2017. december 29., péntek

Hogyan élhettünk eddig Kuflik nélkül?!

Jaj istenem, hát ez a rajzfilmsorozat telitalálat! Úgy gyereknek, mint felnőttnek. Még Z. is értékeli a rajzokat, pedig pont a lényeget, ezt az abszurd humort és a Csukás István-i nyelvezetet (kéktollú nyihánc, ragyás banánfüge stb.) nem is érti. Hét kukacszerű lényről, a Kuflikról szól, rövid, egyszerű történetek, teljesen ideális egy négyévesnek (nincsenek benne pl. gonosz vagy félelmetes szereplők - ez tök fontos szempont nálunk).

Aztán a szülők sem unatkoznak! Olyasmin lehet rötyörészni pl., hogy amikor az Elhagyatott Réten a Kuflik reggel éhesen felébrednek, és élelem után néznének, az egyikük azt kérdezi álmosan: - Nincs itt valami büfé??

Vagy amikor kiderült, hogy mindegyikőjük rengeteg felesleges limlomot tárol a házában (a kufliüregben), akkor a legöregebb Kufli elmagyarázza, hogy ez a Kacatok Rejtélyes Vándorlása miatt van így, ezt pedig onnan tudja, mert fiatal korában sokat levelezett egy fél pár zoknival... jaj, ez így leírva lehet, hogy nem jön át, de képzeljétek oda a fél pár zoknitól kapott képeslapokat és fotókat...

Az egyikük egyszer talált egy pici állatot, és örvendezte mutatta a többieknek, hogy:

- Nézzétek milyen cukiiii❤️ (Hozzá kell képzelni azt az idegesítő hangszínt, ami ezzel a mondattal gyakran együtt jár)

Erre valamelyikük így válaszol:
- Ezerszer megbeszéltük, hogy nincs cukiskodás az Elhagyatott Réten...!


Alig várom, hogy megvegyem a könyveket (ami alapján a rajzfilmek készültek), plusz a szerző (Dániel András) ÖSSZES gyerekkönyvét!

2017. december 23., szombat

Szinonima

Valószínűleg annyira sokat használom az isteni jelzőt, hogy Boni azt gondolja, azt jelenti: nagyon. Ennek megfelelően használja: Papának is fájt a szeme, amikor isteni kicsi volt? Mama, Je peux jouer isteni sokat? (=Játszhatok isteni sokat?) Vagy amikor kérdeztem tőle, hogy Yanis is szeret-e vonatokkal játszani, és azonnal rávágta, hogy Igen! de aztán rájött, hogy ez nem eléggé meggyőző válasz, és nem is fejezi ki kellőképpen a valóságot, ezért hozzátoldotta nagy komolyan:

– Isteni!!

Szóval mindenkinek ISTENI boldog ünnepeket kívánok! Aludjatok ISTENI sokat!

2017. december 20., szerda

Évvégi hajrá

– A határidős munkák,
– a két hétig tartó köhögésem-náthám,
– és herpeszem,
– és pattanásom,
– Boni kötőhártya-gyulladásából kifolyólagos sorozatos 5-kor kelés,
– a cérnagiliszta-fertőzésÜNK,
– a karácsonyi ajándékvásárlás,
– a mézeskalácssütés (1 kg lisztből...),
– a fenyőfavásárlás,
– a Vízművekkel folytatott (de végülis sikerrel járó) tárgyalások,
– az elveszett ékezet,
– a mh-i IT-problémák,
– a blogarculatváltás,
– a korai sötétedés,
– valamint a sok eső meg latyak

UTÁN

el nem tudom mondani, hogy mennyire (fáradtan) várom a téli szünetet!


2017. december 18., hétfő

Az eltűnt ékezet nyomában

Már asszem írtam, milyen hosszú bürokratikus út vezetett ahhoz, hogy megkapjam a francia állampolgárságot: a három ország különböző hivatalaival folytatott levelezést követően megszerzett papirosokat kellett meghatározott sorrendbe állítva beadni az illetékes hatósághoz (a nem megfelelő sorrendű kérvényeket visszadobják). Ezután megadtak egyetlen időpontot, amikor meg kellett jelennem egy interjúra (amire egy hétvégén keresztül tanultam), és ha valaki nem tud ott lenni, a kérvényt megint visszadobják. És mivel az adott januári hétfő előtt Boni bélhurutot kapott, meg hó is esett, én a biztonság kedvéért már előző napon elutaztam a kívánt városba, és a prefektúra melletti hotelben aludtam. Arra gondoltam, hogy még egy esetleges hasmenés sem fog meggátolni abban, hogy megjelenjek az interjún.

Nyáron meghozták a kedvező határozatot, és a múlt héten a prefektúrán egy külön ceremónia keretében, amire mind a hárman elmentünk, átadták a papírt arról, hogy franciának lettem nyilváníttatva (kb. pont egy évvel az eljárás megindítása és 20 évvel Franciaországba érzezésem után). Mondjuk már akkor egy kicsit gyanakodtam, hogy miért nincs a vezetéknevemen ékezet, de aztán mindig azzal nyugtattam magamat, hogy ki tudja, milyen szabályok vonatkoznak a francia nagybetűs A-ra. Tesznek-e egyáltalán ékezetet rá, ha egy ugyanolyan szóban a kisbetűn van. Meg aztán egy csomó helyen (pl. a munkahelyi IT-alkalmazások) egyszerűen ki sem lehet tenni az ékezetet. Végső soron pedig én már annak is szoktam örülni, ha csak az ékezetet rontják el. Noha az A-Á fonémáknak jelentésmódosító szerepük van, az én nevemben szerencsére pont nem (tehát nem olyan mint pl. vagányvágány szavak).

Na de amikor ma reggel felvonultam a polgármesteri hivatalban, hogy megcsináltassam az útlevelemet és a személyimet, kiderült, hogy csak ékezet nélkülit tudnak nekem gyártani, mert úgy áll a nevem az állampolgársági határozaton – hiába vannak a magyar papírjaimon helyesen (leellenőriztem, mert már azon is elkezdtem kételkedni, hogy a magyar nagybötűn van-e ékezet).

Ma órákat (nem viccelek) töltöttünk azzal, hogy azt kerestük, hol van a hiba. Az állampolgársági kérvényeket és formanyomtatványokon én mindenhol beírtam a hosszú Á-t. A házassági papírokon és Boni anyakönyvi kivonatán is rendben van - szerencsére. Mert különben mindent újra kellett volna csináltatni. Így is hivatalokkal, hatóságokkal és bíróságokkal (???) telefonálgattunk, hogy helyreállítsuk a málőrt, de gondolhatjátok...egy ilyen incifinci kis ékezet korrekciója egy teljes év lesz! Én pedig ma reggel még azt hittem, hogy pontot teszek egy hosszadalmas procedúra végére, kihúzok egy hatalmas tételt a listámról, és 10 évre elfelejtem az egészet!

Már azon is elgondolkodtam, kell-e egyáltalán nekem ez az ékezet. De hát kell, különben nem ugyanaz a név lenne bár megér-e ekkora macerát az egész? Nem tudom, a spanyolok, lengyelek, szlovákok hogyan csinálják a mindenféle karakterekkel, amelyek a franciában nem is léteznek, azoktól búcsút intenek? De az én helyzetem más, a nagybetűs A-n a francián állhat ékezet.. ráadásul kétféle is. Remélem, a jót fogom megkapni...

2017. december 17., vasárnap

Karácsony: pozitívumok és negatívumok


Néha annyira utálom ezt az egészet, és igen, leginkább a kötelező jellege miatt: kötelező áhitat, kötelező vásárlás, ugyanazok az ezerszer hallott kérdések („Te már megvetted az ajándékokat?”), az ezerszer hallott Rudolph the Red Nosed Reindeer, és az obligát, monumentális, megkerülhetetlen giccsparádé. Az is biztos közrejátszik, hogy a képeslap-illusztrációk és a mesekönyvek által sulykolt Tökéletes Karácsonyban (hó, kandalló, gyertyák, sok ajándék, igazi fa, éjféli mise, boldog család) soha nem volt részem gyerekkoromban, így nincs mire visszagondolnom. Bár jó emlékeim azárt vannak, behavazott Budapesten szánkózás a szünetben, ilyenek, ez tök jó volt. A karácsonyi szünetet most is szeretem, ez egy jó találmány: egy hétig, a korai sötétedés miatt nagyrészt otthon semmittenni. 

Aztán, mivel nem vagyok vallásos, kicsit üresnek és mesterkéltnek érzem. Pedig nem magával az ünnep műfajával van bajom; szeretem, hogy ünnepek szakítják meg az év folyását, nekem még a Halloween is bejön. Szeretem a hagyományokat, elfogadom, hogy hozzátartozik az európai kultúrkörhöz, a gyökereinkhez. Tök jó ötlet, hogy bizonyos dolgokat csak az évnek egy meghatározott szakaszában (t)eszünk. Felfoghatnám valójában a szeretetnek vagy a fény visszatérésének az ünnepének. Tulajdonképpen nekem a karácsony az év lezárásának az ünnepe – de jobban szeretnék e praktikus és profán helyett valami magasztosabb magyarázatot inkább. 

A kötelező ajándékozás a sírba visz. Egyik barátnőmtől azt hallom, hogy ők a saját családjuktól közösen és előre lebeszélve mélytányérokat (!!!) kapnak, másik barátnőm pedig megveszi saját magának az ajándékot, amit a férjétől fog kapni és amit a fa alá fog tenni. Fel nem foghatom, hogy mi értelme van a pénz ilyen típusú körforgásának. Ha már kötelező az ajándékozás, akkor csináljuk olyan zseniális módon, mint a húgom, aki minden évben mindenkinek meglepetést ad. Kigondolja, utánajár, megveszi, és általában baromi jól el is találja. Ha nem válik be, akkor sem érződik az ajándékon, hogy kínjában már nem tudott mit kitalálni, ez jött vele szemben a plázában, hát megvette… (Amúgy meg VAN az a személytelen ajándék, aminek az ember minden helyzetben örül, ez pedig a könyvutalvány. Meg a csoki.) 

Karácsony táján fut bele az ember itt-ott, mostanában leginkább a neten, de még a levegőben is benne van, ez a békés és nyugodt várakozással megtelik a szív az ünnep apró fényeinek meghitt csillogásával, miközben a bennünk élő gyerMekeink szemében meglátjuk a bennsőséges csodát, majd elmajszoljuk az illatos süteményt-elbeszélői mód, ami, háát, hogy is mondjam, nagyon távol áll az én racionális és irodalmi világomtól. Ugyanígy, a legtöbb dekorációt október közepétől december végéig már nem tudom elképedt borzadály nélkül nézni. Sajnos a hozzánk közeli, platánfákkal szegélyezett, botanikus kertbe vezető út dekorációja benne van abban az öt bűnronda karácsonyi díszítésben, amit életemben látnom megadatott. Elképszető. Ugyanakkor viszont vannak tök szép kirakatok, képeslapok is, tehát vannak igényes és újító szellemű iparművészek a világon, akik a rendelkezésre álló formákkal (csillag, fenyőfa, hópihe stb.) és színekkel (zöld, piros, fehér, arany stb.) évről-évre tök jól megújítják a kínálatot – ez meg a jó értelemben véve elképesztő. (Az ember azt hinné, hogy már minden ki van találva a témában) 

Budapest ilyen szempontól szuper, ott kevesebb a díszítés, azok viszont szebbek, mint itt. Úgy egyáltalán, jobban szeretem otthon tölteni az ünnepeket. Előbb kezdődik, tovább tart, néha egy hétig is elhúzódik – na ez már valami, emiatt már lehet szeretni ezt a karácsonyi időszakot. De azt, hogy a fogyasztói társadalom diktatúrája miatt már októberben vásárlásra legyünk ösztönözve, majd kvázi már karácsony másnapján megkezdődjenek a leértékelések, ezt nem tudom megszeretni.

2017. december 14., csütörtök

22

1. A genfi egyezményt elfogadó országok (pl. az uniós tagállamok) kötelesek minden olyan idegen állampolgárságú személy menekültstátuszát elismerni, akik a saját országukban (háború, politikai okok stb. miatt) életveszélyben vannak. A menedékkérelem elbírálása több napot (hetet) is igénybe vehet.

2. Egy adott ország külső határainak szabálytalan átlépése bűncselekmény.

***

A menekültválság óta nem értem, hogyan lehet ezt a két fönti állítást (ha igazak) egymással kibékíteni.

2017. december 11., hétfő

Olyan kis okos 2. (jajnekem)

Pont előttünk a téren árulják a fenyőfákat. Ha lehet, nem arra megyek vele, ha lehet, elterelem a szót, mert nálunk a karácsonyfát az angyalkák fogják hozni 24-én (rövid zárójeles megjegyzés: elkezdődött az évnek az a szakasza, amikor nagyon béna anyukának érzem magam).

Ahogy jöttünk haza a múltkor, már a mi utcánkban voltunk, amikor a szomszéd ház egyik ablakán bekukkantva megláttunk egy feldíszített, égősoros karácsonyfát (újabb kitérő arról, hogy mennyire utálom ezt az októberben elkezdődő karácsonyi időszakot, és hogy itt már december elején mindenkinél ott a fa, amit 25-én (!!) már dobálnak is ki az ablakon).

– Oh, regarde, regarde!! – mondja izgatottan a fára mutatva
– Hát igen, egy karácsonyfa. Nekik biztos előbb hozták az angyalkák...
– Vagy pedig megvették ott a téren!

2017. december 7., csütörtök

Olyan kis okos

- Mama, most azt meséld el, amikor a darázsgyerekek feldíszítették a lakást!
- Jó! Ez december elején történt, egy csütörtöki délutánon. Az áfonyabokron már nem voltak levelek sem, közeledett a karácsony. A Darázsmama úgy gondolta, ideje lenne kitenni a karácsonyi dekorációkat. Elővette a létrát, hogy levegye a polcról a...
- De nem kell a létra!
- Nem? Jó, akkor legyen szék. Előhúzta a széket, hogy levegye a polcról a...
- Nem kell a szék!
- Miért nem?
- Mert tud repülni!!

2017. december 5., kedd

Félénkség

Változó mértékben, néha egyáltalán nem, néha kicsit, néha meg baromira aggaszt, hogy Boni milyen félénk. Ha voltak is elvárásaim* valaha a gyerekemmel kapcsolatban, akkor talán az volt, hogy legyen bevállalós, önfeledt, magabiztos és vállalkozó szellemű. Már gyerekként is csodáltam azokat az osztálytársaimat, akik visszabeszéltek a tanároknak, akik az egész kerületet névről ismerték, akik bármikor felszólaltak a saját érdekükben, akik simán kimennek a színpadra improvizálni. Én nem voltam ilyen; félénk és visszahúzódó voltam és hát úgy látszik, kutyából nem lesz szalonna.

Azzal nyugtatom magam, hogy a félénkségnek is vannak fokozatai. Le lehet küzdeni. Az is lehet, hogy Bonit nem is zavarja, hogy félénk, nem is veszi észre (velem ellentétben), hogy más gyerekek nem azok. Lehet, hogy ő nem is akar másmilyen lenni. Előfordulhat, hogy a két nyelv zavarja. A félénkség plusz más tulajdonságok (intelligencia, motiváció, kitartás, optimizmus) esetleg szárnyakat ad majd neki, ahogy mondjuk engem a félénkség, a passzivitás, a pesszimizmus és a motiválatlanság kominációja inkább visszahúzott. Az is lehet, hogy elmúlik („kinövi”!). A félénkség és az önbizalomhiány talán nem jár kéz a kézben. Legvégül pedig: félénk ember is lehet boldog – győzködöm magam, bár rosszabb napokon ezt én magam sem hiszem el teljesen.

De nem nagyon van mit tenni úgysem. Kinevetni, szekálni, győzködni, lelkére beszélni úgysem fogunk. Most a kérdés jelenleg inkább az, hogy ráaggassuk-e a „félénk” jelzőt. Magyarán: van-e problémánk vagy nincs. Belefér-e még a normálisba, átlagosba a viselkedésbe, zavaró-e ez a mindennapokban, vagy sem. El kell-e gondolkodnunk azon, hogy egyszer majd szakemberhez** forduljunk, vagy legyintsünk inkább egy nagyot.

Az apropója a témának egyébként az, hogy tegnap voltunk a 4 éves orvosi vizsgálaton, a szokásos doktornőnél. Igaz, bent volt egy orvostanhallgató, meg a gyorsaság miatt a titkárnő kezdte (volna) megcsinálni vele a feladatokat (felismerni a képen látható tárgyakat, színeket, utánamondani a hét törpe nevét, építeni, számolni, embert rajzolni stb.), de Bonikám egy szót sem volt hajlandó szólni. Szerintem köszönni sem azért nem köszön, mert udvariatlan: egyszerűen nem mer. Most is ott ült a térdemen szegény, és hiába szó szerint gyerekjáték lett volna számára válaszolni a kérdésekre, nem tette, csak bújt hozzám, és néha-néha belesúgta a fülembe, hogy „Nem mondom!”. Szegénykém. Mennyivel egyszerűbb lenne az élete, ha mint Arthur, aki mindig mosolyog, levenné az embereket a lábáról.

Nyáron egyébként ugyanez volt a szemésznél. Pedig szemészhez időpontot kapni a legnehezebb adminisztratív dolgok egyike itt: kitartóan kell telefonálni, és 6–8 hónapra lesz az embernek helye. Szóval ilyen kotextusban képzeljétek el azt, hogy felvonultunk mind a hárman a doki rendelőjébe az aranyat érő időpontunkban, és hiába a kérlelés, hiába az ajándék ígérete, Boni egyáltalán nem mondta meg, hogy mit lát a képernyőn. Onnan is dolgavégezetlenül (és én legalábbis: frusztráltan) távoztunk. Mindkét vizsgálatot meg kell ismételni, és csak reménykedhetünk, hogy közreműködőbb lesz.

* Biztos nem kellene, hogy legyenek. Na de ha egyszer vannak? 
** Nagyon nem szívesen mennék, mert lutri az egész. Szájízem szerinti konkrét jótanácsot szívesen vennék hozzáértő embertől, de attól tartok, csak kritikát kapnék, hogy túlságosan óvjuk, szeretjük, burokban neveljük – szóval, a szokásos.