A megtévesztésig

Írnom kellett a munkahelyemen egy rövid szöveget egy előre megadott témában (legyen mondjuk a példa kedvéért a „kultúrák közötti párbeszéd”), egy konkrét célcsoportnak. Az volt a megkötés, hogy legyen a szöveg érdekes, fordulatos, viszonylag könnyen érthető, legyen benne egy-két állandósult szókapcsolat és néhány változatos stilisztikai értékű kifejezés. A formára azt mondták, hogy lehet újságcikk, párbeszédkivonat, üzenet, podcast-átirat, hirdetés, azaz bármi olyan, amit általában fiatalok olvasni szoktak.

Nagy nehezen kitaláltam a tartalmat, majd arra gondoltam, hogy a szöveg egy tankönyvrészlet formáját fogja ölteni. Megírtam (hetekig tartott), adtam neki egy frappáns címet (kolléganőm javasolta), kitaláltam egy jó hangzó tankönyvcímet (amit évszámmal együtt a szöveg alá biggyesztettem), és elküdtem az illetékes csajnak a fájlt, aki továbbküldte a lektoroknak.

Általában módosításokat szoktak javasolni (itt-ott könnyíteni, amott meg nehezíteni kell a szöveget), de idén még azt is hozzátették, rosszallóan és megrovóan, hogy a szabályzat értelmében eredeti szöveget kellett írnom, nem pedig egy gimnáziumi tankönyvből kimásolnom csak úgy egy részletet!

Dolgozó anyuka

Néha annyira irigyelem azokat a barátnőimet és családtagjaimat, akiket eltart a férjük. Azaz nem, vagy csak zsebpénzért dolgoznak, napjaikat a család és gyerekek ügyintézésének, a háztartásnak szentelik, miközben a pasi keresi meg azt a (sok) pénzt, amiből (jól) megélnek. Az irigylést nem úgy értem, hogy sajnálom tőlük ezt az állapotot, hanem hogy sóvárgok rá (kár, hogy az irigylés szó olyan negatív töltetű).

Azért gondolkodtam most többször is el ezen, mert véget ért a szabim, újból dolgozom, mégpedig egy ideig még Magyarországról, tehát a szabim színhelyéről. Ahol tegnap még teraszon reggeliztem egy könyvvel a kezemben, ott ma már csak bekapok állva valamit, hogy minél hamarabb elkezdhessek dolgozni. Próbálok azért profitálni a dologból: hol egy reggeli futással, hol egy déli uszodával, hogy egy esti Duna-parttal. Nem panaszkodom, csak hát óriási a különbség az elmúlt hetekhez képest. Újrakezdődött a folyamatos kapkodás, rohanás és időhiány. Megérzem azt a napi nyolc órát.

Milyen jó lenne, ha tovább lehetnék szabin! Ugyanakkor teljesen tisztán látom, hogy nekem nem lenne való az otthonülő anyuka szerepe, nekem ez soha nem volt opció: én ennél sokkal jobban vágyom a biztonságra és a függetlenségre. Egyrészt mi annál sokkal többet veszekszünk, hogy még a pénzzel kapcsolatos gondokat is hozzá tudnánk adni. Mert ha van valami ami szuperul működik nálunk (nincs sok), az a pénzkérdés: soha nem vitatkozunk a kiadásokon. Külön bankszámlánk van, így a konfrontációnak még a lehetősége sem merült fel a több mint húsz év alatt.

Másrészt pedig én túlságosan félnék attól, hogy mindent egy lapra tegyek fel; kell nekem egy családtól független tér, ahol mások a játékszabályok, mint otthon, ahol más embereknek tartozom elszámolással, ahol kompetensnek érezhetem magamat. Ebből következik az is (vagy: ez abból fakad?), hogy tulképp én tökre szeretem a munkámat: nem csak magát a tevékenységet, hanem a kollégáimat és a munkakörnyezetet is.

Talán pont ezért irigylem a fent említett barátnőimet: nekik kerek az életük munka és kollégák nélkül is, nincsenek vitáik akkor sem, ha közös a bankszámlájuk, nincs szükségük munkahelyi elismerésre. Én nem tudnék így harmóniában élni, kellenek a plusz ingerek és a különutak, ráadásul félnék is a jövőtől: mi van, ha otthagy, mi van, ha otthagyom. Pedig látok magam körül szuper példákat, jól működő házasságokat, sőt, olyat is, ahol a gyerekek már kirepültek, és a pár továbbra is jól funkcionál együtt, a megszokott munkamegosztással.

Az én szuperképességem

Véget ért a mh-emen az a projekt, amelynek keretében ismeretlen emberek szövegértési készségeit kellett értékelnem. Nagyon nehéz volt a feladat: a pályázóknak összesen kb. tíz oldalt kellett elolvasniuk, és ezekből kimazsolázgatniuk bizonyos adatokat a három kifejtős kérdéshez. Voltak olyan infók, amelyeket 1) nehezen lehett megtalálni, mert más, a konkrét feladathoz fel nem használható infócunamiba voltak ágyazva (direkt, nyilván), illetve olyanok, amelyek 2) kétféleképpen szerepeltek, és egymásnak ellentmondtak (ilyenkor mérlegelés után, és a szöveg más részeivel összevetve ki kellett választani a helyeset).

Nagyon remélem, hogy jól osztályoztam. Az az igazság, hogy maga a feladat annyira nehéz volt, hogy kétségeim vannak afelől: én magam átmentem volna-e. A feladathoz volt például egy térkép is mellékelve, és az egyik szövegben említett egyik adatot a térképpel kombinálva rá lehetett (kellett) jönni valamire. Semmelyik pályázó nem tudta ezt a trükkös feladatot hibátlanul megoldani, nekem sem sikerült, amikor a legelején megpróbáltam. Itt kellett volna kreatívnak lenni. A megoldókulccsal persze könnyű dolgom volt. Utólag jól átláttam és megértettem, mit, miért kérdeztek.

Szóval adva volt kb. tíz oldal szöveg, és három kifejtős kérdés, amelyekre konkrét válaszokat kellett adni, és amelyekhez érvelni kellett. Háttértudásra nem volt szükség, a helyesírást, stílust nem kellett figyelembe venni, hiszen azt kellett vizsgálni: mennyire látja át és érti a szöveget az illető. 

Az én szuperképességem pedig az, hogy kis gyakorlás után rögtön kiszúrtam azokat a dolgozatokat, amelyek a hangzatos, sőt, néhol fellengzős körmondatok, és logikusnak tűnő, elegáns magyarázatok ellenére valójában nem adtak egyenes választ (vagy rosszul válaszoltak) a kérdésekre. Magyarul: félrebeszéltek. Még magyarabbul ezt hívják bullshitelésnek. A felszínen egész jó kis dolgozatoknak tűntek, ha azonban megkapargatta az ember a felszínt, rögtön rájött, hogy nincs mögötte sok munka, de leginkább csak tautologikus sületlenségek, elkent állítások, semmitmondó kijelentések. Olyan is előfordult, hogy a vizsgázó copy-pasttel szerette volna kitölteni a rendelkezésre álló helyet, és a feladat szövegéből összeollózta a „megoldást”.

Ezeknél a megúszós (és hülyének nézős) válaszoknál sokkal szimpibbek voltak azok a dolgozatok, amelyek teljesen hibás megoldást adtak ugyan, de látszott rajtuk, hogy a szerzőik vették a fáradságot, és legalább elgondolkodtak a feladaton.

Kreatív megoldások

Emberek készségeit kell értékelnem egy komplex szövegértési feladat alapján. Az objektivitás és az összehasonlíthatóság miatt az értékelés előre meghatározott kritériumok alapján zajlik, amiről kapok egy részletes tájékoztatást, és amihez el kell végeznem egy félnapos tanfolyamot. A következőket kell értékelnem: a feladatot elvégző ember megértette-e a forrásdokumentumokat, átlátta-e és rangsorolta-e a benne foglalt infókat, talált-e hatékony megoldást a felvázolt problémára és a megoldást közérthetően, strukturáltan be tudta-e mutatni. Az egyes készségek különböző részkészségekből állnak, mindegyiket külön kell pontozni. Ilyesmik, hogy problémamegoldó készség, rugalmasság, elemzőkészség, kommunikáció stb.

A képzésen elmondták, hogy a kreatív megoldásokért is pont jár, de értelemszerűen az ilyen megoldásokat még a vizsga összeállítói sem tudják előre megjósolni, hiszen pont attól kreatívak, hogy előtte senki sem gondolt még rájuk.

Asszem én magam nem nagyon tudnék kreatív megoldással előrukkolni (főleg nem vizsgakörnyezetben), de felismernék egy ilyet, legyen is bármennyire megfoghatatlan fogalom. Kreatívnak hívok például egy fordítást akkor, amikor az a kollégáimnak jut eszébe. Én csak gyönyörködöm ilyenkor, és azon gondolkodom, hogyan csinálta – vajon mi megy végbe az illető agyában? Fordítani annyira könnyű szó szerint. És annyira nehéz kreatívan. 

Csak éppen, gondolkodtam tovább, hogyan fogom összetevőire bontani a kreativitást. Mert ha fordításról van szó, a kreatív megoldás maga a tökéletesség, hiszen értelemszerűen épp annyira hű az eredetihez, és épp annyira rugaszkodik is el tőle, amennyire kell (pont emiatt kreatív). Kreatív, TEHÁT kitűnő.

Aztán történt valami, ami jól illusztrálja, hogy az élet más területén a kreativitás nem mindig előny, és hogy nem mindig a kreatív megoldás a legjobb. Nemrég az egyik IT-programot frissítették nálunk, át kellett álnunk az új felületre, ami járt némi bonyodalommal. Eltűnt például egy olyan funkció, amelyet én addig naponta használtam; két kattintással beimportáltam bizonyos dolgokat egy bizonyos helyre (teljesen mindegy, hogy mit hova), ahonnan szükség esetén előhívtam őket. Két kattintásnyi munkával rengeteg időt és fejtörést takarítottam így meg. Csakhogy ezentúl erre nem nyílt lehetőség.

Az IT-s pasi kreatívabbnál kreatívabb dolgokkal rukkolt elő. Konvertálóprogramot telepített a gépemre, furfangos kerülőutakat javasolt az importáláshoz, a letöltéshez, többfélét is. Kifogyhatatlanul ontotta magából az újító ötleteket. Kreativitásból tényleg tíz pontot adtam volna neki tízből.

Csak épp azt nem értette meg, ami a lényeg volt számomra: hogy én erre a munkamozzanatra tényleg nem szeretnék két kattintásnál többet szánni, mert annyit azért nem hoz a konyhámra, amennyi erőfeszítésbe különben kerülne. Nem értette meg, hogy nem akarok adatbázisokat építgetni-frissítgetni, konvertálgatni, annyit nem ér meg az egész. Úgyhogy a bámulatos, kreatív, tízpontos megoldásaiból azóta sem használok föl semmit, mert egyik sem célravezető. Kreatívak, DE feleslegesek.

Férfi vs. női távmunka

Nem tudom, hogyan távmunkáznak a férfi kollégáim, de így képzelem: a házban egy pisszenés nem hallatszik, a gyerekek lábujjhegyen osonnak el a dolgozószoba csukott ajtaja előtt, és este terített asztal várja a megfáradt fordítót az étkezőben.

Szerintem egy nőnek nem ugyanilyen a helyzete. Legalábbis amikor én távmunkázom, és Boni nincs iskolában (mint most, síszünet alatt) keletkezett, úgymond, egy olyan elvárás, hogy én mindent egyszerre képes legyek elvégezni: Z. időnként elmegy itthonról, rámhagyva a gyereket, mert hogy úgymond „úgyis itthon vagyok”. Boni, ha éppen nincs új Harry Pottere olvasni – mert HP igazi baby-sitter! – akkor ilyenkor a lakásban lődörög, találja ki és hajtja végre a legnagyobb hülyeségeket. És amikor végzek a munkával, egyszerre kérdezik tőlem érdeklődve, udvariasan, hogy ma mi lesz a vacsora? (értsd: mit főztem, mialatt dolgoztam is?) Szerintem valójában azt hiszik, hogy blogot írok egész nap. 

Nem, nem is. A férjem valszeg azt hiszi, mint nagyon sokan, hogy a fordítás a világ legegyszerűbb dolga: egyszerűen csak egymás mellé kell rakni a megfelelő szavakat! Igazán belefér közben az, hogy vacsit főzök és válaszolgatok a gyerek kérdéseire...

Néha úgy szeretnék egy feleséget!

(forrás)

Bepillantás egy nyugat-európai munkahelybe

 

Megőrülök ezektől a spagettiktől!

Egy szürreális élmény

– Borzasztó dolog az élet! – siránkoztam a barátnőmnek – Senki sem kíváncsi az ember véleményére, senki! Valójában mindenki csak azt hallja meg, amit hallani szeretne, azaz a saját hangját. De levontam a tanulságot... minden kommunikáció értelmetlen. Az individualizmus korunk mételye.

– De miért, mi történt??? Különben is, nem te mondtad épp, hogy kíváncsi vagy, mit mondott volna Esterházy a járványról?

– Hát ez az. Esterházynak ittuk a szavait. Én viszont nem érdeklek senkit! Sen-kit. Képzeld, munkamegbeszélésem volt nyolc kollégával. Te, ott engem senki sem kérdezett meg, senki sem figyelt arra, amit mondtam, senki tekintetbe nem vett engem! Senkit nem érdekelt, mit gondoltam! Jaj, jaj!

Ezek után elmeséltem: a megbeszélés célja az volt, hogy négy-öt projekt közül kiválasszuk a legjobbat. Szempontjaink eléggé szubjektívek voltak, következménye a dolognak ránk nézve nulla volt; döntenünk kellett, ennyi. A projektek szerteágazók és különbözőek voltak, kábé mintha egy almáról és egy esernyőről kellett volna eldöntenünk, melyik a szebb. Lehetetlen volt jól dönteni, viszont mindenkinek volt jól megalapozott, sokáig érlelt és nagyon egyéni véleménye, amit hosszan fejtegetett. Ezeket a kollégákat csak felületesen ismerem, vannak köztük nagyon okos és/vagy nagyon sokat beszélő fordítók (a magányos munka átka). A csoport vezetőjét viszont jól ismertem, ő is engem, az egy nagyon kedves nő.

– Én jelentkeztem be elsőnek. Nem kapcsoltam be a kamerát, vártam a többieket. Sorra jöttek, beköszöntek. Hamarosan elkezdődött a vita. Alig tudtam követni őket, mert én a számok alapján, a többiek meg a név alapján hivatkoztak a projektekre. Próbáltam közbekérdezni – senki sem reagált. Vártam, hogy megkérdezzenek engem is – senki nem szólt hozzám. Pedig már a szavazásnál tartottunk. Kialakult egy olyan beszélgetés, amelynek nem voltam részese. Pedig mindenhez lett volna hozzáfűznivalóm. Mérgemben cseten odaírtam, hogy mennem kell (ez igaz is volt) és hogy az X. projektre szavazok. Dühösen bontottam a vonalat. Azóta még egy e-mailt sem kaptam, hogy melyik lett a győztes, semmi! Te, olyan érzésem volt, mintha... – a dolog roppant súlyához mérten hosszú és vérfagyasztónak szánt szünetet tartottam – mintha meghaltam volna! Tudod, mint a Hatodik érzékben. Amikor Bruce Willis anélkül jár-kel a lakásában, hogy tudná: rég halott! Én is halott voltam! Az ő szemükben legalábbis...! Egy méltatlanul elfelejtett, ignorált, huszadrangú hulla!

– Figyelj.. biztosan be voltál te jelentkezve arra a megbeszélésre? Nem lehet, hogy a többiek egyszerűen csak... nem láttak?

– Hát.. nem is tudom... mondasz valamit. Mert azért fura, hogy senki még csak oda sem köszönt. Pedig a csoportvezetővel előtt váltottunk pár e-mailt... érdekes felvetés... nem is tudom.

(Azóta elgondolkodtam, hogy megkérdezzem-e a csoportvezető csajt, látott-e engem bejelentkezve. De arra jutottam, jobb, ha nem tudom. Így még mindig hihetem azt, hogy egyszerűen csak nem láttak, holott talán tényleg senki nem volt kíváncsi a véleményemre.)

Emberi

Nyolc munkanapon (és a közbe ékelődő szabadnapokon) nyomasztott az a tudat, hogy meg kell írnom az éves munkahelyi önértékelésemet.

A nyolcadik napon aztán nekiültem, és max. háromnegyed óra alatt kész lettem vele. Írtam valami vállalhatót.

Aztán azon gondolkodtam, megérte-e nekem ez a háromnegyed óra, hogy nyolc napig (plusz hétvége) nyomasszon a feladat súlya? Hát hülye vagyok én, hogy háromnegyed óra miatt rinyálok nyolc (plusz..) napig?! Logikus, hogy az első napon kellett volna azt a háromnegyed órát lenyomnom, mihamarabb végezni a dologgal, szabadulni tőle, nem pedig az utolsó napra hagyni, rossz lelkiismerettel napokig inkább nem is gondolni arra, ami a teendőlistámon a legmumusabb tétel volt.

De vajon az első napon meg tudtam volna-e írni ugyanilyen gyorsan, ugyanilyen vállalható minőségben, mint ahogy ezt az utolsó napon, a kényszer és a határidő damokleszi kardja alatt tettem...?

 

 

(Nem így kellett volna csinálnom, és nem is így szoktam. Van egy évek óta bevált módszerem a Régóta Halogatott Borzasztó Feladatok elvégzésére: minden nap foglalkozok vele 25 percet. Nem a munka kimenetele számít, hanem hogy pont ennyi időn keresztül koncentráljak csak erre az egyetlen feladatra, mindenféle minőségi követelmények nélkül. Az a tapasztalatom, hogy ilyenkor a feladat mintegy megadja magát, hozzászelidül az emberhez, és jobban is sikerül, mint sietve összecsapni a végén.)

Ellentmondás

A múltkor egy egész honlapot fordítottam környezettudatosság témájában: információkat a globális felmelegedésről, az éghajlatváltozásról; ötleteket, tanácsokat arról, hogyan védhetjük bolygónkat (energiafogyasztás, közlekedés, táplálkozás, hulladékhasznosítás), hogyan számolhatjuk ki a szénlábnyomunkat, továbbá statisztikákat, kimutatásokat, előrejelzéseket, fenyegetéseket.

Ma ugyanennek a cégnek, ugyanarra a honlapra fordítottam egy másik vaskos dossziét az EU kereskedelmi megállapodásairól. Mint kiderült, számos kétoldalú megállapodás van érvényben például az amerikai kontinens országaival, amelynek köszönhetően preferenciális vámtarifákkal kereskedhetünk velük. Az Unió országai például előszeretettel (és a politikai döntéshozók explicit beleegyezésével) importálnak Kolumbiából vágott virágot.

Esetleges (vagy szükségszerű) események

Amilyen ramatyul indult a hét, olyan viccesen zárult, és mára már szerencsére többrendbeli kínjaim is enyhülni látszanak (nem is tudom, melyek voltak rosszabbak, a testiek vagy a lelkiek). Azzal kezdődött, hogy reggel elolvastam ezt a cikket, és elgondolkodtam azon, hogy a bénább napjaimon (mint az a bizonyos hét eleji nap) pont ilyen nő szeretnék lenni, mint a három nő valamelyike. Ezek a csajok (szerintem pont velem egyidősek amúgy) korán szültek, aztán kezükbe vették az életüket és felépítettek, majd azóta is sikeresen működtetnek egy magyarországi márkát, közben pedig barátok maradtak és a házasságuk sem ment tönkre. Ha nem abba a bizonyos budapesti gimibe iratkozom be 14 évesen, ma talán én lennék az egyik nő közülök, ki tudja? (ezt Ellának írom, aki a sorsfordító döntésekről kérdezett a múltkor)

Aztán reggel, munkába menet késett a vonatom egy órát, így késve estem be az irodába. Épp csak rápillantottam a gépre, és láttam, hogy 5 percem van a délelőtti értekezletig. Még így is elsőnek érkeztem, leültem, megnyugodva vártam a többieket, akik lassan szállingóztak is be a terembe. Mindenki kicsit meglepődve nézett rám, én örömmel üdvözöltem őket, ugyanakkor csodálkoztam kissé, hogy ennyi rég nem látott emberrel találkozom. Megjött a nagyfőnököm, megérkeztek a csoportvezetők, a helyettesek, a titkárok, beindították a videókonferenciát. Amikor mindenki leült az asztal köré, gyanút fogtam, hogy mit keresek én ott: jobbról-balról csupa igazgató, szupervizor, egyéb vezetői aspiránsok és további atyaúristenek. Basszus, én egy vezetői értekezletre ültem be! Nekem ott semmi, de semmi keresnivalóm nem volt!

Ekkor leleményesen úgy döntöttem, most már okosabb dolog fontoskodó arckifejezést ölteni, mintsem kiódalogni onnan. Értelmet nyert viszont az a hibaüzenet, amit a gép adott ki, amikor a napirendi pontokra akartam kattintani (Önnek nincs hozzáférése a dokumentumhoz - haha, nem véletlenül!). Így másfél órán keresztül próbáltam kitalálni, hogy miről is lehet szó (a többiek előtt ott feködtek a kinyomtatott doksik) és reménykedtem, hogy nem kérik ki a véleményemet semmiről. Bár amikor a nagyfőnök azt a kérdést intézte a kisfőnökökhöz, hogy mondják el, hogyan és milyen bevált gyakorlattal oldották meg a hónap eleji vészhelyzetet, és amikor erre az egyik helyettes azt válaszolta, hogy pluszkapacitást szabadítottunk föl szabadságok és képzések átütemezésével, meg hogy újraterveztük a munkafolyamatokat, akkor a másik csoportvezető egyszerűen csak ennyit mondott:

– Mi imádkoztunk.

A kollektív röhögést követően pedig hozzátette: Hát mért, kétezer éve bevált! Szóval valahogy így vagyok én is ezzel, nem tudom komolyan venni magamat, a vezetői értekezleteken is inkább szívesen nevetek egy jót, mint hogy az éves stratégiai tervet böngésszem át. Ugyanakkor elismerően néztem azokra a kollégáimra, akik pertinens kérdéseket tettek föl a mondott terv tárgyában, pontosan rámutatva annak hiányos pontjaira és következetlenségeire. Viszont lehet, hogy az én hozzáállásommal nem tudtam volna könyvkiadót alapítani – bár ki tudja, a saját vállalkozás mindig más, mint egy hierarchikus cég stratégiai tervének kommentálása, nem tudom. Mindenesetre szívesebben (és talán tehetségesebben) keresem meg az alany és az állítmány ideális pozícióját egy mondatban, mint hogy vezetői ülésekre járkáljak.

Délután a nagyfőnök sorra látogatott néhány irodát, köztük az enyémet is. Ilyet soha nem szokott csinálni (ennek most volt egy konkrét apropója, bár nem tudtam, hogy jönni fog.) És én, ebben a délutáni időpontban, általában már soha nem vagyok bent, most viszont szerencsére ott voltam. Mert milyen béna lett volna, ha nem talál ott munkaidőben! Az, hogy akkor én pont szerencsésen a számítógép előtt ültem (és így tudtam vele beszélni is, elsősorban persze azt mondtam el neki, hogy nem ellenséges hatalmak kémjeként vettem részt az értekezleten, hanem véletlenül én is kaptam meghívót, márpedig nem azért adott nekünk a Jóisten Outlook-kalendáriumot, hogy az érkező meghívókat visszautasítsuk, hanem épp ellenkezőleg, hogy az eseményeken jólnevelten megjelenjünk), szóval hogy pont szerencsésen ott voltam, az annak volt köszönhető, hogy a vonatom éppen ma reggel késett, és hogy véletlenül éppen elmentem arra a mítingre – ezek híján ugyanis már rég hazafelé tartottam volna.

Nem az ilyen véletleneket hívják, egy fortélyos logikai bűvészmutatvány segítségével sorsszerű eseményeknek?!

(Csak ne felejtsem el ellenőrizni, hogy a karácsonyi vacsorára kapott Doodle-meghívót valóban nekem szánták-e!)

Ingázás

A nyári szünet óta újult erővel járok be a munkahelyemre – noha az ideköltözésünkkor saját magamra kiszabott lélektani határ (másfél óra) alatt soha nem sikerül megfutnom egy utat, de ebbe jobb nem is belegondolni. Ha néha mégis belegondolok, akkor próbálom relativizálni: az utazásra fordított időt máshogy is elcseszhetném.

Odaút: a korán kelés (5:50) csak annak fényében durva, hogy előző este szinte biztos nem tudok elaludni (tudván, hogy el kell aludnom). A kiszemelt vonatot (7:33) még soha nem késtem le, sikerül mindig elkészülni, időben elindulni és jegyet is venni. A reggeli vonatút 50 perce tiszta haszon és nyereség: általában olvasok vagy csetelek, ennél jobban ki sem tudnám használni ezt a korai időintervaluumot.

Régebben, ahogy megállt a vonat, már dugtam is a fülembe a fülhallgatót, hogy minden percet értékesen töltsek el; ma már nem vagyok ilyen maximalista. A buszon, 80:30 és 8:55 között általában rádiót hallgatok. Ilyenkor, reggelente a három adó valamelyikén borítékolhatóan van valami érdekes és színvonalas adás, ami a következő ingázós napomig elegendő elgondolkodtató anyaggal lát el (mert mostanában szinte csak ilyenkor szoktam rádiót hallgatni). Van, hogy a buszról fölhívom Z-t, hogy minden rendben volt-e Bonival,  majd a számítógépemet 9 körül kapcsolom be frissen, lelkesen, motiváltan.

Visszaút: érdekes, hogy amilyen problémamentes az egyik irány, annyira nehézkes a másik. Visszafelé általában meg akarok hallni. Nyomott, fáradt, kedvetlen vagyok. Már a buszról is úgy nézegetek kifelé, hogy azon gondolkodom: hová költözzünk, hogy ne kelljen ingáznom. A rádióban olyankor semmi normális adás nincs. Ilyenkor szoktam bekapcsolni valamilyen podcastot, illetve átszállásnál (hazafelé beiktatok egy másik vonatutat, arra kevesebben vannak) telefonálok: általában ilyenkor hívom föl a szüleimet, amitől csak még levertebb leszek (a mamám nem érti a telefonálás lényegét – mire való az a sok duma? – a papám, ellenkezőleg, rengeteget tud beszélni). A kisvonatra egy fedett, de szeles helyen kell várakozni, télen olyan hideg van ott, hogy még olvasni sem tudok (fázna a kezem).

A hazafelé tartó vonaton büdösnek és koszosnak érzem magam (többen körülöttem valóban azok). Néha összefutok egy barátnőmmel, fölvesszük a beszélgetés fonalát ott, ahol a legutóbbi hazaúton elejtettük. Különben pedig olvasok, csetelek, alkalmanként telefonálok, télen filmet nézek. A pályaudvartól hazáig tartó út fárasztó, hosszadalmas, ezért, ha van időm*, megállok körülnézni pár percre a könyvesboltban és egy japán élelmiszereket árusító kisboltban.

Fáradtan, elnyűtten esem be az ajtón, amikor is általában a következő látvány fogad: Boni vizes hajjal, pizsamában rohangál a lakásban, ezer dolgot akar nekem mondani, mutatni, Z. mögötte morog, hogy vegye már föl a papucsát. A konyha kész katasztrófa: morzsák, kajadarabok itt-ott. A vágyam, hogy megterített asztal, és rajta kész kaja fogadjon, kielégítetlen marad. Itt azt kell,hogy mondjam, a közvélemény két táborra szakad: az egyik (ahova én is tartozom) azt mondja, hogy jogosan várja el az ember, hogy egy egész napos munka után este meleg és kész étel várja – amit nyilván annak az illetőnek kellene elkészítenie, aki nem utazott aznap 3+ órát. A másik tábor (Z-vel az élén) azzal érvel, hogy a vonaton telefonálgatni, meg rádiót hallgatni, illetve a kettő között csendes irodában üldögélni, majd a menzán ebédelni és kollégákkal kávézgatni még mindig könnyebb, mint gyerekért időre az intézmény elé menni, azt a gyereket utána a játszóra kísérni, ott szemmel tartani, hazafelé bevásárolni, majd koszos, de élénk és ugribugri gyereket lefürdetni. A férjemnek, állítólag, sem ideje se ereje nincs asztalt teríteni, meg főzni!

Úgyhogy a kérdés nálunk lezáratlan. De ne panaszkodjak. Az alattunk lévő pasi (és még rengeteg más ember is) például minden egyes nap megteszi ezt az utat, amire én szerencsére hetente max. kétszer kényszerülök.

* Ha újra elkezdődnek a férjem gitárórái, akkor az egyik nap úgy néz ki, hogy: én beesem a lakásba, ahol ő már a gitárral a hátán és szendviccsel a kezében indulásra készen vár. Történt már olyan, hogy a vonat késése miatt magával vitte Bonit, én a pályaudvarról rohantam a zenesuli felé, és félúton átvettem tőle a gyereket!

Szűrés, szúrás

Egy munkahelyen mindig történik valami! A múltkori szori, ha nem is mindennapos, de eléggé elterjedt jelenség (=gyerekkel gügyögni munkahelyen), a mostani viszont egyenesen szokatlan, hogy ne mondjam: fura.

Pár hónapos munkaszerződéssel fölvettek egy fiatal csajt, aki az én irodámban kapott asztalt. Szóval nem nagyon ismerem, de annyit már az elején elmondott, hogy diabéteszes. A héten szervezett egy jótékonysági akciót, a bevétel gyerekeknek megy, szóval tök jó és szimpi a cél. A befizetett pénz ellenében a csaj bárkinek megméri a vércukor-szintjét ebéd előtt és után, három napon keresztül.

Na mármost, több ellenérzésem is van a dologgal kapcsolatban. Az első mondjuk rögtön az, hogy miért nem konzultált velemi, mielőtt az irodánkat rendelőnek nevezte volna ki. Oké, nem vagyok ott sokat, de a forma kedvéért megkérdezhetett volna. Hogy tudjam: az irodánkban vér fog folyni!

Aztán, nem tudom, van-e valami képesítése egyáltalán arra, hogy emberek vérével manipuláljon egy sterilnek nem mondható környezetben. Gondolom mindig új tűt használ, na de ki tudja? Nem kell ezt valakinek ellenőriznie? Bárki játszhatja a szakértőt kénye-kedvére? (az ajtónkra kiplakátolta a standard értékeket)

Persze értem, hogy csupa jóindulatból csinálja, szívesen ad tanácsokat, és ha már csak egy embert is „kiszűr”, nem volt hiába az egész. De megmondom őszintén, csodálkozva nézem a szúrásra fölsorakozó, amúgy szikrázóan intelligens kollégáimat: miért nem fordulnak orvoshoz, hozzáértő ápolónőhöz, az erre specializált struktúrákban, helyszíneken (a cipőt – a cipőboltból! szisztémára)? Egy ennyire magánjellegű dologra, mint egy (súlyos) betegség, szerintem nem a munkahelyen kell, hogy fény derüljön (persze most nem a munkahelyi, hivatalos szűrésekről beszélek, ahol titoktartási kötelezettségeik vannak a szereplőknek).

Munkahelyi beszélgetés a fordítástámogató szoftverünkről

 – ...és ha F3-at nyomok, akkor lelock-olódik a szegmens, és az fölmegy a memóriába? Mert az F5-nél nem jön föl ez az opció.
– Nem, az Options-nél be kell jelölni az autopropagálást, majd leokézod, és akkor minden 100%-os PM-et fölismer. Ne F3-at nyomj, az nem tesz különbséget a tmx- és az scxciff-fájl között.
– Nem értem! Én mindig úgy csinálom, hogy ha valami nem 100%, akkor copy-paste-elem a projektmappát, amit utána delete-elek, majd végigfuttatom a regexeket. Nem jó?
– De, csak előtte csinálj local copy-t a fordításból, és a syc mappából szedd ki az összes szegmenst. Aztán F5-öt nyomsz és kész. Nem mennek föl a kommentelt szegmensek, nyugi.
– Jaaa! Köszi! Így már ÉRTEM!

Hogyan derült ki a kollégámról, hogy valójában ő is ember?

Juj, remélem, soha nem olvassa el ezt a bejegyzést. Bár nem az ő stílusa a blogolvasás, mindjárt el is mondom, miért. Egy olyan pasiról van szó, aki a legmesszemenőbbig korrekt és professzinális, szinte alig hibázik, de aki extrém módon távolságtartó. Ennek ellenére imádok vele dolgozni, mert precíz és lelkiismeretes. Egyszer pl. egy péntek délután kiszúrta egy hosszú szövegemben a következő elütést: „az épület Spaaktól kapta a nevét” (-ról, hiszen nem ő nevezte el, hanem az ő nevét viseli). És olyan jól fordít, hogy sírok, komolyan. Hogyan juthat eszébe valakinek pl. hogy az angol „to start” igét – amelyet minden halandó valami olyasmivel próbálna lefordítani, hogy kezd, indít, esetleg, ha már van egy kis rutinja: valaminek a kezdete, eleje – ő úgy fordítja le, hogy nyitány?

Egyszóval, szeretek vele dolgozni, mert okos, hatékony, iszonyú munkabírása van és sokat tanulok tőle. A személytelenséggel viszont nem tudok mit kezdeni, én nem ilyen vagyok. A volt főnökünk pl. azt mondta nekem, hogy szerinte Zsombor tulajdonképpen egy gép – és valóban. Amikor még egy épületben dolgoztunk, próbáltam kávézni, ebédelni hívni, de mindig kibújt előle. Most, hogy e-mailben tartjuk a kapcsolatot, hetente egyszer ír valami személyeset, mégpedig péntekenként: jó hétvégét!, pedig  szakmai és munkaszervezési okokból rengeteget kell leveleznünk-egyeztetnünk. Semmi felesleges terefere vagy luxuscsevegés! Szabik után tömören megkérdezi, hogy jól telt-e (költői), öt évben kétszer érdeklődik Boni hogyléte felő (udvariasság), nagy tásradalmi-politikai eseményekre röviden reflektál (ha nagyon kérdezi az ember). Nem lelkizik, nem szmájlizik, nem poénkodik, az én fordításomra pozitív visszajelzést kétévente, ha ad („Ez elég jó volt Tamko” – szigorlati ötöst ér egy ilyen komment tőle). Félreértések elkerülése végett: mindezt (személyeskedést, szmájlizást, humorérzéket, dicséretet) nem is várom el tőle, csak hát mégiscsak fura.

A múltkor viszont egy olyan fordítását lektoráltam neki, amely a szokásos  zsurnalisztikai szövegtől eltérően egy I. szám 1. személyben megírt, gyerekekhez szóló rövid narráció volt, méghozzá egy nagymama szemszögéből. Valamilyen interaktív játékhoz kellett. Szokása szerint gördülékenyen és frappánsan fordította le, ugyanakkor hű maradt az eredetihez is, nem is vártam mást. De egyszer csak azt látom, hogy a „children” szóra – a szöveg tartalmához és stílusához teljesen odaillően – azt írta: CSILLAGVIRÁGAIM.

A mondat úgy hangzott, hogy: Nagyon köszönöm, csillagvirágaim, ezeket a csodálatos ajándékokat! Értitek, fordítói kötelezettségeinek teljesen elegett tett volna egy gyerekekkel, ha nagyon akarta volna cifrázni: kedveskéimmel. Na de csillagvirágaim?! Ha többes számú főnév, akkor mi általában uniós tagállamokkal, fentartható fejlesztési célokkal vagy szigorú környezetvédelmi előírásokkal találkozunk, nem pedig csillagvirágokkal!

És akkor hirtelen megláttam a kis Zsombort ötévesen, akit a nagymamája csillagvirágomnak hív. Láttam aztán a felnőtt Zsombort is, ahogy a gyerekeit becézi, félti őket, büszke rájuk. Elképzeltem a férfit is, aki szereti a feleségét, romantikus neveket ad neki, amit csak ők ketten ismernek. Őrület, hogy mi mindent elárul ez a szó az emberről: kell lennie olyan időnek (és térnek), amikor ez az ember leveszi a munkahelyi álarcát, és kedves, érzékeny, gyengéd apa/fiú/férj. Hiszen akinek a csillagvirágom benne van az aktív (vagy legalábbis fordítói) szókincsében, az valószínűleg mégsem robot!*

Olyasmi ez, mint amikor az ember meghallgat Nádas Péterrel egy interjút. Ott ül az a finom úriember a székben, érthetően és intelligensen, kicsit távolságtartóan magyaráz. Tudjuk, hogy a feleségével él vidéken, és hogy szereti a természetet. És akkor elolvassuk a Párhuzamos történetet, és azon kezdünk el gondolkodni, hogy honnan tudta ez a pasi ilyen hosszan, aprólékosan, plasztikusan, minden kis részletre (testnedvek!!!) kiterjedően leírni a férfiak közötti szexet?! Hasonlóan turkálok – ezzel a zseniálisan odavetett csillagvirágaimmal – a kollégám titkos gondolataiban, a magánéletében, az emócióiban – hiszen leleplezte magát!

Ha ez egy más munkatársammal történt volna meg, tuti felhozom neki a következő beszélgetés alkalmával, sőt, ahogy magamat ismerem, az első adandó e-mailben úgy szólítanám meg az illetőt, hogy Szia Csillagvirág! Nagy a kísértés, de szerintem Zsombor nem értené.

Bár egy pici csillagot vagy egy incifinci virágot el kéne rejtenem a következő levélváltásunkban....

* Bár – és most itt teljesen ellentétes dolgot fogok vizionálni – a dolgok mai állása szerint, és figyelembe véve, hogy az emberi repülés, a születésszabályozás vagy akár a telefon is mekkora agyrémnek tűnt mondjuk a 16. században –, egy-két nemzedék múlva egy fordítógép is ugyanígy le fogja tudni fordítani a children-t csillagvirágaimra.

Gúzsba kötve táncolni

A fordítók mindennapjai

Kinyitom a doksit. Átfutom rajta a szemem. Soha, soha, de soha nem olvasom el előre a szöveget. Pedig jobb lenne, biztos hatékonyabb lennék. Csak az a baj, hogy akkor már az olvasáskor elunnám az életemet. Elég a dokishoz kapott rövid ismertetőt, leírást, tájékoztatót, referenciadokumentumot, csatolmányt, útmutatót stb. elolvasni. Mondatról mondatra haladok, hogy legyen egy kis izgalom az életemben. Sőt, olyan is van, hogy a mondat végét sem olvasom el, úgy esek neki az első részének. Aztán ha valami nem világos, ígyis-úgyis előre kell kacsingatnom, de nekem az vált be, hogy fordítok, mitha az életem függne tőle. 

Van, hogy a fordítás kínszenvedés. Ülök egy mondattal szemben, amit már megérteni is nehézkes, hát még lefordítani. Keservesen, nyögvenyelősen írom az egyik szót a másik után. Ilyenkor minden önfegyelemre szükségem van ahhoz, hogy ne nézzem meg az Indexet percenként. 

Mikor nehéz a fordítás? Először is, ha rossz az eredeti szöveg: ellentmondásos (egy bekezdésen belül állít valamit és annak az ellenkezőjét), hibás (nem anyanyelvű írta), logikátlan (ok-okozat felcserélése), trehányul van fogalmazva (szóismétlés). Vagy ha az indo-európai nyelvek és a magyar nyelv különböző logikája miatt az eredeti mondat (pl. felsorolás, pontba szedés) nem működik. Vagy ha sok és ismeretlen terminológia megakasztja a lendületet, hiszen minden egyes szónak külön utána kell nézni. Vagy ha szlogeneket kell lefordítani. 

Van viszont egy olyan kegyelmi állapot, amikor eljön a flow és a fordítás tényleg kihívás, kreatív alkotómunka. Egyik mondatot fordítom a másik után, minden klappol, metaforák a helyükön, nem fog ki rajtam a huszadik hátravetett mellékmondat és a sok nominális szerkezet sem. Csak úgy ontom magamból a frappáns, rövid, tömör, közérthető mondatokat. Olyan választékos vagyok, mintha Grécsy László és Szabó Magda lánya lennék. 

Kár, hogy ez viszonylag ritka, egyrészt mert ott az a sok adminisztráció (ide kattintani, oda beregisztrálni , ezt kinyitni, arra a programra várakozni stb.), másrészt meg az embert mindig megzavarják a bejövő e-mailek. Hiányzik a belemélyedés. Meg azért az is ritka, hogy csak úgy az égből belepottyanjon az ember ölébe egy érdekes doksi; általában van előzmény, ahhoz kell igazodni, úgy a terminológiát, mint a stílust tekintve. 

A cél az, hogy 1) pontosan ugyanazokat az infókat adja át az ember, mint a forrásszövegben, de 2) tökéletes magyarsággal, azaz ne érződjön rajta, hogy fordítás. Összevonás, zárójelezés, kettőspontozás, áthelyezés, rövidítés megengedett, az értelmezés néha egyenesen elengedhetetlen. Esetenként a lehetetlennel határos mindkét kritériumnak megfelelni. Ilyenkor én a szép magyarságot választom, és eltűnnek bizonyos (nem annyira fontos) eredeti elemei a mondatnak. Az idő fontos tényező; én akkor szeretek a legjobban dolgozni, ha épp elegendő időm van a fordításra, se több, se kevesebb. A legrosszabb az, amikor rengeteg idő áll rendelkezésre egy szar feladatra. 

Átolvasom, átlalában egyszer. Ahol valami furcsaság van, ott esélyes, hogy félrefordítottam valamit, azt újra meg kell nézni. A kész szöveget átadom a lektornak. A lektorálás bizalmi munka, hiszen a fordítás gyakran szájíz dolga. Teljesen változó, hogy ki, hogyan nézi meg a szöveget, és az is kollégától függ, hogy én hogyan reagálok erre. Nagyvonalakban kétféle lektor létezik a világon: a Bonviván, aki örül, hogy jól fordított szöveget kap, amivel nincs sok melója, és amit lelkesen kommentál és boldogan szmájliz; valamint a Véreskezű, akinek az az életfilozófiája, hogy semmilyen szöveg nem elég jó, és ötévente egyszer ad pozitív visszajelzést. Én az utóbbi típusú kollégákkal dolgozom, és sok időbe telt, amíg elfogadtam ezt az (amúgy respektálandó) elvet. Ma már örülni is tudok a tüzetes átvizsgálásnak, és kis füzetbe vezetem a jó(bb) megoldásokat, amelyekről nem is értem, hogy tulajdonképpen nekem miért nem jutott eszembe?!  

És végezetül, egy típikus fordítói betegségről: amikor az ember egy szórólapot sem tud elolvasni úgy, hogy magában ne szerkessze át az egész szöveget, javítsa a helyesírási hibákat, a központozást, a szóismétléseket. Őrületes dolgokat adnak nyomtatásba, higgyétek el!

Szerdák

Nem tudom eldönteni, hogy a kollégám viccel, ironizál vagy komolyan veszi magát.

Szerdánként ugyanis nem dolgozom. Szerda reggel elviszem Bonit oviba, hazajövök, ahol általában összepakolok, ruhákat hajtogatok, mosó-, mosogató- és szárítógépet ürítek, illetve indítok be, megfőzöm az ebédet, majd elmegyek Boniért délre. Kivéve, amikor szerda délelőtt bevásárolok, adminisztratív ügyeket intézek vagy orvoshoz van időpontom. Szerda délre általában a konyha romokban hever, úgyhogy ebéd után konyhát takarítok, majd Bonit elviszem a játszótérre. Mikor visszaérünk, megint főzök, majd elrohanok szolfézsra, ahonnan fél kilenc körül esek haza.

De ma pl. reggel egy hektikus éjszakát követően már a gyerekorvosnál ültünk, majd patikában álltunk sorba, délután pedig hányást takarítottam a kanapéról és a szőnyegről (miért undorítóbb a hányás, mint a kaki? Pedig...).

Szóval mire gondolhat a kollégám, aki maga is két gyerekes apuka, amúgy a kollégák gyöngye, aki 120%-ot teljesít a munkahelyén, és akitől keddenként azzal szoktam búcsúzni, hogy csütörtökön leszek újra, és aki erre rendszerint azt válaszolja, hogy:

- Ok, Tamko. Jó pihenést!

Van-e jogunk áthágni az értelmetlen szabályokat?

Szerintem saját hatáskörben, a körülményekre figyelemmel és a következményeket vállalva, értelmes ember módján végiggondolva, igen. Azaz az ember dönthet úgy, hogy nem tart be egy olyan szabályt, amely korlátozza, hátráltatja, és amelynek betartása vagy be nem tartása amúgy sem jár semmilyen hatással senkire.

A munkahelyemen van egy ilyen hülye Szabály, amit én évek óta nem alkalmazok. Kábé mintha arról lenne szó, hogy magassarkúban és kiskosztümben kellene járni egy olyan helyre, ahol ügyfelek nélkül, egy raktárban dolgozunk. Nem erről van szó persze, de az értelme kb. tényleg ennyi. Szerencsére az eddigi főnökeim belátóak voltak, elnézték a „csalást” (nem tudom nem idézőjelbe tenni). Egyrészt mert maguk is értelmes emberek, másrészt pedig mert észre sem vették: nem tudtak ennyi kiskosztümöt és magassarkút számon tartani.

Annak viszont, hogy én szabadon, a magam szájaíze szerint dolgozhatok (azaz: farmerben és pólóban) (vigyázat, továbbra is csak metaforaként használom ezt a dress code-os hasonlatot) az az előnye, hogy iszonyú motivált lettem, nőtt a teljesítményem, keveset megyek betegszabira, együttműködő, proaktív és lelkes vagyok. Hiszen értelmes, felelősségteljes embernek vagyok tekintve, aki saját maga dönt a munkakörülményeiről, és akit nem csesztetnek az értelmetlen szabállyal. Ha megbíznak bennem, akkor kedvem van nekem is a maximumot nyújtani. Ráadásul csomó időm és energiám is fölszabadult.

Most viszont vezetőváltás történt, új fönök jött, és hangjukat hallatják azok a kollégák, akik szerint a szabály az szabály. Nem azért vagyunk itt, hogy azt csináljuk, amit akarunk. Eleve örülhet mindenki, hogy van munkája és lyuk van a fenekén. Ezeknek az embereknek amúgy tökmindegy, hogy én piros körömcipőben vagy kapucnis játszóruhában dolgozom; szerintem ők eleve szeretnek kiöltözni, és ha már ők szívnak, szívjanak hát mások is (igen, kicsit rosszindulatú vagyok).

Úgyhogy most sokan várakozó állásponton vagyunk... lehet-e továbbra is lazán kezelni egy kőbe vésett, szigorú szabályt? Vagy rendet teremtenek odafönt?

Csak itt írom le, titokban, nehogy bent fenyegetésnek hangozzék: ha én kénytelen leszek behódolni ennek a hülyeségnek, időt, energiát feccölni feleslegesen, akkor nem fogok én minden munkát háromszor felelősségteljesen leelenőrizni, mielőtt leadom. Nem fogom este és hétvégenként bekapcsolni a gépemet, és minden egyes alkalommal, amikor a körömcipő kicsit is lehorzsolja a lábam ujját, betegszabit veszek ki. A betegszabin pedig végképp nem fogom megcsinálni a munkámat!

(Amúgy pedig vicc az, hogy a mh-em két teljes évig képtelen volt biztosítani a magassarkú-kiskosztüm viselésének alapfeltételeit, úgymint egyenletes padlót és meleg fűtést. Két évig az volt a szabály, hogy mindenki abban jár, amiben akar.)

Tercier szektor

Kétszer megyek át a városon, ahol dolgozom. A buszról vizsgálom az embereket vagy bámulok kifelé a reggeli vagy az esti csúcsforgalomra. Nők sminkben, csinosan, csomagokkal; pasik sötétkék tónusú és olyan egykaptafára készült öltönyben. Dumálnak, vagy lóg a fülükből a telefon. Mindenki irodába siet. Mármint nem siet, mert nagy a dugó, döcög a busz, be van állva a forgalom, csak a biciklisek suhannak. És ha pasik ülnek rajta, az tök vicces, mert lebeg a nyakkendőjük, és sisakot hordanak az öltönyhöz.

Olyanok vagyunk mint a hangyák: mindenki mindennap ugyanazt a betanult útvonalat teszi meg a buszmegállótól az irodáig. Jólnevelten, egyidőben, kicsit álmosan. Ha kinézek az ablakon, azt látom, hogy az autókban egy-egy ember, hátul gyerekülések, gondolom először mindenki lerakra a gyerekeket, aztán megy be a büróba. Belépőkártyák lógnak jól szituált nyakakon, laptopok utaznak európai zászós kistáskákban. Megyünk a helyünkre, hogy számítógépek mögött és értekezleteken ülve ledolgozzuk a nyolc óránkat.

Ilyenkor gondolok a fölművesekre, gazdákra, állattenyésztőkre, akiknek a munkája életbevágóan fontos. És konkrét. Kézzelfogható. Tej, kenyér, gyülölcs, hús. Nem ám munkacsoportokról, félidős értékelésekről, jelentésekről, munkadokumentumokról, délben a menzára lecsődülésről, kollégákkal kedélyesen kávézgatásokról, folyosói pletykákról, titkársági perpatvarról szól az életük. Biztos idealizálok, ilyenkor reggel répát szeretnék ültetni, időjárást figyelni, szőlőt szüretelni.

Aztán este még egyszer átmegyek a városon, de ilyenkor már nagyon vegyes a buszbéli kép. Nem csak az öltönyös hangyák, hanem gimisek és ún. fura alakok is a buszon ülnek: ők azok, akiket nem tudok hová besorolni. (Marginálisok? Építőmunkások? Munkanélküliek?) Van egy olyan rész, ahol a busz nagyot kanyarodik és jobbról rá lehet látni egy nagyablakú irodaházra. Olyan egy-egy ablak mint egy fénykép. Mikor kint már sötétedik, jól meg lehet figyelni az ablakokban az embereket, aki élőképet alkotnak: öltönyös pasi az ajtófélfához támaszkodva kávézik, kollégák együtt bámulják a képernyőt, csoportosulás a nyomtatónál, takarítónő üríti a kukákat stb.

Ha belegondolok, hogy ezek egész nap és egész évben ezt csinálják, aztán pedig fölülnek a buszra és fáradtan hazazötyögnek, akkor megint elfog valami homályos vágyakozás, hogy répát ültessek, gyerekeket tanítsak, kecskét fejjek és szőlőt préseljek valami világ végi tanyán, összhangaban a természet, az időjárás és az évszakok törvényeivel. Aztán gyorsan visszakozom, hiszen azt a kecskét minden nap meg kellene fejni, hogy megyünk akkor városnézni, meg utazni, meg világot látni?

Jó, akkor inkább valami önkifejezésre vágyom inkább, művészetre! Hiányzik ebből a városból a bohém báj, itt minden olyan megcsinált, drága, funkcionális. Itt nincsenek művészek, szabadgondolkodók, előremutatók.

De nem jó, a művészlét is olyan esetleges, nem kifizetődő, bizonytalan, hogy nevelnék fel egy gyereket abból, hogy művészi ötleteim vannak?  Ja, amúgy pedig nincsenek, én csak itt eljátszom a gondolattal. És mindig oda lyukadok ki, hogy ez az alkalmazotti, jól fizetett, életfogytiglanos létforma, amely lehetővé teszi (sőt, megköveteli) a gitárórákat, a sok szabadidőt, a többnyelvűséget ebben az Európa középtáján elhelyezkedő városban, szóval ez az egész életforma szinte nekem lett kitalálva. A tollat-klaviatúrát letéve még mindig van időm az önkifejezésre, a művészetek élvezetére, időnként a kézzelfogható dolgok létrehozására, a Föld szeretetére (kivéve, ha esik). Nem ideális helyzet, hangya vagyok a hangyabolyban, de komolyan mondom, ez annyira praktikus. Még röhögni is lehet rajta, reggelente vagy esténként a buszon.

A kollégáim

Van ez a jól ismert jelenség, hogy bizonyos munkatársak lopják a napot, nem, vagy rosszul dolgoznak, átpasszolják másra a munkát, hibát hibára halmoznak majd nem ismerik el őket, ugyanakkor pedig olyan jó a marketingjük, hogy mindenki mással (de főleg: a főnökséggel) elhitetik, hogy ők az élmunkások és tőlük indul a villamos. Rengetegszer hallottam már ilyen sztorit rokonoktól vagy barátoktól. Én viszont valszeg a szerencse lánya vagyok ezen a téren: a négy közvetlen kollégám – akik mind a négyen eléggé más-más módon, de furák és távolságtartók – iszonyú professzionálisak.

Eleve alig hibáznak: ha valamelyikük engem lektorál, akkor tutira biztos vagyok benne, hogy az a szöveg át van nézve. Ha én lektorálom valamelyiküket, akkor egyrészt tudom, hogy időben megkapom az anyagot, másrészt pedig hogy szinte hibátlan lesz. Emellett pedig ha megegyezünk valamiben (munkamegosztás, konkrét referenciaanyag használata, e-mail megválaszolása, szabik, hiányzások stb.), mindegyikük betartja, sőt, mindegyikükben vakon megbízom. Ha valaki azt mondja, hogy nem tud többet fordítani, mert tele van, és nekem kell az anyaggal foglalkoznom, nem kérdőjelezem meg az állítottakat. Ugyanakkor erre tök ritkán van szükség, mert még az idejüket is jól osztják be. Mondanom sem kell, alig betegek. Ráadásul mindegyikőjük rendelkezik valamilyen plusztudással, ami nem a félműveltség kategóriájába tartozik, hanem valódi szakértelem.

Iszonyú mázlim van, mert a cég maga, ahol dolgozom, nem ilyen. Sőt. Épp tegnap meséltem a férjemnek, hogy félelmetes belegondolni, hogy esetleg a világ is így működik, mint az én munkahelyem. Az eredeti szövegeket, amelyeket fordításra megkapunk, gyakran (szerencsére nem mindig) olyan minőségben küldik el, hogy a csapnivaló enyhe kifejezés. Hibás referenciák, dátumok, vagy számok szerepelnek bennük, érthetetlenül van fogalmazva, ellentmondásos, a terminológia elavult, és legújabban, mivel ezek a szövegek az internetre kerülnek, html-kódokat hagynak bennük (néha több a kód, mint a szöveg). Előfordul, hogy egy teljes honlapot kapunk fordításra, de az egyes hibaüzeneteket, gombok/linkek szövegét nem kontextusba ágyazva küldik, hanem ábécésorrendben: ilyenkor ki kell bogarásznunk, hogy pl. a left szó hova kerül és annak megfelelően balrát vagy ... marad hátrát jelent (...days left). Néha úgy érzem, reménytelen a helyzet. A lehető legtökéletesebb munkára törekszünk egy olyan szituációban, ahol emberek jönnek-mennek posztokon, odaböfögnek valamit a képernyőre, amit 23 nyelvre kiadnak fordítani, de mire megjön a fordítás, már az egész nem is érdekes, vagy ha még aktuális is, akkor sem úgy, ahogy volt.

A múltkor sürgős anyagot kaptunk fordításra. Hárman voltunk rá épp, dobtuk is el az összes többi melót a negyedik embernek, aki SOS mindent átvett. Elharmadoltuk az anyagot, reggeltől estig dolgoztunk két napon keresztül (és tök nehéz egyeztetni ilyenkor, ha vannak átfedések), időre kész is lettünk. A szöveg, tegyük fel, a Európai Illemhelyvizsgáló Bizottság megalakulásáról szólt, amely bizottság nevét előzetes egyeztetéssel fordítottuk annak, és amely már szinte bevett volt (már amennyire egy frissen létrehozott bizottság neve az). A rá következő héten kaptunk egy emailt, hogy fentről leszóltak (ez a kifejezés is, atyavilág!), hogy a használt kifejezés nem jó, átírták, legyen inkább Uniós Árnyékszékfelügyelő Csoport. És hogy azon nyomban javítsuk a HIBÁT.

Rossz úgy dolgozni, hogy ez ember azt érzi, teljesen felesleges munkát végez. Néha tanár, sőt, tanítőnő szeretnék lenni. Két dolog vigasztal: egyrészt, hogy a munkám során fejlődök (de minek? másik kérdés), másrészt, hogy mégiscsak jó érzés (sőt, megtisztelő) egy ilyen profi csapat tagja lenni.

Gááááz

Időpont: ma. Helyszín: a nappalink. Családi konfiguráció: Boni oviban, Z. nem dolgozik (itthon ügyintéz) én kivételesen szintén itthon vagyok, dolgozom, de annyira kevés a munka mennyisége, hogy én is beszállok az ügyintézésbe: egy belgiumi hivatallal levelezünk, papírokat kell bekérnünk egy francia hivatal számára, a történet szempontjából mindegy, hogy mit, a lényeg: a belga akcentus.

Na most nálunk úgy néz ki a múltkor is említett ff-női munkamegosztás, hogy Z. felel kb. az összes hivatalos papírokért és sztem tök ügyesen és kitartóan csinálja. Mappák, listák, telefonok, emailek: valahogy nem bonyolódik bele, nem adja föl, határidőre mindig minden megvan. Most is felhívta ezt a belga hatóságot, és noha én éltem Belgiumban, nekem kell a papír, ő beszél velük és ő kéri ki a hivatalos dokumentációt. Aztán közösen meg is írjuk az e-mailt, az én e-mail-címemről és az én aláírásommal (+mobilszámommal).

Ezek után elküldök még egy mh-i emailt, majd elvonulok zuhanyozni. Ami alatt csörög a mobiltelefonon, és Z, aki abban a hitben él, hogy a belga hatóság máris keres engem, fölveszi helyettem. Egy belga akcentussal beszélő illető Madame Tamkót kéri.

Csakhogy! Nem ám a belga halóság hívott, hanem a mh-i emailem folyamányaként egy brüsszeli kolléga (a benti telefonom a mobilomra van irányítva), de ez nem esik le a férjemnek, ezért tudjátok mit mondott neki? A nevemben, egy kollégának, akihez munkaügyben fordultam és akitől fontos választ várok?

– Nem tudom adni, épp zuhanyozik. De ne is vele beszéljen, ő írta ugyan az e-mailt, de én tartom kézben a dolgokat. Én diktáltam. A férje vagyok egyébként, jó napot!

Persze meghaltunk a röhögéstől, de annyira ciki. Utána egy száraz e-mail várt a kollégától: ha bármiben segíthetek, csak hívjam. Nem mertem hívni, e-mailt írtam, említést nem téve a bolond férjről, aki teljes őrületében úgy gondolja, hogy a felesége helyett is ő dolgozik (ráadásul magyarra fordít!). De az is lehet, hogy a kolléga azt hiszi, hogy én vagyok teljesen beszámíthatatlan, és családi segítségre szorulok, miközben munkaidőben zuhanyozom!