Baguette és rozskenyér

Tegnap a szórakozott professzor férjem bebizonyította, hogy mennyire gondoskodó természet – azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek!

Reggel elkísértem Bonit a suliba, és hazafelé beugrottam a pékségbe. De mivel tegnap esős és borús idő volt, nem vettem baguette-et. Ez meglepőnek tűnhet, de nem az: esős időben ugyanis sokkal sötétebbre sütik őket. Szerintünk így szinte ehetetlen, már-már oda is vannak égetve. Ha már ott voltam, beálltam viszont a sorba, mert akartam venni magamnak rozskenyeret, ami minden időjárási körülmény között ugyanolyan, és gondoltam, majd baguette-ért később lemegy Z. az ötven méterre arrébb lévő másik pékségbe (ahol nem passzintják a sütés idejét a meteorológiához, és ahol nincs a kedvenc típusú rozskenyerem). Hazajöttem, kezemben a mondott rozskenyérrel, és szóltam Z-nek, hogy:

– Nem vettem baguette-t, mert esik, de nem akartam átmenni a másikba, mert vettem magamnak rozskenyeret! 

Az előző bekezdésben leírtak alapján ez világos, nem? Igaz, az ok-okozati következményt időben felcseréltem, és olyan burkolt információkat kellett kikövetkeztetni, mint hogy (1) elfogyott a rozskenyerem (hetente-kéthetente szoktam venni) és hogy (2) nem volt időm két pékségben sorban állni. De levezetve és röviden így néz ki a két posztulátum és korollárium:

1. Ha eső → rossz baguette 

2. Ha rozskenyér → nincs jó baguette

Boni simán megértette volna. Z viszont csak annyit hallott, hogy NINCS KENYÉR, és nem szúrta ki a szemét a rozscipó sem, ami ott virított az asztalon.

Két óra múlva lement baguette-ért a másik pékségbe, majd beugrott az elsőbe, hogy vegyen nekem egy hatalmas rozskenyeret, olyanra szeletelve, amilyenre szeretem. (Most tele van velük a mélyhűtő)

Imádom, hogy ilyen figyelmes, ugyanakkor megőrjít, hogy ennyire figyelmetlen! 

 

Részletkérdés

Boniék I. Szulejmán szultánról tanulnak, aki 1526-ban elfoglalta Magyarországot. Figyelmeztettem Bonit, hogy nehogy ezt írja be a dolgozatba, mert ez így nem igaz: csak Magyarország egy részét foglalta el. Kisebbfajta vita kerekedett a dologból, Z. ugyanis azt javasolta, hogy inkább azt írja a dolgozatba, amit a tanárnő mondott és ami a tankönyvben szerepel, én viszont kötöttem az ebet a karóhoz. Hiszen csak jobban tudom már! Érintettként! Aki amúgy egész gyerekkorában úgy tudta, hogy mi védtük meg Európát a töröktől.

Már azon gondolkodtam, hogy milyen e-mailt fogok írni a tanárnőnek, ha Boni válaszát nem fogadja el. Arra értelemszerűen nem lehet hivatkozni, hogy én így tanultam. Internetes oldalakra sem. Előkerestem tehát egy francia nyelvű könyvet Magyarország történetéről. Még Magyarországon vettem egyszer Z-nek, magyarok a szerzők, a könyv fordítás. Na, majd erre fogok hivatkozni, gondoltam.

Meg is mutattam Z-nek a vonatkozó részt: egy térkép alatt szó szerint szerepel, hogy három részre szakadt Magyarország.

– Na látod, hogy nem az egész országot foglalták el! – kiáltottam diadalmasan.

– Hmmm... és ez itt – mutatott rá a férjem Erdélyre – ez ma már nem Magyarországhoz tartozik, ugye?

– Hát ma már nem – ismertem el kelletlenül.

– És ez – kérdezte tovább, Felvidékre mutatva – ma már ez sem magyar terület, vagy igen?

– Nem, ma már az sem magyar terület – vallottam be.

– Hát... akkor szerintem nyugodtan kimondhatjuk, hogy az egész Magyarországot elfoglalták – zárta le a vitát a francia, a felvilágosodás megteremtője, volt gyarmatosító, két világháború győztese, az EU alapító atyja és atomnagyhatalom.

N vagy L

Az alábbi beszélgetés után eszembe jutott, hogy folyamodványt szeretnék benyújtani a Magyar Tudományos Akadémia nyelvhasználati csoportjához:

– Mit mondtál, mikortól leszel szabin? JúNi?

– Nem, dehogy, júLi! 

– Nem hallak jól, júúúLLLi?

– Igen, júúúLLLi!

– Ja jó, mert már azt hittem, júúúNNNi... 

Javaslatom célja ennek a sajnálatos etimológiai malőrnek a helyrehozása, amelynek következtében egyesek folyton elfelejtik és összekeverik, mikor utazunk Mo-ra, mások meg nevetséges módon kénytelenek fejhangon megnyújtani ezt vagy azt a magán- és mássalhangzót.

Nevezzük át valamelyik hónapot a kettő közül!

De úgy, hogy soha többé ne kellnen a bolondot játszanunk, kiabálnunk vagy idétlenül artikulálnunk, hogy n vagy l.

Amúgy nem is értem, hogyan fejlődhetett ilyen hülyén hasonlóvá ez a két szó. Teljesen szembemegy azzal a városi legendával, hogy a nyelv gazdaságos és felhasználóbarát, hát nem az! Miért nem választódott ki természetes úton az egyik szó, a másik helyett meg miért nem talált ki a népetimológia egy újat?

Javaslatom: január, február, március, április, május, június, FITYFIRITTY, augusztus, szeptember, október, november, december.

Boni javaslata: január, február, március, április, május, júNINI, júLILI, augusztus, szeptember, október, november, december.

Meghúzzuk szilóval!

Petra barátnőm mondta, hogy milyen béna a világ, miért nem úgy működik, hogy ha az embernek ablakra van szüksége, akkor elmegy az ablakoshoz, kér ablakot, és akkor neki azt jól megcsinálják. Ehelyett miért van az, hogy ablakosokat hívogat, akik már eleve egymásnak ellentmondó infókat (és árakat) adnak, aztán meg olyan árajánlatokat küldözgetnek, amelyek köszönőviszonyban sincsenek azzal, amit a helyszínen megbeszéltünk. Mondjuk nincs benne a szúnyoháló, és amikor szólok (mert ugye rólam van szó ebben az egész sztoriban), akkor küldenek egy újat, szúnyoghálóval, abban viszont nincs benne a hegesztett vízvető, és amikor azt is kijavíttatom, akkor az ablak márkája a fedlapon más, mint magában az árajánlatban... („Ja, az bennemaradt, amikor copy-paste-eltem, ne tessék figyelembe venni!”)

Egyébként vicces az egészben, hogy mint egy varázsigét ismételgetik konokan minden felmerülő problémára, hogy: Meghúzzuk szilóval! Ezt bármilyen kérdésre válasz lehet. pl. hogyan rögzítik a fatokhoz a keretet, miként csinálják meg a külső takaróléceket a második emeleten (NEM FOG-E KIESNI AZ EMBER), le lesz-e szigetelve a félköríves rész stb. stb.

Most két ablakos céggel tárgyalok, az egyik azért szimpi, mert a szegről-végről rokon a fiú, aki náluk dolgozik, a másik pedig azért szimpi, mert kétszer is kijött felmérni. Az első azért nem jó, mert rosszabb minőségű ablakokkal dolgoznak, a másik pedig azért, mert előre kérik szinte az egész összeget. 

Miután összeült a családi kupaktanács (ami engem és a papámat jelenti) abban egyeztünk meg, hogy megcsináltatjuk a második ablakossal (azzal, aki előre kéri a pénzt) de először csak az egyik ablakot. Igazából az lett volna jó, ha a saját szememmel láthatok egy ugyanilyen százéves házban egy ugyanilyen félköríves, kétszárnyú műanyag ablakot (nyílászárót kellene írnom a szóismétlés miatt, de nem bírom ezt a szót), azt megnézhetném-megtapogathatnám, és ennek ismeretében rendelném meg ugyanolyanra az enyémeket. De sajna ilyet nem találtam. Pedig biztosan nem én vagyok az egyetlen a világon ebben a helyzetben. Na mindenesetre ezért gondoltuk azt, hogy először megcsináltatjuk az egyik ablakot, megnézzük, milyen lesz, és úgy intézzük a továbbiakat.

Olyan érdekes amúgy, hogy miért gondolja azt az ember, – főleg a papám egyébként, de részben én is –, hogy magyarázkodnia kellene olyasvalami miatt, amihez tulajdonképpen minden joga megvan. Mert a papám csomó érvet felhozott, hogy mit mondhatnék ennek az ablakosnak, miért csak egyetlen ablakot csináltatunk elsőre. Például, hogy nem akarok milliókat kifizetni rögtön. Sőt, nem csak érvet, hazugságokat is javasolt. Hogy mondjam azt, hogy nincs pénzem. Hogy a francia férjem ellenzi. Hogy az apám ellenzi.

Holott nem hogy hazudnom nem kellene, de magyarázkodnom sem! 

Mindenesetre jó pontként könyvelem el, hogy amikor felhívtam tegnap az ablakost, hogy készítsen egyetlen ablakra árajánjatot, akkor semmi negatív megjegyzést nem fűzött a kérésemhez, sőt, azt mondta: Nagyon jó ötlet! Majd meg tetszik látni, milyen szép lesz, és akkor a maradék ötöt is nálunk tetszik majd megrendelni! 

Rossz pont (a segédigés udvariassági formulán kívül, amit szintén nem bírok): azóta sem küldte az árajánlatot... 

 Más: szokatlanul korán jött a kánikula idén. Ezt a salit úgy ettem meg uszoda után, hogy előtte megcsináltam és beraktam a hűtöbe. Istenien esett! (Normális esetben a sütőbe szoktam berakni az uszi utáni ebédemet, hogy mire hazaérek, meleg legyen.)

Budapesti emlékek

– Mama, te szeretnél híres lenni?

– Éééén? Juj, dehogy – rémüldözöm. – Szegény Erzsébetet is mindig annyira sajnáltam! – teszem hozzá, de nem tudom, miért éppen II. Erzsébet jutott eszembe a sok királynő és uralkodó közül.

– Erzsébet? Az ki? – kérdezi rögtön Boni, de mire eszembe jutott, hogy talán csak a francia nevét ismeri, már ki is szaladt a számon a kérdés:

– Nem tudod, ki volt Erzsébet?

– Körút?! 

Két érdekes gondolat a mesterséges intelligenciáról

Sajnos egyik sem az enyém, a rádióban hallottam:

Az AI használata állítólag klasszisokkal javítja az egyén teljesítményét, de a közösségét nem. Ez ellentmondásnak tűnik, de a szakértők szerint nem az: egyénileg mindenkinek az az érzése, hogy zseniális eredményekre, megoldásokra és ötletekre bukkant az AI segítségével, ha azonban az egyének összességét vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy mindenkinek ugyanaz jutott eszébe. Nem tudom, igaz-e, de talán fontos ismerni ezt a meglátást, mielőtt azt gondolnánk magunkról, hogy szárnyakat kaptunk.

A másik érdekességet egy olyan írónak szegezték neki (kérdésként), aki látványosan és következetesen elhatárolódik mindenfajta AI-használatról a művészi kifejezésben, sőt, ha jól emlékszem, egy olyan címkére is tett javaslatot, amely a könyvek elején kijelentené, hogy az író nem használt hozzá mesterséges intelligenciát. Ezt nem tudom, hogyan lehetne ellenőrizni egyébként. Mindenesetre a rádiós újságíró, ekkor már eléggé ingerülten, feltette neki a kérdést, hogy oké, hogy nem használ még ötleteléshez, infók felkutatásához sem AI-t, de szövegszerkeszőt azért használ a könyvei megírásához?

És tényleg, hiába jelenti ki az író, hogy az AI (bármilyen) alkalmazása módosítja az agytevékenységeket, ezáltal pedig a végeredményként keletkező művet – de nem teszi ugyanezt (kisebb mértékben persze) a Word is? Szerintem igen. Máshogy írunk (fordítunk) szövegszerkesztővel, mint kézzel, papíron: sokkal könnyebb részeket kivágni, betoldani, a szöveget átolvasni, a szövegben keresést végezni stb. Már a szövegszerkesztő is egyfajta segítség, mankó ahhoz képest, ahogy a mondjuk a 19. században írtak. 

Ebből persze nem következik az, hogy bárki is legitimálná az AI-val írt (vagy fordított) regényeket (bár nekem erről van egy sarkos véleményem...), de az sztem elmondható, hogy az alkotás folyamata igenis megváltozott, változik. Már ez a meginterjúvolt író sem ír olyan autentikus módon, ahogy mondjuk Proust, aki, miután megölte az egyik szereplőjét az egyik részben, ezt elfelejtvén, a következőben ismét szerepeltette. De hát érthető: nem volt még CntrF!

Ki ugrat kit?

- « Rémusz bácsi a barackot ette, a Kisfiú meg a körtét » - mesélem Boninak az esti mesét. - Te melyiket ennéd szívesebben: a barackot vagy a körtét? - jut eszembe a fontos kérdés.

- Mi is az, hogy barack? - néz rám bociszemekkel. Lehetetlen megtippelni, hogy bolondozik vagy komolyan beszél. Folyton palira vesz, ugyanakkor nem tudhatom, mi van egy ilyen kétnyelvű gyerek fejében. Na, majd kiderítem, gondolom.

- Fraise! (eper) - próbálom kiugratni a nyulat a bokorból.

- Fraise?! - megdöbbenése őszintének és totálisnak tűnik.

- Igen, fraise - válaszoltam, kicsit ijedten, hogy most ezt tényleg nem tudja, ugyanakkor röhögnöm is kellett a meglepődött fején. Végül mégis én jártam túl az eszén, haha!

- Nem, a fraise az retek!!! - kiáltja diadalmasan, kuncogva.

- Eper! - javítom ki a nevetéstől már guruló gyereket. Most tudja vagy nem tudja?! - Na akkor eszedbe jutott, mi az a barack?

- Nem! - hahotázik - Melon? (sárgadinnye) Pastèque? (görögdinnye) - Kajánul lesi a reakciómat.

- Pêche! - mondom meg végül a választ, anélkül, hogy rá tudtam volna jönni: végig hülyéskedett-e, vagy csak egy kicsit, esetleg teljesen őszintén kihagyott a memóriája egy-két pillanatig…

 

A vasárnap reggeli paic után úgy érzem, a baracknál kihagyott az agya, de az epret és a retket tudta (és jó színész)