Mesélte a barátnőm, hogy valószínűleg végigsértette a húgát, mert beszélgetés közben a szülői szeretettel kapcsolatban kiszaladt a száján az, hogy „te ezt nem értheted”, mivel a húgának nem született gyereke. Magyarán azt állította, hogy a húga nem értheti meg az anyai szeretetet (nagyságát, jellegét) mivel ő maga nem anyuka. A húg erre tiltakozott, hogy dehogynem, simán el tudja képzelni az anyai szeretetet, de a barátnőm utólag nekem elmondta, hogy szerinte ez: lehetetlen.
Szerintem meg nem az. Én el tudom képzelni, hogy egy gyerektelen illető, például ez a lány is, vagy Szabó Magda stb. fel tudja mérni, át tudja érezni azt a feltétel nélküli, végeérhetetlen szeretetet, amit egy szülő érez a gyereke iránt. Lemérheti ezt például azon, ahogy ő maga volt szeretve gyerekként. Engem például nem ért meglepetés, amikor anyává váltam; pont olyannak képzeltem a szeretetet, mint amilyen „lett” végül.
Viszont szerintem azt nagyon nehéz elképzelni, hogy milyen is a gyereknevelés a mindennapokban, évek óta. És még ez is annyira, de annyira különböző tapasztalat lehet – gyerektől és körülményektől függően! Múltkor futáshoz meg akartam hallgatni egy beszélgetést egy francia feministával, és a műsor elején kiderült, hogy a nő az új könyvében állást foglal a jelenkori francia gyereknevelési vitában – holott nincs gyereke. Hirtelen annyira elvesztette a hitelét előttem (és annyira nekem nem tetsző dolgokat mondott), hogy fél kézzel kihalásztam az övtáskámból a telefont (miért nem csinálnak elég nagy zsebeket a futónacikra??) és beraktam egy másik műsort, pedig ilyen manővert soha nem szoktam csinálni futás közben. Szerintem ebbe a vitába egyszerűen nincs hatásköre belefolyni (amúgy sztem senkinek sincs hatásköre belefolyni a sajátján kívüli gyerek nevelésébe, de ezzel a véleményemmel talán egyedül állok a világegyetemben).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése