2021. május 17., hétfő

Harmincöt, harminchat


 

Eljött az idő: most már alig lehet megkülönböztetni Boni zoknijait az enyéimtől! Egyetlen szám választ el minket. Eddig soha nem nosztalgiáztam az elmúlt életkorokon, mert mindig jött egy újabb, szuper korszak, de mostanában nagyon elkezdett hiányozni az ovis Bonikám, aki még – bátran leírom a klisét – olyan ártatlan volt. Az elmúlt egy évben kinőtt ebből az ártatlanságból, mostanában folyamatosan poénkodik, ironizál, sőt: szemtelenkedik, felesel, provokál, és persze mindenről úgy hiszi, hogy jobban tudja nálunk.

Az elmúlt napokban ismét nehéz volt vele. És ha belegondolok, hogy évről évre egyre nehezebb, akkor el sem merem képzelni: milyen lesz a kamaszkor?! Ha így megy tovább, borítékolhatók a problémák. Mert most legalább még cuki amikor hisztizik („De a papaaa nem tuuuud nekem nyulacskáháhás mesét meséhélnihi!!”) és nagyon ragaszkodó, na de ugyanezt egy negyvenhármas lábú kamasszal?!

Kezdek arra a következtetésre jutni, hogy az ember semmit sem konyít a gyermekneveléshez mindaddig, amíg nincs kamasz gyereke.

2021. május 14., péntek

Jókor elhangzott, okos mondatok

Még évekkel ezelőtt történt, hogy amikor három bútort akartam csináltatni a pesti lakásomba, az asztalos meglépett az előlegbe adott pénzemmel. Soha nem kaptam vissza. Nagyon nagy összeg volt. Minden követ megmozgattam: rendőrségi feljelentés, fizetési meghagyás stb. egy egész mappám van az ügyről. Még a búroros saját kézzel írt papírja is megvan, hogy átvett ennyi meg ennyi összeget (átutalással fizettem). Nem is tudom, mi volt nagyobb trauma: az összeg elvesztése vagy az a csalódás, hogy a magyar hatóságok nem tudták (vagy nem akarták) elérni, hogy visszakapjam a pénzt. Az egész sztori rányomta a bélyegét azokra az időkre, még az adófizetés létjogosultságát is megkérdőjeleztem, egy ilyen államnak? Amely, ha elfelejtem érvényesíteni a jegyemet a villamoson, szigorú bírságot szab ki, ellenben egy teljesen világos ügyben hagyja futni az illetőt, aki meglógott a pénzemmel?!

Azért elevenítem fel ezt a történetet, mert emlékszem, hogy mennyire nem tudott senki akkoriban semmi vigasztalót mondani. Nem lehetett. Igazságtalanság történt a javából, nyalogattam a sebeimet. Az ilyen kiömlött tej fölött nem érdemes idegeskedni-típusú gondolatok nem segítettek; a felháborodás nem elhatározás dolga. Végül Z. húgának a férje mondott valamit, ami segített abban, hogy lehiggadjak és túl tudjam tenni magamat a történteken. Azt mondta, hogy Tamko, mindenkivel előfordul az életben, hogy pénzt veszít. Azaz, hogy a fizetést és a megtakarított pénzt nem mindig lehet a legideálisabban felhasználni; akinek pénze van, annak értelemszerűen vesztesége is van, amit elméletben el lehetett volna kerülni, a gyakorlat viszont azt mutatja, hogy nem (gondoljunk csak akár a sok, feleslegesen megvett kacatra, lekésett repülőjáratra, rossz szállásért fizetett összegekre, hülye ajándékokra, amelyeket ötlethiány miatt vásároltunk, vagy akár az évek során kifizetett lakás-, felelősség- vagy egészségbiztosításra, aminek épp az a lényege, hogy NE kelljen soha felhasználni).

Szóval sokat segített ez a mondat abban, hogy helyén tudjam kezelni a dolgot: megloptak, az állami gépezet nem állt mellém – de ha úgy veszem, ez sem más, mint egy egyszerű vesztség, az élet velejárója.

Szeretem és gyűjtöm az ilyen mondatokat, amelyek rávilágítanak arra, hogy más nézőpontból is lehet vizsgálni egy adott helyzetet. Amikor terhes voltam Bonival, és kijött a Down-kór vizsgálatának az eredménye, ami tulajdonképpen abban az időben egy statisztikai érték volt, egy valószínűségszámítás, és azt mondta ki, hogy valószínűleg a gyerek egészséges. Tutit csak invazív magzatvízvizsgálattal lehett volna tudni, annak viszont fennált a vetélés esélye, és így ott álltam egy dilemmával, hogy mi legyen: akarjam megtudni a biztosat, annak a kockázatával, hogy meghal a magzat, vagy higgyek a jó szerencsémnak, hogy ezerből nem én leszek az az egy, akinek a gyereke beteg? 

Ekkor Petra barátnőm mondott valamit, amire a mai napig emlékszem: Tamko, a vizsgálat azt mutatta, hogy minden valószínűség szerint nincs semmi baj. Szetintem hidd ezt el. Ha mégis beteg gyereked születik, akkor majd kezeled a helyzetet. Nem azt mondta, hogy hipotetikus problémával ne foglalkozzunk előre feleslegesen. Ennél sokkal többet mondott, azt, hogy lesz erőm a problémával megbirkózni. Egy egész életprogramot vázolt fel hirtelen: csinálj mindent a legjobb tudásod szerint, a véletleneket úgysem lehet elkerülni, és ha bekövetkezik a legrosszabb, azt is kezelt a legjobb tudásod szerint. Emlékszem, épp egy lépcsőn mentem a vonatpályaudvar felé, amikor ezt így végiggondoltam, és teljesen lenyugodtam (az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy pont abban az időben lett elérhető az a veszélytelen vizsgálat, ami tutira kizárta a Down-kórt).

Nemrég Marival beszélgettem, már nem is tudom, hogy Boniról vagy saját magamról (nagy a részhalmaz), a téma a kreativitás volt. A mindennapi életben nagyon megfoghatatlan a fogalom, a híres zsenik kreativitását persze mindenki elismeri. Maga a kreativitás vonzó készség, anélkül, hogy pontosan meg tudnánk mondani, mit jelent (ha petrezselyem helyett medvehagymát teszek a rizottóba, kreatív vagyok-e? Vagy csak üres a hűtőm?). Én magam nem érzem magam kiemelkedően kreatívnak, és Bonin is azt látom, hogy rengeteget másol. Mari erre azt mondta, hogy Nem baj, a másolás a kreativitás előszobája. És akkor leesett, hogy nem kellene a kettőt szembeállítani, a kreatívak nem a másolók ellentétei, nem kizárólagos a viszony. Lehet, hogy egyetlen kreatív gondolatot (rajzot, műalkotást, matematikai bizonyítást, sakklépést, fordítást stb. a sor folytatható) sok-sok másolás előzi meg. Sőt, nemcsak megelőzi: az utóbbi az előzőnek az előfeltétele is. Lehet, hogy másolás nélkül nincs is kreativitás – nem kell tehát lenézni az utánzást, rutint ad.

2021. május 7., péntek

Egyik ámulatból a másikba esve

 
Csütörtök reggel
6.30-kor szól az ébresztő a telefonomon

Döbbenten néztem a kijelzőt, és az első értelmes gondolatom az volt, hogy ilyen hülye hogy lehetek, hogy hétvégén ébresztem magam?? A második, ha lehet még nagyobb döbbenetem: basszus, nem is szombat van, hanem csütörtök! El tudjátok képzelni a csalódottságomat, hogy ki kell kászálódnom az ágyból és le kell ülnöm a gép elé – gondolom, mindenkivel előfordult. 

De ez a két, egymás után érkező, hirtelen felismerés és döbbenet (hogy nem kellett volna korán ébrednem, hogy de bizony, korán kell ébrednem) annyira élénken élt bennem egész nap, hogy Boninak és Z-nek többször is, részletesen elmeséltem e többrendbeli meglepődésemet. Mert milyen fura is ez az egész: a spalettákon besütő reggeli napfény, az imént álmodott történet (azonnal elfelejtettem) meg egyéb fizilológiai események együttesen azt a tudást táplálják az ébredező agyba egy csütörtök reggel: szombat van. Azért ez velem nem esik meg olyan gyakran. Már-már a barátnőmnek is elmeséltem délután a sztorit, holott tudom, semmi hírértéke nincs, de végül nem beszéltünk sokat (csak negyven percet - éppen megvitattuk a legszükségesebbeket).

Péntek reggel
6.30-kor talán(?) szólt az ébresztő a telefonomon

7:10-kor bejött a frissen megborotválkozott férjem a szobába: Mi van, miért nem kelsz föl?? Hét óra tíz van!

Azonnal felébredtem. Aztán majdnem hozzávágtam valamit. Első gondolatom az volt: ez a rossz poén tök jellemző rá. A tegnapi, agyonmesélt sztori után most, szombaton, hajnalok hajnalám felébreszt. Egy poén kedvéért! Hagyj már légyszi, nem fogok tudni visszaaludni!! – fogtam könyörgőre. De Tamko, péntek van, ma dolgozol! – már röhögött. Gondolkodni kezdtem: tegnap befejeztem az összes fordítást, leadtam minden anyagomat, megválaszoltam az összes e-mailt. Kétséget kizáróan szombat van. A férjem nevetve győzködött, hogy péntek, és hogy elaludtam. Nem túlzok, amikor azt mondom, percekig (!!) hittem, hogy nekem van igazam. Még most is vissza tudom idézni a szilárd meggyőződést, annak fokozatos szertefoszlását, a hihetetlennek a valósággá válását, és az értelemszerűen rákövetkező döbbenetet (haha, nemcsak, hogy nem fejeztem be minden munkámat, az egyiket szó szerint a közepénél hagytam abba, hogy majd ma reggel befejezem).

Tény, hogy ma Boninak nincs sulija*, biztos ez is megkavart... na de hogy kétszer megtörténjen velem ugyanez..! Hát mindennek van határa! 

(kíváncsian várom a holnap reggelt)


* Reggelire tükörtojást kért, és egy Asterixszel letelepedve az asztalhoz, olvasás közben öntudatosan kijelentette: Je veux profiter de ma journnée! Ez egy tipikusan francia mondat, azt jelenti kb., hogy most alaposan ki akarom használni a szabadnapomat.

2021. május 6., csütörtök

Idegbaj®️

Mi elég későn vettünk Boninak igazi Legót, a barátnőim szerintem már teljesen hülyének néztek, amikor ovisként is még a bébiknek való Duplóval játszott. De megvolt rá az okom! Tudtam természetesen, hogy egy mai gyerek nem élhet Legó nélkül. Elég körbenézni gyerekes családokban, vagy visszaemlékezni a saját gyerekkorra, az ember rögtön leveszi (emlékszik), hogy a Lego szinte nélkülözhetetlen eleme (építőkockája!) a gyerekkornak. Tényleg szimpatikus a koncepció: kreativitás-, finommotorika-, figyelem-, kézügyesség-fejlesztés... csakhogy a játékkal értelemszerűen együtt jár valami, amit én nem tudok elviselni, Bonit viszont nem zavarja: a KUPI! Én már az elején tudtam, hogy nálunk ez nehéz ügy lesz. Boni egyszerűen nem az a gyerek, aki elpakol, én meg nem az az anyuka vagyok, aki a szanaszét fekvő, miniatűr darabokat elviseli a lakásában, vagy akár: a gyerek helyett elpakolja.

Az így vizionált probléma valóra is vált, amint Boni megkapta az első doboz legóját. Az azóta tartó időszakban próbálok rájönni, hogy mások ezt hogy csinálhatják jól (több példám is van) és hogy nekünk miért nem sikerül. Ismerek olyan családot, ahol huszonnyolcfélképp (!!) kategorizálják a legoelemeket, és a kisfiú az egyes darabokat külön-külön, a megfelelően felcímkézett műanyag dobozba pakolja (hát kiből legyen mérnök, ha nem egy ilyen gyerekből?!). Interneten olvastam, hogy egy anyuka órákig tartó guberálás után szétválogatta az egyes darabokat, mindegyiket az adott dobozba visszatéve, hogy újra meg lehessen építeni.

Szóval én tudtam: mi nem ilyenek vagyunk. Boni trehány, én pedig sóher módon őrködöm a szabadidőm felett. Nálunk ezek a nyolcmilliméteres bigyók homokszemek a fogaskerékben. Csak azért nem fotóztam le a legóembersisak átlátszó, felnyitható részét, amely formáját és méretét tekintve leginkább egy emberi körömre hasonlít, mert a nagy rumliban nem találom! Ha az ember ajtót nyitott nekik, nincs menekvés: egy idő után mindenhol, de MINDENHOL legódarabkákat talál a lakásban, akár egy kiadós takarítás után is.

Boni a következőképp játszik a legókkal: első alkalommal rendeltetésszerűen összerakja az adott játékot, ehhez (még) van türelme és energiája. Az egyik repülőt például három (!) órán keresztül építette. Ilyenkor szépen, csöndesen molyol, öröm nézni. Miután megépült az a valami (hajó, robot, repülő stb.) soha nem játszik velük: nem tologat, nem háborúzik, nem rakosgatja az emberkéket. Félrerakja, hányódik egy darabig, majd szétesik vagy szétszedi, de mindenképpen elvész belőlük ez-az. Egyszer az összes fejecskéből tornyot épített, majd valahová eltette, azóta sem találja (következésképp egyik emberkének sincs feje). Az említett repülőhöz vettünk lámpákat, nagyon izgatott volt, mikor megkapta. Én szereltem bele őket a gépbe: picike drótokat kellett futtatni egy-egy építókocka között, mini transzformátorokat becsippenteni apró bigyókba (lásd a fotón) pfff... két órámba telt, az idegeim rojtokban lógtak. De még ezt a világító-villogó repülőgépet is szétszedte, kibelezte, a darabjait elhányta; soha nem lehet már újraépíteni.


A megmaradt darabokkal viszont szokott játszani: „kilövőt”, „irányítóközpontot” vagy adott esetben kardot, pisztolyt épít. Nagy becsben tartott egy ideig egy lámpás építőkockát; már az sincs meg. Pedig általában tudni szokta, hogy melyik elem melyik játékból származott, de mégsem vigyáz rájuk. Bennem pedig minden porszívózáskor felmerül a klasszikus kérdés: lehajoljak-e az útközben fekvő darabokért??... 



2021. május 2., vasárnap

A hiány

Pár napja egy francia űrhajós három társával megérkezett a Nemzetközi Űrállomásra, ahol a következő hat hónapot töltik. Az űrállomáson már várták őket más űrhajósok (most asszem tizenegyen vannak fönt), akik pár nap múlva visszajönnek.

Nem is a gravitáció hiánya a legmeglepőbb a találkozásról készült videóban...!

2021. április 26., hétfő

Egy válásról

– Képzeld: válnak!!!

- újságolta a mamám a hétvégén, egy rokon házaspár kapcsán. Az első reakcióm nem a döbbenet volt, manapság az ember már azon döbben le, ha valakik nem válnak el, főleg gyerekkel. Szinte a válás a norma, és az együttmaradás a kivétel, de ha most sarkítok is, ennél a házaspárnál engem mindig is az lepett meg, hogy még mindig együtt vannak. Évek óta értetlenül bámulok rájuk; még kívülállóként is éreztem az őket körülvevő, folyamatos rosszkedvet.

Szerinted is az X. a bűnös?!

- kérdezte később a mamám, miután vázoltam a fenti elméletemet. A kérdés több szempontból is érdekes. Itt van mindjárt a terminológia: gondolom hibásat akart mondani, de a nem hiszem, hogy nyelvbotlás történt. A mamám nem tud árnyaltan gondolkodni, csak fekete-fehérben, ezért szerinte aki hibás, az egyenesen bűnös is. Ez nem csupán egy rosszul megválasztott szó volt, ez egy példa, hogy a mamám mennyire szegényesen használja a nyelvet (ergo szegényesen gondolkodik).

A másik az az emberi igyekezet, amivel ilyenkor az ember megérteni kívánja a helyzetet, ebből fakadóan az egyik felet hibáztatni, a másikat pedig felmenteni szeretné. Én sem vagyok kivétel, noha ismerem az egyetemes törvényt, hogy ez ember mindig egy hibás kicsit, és épp az előbb írtam, hogy nincsenek fekete-fehér ügyek a világban... de basszus, X. tényleg annyira, de annyira nehéz eset, rossz természet, egyszerűen annyira nehéz vele együtt létezni, hogy én már évek óta csak ingatom a fejem, és sajnálom Y-t: hogyan lehet, hogy önszántából X-et választotta? Ki az az ember, aki saját akaratából összeköltözik X-szel? Hogyan homályosíthatják el szemében X. jó tulajdonságai (amelyek kétségkívül vannak) goromba, türelmetlen és undok karakterét? Én mindig is úgy gondoltam, de még Z. is, aki pedig nem érti a nyelvüket, hogy Y. a poklok poklát élni meg abban a kapcsolatban.

Válasz helyett, és mivel diplomatikus szerettem volna lenni (családon belül vagyunk ugyanis) csak annyit mondtam, hogy nem tudom, ki a hibás (biztos Y-nek is vannak rigolyái) (és ugye azt soha nem fogjuk megtudni, milyen volt a szex), de hogy én egy hétvégét sem tudnék együtt tölteni X-szel. És baromira sajnálom Y-t, akinek ez már a második válása, és a második adag gyereke, akit nem fog tudni fölnevelni. Ezek után egyszerre két másik emberrel kell majd szinkronba hoznia az életét, és két különböző helyről összeszednie a (két különböző házasságból született) gyerekeit hétvégére. Évekig fog függni két különböző embertől, szokásoktól, értékrendektől, mániáktól, hogy a dolog pénzügyi oldalát ne is említsem.

Időnként nekem is vannak válási gondolataim, írtam már erről, az idő majd megmutatja, hogy elválunk-e, én arra tippelek, hogy nem (de azért minél hamarabb múljon el ez a Covid-válság). Nem tudom, mi kell ahhoz, hogy a mérleg nyelve végül is a „válás” felé billenjen, amikor kisgyerek is van a kapcsolatban: gondolom nagyon sok, rengeteg, még annál is több, mint amennyit én el tudok képzelni. Számomra az egyik visszatartó erő pont Boni: egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy vele szemben ezt megtegyem. Én két, egyenlő rangú szülőt, és mindkettő egyenlő jelenlétét ígértem neki, nem pedig ráncigálást egyik helyről a másikra.

És mégis, ebben a fenti esetben Y-et sajnálom jobban, nem a gyereket. Úgy látszik, ha más gyerekéről van szó, sokkal jobban tudom érvényesíteni az elméletet, amely szerint a gyereknek is jobb az, ami a szülőknek jó, és hogy amúgy is mindent kibírnak. Úgy látszik, Boni csak ürügy. (?)

2021. április 23., péntek

Fütyülős tészta és ilyesmik

 
Mit modott a tanítónő, miért nem játszhatsz többet a Gabriellel? – kérdezem Bonit egy régi iskolai kofliktusról.
Már nem emlékszem. – válaszolja kelletlenül – De nem volt igaz! – teszi hozzá gyorsan.
 
***

Hazajöttem a fodrásztól, jó rövid hajjal (ki tudja, mikor lehet menni legközelebb). Boni tudtomra adja, hogy megváltoztam: Nahát, én most egy másik mamát látok!
 
***
 
Várom, hogy kegyeskedjen kijönni reggelizni, de ő csak ennyit közöl, udvariasan óbégatva a szobájából: Mama, még húzom egy kicsit az időt, aztán megyek, jó?
 
***
 
Aludtál? - ébreszt fel érdeklődve.
Igen... – válaszolom
És mit álmodtál?
Semmit!
Akkor az olyan, mintha nem is léteznél! – kommentálja a jelenséget a kis filozófus.
 
***
 
Jaj!!– kiáltok fel, miután jó alaposan megszorította a kezemet.
Fájt? – tudakozódik előzékenyen.
Naná!! – mondom kissé felháborodva.
A Charlotte-nak is fájt! – regisztrálja egy szakértő alaposságával.
 
***
 
Bonikám, milyen tészta legyen? Spagetti? – teszem fel (talán túl) gyakran a kérdést.
Nem, inkább fütyülős! (penne)
 

2021. április 19., hétfő

Psziché

Hogyan történhetett, hogy képtelenné váltam megtenni valamit, amit pedig hónapokig probléma nélkül csináltam? Az injekció hasba szúrásáról van szó. Egyetlen gombot kell megnyomni, a tű magától megy be a bőr alá, szinte fájdalommentesen. Két éve csinálom. Miután első alkalommal egy ápolónő megmutatta, hogyan kell, leutánozva a mozdulatait nekem is sikerült elsajátítanom ezt a gombnyomásos aktust, ami, valljuk be, nem túl bonyolult: merőlegesen rá kell állítani a hasra a tollhoz hasonlító szerkezetet, megnyomni a gombot, és várni, hogy bemenjen az értékes anyag a szervezetbe. Olyan ez, mint amikor a kés hatol be a puha vajba.

Igen ám, de már másodszor történik meg, hogy hiába tudtam, már nem tudom jól csinálni. Az első elrontássorozat után, egy éve, még gyógyszert is kellett váltanom, mert a régi már nem volt hatásos – talán nem függetlenül attól, hogy egy része folyton kiömlött. Kaptam egy új gyógyszert, új tollat, amivel egy ideig (hónapokig) simán ment minden, egészen addig, amíg megint el nem keztem rosszul használni, következésképpen kifolyatni az anyagot, aminek pedig be kellett volna mennie.

Mivel ez már a második kudarcom, ismerős a mintázat: egy ideig jól szúrom, majd történik valami (hogy pontosan mi, azt nem értem), és az egyik héten helytelenül adom be magamnak a cuccot, aminek egy része ki- és elfolyik. Megsaccolni sem lehet, mennyi veszett kárba. Ettől én ideges leszek: egyrészt drága szerről van szó, másrészt így nem lesz hatásos azon a héten, harmadrészt lehet hogy soha többet nem lesz hatásos (erről mintha a dokim mondott volna valamit, hogy ha nem egyenletesen kapom az anyagot, az nem jó). Az idegességem a rákövetkező héten éri el a tetőfokát, amikor az új injekciót kell beadnom. Annyira félek attól, hogy megint nem fog sikerülni, hogy a kudarc előre borítékolható. A guta megüt, hiszen hónapokig minden oké volt, most meg két egymást követő héten sem sikerült. A harmadik héten ugyanígy: az attól való félelmemben, hogy megint nem fog sikerülni, természetesen megint nem sikerül.

Ha sokminden az agyban dől el, akkor ez a mondás kifejezetten igaz erre a sztorira. Ráadásul amikor rosszul adom be a gyógyszert magamnak (tehát amikor egy része elfolyik) szinte elviselhetetlenül fáj is (holott nem kellene fájnia), és így nem csak a kudarctól, de a fájdalomtól is előre félek; és amitől előre félek, az jóslatszerűen be is következik.

Megoldás? Nem találtam meg. Talán ez bosszant a legjobban. Hogy adva van egy probléma, ami papírom nem az: hiszen elvileg ismerem a sikeres injekciózás megfelelő lépéseit (nem is részletezem, mennyi oktatóvideót néztem meg a témában, sőt, saját hasbaszúrásaimat is levideózom, majd utána kielemezem). Mégsem sikerül tökéletesen. Férjem reakciója, amikor panaszkodom neki: tudnod KELL beadni az injekciót, hiszen eddig sikerült. Igen ám, de most miért nem? Az ápolónőt most az ismert okok miatt még nem akarjuk kihívni, amúgy kicsit idegenkedem attól, hogy odatartsam a hasamat egy idegennek (az első alkalommal még a combba kellett adni).

Kívülről nézve mindez: többrendbeli töketlenkedés. Belülről megélve: ördögi kör, amelyenek kiváltó okát nem tudom megfejteni, és amelyet nem tudok megszakítni, pedig biztos nem nagy ügy – ahogy az injekciót is könnyű elvileg beadni.

2021. április 17., szombat

Madarat tolláról, embert kabátjáról

A férjem elújságolta Boninak, hogy a klarinétos pasi kisfia felismerte őt az utcán, és odasúgta az apjának: „Ott megy a Boni apukája!”. Boni viszont állította, hogy ő ugyan azt a kisfiút nem ismeri, nem tudja kiről van szó. Egyedül az apukájáról tudja, hogy kicsoda, mert a helyi szimfonikus zenekarban játszik, és hangszerrel a hátán szokott biciklivel próbára járni. Úgy szoktunk róla beszélni, hogy a „klarinétos”. A férjem csodálkozva kérdezgette Bonit, hogy miért nem mondta soha, hogy ismeri a klarinétos fiát. Boni viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig ő azt a gyereket nem ismeri.

– Boni, az a fiú ismer téged! Sőt, azt is tudja, hogy én vagyok az apukád. Akkor biztosan te is ismered őt!
– Fogalmam sincs, kiről beszélsz, papa.
– Tudod melyik a klarinétos pasi, ugye? Na, annak a kisfia!!
– Milyen színű a kabátja?
– Hát én azt nem tudom... szőke, szemüveges fiú, tökre hasonlít az apjára!
– Youssef?? Kék kabátja volt? Mert akkor a Youssef az!
– Nem emlékszem a kabátjára... de Boni, a Youssefnek nem szőke a haja!
– Akkor az Antonin? Ha sárga kabátban volt...
– De Boni, te a kabátjuk alapján ismered fel a gyerekeket?
– Igen!
– Haha, ez fura! Azért ezt nem mindenki csinálja így. Például az a kisfiú simán fölismert engem!
– De papa! A piros esőkabátod volt rajtad!

2021. április 13., kedd

Egy év járvány: Boni

Boni lassan életének egyhetetdét az új körülmények között éli. Saját életemre kivetítve ez olyan, mintha 39 éves koromtól lett volna járvány. Soha nem fogom megtudni, mennyire és milyen mértékben változtatta meg a gyereket ez az egészségügyi válság, mert egyrészt fogalmam sincs mi lett volna, ha, másrészt pedig a járványnak még nincs vége. Tippelgetek.

Eleve örülök annak, hogy Boni még jól emlékszik, milyen volt annakelőtte. Amikor éttermekbe, moziba jártunk, szállodában aludtunk, nem fertőtlenítettünk, nem kezeltünk minden beszélgetőtársat potenciális koronavírus-fertőzöttnek, és nem kellett maszkot hordanunk. Emlékszik még Budapestre is, ahol igazából csak 2019 nyarán töltöttünk több időt (tavaly inkább vidéken voltunk). Emlékei gondolom halványulnak; nemrég kérdezte elgondolkodva, hogy „A koronavírus előtt is harminc másodpercig kellett kezet mosni?”. Sokszor szoktuk emlegetni, milyen volt a régi világ, és hogy vajon lesz-e még benne részünk.

Érdekes, hogy a járvány kirobbanása után jó sokáig nem esett neki le, hogy a Covidba bele lehet halni (azt is későn értette meg, hogy úgy általában a betegségek egyik potenciális kimenetele a halál). Azt kell, hogy mondjam: Boni nagyon lazán veszi ezt az egészet, nem kérdezget sokat, neki minden, ami most történik, természetes. A korlátozásokat nem veszi rossz néven, az iskolabezárásoknak egyenesen örül. Az osztálytársai nem hiányoznak neki, nagyon szeret itthon lenni velünk, egy év alatt egy kezemen meg tudom számolni, hányszor mondta, hogy unatkozik. Imádta a karanténban töltött hét napot, végig pizsamában volt.

Tény, hogy eddig szerencsénk volt, egyrészt mert a közeli családunkban és ismerőseink között senkinek nem esett komolyabb baja, másrészt pedig mert a gyerekekre nem veszélyes a vírus. Bárcsak mindekttő továbbra is így maradna. És a narratíva, amit így elő tudunk adni (és amiben hiszünk is) az az, hogy felbukkant egy új kórokozó, ami ellen az orvosok és tudósok, fantasztikus világméretű összefogással, a lehető leghamarabb feltalálták a védőoltást.

Én inkább attól félek, hogy a köztem és a férjem között időnként fellángoló, a járványtól nem független feszültség okoz maradandó nyomot Boniban. Nem igazán tudok mit tenni, továbbra is nagyon zavar az, ha mások akarják megmondani, hogyan kellene vigyáznom – miközben teljesen jogosnak tartom, hogy ő úgy fél és úgy fertőtlenít, ahogy neki tetszik. Az elmúlt évben egyszer volt egy nagyon nehéz időszak, szeptember-októberben, amikor nem bírtunk Bonival. Akkor jelentkeztünk gyerekpszichiáterhez is (azóta sincs időpontunk, noha már nem aktuális), elmentünk az iskolapszichológushoz, de végül a probléma magától megoldódott. Azóta sem tudjuk, mi okozta az akkori viselkedését, én a sulikezdésre (új osztálytársak, új tanítónő) tippelek.

Boni nagyon hamar észrevette, hogy az őrületbe tudja kergetni az apját azzal, hogy a koronavírussal viccelődik. Rendszeresen cukkolja Covid-versekkel, koronavírusos dalokkal, morbid poénokkal. Z. elsötétült arccal mennydörgi ilyenkor, hogy nem szabad a betegséggel viccelni, emberek milliói szenvednek tőle. De én inkább örülök, hogy a gyerek tud nevetni a bajon, és jobban aggaszt az, hogy szerinte maszkban járni sokkal praktikusabb, mint anélkül.


Boni készítette Covid-társasjáték („Papaaaaaaa, nem akarsz velünk MonoCovidot játszaniiii?”)

 

Jelmagyarázat:

Vírus: visszalépni három mezőt.

Védőoltás: előrelépni három mezőt.

Maszkkötelezettség: a mezőre lépve a játékos elhasznál egy maszkot (mindenki hármat kap).

Házikó: karantén. A játékos kimarad egy körből.

Négyzet: kijárási korlátozás (magyarul lockdown :)). A játékos a következő körben egyetlen dobókockával dob.

Kórház: a játékos kimarad két körből.

Cél: mihamarabb megtenni öt kört.

2021. április 11., vasárnap

Egy év járvány: a szavak

A járvány első heteire a franciák nagyon szívesen hivatkoznak úgy, hogy az volt a sidération ideje. Ez a szó a megdöbbenés paroxizmusát jelöli; azt a derült égből villámcsapás általi elképedést, amit mindenki átélt, aki az egyik héten még nevetve nézegette a wuhani lezárásokról készült képeket („Jaj, istenem, egy kis nátha!”), másik héten viszont már otthon csücsült a fenekén, és csak igazolással léphetett ki az ajtón. Az egészségügyi válságra azóta az inédit jelző terjedt el (példátlan, rendkívüli) annyira, hogy ma már szinte közhelynek számít.

Tudtam, hogy új szavak bármikor keletkezhetnek, de az nekem teljesen szokatlan volt, hogy a reuma, a magas vérnyomás és a rák stb. mellett új betegségek is megjelenthetnek. Miután az új jelenségre megszületett a covid szó, a franciák azt kezdték el vizsgálni, hogy na jó, de milyen nemű legyen? Végül a betegség szó mintájára a Francia Akadémia a nőnemet javasolta, de ahogy látom, nagyon ingadozik még a használat, simán leírják hímnemben is.

A vírusmutációkra itt is azokkal a helynevekkel utalnak, ahol először megjelentek, politikailag teljesen inkorrekt helyzetet létrehozva, hiszen amikor Trump a SARS-COV-2-re kínai vírusként hivatkozott, az egész világ felhördült. Most pedig dobálózunk brit meg dél-afrikai mutánsokkal, szegény britek meg dél-afrikaiak kárára. Egyszer hallgattam egy olyan műsort, ahol a meghívott virológus mepróbálta a hivatalos elnevezésüket használni, pl. a brit mutáns helyett mindig azt mondta, hogy a B117-es variáns, egy idő után követhetetlen lett a műsor. Maradtak hát a helységnevek. Egy másik fura helyzet is keletkezett a mutánsokkal, mivel a régi vírusra nincs külön szó. Hallottam már rá a klasszikus vírus, a vadvírus, a történelmi vírus és a 2020-as vírus kifejezést (franciául).

Megjelentek a présentiel és a distanciel szavak, az előbbi személyes, az utóbbi online jelenlétre (tanórán, értekezleten stb.) utal. Virágoznak az angol kifejezések; ilyen pl. a cluster (gócpont), emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor először hallottam (még mindig nem tudom, különbözik-e valamiben a foyer-től, ami ugyanazt jelenti). Az online megrendelt és a bolt előtt személyesen átvett termékek beszerzésének gyüjtőneve: click and collect, ugyanúgy, ahogy már eddig is drive-nak hívták az online nagybevásárlást (amikor valaki kocsival viszi haza a cuccot). Engem ugyan nem zavarnak (annyira) az anglicizmusok, jöjjön, aminek jönnie kell, de nem tudom, ilyenkor biztos a fülén ült a Francia Akadémia?!

A kézmosást, a maszk viselését, a könyökbe tüsszentést és a kellő távolság megtartását EGYSZERRE magába foglaló kifejezés: gestes barrieres. Nem is tudom, hogyan lehetne a legjobban ezt visszaadni magyarul, talán az óvintézkedések szóval, csak az nem fejezi ki annyira azt, hogy egyéni csekekedetekről van szó. Mert a maintenir les gestes barrieres kifejezést hiába fordítjuk úgy: óvintézkedések fenntartása, a nézőpont nem ugyanaz. Nem hivatalos intézkedésekről van szó (és azok el nem törléséről), hanem inkább egyéni felelősségről, hiába ugyanaz a végeredmény. Még egy nehezen fordítható szó: jauge (imposer une demi-jauge, réouverture avec une jauge adaptée stb.). Nagyon praktikus, magyarul csak körülírni lehet: egy helyszín (osztályterem, uszoda, étterem stb.) befogadóképességének maximalizálását jelenti.

Nagyon gyakran hallott szavak még az anxiogene, ami szó szerint szorongáskeltőt jelent, de nem ugrik be, hogy mi az elterjedt magyar megfelelője, egyáltalán: használjuk-e magyarul ilyen gyakran, mint a franciák. Általában a jelenlegi helyzetre, légkörre, intézkedésekre használják. Ahogy a liberticide szót is, amely a liberté (szabadság) szóból a -cide képzőből tevődik össze, ez utóbbi gyilkosságra, elnyomásra utal: jelen esetben az egyéni szabadságot elnyomó intézkedéseket aposztrofálják így.

2021. április 9., péntek

Veszedelmes játék

Mama, én ugye ronda vagyok? – kérdezte Boni hamiskás mosollyal az arcán, ami azt jelentette: dicsérd meg a szépségemet! Az apja sietett megnyugtatni, hogy gyönyörű, én azonban inkább arra voltam kíváncsi: milyen kritériumok alapján dönti el, ki szép és ki nem az. Fel szerettem volna mérni, hogy a szépség valamilyen mértékig univerzális fogalom-e, azaz hogy már egy hétéves gyerek is be tudja-e lőni, ki számít „szépnek”. Ezt az előfeltevést támasztja alá pl. az, hogy Boninak évek óta az évfolyam egyik legszebb kislánya tetszik, akivel pedig nem is szokott játszani, megdönti viszont az a tény, hogy Boni engem is a nagyanyját is elsőként sorol a „szépek” közé.

Javasoltam neki, hogy mondjon példát szépekre és rondákra. Így utólag belátom, hogy hülye ötlet volt, de most már mindegy... olyan jópofát válaszolt, szépnek mondta pl. a szüleim kutyáját (egy keverék) és rondának a francia bulldogot. Aztán elkezdtük összehasonlítani Macront és a miniszterelnököt, és ezen a ponton kezdtem rájönni, hogy nem kellene belemenni ezekbe a kategorizálásokba (nem is értem, pont én, aki törvényileg tiltaná be a szépségversenyeket!), úgyhogy abbahagytuk a játékot.

Másnap Skype-os értekezletem volt a (bizonyos átszervezések miatt új) kollégáimmal, és mivel Boninak most három hétig nincs iskola, ott sertepertélt az ajtó előtt, kíváncsian be-bekukucskálva, hogy kikkel beszélgetek. Kikapcsoltam a kamerát (REMÉLEM, A MIKROFONT IS – soha nem fogjuk megtudni), és odahívtam, hogy nézze meg az új kollégáimat. Mielőtt bármit is mondhattam volna, már késő volt: odamutatott az egyik munkatársamra és büszkén, mint aki hibátlanul válaszol az előző nap feltett kérdésemre, hangosan kihirdette:

– Mama, ő nagyon ronda, ugye??

2021. április 5., hétfő

Köszönöm, hogy olvastok! (vagy sem)

Köszönöm, hogy olvastok! – szoktam olvasni itt-ott blogokon elkerekedett szemmel. Megköszönni? Az olvasást? De miért? - merül fel bennem ilyenkor. Persze szögezzük le gyorsan: inkább köszönjünk meg tíz dolgot feleslegesen, minthogy elmulasszunk egyetlen valós hálaadást, szóval semmi bajom a túlzott udvariaskodással (hacsak nem fajuk alázatoskodásig). De elgondolkodtat a dolog.

Magamból indulok ki: én azért olvasok blogokat, hogy a mocskos kis kíváncsiságomat emígyen kielégítsem. Tehát színtiszta önzésből. Olvasok bloggereket, akik tök jól írnak. Olvasok bloggereket, akiknek az életük kaland. Olvasok bloggereket, akik ízléses képeket posztolnak. Olvasok olyan blogokat, ahol e három feltétel egyidejűleg teljesül. Még olyan blogokat is olvasok, amelyeknek egyetlen vonzereje a szememben csak az, hogy az illető Budapesten él. Semmelyik esetben sem gondolom, hogy a bloggerek köszönettel tartoznának nekem (talán én nekik, nem? főleg, ha zárt blogok). És fordítva: én sem érzem azt, hogy feltétlenül hűségesnek kellene lennem ezekhez a bloggerekhez, azaz bármikor lelkiismeret-furdalás nélkül beszüntethetem a követésüket. Ha a blogger hálás lenne nekem, akkor én azzal minimum tartoznék neki, hogy tovább olvasom... ennek semmi teteje nem lenne.

Ugyanígy vagyok a saját blogommal: olvassa bárki, egészen addig, amíg érdekli. Megköszönni nem fogom, hiszen abból indulok ki, hogy örömet talál benne. De ha elveszítette érdeklődését, unja, idegesíti, felháborítja stb., egy pillanatig se olvasson tovább! Még csak az kéne! Ez a bloggerség ilyen kapcarongy-műfaj, érdekből olvasunk, érdekből írunk, de én teljesen jól elvagyok ezzel, olvasóként is, íróként is.

Köszönettel viszont mégiscsak tartozom bizonyos olvasóknak. Először is, köszönöm a szimpatikus kommenteket. Ezt mondjuk szó szerint meg is szoktam tenni, de talán nem elégszer. Köszönöm azoknak, akikkel el lehet társalogni, és azoknak, akik megtalálják a helyzethez illő humort vagy biztatást.

Köszönöm azokat a kommenteket is, amelyek nem születtek meg. Azoknak az olvasóknak a tollából, akik baromira nem értenek egyet az általam írottakkal, de van annyi józan eszük és arányérzékük, hogy ahelyett, hogy klaviatúrát ragadnának és azon nyomban ellentmondanának nekem (és megmondják a tutit, amit viszont gondolnom vagy tennem kellene), ahelyett nem írnak... semmit. Naponta többször idekattintanak, minden ébredés után, munkába menet a vonaton, délután a munkahelyről, évek óta, látom a statisztikákban; és mégsem írnak soha semmit: micsoda példamutató önfegyelem! Vajon hányszor gondolta azt egy ilyen illető, hogy én egy teljesen beszámíthatatlan, magamutogató, nagyképű, és a sarkos (de hibás!) véleményét fennhangon hirdető tyúk vagyok, egy elkényeztetett és félrenevelt kisfiúval? (nem kellett volna sírni hagyni!) Nyilván többször – de egyszer sem írta meg.

Köszönöm!

Megint magamból indulok ki: szerintem még nem történt olyan, hogy idegen blogra mentem volna kötekedni, okoskodni, vagy a bloggert saját ellentmondásával szembesíteni. Nem mondom, hogy a világnak így kellene működnie, benne ilyen laza, cinikus, konfliktuskerülő és másokat félvállról vevő emberekkel, mint én vagyok, de mégiscsak azt szeretném, hogy az én blogom így működjön. Hogy nyoma se legyen ismertetlen emberek közötti kommentháborúknak vagy -vitáknak, se gyerekneveléssel, se koronavírusos óvintézkedésekkel kapcsolatban.

Köszönöm.

És végezetül, egy félreértést is el szeretnék oszlatni. Az évek során felállítottam magamnak pár szabályt. Először is, minden, amit leírok, az utolsó betűig igaz (ami viszont nem jelenti azt, hogy az életem minden szegletét be is mutatnám itt: tudjátok, a minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár szisztémájára). Célul tűztem ki azt is, hogy hetente szülessen minimum egy,  jobb esetben két bejegyzés. Végezetül pedig, nem használok a posztokban szmájlikat.

De nektek, olvasóknak, nem ígértem semmit. Nem ígértem, hogy jó képet vágok ahhoz, ha a posztomban írottakat bárki is megcáfolja. Nem ígértem, hogy nyilvános fórumot működtetek életem és gondolataim megvitatása céljából. Nem ígértem, hogy kedves és türelmes leszek az engem valamilyen mértékig minősítgető emberekkel. Nem ígértem, hogy lesz időm és kedvem magyarázkodni, az álláspontomat védeni. Nem ígértem, hogy nem törlök kommentet. Nem ígértem, hogy a jó szándékot vélelmezem minden egyes komment mögött. Nem ígértem, hogy beváltom a blogomhoz fűzött reményeket és a vele szemben támasztott (??) követeléseket. Nem ígértem, hogy az ebben a bekezdésben írottakról vitát nyitok. Ígéreteimet be is tartom.

 

Iránymutatásnak szerintem elég annyi, hogy ha valaki nem tud pozitívat írni, akkor inkább ne írjon semmit. Most már csak arra kérlek titeket, hogy ha valakinek ez nem tetszik és nem tudja megállni a kommentelést, hogy NE olvasson tovább.

 

Köszönöm...

2021. március 28., vasárnap

Contradictio in adjecto

A felelősségteljes, civilizált emberek rendesen hordják a maszkot, rendszeresen mosnak kezet, betartják az előírt távolságot, nem mennek tömegbe, óvatosan találkoznak családtagjaikkal és mindezeknek köszönhetően nem kapják el a koronavírust, de ha mégis, az a véletlen műve. Ha a felelősségteljes és civilizált emberek mégis elkapják a vírust, az első kétely vagy tünet után tesztelik magukat, karanténba vonaulnak, és mivel jó esélyük van rá, hogy élve megússzák, a karantén letelte után (és egy kilépő negatív teszttel – itt ez kell) mennek csak ki a lakásból, addig is nagyon vigyázva, hogy senkit, de senkit még közvetve se fertőzzenek meg: se a szomszéd nő rákos férjét, se a gyerek osztálytársának az anyukájának a krónikus beteg testvérét, se a bolti eladó pasijának a fiának a barátnőjének az idős nagymamáját.

A felelősségteljes és civilizált emberek nem terjesztik a vírust. Várják szépen, hogy rájuk kerülön a sor és megkapják a védőoltást, amiután majd elkezdhetnek gondolkodni azon, hogy a megfelelő keretek között, de továbbra is betartva az óvintézkedéseket, legalábbis csak egy picit enyhítve rajtuk, szóval hogy lassanként újrakezdjék régi életüket.

De mi a helyzet a fiatalokkal?

Barátnőm 16 éves kislánya kéttannyevű suliba jár, és már beiratkozásnál lehetett tudni, hogy 2021 nyarán az adott országban fognak tölteni egy hónapot nyelvtanulás céljából. Igen ám, de közbejött ez a járvány. És most úgy tűnik, a külföldi utazáshoz szükség lesz egy papírra, hogy a kislány rendelkezik a megfelelő antitestekkel, azaz, hogy – mivel sehol a világon nem oltanak tizenhat éveseket – átesett a Covidon.

De a kislány NEM esett át a betegségen, hiszen egy éve vigyáz minden lépésére; maszkot hord, kezet most, nem bandáik, online tanul. Mivel egy civilizált és felelősségteljes kislányról van szó – aki ezel szerint ezzek a viselkedésével hátrányba került azokkal szemben, akik az orruk alatt hordják a maszkot, egymásra tüsszentenek, tiltott bulikba járnak stb. Vagyis: sokkal jobban jártak a szabályokat áthágó gyerekek. Az igazságtalanság netovábbja.

Úgy tűnik, most a kislány tesója elkapta a Covidot. Gondolom, kitaláltátok már a kérdést, ami ebben a (felelősségteljes és civilizált) családban felmerült: nem lenne egyszerűbb, ha a külföldre készülő, tizenhat éves kislány egyszerűen elkapná a tesójától?! Lehet, hogy elég lenne egy közös vacsora, együttalvás. Aztán vigyázna, nem adná tovább.

A külföldi úthoz szükséges, kötelező védettségi igazolás nem csupán ösztönzés arra, hogy szembe menve a szabályokkal és a józan ésszel, az ember előre megfontolt szándékkal megfertőződjön a koronavírussal: ez már-már FELHATALMAZÁS arra, hogy cilivizálatlanul és tisztességtelenül járjunk el!

2021. március 24., szerda

Definíciók

Alkotás, kreativitás, önkifejezés, művészet – ha az ember egy hétéves gyerekkel él együtt, ezek a fogalmak rendre terítékre kerülnek. Bonin nap mint nap felfedezem az alkotás vágyát: néha olyan mélyről jövő, meglepő lendülettel tör rá a csinálni!, készíteni!, kitalálni!, megtervezni!, eljátszani!, előadni! parancsa, hogy még szinte be sem fejezett egy könyvet (filmet, mesét stb.) már fut is a rajzlapért, hogy lerajzolja, vagy a kellékekért, hogy eljátsza. Ahogy mi, felnőttek nyúlunk a telefon után, hogy felhívjunk valakit és elmeséljük neki azon nyomban, ami történt velünk, úgy nyúl Boni a művészet eszközeihez, hogy... kifejezze magát – kellene írnom, de nem vagyok benne biztos erről van szó, erre mér visszatérek.

Egyik legjobb példa: még ovis volt, amikor elvittük a logopédushoz, ahol egy szót nem volt hajlandó kiejteni a száján vagy bármi más módon közreműködni. Hónapokig voltunk a várólistán, iszonyú beszédhibái voltak, szóval nagyon fontos lett volna a logopédus. De ő megmakacsolta magát, és meg sem szólalt, pedig a nő érdekes feladatot adott neki: öt-hat rajzot kellett sorrendbe állítania (melyik esemény volt előbb, később stb.). Csalódottan és aggódva jöttünk el a logopédustól, az járt a fejünkben, hogy 1) ez a gyerek soha nem fog tudni rendesen megtanulni beszélni (amúgy később odaállt a tükör elé, és addig gyakorolta, amíg sikerült kimondania jól az addig hibásan ejtett hangokat), és 2) mindenki hülyének fogja nézni, ha nem szólal meg (teljesen olyan volt a szitu, mintha nem lett volna képes megcsinálni a feladatot).

Ahogy hazajöttünk, nekiült, és elkészített ő is egy ilyen feladatsort: kis papírlapokra rajzolt történeteket, amelyeket nekünk kellett a helyes sorrendbe állítanunk. Azóta is gyakran gondolkodom ezen a mechanizmuson; vajon ez mi? Alkotás, kétségkívül, ha az alkotást úgy definiáljuk, mint amikor a semmiből lesz valami. Kreativitás is talán, ha Boni nem pont ugyanazokat a történeteket találta ki és rajzolta le. Mondjuk Boni nagyon gyakran utánoz (bármit és bárkit), tehát nem mindegyik alkotása kreatív, ha a kreativitást újításként értelmezzük. Az, hogy saját magát (érzéseit, gondolatait) kifejezné, valamennyire megállja a helyét (gyakran háborús tematikájú műveket alkot, az erőszak gondolom foglalkoztatja), ugyanakkor néha úgy érzem, egyáltalán nem tudja kifejezni magát, se szóban, se máshogy. Máskor pedig én nem akarok holmi színezéshez és zongorán klimpírozáshoz feltétlenül olyan magasztos eszméket társítani, mint az önkifejezés, néha egyszerűen csak elfoglalja magát: színez, zongorázik, mindenféle hátsó szándék nélkül. Néha pedig, mint a logopédusos esetben, talán tényleg üzen nekünk valamit: megértettem a feladatot, tökre tetszett is, nézzétek, én is tudok hasonlót, ha már ott nem mertem megcsinálni!

A művészet gondolom valahol ott kezdődik, ha valaki (a művész) meg tudja fogalmazni az üzenetet – és ez az, amit egy gyerek nem tud, szerintem. Ezért nem műalkotás egy olyan gyerekrajz, amihez hasonlóért Mark Rothko nevével fémjelezve, kapkodtak a galériák. Ezért nem műalkotás egy piszoár otthon, ideológiával megtámogatva azzá válhat viszont egy múzeumban.




2021. március 19., péntek

Szemelvények két nyelv használatából

Holnap be kell vinni a suliba az équerre-t! (SZÖGMÉRŐT)
Nem látod? Nem sept heures cinquante-cinq van, hanem six heures cinquante-cinq! Öt perc múlva lesz hét óra! (nem 7:55, hanem 6:55)
Mit kérsz, tejberizst vagy semoule-t? (TEJBEGRÍZT)
– Bonikám, vigyázz, ez itt egy si bémol, látod? (BÉ HANG)
– Megmondtad a tanítónőnek, hogy tegnap összekeverted a croissant-t a décroissant-nal? (NÖVEKVŐT a CSÖKKENŐVEL)

Az, hogy Boni vegyíti a két nyelvet, nem újdonság; ha velem beszél, mindig azon a nyelven ejt ki egy szót, amelyiken előbb eszébe jut, és ebből kifolyólag természetesen látja el a francia szavakat magyar ragokkal, képzőkkel vagy igekötőkkel. Na de hogy már én is keverem – ez újdonság! Évekig figyeltem arra, hogy ha magyarul kezdek el egy mondatot, magyarul is fejezzem be, hogy szabatosan fejezzem ki magam, hogy mindennek a magyar megfelelőjét mondjam.

Magyarul: egy fenntarthatatlan módszert próbáltam a lehető legtovább fenntartani. Lassan viszont nem tudok lépést tartani Boni bővülő szókincsével (franciául), másrészt pedig úgy látom, van egy jó alaptudása (magyarul) amire később építkezhet nélkülem is (ha esetleg teljesen átváltunk majd a franciára). Úgyhogy elengedtem magam, én is rendületlenül toldalékolom a francia szavakat, amikor hirtelen nem jut eszembe a magyar (szögmérő, tejbegríz), vagy amikor nem is ismerem a vonatkozó magyar terminust (bé hang – ezt például meg kellett néznem a Wikipédián). És olyan is van, amikor tudom, hogy Boni nem értené meg rögtön magyaril, például ha számokról van szó, illetve van még az az eset, amit az utolsó példamondat illusztrál, amikor konkrétan elhangzott szavakra kell visszautalni.

Mit szól mindehhez a bennem élő maximalista fordító? Hát nem örül, húzza a száját, fáj neki minden egyes kiejtett patchwork-mondat, le nem fordított francia kifejezés. De mit lehet tenni? Amit eddig erőlködve csináltam, az egyáltalán nem volt természetes – sokkal inkább az ez a mostani vegyesfelvágott. N'est-ce pas.

2021. március 15., hétfő

Szemelvények egy nyelv használatából

 
Na, mit gondolsz, mama? – kérdezget Boni valamiről, századszorra.
Nem tudom, Boni. Fogalmam sincs. – ismétlem kitartóan.
De mit gondolsz? Szerinted? – folytatja konokul.
Nem tudom. Nincs véleményem! – próbálom lezárni a témát.
De SZERINTÉSED van?

***

Reggel unatkoztam és fáradt voltam, de rájöttem, hogy nem amiatt nem tudtam összepakolni. Nem az unatkozástól és a FÁRADKOZÁSTÓL!

***

Mama, vannak angyalok? Ja persze, biztos vannak a MŰországban! (mennyország)

***

Boni nagyra nyitja, majd becsukja a száját, egymás után vagy tízszer.

Mit csinálsz? – kérdezem aggódva (rémesen sok tikkje van..)
RENDEZGETEM a számat! 

***

Egymást csiklandozzuk, de én nem bírom tovább, lerántom a kezét a hasamról. Boni felháborodva diktálja a játékszabályokat: Mama, én nem VITATKOZTAM a kezemmel!

***

Mama, eljátszam az új előadásomat? A címe: A Király FELVETKŐZIK.

***

Képzeld, tudom a bolygókat kívülről!!
– De ügyi vagy! Elmondod?
– Mars, Vénusz...
– Hé, nem sorrendben kell?
– Hát én GIRBEGURBÁN tudom.


2021. március 11., csütörtök

Minden jel arra mutat, hogy az ingerszegény környezetben kicsit beszűkültem

 

Az ő műsora volt a nap Fénypontja! Podcaston szoktam hallgatni másnaponként. Olyan egyedül éreztem magam ma délután!

2021. március 9., kedd

Meg nem vívott csatáink

Vannak azok a csaták (háborúk!), amelyeket nem érdemes megvívni. Hiába van ezerszer is igazunk, hiába minden szilárd meggyőződés; az elvhűséghez való idealista ragaszkodás mégis sokkal több energiát emészt fel feleslegesen, mintha a frontális összeütközés helyett a kiskapukat keresnénk (amelyeket úgyis mindig megtalál az ember).

Bonit ezen a héten nem akartuk suliba küldeni, attól tartván, hogy a vakációról visszaérkező gyerekek közt lesz egy-kettő covidos, plusz annak fényében, hogy márciusban talán mi is sorra kerülünk az oltandók listáján (a férjem talán már szombaton!). Hétfőn, miután értesítettük a sulit a hiányzásról, kihasználva a felszabaduló időt, Z. el is vitte Bonit a gyerekorvoshoz, a covidtól teljesen független okokból.

Hétfő délután az igazgatónő írt egy e-mailt, amely megnyugtatni volt hivatott minket, hogy „nincs meg a veszélye” annak, hogy Boni elkapja a koronavírust a suliban, tehát nyugodtan küldhetjük, és amellyel a nő tanúbizonyságot tett úgy kedvességéről, mint az égbekiáltó ostobaságáról.

Ma reggel ismét írtunk, hogy Boni itthon marad, de erre a nő már fenyegetőzve válaszolt: még egy igazolatlan nap, és bejelent minket a nemtudomhol. Azt írta, a vírustól való félelem nem tekinthető jogos indoknak.

Oké, hogy a suli kötelező, de vannak vis maior esetek, amilyen pl. ez a mostani. Érveim szerteágazóak:

1) Gyanítom senki sem vigyáz annyira a városban, mint mi, hogy ne kapja el a vírust. Miért kockáztassunk a finisben? 

2) Boninak két, kockázati csoportba tartozó szülője van, a legközelebbi rokon 600 km-re. Inkább hiányozzon négy plusz napot, mint éljen szülők nélkül! 

3) Maguk a tanárok közül is sokan az orruk alatt, vagy egyáltalán nem hordják a maszkot! (most eltekintve attól, hogy növelik a fertőzés veszélyét, de basszus, milyen példát mutatnak így?) 

4) Mit számít ez a plusz négy nap, főleg a tavalyi két hónaphoz képest? Ráadásul nem videojátékozva töltötte volna ezt az időt, hanem értelmes tevékenységekkel, tanulással.

5) A kormány és a tudósok is folyton változtatják stratégiáikat; egy év alatt mondtak mindent és annak az ellenkezőjét is (így történt, hogy a szünet előtt két hivatalos levelet is kaptunk három nap eltéréssel: az elsőben nem nyilvánították Bonit kontaktszemélynek, a másodikban igen). Ekkora bizonytalanságban miért nem dönthetnénk a magunk feje után négy darab napról? (szerdánként nincs tanítás, a hét négy tanítási napból áll)

Megdöbbent továbbá az a gyorsaság, amellyel a hiányzásra reagáltak mindkét napon az iskolában. Ugyanebben a közoktatásban, az oviban két évig egyetlen pedagógusnak sem tűnt fel, hogy a gyerek beszédhibás, mivel magától nem szívesen szólalt meg. Utolsó félévében kérdezte az egyik óvónő, hogy tudjuk-e, addig senki sem vette a fáradságot, hogy megfigyelje, hogyan beszél – a sok dumagép gyerek mellett gondolom kényelmesebb volt így.

Csütörtökön Boni már menni fog, a férjem érzékeny a közelezettségekre, én viszont legszívesebben csak azért is itthon tartanám, bebizonyítván a szabadságomat. De mennyivel egyszerűbb lett volna hétfőn valami kamu betegségre (fejfájás stb.) hivatkozva egy hétig itthon tartani. Ugyan miért játszanánk nyílt lapokkal egy olyan hatósággal szemben, akinek a szabályokhoz való görcsös (kicsit buta, kicsit fenyegetőző) ragaszkodása miatt nincs is mozgástere? Vannak olyan alapelvek, amelyekért érdemes küzdeni, míg másokat érvényesíthetünk okosan, konfrontáció nélkül.

Amúgy is most Franciaországban ez az otthontanítás nagyon kényes téma; próbálják a minimumra redulálni az ilyen helyzetek számát. Olyan véleményt is olvastam, hogy az otthontanítás – és így a társadalomból való kivonulás – a szeparatizmus egyik formája, tehát küzdeni kell ellene. Itt még az is a politikai szintű vita, hogy legyen-e vegetáriánus menü a suliban vagy sem. Szóval nem is tudom, mire számítottunk?!

2021. március 7., vasárnap

Álmaim helyszínei

Értem ám, hogy senkit, de még a férjemet sem érdekelnek az álmaim, de hát, kérem szépen, nekem fantasztikusan szürreális, részletgazdag, eseménydús és egyedi álmaim vannak! Ja, vagy mindenkinek?...Mindenesetre én a sajátomaimról tudok és szeretnék (gyakran) beszámolni. Mivel nem győzök csodálkozni azon, hogy mi mindent képes előállítani az alvó agy. Összekombinálni egymással nappal megélt eseményeket, régi történéseket, vágyakat, félelmeket – ez még oké, ez montázs. Mostanában például rendszeresen azt álmodom, hogy megkapom a védőoltást (legutóbb a vádlimba adták), vagy azt, hogy maszk nélkül beszélgetek köpködő emberekkel. Régebben pedig gyakran voltak olyan álmaim, amiben én magam nem is szerepeltem! Az üzenet, amelyet a tudatalattim küld, egyértelmű, a mechanizmus, amellyel az elemeket összekeveri, megmagyarázható.

Na de teljesen új, soha nem látott emberekből, soha át nem élt eseményekből hogyan lehet építkezni?! Főleg helyszínekre gondolok. Álmaimban olyan városokban, épületekben járok, amelyeket soha, sehol sem láttam. Budapesten – amely teljesen más, mint a valóságban – bemegyek egy könyvesboltba, noha életemben nem nézelődtem még csak hasonló boltban sem (könyvek egy bizonyos módon elrendezve, a bolti mozgólépcsőnek a bejárathoz viszonyított helyzete, színek stb.). Vagy a múltkor egy olyan, kereszteződésből nyíló, többemeletes házba tértem be, amely az agyam semmelyik kis elbújtatott rekeszéből nem lehetett előrántani, hiszen szó szerint csak álmomban láttam ilyet.

És ezeket a helyszíneket nem felejtem el azon nyomban, még délelőtt. Nem, egyesekre a mai napig emlékszem, annyira mélyen belémívódnak. Egy utcára, ahol alkonyatkor éttermet keresünk, még mindig emlékszem, pedig hónapokkal ezelőtt álmodtam. Brüsszelre, ami az álmomban csak annyiban hasonlított az igazi városra, hogy ugyanazok a villamosok jártak benne, különben minden más volt. Még mindig előttem van, hogy hol kanyarodott el a villamos: egy olyan utcában, amely a valóságban nem létezik. Mindent én találtam ki, akaratlanul és öntudatlanul: Budapestet, a könyvesboltot, az alkonyati utcát, a többemeletes épületet, Brüsszelt.

Álmodom olyan helyszínekkel is, amelyeket jól ismerek: főleg lakásokkal, ahol laktam, utcákon, ahol jártam. Rendszeresen álmodom Párizzsal, a párizsi cselédszobámmal, ahol öt évig éltem. De ezek az ismeretlen, megálmodott terek, házak és utcák rejtélyesek: honnan jönnek? És miért nem tűnnek el az ébrenlétben? Mert nem tűnnek el, hanem maguk is emlékanyaggá válnak. Szívesen emlékezem vissza rájuk!

 Legalább azt elmondhatom magamról, hogy... tehetséges álmodó vagyok.

2021. március 5., péntek

Nagymama szeretnék lenni

Máris? – kérdezhetnétek. Erre azt válaszolnám, hogy jó nekem ez az anyukás életforma is, de néha olyan szívesen változnék át pár órára nagymamává, hogy legyen elegendő időm, energiám Bonira. Hogy úgy tudjak odafigyelni rá, mint egy nagymama, akihez pár órára áthozzák a gyereket. Ne kelljen egyrészt nevelnem (Ülj le ebéd közben! Már megint felhívtad X-et telefonon?? Hogy kell szépen kérni? És tudod, hogyan kell helyesen írni ezt a szót? Rakj rendet a szobádban! stb.), másrészt ne járjon folyton máson az eszem, mégpedig a munkán, a háztartáson, vagy épp azon, hogy mikor fogom összetakarítani a játék közben keletkezett dzsuvát és rumplit.

Próbálok azért időt szakítani rá, hogy legyenek szimpi közös programjaink, most a szünetben például közösen megterveztünk és megvarrtunk egy zászlót. Direkt erre az alkalomra hoztuk föl a pincéből a varrógépet, így volt ennek a több napig tartó programnak egy kis ünnepélyes jellege, jaj, nagyon jó volt. Ügyesen és nagyon odafigyelve nyomta a pedált és forgatta az anyagot, én meg büszke voltam magamra, hogy rá mertem bízni a varrást anélkül, hogy attól féltem volna minden másodpercben: átszúrja a tűvel az ujját. Egyébként nagyon komolyan és felelősségteljesen viselkedett egészen addig, amíg el nem kezdett bohóckodni; na, ilyenkor kellett átvennem az irányítást.

Olyan jó volt ez a pár pizsamás nap, el is határoztam, hogy nem leszek sóher a szabijaimmal, legközelebb is fogok belőlük szánni arra, hogy csak úgy itthon legyünk együtt, kötöttségek és kötelezettségek nélkül.




2021. március 3., szerda

Őseink

Én vagyok az a nő, aki imád hasonlítgatni, és most csak és kizárólag a fizikumról beszélek: arcról, hajról, mozdulatokról, tekintetről stb. Én vagyok az ember, aki gyereket szülőkhöz, testvéreket egymás között, sőt, ismeretleneket ismerősökkel szívesen és gyakran összehasonlítgat, hogy felfedezzen egy-két közös vonást, hasonló fogazatot, csontozatot, forgót a hajban (vagy amit éppen talál). 

Több oka is van az imádatomnak; először is elképeszt a hasonlóságok sokfélesége, azaz hogy a vakvéletlen folytán milyen különböző módon keveredhet egy család génállománya az utódokban. A férjem nagyobbik fia például sokkal kevésbé hasonlít rá, mint az egyik unokaöccse a sok közül. Aztán az is fura, noha nagyon gyakori, hogy valaki a saját arcán viselje több, esetenként nem is vérrokon vonásait! Ilyenkor az illető egyszerre hasonlít két különböző emberre, gyakran a két szülőre, saját magában egyesítve ezáltal az apját és az anyját. Mintha a természet hol innen, hol onnan vette volna a nyersanyagot az új ember megalkotásához –  mert végül is pontosan ez történt. 

Nekem például van egy képem, amin az unokatesóim 4 és 6 évesek. A szőke, kék szemű kislányról és a barna hajú, barna szemű kisfiúról meg nem mondaná senki, hogy tesók, de basszus, Boni egyszerre hasonlít mindkettejükre! Mégpedig néha olyan szinten, hogy amikor Boni rámnéz, akkor a fiú unokatesómra, ha pedig elfordul és lesüti a szemét, a lány unokatesómra hasonlít, de döbbenetesen.

És akkor el is érkeztünk a második okhoz, ami miatt ennyire szeretek hasonlítgatni: az az érzésem, hogy az egyes családokban föllelhető hasonlóságok túlmutatnak a megfogalmazhatóság határán. Nem lehet pontosan megnevezni, hogy mi az, ami pl. Boniban annyira emlékeztet a kuzinomra, amikor lesüti a szemét. Képtelenség megfogalmazni a hasonlóságot; csak látni lehet (és azt sem állítom, hogy mindenki pontosan ugyanazt látja). Van ebben a szavakon túlmutató párhuzamban valami rejtélyes, izgalmas. Hogyan lehetne pl. megmagyarázni, szavakba önteni azt, hogy valakinek a járása olyan, mint az apjáé?

Boniról már az UH-on lehetett látni, hogy rám fog hasonlítani, és amikor megszületett (olyan fura, hogy akkor szőke volt) úgy nézett ki, mint az unokatesóm egyik fia, de nagyon hamar, intenzíven és együntetűen elkezdett aktívan rám hasonlítani, amit én örömmel nyugtáztam. Olyan volt, mintha előállítottam volna a kisfiú másomat. Rajtam kívül az említett unokatesókra és a saját anyámra hasonlított még rendületlenül; attól függően, milyen pillanatban és nézőpontból vizsgáltuk a gyereket.

Én soha, egyetlen egyszer sem láttam volna igazán, hogy Boni az apjára hasonlított volna, de mivel volt pár ilyen vélemény is, előfordult, hogy már-már beleláttam a duci csecsemőbe az apja duci csecsemőkori fényképét; nagyon kellett erőlködni. Nem, Boni teljes mértékben made in Hungary, és ezt annál könnyebb volt észrevenni, mivel belső tulajdonságaiban is nagyon emlékeztetett a gyerekkori önmagamra.

Aztán mi történt! Valamelyik nap nézegettük az elmúlt hónap fotóit, és az egyiken Boni az apjára hasonlított. Még számomra is egyértelműen, megkérdőjelezhetetlenül. És ami a legfurább: a szeme volt olyan, mint az apja fiatalkori képein! (tehát nem most) A szeme, ami az első naptól fogva az enyém, azaz a sajátom, és amivel, ellentétben csomó minden más vonásommal, konkrétan semmi bajom. Letakartam a képen a többi részét, csak a szemét hagyva meg: a hasonlóság még nagyobb lett. Azóta már a való életben is látom, hogy Boni szeme elkezdett az apjáéra hasonlítani, főleg – fura, de így van – ha fáradt. Hirtelen mintha az apja beleköltözött volna a gyerekbe, és ő nézne ki belőle, teljesen össze vagyok zavarodva, és még szoknom kell a gondolatot (látványt).

Mert én már majdnem azt hittem, hogy ha Boni hét évig rám hasonlít, akkor az már örökre így lesz; hogy Franciaországban él egy kisfiú, akinek hasonmásai valahol Kassa környékén élik az életüket, nem tudván, hogy vérrokonuk franciául beszél, de minden másban különben olyanok (olyasmik), mint ők.

Mert a harmadik ok, ami miatt szeretek hasonlítgatni, akár az utcán mellettem elmenő idegent egy gyerekkori barátnőmmel összevetve, vagy Matt Demont hasonlítgatva egy ismerős magyar pasihoz az az, hogy ilyenkor, amikor egymástól több ezer vagy tízezer km-re élő embereket hasoníltunk össze, akik tuti nem ismerik egymást, mégiscsak konkrétnak tetszik az a gondolat, hogy közösek az őseink.

2021. február 28., vasárnap

Szétszórtság

 

Ő:

Bemegy a szobába, felkapcsolja a villanyt. Kijön a szobából, égve hagyja a villanyt.

Kihúz egy fiókot, kiveszi belőle a kanalat, nem tolja vissza a fiókot.

Elhúzza a függönyt, kinéz az ablakon. Nem húzza vissza a függönyt.

Kinyitja a szekrény ajtaját, kivesz egy könyvet, nem csukja vissza a szekrényajtót.

 

Én:

Átmegyek a lakáson, mondjuk a hálóból a konyhába. Közben: visszahúzok egy-két függönyt a helyére, lekapcsolom itt-ott az égve felejtett villanyt, betolok egypár fiókot, visszazárok néhány szekrényajtót (rosszabb esetben: hűtőajtót). Pár óra múlva automatikusan kezdhetem az egészet az elejéről, azaz függöny, villany, fiók, ajtó. Semmi kis plusznak tűnik így leírva... de vajon hány fiókot zártam vissza az elmúlt egy évben a férjem helyett? Napi öt fiókkal számolva (alsó hangon) az 1825 fiók. Ha ugyanennyi ajtóval, villannyal és függönnyel dolgozunk, az összesen 7300 felesleges művelet a részemről. Még jó, hogy a nők egy idő után elsárkányosodnak, hát ki bírja ezt idegekkel? Néha viccelek, néha mérgelődöm, néha nem mondok semmit, néha becsukatom (lekapcsoltatom, visszahúzatom) vele, pedig már lemondtam arról, hogy a dolog tanítható; nem az. Hogy elfelejti (lekapcsolni, visszahúzni stb.), azt még meg tudom érteni – de hát nincs szeme rá, hogy néz ki a lakás kihúzott fiókokkal, égve hagyott lámpákkal?!

2021. február 22., hétfő

Kovászos kenyér

Miután kitanultam az élesztős kelt tészták készítésének különböző fortélyait, és magabiztosan sütök kenyeret, pizzát és kiflit (a pogácsának nálunk sajna nincs felvevőpiaca), úgy gondoltam, itt az idő, hogy megtanuljak kovászolt kenyeret készíteni. Olyat, amihez korán kell kelni, és amelyről minden gasztroblog azt állítja, hogy a kenyerek királya. Sikerült elég hamar és könnyen, több napos izgatott méricskélés és szagolgatás után kovászt „nevelnem”, majd nekiálltam a kenyereknek.

Az első levont tanulság az, hogy nem lehet megúszni, ahogy a bejlgivel is hiába próbáltam, a több órás interneten olvasgatást a témában, illetve a kudarcokat. Én még nem is tartok ott, hogy a hibákból tanuljak, mert előfordul, hogy fogalmam sincs, mit rontottam el. Két dolgot már kitapasztaltam: elég akár egy kanál rozsliszt, hogy a tészta nyúlós, kezelhetetlen legyen, valamint már tudom azt is hogy hol van a lakás legmelegebb pontja. Ez utóbbi az ágy és a radiátor között található, ezért estére odateszem egy székre az üveg kovászt és a hőmérőt – teljesen úgy, mint amikor Boni volt kicsi, és őt tettem oda, úgy, hogy ébredés után rögtön ráessen a tekintetem. Van, hogy éjszaka felébredek, ránézek az üvegre, nyugtázom, hogy sokat nőtt a kovász, és lecsekkolom a hőmérsékletet. Reggel első dolgom, még kávékészítés előtt – remélem, ezzel illusztrálom a dolog fontosságát – összekeverni a lisztet, kovászt és vizet, ahogy lefekvés előtt is pancsolok egy sort vele. 

Második tanulság, pontosabban inkább meglepetés: a kovászolt kenyér íze egyáltalán nem áll arányban a belé fektetett idővel és energiával. Meglepetten tapasztaltam,  hogy ez ugyanaz a kenyér, amit gyerekkoromban ettünk, amikor még csak egyféle kenyeret lehetett kapni a Közértben, amit Z. évek óta „guminak” nevez az állaga miatt. Se Boni, se ő nincsenek oda érte, és amikor nekiállok sütni, érdeklődve kérdezik, hogy most melyik kenyeret csinálom, a finomat vagy a rosszat? A finom az élesztős kenyér, amely pontosan öt perc munkával jár (és amit egy év alatt csak egyetlen egyszer rontottam el), szemben a kovászos kenyérrel, amelyet egy egész napig kell gyúrni, hajtogatni, pihentetni, és az eredmény a lakás hőmérsékletétől, a liszt milyenségétől és a csillagok állásától függően mindig más és más.

De nem adom fel; remélem, hogy rátalálok majd arra a receptre, amely miatt megéeri ez az egész hercehurca! Az itteni pékségekben egyébként nem dolgoznak kovásszal, ezen jól meglepődtem, amikor megtudtam, de most már kezdem érteni.

2021. február 18., csütörtök

Kommunikációs problémák

Néha a hatékony kommunikációról azt gondolom, olyan, mint amikor az ember háborúzik (na tessék, milyen praktikus ez a háborús metafora). Főleg, amikor bizonyos típusú emberekhez szeretnék eljuttatni bizonyos típusú üzeneteket. Én ilyenkor először is felmérem a terepet (mikor alkalmas egyáltalán hozzászólni), összeszedem az erőmet (mert a küzdelem nehéz és hosszú), csatasorba állok a gondolataimmal és a mondanivalómmal, majd bevetésre indulok: egy előre eltervezett haditerv szerint adagolom az információkat. Stratégiám az, hogy két-három, jól megfogalmazott, és a téma-réma szerint strukturált mondatnak elégnek kellenek lennie ahhoz, hogy az illető felfogja, mit akarok mondani. Hasonlatokkal, metaforákkal és az iróniával csínján kell bánni. A figyelem elkalandozásának vagy a beszélgetés más síkra terelésének még a lehetőségét is el kell vágni, ha kell, erőszakkal visszaterelni a kívánt mederbe. És mégis, basszus, mennyiszer előfordul, hogy valaki (a férjem!) félreért. 

Például: felfigyeltem arra, hogy a rádió irodalmi műsoraiban egyre gyakrabban használják a novella szót, amit én eddig roman court-nak (kisregény) ismertem. Azonnal arra gyanakodtam, divathóbort kialakulásáról van szó: egy terminust felkaptak, és derűre-borúra használnak, csak mert egzotikusabban hangzik. Mint ahogy az is elég gyakran előfordul, hogy egy francia szó helyett annak angol megfelelőjét használják. Szerintem érdekes téma, izgi megfigyelni, hogyan változik a nyelv. Csak az a baj, hogy nem emlékeztem, használták-e eddig is a novella (nem nouvelle!) szót vagy csak én személy szerint most figyeltem fel erre? Elkerülte a figyelmemet? Simán lehet.

Megkértem hát a férjemet, interjúvolja meg idős, irodalombarát ismerősét a témában. Saját fülemmel hallottam a beszélgetést, ami olyan rövid ideig tartott, hogy közbeszólni sem volt időm:

– Ja, és a Tamkó kérdezi, mit jelent az, hogy „novella”, mert nem tudja.
„Novella”? Fogalmam sincs. Nézze meg az interneten!
– Ok, köszi, megmondom neki!

Látszik, hogy Z. nagyvonalakban meghallgatott engem, hiszen emlékezett a szóra és arra, hogy megkérdőjeleztem a használatát. De én nem azt akartam tudni, hogy mit jelent (addigra már rég megnéztem) (és te jó ég, 2021-ben miért ad még bárki is olyan tanácsot, hogy nézzem meg a neten?!), hanem arra voltam kíváncsi, hogy tényleg most kezdték-e el ilyen gyakran használni. Z. leegyszerűsítve, lebutítva kapta meg az üzenetemet, amelynek lényege mégiscsak egy picit kifinomultabb volt annál (noha hasonlatos ahhoz), hogy nem értek egy szót.

De miért van ez így? Lehet, hogy rosszul választottam meg az időt, és csak fél füllel hallgatott meg. Lehet, hogy mégsem vagyok eléggé lényegretörő, elveszek a részletekben, ki tudja megjegyezni vagy értelmezni mindazt, amit mondok. Vagy most már tényleg annyira szájbarágósan fogalmazok, hogy éppen a lényeg vész el? Az is lehet, hogy franciául nem vagyok annyira ügyes, hogy árnyaltan, UGYANAKKOR érthetően mondjak el valamit. Illetve gyanakszom arra is, hogy a férjem füle nem képes olyen finom különbségeket észlelni, mint amilyet minden valamirevaló nyelvész barátnőim meg igen. Egyszerűen nem érdekli, hogy pontosan mit is akarok mondani, elfelejti, hogy mi is volt a lényege a mondanivalómnak – tudjátok, mint amikor valaki kabátlopási ügybe keveredett, de azt már rég elfelejtettük (vagy soha nem is tudtuk), tolvaj volt-e vagy áldozat. (Ugyanerre a szisztémára Z. rendszeresen és pontatlanul kijelenti, hogy „A Tamkó nagyon szereti a művészfilmeket”, de ez lehet, hogy inkább már a hülye kategorizálás témakör.)

Az egésznek az apropója amúgy nem is a férjem, hanem a reumatológusom, aki ugyanilyen pocsék hallgatóság: hétfőn írtam neki egy e-mailt (a hétfő a heti injekcióm napja) elmagyarázva, hogy a fiam kontaktszemély, majd föltettem neki a kérdést, hogy mi legyen a hétfői injekcióval: várjak pár napot, amíg lesz Boninak teszteredménye? Esetleg teszteljem le magam én is?

Erre olyan választ küldött,  amelyben elmagyarázta a Covid-protokol és a kontaktkövetés részleteit, hogy majd valaki fölhív minket telefonon, de hogy ő most pontosan nem is tudja, mi a szabály, kell-e teszteltetnem magam. Holott én a tesztelést értelemszerűen az injekció miatt kérdeztem, két lehetőséget látván magam előtt, amelyből az egyik az, hogy hétfőn beadom magamnak az injekciót, annak tudatában, hogy esetleg Covid-pozitív vagyok. A másik lehetőség ebből logikusan következik, amit a figyelmes és értő Olvasó elvileg már rég kikövetkeztethetett!

2021. február 15., hétfő

Covidhelyzet (+frissítés)

Pontosan három (!!) nappal azután, hogy Bonikám ebédnél elkottyantotta a covidos kisfiú esetét, jött a Szabadság, egyenlőség, testvériség fejléccel ellátott, francia zászlóval ékesített, hivatalos és szeriőz egyenlevél arról, hogy az egész osztály kontaktszemélynek nyilváníttatott. Három nap alatt, mondanom sem kell, egy fél falut meg lehet fertőzni, főleg, hogy azt írták, a dél-afrikai vagy brazil mutánsról van szó. Nem a sulira vagyok mérges, valószínűleg a hivatalos malmok őrölnek ilyen lassan, csak hát akkor miért csodálkozunk azon, hogy ilyen rossz a járványhelyzet Franciaországban?

A teendő: PCR-teszt Boninak (gyorsteszt nem jó) az 1. és a 7. napon, és persze (??) az első napot nem a csütörtökben állapították meg, hanem a vasárnapban, amikor az e-mailt megkaptuk. A köztes napokon szigorú karantén van érvényben a gyereknek, ami azon kívül, hogy a helyes időintervallum a csütörtök +7 nap lenne, azért is tűnik hülyeségnak, mert minek kínozzuk szegényt két vizsgálattal, ha az első után amúgy is otthon kellene maradnia?

Ha jól értelmezzük a levelet, van egy olyan opció is, hogy nem teszteltetjük, de akkor a karantén tizennégy napos. Bonikám, akit mostanában alig lehet kivonszolni a szabadba, és eléggé fél az orrba piszlálástól (még mielőtt engem teszteltek októberben, elmeséltem neki azokat a rémségeket, amiket hallottam és amelyek nem bizonyultak igaznak), persze kijelentette, hogy erre a lehetőségre szavaz, hagyjuk őt békén.

Délután van időpontunk, addig még próbálom győzködni, de már én sem tudom, mi lenne a jobb. Amúgy nem félek attól, hogy elkapta, a covidos kisfiúval szinte soha nem játszik a szünetekben – micsoda mázli.

Frissítés: tegnap végül elszánta magát a tesztelésre, az eredmény szerencsére NEGATÍV!

2021. február 12., péntek

Tervek

Az utóbbi időben olyan napokra vágyom, amikor 1) nem szól hozzám senki (csak az, akit én kérdezek) és 2) nem kell semmit sem fordítani. Arról álmodozom, hogy annyit olvashatok, amennyit csak tudok, mondjuk a nyolc óra fordítás helyett nyolc órát. Úgy érzem, manapság nincs elég irodalom az életemben. Erre egyetlen megoldás létezik: akkor kell szabit kivennem, amikor Boni iskolában van, hogy így lelkiismeret-furdalás nélkül ülhessek (feküdhessek) a könyvem fölött. Ezt elhatározván a megvalósítás útjára léptem, és a tegnapi meg a mai napot kivettem szabinak, előre örülvén, hogy kétszer nyolc óra alatt simán kiolvashatok egy 500, vagy két 250 oldalas könyvet!

A tegnap délelőttöm ennek az elhatározásnak a jegyében telt, isteni volt. Miután Bonit az apja elvitte a suliba, még sötétben visszafeküdtem az ágyba, majd beültem a kádba, és majdnem végeztem is az első könyvvel. Micsoda luxus! Már azt tervezgettem, hogy március végén megismétlem az akciót, nem leszek sóher a szabijaimmal, hiszen pont erre valók – hogy végre azt csináljak, egyedül, amihez kedvem van és anélkül, hogy magyarázattal szolgálnék bárkinek! A munkám mostanában tarthatatlanul sok, Boni noha aranyos és megértő, mégis rengeteget dumál (ez a suliban is probléma), csendre és pihenésre vágyok!

Utána elmentem a suliba, hogy hazahozzam Bonit ebédre (ez is ünnepszámba megy), és ebéd közben, amikor tananyagról meg gyerekekről volt szó, teljesen mellékesen megjegyezte: az Éliot hiányzik, mert covidos. Gondolhatjátok, hogy megfagyott a levegő! Bonikám teljesen természetesen folytatta, hogy képzeljük el, az Antonin már a szünetig (ami február 22-én kezdődik) nem fog jönni suliba, a mázlista, mert ő olyan kontaktizé.... és még a hittanról is el kellett mennie, az apukája vitte haza! És a Raphaelt, Éliot padtársát is hazavitték még ma!

Rövid családi kupaktanács után tegnap már nem vittük vissza Bonit ebbe a fertőbe, csak azt a kérdést hagytuk nyitva, hogy ma (pénteken), illetve a jővő héten menjen-e még (utána kéthetes „síszünet” – haha! – kezdődik). Én arra hajlottam, hogy menjen csak, de éreztem, hogy ez már mégsem a merjek-e-buszra-szállni kategóriás probléma, hanem annál súlyosabb ügy. Tegnap még (teljesen civilizált módon) megbeszéltük, hogy ki mit gondol, próbáltunk gyorstesztet szerezni Boninak (NINCS!!), de már este, és ma reggel is a fő hírek között szerelt a megyénk, mint az új variánsok gócpontja. Állítólag a kórházak megteltek, a polgármester be szeretné záratni a sulikat. Hát, így már tuti, hogy szünetig nem küldjük Bonit suliba, de – és én ezzel érveltem akkor is, amikor infók hiányában vissza szerettem volna küldeni még csütörtök délután – ha most nem megy, akkor szerintem ennek a tanévnek nár lőttek, miért lenne a márciusban, meg áprilisban jobb a helyzet, mint most?

Szóval így esett kútba az a tervem, hogy kipihenem magam. Most jönnek megint azok az idők, amikor nemcsak, hogy olvasni sem fogok tudni, de még dolgozni sem nagyon! Tegnap este egyébként Z. egyik barátja írt nekünk, akiknek akkora vidék házuk van, hogy van benne egy „északi” meg egy „déli” szalon is, hogy szerinte azonnal teszteltessük le magunkat mind a hárman, csomagoljunk be, és meneküljünk el hozzájuk, ott nem dúl annyira a járvány. Egy pillanatra el is gondolkodtunk az ötleten, én a tavaszi vakációmat láttam megvalósulni hirtelen és varázsütésre, de persze győzött a józan ész: én nem karanténozom magam össze bárkivel, és gyanítom, ők se viselnék jól Bonikám folyamatos dumáját és időnkénti hisztijét.

2021. február 9., kedd

Felemás

Köszönöm, fantasztikusan! Ilyen jó évem, mint ez a 2020 már nem is tudom, milyen rég nem volt! – válaszoltam tegnap a reumatológusomnak arra a kérdésre, hogy vagyok. És tényleg. De miért felejtem el mindig, hogy a pont egy éve elkezdtett gyógyterápiának köszönhetően tavaly egyáltalán nem voltak fájdalmaim, szinte mintha nem is lenne ez a betegségem?! Erre tényleg csak egy magyarázat van: a jót könnyű megszokni.

De sajna a tegnapi napom már nem volt ilyen fantasztikus. A dokim kórháza elköltözött; eddig a belvárosban rendelt, tőlünk kb. huszonöt percre gyalog. Most viszont a várostól jó messzire, a semmi közepén épült kórházba kellett mennem. Vasárnap bosszankodtam egy kicsit, de aztán kikerestem egy jó kis közvetlen buszjáratot, ami húsz perc alatt odavisz. A férjem viszont felhördült: csak nem akarsz buszra szállni?! Tömegközlekedni ebben a vírusos világban? Menjek inkább kocsival, javasolta – de én nem szeretek időre menni kocsival egy olyan helyre, amit nem ismerek, és ahol azt sem tudom, hogyan lehet parkolni. Meg ugye minek, ha van busz?

Ezen jól összevesztünk – írhatnám, de nem írom, mert nem vesztünk össze. Tavasszal már belementem pár ilyen felesleges vitába, az majdnem válással végződött, úgyhogy tudtam, most is két teljesen különböző álláspont ütközne össze, és a vélemények kibékítése: lehetetlen vállalkozás. Az „győz” aki hangosabban érvel. Úgyhogy veszekedés helyett szótlanságba burkolóztunk. Felesleges is volt minden szó, végig voltam sértve és nagyon sajnáltam magam. Két választásom volt: elmegyek busszal, magamra vonva ezzel egy napokig tartó, szótlan konfliktust (de ki bírja ezt cérnával), vagy elmegyek autóval, amit viszont az önbecsülésem bán.

Tegnap reggel új ötlettel állt elő: elvisz ő kocsival, leparkol, hazajön gyalog (mert nincs ideje megvárni), én pedig a konzultáció után már könnyebben hazatalálok. Így is történt, de én az egész út alatt nem szóltam hozzá, hanem magamban puffogtam, hogy hogy kerülhetek ilyen helyzetbe, miért vagyok mindig annyira gyáva és gyenge, hogy nem állok ki magamért. A kórház rettenetes ipartelepek és logisztikai zónák között feküdt, borzalmas havaseső esett, nagy nehezen találtunk parkolóhelyet. Mikor kiszálltunk az autóból, láttuk, hogy innen nincs gyalogos út vissza a városba, csak autópálya (én ezt mondjuk már a térképről sejtettem), a buszmegálló viszont csábítóan terült el a bejárat előtt... Z. ekkor megkérdezte, nem bánnám-e, hogy ha esetleg ő most busszal menne haza.

Nem tudom, jól érzékeltetem-e az ellentmondásos helyzet parodisztikus voltát. Pokoli kacajjal ezeket a szavakat öklendeztem neki oda: Felőlem azt csinálsz, amit akarsz! Én NEM parancsolok neked! – majd beviharzottam a rendelésre (egyszóval, hülyepicsa lettem, noha minden okom megvolt rá – még akkor is, ha erre soha semmi oka nincs az embernek). Az üvegépület falán át még láttam, ahogy az esernyővel szerencsétlenkedik és elindul a havasesőben az autópálya felé. Másfél óra alatt ért haza.

Aztán lehiggadtam. Várakozás közben (egy író anyjának az öngyilkosságáról olvasva) azon gondolkodtam, hogy basszus, ennél bármi jobb. Ennél a Covid is jobb*. Még ha olyan durván kapjuk is el, mint néhány ismerősünk, még akkor is jobb túlesni rajta, mint hogy egymás agyára menjünk, és hogy mindketten – ki-ki saját szempontrendszere alapján – úgy érezzük: a másiknak elment a józan esze és tébolyát a másik félre erőlteti.

Behívott a doki, aki föltette a fenti kérdést, amire én lelkendezve válaszoltam (lásd első bekezdést). Aztán megkérdeztem, ő hogy van, mert tudtam, hogy márciusban nagyon beteg volt. Már oké, de amin meglepődtem: épp most oltatta be magát. Szóval szerinte sincs semmi garancia arra, hogy egy alapos betegség hosszú védettséget adna. Lesújtó... ennek így belátható időn belül nem lesz vége...talán még éveket fogunk azon vitatkozni, ülhetek-e buszra, ehetek-e epret. Itthon átgondolva a dolgot arra jutottam, hogy nem is ez a buszügy zavart a legjobban, hanem én titokban és naivul már tavaszti vakációról álmodozom, de hát nem tudom, ezek után mi lesz belőle.


* Ez túlzás, természetesen

2021. február 6., szombat

Egy szürreális élmény

Borzasztó dolog az élet! – siránkoztam a barátnőmnek – Senki sem kíváncsi az ember véleményére, senki! Valójában mindenki csak azt hallja meg, amit hallani szeretne, azaz a saját hangját. De levontam a tanulságot... minden kommunikáció értelmetlen. Az individualizmus korunk mételye.

– De miért, mi történt??? Különben is, nem te mondtad épp, hogy kíváncsi vagy, mit mondott volna Esterházy a járványról?

– Hát ez az. Esterházynak ittuk a szavait. Én viszont nem érdeklek senkit! Sen-kit. Képzeld, munkamegbeszélésem volt nyolc kollégával. Te, ott engem senki sem kérdezett meg, senki sem figyelt arra, amit mondtam, senki tekintetbe nem vett engem! Senkit nem érdekelt, mit gondoltam! Jaj, jaj!

Ezek után elmeséltem: a megbeszélés célja az volt, hogy négy-öt projekt közül kiválasszuk a legjobbat. Szempontjaink eléggé szubjektívek voltak, következménye a dolognak ránk nézve nulla volt; döntenünk kellett, ennyi. A projektek szerteágazók és különbözőek voltak, kábé mintha egy almáról és egy esernyőről kellett volna eldöntenünk, melyik a szebb. Lehetetlen volt jól dönteni, viszont mindenkinek volt jól megalapozott, sokáig érlelt és nagyon egyéni véleménye, amit hosszan fejtegetett. Ezeket a kollégákat csak felületesen ismerem, vannak köztük nagyon okos és/vagy nagyon sokat beszélő fordítók (a magányos munka átka). A csoport vezetőjét viszont jól ismertem, ő is engem, az egy nagyon kedves nő.

Én jelentkeztem be elsőnek. Nem kapcsoltam be a kamerát, vártam a többieket. Sorra jöttek, beköszöntek. Hamarosan elkezdődött a vita. Alig tudtam követni őket, mert én a számok alapján, a többiek meg a név alapján hivatkoztak a projektekre. Próbáltam közbekérdezni – senki sem reagált. Vártam, hogy megkérdezzenek engem is – senki nem szólt hozzám. Pedig már a szavazásnál tartottunk. Kialakult egy olyan beszélgetés, amelynek nem voltam részese. Pedig mindenhez lett volna hozzáfűznivalóm. Mérgemben cseten odaírtam, hogy mennem kell (ez igaz is volt) és hogy az X. projektre szavazok. Dühösen bontottam a vonalat. Azóta még egy e-mailt sem kaptam, hogy melyik lett a győztes, semmi! Te, olyan érzésem volt, mintha... – a dolog roppant súlyához mérten hosszú és vérfagyasztónak szánt szünetet tartottam – mintha meghaltam volna! Tudod, mint a Hatodik érzékben. Amikor Bruce Willis anélkül jár-kel a lakásában, hogy tudná: rég halott! Én is halott voltam! Az ő szemükben legalábbis...! Egy méltatlanul elfelejtett, ignorált, huszadrangú hulla!

Figyelj.. biztosan be voltál te jelentkezve arra a megbeszélésre? Nem lehet, hogy a többiek egyszerűen csak... nem láttak?

– Hát.. nem is tudom... mondasz valamit. Mert azért fura, hogy senki még csak oda sem köszönt. Pedig a csoportvezetővel előtt váltottunk pár e-mailt... érdekes felvetés... nem is tudom.

(Azóta elgondolkodtam, hogy megkérdezzem-e a csoportvezető csajt, látott-e engem bejelentkezve. De arra jutottam, jobb, ha nem tudom. Így még mindig hihetem azt, hogy egyszerűen csak nem láttak, holott talán tényleg senki nem volt kíváncsi a véleményemre.)

2021. február 1., hétfő

Videók

Mostanában Bonival visszanézzük a kiskori videóit. Az, hogy valaha önmagáról mit sem tudó újszülött, majd hadonászó és kalimpáló csecsemő volt, még számomra is hihetetlen. Szinte olyan, mintha a videókon egy másik, szinte idegen gyerek szerepelne. Nem emlékszem a fogására – arra, hogy milyen volt fölemelni azt a pici babát. Istenem, milyen régen volt mindez!... már a szoptatásról sincsenek nagyon emlékeim, a pelenkázásról inkább. Szerintem én vagyok a földkerekségen az egyetlen anyuka, ami még nem használta azt a kifejezést, hogy úristen, mindjárt leérettségizik. Nekem ugyanis (szerencsére!) az idő sokkal lassabban telik, mióta megszületett, és egyáltalán nincs (soha nem is volt) olyan érzésem, hogy Bonival az évek csak úgy röpülnek.

De milyen jó, hogy elkészültek ezek a videók! Így legalább valamennyire fel tudom idézni ezt az ismeretlen gyereket ezeket az régmúlt és félig-meddig elfelejtett éveket, amelyek a mostani helyzetben irigylésreméltóan boldognak tűnnek. Kábé két és fél-hároméves korára vált Boni beazonosíthatóan saját magává; az akkori videókon már hasonlít a mostani hétévesre. De előtte nem! Főleg a haja miatt (addig nagyon kopaszka volt) és asszem amíg nem nőtt ki rendesen az összes foga, addig még az arca is más alakú volt. Érdekes felidézni ezeket a korai éveket, amikor ez a gyerekformájú és Bonifejű, járkáló és saját akarattal rendelkező kisfiú még nem tudott beszélni. Nem tudott beszélni, és folyton beszélt – mi meg próbáltuk megtippelni, hogy mit mond. Ilyen helyzetekből születtek zseniális kisfilmek: Boni magyaráz, hadovál, én a kamera mögül próbálom kitalálni, hogy mi az istent akar mondani, a gyerek már majdnem sír, minden erejét összeszedve artikulál, mutogat a kis öklével a pocakjára, köhög, „tottóníni” - ismételi sokadjára, mígnem leesik és akkor szegény Bonikám felcsillanó szeméből tudom, hogy eltaláltam! („doktor néni”) Olykor meg elcsodálkozom: a videóból kiderül, hogy pontosan értettem amit franciául és hibásan mondott (pl. mésoló, mésolóóó), mert relevánsan válaszoltam neki, de a mai fejemmel már nem tudtam kitalálni hogy méchant loup-t mondott (gonosz farkas).

Ezeket a videókat nem nagyon nézegettük eddig. Én a házi videózást a fényképezés mostohatestvérének tekintettem; mindig is törekedtem arra, hogy szép fotók készüljenek (aranymetszés, megvilágítás stb.), lehetőleg ne a kukával a háttérben, és hogy ezekből a fotókból minden évben össze tudjak állítani egy albumot (amit rajtam kívül nem nézeget senki). De a videóról mindig azt tartottam, hogy úgyse lesz jó, kupi van, zaj van, kimászik (kimegy, kifut) a képből a célszemély. Ezért sajnos, és mivel kizárólag elküldésre készítettem videókat, általában max. harminc másodpercnél (néha a legjobb résznél!) elvágtam őket. Borzasztóan bánom. Van egy olyan háromrészes sorozat, amikor a papucsát ügyeskedi föl, nagy szakértelemmel és türelemmel a lábára: addig próbálkozik, külöbzöző pozíciókban, míg a végére sikerül neki – na de miért vettem fel három részben, sietősen? Néha a legviccesebb részeknél kapcsoltam ki a kamerát. A mellékszereplők sem kapnak elég hangsúlyt, volt olyan év, hogy a mamámat nem is videóztam, csak a gyereket!

Levontam a tanulságot. Videókat készíteni fontos. Igenis lesz olyan helyzet az életben, amikor ezeket vissza fogjuk nézni, meg kell kísérelni tehát, hogy jó minőségű és tartalmas filmek készüljenek; de ha gyenge és erőltetett lesz, még az is jobb, mint a semmi. Mostanában 2–4 perces, tematikus filmeket készítek, Boni beleegyezésével és közreműködésével. „Meginterjúvolom”, hogy éppen mit csinál, mint dolgozik, mivel játszik, és szerencsére Boni ügyesen veszi a lapot, magyaráz (néha még mindig érthetetlenül), mutogat, kommentál. Hétévesen még mindig van benne egy nagy adag természetesség és báj, és spontán előfordulnak vicces fordulatok is („...ha bedugom a telefont, akkor működik, de ha kidugom, akkor nem...”).

2021. január 27., szerda

A pokolban is úrinő

Régi olvasóim talán még emlékeznek arra a barátnőmre, aki az élet viharos körülményeire fittyet hányva mindig és mindenhol talpig elegánsan jelenik meg (itt írtam róla). A múltkor összefutottam vele a belvárosban. Tudjátok, milyen neház télikabátban, maszkban felismerni valakit, ugye? Na, ő magassarkú bőrcsizmában, nylonharisnyában, prémgalléros, rövid szövetkabátban, sapka nélkül, szuper frizurában, kasmírsálban – éppen kutyát sétáltatott. Lehetetlen volt nem észrevenni.

Nagyon megörültünk egymásnak, mert március óta csak pár üzenetet váltottunk, előtte hetente-kéthetente találkoztunk. Hogy vagy? – kérdeztem, majd rögtön meg is bántam a kérdésemet, hiszen mit lehet erre mondani? Mindenki várja a végét, minta valami kórházban lennénk. Azt is el akartam kerülni, amit a múltkor a férjem csinált, aki szintén összefutott egy ismerőssel, és amikor megkérdeztem tőle, mit mesélt, mint kiderült olyan közhelyeket pattogtattak egymásnak, hogy elegem van, meg hogy ez már egy kicsit kezd hosszúra nyúlni meg hogy a kormány már megint mit bénázik.

De Grófnő barátnőm nem az a közhelyes típus. Most is meg tudott lepni:

– Szuperul! Holnap veszek egy lakást!
??
– Kiadom Airbnb-n!

Teljesen elképedtem az optimizmusától és energiájától. Nekem mostanában egy pulcsit sincs kedvem venni, nemhogy lakásvásárlásra, -felújításra és -bérbeadásra gondolni. Minden nap várjuk a híreket a harmadik karanénról, amelyről már csak azt nem lehet tudni, hogy pontosan mikor fog kezdődni. Épp most nevezte egy szakértő az angolmutáns-járványt máosdik pandémiának (nem hullámnak!). Az IKEA be fog zárni, a turizmus meg ki tudja, mikor indul újra. Ilyen körülmények között nekem meg sem fordulna a fejemben, hogy lakást vegyek (hitelre!) és ilyen rizikós tevékenységbe vágjam a fejszém. Én egy munka-gyerek koordinátarendszerben tengetem a napjaimat, legtávolibb perspektívám a nyár, de még az is elképzelhető, hogy addig minden egyes hetem tökéletesen egyforma lesz (és bizonyos forgatókönyv szerint még ez lenne a legjobb, tekintve, hogy ez azt jelentené, hogy senki sem beteg).

Ezen a ponton ér véget számomra a szabad akarat. Mert hiába tehetném meg, hogy száz meg száz lehetőség közt szabadon válaszhassak, karakterem és önbizalmam (hiánya) arra predesztinál, hogy a százból bizonyosakat megtegyek, másokat meg nem. Például szabadidőmben sokkal szívesebben járom a várost podcastokat hallgatva, mint lakás után nézelődve vagy banki hitel után koslatva. Vagy: sokkal többet kesergek a fiatalság múlásán, mint hogy örülnék a még előttem álló időnek. Szabad vagyok vidámnak és lazának lenni, törekszem is rá (hiszen szeretnék), gyakran mégsem tudok. És Bonin is ezt látom; a nevelésnek és a környezetnek van valamicske személyiségformáló hatása, de nagy mozgástere mégnincs az embernek. Persze valójában ennek a mozgástérnek a pontos mértéke a kérdés.

2021. január 24., vasárnap

Legfontosabb egészségügyi tennivalóink

Nekem semmi bajom a háborús metaforával. Lehet, hogy azért, mert a munkám során is gyakran találkozom vele (szegénység elleni küzdelem, a válság leküzdése, a környezetvédelem élharcosa, felvenni a harcot a terrorizmussal, védeni a biológiai sokféleséget stb.), de azért is, mert a márciusi történések engem tényleg emlékeztettek arra, ahogyan én a háborút elképzelem; megállt az élet, igazolással mehettünk csak ki, amit rádaásul veszélyesnek is gondoltunk. A járvány nem egyenlő a háborúval, tudom én azt, nem vagyok persze hülye, mindent a maga nagyságrendjében kell vizsgálni. De a metafora nem is törekszik tökéletes hasonlóságot visszaadni. Úgyhogy nem ítélek el egyetlen kormányfőt sem, aki háborús metaforával operált, mert úgy érzem, ha valamihez kellene hasonlítani a helyzetet, akkor az a háborús készültség lenne.

Hetvenhat éve ilyentájt ért véget Budapest ostroma. Nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem jobban a nagymamárma, amikor mesélt erről az időszakról; huszonnégy éves fiatal lány volt. Akiket nem vittek el a németek vagy a nyilasok, azokat később lebombázták vagy megerőszakolták az oroszok. Ma megnéztem, jelentek-e meg egyáltan újságok abban az időben? Találtan is egy cikket a Szabadság című, magát demokratikus napilapnak nevezű újságban, éppen ezen a napon jelent meg, 1945. január 24-én. A szovjet előrenyomulásról, az ideiglenes fegyverszüneti megállapodásról, földkérdésről volt szó benne, de találtam benne egy cikket „Legfontosabb egészségügyi tennivalóink – Mit mond az orvos az ostrom utáni élet veszedelmeiről” címmel is.

A cikkíró először áttekinti a helyzetet: „Budapest népe lassan-lassan kezd magához térni az ostrom borzalmai után”. Utána felhívja a figyelmet arra, hogy mindenkinek elő kell jönni a pincékből, mert az egészségtelen levegő, a fertőzésveszély és a sok ülés elgyengíti az embert. A cikket olvasva elképzeli az ember, ahogy a budapestiek egy része élelmiszerért rohangál egy szétbombázott városban, míg a másik része nem mer előjönni a házak alól. Mosakodni nincs hol, a tisztavíz-hálózat szennyezett, a fiatalok a fronton. És amint az a csatolt cikkrészletből is kiderül, tetemek mindenhol; emberek, lovak (ezekből nagy részt kivájva az ehető rész).

Amikor kezd kilátástalannak tűnni a helyzet, amikor kiderülni látszik, hogy az angol variáns nem csak ragályosabb, de veszélyesebb is, hogy talán a gyerekek sem ússzák meg, hogy a vakcinagyártók nem bírják az iramot, ami amúgy a dél-afrikai mutánsra esetleg nem is hatásos... na akkor nekem beválik, hogy háború alatt írott könyveket és cikkeket olvasok... és relativizálok. Mostanában ez segít.