2026. április 21., kedd
Budapest
2026. április 19., vasárnap
Jelszavakról
Kérdezte a barátnőm, hogyan lehetséges, hogy a Magyar Péter pártja neve pont az, mint a cipőmé? Így jutottunk el el két jelszóhoz: tisztelet és szabadság. A barátnőm helyeslően megjegyezte, hogy a tisztelet tök jó, sőt, jobb, mint a testvériség, ami a francia hármas jelszó egyike (a szabadság és az egyenlőség mellett).
Nekem sem tetszik egyébként a testvériség, mert míg a másik kettő jogi kategória, addig a testvériség megfoghatatlan. Mert mit jelent ez pontosan: barátságot, egyetértést, szolidalitást? De hát ezek nem várhatóak el senkitől, ezeket nem lehet parancsszóra teljesíteni. De lehet, hogy egyszerűen csak egoista vagyok. Még a toleranciát is szívesebben látnám a jelszók között, mint ezt.
De a barátnőm folytatta: igen, a testvériség (ami franciául: fraternité, a frère, fivér szóbol származik) hímsoviniszta szó, és kirekeszti a nőket. Ez tök érdekes álláspont, és indo-európaiként (a barátnőm német) lehet, hogy sértő. De magyarként nem tudok vele egyetérteni, bár próbálok toleránsan hozzáálni ehhez az elvakult véleményéhez. Nekünk semleges, mindkét nemet lefedő, politikailag korrakt szavunk van a testvériségre, mégsem mondhatnánk, hogy mi, magyarok testvériesebbek voltunk vagy vagyunk a franciáknál (jelentsen bármit is a szó). Most hirtelen nem találok példát arra, amikor egy szó eredete miatt megkérdőjelezném magának a szónak a jelentését.
Vajon eljutnak-e egyszer odáig a feministák, hogy a francia hármas jelszót módosítani kelljen? Kíváncsi vagyok. Az már tény, hogy ma Franciaországban a kizárólag az általános (univerzális) hímnemet használni sértő, ha mindenkihez szólunk. Tehát pl. a rádióban nem azt mondják, hogy Cher auditeurs!, hanem: Chers auditeurs et auditrices!
Magyarul mindkettő: Kedves hallgatók!
Tök jó, hogy Mo-on legalább ebből nincs vita!
2026. április 15., szerda
Kétnyelvű családban
Elhangzott magyarul (zöld) és franciául (sárga):
2026. április 13., hétfő
Ma, Franciaországban...
... annyira jó volt magyarnak lenni! Reménysugárként világítani ebben a polarizálódott, populista, dezinformált, kiszámíthatatlan és háborús világban! És ez nem csak valamiféle halvány reménysugár, hanem fényes és ragyogó és egyértelmű és sziklaszilárd kétharmad. Világos üzenet a korrupció, a hazugság, a gyűlöletbeszéd és az uszítás ellen!
A múltkor a közértben mondta egy pasi, hogy jó lenne, ha a magyarok példát mutatnának a franciáknak ezen a vasárnapi választáson. És példát mutattunk!!
A Le Monde mai címlapja: „Orbán bukása után Magyarország visszatér Európába”
2026. április 8., szerda
„A szavazás szimbolikus jelentősége óriási, az egyes embernek a végeredményre gyakorolt hatása pedig minimális”
A múltkor írtam, hogy olvastam egy jól megírt és elgondolkodtató röpiratot. Egy sorozat része volt, ami különböző társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Ennek a címe kábé: Választójogot mindenkinek, életkortól függetlenül. Amellett érvel, hogy az általános választójogot terjesszük ki a gyerekekre is, a születés pillanatától. Őrült ötlet, nem? Hát én is ezt gondoltam, amikor elkezdtem olvasni, de a csaj annyira meggyőzően és okosan érvel (ezt tanítani kellene!), hogy mire a végére értem, már szinte meg lettem győzve.
Végül is mire alapozva zárjuk ki a lakosság 20%-át a szavazásból? (A statisztikáknak és a hivatkozásoknak nem néztem utána, vakon elhiszek neki mindent.) Miért ennyire evidens a világon mindenhol, hogy a gyerekek nem gyakorolhatják ezt az alapvető emberi jogot? Lehet, hogy tényleg nincsenek a fenőttekéhez hasonló kompetenciái, például: rendszerszintű és kritikus gondolkodás, önreflexió, felelősségvállalás, konfliktuskezelés, kitartás, absztrakciós képesség stb., de most őszintén: mindegyik szavazni jogosult felnőtt képes minderre?
Sőt, továbbmegyek: a világ legfejlettebb gazdaságának elnökéről elmondható-e vajon, hogy mérlegel, reálisan felméri a kockázatokat, felelős döntéseket hoz, empatikus és nem beszél össze-vissza? Na, ugye!
Az írónő tök érdekes szempontra is felhívja a figyelmet: oké, hogy nem mindegyik gyereknek vannak meg a fent említett készségei, vannak viszont a gyerekeknek más kompetenciái, amire mi, felnőttek már nem vagyunk képesek. Ilyen pl. több nyelvet hibátlanul megtanulni beszélni. Én nap mint nap szembesülök azzal, hogy a gyerekem mennyire könnyebben tanul mint mi, felnőttek.
Mindenesetre, írja, ennek a fenti gondolatmenetnek csak akkor lenne értelme, ha az általános választójog a kompetenciáktól függne – de hát erről nincs szó. Mindenki szavazhat, feltéve, hogy elmúlt 18 éves. Ha a választójog nem kompetenciaalapú, akkor hogyan zárhatjuk ki a gyerekeket a szavazásból azon az alapon, hogy nem elég kompetensek? Ez egy olyan ellentmondás, ami ellentétes a demokratikus elvekkel.
Azt sem mondhatjuk, hogy mindig így csináltuk – ami igaz, de akkor igaz az is, hogy a nőknek sem volt mindig szavazati joguk (Fro-ban egészen 1944-ig!). Tök jó párhuzamot vont a kettő között: a gyerekek szavazati joga olyan morális pánikot kelthet, mint amit anno keltett a nők szavazati jogának kérdése.
További (szerintem tök jó) érve, hogy a gyerekek értelemszerűen több ideig fognak élni a választások hosszú távú következményeivel. Erre egy személyes anekdotát is felhozott, szerintem nagyon beszédes: egy idős nagypapa arra a jelöltre szavazott (meggyőződése ellenére), akire az összes unokája szavaz, mondván, hogy hát ők fogják viselni a választás következményeit. Ha nekik ez tetszik!
Szóval az elvi kérdést megoldottuk. Ha a demokrációkban minden ember egyenlő jogokkal rendelkezik, akkor ebből következik, hogy a gyerekeknek is kell tudniuk szavazni. A konkrétumokon csúszhat el minden, azok közül is például azon: hogyan szavazzon egy csecsemő?! Többféle megoldást is felvázol, majd azzal zárja le, hogy 3 éves korig legyen ugyan szavazati joguk, de gyakorlati okokból ne szavazzanak.
És egy tök jó következmény: ha a pártoknak a gyerekeket is meg kell tudniuk győzni, talán érthetőbb szövegeket írnának, aminek mindenki a hasznát látja majd. Utópia talán, de hosszú távon a felnőttek is jobban eligazodnának a pártok üzenetei között, és a gyerekeket is komolyabban venné mindenki. Arra a felvetésre, hogy a gyerekek biztos arra szavaznának, akikre a szülők is, azt írja, hogy ezt nem lehet előre tudni. Amit tudni lehet szociológiai tanulmányokból: a felnőttek általában arra szavaznak, akikre a szüleik.
Én egyébként azzal érveltem volna az elején az ötlet ellen, hogy Boni nem tudna jól szavazni (bár, mint írja, ez is nézőpont kérdése), mert hiába okos, nincs tisztában a saját érdekeivel: minden hétvégén elmismásolja a fogmosást. Hiába mondom neki, hogy a maradandó fogaira még 80 évig szüksége lesz, hogy ha most elromlanak, nincs helyettük másik. A saját jövőbeli egészségét áldozza fel lustaság, provokáció és kényelem oltárán.
De hát nem ugyanezt csinálják a dohányzó felnőttek is?!
2026. április 6., hétfő
Egy francia vígjáték
Arról szól, hogy egy Hitchcock-szakértő gyilkosságot vél látni az ablakából: a szomszédja mintha megölte volna a feleségét! De hát nehéz neki hinni, mert pontosan ez a története a Hátsó ablaknak is... nem lehet, hogy csak szeretne végre tanúja lenni egy gyilkosságnak az ablakából? Meggyőzi a férjét, aki krimiíró, hogy nyomozzanak az ügyben, erről a nyomozásról szól a film. Teljesen bolondok mindketten, imádtam. Nem árulom el a végét, de még a közepét sem, hogy történik-e gyilkosság? Mind a három színész (a nő, a férje és a szomszéd) szuperul játszik. Voltak benne olyan részek, ami nem való egy tizenkétéves gyereknek (párkapcsolati problémák stb.) de nem volt zavaró. Nagyon tetszett Boninak is.
A filmben megjelenik Hitchcock, interjút ad a női főszereplőnek (aki a jelenetet persze csak elképzeli). Ha jól értettem, az egészet mesterséges intelligenciával készítették, Z-nek ezzel a résszel voltak fenntartásai. Szerintem pedig ez inkább a jól sikerül jelenetek közé tartozott (igaz, az egész film jól sikerült, szerintem), de értem, hogy az elvet kifogásolja.
Nagyon jó kedvűen jöttünk ki a moziból. Főleg, hogy egy hajszálon múlt, hogy nem a Super Marióra ültünk be!
2026. április 4., szombat
Egy új olvasó: Bonifác
Tegnap Boninak nem volt suli, én viszont dolgoztam. Igaz, csak félmunkaidőben, így volt alkalmunk elmenni moziba, és kicsit olvasni is napközben. Amikor a nappaliban ültem, könyvvel a kezemben, Boni zavartan bekukkantott, és tudatta velem, hogy ezt a röpiratot (felmutatta) el fogja olvasni. Örültem, mert régóta mondom neki, hogy olvassa el (majd írok róla).
Visszatemetkeztem a saját könyvembe, amikor hirtelen gyanút fogtam. Ez a röpirat a dolgozószobámban hevert, az íróasztalon (hogy írjak róla). Utánamentem, egymásba botlottunk a küszöbön, Boni épp jött kifelé.
Benéztem a szobába: a számítógépem nyitva, a böngészőben a blogom. Beleolvasott! - esett le rögtön. Azért lobogtatta zavartan a röpiratot, figyelemelterelésből!
Vajon fog-e valamit mondani, kérdezni. Érdekes, és jellemző, hogy nem kérdezett konkrétan rá semmire, viszont ezerféleképp tudtomra adta, hogy olvasta. A mozi után odasündörgött hozzám és megkérdezte, hogy a Boniface az tulajdonképpen magyar vagy francia név? Később hangosan énekelgette: Boni vagyok! Boni vagyooook! Majd rámnézett: és te ki vagy?
Este elmentem futni, és mikor hazaestem, és leültem a nappaliban, odarohant a kanapéhoz. A hátára feküdt, felemelte a lábait, és rárakott egy könyvet - pont úgy, ahogy a fotón, amit a múltkor közzétettem róla! Utána felállt, és azt rikoltotta: Majmoké a világ! A verset elolvastattam és megtanultattam vele még a múltkor (majombakák helyett majombabákat tanult meg, olyan cuki!).
Vacsi közben végül én mondtam meg neki, hogy ugye tudod, hogy a Boni te vagy? Akkor már megoldódott a nyelve, bólintott, hogy igen, kérdezte, hogy mi ez a blog, miért írom. Végül is semmi olyan nincs itt, amiről nem akarom, hogy tudjon, kivéve talán azt a rész, amit Gabriel anyukájáról írtam. Boni előtt nem akarom a nőt kritizálni.
Ma reggel, indultunk szolfézsra, Z. puszit adott épp neki, amikor valszeg eszébe jutott Boninak a múltkori posztom. Mi idegesít a férjemben? - kukorékolta, majd vidáman Z-hez fordult: Tudod, hogy a mama megírta az interneten, hogy nem fejezed be a mondataidat?!



