Stressz

Múlt hét csütörtökön beszéltek a gyerekek a tanárnővel, és kiderült, hogy Boninak igaza volt: nem egy másik felfedezőt kellett bemutatnia a Marco Polós kiselőadás keretében, hanem egy olyan felfedezőt, akit MP inspirált. Egy rosszul megválasztott névelő miatt félreérthető volt a kiosztott fénymásolaton az adott mondat! Még jó, hogy Boni tud gondolkodni, és rögtön levette, hogy nem jó az, amit Barbara rá akart tukmálni (egy szabadon választott felfedező összehasonlítása MP-val). Egyébként én is felültem Barbara határozott parancsának, és a ChatGPT-vel közösen már kiokoskodtam, melyek a hasonlóságok és eltérések Kőrösi Csoma Sándor és MP között (Ha szeretnéd, írok egy rövid összefoglalót is! Ha szeretnéd, el tudom magyarázni 5–6 mondatban! Ha szeretnéd, készítek táblázatot! Ha szeretnéd, lehozom érted a csillagokat az égből!).

De ennek ellenére nem sietett Boni a kiselőadással, és péntek este vettem észre, hogy tulajdonképpen néhány papírra vetett mondattöredéken kívül nem csinált semmit. Tök mérges voltam, mert az Anyukakommandó PPT-prezentációt várt tőle péntek estére. Úgyhogy azt csináltam, amit Fella: amíg péntek este Boni próbán volt, a jegyzetei alapján megcsináltam helyette a slide-okat (imádtam, isteni volt, de pszt!!!)

Ennek alapján a Martin nevű gyerek a hétvégén elkészítette a közös PPT-ot. Olyan csicsás lett, mint egy barokk templom, Boni elismerően nézegette. Külön-külön elpróbálták a részüket (Bonikám ezt vasárnap 20 órakor tette, aggasztó, hogy mindent az utolsó pillanatra hagy...), hétfőn kellett volna közös főpróbát tartaniuk ebédszünetben, de a két másik gyerek nem várta meg Bonit. Erről semmi többet nem tudtam belőle kiszedni: Gabriel és Martin délben próbáltak, egykor elmentek enni – Boni meg egyre ment vissza a suliba, a megbeszéltek szerint. Miért nem várták meg? Rejtély. Boni csak a vállát vonogatta.

Addigra Barbara már annyi üzenettel bombázott, hogy már nem is válaszoltam rájuk – nem vagyok köteles minden hülyeségre reagálni, vagy a gyerekem iskolai konfliktusait megoldani (aki erre nem is kért meg!). Sőt, elgondolkodtam azon, hogy az ország nyelvét nem beszélő szülők tulképp ebben az egy helyzetben mégis csak előnyben vannak: nem kell felbőszült szülőkkel konfrontálódniuk!

Tegnap előadták az összecsapott, el nem próbált kiselőadásukat. 20/20-ast kaptak, jelentette Boni, ám a netes naplóba neki csak 18-at írtak be. Mi történhetett? Tényleg rosszabb volt a másik kettőnél, mert azok nélküle gyakoroltak, vagy tényleg rosszabb volt a másik kettőnél, mert összecsapta a feladatot? Vagy mindkettő?! Vagy a tanárnő tévedett?

Szín

A hétvégén észrevettem, és meg is jegyeztem a fodrásznál, hogy az egyik falon ugyanolyan színű a tapéta, mint a kabátom. Nézegettük, vizsgálgattuk, hát ez tényleg pont ugyanaz az árnyalat. Ekkor feltettem a fodrásznak a kérdést, hogy:

– Na és ez milyen szín?

 

Ilyesmi

Meglepő választ adott, azt mondta:

– Nem tudjuk!

Azért lepett meg ez a reakció, mert mióta megvan ez a kabátom, kivétel nélkül mindenkinek megvan róla a maga véleménye (Ez KÉK! Ez ZÖLD!), és mindenki meg van győződve a saját igazáról – hiszen ha kéknek (zöldnek) látja, akkor neki az kék (zöld), a világ tőle felfordulhat. Olyat még soha senki sem mondott, hogy az univerzális igazságnak (kék/zöld) nem sikerül a nyomára bukkannia. Ez már szinte a filozófiai kérdésel rokon: létezik-e valóság az érzékeléstől függetlenül?

Majmoké a világ

Hej de messze majomország,
ott terem majomkenyér,
majomablak majomrácsán
majomnótát ráz a szél.

Majomtéren, majomréten
majomhősök küzdenek,
majomszanatóriumban
sírnak majombetegek.

Majomtanártól majomlány
majomábécét tanul,
gaz majom a majombörtönt
rúgja irgalmatlanul.

Megépül a majommalom,
lesz sok majommajonéz,
győzve győz a győzhetetlen
győzedelmes majomész.

Majompóznán majomkirály
majomnyelven szónokol,
egyiké majommennyország,
másiké majompokol.

Makákó, gorilla, csimpánz,
pávián, orángután,
mind majomújságot olvas
majomvacsora után.

Majomvacsoraemléktől
zúg a majomreterát,
majombakák menetelnek,
jobbra át és balra át.

Rémületes majomarcot
vágnak majomkatonák,
majomkézben majomfegyver,
a majmoké a világ.

Weöres Sándor, Majomország (1955) 

Hogyan vesszünk össze mindenkivel, egyszerre?

Sikerült ugyanazon konfliktus minden érintettjével összevesznem: Bonival, az apjával és Barbarával (Gabriel anyja). Kicsit orrolok a tanárnőre is, aki feladta a gyerekeknek, hogy háromfős csoportokban dolgozzanak egy (hétfőn prezentálandó) kiselőadáson anélkül, hogy erre az iskolában idejük és lehetőségük lenne. Tehát iskolán kívül kell megoldani ezt három olyan gyerekkel (Boni, Gabriel és egy turbulens Martin nevezetű), akik ki sem látnak a sok különórából és családi programból. Hogyan, mikor csinálják meg? Hogyan lehetne összeegyeztetni miniszteri azsendájukat?! 

Mindenkinek van egy kis igaza. Barbarának abban, hogy nyilván nekünk, anyukáknak kell megoldanunk, hogy a gyerekeink találkozhassanak. Bár ez a pont vitatható. Mindenesetre fogta magát, és szétosztotta a három gyerek között az elvégzendő feladatokat. A tanárnő egy öt pontból (három gyerekre!) álló vázlatot készített a kiselőadáshoz, ezt a Barbara a úgy oldotta meg, hogy az első és a harmadik ponthoz beírta a saját gyereke nevét, a másodikhoz a Martint, a negyedikhez a Bonit, és az ötödikhez mindhármójukat.

Itt Z. elvesztette a fonalat, vele emiatt (is) vesztem össze. Őrület, hogy ha kicsit is koncentrálni kell, már kikapcsol az agya!

Szóval Barbara kiosztotta a gyerekeknek a kiselőadás részeit azzal az instrukcióval, hogy péntekig (holnap) készítsenek PPT-t, amit a Martin a hétvégén egybegyúr, majd hétfőn ebédszünetben elpróbálják. 

Tegnap végre leültettem Bonit, hogy csinálja meg a ráeső részt, és kiderült, hogy ő ezt a részt nem akarja megcsinálni. Tényleg a legnehezebb rész volt az övé, megértem, hogy idegenkedett tőle, plusz az is zavarta, hogy ez így önkényesen lett ráosztva. Leordított minket ebédnél, hogy ő ezt nem csinálja.

Következő konfliktus: erre az ordibálásra én azt mondtam neki, hogy oké fiam, akkor én többet nem segítek, és az egész kiselőadás-ügybe nem is szólok bele, menedzseld egyedül, de hozzál jó jegyet. Erre meg Z. és Barbara ugrottak nekem, hogyan hagyhatom, hogy a gyerekem kihúzza magát a közös munka alól.

Tegnap este végül is egy ilyen öszvérmegoldásra jutottunk, hogy ma beszélnek a tanárnővel, pontosítsa a részleteket, és a tanárnő közreműködésével jussanak valamilyen konszenzusra. Gabrielt, a jövendőbeli ügyvédet kértem meg, hogy járjon közbe a nőnél, mert tudtam, hogy Boni nem fog megbeszélést kezdeményezni (az is idegesít, hogy csak otthon áll ki magáért üvöltözve).

Mindenkinek megértem egy kicsit az álláspontját: Barbara, látván a feladat nehézségét, döntött arról, hogy melyik gyerek mit csináljon, és most meg van döbbenve, hogy az egyikük nem végzi el a feladatot. Boni nem akar unalmas résszel bíbelődni, ő erre soha nem vállalkozott, és nem érti, hogy ezt hogyan kényszerítheti rá valaki, aki se nem tanár, se nem résztvevő. De szerintem az is valós érv, hogy mások konfliktusába én magam nem szeretnék belefolyni, hiába a gyerekem az egyik fél. Z-t is megértem valamilyen szinten, hogy a gyerek iskolai nehézségeit nekünk kellene kezelni, főleg, ha két másik gyerek jegye függ tőle. De hogy a tanárnő mire gondolt, amikor ilyen feladatot adott, amelyen már most három felnőtt tépi a haját?! 

Egyébként a téma: Marco Polo, és Boni része: „Ismertess meg az osztállyal egy másik olyan felfedezőt, akit nagyra tartasz, és magyarázd el, miért”. Azt mondja, nem akar másról beszélni, ő a Marco Polóra jelentkezett. Én meg azt mondom neki, hogy emelkedjen felül a sértettségén, valakinek úgy is meg kell csinálnia ezt a szar részt. Még egy részletet is felolvastam neki egy könyvből Sajnovits Jánosról.

Sőt: egy pillanatban végigcikázott a fejemben mint lehetőség, hogy basszus megcsinálom azt a hülye Power Pointot ÉN MAGAM, ehelyett az időrabló és méltatlan civakodás helyett. 

Olvasás, könyvek

Nem szeretném, hogy olyan gyerekem legyen, aki nem olvas szépirodalmat – ezt így durva leírni, pedig így van. Mások gyerekeivel sokkal engedékenyebb vagyok, és ki tudom mondani, hogy az olvasás nem való mindenkinek, de Bonival kapcsolatban szigorú álláspontot képviselek: olvasni KELL. Talán mert szerintem neki tényleg való a szépirodalom. Talán mert szeretem azt gondolni a nem olvasásról, hogy – Atticus Finch szavaival élve – mi nem így éljük az életünket.

Többféle tanácsot szoktam adni neki. Elsősorban azt, hogy bármivel foglalkozzon is később, legyen mindig egy folyamatban lévő olvasmánya, és hogy lehetőleg hetente olvasson el egy könyvet (tudom, ez aztán végképp durva, ez már egyszerűen parancs). Könyv és könyv között van különbség, ne higgyen a ma divatos PC narratíváknak, továbbá a képregény és a manga nem váltja ki a regényeket. Nagyon fontos az is, hogy olvasmányairól tudjon értelmesen és érdekesen beszélni. Próbálom rászoktatni (eddig sikerteleül), hogy ceruzával a kezében olvasson, és jelölje meg a kedvenc részeit, különben utólag nehéz megtalálni bármit is.

Az évek során, főleg az elmúlt hónapokban rengeteg könyvet hagyott félbe, amely gyakorlatnak nem vagyok ellensége ugyan, de ami sok, az sok. Nem tudtam elképzelni, hogy tényleg ne tessen neki egyik sem. Elmagyaráztam pedig, hogy az olvasás nem ad olyanfajta azonnali örömöt, mint a telefon görgetése, és hogy nem szabad az első tíz-húsz oldal után feladni, néha kicsit erőltetni kell. (Persze nehéz dolga van a Harry Potteren felnövő generációnak, ami szinte rögtön izgi.) Figyelmeztetem, hogy ha nem szakít tudtaosan időt az olvasásra, könnyen eltelik úgy egy nap, hogy nem vesz könyvet a kezébe.

A félbehagyási mániája miatt úgy indultunk neki a síszünetnek, hogy nem csodálkoztam volna (viszont eléggé kétségbe lettem volna esve), ha két hét alatt egyetlen könyvet sem olvas el. Szerencsére a suliban feladtak neki egy kötelező olvasmányt (Vendredi ou la vie sauvage, Michel Tournier), amit még a kocsiban befejezett, pedig csak március végére kell. Aztán a sógornőméknél volt egy nagy közös beszélgetésünk a könyvekről és az olvasmányokról, ami szerintem újra elültette benne az olvasás igényét (mert mostanában én hiába papolok mondom neki). Elszaladtak még ott Genfben a boltba, ahonnan Jean-Claude Mourlevat Tomek c. könyvével jöttek haza, ő választotta magának. Ja, mert azt is el kell mondanom, hogy általában én szoktam neki hazacipelni könyvesboltokból meg könyvtárakból, illetve rendelni az internetről azokat a könyveket, amelyekről jókat olvasok vagy hallok.

Síelésre Az éhezők viadalát vitte el, abba bele sem kezdett. Kijelentette, hogy az ilyen típusú könyveket (?) nem szereti (ő kérte karácsonyra!). Egyszer síelés után felkerekedtek az apjával, elbuszoztak (!) a legközelebbi könyvesboltig, ahol megvette a Mourlevat-könyv második részét (kiolvasta), illetve vettek egy csomó Sherlock Holmest (ezeket is) és Tolkient. A Gyűrűk urával évek óta küzd; elkezdi, abbahagyja, elfelejti, újra elkezni, belebonyolódik, megunja, félreteszi, újra elkezdi... most azt állítja, hogy a Hobbitban található térképpel felvértezve be fogja tudni fejezni.

Még a síszünet alatt felhívtuk az itteni könyvesboltot, hogy tegyenek félre nekünk egy példányt a március elején megjelenő új könyvből (egy sorozat harmadik része). Képzeljétek, évek óta próbáltam magam leszoktatni arról, hogy az Amazonon rendeljek könyvet, csak hát olyan praktikus volt. De amióta mosószerillatú könyveket küldenek (valami tárolási hiba folytán, gondolom), azóta inkább kivárom, hogy a helyi könyvesboltban meg tudjam őket vásárolni. Erre az új könyvre hónapok óra vártunk, és mindkettőnk egybehangzó véleménye az, hogy: megérte! Annyira vicces, annyira ütős! Sőt, én azt mondtam Boninak, hogy ha egyetlen ifjúsági sorozatot kellene megneveznem kedvencnek, akkor ez lenne az (második: Baudelaire árvák, harmadik: Harry Potter). Szerintem ez a fiatal írónő egyszer még világhírű lesz!

Hetem (logikai feladvány)

Minden héten meg kell oldanom a következő fejtörőt: egyszer (ideális esetben kétszer) be kell mennem az irodába, és kétszer (ideális esetben háromszor) el kell mennem sportolni: úszni vagy futni. Egy adott nap csak irodás vagy csak sportos nap lehet, a kettő együtt nem, ÉS két sportos vagy két irodás nap nem követheti egymást közvetlenül. Kivétel: délben uszi-este futás két konszekutív napon, ilyen sorrendben OK. További feltételek:

– Irodai napok lehetnek: kedd, csütörtök vagy péntek. A szerda semmiképp sem lehet irodai nap, a hétfő megoldható, de nem ideális.

– Uszodás napok lehetnek: hétfő (nem ideális), kedd, csütörtök vagy péntek (preferált). Végszükség esetén vasárnap.

– Futós nap nem lehet hétfő vagy szerda. A vasárnap nem optimális, de nagyon gyakran rákényszerülök (ma is).

– Hetente egyszer (ideális esetben többször) reggel be kell vennem a vasat. Futás előtt három nappal nem szedhetek vasat. Irodás napon csak végszükség eseten vehetek be vasat (nem ideális).

És ehhez még olyan járulékos nehézségek is jönnek, hogy ha mondjuk napokig esik az eső, akkor nem tudok futni (pocsolyák és sár okán), usziba kell mennem helyette, vagy ha fix időpontban van értekezlet, akkor érdemes aznap bemennem az irodába, illetve ha hétfőre esik egy úszós nap, akkor vasárnap előre kell dolgoznom.

DE! Ilyenkor tavasszal mindig olyan nagy könnyebbség, hogy a késői sötétedésnek köszönhetően hamarosan felszabadul a szerda este a futásra. És ha ezt is beépítjük az algoritmusba, akkor majdnem mindent meg lehet oldani úgy, hogy a legoptimálisabb legyen! (De csak majdnem.)

Virágágy

A királykisasszonyok kaptak egy-egy virágágyat a kertben – olvastam föl Boninak Andersen A kis hableány c. meséjéből. Elképzeltem, ahogy a hableányok különféle színes (új szó Boninak: bíbor) virágokból font ágyon alszanak a szabad ég alatt, ugyanakkor a tenger fenekén, de már olvastam is a következő mondatrészt: azt kedvükre kapálhatták, gyomlálhatták.

Ja! Gyorsan helyesbítettem a mentális képet: nem aludtak a virágágyban, hanem kertészkedtek. Nem mindegy, hogy ki/mi fekszik abban az ágyban!