Miért fura a szomszéd nő?

És hogyan fura. Mert megmagyarázhatatlanul fura. Fura vele beszélgetni, olyan érzése van az embernek, hogy „valami nem stimmel”. Mert szokatlan reakciói vannak, vagy mert mindig a közhelyek talajára tévedünk beszélgetés közben, nem tudom. Illetve eddig nem tudtam, de ma kiderült!

Egy hatvanas nőről van szó, a helyi könyvtárban dolgozik. Egyetlen fia van, aki Londonban él, itt még soha nem láttuk. A nő sokat emlegeti a két unokáját (Bonikorúak), meg hogy régebben szeretett utazni. Hihetelenül jól öltözködik: elegánsan, divatosan, ápoltan, a táska színét passzintva az időjáráshoz, valódi francia nőhöz illően. Az arcán látszik, hogy valaha gyönyörű lehetett, bizonyos mércével mérve még most is szép. Az a kicsit kerekded, gömbölyű típus; de nem kövér, jól áll neki. Csak hát: Weird Barbie.

Rábíztuk a lakáskulcsot, amíg nem voltunk itthon, és cserébe hoztunk neki egy üveg Tokajit. Z. fölment, hogy átadja. Beszélgettek, elég sokáig volt fent, majd lejött egy szenzációs infóval, amit alig várt, hogy elújságoljon nekem:

Te, az a nő nyolcvankét éves!!

A döbbenetemet úgy tudom csak érzékeltetni, hogy elmondom, természetesen egy szavát sem hittem neki. Az a nő max 62 éves, egy perccel sem több. Z. bizonygatta, hogy igaz, esküdözött égre-földre. Azt mondta, ő sem akart hinni a fülének!

Én ilyet, hogy valaki húsz évet letagadhatna, életemben csak egyszer pipáltam, akkor is inkább tizenötöt lehetett volna letagadni: egy velem egyidős kolléganőmről van szó, a mai napig fiatalos. De ez azért nagyon ritka. Sztem +/-5 év hibahatárral elég jól meg lehet tippelni az emberek életkorát. Néha előfordul nagyobb tévedés is, főleg a húszas éveikben járó fiataloknál. Na de húsz évet letagadni tudni? Nem térek magamhoz, komolyan.

De most már értem, mi a fura ebben a nőben. Én mindig úgy beszélgettem vele, hogy azt hittem, egy középkorú, nyugdíj előtt álló, aktív illetőről van szó. Valójában pedig egy fiatalos testben élő, megfáradt, nagyothalló, feledékeny matróna. Csak éppen nem látszik rajta. Hátborzongató! Most már értem azt is, miért mondja mindig, hogy az ő korában már nem ugrik ki az ember egy-egy hétvégére Londonba. Világos az is, hogy miért megy olyan lassan föl a lépcsőn: nem azért, mert olyan szívesen diskurálna velem erről-arról, hanem mert nem viszi a lába!

Egy emberi tulajdonság

Hazajöttünk Fro-ba. Indulás előtt még vissza akartam menni Budapesten egy Butlers-be, mert előző nap vettem ott csodaszép, dobozos teákat, és arra gondoltam, hogy jó lenne a zongoratanárnőnek is (minden évben karácsonykor és év végén megajándékozzuk, ez itt szokás). Nem ismertem ezt az English Tea nevű márkát, idén kóstoltam először, és már bántam, hogy nem vettem egy másik dobozzal is. Z. húzta a száját, hogy inkább induljunk korábban, ne loholjunk teáért. Vegyek inkább majd valamit Fro-ban – érvelt.

Teljesen logikus volt az érvelése: itt is lehet szép, dobozos teákat kapni. De biztos voltam benne, hogy a tanárnőnek jobban fog tetszeni az ismertelen szépdobozos tea, mint a minden francia városban megtalálható teaboltok valamelyikéből származó (szintén) szépdobozos tea. Ezt az emberi tényezőt hagyta figyelmen kívül a férjem: az egzotikum varázsát.

Mert miért vásárol például a svájci barátnőm olyan boldogan fűt-fát, amikor Fro-ba jön, és miért nézelődöm a Migros-ban úgy, mintha múzeumban lennék, amikor én megyek Svájcba? Hát mert olyan dolgokat látunk/veszünk, amiket otthon nem. És milyen jól tud esni az a valami, amiről az ember azt gondolja, hogy nehezen beszerezhető! Mert biztos vagyok benne, például, hogy a teák valójában nagyon hasonlóak egymáshoz.

Ezzel az érveléssel hozunk haza minden évben több üveg szilvalekvárt, mondván, hogy itt nem lehet kapni 100%-os szilvából, fűszermentesen. Nem mintha nem bírnám ki az évet hazai szilvalekvár nélkül – közrejátszik benne az az érzés is, hogy szeretek a megszokottól eltérőt, különlegeset enni. Ugyanígy vagyok az őshonos Korpovit keksszel is: őrzöm, félreteszem, beosztom, kiélvezem mint valami extra különlegességet.

Miután mindent bepakoltunk az autóba láttam, hogy maradt még egy cipősdoboznyi hely. A legelső pihenőnél beszaladtam a benzinkúti SPAR-ba, és gyorsan összevásároltam, amit csak hirtelen találtam: négy Túró Rudit, egy Cerbona-szeletet, fél kiló paprikát, egy zacskó darált mákot, egy tubus Piros Aranyat...

Még egyszer a gyors és finom kánikulai sütiről

A héten Z-nek Franciaországba kellett utaznia, én és Boni pedig Budapesten voltunk aznap, amikor megjött. A délutáni géppel érkezett, ezért előző nap összeállítottam egy kis adag sütit egy átlátszó jénai tálba. Most málnával és áfonyával készítettem el. Gondoltam, jól fog esni neki a nagy melegben.

Aznapra vártuk a szárítógép-szerelőt is. Délben érkezett, már akkor csurgott róla a víz, de munka közben is jól megizzadt szegény. Kérdezte is tőlem, hogy most tényleg ennyire nagy a hőség, vagy csak a szereléstől lett ilyen melege?! Mentegetőzve mondtam, hogy hát tényleg hőségriadó van - bár én ezt a nyitott ablaknál ülve, a telefonnal a kezemben nem annyira éreztem, mint ő, aki az előszobában guggolt és turkált a gépben. El is gondolkodtam a fizikai és a szellemi munka közötti különbségen, meg hogy miért nagyobb a presztízse ez utóbbinak, holott kiigazodni egy szárítógép belsejében (azok a kis mütyürök! meg csavarok!) egyáltalán nem tűnt egyszerűnek.

Kérdezgettem tőle, hogy kér-e vizet, kólát, jeges kávét, bármit, de mindent visszautasított. Miután végzett, nagy nehezen elfogadott egy kis hideg vizet. Kinyitottam a hűtőt, a vállam fölött épp belelátott.

- Úristen! Az mi?! - mutatott rá a sütire. Ami tényleg iszonyú gusztán nézett ki az átlátszó tálban, a két réteg babapiskótával, köztük a fehér krémmel, rajta a piros és lila gyömölcsökkel. - Maga csinálta??? - kiáltott fel.

- Igen! - büszkélkedtem, miközben töltöttem ki a vizet.

- Biztos nincs még felbontva… - sajnálkozott a pasi.

- Nem, még nincs - ismertem be, majd becsuktam a hűtőt ès odaadtam neki a vizet.

- Hát gyönyörű, az tény!

Egy másodperc múlva rájöttem, hogy tulajdonképpen miért ne szelhetném már most fel a sütit. A pasi olyan lelkesnek tűnt! Felajánlottam neki, hogy adok neki belőle.

- Lehet, hogy nekünk túl sok is! - tettem hozzá, nehogy hülyén érezze magát, meg amúgy tényleg nagyra sikerült. 

Kiszedtem két adagot (én is meg akartam kóstolni, mert minden alkalommal kicsit máshogy sikerül), ami az egésznek a fele lett. Elmeséltem neki, hogy minden nyáron elkészítem, és ehhez mindig ugyanabból a receptből dolgozom, mivel minden évben elfelejtem a hozzávalókat (pedig csak négy elemet kell megjegyezni).

- Miért, maga ilyet Franciaországban EGYÁLTALÁN NEM KÉSZÍT?! - csapta össze a kezét hitetlenkedve.

Ott a konyhapultnál állva meg is ettük a kiszedett adagokat, és hát tényleg baromi jól esett abban a melegben. Összeértek az ízek, ahogy a papám mondja (de amiről tulképp csak halvány elképzelésem van, hogy mit jelenthet. Biztos ezt.). A pasi a végén olyan aranyos volt, mert nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:

- Maguk tulajdonképpen hányan laknak itt, hogy ez a tál süti TÚL SOK?

(Z. pár órával később megérkezett, és rögtön meg is ette a megmaradt adag felét. Lefekvés előtt pedig a maradékot. Ebből tényleg nem lehet túl sokat csinálni, amikor 34 fok van odakint.)

Angyalom

Át kell gondolnom a zsebpénzről kialakított véleményemet. Ami röviden annyi, hogy pénz alanyi jogon nem, csak munkáért jár. Ezt válaszoljuk mindig Boninak, amikor azzal jön – már talán egy éve rágja a fülünket –, hogy adjunk neki zsebpénzt. És azt is hozzátesszük, hogy még mindig jobban jár így, hogy általában bármit megveszünk neki (mértékkel) mintha neki kellene kigazdálkodnia azt a valamit a saját pénzéből.

Csakhogy éppen erre a kigazdálkodásra vágyik, hogy ő dönthessen szabadon egy adott összeg felett. Jelenleg onnan van pénze, hogy itt-ott talál elgurult eurókat vagy forintokat, amit egy régi pénztárcában gyűjtöget össze. Annyira édes, amikor számolgatja, hogy mennyie van, és kérdezgeti, hogy mit lehetne venni ennyi meg ennyi pénzből. Amúgy lehetetlenül viselkedik boltokban: minden szart össze szeretne vásárolni.

Nemrég összegyűlt neki 180 forint. Az apja beengedte egy papírboltba a Mammutban, miközben ő kint megvárta (én nem voltam ott). Boni később örömmel mutatta a ceruzát, amit önállóan és a saját pénzéből megvásárolt magának. Azt hiszem, inkább erre az önállóságra és saját maga által indított tranzakcióra vágyott igazán, mint a ceruzára. 

Az apja azt mondta, hogy ennivalóan cuki volt, ahogy válogatott, majd beállt a sorba és leszámolta az összeget a pultra (kívülről nézte). Azt Boni később mesélte el, hogy ő úgy látta kiírva: a ceruza 150 forintba kerül, és később derült csak ki, már a pénztárnál, hogy valójában 190 forint az ára. Hiányzott neki 10 forint. Látom magam előtt a kis zavart arcát, hogy most mi legyen: a kezében csak 180 forint, az apja nincs a láthatáron, és a pénztáros már várja a pénzt. Ekkor a mögötte álló nő megsajnálta:

– Hát én odaadom azt a 10 forintot, angyalom!

- idézte később szó szerint Boni a nőt. És így jött létre a kívánt üzlet. Nagyon hálás vagyok ennek az ismeretlennek, aki ennyire rendes volt a gyerekemmel. Csak remélni tudom, hogy Boni érthetően megköszönte neki a pénzt..

Gyors nyári süti

Még mielőtt vége a nyárnak, megosztom itt ezt a sütireceptet, amit évek óta őrzök a budapesti konyhám fiókjában. Már nem emlékszem, honnan vágtam (téptem) ki. Minden nyáron elkészítem, és valaki általában mindig elkéri a receptet. A süti elkészítése kb. 10 percet vesz igénybe, nem kell főzni, nem kell sütni, az arányokat én soha nem nézem (nincs eszköz), annyi csak a titka, hogy előző este kell összeállítani. A képen barackot raktam bele, de szoktam csinálni áfonyával és málnával is, mikor mi van kéznél. Egyszerű, nem túl kifinomult süti; de nem is gondolná az ember, hogy milyen jól tud esni melegben!

 

Kutya

Általában nem érzem magam egyáltalán szar anyának, hivatkozva arra a divatos és gyakori félelemre, amit anyák tollából úton-útfélen lehet olvasni. Nem mintha olyan tökéletes lennék. Egyszerűen el sem gondolkodom ezen a kérdésen: olyan anya vagyok, amilyen tudok lenni, és kész. És ezt még akkor is így gondolom, amikor látom, érzem, tudom, hogy tehetnék Boninak (Bonival) valami nagyon jót, és mégsem teszem: adhatnék mondjuk neki egy kutyát.

Néha megfordul a fejemben egyébként a gondolat. Főleg, amikor látom, miféle kapocs és szeretet van közte és a szüleim kutyája között. Tudom, hogy iszonyúan vágyik egy saját kutyára, akit mindennap megölelgethetne, nem csak a nyári szünetekben. Elképzelhetetlenül, leírhahatlanul örülne egy kis kölyökkutyának – és ennek ellenére nem, nem és nem, nem vagyok képes neki megadni ezt az örömöt!

Úgy látszik, fontosabb a saját nyugalmam és kényelmem, mint a gyerek határtalan boldogsága. Z-t talán meg tudnám győzni (vagy: kölcsönösen meg tudnánk győzni egymást), bár ő is rettenetesen ellenzi. Az okok:

1. A szag és a higiénia. Ezt gondolom nem is kell részletezni.

2. Sokat utazunk, minden negyedévben minimum egyszer. Gondoskodni kellene addig is valami megoldásról.

3. Lakásban élünk. Talán a kutya sem lenne boldog.

4. Horror történeteket hallani kölyökkutyák megneveléséről. És nem, nem gondololom, hogy egy kutya felér egy csecsemővel, mert ez utóbbiból értelmes ember nevelődik egyszer, míg a kutya örökre csak kutya marad.

5. Nem is szeretnék kötődni állathoz, teljesen nonszensznek érzem, amikor egy állat családtag és folyton beszélgetések tárgya (a gyerekek kivétel, ők szeressék csak családtagként a kutyát).

6. De persze nem lehetne elkerülni, hogy egy kiskutyát megszeressen az ember – akit egyszercsak el kell majd altatni! Amikorra már imádja az ember! Hát majd hülye lennék!

Nem tudom, miért nem törpülnek el ezek a negatívumok és nehézségek amellett, hogy Boni mennyire szeretné. Végül is nem mi lennénk az elsők, akik lakásban kutyát tartanak, és síeléskor beadják valami kutyapanzióba. Néha tényleg komolyan elgondolkodom a lehetőségen (szegény Boni ha tudná!) és oda lyukadok ki, hogy hiába Boni boldogsága, szerintem én NEM BÍRNÁM. És ha már megvan a kuya, akkor nincs visszaút! Tizenöt évre elkötelezi magát az ember, és a végén sír, mint egy kisgyerek. Hatvankét éves lennék, te jó ég. Miután elgondolkodom a dolgon, és eldöntöm, hogy nem, minden egyes alkalommal annyira megkönnyebbülök. 

Objektíven és ebből a szempontból tényleg szar anya vagyok, hiszen egy csomóan meg tudják lépni ezt a kutyadolgot. De hát ez van, én úgy tűnik, nem vagyok képes rá. Magam sem értem amúgy: egyrészt gondolkodás nélkül odaadnék bármit a gyerekért (beleértve a saját életemet), másrészt pedig nem tudom feláldozni a kényelmemet miatta?

(És ilyenkor kezdek el gondolkodni egy macskán...)

Közös nevező

Találkoztunk (szintén az usziban) a Norvégiában élő amerikai-magyar barátaink közül a fiúval és az egyik kislányukkal. A kislány anyanyelve a norvég, az apjáé az angol, a Bonié a francia, az enyém a magyar (most az “anyanyelv” itt a legjobban beszélt nyelvet jelenti).

Négyünk közös nyelve… a magyar volt!

Városok, utcák, helyiségek...

Ha regényekben táj- vagy helyleírást olvasok, automatikusan megpróbálom a bemutatottnak megfelelően elképzelni a helyszínt. Egy ponton azonban az agyam felülírja a leírást, és olyan helyszíneket hív segítségül, ahol már jártam. Így például a Cseresznyéskert az én fejemben félig-meddig a Dunakanyarban játszódik, és Thomas Mann svájci otthonának egyik szobája nagyon-nagyon hasonlít a nagymamámék kisszobájához. Sorolhatnám a példákat, ahol általam jól ismert helyszínek (vagy azok egy-egy részletei) lépnek a könyvben bemutatottak helyébe. De mint valami rögeszmés, az ismert helyeknek csak egy-egy részletét veszem – úgymond – kölcsön, és általában csak egyetlen szemszögből, és mindig ugyanabból „látom” az adott tájat, házat, szobát stb. Például a nagymamám kisszobáját az ajtóból, a Duna-partnak csak bizonyos részét alkonyatban stb.

Hogy milyen mechanizmus szerint kapcsolódik egy-egy ismert hely a könyvben leírthoz, azt nem tudom. Annyi biztos, hogy miután megtörtént ez a kapcsolódás, már nem nagyon változik a színtér, tehát nagy valószínűséggel Csehov bizonyos darabjairól nekem mindig a Duna fog eszembe jutni.

Tele van a fejem ilyen-olyan utca- és városképekkel, szobákkal, hegységekkel, folyópartokkal stb. Az is előfordul, hogy amikor a munkám során egy bizonyos adatbázisban kell keresést végeznem, akkor mindig beugrik egy párizsi utca látványa – mindig ugyanazé, ugyanabból a szemszögből és ugyanabban a napszakban. Érthetetlen!

Azt gondolná az ember, hogy akkor nekem végigsétálni Budapesten vagy Párizsban egyet jelent a különböző világirodalmi helyszíneken tett sétával – pedig tökre nem így van. Visszafelé nem működik a dolog. Tehát a Duna-partról nem jut eszembe Csehov, a kisszobáról nem ugrik be Thomas Mann. Viszont nagyon szívesen (és öntudatlanul) gondolok a Duna-parton vagy a szüleim házában azokra a könyvekre, amelyeket ott olvastam. Például most (még mindig itt vagyunk Magyarországon és maradunk is augusztus végéig) gyakran a Varázshegy jár az eszemben, amit pár éve ugyanígy nyáron ugyanitt olvastam. De eszembe jut egy főiskolai osztályterem is, ahol az egyik tanár a Varázshegyről tartott előadást (akkor csak félig tudtam elolvasni). Vagy gyakran asszociálok Céline-re, akitől tavaly ugyanitt olvastam el egy regényt (amelyben a szereplők áthajóznak Fro-ból Angliába: akkor én is azt hajót láttam, amin egyszer mi is utaztunk).

Annyi országban, városban, lakásban laktam, olyan sok utcát, házat, szobát ismerek. Ezekből a vizuális elemekből (plusz néha: térképekből, filmen látott helyszínekből) áll össze általában az a díszlet, amit egy regény alapján fejben elkészítek (majdnem azt írtam: összekotyvasztok). Minden könyvhöz tartozik ugyanakkor egy másik helyszín is – gyanítom nem teljesen függetlenül az elsőtől – ahol azt a bizonyos könyvet olvastam. Annie Ernaux Évek c. könyve olvasásakor egyszer elmentem egy barátnőmhöz, azóta ha erre a könyvre gondolok, az ő régi lakásuk lebeg a szemem előtt (többek között). Az Amerikai tragédiát pedig a szüleim lakásában kezdtem el olvasni egy téli estén, ezért a tóparti jelenethez valahogy hozzákapcsolódik annak a szobának a képe is, ahol belekezdtem a könyvbe. De vannak bonyolultabb képzettársításaim is: a Vesztegzár a Grand Hotelben olvasásakor (amit Boninak olvasok föl esténként) nagyjából azt a szállodát képzelem magam elé, ahová Proustot tettem be, amikor a Swannék oldalát olvastam. Ugyanazon a liften megy föl Proust narrátora és Rejtő Félixe – egy régi típusú liften, amit azt hiszem egy párizsi lépcsőházban láttam valamikor.

Egy jól hasznosítható szó

- Jaj Bonikám… te öntöttél ki vizet a konyhában/te szórtad szét a Túró Rudi-papírokat/te állítottad be az órádat, hogy hajnalban ébresszen?! - morogtam.

- Nem én voltam mama! - méltatlankodik - Van alibim!!

Szülőkről

Az Eszter nevű (gimis) barátnőm szülei mindig annyira jó fejek voltak a saját szüleimhez képest! Nagyon sok szempontból irigyeltem Esztert a szülei miatt, de egy dolog kiemelkedett a többi közül: Eszter szülei minden másnap reggel úszni jártak a legközelebbi budapesti uszodába.

Most hetven körül vannak, akár az én szüleim, tehát elmondható, hogy egész életükben rendszeresen úsztak. Csak most már nem Budapestre, hanem a Dunakanyarba járnak úszni, ahová kiköltöztek (akárcsak a saját szüleim). A Covid óta minden nyáron találkozunk velük a melegvizes medencében, mert Bonival mi is abba az usziba járunk, ahová ők.

Nagyon kedvesek, a férfi tanította meg Bonit a siklásra (levegőt víz alatt kifújni), és jókat szoktunk beszélgetni a vízben. Mindig felnéztem rájuk, hogy nem csak sportosak, de mindig együtt jönnek! Az én szüleimnek nincs közös hobbiuk. Sőt, az én szüleim, akik szintén nyugdíjasok, egyáltalán nem járnak az usziba, pedig ugyanannyi időbe telik tőlük az út. A belépőjegy áráról ne is beszéljünk: az éves bérlet jóval olcsóbb, mint annak a ciginek az ára, amit a mamám egy év alatt elszív.

A héten is láttuk őket, idén először. Nem az usziban futottunk össze, hanem közös programot szerveztünk egy játszótérre. Nem húzom tovább a sztorit: teljesen ledöbbentem a férfi állapotán. Szegèny, alig bírt jàrni, az arca is teljesen beesett volt, nagyon rosszul nézett ki. A szokásos vidámsága is annyira elütött a rossz fizikai állapotától. Állítólag ráadásul mindent elfelejt, és ezt a felesége láthatólag nem bírja elviselni, folyton veszekedett vele. Nagyon megrázó volt őket így látni.

Egész felnőtt életemben hozzájuk hasonlítgattam és méricskéltem a szüleimet, és erre tessék, kiderül, hogy nincs is mit tőlük elirigyelniük. Mi a tanulság? Természetesen nem az, amit sietve és rossz logikával le lehetne ebből az esetből vonni, azaz hogy jobb bagózni, mint kétnaponta úszni (sőt, az sem, hogy az úszás egyenesen megbetegít!), hanem hogy talán nem kellett volna ilyen szigorúan megítélnem a szüleimet.