Pápamánia

Végül a korszellemnek engedelmeskedve én is behódoltam ennek a pápamániának, pedig se katolikus, se hívő nem vagyok. A pápa franciaországi látogatásának utolsó állomása ugyanis a mi városunk volt, erre készült az egész környék hetek óta. A teljes belvárost lezárták a forgalom elől. Mi kívül maradtunk a tiltott zónán, de Boni sulija épp a körmenet egyik szélén fekszik, ezért azt az ellentmondásos üzenetet küldték, hogy hétfőn lesz ugyan tanítás, de nem kell bemenni.

Először csak szombat este kíváncsiskodtam be a városba, hogy megnézzem, hogy állnak az előkészületek: a kordon, a kivetítők stb. A székesegyház gyönyörűen ki volt világítva. Aztán vasárnap délután is elmentem, mert nem akartam kimaradni ebből az izgi eseményből, amelyhez foghatót itt meg nem láttam, pedig egyszer erre kanyarodott a Tour de France. 

Rengeteg rendőr, rendfenntartó es bombaelhárító alakulat volt mindenhol, sétálgattak, hárítgattak, szép napos idő volt, rengeteg érdeklődő (mint én), de úgy általában egész nyugodt volt a város.

Hétfőn, reggeli után kimentem Boni sulijához (képen), mert a gyerekek egy ideje kéjes élvezettel meséltek, hogy mesterlövészek fognak állni az iskola tetején. Nem álltak, de az utcában végig rendőrautók parkoltak, a kordonnál pedig néhány ember várakozott. Ha már ott voltam, odamentem én is kikukucskálni. Épp ott van az autópálya bevezető szakasza, hat látom, hogy vagy ötven motoros rendőr érkezik, utána fekete autók sora, majd az emberek körülöttem felkiáltottak: ott jön a pápa!

Ezt a fotót készítettem a pápáról, ahogy üdvözli a népet. Ez volt az a lélektani pillanat is, amikor teljesen elvesztem! Addigra már három napja csak a pápáról volt szó, én is az esemény hatása alá kerültem. Érdekes, mert pl. a nyári napfogyatkozás és az azt megelőző infodömping egyrészt hidegen hagyott, másrészt idegesített. De most annyira rátapintottam a kor érverésére, hogy ebéd után is kitódultam a suli elé “egyszer jön csak a pápa a városunkba” felkiáltással (két napja röhögtem volna ezen). Z. is jött, Boni otthon maradt, hogy a TV-ben kövesse az eseményt.

Felkapaszkodtam az iskola kerítésére, épp volt még pár hely. Nem is értettem, miért nem mindenki oda állt, igazán kényelmes volt (nem). Pár perc maradt a pápa indulásáig, gondoltam, azt már simán kivárom ebben a testhelyzetben. Negyedóra múlva még mindig nem indult el, én pedig türelmesen csavargattam a fejem. Z. hazament. Fél óra múlva már győzködnöm kellett magamat, hogy ha már árnyékos helyen állok (négy ájulást is láttam) és ha már ennyit vártam, igazán hülyeség lenne most hazamenni. 

Végül egy órán keresztül várakoztam, hogy lássam azt a húsz (!) másodpercet, amíg szó szerint elrobogott előttünk a pápa. Tenyleg csak a tömeghisztériával tudom magyarázni a dolgot. Azt viszont már én magam sem tudom mire vélni, hogy utána otthon végignéztük a TV-ben a szinte kétórás misét, egészen addig, amíg már indulnunk kellett szolfézsra. Valahogy el tudtam vonatkoztatni attól a meggyőződéstől, hogy a katolikus egyház tulképp egy politikai intézmény, élükön kacabajkába bújtatott öregemberekkel, és beleláttam az eseménybe a spiritualitást, a pápába pedig a béke követét, aki rengeteg embernek hitet es megnyugvást ad. 

Na meg pont arra is volt jó ez a három hónap, hogy olyan dolgokra is időt tudtam szánni (szentelni!), amit csak azok engedhetnek meg maguknak, akik abban a hitben élnek, hogy: végtelen idejük van.

A rádióban

Ha sztárokról van szó, engem nem érdekel Céline Dion vagy a pápa - én a rádiós műsorvezetőkért rajongok. Ők az én isteneim, akiket rendszeresen meghallgatok és akiknek a véleménye számít. Így amikor a hét elején kiderült, hogy pénteken közönség részvétele mellett vesznek fel két adást, elhatároztam, hogy elmegyek. Még aznap regisztráltam az eseményre (ingyenes volt) és megvettem a vonatjegyet (Párizsba). Amíg még megtehetem! Októbertől újra dolgozom. 

Itt jegyzem meg, hogy fordító vagyok ugyan, de csak mert egy sajnálatos véletlen folytán az én műsorvezetői tehetségemet mások kapták meg. Hallgassatok csak bele a France Culture valamelyik irodalmi műsorába, megtudjátok, milyen érdekesen és intelligensen tudok beszélgetni, milyen találó kérdéseket tudok feltenni, mennyire szellemesen társalgok! Az vagyok én, nem pedig ez a fordító, akinek lennem megadatott. De mindegy is, majd egy következő életben.

Ötkor kellett kelnem, a hat-huszas vonattal mentem, épp odaertem kilencre. Két egyórás adást vettek fel, a közönség mindkettőnek a végén kérdéseket tehetett fel (ami már nem volt adásban). Baromi érdekes volt az ismert hangokat, zenéket és szignálokat élőben hallanom. A mikrofonpróba! Nem ám azt mondták, hogy egy-kettő-három, hanem: Nem minden nap jön a pápa Párizsba! Nem, de Isten mindenhol jelen van! A műsorvezetők vérprofik voltak, nem dumáltak sokat, a meghívottak, szociológusok, egy újságíró, egy kutató, egy sztáríró (összesen 4+2 személy) meggyőzőek. Inkább a konszenzust keresték, mint sem a vélemények ütköztetését. Nem vágtak egymás szavába, viszont reflektáltak egymás véleményére. Egyikük sem uralta a beszélgetést. Elhangzott nehány poén is, szóval élvezetes és tartalmas délelőtt volt. Mindkét adás témája a mesterséges intelligencia volt (apokalipszis, alkotás) és inkább egy átfogó képet festettek a jelenlegi helyzetről (szóval gondolom a jövö héten már elavult lesz). Mondtak azonban pár olyan dolgot is, ami nekem újdonság volt, vagy amire nem gondoltam:

- Az emberiség az elektromosság megjelenésével vesztette el a legtöbb tudást és kompetenciát (tűzgyújtás, tájékozódás), ill. változtatta meg leginkább az életmódját (alvás, folytonos ülés).

- Egy tanulmányban (nem ellenőriztem) megíratták a Bouvard és Pécuchet utolsó (hiányzó) fejezetét az AI-val, és állítólag Flaubert-szakértők szerint is tökéletes lett.

- Az AI térhódításával egyre nagyobb hangsúly helyeződik a szóbeliségre (iskolában, emberi kapcsolatokban).

Délután már csomó metróállomás le volt zárva a pápa miatt, örömmel jöttem haza. A vonatom ötven percet késett, amiről eszembe jutott, hogy októbertől ismét osztályrészemül jutnak a francia vonatok, a késések, a járattörlések, a tömeg, a zsúfoltság… még jó is, hogy így, egy ilyen programmal rázódom vissza a melóba. 

Egy bók

Orvos, miközben a laborleleteimet nézi:

“Nahát! Magának olyanok az értékei, mint egy huszonkét éves fiatal lánynak!”

Büszkén álltam fel. Soha nem volt ilyen jó ötvenéves nőnek lenni! Sajnos a tökéletes eredményeim nem zárják ki az egészségügyi problémákat, úgymint  a szar alvást és a folyamatos fáradságot (ez utóbbi talán az előbbi oka), valamint az életem végéig tartó (pontos időpont nem neveztetett meg) gyógyszerszedést. Na de akkor is!

Fóbia

Keresgélem a neten, hogyan hívják azt a fóbiát, ami szerintem nekem van: én ugyanis gyakran attól félek, hogy nem ismerek fel ismerősöket. Úgy szokott történni, hogy megyek az utcán, jönnek szembe az emberek, találkozik a tekintetünk egyikkel-másikkal, majd megy tovább mindenki. Miután elhagyom ilyenkor az egyik-másik illetőt, beugrik, hogy te jó ég, ez nem az X (vagy Y) volt?! Utána azon morfondírozom, hogy de gáz, nem köszöntem. Igaz, ő is köszönhetett volna, mondja ilyenkor a józan eszem. De nem, mert minek köszönt volna egy olyan embernek, aki jól láthatóan nem ismerte fel! - válaszol a fóbiás énem.

Egy emelt szintű változata ennek a félelemnek az, amikor még beszélek is az illetővel. Egy teljesen ismeretlen valakivel, gondolom abban a percben, majd ahogy befejeztük a beszélgetést, megrohan a kétely: te jó ég, ez nem egy régi osztálytársam volt? Vagy Boni egyik tanára?  Vagy a zenesuliból valaki? Rémes, ilyenkor van, hogy még este is azon gondolkodom: nem nézett-e hülyének valaki, mert ismerősök vagyunk ugyan, de ismeretlenként beszélgettünk?

Leírva tök bénán hangzik, és én is érzem: semmi alapja a dolognak. Igaz, nem különösen jó az arcmemóriám, de azért valahogy elboldogulok. Filmnézés közben rosszabb a helyzet, a pasikat a régi, fekete-fehér filmeken, főleg, ha mind zakót (szmokingot! Casablanca!) viselnek, gyakran nem tudom megkülönböztetni. És az is igaz, hogy a Covid után egy-két kollégámat nehezen ismertem fel - de szerencsére a fent bemutatott helyzetek egyike sem valósult meg.

Csodálkozom viszont, hogy ennek a fóbiának (rögeszmének? félelemnek? érzésnek? manírnak?) nincs külön neve. 

Csőváz és rezsó

Elterveztem, hogy a szabim alatt, amikor lesz időm, összeállítok magunknak egy-egy vészhelyzeti csomagot, mert őrület, hogy egy hipochondernek és egy biztonsági játékosnak még mindig nincs ilyenje. 2026-ban! Tudjátok, arról a hátizsákról van szó, amit az EU szerint is mindenkinek birtokolnia kell otthonában, ha vészhelyzet esetén el kell hagynia a lakást. A koncepció érthető, az intézkedés indokolt, a megvalósításra most lesz időm (vagy soha).

De mégsem lesz belőle semmi asszem. Teljesen eltérő nézeteink vannak arról, hogy mi kerüljön egy ilyen csomagba, azaz hogy miért is jönne létre. Én, ártatlan naivitásomban egy pár napos, civilizált és szerevezett, jó hangulatban megvalósított evakuálásra gondoltam, ezért az én cuccaim egy közepes hátizsákban elférnének: iratok (másolata), töltők, fehérnemű, póló, pénz, fájdalom-és gyulladáscsökkentő, fertőtlenítő, könyv, kártya, fogkrém, fogkefe, toll, jegyzetfüzet, ilyenek.

A férjem viszont APOKALIPSZISRE számít. Az ő forgatókönyve szerint MINDENT be kell tenni, amire a világvégéhez közeledve, a kihalt bolygón, ellenséges emberfalkákkal élet-halál küzdelmet vívva szükségünk lesz. Ez akkor esett le, amikor még szabi alatt elmentünk a Decathlonba, és rámutatott a hátizsákra, amit szerinte meg kellene vennünk (három példányban): egy 70 literes, régebben csővázasnak (?) hívott műalkotást, fogalmam sincs, hova tennénk őket a lakásban úgy, hogy menekülés (??) esetén kéznél legyenek.

Aztán megnéztem a sógornőmék felszerelését, amely a férjem vezérgondolatát követve (de tőle teljesen függetlenül) tartalmaz szárított élelmiszert (!) meg rezsót (!!) is, ezekre tutira emlékszem. Z. szerint felelőtlen vagyok, és ha már csinálunk valamit, akkor csináljuk azt jól. Azzal érvelt, hogy biztosítást is annak reményében kötünk, hogy a rá költött összeg kidobott pénznek fog bizonyulni. Jelszavai tehát: csőváz és rezsó!!

Szerintem meg ő a felelőtlen, mert amióta kiszálltam a projektből (rezsót nem pakolok be!) azóta ő a kisujját sem mozdította. Így nemhogy felesleges túlélőfelszerelésünk, de alapvető vészhelyzeti csomagocskánk sincs.

Kinek a pap, kinek a vasárnap

- Nincs rossz kedved, Boni?

- Nem, de miért?! - néz rám meglepődve. A kérdés pedig nem hülyeség, mert gyakran panaszkodik, hogy lehangolt, kedveszegett.

- Hát csak mert emlékszem, nekem gyerekkoromban ilyenkor volt mindig rossz kedvem: egy borús vasárnap délután.

- De mama - kiáltja -, nekem az a KEDVENCEM!!

Tengeröböl

Tegnap megnéztem ezt a filmet, amelynek témája: milyen elvárásokat támaszthat egy társadalom a szülőkkel szemben. A téma nagyon érdekelt, mert rendszeresen napirenden van itt Franciaországban, sokkal tágabb értelemben is, azaz hogy ráerőszakolhatjuk-e az emberekre a demokrácia univerzálisnak kikiáltott értékeit. Ennek illusztrálásához a rendező egy olyan család történetét mutatta be, akik az ún. hagyományos családmodell szabályai szerint nem riadnak vissza egy pár pofontól, elfenekeléstől sem. Szabad-e ilyet tenni, teszi fel a kérdést a film. Dönthetünk-e mi magunk arról, mi történik a családon belül?

A film elég hosszú volt, jól megválasztott színészekkel, feszültséggel, de mégis úgy éreztem, hogy nyitott kapukat dönget. Persze, hogy a fenti kérdésekre egyértelmű a válasz: nem, nem csinálhatunk bármit egy gyerekkel, és igen, a testi fenyítés minden formája tilos. Ennek ellenére ez sem fekete-fehér, és itt is vannak fokozatok, mint annyi mindenben a nevelés terén. Nyilvánvalóan egy figyelmeztetés elég lett volna a szülőknek az elején, és természetesen van rosszabb és súlyosabb bántalmazás is egy atyai pofonnál; például elválasztani a gyerekeket egymástól, szülőktől. A norvég hatóságok karikatúraszerű rugalmatlansága oda vezet, hogy nincs az a néző, aki ne a szülőknek adna igazat. Főleg, hogy a bántalmazottnak vélt gyerekek sokkal kiegyensúlyozottabbnak állítja be, mint a norvég értékek szerint nevelt szomszéd kamaszlányt.

Mindenesetre elgondolkodtató volt nagyon. Például a tárgyaláson az a párbeszéd, amikor a pedagógus a vád tanújaként elmondta, hogy az egyik (ovis) tanítványa kijelentette magáról, hogy ő leszbikus. Erre a kislány (a megvádolt szülők egyik gyereke, akik a film szerint evangelisták) azt válaszolta, hogy a homoszexualitás a Biblia szerint bűn. 

- Mindenkinek joga van ahhoz, hogy beszéljen a saját szexuális orientációjáról! - kommentálta felháborodottan a norvég pedagógus.

- És ahhoz miért nincs joga senkinek, hogy a vallásáról beszéljen? - vágott vissza a szülők védője.

Sok minden nem volt világos egyébkent. INNENTŐL SPOILER: A film szándékosan nyitva hagyja a kérdést, hogy mitől lett a kislány arca véraláfutásos. Nem tudjuk meg, hogy megbántak-e valamit a szülők. Hogyan tudtak elmenekülni a végén. Mi lett volna ha a büntetőeljárásban elítélik a szülőket, ill. hogyan lehetett volna elképzelni egy ilyen szcenáriót. Miért nem lett írásos nyoma a polgári peres eljárásnak?!