Antropológiai tanulmány

Vacsihoz készülődünk, elküldjük Bonit, hogy mosson jó alaposan kezet. Ő és az apja épp most lábalnak ki egy hányós betegségből, nekem tegnap óta fáj a torkom. Cirkulálnak a vírusok körülöttünk. Boni szó nélkül feláll, kimegy, felkapcsolja a fürdőszobában a villanyt, majd hallom a víz csobogását. Valami megmagyarázhatatlan, napok óta érlelődő gyanútól vezérelve hangtalanul utánamegyek, és észrevétlenül benézek a fürdőszobába.

Boni mozdulatlanul áll a csap előtt. Mindét keze tök száraz, az egyikkel erős sugárban ereszti a vizet. A plafont bámulja. Dudorászgat. Szemmel láthatólag türelmesen várja, hogy elmúljon egy kézmosásnyi idő. Amit láthatólag nem kézmosással akar tölteni.

Bámulom a fiam mutatványát az ajtóból, titokban. Nem bírom levenni a szemem erről a kilencéves kis ösztönlényről, aki a legnagyobb nyugalommal, szakszerűen veszi palira a szüleit. Vagy legalábbis ezt hiszi. A saját univerzumában a fürdőszoba most a szülők feletti fényes győzelem csatamezeje. Áll a közepén, és élvezi a diadalt. Majd csak évek múlva fog rájönni, hogy amit a saját érdekének hitt, az valójában a hátránya; és hogy amennyi energiát és időt a megtévesztésre áldoz, azzal már simán kezet is moshatna, és hogy ez az igazság az élet egyéb területeire is átvihető, úgymint tanulás, munka, sőt, végső soron az ember jó lelkiismerete többet ér bármilyen fifikás csalásnál, még ha valamennyi pluszmunkát követel is.

Boni ekkor belenéz a tükörbe. Találkozik a tekintetünk. Egy szempillantás alatt kapcsol, hogy lebukott. Az életéért küzdő élőlény találékonyságával azonnal taktikát vált. Mosom! - kiálltja fel - Csak épp megeresztettem a vizet! - és már tartja is a víz alá a kezét.

Visszamegyek a konyhába, hogy jelentés tegyek a másik naiv felnőttnek, aki ártatlan tisztaságában szintén úgy gondolta, hogy el lehet küldeni egy kilencéves kisfiút egyedül kezet mosni. Hülledezve nézünk egymásra. Olyan messzinek tűnik mindkettőnknek a saját gyerekkorunk. Annyira rég volt az az idő, amikor még luxus volt az igazmondás, amikor megérte hazudni, amikor még mi sem tettük magunkévá a mindenfelől ránk háramló szabályokat és elvárásokat. Amikor a megúszásra játszottunk.

Idegen nyelv

Odahívtam a férjemet a számítógéphez, hogy javítsa ki a tanítónak írt levelemet. Így szólt az e-mail (magyar fordításban):

„Tisztelt Uram!

Reggel 8:40-re orvoshoz megyünk. Ha az orvos zöld utat ad Boninak, késve ugyan, de fog menni iskolába. Köszönöm a megértését, stb. stb.”

– Jaj, ez nem jó! Ne azt írd, hogy zöld út.

– Nem? Miért, nem jó? Olyan frappánsnak tűnt pedig...

– Nem, ezt így nem mondjuk. Nem illik oda. Írd inkább azt, hogy „Ha az orvos úgy gondolja, hogy Boni mehet közösségbe, késve ugyan, de..”

– Ne már... Most szúrjak be egy újabb alárendelést? Én inkább valami tömörebbre gondoltam. Mit szólsz ehhez? „Ha az orvos gyógyultnak nyilvánítja Bonit, késve ugyan, de...”

– A nyilvánít sem jó. Ezt franciául nem mondjuk.

– De miért???

– Nem tudom. Nem szokás. Nyilvánít... túl hivatalos. Szerintem írd azt, amit mondtam.

– De hát ez nagyon szószátyár megfogalmazás...Ráadásul van benne egy szóismétlés!

– Szószátyár vagy nem szószátyár, ez így helyes. A többi nem az. Egy francia nem írná így.

– Komolyan?...

– Igen, bocsi. Persze írhasz, amit akarsz! Csak szóltam. Én vagyok a francia...

 

Huszonöt éve élek itt, ennek ellenére SOHA nem merek elküldeni franciául hivatalos levelet anélkül, hogy ne ellenőriztetném le egy franciával.

Január

Próbálom túlélni ezeket a hideg hónapokat, és kiélvezni, amit csak lehet bennük. Megjegyzem, nekem a január nem is annyira szörnyű, mint a február-március, amikor már sok a fény, tehát megvan a tavasz illúziója, viszont még nem nagyon lehet mit csinálni, mert hideg van. Összeszedtem pár olyan dolgot, ami szerintem őszintén sokkal jobb januárban, mint az év bármely más szakaszában. Most nem az oly divatos kuckózásra gondolok (Lappának volt erről a szóról egy ironikus hangvételű sora, nagyon egyetértettem vele) sem pedig a jó nehéz és laktató ételekre (hurkát ugye csak ilyenkor eszik az ember), hanem konkrétabb dolgokra:

1) Például futni ilyenkor isteni. Sokkal jobb, mint jó időben, amikor a napsütéshez meg a hőmérséklethez kell igazodni. Nyáron voltak olyan hetek, amikor az egyetlen jó időintervallum a 6:30 és 7:30 közötti volt. Ehhez képest most baromira élvezem, hogy akár ebédszünetben is kimehetek futni.

2) Tömegközlekedni is sokkal jobb. Egyrészt nem sajnálom a vonaton, villamoson stb. töltött időt, mert mi mást csináljon ilyenkor az ember, másrészt pedig olyan jó, hogy sok réteg ruha véd a többi embertől, foganyúktól, kapaszkodóktól, ülésektől – és szagok sincsenek.

3) Sapka. Főleg reggel praktikus, amikor Bonit suliba kísérem. Akár meg sem kell fésülködnöm, imádom! A hónap elején még reggel is sötét volt, egyszerűen csak magamra kaptam a téli öltözetet, és már mehettem is emberek közé.

Mindezekkel együtt azonban a január tényleg nem más mint egy jó hosszú parkolópálya...

Képmutatás

„Tisztelt utasaink! A sztrájk miatt bizonyos vonalakon nem közlekednek a vonatok, illetve jelentős késésekre lehet számítani. Elnézésüket kérjük az okozott kellemetlenségekért.”

– hallom a hangosbemondóból. Szerintem ez tiszta képmutatás: a sztrájknak ugyanis pont az a lényege, hogy a munkabeszüntetésekkel problémákat okozzunk az embereknek, ezzel nyomást gyakorolva a politikusokra. Minél nagyobb a probléma, azaz minél nagyobb a káosz és a fejetlenség az országban, annál valószínűbb, hogy a kormány meghallgatja a követeléseiket, hiszen nem akarnak lázadást vagy forradalmat, viszont mindenki szerené újraválasztatni magát (kivéve azt, akit már nem lehet).

Ha a sztrájkolók nem okoznának kellemetlenségeket, senki észre sem venné a megmozdulást. Az utazók szívatása nem a végcéljuk ugyan, de mindenképpen a fegyverük ahhoz, hogy eredményeket érjenek el. Magyarán: az utasok fontos eszközök, bábok a sakktáblán. A vasutasok sztrájkjai nem képzelhető el az utasoknak okozott kellemetlenségek nélkül. Szereiném, ha ezt elismernék ahelyett, hogy szemforgató módon elnézést kérnének. Vagy ne sztrájkoljanak.

Üvöltő szelek és kifulladó memória

Karácsonykor újraolvastam az Üvöltő szeleket, mert emlékeztem, hogy pár éve ugyanígy karácsonykor olvastam, és nagyon jól passzolt (illetve hozzájárult) az ún. karácsonyi hangulathoz: szerelem, láp, hepiend. Kamaszkoromban is olvastam már, akkor főleg a szerelmi szál és Heathcliff személyisége érdekelt, 2017-ben viszont már inkább a regény felépítése fogott meg leginkább, meg az, hogy valójában ez a történet egy elcseszett örökbefogadás története.

De arra nem számítottam, hogy öt évvel a második olvasás után alig emlékszem valamire a könyvből. A narrátor egyáltalán nem volt ismerős – nem is emlékeztem, hogy egyes szám első személyben van elbeszélve a sztori.

Végképp meglepődtem, amikor a történet menete ugrott egy generációt. Semmi de semmi emlékem nem volt arról, hogy a továbbiakban az eredeti főszereplő gyerekeiről fog szólni a regény. Mindezt úgy, hogy előtte már kétszer is olvastam a könyvet, és mint írtam, legutóbb öt éve. Döbbenet, hogy mennyire kiesett minden, és szinte úgy olvastam most, mintha előtte soha nem olvastam volna. Arra emlékeztem ugyan, hogy jó vége lesz, de fogalmam sem volt, hogy miképpen lesz jó vége, ki házasodik meg kivel? Ki hal meg?

Még Magyarországon befejeztem a könyvet, időről időre jelentést téve Z-nek, hogy már nekem az agyam bizony egy szita, és nem emlékszem semmire, hogyan lehetséges ez. Emésztgettem ezt az ijesztő jelenséget, próbálgattam rá magyarázatot taláni; oké, hogy sokat olvasok, de mégsem annyit, hogy csak úgy elfelejtsek szereplőket, sztorikat, mondatokat, jeleneteket! Amúgy az öröklési rész nem is volt teljesen világos a mostani olvasáskor. Azon gondolkodtam, hogy vajon öt éve értettem? Vagy már akkor sem? Rejtély.

Most hétvégén előkerestem a 2017-es jegyzeteimet. Döbbenten olvastam a saját kezemmel írt egyik mondatot, amely így hangzott:

„Sajnos megnéztük utána a filmet. Nem kellett volna; az általam elképzelt helyszín és szereplők örökre eltűntek, most már csak a filmbéliekre emlékszem.”

Mondanom sem kell, semmiféle filmre nem emlékszem. Arra sem, hogy egyáltalán van film. Hát még hogy mi azt egyszer láttuk! Rákerestem a neten: több film is van. Fogalmam sincs, hogy melyiket nézhettük meg, egyik sem ismerős, sem a helyszín, sem a szereplők. Ha nem én írtam volna ezt a mondatot a saját kis noteszomba, a fejemet tettem volna rá, hogy nem láttam filmet. Különösképp, hogy a filmben két generációnak kellett megjelennie, azt meg általában olyan bénán szokták megoldani (színészek kicserélése vagy öregítése), erre emlékeznem kellett volna.

Tanulság: az embernek vigyázva kell leírnia azt a szót, hogy örökre.

Zseniális Ötletek Tárháza

 

A jó szándékú emberek a bolondját járatják velünk!

Vettem Boninak a Decathlonban műanyag karikákat, amelyek lent maradnak a víz alatt, hogy játszani lehessen velük az usziban. Céljuk, hogy rá tudjuk venni a gyerekeket arra, hogy lebukjanak a víz alá és felhozzák. Szoktuk időre csinálni, versenyezve, előfordul, hogy elrejtem őket és Boninak meg kell találnia, és szoktuk úgy is, hogy a levegőbe dobom mind a négyet, és Boninak még azelőtt össze kell szednie őket,  hogy leérnének a medence aljára.

Ha többen vannak a medencében, nem tudunk játszani velük. Nem azért, mert nem lenne elég helyünk; hanem azért, mert az emberek egyszerűen visszahozzák a karikákat a gyerek helyett. Boldogan, mosolyogva, előzékenyen nyújtják át: „Nem ezt keresik véletlenül? ”. Mi meg savanyúan megköszönjük. Néha elmondom, hogy de, igen, ezt keressük, de pont ez a lényeg, hogy mi (én vagy Boni) találjuk meg!

Annyira udvariasak és rendesek az emberek, hogy a jó szándékukkal teljesen elrontják a szórakozásunkat. Ha túl sokan vannak a medencében, már elő sem veszem a karikákat – úgysem tudnánk őket használni.

Óév, újév

Jaj, ez a 2022 az az év volt, amely kézzelfogható közelségbe hozta az emberiség végóráját: amikor is az Ember a felhalmozott tudásanyagával és eszközeivel egycsapásra akár el is pusztíthatja mindezt a tudásanyagot és eszközöket. És minden mást ezen a Földön, amit csak megteremtettett, elért, felkutatott, megszerzett. Még jól emlékszem, amikor a 80-as években atomnagyhatalmak egyezkedtek arról, hogy fogozatosan leszerelik a nukleáris fegyvereket, és féltünk, hogy még mielőtt ez megtörténne, valaki, valahol beveti őket. Na, most visszajöttek ezek az idők.

Meg azok az idők is eljöttek, amikor a fiús anyukákat megcsapja a kötelező sorkatonaság szele.. mert mi van, ha...? Hányszor történt már meg, akárcsak a legutóbbi száz évben, hogy hopp, elvitték a fiatalokat a frontra. Rengetegszer, Európában is! Franciaországban pl. kétszer! Nyolc év nem olyan sok idő, és nyolc év után már Bonit is vihetik (vajon mehetnék-e helyette?). Szegény, szegény, szegény orosz és ukrán anyukák.

Szerencsére a mi kis mikrokozmoszunkban, ha nem hallgattunk éppen híreket, minden a legnagyobb rendben volt 2022-ben: Boni nő és okosodik, ahogy kell (ahogy a főnökség elvárja – hallottam nyáron valakitől), de lélekben még mindig egy kis baba, aki legszívesebben a szüleivel tölti a szabadidejét – mi pedig próbáljuk kihasználni ezeket az éveket, amíg csak lehet.

Végül is jól tettük, hogy az ünnepeket Magyarországon töltöttük, jól sikerült, és az utazás sem volt olyan fárasztó, mint ahogy azt elsőre gondoltam. Nem volt meg bennünk az az igény, hogy folyamatosan rohanjunk valahová, ezért még pihenni is tudtunk, volt két olyan nap is, hogy ki sem mozdultunk otthonról (szerintem a Covid óta nem történt ilyen velem). Lemostam pl. a budapesti lakásom összes ablakát; most olyan szép lett, hogy már nem is annyira akarom eladni a lakást. Rengeteget társasoztunk. Háromszor voltunk a szüleimnél. Sajnos a harmadik alkalommal már nagyon azt éreztem, hogy a terhükre vagyunk, idegesítjük őket, szerintem már várták, hogy elmenjünk. Ez nem volt jó, de talán Boni nem vett észre semmit. Én pedig próbálok toleránsan hozzáálni az ő életmódjukhoz (nehéz!!), örülni annak, ami így is megadatik (a kajával való ellátottságunk pl. egyszerűen tökéletes volt a kilenc napon keresztül) és reménykedem, hogy én magam nem ilyen leszek később.

Remélem, 2023-ban úgy lesz vége a háborúnak, hogy Oroszország több évtizedre leggyengül, és hosszú évekig meg sem fogja tudni próbálni a további agressziót. Ezt kívánom az idei évre, és a blog olvasóinak pedig 

BOLDOG ÚJ ÉVET!