Háború

– Itt is lesz háború? – kérdezte Boni, amint szóba került a téma.

Csütörtök este megkérdeztem, hogy beszéltek-e az orosz támadásról a suliban. Azt válaszolta, hogy nem, ezért gyorsan összefoglaltam neki a tudnivalókat, nehogy más gyerekektől tudja meg (van egy tök jó podcast gyerekeknek*, azt is meghallgattuk). A kérdésére válaszolván siettem leszögezni, hogy:

– Nem. – majd hozzátettem a lehető legnyugtatóbbnak vélt gondolatot – Marcon megvéd minket!

Pedig Trump óta egyre inkább azt érzem, hogy az átlagos állampolgár egyszerűen letétbe helyezi a vezetők kezébe a sorsát, azok meg azt csinálnak vele, amit jónak látnak. Vélelmezzük azt, hogy jóindulatúak és hogy tanultak a történelemből. De mi van, ha ennek ellenére ügyetlenek, rosszul kalkulálnak, nem jól mérik fel a dolgokat, és annyira felbőszítik Putyint, hogy az ránk dobja az atombombát? Boninak nem mondtam erről semmit, azt hiszem, még nem tudja. De jól emlékszem, hogy tízévesen, amikor tudomást szereztem arról, hogy Amerika atomnagyhatalom és épp az ellenségünk, hetekig féltem egy esetleges atomháborútól.

A városban, ahol élünk, van egy fontos katonai bázis. Szeptemberben, a nyílt napon meg is néztük Bonival az egyik katonai épületet belülről. Szerencsére Bonit nem érdekelték az ebből alkalomból kiállított tankok, inkább a gyönyörű palotát csodáltuk meg (még a németek építették, itt jobra van róla egy fotó). A sok hivatásos katonát látván azért akkor elgondolkodtam: vajon örülnének-e, ha kitörne egy háború? Végül is akkor tudnák csak valójában betölteni a hivatásukat. Ami bizonyos körülmények között azzal jár, hogy tagadják meg a legelemibb erkölcsi parancsot és társadalmi előírást, és öljenek.

* Podcastok más témában gyerekeknek: Bestioles (állatok), Les Odyssées (történelem)

Anszkinak (meg a mamájának) (meg akit érdekel)

Meg tudodjátok ezt nyitni? 

Jó szórakozást!

Férfi vs. női távmunka

Nem tudom, hogyan távmunkáznak a férfi kollégáim, de így képzelem: a házban egy pisszenés nem hallatszik, a gyerekek lábujjhegyen osonnak el a dolgozószoba csukott ajtaja előtt, és este terített asztal várja a megfáradt fordítót az étkezőben.

Szerintem egy nőnek nem ugyanilyen a helyzete. Legalábbis amikor én távmunkázom, és Boni nincs iskolában (mint most, síszünet alatt) keletkezett, úgymond, egy olyan elvárás, hogy én mindent egyszerre képes legyek elvégezni: Z. időnként elmegy itthonról, rámhagyva a gyereket, mert hogy úgymond „úgyis itthon vagyok”. Boni, ha éppen nincs új Harry Pottere olvasni – mert HP igazi baby-sitter! – akkor ilyenkor a lakásban lődörög, találja ki és hajtja végre a legnagyobb hülyeségeket. És amikor végzek a munkával, egyszerre kérdezik tőlem érdeklődve, udvariasan, hogy ma mi lesz a vacsora? (értsd: mit főztem, mialatt dolgoztam is?) Szerintem valójában azt hiszik, hogy blogot írok egész nap. 

Nem, nem is. A férjem valszeg azt hiszi, mint nagyon sokan, hogy a fordítás a világ legegyszerűbb dolga: egyszerűen csak egymás mellé kell rakni a megfelelő szavakat! Igazán belefér közben az, hogy vacsit főzök és válaszolgatok a gyerek kérdéseire...

Néha úgy szeretnék egy feleséget!

(forrás)

Egy képzelt párbeszéd (valós érvelési elemekkel)

– Képzeld, Petiék autója totálkáros lett…tegnap összeütköztek egy vaddisznóval! Szerencsére jól vannak.

– Úristen, nem mondod. Hogyan történt?

– Mentek A-ból B-be a főúton, már sötét volt, amikor eléjük vágott egy vaddisznó. Nem tudtak kitérni előle.

– Jaj, istenem, micsoda hülye véletlen… akár rosszabbul is végződhetett volna…

– Ne is mondd, meg is halhattak volna mindketten! De a forgalom kicsi volt, és pont senki nem jött velük szemben. Peti félre tudta rántani a kormányt, így nem történt nagyobb baleset. Én pont ezért azt állítom, hogy nincsenek véletlenek: ennek így kellett történnie.

– De miért?

– Szerintem ez egy figyelmeztető jel volt. Gondolj bele, milyen kicsi az esélye annak, hogy az autód egy vaddisznóval találkozik. Hát még annak, hogy ilyen esetben elég helyed is legyen kitérni előle, és csak az autó jobb eleje sérüljön meg. A rendőrök is azt mondták, hogy csoda, hogy ennyivel megúszták.

– De hát amit elmondtál, az arra utal, hogy véletlen történt! Az idő-tér koordinátának egy pontján  összetalálkozott egy vaddisznó és egy autó. Hogyan bizonyítod be, hogy ez nem a véletlen műve volt?

– Ne bolondozz. Tudod hogy egy dolog nemlétét nem lehet bebizonyítani. Te bizonyítsd be, hogy vannak véletlenek!

– Hm, várj csak.. Képzeld el például, hogy esik az eső. Az, hogy a esőcseppek hová esnek le a földre, az tök véletlen. Semmilyen természettudományos képlet vagy égi hatalmasság nem tudja megjósolni előre, hová esik le egy-egy csepp.

– Jó, de amit mondasz, de ez nem bizonyíték. Ez csak egy hasonlat.

– Oké, akkor bizonyítsd be te, hogy valami, vagy valaki úgy rendezte, hogy Petiék ne halljanak meg!

– Ezt könnyen meg tudom tenni: amikor elindultak A-ból, még Sári vezetett. Tudod, hogy ő nemrég szerezte meg a jogsiját, alig van gyakorlata. De a baleset előtt átadta a volánt Petinek, mert hirtelen megfájdult a feje. Peti, az évtizedes rutinjával könnyedén ki tudta védeni a vaddisznót. Szerinted miért fájdult meg Sári feje olyan hirtelen? Hát persze, hogy azért, hogy át kelljen adnia a vezetést! Ez nyilván nem lehet véletlen!

– Ne hülyéskedj, Sári amúgy is olyan fejfájós.. Ez sima egybeesés. Amúgy meg, gondolkozz: ha nem álltak volna meg cserélni, nem lett volna baleset. Pár perccel elkerülték volna az állatot. Mondom, hogy véletlen események láncolatáról beszélünk.

– Hát pont ez az. Ahhoz, hogy összeütközzenek, épp az a pár perc kellett, amíg megálltak. Nincsenek véletlenek!

Púpok és ékszerek

 

 

– Bonikám, te jól megmosod a fenekedet?? – nyilalt belém egyszer a kétkedés

– Igen. Főleg a két PÚPOT! – válaszolta szakszerűen

 

***

 

– Mama, DALOLJAK neked valamit? – kérdezte elegánsan

 

 ***

Mérges volt rám, füstölgött egy sort, majd kibökte a legbántóbb dolgot, amit csak ki tudott találni:

– Olyan kár, hogy ebbeN a mamáBAN születtem! 

 

*** 

– Mama, adsz légyszi ÉKSZEREKET?

– ???

– Hát hogy a kiskonyhában játsszak... kés, villa, kanál...!

 

*** 

– Nézzük meg, hogy a moziban fog-e VETŐDNI a Shaun a bárány, jó?

 

*** 

– Mama, nagyon meleg van a SZAUNÁBAN?

– Húúú, igen, néha 100 fok is van!

– És nem sülnek meg az állatok?

– ???

– ???

– Ja! Te a SZAVANNÁRA gondolsz!!

Tesztjeink

Az elmúlt hétben kétnaponta teszteltük magunkat Bonival: neki a suli miatt először kötelező volt, Covidos osztálytárs okán, nekem pedig a torkom fájt amolyan omikronosan, azután pedig ő lett beteg fél napra, a Covid minden tipikus tünetét produkálva.

Az összes tesztünk negatív lett.

Elmondani nem tudom, mennyire csalódottak voltunk minden egyes alkalommal. Ő a sulit szerette volna megúszni, én meg a Covidot akartam letudni enyhe tünetekkel, illetve a gyerek beoltásán sem szeretnék többet agyalni. Ezen kívül szeretném már én is befejezettnek tekinteni ezt az ügyet, ezt pedig Z-vel nem lesz könnyű menet: ha soha nem kapjuk el a Covidot, ő mindig is félni fog tőle. Kellene neki egy pozitív Covid-élmény – és a pozitívot itt kedvező értelemben írom –, hogy kigyógyuljon a mániáiból. Mi még mindig szigorú járványügyi normák szerint élünk, ha nem is úgy, mint két éve, de hasonlóan.

Körülöttünk számtalan ember beteg, vagy csak simán hordozó, egyszóval: pozitív lett a tesztjük. Úgy érzem magam, persze mindkét helyzet nagyságrendjét figyelembe véve, mint amikor  a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga, azaz a teherbeesés nem sikerült. Nem értettem, hogyan mehet ez úgy mint a karikacsapás az emberiség nagy részének. Hasonló értetlenséget érzek minden egy negatív Covid-teszt után. Egyre kevesebb az önbizalmam, kezd elszállni a hitem, hogy egyszer mi is normálisan élhetünk.

(Mielőtt valaki félreértene, ami rendre megtörténik: nem beteg akarok lenni. Pozitív tesztet szeretnék. Lehetőleg enyhe vagy nulla tünetekkel, hogy Z. átélje: nem halunk bele. Igen, tudom, hogy a házi önteszt nem mindig mutatja ki a vírust, szóval lehetek fertőzött anélkül is. De aki idáig követte a gondolatmenetemet, az már érti, hogy ez utóbbi eset nem megoldás a problémámra.)

Hétvégén, amíg az egyik reggel a teszteredményre vártunk, odaültem a kávémmal az asztalhoz, és lapozgattam az újságomat, egy hetilapot. Rá-ránéztem a tesztcsíkra. Z. idegesen felszólított, hogy menjek arrébb újságot lapozgatni, mert a tesztre rá van írva, hogy nem lehet huzatba tenni, én pedig épp HUZATOT CSINÁLOK az újság lapjaival. Na, szóval értitek, hol tartunk.

(Amúgy én pedig felszólítottam, hogy azonnal foglalja írásba, amit mondott, mert a) ezt nekem nem fogja elhinni senki, b) még ő maga is le fogja tagadni később, és c) a jövő egyik pontján ezen, remélhetőleg, jót fogunk röhögni együtt!)

Fehérneműreklám

 

 

Akár tetszik, akár nem, egy dolog elmondható erről a reklámról: bátor!

A zongorakoncert

Olyan nagy gondban voltam napokig: azt kellett eldöntenem, hogy kényszerítsem-e a gyereket vagy sem, hogy zongorázzon a zenesuli koncertjén. Ő minden meggyőződés nélkül azt mondogatta, hogy nem akar játszani, ugyanakkor itthon (és a karácsonyi szünetben a nagynénjééknél) állandóan koncertezik nekünk. Szereti, ha dicsérjük, ha megtapsoljuk. A szüleimnek rendszeresen zongorázik a telefonban. Ha nem is kimagaslóan tehetséges, de mindenki egybehangzó véleménye szerint jó érzéke van a zenéhez, és látszólag kedvvel csinálja.

A következőképpen okoskodtam:

Ha kényszerítem arra, hogy zongorázzon, akkor A) vagy sikerélményt szerzek neki, mert ő tipikusan az a gyerek, akit noszogatni kell, mivel semmi önbizalma nincs, B) vagy borzalmas élményben lesz része, mert annyira fog izgulni, hogy elrontja, és soha többet az életében nem ül le mások előtt zongorázni.

Ha viszont nem kényszerítem, akkor A) esetleg magától úgy dönt, hogy játszik, és minden szuper lesz (a gyereknevelés tartogat meglepetéseket), B) nem játszik, és borzalmasan meg fogja bánni.

További adalék volt még a dilemmához az, hogy 1) a dolog nem volt kötelező, és hogy 2) a zongoratanárnő szerint a 10–12 év alatti gyerekek nem izgulnak. 

El kellett tehát dönteni, hogy melyik a kisebbik rossz: szarul szerepelni egy koncerten vagy (már megint) kilógni a sorból (a pozitív kimenetelű lehetőségeket értelemszerűen nem kellett mérlegelni). Ahogy Bonit ismerem, egyik opciót sem viselné jól. Azon kívül, hogy nincs önbizalma, nagyon büszke is.

Végül a zongoratanárnővel úgy döntöttünk, hogy beleírja ugyan a programba Boni nevét, de nem kell játszania. Majd a helyszínen eldönti, a többieket hallgatva, lesz-e kedve. Ehhez tartva magam soha nem erőltettem semmit, csak néha-néha kérdezgettem, hogyan döntött, miért nem szeretne szerepelni. A két kiszemelt darabot rendszeresen gyakorolta (régóta tudta kívülről), én még egy fellépőnadrágot is vettem neki – amúgy teljesen véletlenül, mert a bolt előtt elmenve láttam, hogy minden le van értékelve –, na de akkor is.

A koncert napján jó korán érkeztünk, leültünk az első sorba. Megjelent a többi gyerek és szülő, köztük Boni egyik osztálytársa (az a rontópál, akinek öt bátyja van). Még az én szívem is a torkomban dobogott, olyan ünnepélyes volt az egész: a kislányok ünneplő ruhában, csinosan, a szülők mind telefonnal, hogy lefilmezzék a csemetéiket... Az első fellépő egy hatévesforma kislány volt, még szerintem is őrült bátorság kellett hozzá, hogy elsőként ki merjen állni a pódiumra én tuti nem mertem volna. Boni harmadiknak volt beírva, de eléggé kategórikusan kijelentette, hogy nem akar játszani.

Amikor sorra következett, csak intettem a fejemmel a tanárnőnek, hogy Boni nem megy, és már következett is valaki más. Amúgy a színvonal az elején eléggé Boni szintje alatt volt (persze kisebbek is voltak a gyerekek). Majd jött a rontópál, aki baromi ügyes volt, noha nagyon meg volt ő is illetődve. A zongoratanárnő oda-odanézett ránk, hogy megy-e Boni, de nem akart. Később jöttek a nagyobbak, főleg kamasz lányok, és Boni akkor már határozottan odasúgta, hogy biztosan nem fog játszani, mert ezek sokkal jobban zongoráznak, mint ő (nyilván). Amúgy voltak tévesztések, félreütött hangok, és minden fellépő nagyon komoly volt, alig mosolyogtak, de az egész koncert nagyon kedves volt (nem találok jobb szót).

Úgyhogy véget ért a koncert anélkül, hogy Boni zongorázott volna. A tanárnő a végén még felajánlotta Boninak, hogy menjen fel a színpadra és zongorázzon miután mindenki elment. Ehhez lett is volna kevde, de olyan sokáig dumáltak ott a boldog szülők és a megkönnyebbült gyerekek, hogy már nem volt erőnk kivárni, hogy kiürüljön a terem. 

Nem nagyon beszéltgettünk róla azóta. Kérdezgettem, hogy miért nem játszott, nem volt bátorsága? Erre felháborodottan azt válaszolta, hogy nem ezért. Tudakoltam azt is, hogy megbánta-e, azt mondta, nem. Én sem nagyon tudok mit mondani neki, ezt a harcot magában kell megvívnia. Úgy látom rajta, a legjobb az, ha nem feszegetjük a kérdést. Lehet, hogy tévedek persze. Az is lehet, hogy én vagyok alkalmatlan az ilyen lelkizésre.

Amúgy meg azon agyalok azóta, tudtam volna-e, lehetett volna-e egyáltalán kényszeríteni egy ilyen fellépésre. (További társgondolatok: érdemes-e zongoráznia valakinek, aki nem szeret fellépni? Nem kellene-e valami zenekari hangszert választanunk inkább?)

Érdekes, hogy azóta önállóan elkezte megtanulni azt a darabot, amit a rontópál játszott – tényleg nagyon jó kis darab, látványos, ritmusos, szerintem Boni le volt nyűgözve a gyerektől. És valószínűleg azt gondolta: vagyok én is olyan ügyes, hogy megtanuljam.