„A szavazás szimbolikus jelentősége óriási, az egyes embernek a végeredményre gyakorolt hatása pedig minimális”

A múltkor írtam, hogy olvastam egy jól megírt és elgondolkodtató röpiratot. Egy sorozat része volt, ami különböző társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Ennek a címe kábé: Választójogot mindenkinek, életkortól függetlenül. Amellett érvel, hogy az általános választójogot terjesszük ki a gyerekekre is, a születés pillanatától. Őrült ötlet, nem? Hát én is ezt gondoltam, amikor elkezdtem olvasni, de a csaj annyira meggyőzően és okosan érvel (ezt tanítani kellene!), hogy mire a végére értem, már szinte meg lettem győzve.

Végül is mire alapozva zárjuk ki a lakosság 20%-át a szavazásból? (A statisztikáknak és a hivatkozásoknak nem néztem utána, vakon elhiszek neki mindent.) Miért ennyire evidens a világon mindenhol, hogy a gyerekek nem gyakorolhatják ezt az alapvető emberi jogot? Lehet, hogy tényleg nincsenek a fenőttekéhez hasonló kompetenciái, például: rendszerszintű és kritikus gondolkodás, önreflexió, felelősségvállalás, konfliktuskezelés, kitartás, absztrakciós képesség stb., de most őszintén: mindegyik szavazni jogosult felnőtt képes minderre? 

Sőt, továbbmegyek: a világ legfejlettebb gazdaságának elnökéről elmondható-e vajon, hogy mérlegel, reálisan felméri a kockázatokat, felelős döntéseket hoz, empatikus és nem beszél össze-vissza? Na, ugye!

Az írónő tök érdekes szempontra is felhívja a figyelmet: oké, hogy nem mindegyik gyereknek vannak meg a fent említett készségei, vannak viszont a gyerekeknek más kompetenciái, amire mi, felnőttek már nem vagyunk képesek. Ilyen pl. több nyelvet hibátlanul megtanulni beszélni. Én nap mint nap szembesülök azzal, hogy a gyerekem mennyire könnyebben tanul mint mi, felnőttek.

Mindenesetre, írja, ennek a fenti gondolatmenetnek csak akkor lenne értelme, ha az általános választójog a kompetenciáktól függne – de hát erről nincs szó. Mindenki szavazhat, feltéve, hogy elmúlt 18 éves. Ha a választójog nem kompetenciaalapú, akkor hogyan zárhatjuk ki a gyerekeket a szavazásból azon az alapon, hogy nem elég kompetensek? Ez egy olyan ellentmondás, ami ellentétes a demokratikus elvekkel. 

Azt sem mondhatjuk, hogy mindig így csináltuk – ami igaz, de akkor igaz az is, hogy a nőknek sem volt mindig szavazati joguk (Fro-ban egészen 1944-ig!). Tök jó párhuzamot vont a kettő között: a gyerekek szavazati joga olyan morális pánikot kelthet, mint amit anno keltett a nők szavazati jogának kérdése.

További (szerintem tök jó) érve, hogy a gyerekek értelemszerűen több ideig fognak élni a választások hosszú távú következményeivel. Erre egy személyes anekdotát is felhozott, szerintem nagyon beszédes: egy idős nagypapa arra a jelöltre szavazott (meggyőződése ellenére), akire az összes unokája szavaz, mondván, hogy hát ők fogják viselni a választás következményeit. Ha nekik ez tetszik!

Szóval az elvi kérdést megoldottuk. Ha a demokrációkban minden ember egyenlő jogokkal rendelkezik, akkor ebből következik, hogy a gyerekeknek is kell tudniuk szavazni. A konkrétumokon csúszhat el minden, azok közül is például azon: hogyan szavazzon egy csecsemő?! Többféle megoldást is felvázol, majd azzal zárja le, hogy 3 éves korig legyen ugyan szavazati joguk, de gyakorlati okokból ne szavazzanak.

És egy tök jó következmény: ha a pártoknak a gyerekeket is meg kell tudniuk győzni, talán érthetőbb szövegeket írnának, aminek mindenki a hasznát látja majd. Utópia talán, de hosszú távon a felnőttek is jobban eligazodnának a pártok üzenetei között, és a gyerekeket is komolyabban venné mindenki. Arra a felvetésre, hogy a gyerekek biztos arra szavaznának, akikre a szülők is, azt írja, hogy ezt nem lehet előre tudni. Amit tudni lehet szociológiai tanulmányokból: a felnőttek általában arra szavaznak, akikre a szüleik.

Én egyébként azzal érveltem volna az elején az ötlet ellen, hogy Boni nem tudna jól szavazni (bár, mint írja, ez is nézőpont kérdése), mert hiába okos, nincs tisztában a saját érdekeivel: minden hétvégén elmismásolja a fogmosást. Hiába mondom neki, hogy a maradandó fogaira még 80 évig szüksége lesz, hogy ha most elromlanak, nincs helyettük másik. A saját jövőbeli egészségét áldozza fel lustaság, provokáció és kényelem oltárán.

De hát nem ugyanezt csinálják a dohányzó felnőttek is?! 

Egy francia vígjáték

Olyan jó filmet láttunk, vicceset és izgalmasat. Ha esetleg Mo-on vetítik, szerintem érdemes megnézni! Bonival az elmúlt években sok Hitchcock-filmet néztünk meg, többek között a Hátsó ablakot és a Szédülést is. Ezért nagyon élveztük ezt a filmet, mert többek között erre a két Hitchcockra épül.

Arról szól, hogy egy Hitchcock-szakértő gyilkosságot vél látni az ablakából: a szomszédja mintha megölte volna a feleségét! De hát nehéz neki hinni, mert pontosan ez a története a Hátsó ablaknak is... nem lehet, hogy csak szeretne végre tanúja lenni egy gyilkosságnak az ablakából?  Meggyőzi a férjét, aki krimiíró, hogy nyomozzanak az ügyben, erről a nyomozásról szól a film. Teljesen bolondok mindketten, imádtam. Nem árulom el a végét, de még a közepét sem, hogy történik-e gyilkosság? Mind a három színész (a nő, a férje és a szomszéd) szuperul játszik. Voltak benne olyan részek, ami nem való egy tizenkétéves gyereknek (párkapcsolati problémák stb.) de nem volt zavaró. Nagyon tetszett Boninak is.

A filmben megjelenik Hitchcock, interjút ad a női főszereplőnek (aki a jelenetet persze csak elképzeli). Ha jól értettem, az egészet mesterséges intelligenciával készítették, Z-nek ezzel a résszel voltak fenntartásai. Szerintem pedig ez inkább a jól sikerül jelenetek közé tartozott (igaz, az egész film jól sikerült, szerintem), de értem, hogy az elvet kifogásolja. 

Nagyon jó kedvűen jöttünk ki a moziból. Főleg, hogy egy hajszálon múlt, hogy nem a Super Marióra ültünk be!

Egy új olvasó: Bonifác

Tegnap Boninak nem volt suli, én viszont dolgoztam. Igaz, csak félmunkaidőben, így volt alkalmunk elmenni moziba, és kicsit olvasni is napközben. Amikor a nappaliban ültem, könyvvel a kezemben, Boni zavartan bekukkantott, és tudatta velem, hogy ezt a röpiratot (felmutatta) el fogja olvasni. Örültem, mert régóta mondom neki, hogy olvassa el (majd írok róla).

Visszatemetkeztem a saját könyvembe, amikor hirtelen gyanút fogtam. Ez a röpirat a dolgozószobámban hevert, az íróasztalon (hogy írjak róla). Utánamentem, egymásba botlottunk a küszöbön, Boni épp jött kifelé.

Benéztem a szobába: a számítógépem nyitva, a böngészőben a blogom. Beleolvasott! - esett le rögtön. Azért lobogtatta zavartan a röpiratot, figyelemelterelésből!

Vajon fog-e valamit mondani, kérdezni. Érdekes, és jellemző, hogy nem kérdezett konkrétan rá semmire, viszont ezerféleképp tudtomra adta, hogy olvasta. A mozi után odasündörgött hozzám és megkérdezte, hogy a Boniface az tulajdonképpen magyar vagy francia név? Később hangosan énekelgette: Boni vagyok! Boni vagyooook! Majd rámnézett: és te ki vagy?

Este elmentem futni, és mikor hazaestem, és leültem a nappaliban, odarohant a kanapéhoz. A hátára feküdt, felemelte a lábait, és rárakott egy könyvet - pont úgy, ahogy a fotón, amit a múltkor közzétettem róla! Utána felállt, és azt rikoltotta: Majmoké a világ! A verset elolvastattam és megtanultattam vele még a múltkor (majombakák helyett majombabákat tanult meg, olyan cuki!).

Vacsi közben végül én mondtam meg neki, hogy ugye tudod, hogy a Boni te vagy? Akkor már megoldódott a nyelve, bólintott, hogy igen, kérdezte, hogy mi ez a blog, miért írom. Végül is semmi olyan nincs itt, amiről nem akarom, hogy tudjon, kivéve talán azt a rész, amit Gabriel anyukájáról írtam. Boni előtt nem akarom a nőt kritizálni.

Ma reggel, indultunk szolfézsra, Z. puszit adott épp neki, amikor valszeg eszébe jutott Boninak a múltkori posztom. Mi idegesít a férjemben? - kukorékolta, majd vidáman Z-hez fordult: Tudod, hogy a mama megírta az interneten, hogy nem fejezed be a mondataidat?!

Mi idegesít a férjemben?

Hát az, hogy ha kérdezek tőle valami, mondjuk eldöntendő kérdést, vagy ha ő maga kezd el mesélni bármit, akkor – és ez akármi lehet, politikától kezdve vicceken át egészen addig, hogy összefutott a szomszéddal, és hogy az a nő folyton! beszélget valakivel, elképesztő, ritka az ilyen teremtmény, áll az utcán és traccsol, de vajon hogy szerethet valaki ennyit beszélni? és ilyen változatos emberekkel! a bolti eladótól kezdve a gyógyszertárosig, bezzeg a férje inkább átmegy a túloldalra, csak hogy köszönni ne kelljen, a múltkor is a lépcsőházban leszegett fejjel haladt a fal mellett, pedig előtte, sőt, aznap reggel még üzeneteket írogatott, hogy a mi kazánunk ilyen hangos-e, amúgy tök normálisak mindketten, és kiderült, hogy az ő kazánjuk, ahogy bemelegszik, megnyom egy csövet, amiben víz van (ez mi lehet), és azt hallják minden reggel, és ezért nem halljuk mi, szóval a férjemben több dolog is idegesít, és most, hogy már Bonival ketten kritizálhatunk egyetlen szerencsétlen embert, ugyanakkor kénytelenek vagyunk kritizálni, mert rémesen idegesítő, de amúgy meg tök jó, hogy Bonival ennyire egy húron pendününk, sajnos viszont Z. rovására, de tényleg minket mindig ugyanaz idegesít Bonival, ez biztos a magyar vérvonal, Borsodból hoztuk magunkkal, hihi, Boni még soha nem is volt Borsodban, pedig biztos ott szaladgálnak az ilyen célratörő és konok emberek, mint amilyenek mi vagyunk, magyarok, ebben a családban, hol is tartottam? mit is akartam mondani? mi van? ja, hogy mi idegesít a férjemben? Hát hogy...

... soha nem fejezi be a mondatait!!! 

Az én finnyás hozzáállásomról

Ma hajnalban (!) írt a Műanyagos egy e-mailt: „Keresgéltem a fotókönytárunkban, de olyat, amilyen az Ön lakásában van, sajnos nem találtunk. Remélem sikerrel jár a projektben.”

Úgy érzem magam egyrészt, mint egy autista, aki fel tudja ugyan dolgozni a szavak elsődleges jelentését (1. nincs fotójuk, tehát 2. nem tudnak nekem ablakot csinálni), nem tudja azonban értelmezni az üzenet mögöttes tartalmát. Miért írta ezt, miután már szakítottunk úgymond, telefonon?!

Úgy tettük le a telefont, hogy én megkérdőjeleztem a fotó hitelességét, és azt mondtam neki, hogy ha valóban ők készítették azt az ablakot, akkor biztos van ott még több kép is róla, jobb minőségben (előtte–közben–utána fázisképek). Nem igazán diplomatikus módon azt is tudtára adtam, hogy csak ekkor fogok hinni neki.  Erre ő meg megígérte, hogy utánanéz.

A reakciójára, megbízható autistaként, három lehetséges forgatókönyvet képzeltem el, mutatom, zárójelben a megvalósulás esélyével:

1. Soha többé nem hallok felőle (98%).

2. Jelentkezik a fotókkal, és elmagyarázza, hol és mikor készültek, felajánlja, hogy elmehetek megnézni személyesen az ablakot. Ekkor bocsánatot kértem volna tőle, amiért meghazudtoltam (1%)

3. Elmagyarázza, hogy miért hazudott, akár azt is bevallja, hogy ő a tulajdonképp a hazugsággal akart igazat mondani (értsd: soha nem volt dolgunk ilyen ablakkal, de ugyanilyen szépre meg tudjuk csinálni) továbbá bocsánatot kér (1%). 

De ilyenre, mint amit ma reggel küldött, nem számítottam! Ez se nem ajánlat, se nem vallomás.

Másrészt pedig úgy érzem magam, mint egy Gogol-tragikomédiában, ahol az arcátlan kamu, a pimasz böff és a mindent átitató korrupció a társadalom alapállapota. És akkor jövök én, és ebben az erkölcsi fertőben azon rugózok még mindig, hogy valaki hazudott nekem egy kicsit?! 

Ahelyett, hogy örülnék! 

Tanulási testhelyzet

– Bonikám, nézd már át azért a szavakat, mielőtt kikérdezlek! – szóltam Boninak, és mikor felpillantottam, ebben a kényelmes pózban találtam a gyereket:

A hazugságról

Volt egy kellemetlen, sőt, kínos beszélgetésem az ablakossal, amelynek a végén 99%-ban biztos lettem benne, hogy hazudott, és hogy egy olyan ablak fényképével akarta a saját munkájukat illusztálni, amit a netről szedett le, és ami nem az övé. Rettenetes volt, amikor a gyanúmmal szembesítettem, és csak annyit mondott, hosszú szünet után, többször is: Jaaaaajjjj. Majd: Erre nem tudok mit mondani. Szinte már-már beismerte, de aztán maradt annyi ideje, hogy összeszedje magát és védekezzen. Azt állította, hogy azt a fotót a saját telefonján, az ömlesztett képtárában találta. Így utólag azt kellett volna megkérdeznem, hogy akkor hogyan került egy másik cég honlapjára? De mindegy is, mert azt a stratégiát választotta, hogy védekezik és tagad – holott ebben a szakaszban, ha beismerte volna, még adtam volna neki egy esélyt. Arról nem is beszélve, hogy emberileg is mennyire klasszabb lett volna.

Az a durva, hogy erre a hazugságra semmi szüksége nem volt! Az ő honlapján ennél sokkal, de sokkal jobb fotók és szebb ablakok vannak (bár a kérdés felmerül, övék-e?). Az történhetett, amit Zenjebil is írt: nem egy dörzsölt csalóval volt dolgom (hiszen akkor nem bukott volna le fél perc alatt), hanem egy olyan pasival, aki kényelmi okokból nyúlta le más fotóját. Szinte biztos vagyok benne, hogy tudnak ugyanolyan szép ablakot gyártani.

Kétszer is visszahallgattam a beszélgetésnek ezt a részét (nyolc perc), nagyon tanulságos volt. Egy ponton szinte fölénybe került, mert úgy akart engem beállítani, mint valami kukacoskodó nőszemélyt, aki őt meghazudtolja, holott a fényképpel egyszerűen csak segíteni szeretett volna (ez így konkrétan elhangzott). És igen, a kérdés számomra is fölmerült, elvi síkon: vajon a becsületesség (nagyvonalúság, szabadság stb.), ahogy azt a szépirodalomból tudjuk, tényleg teljes, nem megbontható egységet alkot, mert ha megbontjuk, fölfeslik az egész, azaz egy ember vagy korrekt, vagy nem, átmenet nincs. Vagy pedig, ahogy az a valóságban történik, és amiről az igazságszolgáltatás is beszámol, tényleg léteznek ún. kisebb és nagyobb hazugságok?! Vannak nagyon, közepesen és kicsit becsületes emberek, létezhet ez?

A kérdés ebben a gyakorlati helyzetben viszont nem merül fel. Kétmillió forintot kellene átutalnom a pasinak most, mielőtt még a munkát elkezdi, majd kétmilliót az ablakok beépítése után. Hát én ezt nem merem megtenni! Viszont kérdés, hogy mi lesz most. Lehet, hogy az egész projekt tolódik, mert hol találok én most olyan ablakost, aki szép ablakot tud nekem készíteni, és még talpig becsületes is?!