Hogyan vesszünk össze mindenkivel, egyszerre?

Sikerült ugyanazon konfliktus minden érintettjével összevesznem: Bonival, az apjával és Barbarával (Gabriel anyja). Kicsit orrolok a tanárnőre is, aki feladta a gyerekeknek, hogy háromfős csoportokban dolgozzanak egy (hétfőn prezentálandó) kiselőadáson anélkül, hogy erre az iskolában idejük és lehetőségük lenne. Tehát iskolán kívül kell megoldani ezt három olyan gyerekkel (Boni, Gabriel és egy turbulens Martin nevezetű), akik ki sem látnak a sok különórából és családi programból. Hogyan, mikor csinálják meg? Hogyan lehetne összeegyeztetni miniszteri azsendájukat?! 

Mindenkinek van egy kis igaza. Barbarának abban, hogy nyilván nekünk, anyukáknak kell megoldanunk, hogy a gyerekeink találkozhassanak. Bár ez a pont vitatható. Mindenesetre fogta magát, és szétosztotta a három gyerek között az elvégzendő feladatokat. A tanárnő egy öt pontból (három gyerekre!) álló vázlatot készített a kiselőadáshoz, ezt a Barbara a úgy oldotta meg, hogy az első és a harmadik ponthoz beírta a saját gyereke nevét, a másodikhoz a Martint, a negyedikhez a Bonit, és az ötödikhez mindhármójukat.

Itt Z. elvesztette a fonalat, vele emiatt (is) vesztem össze. Őrület, hogy ha kicsit is koncentrálni kell, már kikapcsol az agya!

Szóval Barbara kiosztotta a gyerekeknek a kiselőadás részeit azzal az instrukcióval, hogy péntekig (holnap) készítsenek PPT-t, amit a Martin a hétvégén egybegyúr, majd hétfőn ebédszünetben elpróbálják. 

Tegnap végre leültettem Bonit, hogy csinálja meg a ráeső részt, és kiderült, hogy ő ezt a részt nem akarja megcsinálni. Tényleg a legnehezebb rész volt az övé, megértem, hogy idegenkedett tőle, plusz az is zavarta, hogy ez így önkényesen lett ráosztva. Leordított minket ebédnél, hogy ő ezt nem csinálja.

Következő konfliktus: erre az ordibálásra én azt mondtam neki, hogy oké fiam, akkor én többet nem segítek, és az egész kiselőadás-ügybe nem is szólok bele, menedzseld egyedül, de hozzál jó jegyet. Erre meg Z. és Barbara ugrottak nekem, hogyan hagyhatom, hogy a gyerekem kihúzza magát a közös munka alól.

Tegnap este végül is egy ilyen öszvérmegoldásra jutottunk, hogy ma beszélnek a tanárnővel, pontosítsa a részleteket, és a tanárnő közreműködésével jussanak valamilyen konszenzusra. Gabrielt, a jövendőbeli ügyvédet kértem meg, hogy járjon közbe a nőnél, mert tudtam, hogy Boni nem fog megbeszélést kezdeményezni (az is idegesít, hogy csak otthon áll ki magáért üvöltözve).

Mindenkinek megértem egy kicsit az álláspontját: Barbara, látván a feladat nehézségét, döntött arról, hogy melyik gyerek mit csináljon, és most meg van döbbenve, hogy az egyikük nem végzi el a feladatot. Boni nem akar unalmas résszel bíbelődni, ő erre soha nem vállalkozott, és nem érti, hogy ezt hogyan kényszerítheti rá valaki, aki se nem tanár, se nem résztvevő. De szerintem az is valós érv, hogy mások konfliktusába én magam nem szeretnék belefolyni, hiába a gyerekem az egyik fél. Z-t is megértem valamilyen szinten, hogy a gyerek iskolai nehézségeit nekünk kellene kezelni, főleg, ha két másik gyerek jegye függ tőle. De hogy a tanárnő mire gondolt, amikor ilyen feladatot adott, amelyen már most három felnőtt tépi a haját?! 

Egyébként a téma: Marco Polo, és Boni része: „Ismertess meg az osztállyal egy másik olyan felfedezőt, akit nagyra tartasz, és magyarázd el, miért”. Azt mondja, nem akar másról beszélni, ő a Marco Polóra jelentkezett. Én meg azt mondom neki, hogy emelkedjen felül a sértettségén, valakinek úgy is meg kell csinálnia ezt a szar részt. Még egy részletet is felolvastam neki egy könyvből Sajnovits Jánosról.

Sőt: egy pillanatban végigcikázott a fejemben mint lehetőség, hogy basszus megcsinálom azt a hülye Power Pointot ÉN MAGAM, ehelyett az időrabló és méltatlan civakodás helyett. 

Olvasás, könyvek

Nem szeretném, hogy olyan gyerekem legyen, aki nem olvas szépirodalmat – ezt így durva leírni, pedig így van. Mások gyerekeivel sokkal engedékenyebb vagyok, és ki tudom mondani, hogy az olvasás nem való mindenkinek, de Bonival kapcsolatban szigorú álláspontot képviselek: olvasni KELL. Talán mert szerintem neki tényleg való a szépirodalom. Talán mert szeretem azt gondolni a nem olvasásról, hogy – Atticus Finch szavaival élve – mi nem így éljük az életünket.

Többféle tanácsot szoktam adni neki. Elsősorban azt, hogy bármivel foglalkozzon is később, legyen mindig egy folyamatban lévő olvasmánya, és hogy lehetőleg hetente olvasson el egy könyvet (tudom, ez aztán végképp durva, ez már egyszerűen parancs). Könyv és könyv között van különbség, ne higgyen a ma divatos PC narratíváknak, továbbá a képregény és a manga nem váltja ki a regényeket. Nagyon fontos az is, hogy olvasmányairól tudjon értelmesen és érdekesen beszélni. Próbálom rászoktatni (eddig sikerteleül), hogy ceruzával a kezében olvasson, és jelölje meg a kedvenc részeit, különben utólag nehéz megtalálni bármit is.

Az évek során, főleg az elmúlt hónapokban rengeteg könyvet hagyott félbe, amely gyakorlatnak nem vagyok ellensége ugyan, de ami sok, az sok. Nem tudtam elképzelni, hogy tényleg ne tessen neki egyik sem. Elmagyaráztam pedig, hogy az olvasás nem ad olyanfajta azonnali örömöt, mint a telefon görgetése, és hogy nem szabad az első tíz-húsz oldal után feladni, néha kicsit erőltetni kell. (Persze nehéz dolga van a Harry Potteren felnövő generációnak, ami szinte rögtön izgi.) Figyelmeztetem, hogy ha nem szakít tudtaosan időt az olvasásra, könnyen eltelik úgy egy nap, hogy nem vesz könyvet a kezébe.

A félbehagyási mániája miatt úgy indultunk neki a síszünetnek, hogy nem csodálkoztam volna (viszont eléggé kétségbe lettem volna esve), ha két hét alatt egyetlen könyvet sem olvas el. Szerencsére a suliban feladtak neki egy kötelező olvasmányt (Vendredi ou la vie sauvage, Michel Tournier), amit még a kocsiban befejezett, pedig csak március végére kell. Aztán a sógornőméknél volt egy nagy közös beszélgetésünk a könyvekről és az olvasmányokról, ami szerintem újra elültette benne az olvasás igényét (mert mostanában én hiába papolok mondom neki). Elszaladtak még ott Genfben a boltba, ahonnan Jean-Claude Mourlevat Tomek c. könyvével jöttek haza, ő választotta magának. Ja, mert azt is el kell mondanom, hogy általában én szoktam neki hazacipelni könyvesboltokból meg könyvtárakból, illetve rendelni az internetről azokat a könyveket, amelyekről jókat olvasok vagy hallok.

Síelésre Az éhezők viadalát vitte el, abba bele sem kezdett. Kijelentette, hogy az ilyen típusú könyveket (?) nem szereti (ő kérte karácsonyra!). Egyszer síelés után felkerekedtek az apjával, elbuszoztak (!) a legközelebbi könyvesboltig, ahol megvette a Mourlevat-könyv második részét (kiolvasta), illetve vettek egy csomó Sherlock Holmest (ezeket is) és Tolkient. A Gyűrűk urával évek óta küzd; elkezdi, abbahagyja, elfelejti, újra elkezni, belebonyolódik, megunja, félreteszi, újra elkezdi... most azt állítja, hogy a Hobbitban található térképpel felvértezve be fogja tudni fejezni.

Még a síszünet alatt felhívtuk az itteni könyvesboltot, hogy tegyenek félre nekünk egy példányt a március elején megjelenő új könyvből (egy sorozat harmadik része). Képzeljétek, évek óta próbáltam magam leszoktatni arról, hogy az Amazonon rendeljek könyvet, csak hát olyan praktikus volt. De amióta mosószerillatú könyveket küldenek (valami tárolási hiba folytán, gondolom), azóta inkább kivárom, hogy a helyi könyvesboltban meg tudjam őket vásárolni. Erre az új könyvre hónapok óra vártunk, és mindkettőnk egybehangzó véleménye az, hogy: megérte! Annyira vicces, annyira ütős! Sőt, én azt mondtam Boninak, hogy ha egyetlen ifjúsági sorozatot kellene megneveznem kedvencnek, akkor ez lenne az (második: Baudelaire árvák, harmadik: Harry Potter). Szerintem ez a fiatal írónő egyszer még világhírű lesz!

Hetem (logikai feladvány)

Minden héten meg kell oldanom a következő fejtörőt: egyszer (ideális esetben kétszer) be kell mennem az irodába, és kétszer (ideális esetben háromszor) el kell mennem sportolni: úszni vagy futni. Egy adott nap csak irodás vagy csak sportos nap lehet, a kettő együtt nem, ÉS két sportos vagy két irodás nap nem követheti egymást közvetlenül. Kivétel: délben uszi-este futás két konszekutív napon, ilyen sorrendben OK. További feltételek:

– Irodai napok lehetnek: kedd, csütörtök vagy péntek. A szerda semmiképp sem lehet irodai nap, a hétfő megoldható, de nem ideális.

– Uszodás napok lehetnek: hétfő (nem ideális), kedd, csütörtök vagy péntek (preferált). Végszükség esetén vasárnap.

– Futós nap nem lehet hétfő vagy szerda. A vasárnap nem optimális, de nagyon gyakran rákényszerülök (ma is).

– Hetente egyszer (ideális esetben többször) reggel be kell vennem a vasat. Futás előtt három nappal nem szedhetek vasat. Irodás napon csak végszükség eseten vehetek be vasat (nem ideális).

És ehhez még olyan járulékos nehézségek is jönnek, hogy ha mondjuk napokig esik az eső, akkor nem tudok futni (pocsolyák és sár okán), usziba kell mennem helyette, vagy ha fix időpontban van értekezlet, akkor érdemes aznap bemennem az irodába, illetve ha hétfőre esik egy úszós nap, akkor vasárnap előre kell dolgoznom.

DE! Ilyenkor tavasszal mindig olyan nagy könnyebbség, hogy a késői sötétedésnek köszönhetően hamarosan felszabadul a szerda este a futásra. És ha ezt is beépítjük az algoritmusba, akkor majdnem mindent meg lehet oldani úgy, hogy a legoptimálisabb legyen! (De csak majdnem.)

Virágágy

A királykisasszonyok kaptak egy-egy virágágyat a kertben – olvastam föl Boninak Andersen A kis hableány c. meséjéből. Elképzeltem, ahogy a hableányok különféle színes (új szó Boninak: bíbor) virágokból font ágyon alszanak a szabad ég alatt, ugyanakkor a tenger fenekén, de már olvastam is a következő mondatrészt: azt kedvükre kapálhatták, gyomlálhatták.

Ja! Gyorsan helyesbítettem a mentális képet: nem aludtak a virágágyban, hanem kertészkedtek. Nem mindegy, hogy ki/mi fekszik abban az ágyban!

Epstein

Még mielőtt elutaztunk volna, de már egy picit múlófélben volt az influenzám, meghallgattam pár műsort az Epstein-aktákról, és meglepve vettem tudomásul, hogy a francia rádióban [epstin]-nek ejtik a nevét. Lecsekkoltam a BBC-n, ott is. Hát én erről nem tudtam. Mi itthon eddig teljesen laikus módon [epstájn]-nak ejtettük. De végül is logikus: ha egy amerikai pasinak németes neve van, attól ő még amerikai kiejtéssel használta a nevét. Tehát nem teljesen jó az Einstein-analógia, amivel Boni érvelt, hiszen Einstein Németországban született, később vándorolt ki.

De micsoda polémia született azóta e név miatt! Egy szélsőbaloldali politikus nemrég nyíltan [epstájn]-t mondott, így utalva Jeffrey Epstein zsidó származására. Szerintem azért váltott ki ekkora hűhót az ügy, mert ez a politikus folyton az antiszemitizmus borotvaélén táncol, és nyilván itt is tudatosan akarta felhívni a figyelmet a pedofil bűnöző zsidó származására. Így válik egy fonetikai kérdés kontextustól és feltételezett intenciótól függően ideológiai üggyé. Mert amúgy a kedvenc francia rádiósom (maga is nyíltan zsidó) szintén [epstájn]-nak mondja, mint megfigyeltem, és ez eddig senkit sem zavart.

D vitamin és rossz szájíz

Jaj, istenem, annyira jó hetet töltöttünk a hegyekben! Szuper volt síelni, és egész nap a szabad levegőn lenni. Erről a síszünetről két dolgot is el kell mesélnem: az egyik az, hogy Boni meglepően önállóan közlekedett a sípályákon. Elkóborolhatok? – kérdezgette, amikor felértünk a sífelvonóval, és bármit mondtam is, elkóborolt. Persze ismertük már a pályákat, általában messziről láttuk is egymást olykor-olykor. De ez azért mégiscsak fura ahhoz képest, hogy még pár évvel ezelőttig is folytonos probléma volt az, hogy könyvesboltban, könyvtárban vagy üzletben soha nem akart tőlem egy-két méterre eltávoldoni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha mondjuk egy nagyobb könyvesboltban én a zsebkönyveket akartam megnézni, ő pedig az írószereket, akkor nyavalyogva és duzzogva kivárta, amíg megnézem a könyveket, és utána együtt kellett átmennünk az írószer-részlegre. Egyedül nem ment. Ok, az utóbbi egy-két évben azért kicsit jobb lett a helyzet (ha messziről rámlátott, akkor néha átment), de még most is, a síelés alatt is, ha azt mondtam neki a sílécmegőrzős öltözőben, hogy kint megvárom, mert megsülök, akkor inkább ő is kijött velem együtt.

Ezért teljesen meglepett, hogy egyedül közlekedett a pályákon, felvonókon, ráadásul telefon nélkül (csak egy AirTag volt nála). Sőt, alig bírtam lebeszélni róla, hogy ismeretlen terepen is lemenjen. Amúgy ugyanez a gyerek, ha futni hívom, nagyon ritkán jön el velem, az usziban pedig inkább csak lubickol meg hancúrozik, de nem a távokat ússza, szóval meglepő, hogy a síelést meg ennyire élvezi. Ezen a lenti képen, amit a felvonóból fotóztam, a bal oldalon látható, ahogy fegyelmezetten síel. Még elég fegyelmezett, de már kezd hülyeségeket is csinálni – mindig megállapítom, hogy a kamasz fiúk a legszörnyűbbek a sípályákon (főleg csoportosan).

Minden szuper volt: az időjárástól kezdve (ragyogó napsütés) az oktatón át (már ismertük) egészen a szállásig. Ez utóbbi fél percre volt az egyik sílifttől, kényelmes ágyakkal, jól felszerelt konyhával, úgyhogy én egy hétig azt mondogattam, hogy foglaljuk már le most jövőre ugyanezt, mert ennél jobbat nehezen fogunk találni. Szóltunk is az ügynökségen dolgozó szimpi csajnak, aki fel is írta egy papírra. Eljött az utolsó nap. 10-kor kellett elhagynunk a szállást. Simán sikerült időben összepakolnunk, lecuccolnunk mindent a kocsiba, visszavinnünk a használt ágyneműket, törölközőket stb., leadnunk a kulcsokat, még a szendvicseket is megvettük az útra. Olyan fél 11 tájban mentünk vissza a kocsihoz, hogy elinduljunk, de én megláttam az utcáról, hogy a lakásban már takarítanak.

Az ingatlanügynökségen mondta a csaj, hogy a tulajdonos saját maga takarít ki minden vendég után (ez az opció 60 euróba kerül). Javasoltam Z-nek, hogy kopogjunk be hozzá: egyrészt kíváncsiak voltunk a csajra, mert a neve (Céline) alapján egy velem egykorú nőnek kellett lennie, de az ízléstelen dekorációk alapján (tehén tematikájú képek MINDENHOL – lásd lent –, kolompok, különböző tehenes mintájú edények, rocskák, sajtárok, csuprok és kupák, továbbá kereszthímzéssel készült panorámaképek, szívecskék) legalább nyolcvan évesnek kellett lennie. Azt is el akartuk mondani neki (bár addigra már biztos észrevette), hogy mivel a gumilepedő koszos lett, azt szappannal kimostuk, és kitettük az erkélyre száradni.

Egy kb. velem egyidős nő nyitott ajtót, akit utólag a Céline-nek azonosítottunk be. A nappaliban megláttuk a nyolcvan éves öregasszonyt is, akiről utólag azt gondoljuk, az anyja lehetett. Éppen kalákában takarítottak (hatvan eurós órabérben). Hát maguk nagyon koszosan hagyták itt a lakást! – kiáltotta oda nekünk a háttérből a vén boszorkány.

Azt. Sem. Tudtuk. Mit. Mondjuk. Hirtelenjében!!! Arról szó sem volt, hogy kitakarítva adjuk vissza a lakást, hiszen éppen azért fizettük ki a takarítást, hogy ne kelljen megcsinálnunk. De még így is: levittük a szemetet, elmostuk, eltörölgettük és elpakoltuk az edényeket, a fűtést lejjebb csavartuk, a WC-t leellenőriztük, a bontatlan kajákat a következő lakóknak az asztalra kitettük, a hűtőt kiürítettük, a reggeli morzsáit letöröltük a pultról stb. szóval szerintem civilizáltan hagytuk ott a kérót, úgy, ahogy egy egyhetes használat után ez illő és elvárható volt.

Mivel megszólalni sem tudtuk, a Céline folytatta szemrehányó, sőt, lekezelő stílusban, hogy hát igen, a lakás koszos volt. Leforrázva álltunk ott Z-vel, mint két gyerek. Hirtelenjében csak azt ismételgettük, hogy de hát kifizettük a takarítást! Erre a Céline (még ma is emlegettük ezt a beszólást): Azért legalább összeporszívózhattak volna!

(Nem tudom, átjön-e így leírva, hogy milyen nonszensz lett volna kiporszívózni, ha utána valakinek amúgy is ki kellett takarítania?!) 

Így történt, hogy majdnem lett jövőre is szuper (a maga nemében esztétikus) szállásunk, aztán sajna az utolsó 15 percben meghiúsítottuk a saját tervünket!

Sztereotípiák

- Egy indiai nevű kisfiú nyerte meg a sakkversenyt! - újságoltam a sógornőmnek, akikhez a sakkverseny helyett utaztunk el. Nem lep meg, válaszolta, az indiaiak nagyon jók természettudományokból. Erre azért felkaptam a fejem, mert a hivatalos narratíva szerint ez nem igaz: az indiaiaknak nem a vérükben van a sakk, ahogy a kínaiaknak sem a matek, sőt, azt is olvastam valahol, hogy valójában az afrikaiak sem futnak gyorsabban, mint a nem afrikaiak, ez mind-mind társadalmi konstrukció, nem pedig genetika. Ahogy a két nem közötti különbségek egy része is társadalmi képződmény, állítólag.

Aztán megbeszéltük, hogy az ember azt sem tudja már, mit higgyen. Mert ha mondjuk az indiaiak genetikailag tényleg jobbak lennének sakkból - lehetne egy ilyen tanulmányt megcsinálni, majd az eredményt publikálni? Túl ingoványos a talaj, ezek után már a kromoszómákat kezdenék majd számolgatni, még mit nem! Egyenes út vezetne a rasszizmushoz és a kirekesztéshez. 

Ugyanakkor pl. Harari is azt mondta az első könyvében, ha jól emlékszem, hogy a férfiak természetükből fakadóan agresszívebbek. Meg aztán sok kisfiús anyukának van olyan tapasztalata, mint nekem: hogy az egy-kétéves gyereke automatikusan és hezitálás nélkül az utóval kezd el játszani, nem a babával. További gyakori laikus példa a francia fociválogatott összetétele, alig van köztük fehérbőrű. A sakkversenyeken pedig lány nyertes!

Azt mondtam a sógornőmnek, hogy a magam részéről vakon elhiszek mindent, amit a francia rádió nekem mond (létezik covid, van ellene hatásos vakcina, Putyin megtámadta Ukrajnát, a húsfogyasztás környezetszennyező, Elvis meghalt és Paul McCartney él), mert egyszerűen nem tudom ezeket ellenőrizni. De fenntartom a kétkedés jogát!