Az én finnyás hozzáállásomról

Ma hajnalban (!) írt a Műanyagos egy e-mailt: „Keresgéltem a fotókönytárunkban, de olyat, amilyen az Ön lakásában van, sajnos nem találtunk. Remélem sikerrel jár a projektben.”

Úgy érzem magam egyrészt, mint egy autista, aki fel tudja ugyan dolgozni a szavak elsődleges jelentését (1. nincs fotójuk, tehát 2. nem tudnak nekem ablakot csinálni), nem tudja azonban értelmezni az üzenet mögöttes tartalmát. Miért írta ezt, miután már szakítottunk úgymond, telefonon?!

Úgy tettük le a telefont, hogy én megkérdőjeleztem a fotó hitelességét, és azt mondtam neki, hogy ha valóban ők készítették azt az ablakot, akkor biztos van ott még több kép is róla, jobb minőségben (előtte–közben–utána fázisképek). Nem igazán diplomatikus módon azt is tudtára adtam, hogy csak ekkor fogok hinni neki.  Erre ő meg megígérte, hogy utánanéz.

A reakciójára, megbízható autistaként, három lehetséges forgatókönyvet képzeltem el, mutatom, zárójelben a megvalósulás esélyével:

1. Soha többé nem hallok felőle (98%).

2. Jelentkezik a fotókkal, és elmagyarázza, hol és mikor készültek, felajánlja, hogy elmehetek megnézni személyesen az ablakot. Ekkor bocsánatot kértem volna tőle, amiért meghazudtoltam (1%)

3. Elmagyarázza, hogy miért hazudott, akár azt is bevallja, hogy ő a tulajdonképp a hazugsággal akart igazat mondani (értsd: soha nem volt dolgunk ilyen ablakkal, de ugyanilyen szépre meg tudjuk csinálni) továbbá bocsánatot kér (1%). 

De ilyenre, mint amit ma reggel küldött, nem számítottam! Ez se nem ajánlat, se nem vallomás.

Másrészt pedig úgy érzem magam, mint egy Gogol-tragikomédiában, ahol az arcátlan kamu, a pimasz böff és a mindent átitató korrupció a társadalom alapállapota. És akkor jövök én, és ebben az erkölcsi fertőben azon rugózok még mindig, hogy valaki hazudott nekem egy kicsit?! 

Ahelyett, hogy örülnék! 

Tanulási testhelyzet

– Bonikám, nézd már át azért a szavakat, mielőtt kikérdezlek! – szóltam Boninak, és mikor felpillantottam, ebben a kényelmes pózban találtam a gyereket:

A hazugságról

Volt egy kellemetlen, sőt, kínos beszélgetésem az ablakossal, amelynek a végén 99%-ban biztos lettem benne, hogy hazudott, és hogy egy olyan ablak fényképével akarta a saját munkájukat illusztálni, amit a netről szedett le, és ami nem az övé. Rettenetes volt, amikor a gyanúmmal szembesítettem, és csak annyit mondott, hosszú szünet után, többször is: Jaaaaajjjj. Majd: Erre nem tudok mit mondani. Szinte már-már beismerte, de aztán maradt annyi ideje, hogy összeszedje magát és védekezzen. Azt állította, hogy azt a fotót a saját telefonján, az ömlesztett képtárában találta. Így utólag azt kellett volna megkérdeznem, hogy akkor hogyan került egy másik cég honlapjára? De mindegy is, mert azt a stratégiát választotta, hogy védekezik és tagad – holott ebben a szakaszban, ha beismerte volna, még adtam volna neki egy esélyt. Arról nem is beszélve, hogy emberileg is mennyire klasszabb lett volna.

Az a durva, hogy erre a hazugságra semmi szüksége nem volt! Az ő honlapján ennél sokkal, de sokkal jobb fotók és szebb ablakok vannak (bár a kérdés felmerül, övék-e?). Az történhetett, amit Zenjebil is írt: nem egy dörzsölt csalóval volt dolgom (hiszen akkor nem bukott volna le fél perc alatt), hanem egy olyan pasival, aki kényelmi okokból nyúlta le más fotóját. Szinte biztos vagyok benne, hogy tudnak ugyanolyan szép ablakot gyártani.

Kétszer is visszahallgattam a beszélgetésnek ezt a részét (nyolc perc), nagyon tanulságos volt. Egy ponton szinte fölénybe került, mert úgy akart engem beállítani, mint valami kukacoskodó nőszemélyt, aki őt meghazudtolja, holott a fényképpel egyszerűen csak segíteni szeretett volna (ez így konkrétan elhangzott). És igen, a kérdés számomra is fölmerült, elvi síkon: vajon a becsületesség (nagyvonalúság, szabadság stb.), ahogy azt a szépirodalomból tudjuk, tényleg teljes, nem megbontható egységet alkot, mert ha megbontjuk, fölfeslik az egész, azaz egy ember vagy korrekt, vagy nem, átmenet nincs. Vagy pedig, ahogy az a valóságban történik, és amiről az igazságszolgáltatás is beszámol, tényleg léteznek ún. kisebb és nagyobb hazugságok?! Vannak nagyon, közepesen és kicsit becsületes emberek, létezhet ez?

A kérdés ebben a gyakorlati helyzetben viszont nem merül fel. Kétmillió forintot kellene átutalnom a pasinak most, mielőtt még a munkát elkezdi, majd kétmilliót az ablakok beépítése után. Hát én ezt nem merem megtenni! Viszont kérdés, hogy mi lesz most. Lehet, hogy az egész projekt tolódik, mert hol találok én most olyan ablakost, aki szép ablakot tud nekem készíteni, és még talpig becsületes is?! 

Esetem az ablakosokkal

Budapesten három ablakos céget hívtam ki az ablakaim felmérésére egy esetleges nyári ablakcsere miatt. Ebből az egyik műanyag ablakra (Műanyagos) kettő pedig fára (Asztalos1 és Asztalos2) adott vagy fog adni árajánlatot. Mindhárommal egy-másfél órát beszélgettem. Elmagyarázták, hogy pontosan mit is csinálnának, miből, hogyan stb. Nem rejtettem véka alá, hogy még nem döntöttem az anyagot illetően, és hogy több céggel is tárgyalok párhuzamosan (barátnőm megfogalmazásában: castingot tartok). Mindhárom pasi korrektnek és kompetensnek tűnt.

Aztán tartottunk egy családi kupaktanácsot, és arra jutottam, hogy a műanyagot választom, mert: olcsóbb, tartósabb, nincs vele utólagos macera, és nem százszor rondább mint a fa (csak egy kicsit). Ráadásul a Műanyagos nagyon szimpi volt, és megbízhatónak tűnt. A papámék vele csináltattak egyszer ablakokat, és ha a papám meg volt vele elégedve, az számomra ajánlólevél.

Úgy tűnt, megoldódni látszik a dolog: kiválasztottam a számomra leginkább megfelelő ablakost, aki ráadásul a három közül a legrokonszenvesebb és valószínűleg a legolcsóbb is. Ha áprilisig megrendelem nála (50% előleg kifizetésével), júliusban be is építik. Felhívtam a festőmet: elvállalta az utólagos rekonstrukciót. Minden klappolt!

Még a helyszínen kértem a Műanyagost, hogy küljön át egy fényképet, hogyan oldaná meg az ablakom felső, félköríves részét. Egyébként mindhárom mester azt állította, hogy nagyon sokszor dolgoztak már ilyen típusú ablakkal, de egyiknek sem volt erről fotója. Tegnap a Műanyagos átküldött végre egy pici, homályos fotót, amin egy ugyanilyen ablak átható, mint az enyém, csak műanyagból.

Megmutattam a Google Image-nek a fényképet, hogy keressen rá a neten. Meg is találta, csak éppen egy teljesen más honlapon. Egy idegen cég oldalán, alatta leírással és magyarázattal arról, hogyan lehet régi fatokba műanyagot beépíteni. Írtam a Műanyagosnak, hogy ez az ő ablakuk? Igen, válaszolta, ez a „mi termékünk, még félkész állapotban”. 

Ha az ő termékük, akkor miért szerepel egy másik cég honlapján? Felhívtam az ezen az idegen honlapon található telefonszámot. Megkérdeztem, hogy nekik dolgozik-e a Műanyagos. Unszimpi hang válaszolt, és kikérte magának. Ez az ő saját ablakuk, ők csinálták.

Melyikük hazudik? Ha az én Műanyagosom a netről levett egy fotót, amit nekem ebben az udvarlási szakaszban (még nem írtam alá semmit) úgy ad el, mint saját terméket – az nagyon gáz lenne! De minden jel erre mutat sajnos. Ha így van, akkor én ennek az embernek semmit nem hiszek el az ég világon, fizetni meg végképp nem fizetek 50%-ot a semmire. Hajjaj! De mi van, ha a másik hazudik, és a Műanyagostól csórta a képet? Olyan ideges lettem, hogy elkezdtem a Boninak vásárolt csokitojásokat egyenként megeszegetni, pedig ilyen SOHA nem szoktam csinálni!

Hétvégi állapot, SAJÁT fotó

Választási plakátok

Pár napot Magyarországon kellett töltenem ügyintézes miatt. Ezt a posztot a reptéren írom, visszafelé. Végigdumáltam a két napot, amelynek minden másodpercét kihasználtam, de hullafáradt vagyok. 

Már alig vártam, hogy lefotózzam a rettenetes választási plakátokat. Fro-ban most zajlanak a polgármesteri választások, és Boni döbbenten látta, hogy úgy is lehet kampányolni (én nem láttam, Fro-ban nagyon ritka), hogy a plakáton az ellenfelet szapuljuk. Elmagyaráztam neki, hogy Mo-on ez nemcsak hogy szabad, de évek, évtizedek óta bevett és működő gyakorlat.

De akkor tátottam leginkább a számat, amikor tegnap lementünk a barátnőmmel, hogy megebédeljünk valahol, és a következő plakátokat láttuk a téren:

Mari barátnőmnek beugrott, hogy most vannak a választások Romániában is, ezek nekik szólnak. Én inkább arra gondoltam, hogy az itt élő román kolónia saját jelölteket indít. Eszembe jutott, hogy a kolléganőm, akivel egy repülőn utaztam, szintén románhoz ment férjhez (így lett a gyerekük NÉGYnyelvű). Hihetetlen, mondogattuk, miközben odaértünk a pizzériához. Egy rendőrnek kinèző nő állt az ajtóban. - Nem tudom beengedni önöket - mondta, -  bent filmforgatás van!

Ekkor körülnéztünk: állványok, hangfelszerelések, kábelek stb. mindenhol! “Poliția” feliratú, villogó autók, és az utca, a sarki bár neve mind-mind románra átnevezve, ! 

Stressz

Múlt hét csütörtökön beszéltek a gyerekek a tanárnővel, és kiderült, hogy Boninak igaza volt: nem egy másik felfedezőt kellett bemutatnia a Marco Polós kiselőadás keretében, hanem egy olyan felfedezőt, akit MP inspirált. Egy rosszul megválasztott névelő miatt félreérthető volt a kiosztott fénymásolaton az adott mondat! Még jó, hogy Boni tud gondolkodni, és rögtön levette, hogy nem jó az, amit Barbara rá akart tukmálni (egy szabadon választott felfedező összehasonlítása MP-val). Egyébként én is felültem Barbara határozott parancsának, és a ChatGPT-vel közösen már kiokoskodtam, melyek a hasonlóságok és eltérések Kőrösi Csoma Sándor és MP között (Ha szeretnéd, írok egy rövid összefoglalót is! Ha szeretnéd, el tudom magyarázni 5–6 mondatban! Ha szeretnéd, készítek táblázatot! Ha szeretnéd, lehozom érted a csillagokat az égből!).

De ennek ellenére nem sietett Boni a kiselőadással, és péntek este vettem észre, hogy tulajdonképpen néhány papírra vetett mondattöredéken kívül nem csinált semmit. Tök mérges voltam, mert az Anyukakommandó PPT-prezentációt várt tőle péntek estére. Úgyhogy azt csináltam, amit Fella: amíg péntek este Boni próbán volt, a jegyzetei alapján megcsináltam helyette a slide-okat (imádtam, isteni volt, de pszt!!!)

Ennek alapján a Martin nevű gyerek a hétvégén elkészítette a közös PPT-ot. Olyan csicsás lett, mint egy barokk templom, Boni elismerően nézegette. Külön-külön elpróbálták a részüket (Bonikám ezt vasárnap 20 órakor tette, aggasztó, hogy mindent az utolsó pillanatra hagy...), hétfőn kellett volna közös főpróbát tartaniuk ebédszünetben, de a két másik gyerek nem várta meg Bonit. Erről semmi többet nem tudtam belőle kiszedni: Gabriel és Martin délben próbáltak, egykor elmentek enni – Boni meg egyre ment vissza a suliba, a megbeszéltek szerint. Miért nem várták meg? Rejtély. Boni csak a vállát vonogatta.

Addigra Barbara már annyi üzenettel bombázott, hogy már nem is válaszoltam rájuk – nem vagyok köteles minden hülyeségre reagálni, vagy a gyerekem iskolai konfliktusait megoldani (aki erre nem is kért meg!). Sőt, elgondolkodtam azon, hogy az ország nyelvét nem beszélő szülők tulképp ebben az egy helyzetben mégis csak előnyben vannak: nem kell felbőszült szülőkkel konfrontálódniuk!

Tegnap előadták az összecsapott, el nem próbált kiselőadásukat. 20/20-ast kaptak, jelentette Boni, ám a netes naplóba neki csak 18-at írtak be. Mi történhetett? Tényleg rosszabb volt a másik kettőnél, mert azok nélküle gyakoroltak, vagy tényleg rosszabb volt a másik kettőnél, mert összecsapta a feladatot? Vagy mindkettő?! Vagy a tanárnő tévedett?

Szín

A hétvégén észrevettem, és meg is jegyeztem a fodrásznál, hogy az egyik falon ugyanolyan színű a tapéta, mint a kabátom. Nézegettük, vizsgálgattuk, hát ez tényleg pont ugyanaz az árnyalat. Ekkor feltettem a fodrásznak a kérdést, hogy:

– Na és ez milyen szín?

 

Ilyesmi

Meglepő választ adott, azt mondta:

– Nem tudjuk!

Azért lepett meg ez a reakció, mert mióta megvan ez a kabátom, kivétel nélkül mindenkinek megvan róla a maga véleménye (Ez KÉK! Ez ZÖLD!), és mindenki meg van győződve a saját igazáról – hiszen ha kéknek (zöldnek) látja, akkor neki az kék (zöld), a világ tőle felfordulhat. Olyat még soha senki sem mondott, hogy az univerzális igazságnak (kék/zöld) nem sikerül a nyomára bukkannia. Ez már szinte a filozófiai kérdésel rokon: létezik-e valóság az érzékeléstől függetlenül?