Tengeröböl

Tegnap megnéztem ezt a filmet, amelynek témája: milyen elvárásokat támaszthat egy társadalom a szülőkkel szemben. A téma nagyon érdekelt, mert rendszeresen napirenden van itt Franciaországban, sokkal tágabb értelemben is, azaz hogy ráerőszakolhatjuk-e az emberekre a demokrácia univerzálisnak kikiáltott értékeit. Ennek illusztrálásához a rendező egy olyan család történetét mutatta be, akik az ún. hagyományos családmodell szabályai szerint nem riadnak vissza egy pár pofontól, elfenekeléstől sem. Szabad-e ilyet tenni, teszi fel a kérdést a film. Dönthetünk-e mi magunk arról, mi történik a családon belül?

A film elég hosszú volt, jól megválasztott színészekkel, feszültséggel, de mégis úgy éreztem, hogy nyitott kapukat dönget. Persze, hogy a fenti kérdésekre egyértelmű a válasz: nem, nem csinálhatunk bármit egy gyerekkel, és igen, a testi fenyítés minden formája tilos. Ennek ellenére ez sem fekete-fehér, és itt is vannak fokozatok, mint annyi mindenben a nevelés terén. Nyilvánvalóan egy figyelmeztetés elég lett volna a szülőknek az elején, és természetesen van rosszabb és súlyosabb bántalmazás is egy atyai pofonnál; például elválasztani a gyerekeket egymástól, szülőktől. A norvég hatóságok karikatúraszerű rugalmatlansága oda vezet, hogy nincs az a néző, aki ne a szülőknek adna igazat. Főleg, hogy a bántalmazottnak vélt gyerekek sokkal kiegyensúlyozottabbnak állítja be, mint a norvég értékek szerint nevelt szomszéd kamaszlányt.

Mindenesetre elgondolkodtató volt nagyon. Például a tárgyaláson az a párbeszéd, amikor a pedagógus a vád tanújaként elmondta, hogy az egyik (ovis) tanítványa kijelentette magáról, hogy ő leszbikus. Erre a kislány (a megvádolt szülők egyik gyereke, akik a film szerint evangelisták) azt válaszolta, hogy a homoszexualitás a Biblia szerint bűn. 

- Mindenkinek joga van ahhoz, hogy beszéljen a saját szexuális orientációjáról! - kommentálta felháborodottan a norvég pedagógus.

- És ahhoz miért nincs joga senkinek, hogy a vallásáról beszéljen? - vágott vissza a szülők védője.

Sok minden nem volt világos egyébkent. INNENTŐL SPOILER: A film szándékosan nyitva hagyja a kérdést, hogy mitől lett a kislány arca véraláfutásos. Nem tudjuk meg, hogy megbántak-e valamit a szülők. Hogyan tudtak elmenekülni a végén. Mi lett volna ha a büntetőeljárásban elítélik a szülőket, ill. hogyan lehetett volna elképzelni egy ilyen szcenáriót. Miért nem lett írásos nyoma a polgári peres eljárásnak?!

Sulikezdés

Mennyire könnyű így mindennel kész lenni, mindent észben tartani, megszervezni, elintézni, megfőzni, megvenni - hogy nem dolgozom! Megy, mint a karikacsapás! Megvan minden könyv, tornacipő, iskolacucc. Pólók kivasalva, szoba összepakolva, órarend kifüggesztve, házi koszt megfőzve (minden nap), Boni kedvenc sütijei megsütve (és a barátjáé is), idegeim kisimulva, programok megszervezve, üzenetek megválaszolva, és még olvasni is van időm. Nagyon élvezem a háztartásbeli anyuka szerepét.

Két dolog aggaszt a tanévvel kapcsolatban, amikor majd már dolgozni fogok: Az egyik, hogy Boni minden nap nyolckor kezd, és hétfőn egészen 17 óráig nehéz órái lesznek, utána pedig 19 óráig szolfézs. Azaz hétvégén a keddi házijait is meg kellene csinálni, és vasárnaponként korán kellene őt az ágyba imádkozni.

És ide kapcsolódik a másik félelem: elkezdődik ez a mindennapos hálátlan hajcsárszerep, amit mi, hülye szülők önként magunkra vállalunk. Ez azzal jár, hogy ott vagyunk a gyerek mögött, és következetesen és felváltva hol tiltunk, hol követelünk; szép szóval, zsarolással, veszekedve, kedvesen…jajj.

Két éve ilyenkor még lelkesen jött haza az iskolából, idén viszont már csak nagyokat legyint, ha a suli szóba kerül. Azt jelenti ez a legyintés, hogy hagyjatok már békén, a suli úgy, ahogy van, egyrészt szar (+kamaszos sóhaj és szemforgatás), másrészt kirázom a kisujjamból (+pökhendi hangnem). Felolvastam neki Esterházyit, mely szerint a puszta tehetség egy ideig elég, aztán majd nem lesz elég, később viszont már egyszerűen nevetséges lesz… kitessékelt a szobájából.

És mint megtudtuk az idei év eredményei már beleszámítanak!

Konok, kegyetlen szenvedéllyel

Számos (vagy számtalan?) élménnyel, ötlettel, tervvel és egy jó adag tettvággyal érkeztünk haza pár napja. Azóta betemetnek a tennivalók, azt sem tudom, mihez kapjak, hol kezdjem el, milyen listát írjak, de lassanként sikerül valamennyire visszarázódnunk. Igaz, nagyon nosztalgikus hangulatban vagyunk az elmúlt nyár miatt. 

Soha nem tapasztaltuk, idén döbbenten láttuk: a ház kertjében, az előttünk lévő téren, a botanikus kertben, mindenhol kiégette a füvet a nap. Noha az idő most teljesen normális (23 fok, gyakori eső), de képet kaptunk róla, hogyan gyilkolt és gyújtogatott a nyár, amíg nem voltunk itt. Számomra ez is hozzájárul a nosztalgiához: lesznek-e még régi nyarak? Lassan harminc éve élek Nyugat-Európában, és évtizedekig fáztam nyáron.

Holnap sulikezdés. Gabriel anyukája írt, hogy valamiféle furfangos módon ki lehet deríteni az interneten, melyik osztályba sorolták a gyerekeket, és hogy Gabriel a B-ben lesz. Boni melyik osztályba fog járni, kérdezte.

Nagy nehezen én is megtaláltam az infót az internet egy eldugott bugyrában, soha nem találtam volna ki, hogy ott található (sőt, eszembe sem jutott keresni). Boni C-s lesz. Nagy megkönnyebbülés ez nekem, de nem tudom, Boni hogy áll ezzel a gyerekkel. Szerintem ő szeretett volna egy osztályba járni vele. Mindenesetre az előbb megkérdeztem tőle, akarja-e tudni, de azt válaszolta, inkább megvárja a holnapot.

Rémálmaim

Én a visszatérő rémálmaimban általában egy metró bejáratánál állok, és a metrótérképet tanulmányozom. A-ból B-be kell eljutnom, több átszállással. Kinézem az irányt, a járatot és a megálló(k) nevét, ahol átszállni tervezek, majd felszállok.

Amikor megérkezem, rémülten veszem észre, megint egy metrótérkép előtt állva, hogy rossz helyen vagyok, egy másik megállónál jöttem fel.

Újratervezem az utat, és ismét felszállok. Mondanom sem kell, megint rossz megállónál jövök fel. EGÉSZ ÉJSZAKA azzal próbálkozom, hogy eljussak az úti célomhoz - EGYSZER SEM sikerül. Minden próbálkozás előtt reménykedem, majd egyre csüggedtebb, frusztráltabb és ijedtebb leszek. 

Egy másik variáció szerint liftben vagyok, és a (mondjuk) 13. emeleten kell kiszállnom. Egyszer túlmegyek, egyszer nem megyek elég magasra, de mindig elrontom. Egész éjjel hasztalan liftezek, egyre idegesebben.

Tegnap egy metrós játékkal jatszottunk (ilyen UNO-szerű, londoni metróállomásokkal, Mind the Gap a neve), erre ma éjjel megint metróztam. Még most is látom magam előtt a két megállót, az egyik valami lila vonalon, a másik egy zöld vonalon helyezkedett el, és basszus, nem találtam el egyikből a másikba!

Atzö nekszt rundabu

Egész délelőtt telefonálgattunk a biztosítónak, hogyan tudnánk továbbmenni, amíg az autót javítják. A biztosító nem talált nekünk a közelben (de még a távolban sem) bérelhető autót, ezért elfogadtuk azt a megoldást, hogy vonattal megyünk tovább. Összecsomagoltunk, és délre visszamentünk a szervizbe, hogy leadjuk az autót, és hogy az út szélén megvárjuk a taxit, ami elvisz minket a legközelebbi pályaudvarra.

A szerelő már várt minket, és nagy meglepetésünkre azt mondta, hogy mehetünk Genfbe tovább az ő autójával, azzal amit a szállodáig adott kölcsön nekünk. Nagyon rendes volt tőle, de ha ezt az előző napon mondja, nem is kellett volna megszállnunk ott, mehettünk volna egyenesen tovább! Na mindegy, Z. nagyon örült, nem akarta ezt a kényelmetlen vonatutat végigcsinálni. Én egy kicsit csalódott voltam, mert mar elterveztem, hogy két nap múlva én egyedül megyek vissza vonattal a kocsiért, nyugiban (a kölcsönautót nem mertem vezetni).

Átpakoltunk mindent az új autóba, és útközben megint beugrottunk a barátnőmékhez ebédelni, ezúttal sokkal jobb hangulatban. Legalább annyi előnye volt az esetnek, hogy többször is találkoztunk. A kölcsönautóhoz amúgy nem írtunk alá semmit, egyszerűen elhoztuk, a szerelő azt mondta, száz frankot számít majd fel érte. A hegyi falu szállodáját nem tudtuk már lemondani, mert a Bookingon foglaltam, én hülye (levontam a tanulságot), így mind a három éjszakát buktuk. Sokba került ez a kaland.

Este értünk Genfbe, de mivel a sogórnőmék két nappal későbbre vártak, nem is volt otthon senki. Az úton azon nevettünk, hogy a telefonom GPS-applikációja meghülyült, és időnként egyetlen félmondatot angolul mondott, francia akcentussal. Magyar átírással valahogy így hangzott: atzö nekszt rundabu, majd folytatta franciául. Egy idő után rájöttünk, mit mondd: at the next roundabout. De miért?! És miért csak néha?! Az informatika rejtélye.

Estére már olyan fáradtak voltunk, hogy csak bedőltünk az ágyba. Reggel gurultunk a nevetéstől, amikor Z. elmesélte (és el is mutogatta), hogy éjszaka felébredt, és nem tudta, hogy hol van. És mivel tök sötét is volt, nem tudta, hogyan es hol kellene kimennie a szobából WC-re. Végig kellett tapogatnia a bútorokat, hogy ráleljen az ajtóra! (Le is vert közben egy poharat.)

Ma reggel telefonált a szerelő, hogy kész a kocsi, Z-vel 10-kor útnak indultunk, Boni pedig a sógornőméknél maradt. Rendben átvettük a kocsit, kifizettük a rengeteg pénzt, csak remélni merem, hogy nincs többe a hús, mint a leves. Újból megálltunk Petráéknál, és most épp visszafelé tartunk. Összesen 800 km-t teszünk ma meg, még van hátra valami háromszáz…

Total kaputt!

Úgy terveztem a hazautat, hogy Salzburg érintése (és megnézése) után eljutunk a francia Alpokig, ahol eltöltünk három éjszakát. Boni kérte még februárban, hogy menjünk el abba a faluba nyáron, ahol síelni szoktunk. A tervek szerint utána hét napot töltöttünk volna Genf mellett a sógornőméknél. 

Ehelyett ezt a posztot egy svájci faluban írom!

Az történt, hogy Boni és Z. szívesebben maradtak volna a Dunakanyarban, én meg beláttam, hogy ha három emberből kettő maradni akar, akkor maradni kell. Lemondtam a szállodákat, és három plusz (isteni) nappal megtoldottuk a hat hetet. Igaz, akkorra már Boni épp kedvet kapott Salzburghoz... Amúgy lehet, hogy nem is egy augusztusi szombaton kell Mozart szülőházát megnézni, nem tudom, húsz éve voltam utoljára.

Újraterveztük az utat; Münchenben foglaltunk szállást egyetlen éjszakára, innen mentünk volna rögtön a francia falucskába. Reggel korán keltünk, időben elindultunk… majd Svájcba érve elromlott a kocsi! Délre a barátnőmékhez voltunk meghívva ebédre (épp útba estek!) és Z. minden pillanatban azt hitte, nem visz el a kocsi odáig. 

Végül sikeresen megérkeztünk, bár az autó rettenetes hangokat adott ki és nem gyorsult eléggé. Képzelhetitek, milyen hangulatban ebédeltünk így, pedig annyira vártam már ezt a találkozást. Fogalmunk sem volt, mit csináljunk. Kockáztassuk meg a további 500 km-t? De mi van, ha végleg megáll az autó? Mondjuk pont egy alagútban? 

Végül a barátnőmék javaslatára elmentünk egy ismerős autószerelőhöz, aki még franciául is beszélt egy kicsit. De a lesújtó diagnózist még az én némettudásommal is megértettem: Die Kuplung ist total kaputt! Javasolta, ne kockáztassunk további kilométereket, nem fog menni. Kicseréli az egész szerkezetet csütörtökre, de kérdezzük meg a Peugeot márkaszervíznél, esetleg ők előbb is elkészülnek. Az ár horribilis, majdnem kétszer annyi, mint Franciaországban. 

Az egész délutánt nála, ill. a Peugeot-nál töltöttük, azon filózva, hogy mi legyen. Érdemes-e rákölteni erre az autóra ennyi pénzt? De ha nem, akkor mit csináljunk? Vontassuk el? De hova?  A csomagtartó tele van könyvekkel, borokkal, lekvárral, dióval, csalamádéval, benne van a gitár, a csomagjaink, egy adag szennyes is. Vonattal macerás lenne továbbmenni. Az aznapi szállodafoglalást (francia hegyi falu) buktuk. Nagyon bosszantott, mert alig szoktam olyan szállodát lefoglalni, amit nem lehet lemondani, és ez pont ilyen volt. 

Végül úgy döntöttünk, hogy megjavíttatjuk a szimpi autószerelővel csillagászati áron az autót, aki adott is kölcsön egyet, hogy eljöjjünk a legközelebbi szállodáig. Itt töltöttük az éjszakát. Megvárhatnánk itt is, amíg kész lesz a kocsi, de nekem holnapra be kell szereznem a reumainjekciómat, és még nem néztünk utána, hogy Svájcban lehet-e venni ilyet egyáltalán. És milyen áron. A francia hegyi falut már valszeg nem látjuk, de Genfbe talán még el tudunk jutni.

Éjszakák

Amikor az a nagyon kegyetlen forróság volt a múlt héten, rászoktam arra, hogy átmegyek a szüleim kertjébe aludni. Van ott egy minden oldalról nyitott, ill. szúnyoghálóval védett szalétli a kert egyik oldalában, akkora, hogy pont elfér benne egy kihúzható kanapé és egy asztal. Ott szoktunk napközben társasozni, és oda viszem át esténként a cókmókomat. 

Istenieket alszom ott! Teljes a sötét és a csönd - akartam írni, de ez így nem igaz, mert fekve rálátni a körben lévő fákra, amelyek a sötétkék ég előtt feketének látszanak, és látni a csillagokat is (ha felveszem a szemüvegemet). És azok a hangok! Ciripelnek a tücskök, a távolban kutyaugatás hallatszik, a szél fújja a fákat, de a legegzotikusabb és legirodalmibb nesz a túlparton elrobogó vonat hangja, amit a Duna felhangosítva visszaver. Olyan érzése van az embernek, mintha a vasút még mindig fontos és megkerülhetetlen közlekedési eszköz lenne, hiszen lám, még éjszaka is jár. Zola, Agatha Christie, Fekete István jut eszembe.

És vannak azok a zajok, amelyektől frászt kapok: egy gyümölcs félelmetes puffanással leesik a földre, valami állat megy el a közelben (remélem, nem patkány), bogár koppan. Ennek ellenére (vagy pont emiatt) hamar elalszom, és ha éjjel vagy hajnalban megébredek, a kék különböző árnyalatait látom az égen. Hajnal felé pedig: fázom. Újabban imádom az érzést.

Reggel, azaz most, isteni kávéillat száll felém valamelyik szomszéd felől. Mindjárt felkapom a paplant és sietve megyek is át a kisházba Boniékhoz, mert pisilnem kell. Nem tudom, mit gondolhatnak a szomszédok, egyszer még a szemmaszk is  a nyakamban lógott, amikor papucsban-pizsamában vonultam az utcán.