Játékok

Hú, de hosszúak tudnak lenni azok a napok, amikor nem tudunk kimenni. Egyrészt Boni a korából adódóan mindennel tud még játszani, másrészt, pont a kora miatt még nem köti le sokáig semmi. Előfordul, hogy egy nap alatt az összes játékot végigjátszuk akár kétszer is. Játék neki a mosógép beindítása, a lábosokkal csörömpölés, játék a kulacsból vízivás. Újra divatba jött a kulcsozás (ké, ké! = clé franciául), a pelenkák ide-oda pakolása stb. stb. Ezeken túlmenően van pár olyan tevékenység, amit nagyon szeret csinálni, játékkal vagy anélkül.

1) Az összes megvásárolt játék közül ez az ábécés kirakó az abszolút favorit. Annyira szereti, hogy valszeg újra megvesszük, mert pár betű végleg és nyomtalanul eltűnt. Ez az, ami a legtovább leköti őt egyedül. Boni egyébként az időnek csak kb. 5%-ban játszik magában (hajajjjj), azt is leginkább ezzel. Csodálkozom is, amikor az örökké rohangáló kisfiú leül, és szépen, akkurátusan beteszi a betűket a helyükre, napjában többször.

2) A másik nagy kedvencet kaptuk, én még a létezéséről sem tudtam. Ez egy Duplo, a kerekek és az aljzat egybe van építve, erre teheti rá a gyerek az elemeket. Számtalan autót, traktort, vonatot stb. lehet így kirakni, majd egymással őket megversenyeztetni (a dobozban összesen három különálló aljzat van). Vagy az összes elemet egyetlen aljzatra fölépíteni és kipróbálni, tud-e így gurulni.

3) Ami a könyveket illeti, szűk az a metszet, ami neki is és nekem is tetszik. Ami úgy-ahogy leköti, az az Annipanni, mesélj nekem! és a Boribon autózik. Egész cuki ez a kis mackó, eddig nem ismertem. Z. egy francia mackós sorozatot szokott neki olvasni (Petit ours brun), na az a maci szerintem rondább. A lényeg Boninál egyébként az, hogy legyen a könyvben autó, akkor már sokkal könnyebb eladni neki bármit. Szereti még a Pipp és Polliból a Pipp rollerezik c. részt. Szokta nézegetni a Meseboltot is, a Vidám mesék sajnos teljesen kiesett a pixisből. A francia mesekönyvek egyébként zseniálisak. A kedvencem (és Boni is szereti) a Kididoc-sorozat (képen), amely több korosztályhoz (1–3; 2–4; 4–6 évesek) szóló interaktív, egy-egy témakört átfogó könyvek sorozata. Legszívesebben az összeset megvenném. Az 1–3 évesek számára olyan témákat dolgoztak fel, mint: színek, formák, járművek, testrészek, a kert, a Télapó, az erdő, az éjszaka stb. Pár oldal csak, pont elég az ilyen kicsiknek. Azt nem mondom, hogy elnyűhetetlen, de vastag a papírja, és minden oldalon van egy mozgatható, forgatható elem. Az utolsó oldalon megjelenik a könyvben szereplő összes tárgy, lehet ismételgetni a megtanult szavakat.

4) Nem kell hozzá sok minden, de imádja: a firkálgatást. Szól, hogy tóóó, papííííí (toll, papír), és már rakom is be az etetőszékbe, hogy rajzolgasson. Ügyesen húz (girbegurga) vonalakat, és pöttyöz. Sajnos csak golyóstollal hajlandó, olyannal, ami még az asztalról sem jön le, és halálra rémiszt, amikor hadonászik vele. A gyerekeknek szánt lemosható filctollakról hallani sem akar. Tök jó még ez a vízzel tölthető ceruza (képen), amivel a hozzá kapható anyagra lehet rajzolni, és máshol nem hagy nyomot. Nagy sláger még a matrica, olyannyira, hogy különleges alkalmakra tartogatjuk (utazás, orvosi rendelő), mert azzal egy fél (!!!) órára is le lehet foglalni. Ide-oda ragasztgatja, ha itthon matricázik, akkor még harmadnap is találunk belőle a papucsokon, könyveken, szőnyeg alatt.

5) Aztán ehhez már tényleg nem kell semmi: a futkározás. A folyosónk kb. 7-10 méter, ez a kifutópálya, onnan egyenesen az ágya mellett lévő matracra érkezik, ahol én ülök. Elkapom, hátra dőlök, a magasba emelem, csiklandozom, ő sikoltozik és nevetgél, majd fejjel előre leteszem. Van egy olyan gyanúm, hogy utána még bírkózni is szeretne... (én nem).

6) Az első évéből csináltam egy 120 fényképből, a másodikból egy 100 képből álló válogatást: ezeket az albumokat mindketten imádjuk nézegetni (otó, otó! - kéri (fotó)). Az is tök jó ebben, hogy így talán nem felejti el a ritkán látott családtagok arcát és életünk különböző színtereit. Tulajdonképpen mesekönyvként használjuk, amelynek ő a főszereplője (Manóboni - mondja saját magára, iszonyú cuki cérnahangon. Nem tudom honnan vette, sohasem hívom így).

Ami (egyelőre) nem vált be: garázs, nyomda, lábbal hajtható kerekes szerkezet, talicska, játékkonyha, az együtt sütés. Tervbe van véve még, hogy veszek egy diavetítőt. Nektek mi vált be kétévesetekkel?

Minden pénzt megér

Az otthonról, pizsamában intézhető, házhoz szállítós online NAGYBEVÁSÁRLÁS!

A munkámról

Lehet, hogy ellustultam, meg közönyössé váltam, de én így 40 körül egyáltalán nem akarok szakmát váltani. Mert úgy figyeltem meg, hogy ebben a korban szeretnek az emberek valami újba fogni: a természetgyógyászatot, a coach-ingot, a fotózást stb. már olyan magas szinten űzik, hogy abból már megélhetést vagy legalábbis mellék-keresetet is szeretnének kovácsolni maguknak. Ekkor vágnak bele az emberek másod- meg harmaddiplomába, és álmodoznak arról, hogy a hobbijukat a szakmájukká teszik.

Pár éve még én is azt mondtam volna, mint a kollégáim többsége, hogy nem szeretnék fordítóként megöregedni nyugdíjba vonulni. Most meg már úgy képzelem, hogy a fennmaradó 25 (?) évet simán lehúzom ugyanitt. Oké, egyrészt fogalmam sincs, mi mást tudnék csinálni ugyanilyen színvonalon és ugyanilyen jó körülmények között, de nem is ez a lényeg: hanem hogy megszerettem a munkámat!

Ilyen csak az első két évben volt, akkor voltam ennyire motivált, mint most. Kihívásnak tekintek minden egyes anyagot, és komolyan örömmel ülök le reggel (sőt, még ebéd után is) a gép elé. Rájöttem, hogy iszonyú nagy mázli, sőt, luxus!, hogy noha külföldön élek, magyarok a kollégáim és a magyar nyelvvel foglalkozom.

Egy kis csapatban dolgozom, maximalista, szófukar, néha ingerült és igazságtalan kollégákkal. Hát képzeljétek, én valami olyan magy melegséggel gondolok ezekre a drága emberekre, akik furák ugyan, de megbízhatók, nem személyeskednek és olyan gondosan-tüzetesen vizsgálják meg a fordításaimat, hogy... hogy az nem szőrszálhasogatás, meg kukacoskodás, ahogy régebben hittem, hanem professzionalista alaposság.

Persze lehet, hogy közrejátszik a dologban az, hogy egyáltalán nem volt biztos a helyem, miután visszamentem (de szerencsére ugyanazt csinálom, mint előtte), meg hogy egyelőre csak 3 napot dolgozok a héten, azt is gyakorlatilag itthonról.

Megjött a tél

És előkerültek ruhatáram legszexisebb (nem!) darabjai...

Mert mély a táskám!

Boldog gyerekkor

Buzgón végzem azóta is saját kis közvélemény-kutatásomat, azaz hogy ki melyik életkort választaná: a sajátját (40 körül), a 12 vagy a 67 évet. Reprezentatívnak nem mondható ugyan a mintám, de azért elmesélem, mit tapasztalok.

Először is a NAGY többség nem változtatna semmit. Én, aki soha nem fogok kibékülni sem az öregedéssel, sem a megváltoztathatatlansággal, sem pedig az elmúlással, ezen – és ez eufemizmus! – minden egyes alkalommal elhűlök. Néha kételkedem is. Néha arra gyanakszom, nem gondolják végig, mintegy elviccelik a kérdést. Picit örülök is, mert ez azt jelenti, hogy esetleg egy napon majd én is belenyugszom abba, amibe belegondolni sem szeretek.

Na de lépjünk túl. Ennél még megdöbbentőbb tanulság az, hogy a megkérdezettek szintén nagy hányadának rossz gyerekkora volt. Sokan erre hivatkozva nem lennének 12 évesek. Nem akarnak a szüleiktől függni. Ott az a rengeteg tanulnivaló. Egy normális, külsőre szimpatikus család (szülők mai napig együtt vannak) egyik tagja egyenesen azt mondta nekem: - Úristen, dehogy lennék én még egyszer 12 éves. (gondolkodott, majd:) Tulajdonképpen nem is értem, miért akartak a szüleim gyerekeket. Főleg egy harmadikat.

Elgondolkodtató, hogy mindenki milyen komoly sérelmeket ró fel a szüleire. Például ez a fenti kritika... van-e ennél szomorúbb illusztrálása a gyerek-szülő kapcsolatnak? Tudom, hogy nincs recept, és a megfelelő anyagi, családi háttér, sőt, asszem talán még a szeretet sem garancia semmire. Mindenki csinálja a legjobb tudása szerint, bizonyos hibákat tudatosan elkerülve – másokba viszont teljesen tudatlanul belelépve – aztán lehet, hogy a gyerek jelleméhez az éppen pont passzol. Vagy éppen pont nem, és akkor mindent teljesen másképpen kellett volna csinálni. Valamilyen szinten ez kicsit megkönnyebbülés is számomra, mert ez azt is jelenti: bármilyen helyzetben biztosíthatunk boldog gyerekkort a gyerekünknek. Annak a két illetőnek pl., aki a felmérésemben csodálatos gyerekkorról számolt be, józanul és kívülállóként szemlélve semmiféle különleges élete nem volt.

Utólag persze majd megtudjuk, mit és hogyan kellett volna csinálni.

Én már senkinek sem tudok újat mondani...

Érzések

Nem fogom elfelejteni, azt a pillanatot, amikor megtudtam. Péntek este két adag süti megsütése után leültem és bekapcsolódott a rádió. Mindig bekapcsolódik 23:30-kor, nem tudjuk hol kell ezt a funkciót kiiktatni. Fogalmam sincs, mit mondtak, mert neteztem közben, de két mondat elég volt ahhoz, hogy a hangsúlyból kiérezzem: valami történt. Gyorsan rámentem egy hírportálra. 18 halottról írtak Párizs közepén - rengetegnek tűnt akkor ez a szám.

Félek, mert nem vagyok egy hős típus. Ilyen szempontból elérték, amit akartak és nem vagyok büszke rá. Nem magamat féltem elsősorban. Jövő hónapban megyek egy koncertre Brüsszelbe, a hónap végén repülőre szállok a párizsi reptéren – egyik utat sem fogom lemondani, de azt hiszem, nem leszek nyugodt. Ellenben kizárt, hogy Bonival mégeszer bemenjünk Párizsba amíg kicsi, és idén nem fogjuk karácsonyi vásárba vinni. De basszus, meddig lehet így élni?

Örülök, hogy elköltöztünk. Z. szerint hülyeség, mert bárhol bármikor történhet terrorcselekmény, a szomszéd kávézóban is. Én úgy gondolom, esélyeket kell latolgatni: egy főváros rizikósabb. Örültem annak is, hogy szombaton átjöttek a kollégáim-barátaim szülinapi bulira és nem maradtunk egyedül a gondolatainkkal. De milyen jellemző: amikor az egyik ünnepelt (és családja) nem jelent meg sem egy, sem kettő, sem három óra múlva és nem lehetett őket elérni telefonon sem, többek fejében is átfutott egy kellemetlen gondolat: mi van, ha...? (De nem. Eltévesztették a napot!)

Nincs lelkiismeret-furdalásom, noha pár FB-bejegyzés erre szeretne ösztönözni, amiatt, hogy a világ más pontján történő szörnyűségek (Kongó, Burma, Libanon stb.) nem ráznak meg ennyire. Teljesen érthető: ha az ember úgy érzi, ez vele is megtörténhetett volna, másképpen reagál. Ez nem von le semmit más katasztrófák súlyosságából vagy abból a kötelességünkből, hogy a világ távolabbi részén élőkkel is szolidalitást érezzünk, esetleg segítsünk nekik.

Meg vagyok döbbenve, bár miért is? Hát mert minden egyes alkalommal megdöbbenek, amikor azt hallom, hogy valaki rasszista, idegengyűlölő gondolatait érzi péntek éjszaka óta igazolva és szándékosan tesz egyenlőségjelet a terroristák és a békés muzulmán lakosság, illetve a terroristák és a szír (afgán stb.) menekültek közé. Nem, én sem tudom a választ és a megoldást, fogalmam sincs, hogy elbír-e Európa egy ekkora menekültáradatot, tudom, hogy más kultúra és más nép, de hiszek az integrációban, a toleranciában, az egymás mellett élésben, és azt látom, hogy egyszerűen nincs is más választásunk.

Emlékszem, egyszer a cigánygyűlöletről beszégettem valakivel. Elmondtam, hogy rendszeresen hallok értelmes (magyar) embereket cigányozni. Ő erre azt válaszolta: én ilyennel szóba sem állnék. Akkor arra gondoltam, hogy ha én nem állnék szóba cigánygyűlölő megnyilatkozást szalonképesen el-elejtő illetőkkel, akkor dobhatnám ki a fél baráti körömet. Sajnos. Most arra hajlok, hogy... én inkább kidobom. Nem tudok ennyi gyűlölködést magam körül elviselni többé.

A valóság túlszárnyalja a képzeletet

Tegnap kaptam egy telefonhívást....

... amelyben megtudtam, hogy az a 38 éves lány, aki SOHA nem akart gyereket, akit az egész terhesség-kisbaba témakör hidegen hagyott, aki karriert épít, aki egy hónapos perui utat tervezett be magának, aki épp most fejezte be az egy személyes lakásának a felújítását (gyerekszobából gardrób lett), aki telente minden hétvégén Ausztriában síel, akinek nincs fix párkapcsolata, szóval a lány, aki az én húgom, védekezés mellett teherbe esett!!

Szerencsére olyan jól van rendezve a világ, meg köszönhetően a hormonoknak, meg a csillagok állásának, hogy mindketten tök boldogan várják a kisbabát.

Hát még én!!

(frissítettem a monológot... működik?)

Kihallgattam egy monológot

Elalvás előtt. Számítógépről elvileg le lehet játszani, telefonról nem. Vajon mire gondolhat ilyenkor, amikor felsorolja, hogy ki van jelen? "púúúú, totó, Papatotó, mais non, mais, Mia, mais... nooon! hé! Llllll.. Mais non.. mais non! et que tout est là, et que tout est là, hehehehe.... mais non! Mia est là, non mais... et toto est là. Mais non." Fordítás: "púúúú, autó, Papa-autó, de nem, nem, Mia, de... neeeem! hé! Llllll.. De nem.. de nem! és minden itt van, és minden itt van, hehehehe.... de nem! Itt van a Mia, de nem... és itt van az autó. De nem."

Nyitott (amerikai) vs. zárt (hagyományos) konyha

Míg a férjem el nem adja a házát, addig abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy tulajdonképpen nekünk van egy Párizs környéki víkendházunk.

Nem szeretek panaszkodni jó dolgomban, ezért sem írtam róla eddig. Pontosabban izé.. panaszkodni sajnos gyakran szeretnék, még jó dolgomban is, de ez aztán már tényleg túlzás, érzem én.. De most már nem bírom magamba tartani, és el kell hogy meséljem, mennyire utálok oda járni, milyen veszekedésekbe fulladó hosszú hétvégéket szoktunk ott tölteni! Hiába,valamit rosszul csinálunk, mert ezek a hétvégék nem úgy néznek ki nálunk, mint a Pinteresten: nincs kanapén kuckózós teaivás és meseköny-nézegetés, meg hármasban vacsorázás az Eiffel-toronnyal a háttérben.

Van viszont a pakolás. Három napra három bőrönd, mindenkinek egy, mert nem megyünk (hál istennek!) olyan gyakran, hogy megérné ruhákat ott tárolni. Plusz az ágyrácsvédő, a maradék kaja a hűtőből (mert csak nem fogjuk kidobni?!), játékok Boninak a kocsiútra, a kefehajszárító (most pont ezen akartam helyet spórolni és nem vittem... ilyet többet soha!), az összes ketyere (telefon, ipad, Kindle) és töltőik, orvosságok stb. stb. Nem is részletezem a bőröndök összeállítását, csak annyit teszek hozzá illusztrálásképpen, hogy Boni iszonyú jó bulinak tartja.

Aztán az út. A három óra már túl hosszú ahhoz, hogy ne álljunk meg, de Z. az a típusú vezető, aki kronométerrel a kezében méri ki a pisiszüneteket (ő az, aki Európát kétszer 10 perc megállással szeli át). Bonival ez nem megvalósítható, egy megállás és vacsora minimum egy teljes óra, de el lehet képzelni Z-t, ahogy sürget és átlagidőt számol. A gyerek persze jól összekeni magát és a ruháját kajával, kézmosáskor pedig tiszta víz lesz, cserébe viszont mi futtában nyeljük le a vacsorát.

Boni még mindig nem bírja az autóutat, ezért én három órán keresztül szórakoztatom, a nyakam is belefájdul. Aztán 21 óra felé, amikor már csak fél óra/húsz/tíz/pár perc van hátra, elhallgat, a semmibe mered, majd kezd lecsukódni a szeme. Ekkor elkezdődik a gyerek ébren tartása. Komolyan én inkább még egyszer megharapom, minthogy megint meg kell, hogy akadályozzam, hogy elaludjon - ez a legkegyetlenebb dolog, amit valaha csináltam szegénykémmel, még ha az ő érdeke is (de most hétvégén ultimátumot intéztem Z-hez:én többé nem kínzom, inkább nem megyünk sehová).

Megérkezünk egy koszos házba (a múltkor nem volt időnk kitakarítani a végén...ööö... soha nincs kedvünk időnk kitakarítani), ahol az üres hűtőt feltöltjük az otthonról hozott három almával, két padlizsánnal és egy megkezdett sajttal. Pluszban még annyit mondok, hogy Boni a mostani hétvége óta magabiztosan és hibátlanul használja a pók szót. És minden, ami innentől kezdve történik, nehézkes, bonyolult, szervezést igényel, idegbajossá tesz.... szóval semmi köze ahhoz, amit én másoknál víkendház néven ismertem és irigyeltem. Például: három napra nem érdemes kipakolni a bőröndökből, amelyek így a hálószobában sorakoznak, kibelezve. Egy kocsival megyünk, ezért hacsak nem együtt indulunk útnak, valamelyikünk mindig a házban dekkol a gyerekkel. Ez általában én vagyok, mert Z. ügyintéz.

Viszont választ találtam a címben említett örökbecsű dilemmára. A házban ugyanis egyben (míg ahol most lakunk külön) van a konyha-étkező-nappali-előszoba. Ha előveszek három tányért, már az is ront a vizuális összhatáson, da ha csak a kenyér, egy lábos, poharak, pár könyv és játék, cipők, kabátok vannak elől, már az is olyan, mintha házkutatást tartottak volna. A lakás pillanatokon belül vállalhatatlan lesz, amint Boni is beveti magát: fiókokat pakol ki, székeket tologat, cipőket próbál föl. Rendrakással már nem is nagyon próbálkozok, csak ülök a kupi tetején és várom, hogy elmúljon a hétvége.

Egy bántalmazó kapcsolatban élő nő vallomása

VISSZAHARAPTAM!

(Első és utolsó alkalommal)

Játszótér

Rendet raktam az iPadomon, és megtaláltam ezt a rajzot, valamikor még a nyáron készítettem. Körbenéztem a játszótéren és láttam, hogy amint közeledik a hazamenés ideje, úgy változnak kis fúriává a gyerekek. A helyzet nálunk azóta sem változott, vagyis inkább: fokozódott... Néha erőszakkal kell beszíjaznom szegénykét a babakocsiba, bár mostanában más ötletem is támadt: a zsarolás. Nem szép, de ezzel elkerülhető a percekig tartó hiszti, csapkodás, bömbölés, ami tök béna megkoronázása egy amúgy nyugis és békés napnak. Szóval azt mondom neki, hogy ha hazamegyünk, akkor otthon megnézhet egy epizódot a Traff Parkból (Mazsola, Tádé, Frakk, Pom-Pom, Vizipók... egyik sem érdekli). Mire hazaérünk, persze már rég elfelejti, úgyhogy csalhatnék is éppen (de nem teszem).

Apropó, játszótér. A múltkor beszélgettem egy anyukával, aki a beszélgetés végén megadta a telefonszámát, hogy ha valamire szükségem lenne, szóljak. Ettől eltekintve normális és szimpi (lecsekkoltam: légiutas-kísérő), szóval nem tudom, mi legyen. Segítségre nincs szükségem (szerintem ezt azzal kapcsolatban ajánlotta fel, hogy meséltem, fél éve költöztünk ide), de vajon rossz néven veszi-e ki magát, ha nem keresem? Mi ilyenkor a teendő? Hívhatnám csak úgy, hogy menjünk együtt a játszótérre... de annyira nem vágyom udvariaskodó small talk-ra. Na mindegy, majd alakul valahogy.

Munkamegosztás

Hétvégén a férjemmel ketten vigyázunk általában Bonira. Hétfőn-kedden én vagyok vele egyedül. Szerdán-csütörtökön mindenki dolgozik, Bonit is beleértve, aki egész nap bölcsiben van. Na de a péntek! A péntek a kedvenc napom. Z. nem dolgozik, Boni fél napos, én pedig legtöbbször itthonról dolgozom.

Ami azt jelenti, hogy legyen bármilyen hisztis napja Boninak: ne akarjon fölöltözni, rúgkapáljon pelenkázáskor, indiánüvöltéssel rohangásszon fel-alá a lakásban, dobálja szét a játékait, kenje a hajába az ételt, öntse a földre a vizet, pakolja ki a szekrényeket... én egyszerűen csak hátradőlök és elégedetten veszem tudomásul, hogy ez nem az én problémám!