Kultúrsokk(ok)

– A suli előtt van egy buszpályaudvar, és én eddig mindig azt hittem, onnan hallatszik az az idegesítő, 10-15 hangjegyből álló dallam. Valahogy úgy, ahogy a francia vonatállomásokon is mindig ugyanaz a dallam szól a vonatok érkezésekor. Hát nem! Mint kiderült, az a ki- és becsengetés. Rettenetes! Értem, hogy valami vidám dallammal akarták kellemesebbé varázsolni a gyerekek iskolai idejét, de szerintem kevésbé lett volna béna egy sima csengő.

– Izgatottan kérdezgettük Bonitól, hogy mit csináltak az első órákon (eddig volt: francia, matek, fizika-kémia, angol, német, rajz, zene). Annyira passzol a francia szellemiséghez, hogy mivel foglalkoztak minden egyes első órán: megrajzolták és kidekorálták az előlapot és beragasztották a házirendet.

– Erről jut eszembe, hogy vért izzadtunk nyár elején, amikor beszereztük a papírboltban a sulis cuccokat. Ez is tipikusan francia jelenség: meg volt adva a legapróbb részletekig, hogy mi kell. Némethez pl. 96 oldalas, 24x32 cm-es piros füzet, törihez 48 oldalas A4-es sárga füzet stb., továbbá ilyen-olyan színű és méretű mappák, iratgyűjtők, dossziék, elválasztó lapok, rendszerezők – zipzárral, gumival, zsebbel, karral, anélkül...

– Amúgy nem olyan rossz dolog, hogy még a pubertás előtt kezdték el ezt a sulit a gyerekek, így van esély rá, hogy az elején komolyabban veszik az egészet és figyelnek. Boni olyan szent áhítattal készíti be esténként a másnapi cuccokat, hogy az valami elképesztő (és szerintem eléggé stresszel is, hogy nehogy a zöld füzetet vigye a lila helyett).

– Rögtön az első napon megkapták az órarendet. Péntek délután volt benne egy négyórás lyuk, amit több szülő is szóvá tett a szülői értekezleten. Nagyon meglepődtem, mert én automatikusan arra gondoltam, hogy máshogy ezt egyszerűen nem lehetett kisakkozni: ennyi gyerekkel, osztállyal, tanteremmel és tanárral! Másnap jött egy e-mail az igazgatónőtől, hogy sikerült átvariálni, és megszüntették a négyórás lyukat (így Boninak péntek délután nem is lesz tanítás). Tanulság: 1) érdemes bepróbálkozni, ha valami nem tetszik, 2) mert eléggé reaktívak, és figyelembe veszik a kéréseket.

– Egy óra az egy óra. Nem negyvenöt perc. Viszont nem számítják bele azt az időt, amíg a gyerekek átmennek az egyik tanteremből a másikba (egyik épületből a másikba), tehát végül is szerintem tényleg nettő negyvenöt-ötven perc egy tanóra, viszont ezt a lazaságot nem értem. Miért nem kalkulálják bele a születeket az órarendbe?!

– Mindenki kapott három gyomorforgató, mocskos, zsíros, gyűrött és ragacsos salátalevelekből álló tankönyvet (töri, francia, angol), Boniéit 4–5 gyerek használta már előtte. Meg sem kérdezték, nem akarjuk-e mi magunk megvenni neki. Természetesen ezt fogjuk csinálni, nekem nem lenne gusztusom ilyen hányadék könyvekből tanulni, már bocsánat, de ezekre tényleg nincs jobb szó. Ráadásul, és ezt most az X-generáció tagjaként mondom, szerintem érdemes a tankönyveket megőrizni későbbre (azt meg már végképp nem értem, ki tud aláhúzogatás nélkül tanulni?!)

– A tanári kar nagyon jó benyomást tett rám. Viszont nagyon érdekes, és ezt már az általánosban is megfigyeltem, ezek az emberek nem úgy mutatkoznak be a szülőknek, hogy (mondjuk) Jó napot kívánok, Horváth András vagyok, matematikatanár, hanem nemes méltósággal: Jó napot kívánok, Horváth úr vagyok, matematikatanár. Egytől egyik urazzák meg asszonyomozzák (Monsieur, Madame) saját magukat. Magyar füllel baromi szokatlan!

– A franciák bolondulnak a betűszókért. Eddig a következő kifejezéseket kellett memorizálnom:

• CPE = a pasi, aki a kapuban áll reggel és ellenőrzi a későket
• EPS = tornaóra
• UNSS = kajaszüneti tornaóra
• EMC = etika tantárgy
• SVT = környezetismeret tantárgy
• CDI = könyvtár
  

Az első sor

Hétfőn volt a napja, hogy Boni belépett a valódi Életbe: általános iskolásból középiskolás lett. Legalábbis azt hiszem így mondják magyarul a gimnázium első négy évét – az én időmben ez volt az általános iskola felső tagozata (azelőtt pedig a polgári?). Úgy döntöttem, itthon a francia collège szót fogom használni, sokkal természetesebb, mintha megpróbálnám megtalálni rá a magyar megfelelőjét (ami nincs is). Kérdeztem az egyik magyar barátnőmet (két kétnyelvű lány anyukáját), hogy szerinte mennyire gáz, hogy azt mondom Boninak: „te figyi, csináljunk helyet a fiókodban a collège-i cuccoknak”, de csak legyintett, hogy ők is így beszélnek, ne problémázzak ezen.

Érzéseim szerint a francia társadalom hatalmas feneket kerít ennek az életszakasznak (az általánosból a középiskolába lépésnek), és magának a collège-nek is. Egy éve van szó anyukák körében a témáról: először is, hogy ki hová iratja be a gyerekét, majd hogy milyen nyelvkombinációra. Tényleg nagy a változás. Boni pl. egy olyan suliban fog tanulni, ahol rendes munkaidőben összesen akár 3000 személy is megfordulhat; tanárok, diákok vegyesen (vannak olyan diákok, akik egyenesen ott alszanak!!). Általában ez az a pont a gyerekek életében, amikor mobiltelefont kapnak (Boni nem kap) (amúgy az iskolában tilos). Rendes órarendjük van (eddig nem volt), osztályzzák őket (eddig csak jóindulatú értékelés volt) és minden tantárgyat más-más szaktanár tanít (eddig a magyar rendszerhez hasonlóan ugyanaz a tanító tanította őket). Igazából itt kezdődik a szelekció is, gyakran elosztóközpontként emlegetik a collège-t. Emiatt van szó szerintem ilyen sokszor a médiában erről a típusú iskoláról, és emiatt stresszel rá ennyire sok szülő az egészre.

Engem már hónapok óra megőrjít az egyik anyuka, a szónak abban az értelmében, hogy teljesen rágörcsöltem én is. Többször is elmondta, amúgy tök jóindulatúan és segítőkészen, hogy a fia lelkére kötötte, hogy a collège-ben majd az első sorba üljön le, mert oda ülnek a jó tanulók, és nagy ívben kerülje el a hátsó sort, mert ott a lógosok és a dumálósak ülnek. Ő is és a férje is mindketten viharedzett tanárok, és öt felnőtt fiuk van, gondoltam, csak tudják! Eszembe nem jutott volna ez a tanács, de állította, hogy egész karrierje során minden évben megtapasztalta a mondott komplementer disztribúciót: jó tanulók - első sor; rossz tanulók - hátsó sor. 

Megköszöntem, és én is hónapok óta mondogattam Boninak, hogy az első sorba üljön (ős az a tanítás-során-a-padtársával-fecsegős típus, voltak ebből problémák). Boni minden egyes alkalommal provokált, szemtelenkedett, direkt megjegyezte, hogy majd a hátsó sorban keres magának egy jó kis helyet, meg hogy ő az egészet nem is hiszi el, meg hogy nem is érdekli stb. Még arra is megkértem a Barbarát, hogy Boninak szemtől szembe mondja el a jó tanácsot, mert úgy tűnt, engem nem vesz komolyan.

Közeledett a tanévkezdés napja. Az előtte lévő esték valamelyikén Boni lefekvés után odahívott magához, és a napközben olyan pökhendi gyerek aggódva kérdezte meg, hogy de mama, mi van, ha nem lesz elöl hely? Ekkor jöttem rá, hogy sikeresen bestresszeltem őt is.

Elérkezett a sulikezdés. Hétfő reggel, miután megtudtuk, ki kivel lesz egy osztályban (ez minden évben olyan izgi) név szerint hívták a gyerekeket, akiknek fel kellett sorakozniuk az osztályfőnök előtt (Boniét Ferrárinak hívják, tesitanár, pasi és hosszú haja van!). Barbara szinte elsápadt, mert az ő gyerekének a neve P-vel kezdődik, azaz hátra lesz sorolva! Egymásra néztünk, nyugtalanul. Boni neve L-lel kezdődik, őt hívták előbb, be is állt viszonylag hátra. Jaj, ez nem lesz jó, gondoltam. Boni kérdésére amúgy én azt válaszoltam aznap este, hogy olyan nincs, hogy ne maradjon hely, a hülyék és a lusták hátra akarnak ülni, ne aggódjon ezen. De Barbara erre azt mondta, hogy nem, az első helyekért meg kell KÜZ-DE-NI, és hogy ő a fiát konkrétan utasította, hogy bármi áron az első padokban foglaljon helyet. Ez a nő hétfő reggel úgy állt ott, mint egy korbácsos felügyelő, pillantásával szinte felnyársalva fiát. Én is rendesen fel voltam tüzelve, már közelharcot vizionáltam!

Amikor hívták Barbara fiát, az kiment, és nyílegyenesen átvágott a soron, egészen az első helyekig. Valahogy magával húzta Bonit is (vagy ő ment utána?), mi pedig megkönnyebülve sóhajtottunk fel.

Délután a szülők és a gyerekek együtt voltunk hivatalosak egy maratoni szülői értekezletre. Azon röhögtünk Z-vel, hogy amíg mi kedélyesen beszélgetve a különböző, rég nem látott szülőkkel, lassan vonultunk a megadott osztályterem felé, addig a gyerekeink (Boni és a Barbara fia) már rég bent voltak – és ott ültek szépen az első sorban. Ahogy tanulták. A felnőttek rögeszméinek engedelmeskedve. Azt hiszem, Bonival sikerült egy életre elhitetnem, hogy saját boldogulása azon a végzetes tetten múlik majd: hová ül le az első alkalommal.

Amúgy a reggel olyan megszeppent gyerekek estére arrogáns és nagyszájú kiskamaszokká változtak, szóval minden a legnagyobb rendben. Legközelebb elmesélem, hogy én milyen tanácsot szeretnék adni Boninak a collège-re nézve, de amit még nem mondtam el neki, mert még az őszinte jó tanácsokat, sőt: javaslatokat is gyakran kritikának éli meg.

A pakolós nap

Most nem arról a takarításról és csomagolásról írok, ami a Fro-ba visszatérő utunkat előzi meg (Budapestről), és amelynek során Magnumok maradhatnak a hűtőben* hanem arról, amikor a Dunakanyarból felcuccolunk Budapestre. Na, EZ durva. Ötödik alkalommal csináljuk, nem tudom, így leírva érezhető-e a feladat nagysága. Egyszer magyaráztam a főnökömnek, hogy miért kell nekünk három, de inkább négy nap ahhoz, hogy a Dunakanyarból hazajöjjünk – egy nap pakolás, egy nap Budapesten, két nap utazás –, de őszintén megmondta, hogy az egy nap pakolást nem érti.

Először is, már az is nehéz, hogy minden cucc beférjen az autóba: amit időközben vettünk (kaják és könyvek), és amit időközben vittünk le. Úgy kell csomagolni, hogy egy adag marad (általában strandcuccok) a szüleimnél, egy adag marad Budapesten (nagyrészt ruhák és könyvek) és egy adag jön velünk vissza Franciaországba. A legjobb, ha az ember már eleve úgy pakol, hogy a franciaországi cuccok bent maradhassanak az autóban, így azokat nem kell Budapesten felvinni a másodikra. De ezalól kivétel például a bor és a gyógyszerek, amik nem maradhatnak az autóban a tűző napon egy napig, szóval ezeket megint külön kell tenni. Másik opció, hogy mélygarázsban parkolunk Budapesten, de akkor viszont a biciklit kell levenni, majd indulás előtt visszatenni a tetejére. Idén az első opciót választottuk, de így utólag szerintem jobb lett volna a második.

Vannak azok a cuccok (általában konyhai eszközök és ágyneműk), amit a szüleimnek vissza kell adni, illetve van még a hűtő: a kaják nagy részét (felbontott sajtok, vaj stb., bontatlan kefír, joghurt, tej stb.) egyszerűen a szüleimnél hagyjuk, de bizonyos dolgokat magunkkal viszünk hűtőládában Bp-re, hogy legyen mit enni. Ehhez jön még a mamám által direkt erre a napra nekünk készített és fagyisdobozokba becsomagolt kaja (lecsó, csirkepaprikás).

Idén ezt ketten csináltuk, de tavaly Z-nek el kellett utaznia az utolsó napokra, és minden egyedül csináltam: meg kell hogy mondjam, sokkal könnyebb volt. Sokkal hatékonyabban pakoltam, a saját szisztémám és elképzeléseim szerint, és mindig mindenről tudtam, hogy hol található. Nem történt meg az, ami idén, hogy az egyikünk elpakolt már valami olyasmit, ami a másiknak még kellett volna. Ráadásul tavaly még ki is takarítottam a kisházat magunk után; idén ezt már nem csináltuk, inkább kifizettük a takarítást a pasinak, akitől béreltük.

Felmerül a kérdés, hogy miért nem indulunk közvetlenül a Dunakanyarból, a budapesti etap kihagyásával. Már ezt is próbáltuk. A főprobléma a gitár, amit így Z-nek a szüleimnél kellene hagynia, és a legközelebbi budapesti érkezésnél nem lenne kéznél (csak mondom, hogy Amerikában a három hétre vett magának egy gitárt, hogy tudjon játszani; utána otthagyta a nővérénél). További probléma, hogy akkor a szüleimnél kell aludnunk az utolsó éjszaka, és az az igazság, hogy ezt Bonit kivéve minden fél nagyon nehezen viseli. És akkor ott van még az a plusz egy óra, amivel tovább tart az utazás. Bár én idén azt mondtam, hogy mindezekkel együtt is megérné, hogy kihagyjuk ezt a rémes pakolós napot. Ráadásul ebben az esetben nekem az előző napok valamelyikén fel kell mennem Pestre fölcuccolni és kitakarítani – amit így egyedül végezhetek, nyugiban.

Ez az egész macera hasonló a kétnyelvűséghez abból a szempontból, hogy lövésem sincs arról, hogyan lehetne ezt jobban csinálni, és hogyan csinálják ezt mások. Biztos a családi konfigurációnak (az egyes tagok elvárásainak, a helyszíneknek és a tárgyaknak) egyvelege kiad valami olyasmit, ami nálunk ez: a szenvedős pakolós nap.

 * A papám elment a hűtőben felejtett Magnumért. Azon gondolkodtam, hogyan oldanám meg ezt a szitut, ha nem lenne a papám, aki ilyen esetekben segít. Arra jutottam, hogy vennem kellett volna egy oda-vissza repjegyet...

Kontraszt

A hét elején visszavittem a Központi Szabó Ervin könyvtárba egy könyvet (majd írok róla). Sokkal modernebb a visszavételi eljárás, mint nálunk Franciaországban: egy erre a célra létesített szerkezetbe kell beledobni a könyvet, majd a rendszer automatikusan leolvassa az adatokat (cím, név stb.). Bizalmatlanul méregettem a dobozt (két darab is van), kicsit már elfelejtettem, hogyan is kell ezt csinálni. Évente csak egyszer járok ide. Már azon gondolkodtam, hogy lefotózom, ahogy bedobom, így lesz bizonyítékom. Ott tébláboltam, bénáztam, amikor is egy pasi arrébb lökött.

Mint kiderült, a dobozhoz sorba kell állni, csak én ezt nem vettem észre. Elképedve engedtem magam elé a pasit. Kb. hatvanas volt, ápolatlan, zsíros hajú és büdös. És udvariatlan. De nem baj, gondoltam, legalább meg tudom figyelni, hogyan is kell csinálni ezt a bedobást. Beálltam mögé. Láttam, ahogy beteszi egyenként a könyveket a nyílásba, és hogy egy monitoron rögtön meg is jelennek a könyvcímek. Azaz a válla fölött pont le tudtam olvasni, hogy milyen könyveket hozott vissza, és hogy mik maradtak még a kártyáján.

A szépirodalom legszínvonalasabb klasszikusait láttam felsorolva ennek az undok fickónak a kártyáján! Nagy orosz és francia írók, a német filozófia színe-java, a magyar Nyugatosok krémje. Bármelyiket szívesen elolvastam volna. És rengeteg könyvet hozott vissza! Ki olvas ennyi jó könyvet?! A Veszedelmes viszonyokra konkrétan emlékszem Choderlos de Laclos-tól. Ki olvas még 18. századi francia klasszikusokat manapság?!

Kifelé még láttam a pasit, a kijáratnál állt. Mogorván bámult maga elé.

(+kérdés: melyik két magánhangzó nem szerepel ebben a posztban? Nincsenek rajta a telómon. Most is egy németországi autópályáról írok.)

Mindenre gondolni

Egy nèmetországi autópályáról ìrok. Délben indultunk el Budapestrõl, a férjem vezet, Boni a harmadik rajzfilmnél tart. Azért indultunk ilyen késön, mert utálom koszosan otthagyni a lakást. Délelött porszívóztam, kádat súroltam, edényeket törölgettem-pakoltam, szemeteseket ürítettem, lefotóztam a közmûórákat, elzártam a vizet, behúztam a függönyöket, bekapcsoltam a riasztót.

Én eddig podcastokat hallgattam, de egy hirtelen gondolattól vezèrelve gyors fejszámolást végeztem: a múlt héten vásárolt Magnumokból egyet ettem én, egyet Boni, egyet a férjem, és kettöt adtam tegnap este a belsõ udvaron kedélyesen beszélgetö szomszédoknak (hálásan, hogy nem kell kidobni) (és tõzsgyökeres józsefvárosinak érezve magam, amikor lekiabáltam nekik a kòrfolyosóról, hogy Zsooooooolt, nem kell nektek jégkrééém???) de jaj, jaj, most jutott eszembe: tuti, hogy nem ötösével árulják ezeket a jégkrémeket…!

Ami azt jelenti, hogy a hatodik Magnum az áramtalanított és tisztára mosott hütöben maradt!!!

Már megint

– Mama, képzeld, voltak darazsak a babnál! Majdnem megcsíptek, folyton hessegetni kellett őket!

Kicsit el kellett gondolkodnom. A szüleim nem termesztenek babot, miről beszél vajon? Darazsak viszont tényleg mindenhol vannak, még abban a tetőtéri szobában is, ahol aznap dolgoztam.

Ja persze...! Most sokkal hamarabb leesett.

A bobnál. A Visegrádi Bobpályánál!

Vas

Alacsony a vasam, rendszeresen vastablettát kell szednem. Pedig próbálok odafigyelni az étkezésre (húsok, tojás stb.) de mégis. A vastablettával viszont van egy (illetve több) probléma: teljesen felborítja az emésztésemet, nevezetesen szorulást MAJD hasmenést okoz. Ilyan sorrendben. Épp ezért július elején arra gondoltam, hogy nem fogok egy tengerentúli utat még azzal is megbonyolítani, hogy vasat szedek közben. Ráadásul, gondolkodtam tovább, a vashiány főleg akkor okoz problémát, ha dolgozom, a folytonos fáradság miatt (bár ha vasat szedek, akkor is folyton fáradt vagyok...). Végigcsináltam az amerikai három hetet vas nélkül, majd eljöttünk Mo-ra, előtte viszont sikeresen otthon felejtettem a vastablettáimat.

Itt meglepődve vettem tudomásul, hogy azt a gyógyszert, amit szedek, csak vényre adják ki. Mivel Fro-ban simán kapható a patikában, nincs is orvosi rendelvényem, soha nem is kellett. Vettem tehát az itteni gyógyszertárban egy olyan vastablettát, ami vény nélkül is kapható (kevesebb vassal - na de majd többet veszek be egyszerre, remélem, nem lesz hányingerem, mert ez is egy mellékhatás sajna).

A vastabletta egyetlen dologgal nem összeegyeztethető: a futással. Tapasztalataim alapján ha futni megyek, azelőtt három nappal abba kell hagynom a vasat, különben... nos, hát volt már olyan, hogy Z. jött értem autóval, mert kétségbeesve hívtam, hogy ha nem tudok WC-re menni AZONNAL, baj lesz. Olyan is volt, hogy azt hittem: a baj meg fog történni, és ekkor valami csoda folytán az út mentén megláttam egy közWC-t (ismeretlen terep volt, nyaraltunk épp). Én még olyan gusztustalan török WC-nek még életemben nem örültem!

Száz szónak is egy a vége: amikor vasat szedek, nem tudom a heti két-három futást megcsinálni, ki kell váltanom valamelyiket (leginkább kettőt) úszással. És itt kezdődnek a bonyodalmak, mert az egészet meg kell tervezni, a családdal összeegyeztetni (az úszáshoz el kell vinnem a kocsit, suliidőben nem tudom Boni ebédjét menedzselni, az uszi eleve olyan hülyén van nyitva stb, stb.). 

És hogy miért írok most erről a rendkívül fontos problémáról? Mivel itt Mo-on is rendszeresen futottam és futok, gondoltam, majd ha augusztus végén visszamegyünk Fro-ba, egy hetet szünetelek, és addig úszni járok. Csak éppen most látom az uszi honlapján, hogy szeptember 15-ig bezárják az uszodát...!

Na de hogy ne húzzam már tovább ezt a hülye kis problémáról szóló felesleges posztot (ugyanakkor a hülye kis probléma miatt folytonos sakkozás az életem), végül is erre jutottam:

holnap délben: úszni megyek

vasárnap reggel: futni megyek MAJD beveszem a vasat

hétfő: Budapest

kedd-szerda: utazunk

csütörtök este: újra futás

És majd meglátom szeptember elején, mennyi lesz a vasam, de gyanítom, nagyon kevés. Egyszer ugyanígy nyár végén annyira alacsony volt az érték, hogy az orvos intravénásan akarta már adni. Persze egyébként utólag már látom, melyek voltak azok az alkalmak, amikor simán szedhettem volna. Pl. Amerikában az első két hét alatt, amikor nem futottam, viszont normálisan, rostdúsan étkeztem. De hát ezt nem tudhattam előre. 

Az ember szinte már várja a klimaxot!