Két manó

Sokat haladtam Thomas Mann tetralógiájában, a szünetben befejeztem a József Egyiptomban c. harmadik részt. A Bibliában ez a történet pontosan fél oldalt tesz ki – Thomas Mann felduzzasztotta hatszáz oldalra, tehát a történet java részt kitaláció. De olyan fantasztikusan ábrázolja a szereplőket és a cselekményt, annyira logikusan építi egymásra a fejezeteket, hogy nincs ebben a könyvben egyetlen hamis hang sem, mindent tökéletesen megmagyaráz, sok minden mást színesen hozzákölt, és a történteket meggyőzően értelmezi. Hiába ismeri az ember a sztorit: végigizgulja a könyvet.

A legtöbb szereplőt gondolom Thomas Mann találta ki a történethez, így pl. szerepel benne két törpe, azaz kisnövésű ember. Az egyik gonosz, és József vesztére tör, a másik pedig a barátja lesz és jót akar neki. Nem néztem utána, hogy honnan vette az író ezeket a sematikus figurákat, akik itt a jó- és a rosszakarat metaforái, de olvasás közben nagyon emlékeztettek valakikre. Mintha már olvastam volna hasonlót valahol... aztán beugrott: Dobby és Sipor a Harry Potterből! Vajon J. K. Rowing innen vette-e az ötletet? Vagy Mann utal vissza olyan mondára vagy legendára, amelyben szerepel két, ellentétes előjelű törpe? Gondolom más forrást is felkutatott, nem csak a Bibliát.

Egyébként tök érdekes, hogy milyen szavakat használ ezekre az emberekre az író (illetve a magyar fordító, Sárközi György): nyomorék, törzszülött, szörnyszülött, korcs, gnóm. Én magam felkaptam a huszonegyedik századi fejemet ezekre a szavakra, és azon gondolkodtam, hogy egy esetleges újrafordítás hasznáhatja-e ugyanezeket (feltéve, hogy az eredetiben is hasonló a szókincs, amiről fogalmam sincs). Ma már, amikor létezik olyan foglalkozás, hogy sensitivity reader, ez a könyv (vagy a magyar fordítás) talán tiltólistára is kerülhetne a PC jegyében. Nem tudom, csak tippelek. Pedig kár lenne, annyira koherens a szöveg így, én nem érzek benne semmi bántót (persze nem vagyok törpe), tudván, hogy egy háromezer évvel ezelőtti történetről van szó, majdnem száz éve elbeszélve (és lefordítva).

A legnehezebb dolog az életben

Soha, semmi nem volt olyan nehéz az életemben, mint a gyereknevelés - állította a sógorom a minap.

Ezen meglepődtem. Egyrészt nekem a gyereknevelés nem tűnik annyira kirívóan nehéz feladatnak, másrészt ő meg olyan szuper apa. Hat gyerekük van, mind szimpatikusok, kedvesek, okosak. A sógorom ügyvéd, majd jogász volt, először az anyanyelvén (angol) majd franciául dolgozott. Több házat újítottak, illetve építettek fel, saját kezükkel és/vagy szakmunkásokkal. Megszámolhatatlanszor költöztek, három országban is éltek huzamosabb ideig. Nehogy már a gyereknevelés lett volna a legnehezebb ezek közül!

A legnehezebb élethelyzet nekem eddig, szerintem, a kamaszkor volt. Pedig vannak jó emlékeim, megmaradt barátságaim, de mégis: nekem iszonyú nehéz volt az iskola- és pályaválasztás, az első szerelmek, a test megváltozása stb. Sokkal-sokkal elveszettebb voltam mint most, gyereknevelés idején.

Aztán beugrott, mire gondolt valszeg a sógorom, és mi vár még rám: KAMASZGYEREKET NEVELNI!

Tavaszi szünet

Franciaország területén nem mindenkinek ugyanakkor van az őszi, téli, illetve a tavaszi szünet; ezzel azt akarják elkerülni, hogy mindenki egyszerre induljon útnak a tenger vagy a hegyek felé. A kéthetes szünetek egy-egy héttel el vannak tolva, és három turnusban követik egymást. (Így történt, hogy nekünk nem húsvétkor volt a szünet, hanem most van.) Arra a hétvégi jelenségre, amikor a turnusok összeérnek, és egyszerre indulnak útnak, illetve mennek haza egy-egy terület lakói, ezáltal dugók alakulnak ki az utakon, franciául egyetlen kifejezéssel utalnak: chassé-croisé. Ezzel mindent el is mondtak, amit magyarul egy egész bekezdésben kell részletezni, annyira bírom az ilyen frappáns és rövid kifejezéseket! Amúgy egy konkrét tánclépést jelent, magyarul talán úgy lehetne visszaadni, hogy helycsere, de most nem tudok utánanézni.

Szóval emiatt mi hétfőn indultunk, és most itt vagyunk Z. rokonainál a hegyekben, ahol jókat eszünk, beszélgetünk, játszunk, még két filmet is láttunk, ami duplaannyi, mint az elmúlt két hónapban látott filmjeim száma összesen. Mégis, most haboztam egy kicsit, mert őszintén megmondom, hogy nagyon szeretnék már pihenni a szabim alatt. És ezt egy folyton dumáló kilencévessel nehéz kivitelezni, még ha szuperul le is foglalják mások. Meg eleve: az ötórás út, a pakolás, a megérkezés, a rengeteg új inger…. Fárasztó.

De szerintem soha nem fogom tudni meglépni, amit előttem már többen is megtettek (egy barátnőm konkrétan HÁROM HÉTIG), és amire tulképp nagyon is vágyom: egyedül otthon maradni. Ez lenne a valódi kikapcsolódás: ismert helyszínen (praktikus konyha, kényelmes ágy, komplett ruhatár) napokig azt csinálni, amihez kedvem van, miközben senkit nem szolgálok ki, senkihez nem szólok egy árva szót sem.

Nem az egyedüllét hiányzik, azt egyáltalán nem szeretem. Hanem egy hosszabb lélegzetű pihenés - és ez utóbbihoz kell az előbbi.

Alvás

Már ismerem azt az ellentmondásos jelenséget, amikor az ember – hullafáradtan – nem tud elaludni.

Tudom, milyen érzés az, amit korábban csak hallomásból ismertem: éberen aludni.

Megtapasztaltam, mennyire frusztráló többször is felébredni éjszaka (hol inni, hol pisilni; nincs egyensúly folyadékpótlás terén).

És az is előfordult már, hogy egy-egy ilyen éjszakai felébredés után nem tudtam újra elaludni.

De ami most történt, az már tényleg több a soknál! Pedig hallottam már ilyet mástól, pl. éveken keresztül a férjemtől, de ő ufó, gondoltam, velem ilyen úgysem fog előfordulni. Mert csak akarni kell, gondoltam gőgösen, mert milyen hülyeség már, hogy hétvégén, amikor aludhata bármeddig, valaki csak azért keljen föl hajnalok hajnalán (szám szerint: hatkor!) mert nem tud visszaaludni.

Mostanában meghallgattam pár műsort az alvásról. Egyetlen használható jó tanácsot hámoztam ki belőlük, amelyik így szól: félórás hánykolódás után az ember ne próbálkozzon tovább makacsul, keljen fel, csináljon mást, olvasson stb. De amúgy ezekkel a műsorokkal (vagy baráti jótanácsokkal) az a gondom, hogy szerintem úgy állítják be a rossz alvást, mint holmi – étrenddel, cseppekkel, meditációval, sporttal, rutinnal stb. – megoldható problémát, ezzel pedig frusztrálják az embert („nekem miért nem sikerül”). Pedig néha egyszerűen nincs megoldás, pontosan úgy, mintha mondjuk a kopaszodásról (rövidlátásról stb.) lenne szó.

A mai fiatalok és a régi öregek

Tegnap Boni azzal a kérdéssel jött haza, hogy mikor megyünk már az Auchanba. Fura volt hallani, mert soha nem járunk az Auchanba. Kérdezgettem, hogy mit akar ott venni, miért menjünk? Nem nagyon tudta megmondani, de végül is kihúztam belőle, hogy az iskolában válaszoni kellett arra a kérdésre, hogy mit szeretsz a legjobban csinálni, és a legtöbb kislány (tízéves gyerekekről beszélünk) azt írta, hogy

SHOPPINGOLNI!

Olyan kisbaba a fiam; azt hitte, hogy shoppingolni az Auchanban kell. Felvilágosítottam, hogy a shoppingolás általában ruhavásárlást jelent, hát rögtön el is ment tőle a kedve. Pedig tényleg úgy jött haza, hogy basszus, ez a shoppingdolog biztos nagyon izgi lehet, ha minden lány ezt szereti a legjobban csinálni.

Már rég megfigyeltem egyébként, hogy egyik-másik lány osztálytársa borzalmasan öltözködik; tízéves létükre mini felnőtteknek öltöznek föl, de az még hagyján: néha bizony prostituáltakhoz hasonlítanak (dekoltázs, miniszoknya, nejlonharisnya, egyszer az egyik kislánynak egy óriási vörös művirág volt a hajában!). Eddig azon csodálkoztam, hogy miért engedik el a szülők így ezeket a lányokat iskolába; most arra kellett rájönnöm, hogy valószínűleg a kislányok maguk öltöznek föl így, és maszkírozzák magukat szexi nőciknek, a szülőknek valszeg rég nincs ebbe beleszólásuk.

Sopánkodtam (shopánkodtam) egy ideig azon, hogy basszus, hová tart a világ, ha már a tízéves gyerekek kedvenc elfoglaltsága a shopping, de aztán sürgősen beszüntettem ezeket a gondolatokat. Mostanában, úgy érzem, kezdek veszélyesen belecsúszni a minden idők idősödő generációjának kedvenc időtöltésébe, azaz a mai világ, azon belül is a fiatalok szapulálásába. Száz éve azt hajtogatták, hogy basszus, a mai fiataloknak csak a jazzen meg a mozgóképszínházon jár az eszük (ők még bezzeg eredetiben olvasták Veriliust) , manapság meg azt kántáljuk, hogy basszus, a shopping meg a képernyők elveszik a fiatalok eszét (és mi bezzeg még tudtuk helyesen ragozni az ikes igéket)!

Ez így nem mehet tovább, nem vehetek részt ebben az össznépi panaszkodásban, ami már háromezer éve tart!

Meg aztán, ahogy egy barátnőm rámutatott, simán lehet, hogy az egyik kislány kezdte el ezt a shoppingos dolgot beírni, ez megtetszett a többieknek és lemásolták. Az utánzás térben és időben univerzális jelenség. Megkérdeztem Bonit, hogy ő mit írt be, hát tökre jellemző: állítólag gördeszkázni szeret a legjobban.

Soha életében nem gördeszkázott még! (De hónapok óta rágja a fülünket, hogy vegyünk neki gördeszkát.)

Lehet, hogy nem is kell olyan komolyan venni ezeket a gyerekeket.

Egy tudományos kísérlet

– Mit csinálsz, Boni???

– Megpróbálok az orromon belélegezni és a számon kilélegezni EGYSZERRE! Neked sikerül?

A tudás hatalom

Tökre bírom, hogy mivel Boninak (még) egyáltalán nincs hozzáférése az internethez, információit az iskolából, a filmekből, de főleg: a könyvekből szerzi. Ez a régi típusú literacy, azaz az olvasmányokból szerzett műveltség, pont az én gusztusomnak való, hiszen minden tényadat kontextusba van helyezve, visszakereshető, leellenőrzött, ellentmondásmentes és nem dömpingszerű. 

Az alábbi történethez tudni kell, hogy Boni a kilenc és fél éve alatt kapott bizony néhány pofont tőlünk, szám szerint szerintem olyan hetet-nyolcat, ebből hármat tőlem, a többit az apjától. Ezek a pofonok akkor csattantak el, amikor Boni elkezdett nehezen kezelhetővé (szemtelenné, erőszakossá, agresszívvá) válni, szerintem nem függetlenül a már addig is létező szociális problémáitól, de mindenképpen az ún. nehéz természete következtében. Tényleg csak pár, mérgünkben és tehetetlenségünkben elcsattanó pofonokról volt szó, amik semmit sem oldottak meg természetesen, csak a viszkető tenyerünkre kínáltak rögtöni balzsamot. Mi már el is felejtettük rég – nem úgy Boni.

A mai napig fölemlegeti őket, hihetetlen helyzetelőnyhöz juttatva ezzel saját magát. Eljátsza a szegény, megfélemlített kisfiút, akit a szülei vernek. Persze viccel, ő is jól tudja, hogy hétrét görnyedve járulunk egy-egy kívánsága elé, és a Napot is lehozzuk az égről neki, a csillagokkal együtt. Pofonokat már rég nem adunk neki. Ennek ellenére még mindig szereti eljátszani a terrorizált gyermeket. A legújabb találmánya az, hogy amikor én vagy az apja felemeljük a hangunkat, mert mondjuk udvariatlan szavakat üvöltve ránk csapja az ajtót, és már borulna a bili, azaz kilátásba helyeznék valami jó kis büntetést a számára, Boni a padlóra veti magát, mintha minimum arról lenne szó, hogy megtámadnánk, és a valamelyik könyvében olvasott, jól megjegyzett, tudatosan félretett és a kellő időben előhúzott mondatot skandálja hangosan:

– Földön fekvő embert nem bántalmazunk!!

Könyvek

Elkezdtem Thomas Mann József és testvéreit. Egyszer már belevágtam, de nem jutottam túl a hírhedt első fejezeten, amikor József ötven oldalon keresztül egy kútkáva szélén üldögél és a Holdat bámulja. Akkor csodálkozva regisztráltam, hogy ez a nehéz, bibliai nyelvezetű könyv több ember kedvenc olvasmánya. Most télen beraktam a bőröndömbe Mo-on a három kötetet, és elhoztam magammal azzal a felkiáltással, hogy teszek még egy próbát. A nagymamám (akinek szintén kedvenc olvasmánya volt) régi, ötvenes években nyomtatott kötetei ezek, nagyon vigyázok rájuk, mert könnyen széteshetnek, úgyhogy amikor a legutóbb vonatra kellett szállnom (a sztrájkok miatt mostanában egy-egy ilyen út őrült kalandnak bizonyul, órás késésekkel, állomásokon szobrozással, vonatról meglepetésszerű leszállíttatásokkal majd vágányok közötti átloholással, illetve tömegben összepréselődve utazással) nem is ezt tettem be a táskámba, nehogy tönkremenjen, hanem a Kindle-emet.

Már régi kigondoltam, hogy mit fogok olvasni: Karinthy Utazás a koponyám körüljét, mert imádom, hogy minden helyzetben humoros tud maradni. Egyetlen borzongtató emlékem a könyvről az volt, amikor műtét közben (amit ébren töltött) egy vödört tesznek a feje alá, hogy abba hányjon, ha kell.

Köszönhetően a sztrájknak, amely maga is régi, el nem múló műszaki és infrastrukturális problémák közé ékelődve megint gyalázatos utazási körülményeket teremtett, szinte ki is olvastam a könyvet. Nem is emlékeztem, hogy Karinthy magázta a feleségét, és a könyvben őnagyságának hívta, amikor a rá hivatkozott. Más helyen pedig csodálkozva vettem észre, hogy valakit így jellemez: „intelligens asszony... század eleji típus”. Tehát 1936-ban a századelő már réginek tűnt, ami azt jelenti, hogy tizenhárom év múlva mi is úgy fogunk hivatkozni esetleg a 2000-es évek „régi pesti világára”, mint egy letűnt, békés korszakra? De hiszen a kétezres évek... olyan közelinek tűnnek. Ezen méláztam a vonaton, na meg azon, hogy az ötödik osztályos, ötödikes szavak helyett (fiáról szólván) azt írta több helyen is: ötödista. Haha, ötödista a polgáriban, ez viszont tényleg őskor annak ellenére, hogy maga a szöveg még mindig teljesen élőnek és aktuálisnak hat.

De ami a legmegdöbbentőbb volt: Karinthy abban az időben épp a József és testvéreit olvasta. Többször is említette, idézett is belőle! Imádom az ilyen véletlen egybeeséseket.