállodában

– Nem vettek nekem a szüleim zongorát

A legeslegnagyobb különbség, szerintem ezt ő már nem is érti, az az volt, hogy nem fértünk hozzá csak úgy infókhoz: a tudás tényleg hatalom volt, az előrejutás lehetséges eszköze, és egyetlen záloga annak, hogy a fenti tevékenységek valamelyikéről egyáltalán álmodni merjünk. Emlékszem, egyszer gyerekként valahogy hozzájutottam egy német nyelvű újsághoz, és azt nézegetvén fura, színes, absztrakt fényképekre lettem figyelmes. Fogalmam sem volt mit ábrázoltak, és mivel a környezetemben csak az unokatesóm tudott németül, kivágtam pár ilyen fotót, és a hozzájuk tartozó szöveggel együtt postán (!) elküldtem neki. Pár hétre rá (!!) megkaptam a választ: hőkamerás fotók voltak, kőzetekről.

Rengeteg ilyen, a fentihez hasonló emlékem van, de Boni mindig azt mondja, mint ahogy ebben a tegnapi pizzás esetben is, hogy számára mindez nem releváns. Inkább örüljek annak, hogy neki nem ilyen ingerszegény, sivár és nyomorúságos gyerekkora van, úgyhogy (mivel azt is mindig mesélem neki, hogy milyen rossz evő voltam*) rendeljek neki gyorsan egy pizzát.

* Mert a kaja is rossz volt!

Egy érzés (3. nap)

Keresem a szót, kifejezést arra a – gyakran negatív – érzésre, amit az ember a következő helyzetekben érez:

Beszélget valakivel (A.), akit jól ismerek. A beszélgetés a szokásos mederben folyik, és mivel az ember már jól ismeri az illető preferenciáit, reakcióit, esetleges rögeszméit, így azokhoz igazodik (irodalomról nem beszél divatrajongóval, ill. divatról nem beszél irodalmárral; most természetesen sarkítok, mert vannak divatkedvelő irodalmárok is).

A beszégetéshez csatlakozik egy másik barát (B.) is, akit az első (A.) nem, vagy csak kicsit ismer. A helyzet dinamikája teljesen megvátozik, a párbeszédből csoportos beszélgetés lesz. A második személynek (B.) teljesen új preferenciái, reakciói, rögeszméi stb. vannak, és az ember hitetlenkedve veszi észte, hogy az A. jelzésű illető mintegy magából kivetkőzve próbál meg alkalmazkodni az újonnan előállt helyzethez, sőt, adott esetben tetszeni a B. illetőnek. Így az elbeszélő megtapasztalja azt a helyzetet, hogy a kezdeti beszédpartner teljesen átalakul, hozzáidomul a később érkező emberhez. 

Ennek egyik változata az, amikor az eredeti kellemes összhangot ez az A. személy azzal akarja pluszban megbontani, hogy a B. személlyel cinkosan összekacsintva (holott alig ismerik egymást!) belőlünk próbál meg gúnyt űzni.

Azért írok most erről, mert a múlt héten pont egy ilyen élményben volt részem, és még mindig alig térek magamhoz. Kellemetlen, sőt ciki volt, ahogy A. köpönyeget forgatva próbált B-nek megfelelni, tetszeni. Zsenírozott, ahogy és amit mondott, mert teljesen idegenszerűen beszélt, egyáltalán nem úgy, ahogy megszoktam, vagy ahogy akár fél órája. Lazán vett pl. olyan dolgokat, amelyekben pedig tudom, hogy nem az. Hülye vicceket gyártott, amiről azt gondolta, hogy B-nek bejön. Még a velem fenntartott kapcsolata is megváltozott, mert a rovásomra akart poénkodni, szövetséget kötni B-vel. Az illető tehát (A.), akit jól ismerek és szeretek, a szemem előtt változott át egy ismeretlen valakivé (A bis).

Nem olvastam ugyan Freud-ot, de hallomásból ismerem azt az általa meghonosított szót, ami tudomásom szerint a legjobban megfelel ennek a kísérteties és kellemetlen érzésnek, fogalmam sincs, jól használom-e: unheimlich.

Szeretet, szerelem (2. nap)

Mikor tegnap hazaértem, még itt voltak a sógornőmék. Volt egy közös délutánunk, esténk, ma mentek el. Az úgy volt, hogy én hétfő este utaztam el Magyarországra, borzasztóan rossz kedvűen, mert Boni alig akart elengedni: plakátokat rajzolt, petíciókat írt, hogy ne menjek el, a könyvemben is eldugott egy üzenetet („Egy hét mama nélkül! Az egy elrontott hét!”) stb., egyszóval sajnáltatta magát és érzelmileg zsarolt. Persze semmi jelentőssége nem volt, jó helyen volt ő az apjával addig is, de mégis csak szar volt az egészet átélni.

Kedden drámai üzenetekkel bombázott, hogy hiányzom, hogy nem bír nélkülem élni, és hogy azonnal jöjjek haza. Kérdeztem, hogy megnézték-e a Shaun a bárányt, de azt mondta, nélkülem nem akarja. Aznap történt, hogy nekimentem az üvegajtónak, aggódva kérdezgette, hogy „túl fogom-e élni” egyáltalán ezt az utat, és hogy rám fog-e még ismerni (tényleg rémesen néztem ki). 

Amikor szerdán bejelentettem, hogy este színházba megyek a barátnőmmel, kisebb fajta féltékenységi jelenetet rendezett.

Csütörtökön megjöttek hozzájuk a sógornőmék – ezután nem hallottam Boni felől. Olyan jól elvolt velük, hogy alig kegyeskedett a telefonhoz fáradni, majd sietősen lerázott, hogy most éppen ebédelnek, meg filmet néznek, meg társasjátékoznak.

Baromira megnyugodtam. Ugyanakkor arra is gondoltam, hogy ha a pasim csinálná ugyanezt, nem esne jól. De ha a gyerekem, akkor még örülök is neki. Ez a különbség az egy partner iránt érzett önző szerelem, és a gyerekünk iránt érzett önzetlen és feltétel nélküli szeretet között. Ezután este elolvastam Teri bejegyzését, és annyira örültem neki így ismeretlenül is, hogy ő is meg fogja tapasztalni ezt a fantasztikus érzést, ami az anyaság, és ami semmihez sem hasonlítható. Ami sokszor tényleg nehéz, meg fárasztó, meg rengeteg aggódással jár (tegnap pl. a kötelező sorkatonaságra terelődött a szó, és egész estére elromlott a kedvem) – de ami mégiscsak leegyszerűsíti az életet, ha a szaldót nézzük. Hiszen ha a gyerekem jól van, akkor én is jól vagyok, és minden más mellékes és részletkérdés.

És akkor íme a home tour, amit az első nap után készítettem. A kupit meg a takarást nem is tüntettem el (így éltem napokig), mert a jövő héten jön a festő dolgozni (akit én hívtam, pénzért :))), ezt Lappának üzenem. Amúgy Boni szobáját még a nyáron kifestette, kivéve azt a falat, ahol Boni magasságát vezettük, mert azt nyilvánvalóan érintetlenül hagytuk. Sőt, ha egyszer eladjuk a lakást, magunkkal visszük!