Keserű kifakadás a toleranciáról

Olyan szimpatikus volt, amikor nyár elején olvastam, hogy a fővárosiak ezrei mentek tüntetni a Parlament elé a pedofiltörvény ellen, hogy védelmükbe vegyék a másságot.

Ezt a nagy fokú toleranciát sajnos nem tapasztaltam meg a saját bőrünkön most, amikor Magyarországon voltunk. Ugyanezek az emberek – persze, most általánosítok, de úgy nagyjából a fővárosi értelmiségiekről van szó – az én más gyerekemmel egyáltalán nem toleránsak, sőt: okoskodnak, beleszólnak, jobban tudják. Miért van az, hogy az emberek elfogadóak, amikor a szexuális másságról van szó, de elutasítóak, amikor más szülői magatartással, más gyereknevelési szokásokkal és más gyerekkel találkoznak, mint amihez hozzá vannak szokva? Ha egy kisfiú lány szeretne lenni, ez elfogadható, ha egy kisfiú lassan nyolc évesen sem köszön, az pedig nem az. 

Egy barátnőm kamasz kislányánál depressziót állapítottak meg, gyógyszereket szed, és nagyon szarul van szegény. A diagnózis óta senki, soha nem okolja a szülőket vagy a környezetet; abbamaradtak a jótanácsok, elapadtak a beszólások. A depresszió ugyanis komoly, orvosi dolog, az már szinte genetika, arról nem tehet se az érintett, se a családja.

Minket viszont folyton méricskélnek, másokhoz hasonlítgatnak, elítélnek azért, mert Boni olyan, amilyen. Még a „tünetek” szó is elhangzott valaki szájából, amikor meséltem Boni dolgairól, amelyek néha tényleg szokatlanok. De az az érzésem, ha lenne neve annak, amilyen ő (mondjuk amilyen címke a depresszió vagy a homoszexualitás), tehát ha lenne külön szó az ő viselkedésére, akkor talán bekerülnénk abba a kategóriába, akiknek jogaiért érdemes zászlóstul fölvonulni a Parlament elé.

Talán van ilyen szó, talán nincs; nem keressük, mert Boni jelenleg semmit nem profitálna egy esetlegesen rá aggasztott címkéből. Nekünk biztosan könnyebb lenne viszont, nem csesztetne senki ennyit minket, hogy elrontottuk a gyereket.

Hat hét (és a mókuskerék)

Helyszín: a hálószoba, időpont: a hat hetes távollétünk majdnem minden egyes reggele.

Boni az ágyán csendben olvas vagy legózik, várja hogy felébredjek. Amikor kinyitom a szemem, rögtön odaugrik az ágyamhoz és elmondja: Jaj, én annyira szeretlek! Tudod, mennyire imádlak? A maximumnál is jobban!

***

Hat hetet voltunk távol a következő konfigurációban: öt hetet töltöttünk Magyarországon, én ebből kettőt dolgoztam, majd a hatodik hétre Z. húgáékhoz utaztunk Franciaországba (ott fotóztam a csacsit). Végig az a gondolat járt az eszemben, vajon miképpen tudnék én egy hasonlóan pihentető, ráérős, egyéves fizetés nélküli szabira elmenni. A magyarországi vakációzós hetek közé ékelt két munkás hét rádöbbentett arra, hogy mennyi mindenre nincs időm, amikor dolgozom: eleget sportolni, sokat olvasni, társasozni, és elsősorban Bonival lenni, amíg még ilyen cuki és aranyosakat mond, és igényli a közös időt. Kamaszgyerekes barátnőim nem győzték mondogatni, hogy addig ölelgessem és fotózzam, amíg hagyja! De hát mikor? Az említett két hét alatt megint nem volt semmire időm, este fáradtan és ingerülten ültem le a vacsihoz (amit szerencsére nem én főztem meg) (sőt, alig főztem hat hétig, mennyei volt).

Nem akarnék sültve-főve vele lenni; az úgy pont jó lenne, hogy amíg ő suliban van, én a magam örömére csinálnám a dolgaimat: megtanulnék jól sakkozni, leporolnám a némettudásomat, rádióműsorokat hallgatnék, az Arcanumban régi újságcikkeket böngésznék, zongoráznék, online Rummikuböznék, olyankor járnék usziba, amikor nincsenek sokan. A fennmaradó időben pedig türelmes lennék Bonihoz és a férjemhez. És kialudnám magam!

Egyébként az anyagiakat tekintve megtehetném, hogy egy évig ne dolgozzak, noha odáig még soha nem mentem el, hogy ténylegesen is utánanézzek az egészségbiztosításomnak (konkrétan: fizetné-e az állam a drága injekcióimat?). A munkahelyemen sem lenne akadálya, és egy év múlva talán ugyanebbe a poziba tudnék visszajönni. De akárhányszor végiggondolom az egészet, mindig oda lyukadok ki, hogy egy ilyen munkahelyről, ahol a munkakörülmények ideálisak, ahol a kollégáim szuperek, ahol a közvetlen főnököm okos és megértő, ahol tulajdonképpen tökre szeretek dolgozni, szóval hogy egy ilyen munkahelyről, ráadásul ebben a vírusos, kiszámíthatatlan világban irreális fényűzés lenne egy időre elmenni azzal a (korszellemnek adózó, egoista) felkiáltással, hogy nincs elég időm magamra.

Csak valahogy nagyon nyomaszt az az érzés, hogy már-már elkezdtem a nyugdíjat várni (pedig mindig azt hangoztattam, hogy nyugdíj után is szeretnék fordítani). És amikor nem a nyugdíjat várom, akkor néha egy kiadós náthában reménykedem. Tavasszal eléggé csalódott voltam, amikor semmelyik oltásnak sem lett semmilyen mellékhatása, pedig mind a kétszer abban reménykedtem, hogy legitim és előre tervezett módon, kvázi büntetlenül eltölthetnék egy egész napot az ágyban fekve. (Erre persze mindenkinek a logikus reakciója az volt, hogy vegyek ki egy nap szabit és fetrengjek úgy az ágyban. A számításból csak a bűntudat érzését hagyták ki; egészségesen henyélni nem ugyanaz).

Egyébként volt egy aranyos jelenet Magyarországon: minden nap 7-kor kezdtem el dolgozni a szüleimnél, míg Boni és az apja a másik házban aludtak vagy készülődtek. Reggel tudok a legjobban dolgozni, héttől tízig megállás nélkül nyomom általában, olyankor jönnek a legjobb gondolatok. Egyik nap tíz körül lementem pisilni, és a konyhába benézve a következő idilli zsánerkép tárult a szemem elé: a szüleim reggeliztek, nyugodtan, komótosan, a rádiót hallgatva, sonkát-paprikát-paradicsomot, kaláccsal, pirítós kenyérrel. Olyan bőkezűen bántak ők ott a drága idővel, azon a hétköznapi reggelen, ami azt sugallta: tengernyi áll belőle rendelkezésükre (én reggel épp, hogy csak sietve bekapok valamit). Megirigyeltem őket, nevetve odaszóltam: De jó dolgotok van! Míg mások odafönn doloznak!

A mamám válasza az volt: Édes lányom, dolgoztunk mi eleget egész életünkben. Szóval én most valahogy a kecskét és a káposztát is szeretném. Egyrészt nyugodt, kellemes, ráérős időt, másrészt nem akarok még hetvenéves sem lenni. Mindent szeretnék egyszerre. Másképpen fogalmazva: egy előrehozott nyugdíjas esztendőt szeretnék.

Aztán a legutolsó héten, egy kiránduláson, amire tulajdonképpen az erdei séta kifejezés illett a jobban, az utolsó fél órában Z. akkorát esett egy gyökérben, hogy a szemünk előtt gurult le több métert a lejtős bozótosba. Félelmetes volt, és percekig azt sem tudtuk, föl tud-e (valaha!) állni. Én még ekkora esést nem láttam. Azóta megjárta az ügyeletet, a saját dokiját, volt röntgenen, és annak ellenére, hogy még mindig nem nagyon tud járni, azt mondják, hogy szerencsésen megúszta.

Úgyhogy én vagyok most a férfi (is) a háznál, én csinálok szinte mindent, és a kérdés, hogy menjek-e egyéves fizetés nélküli szabira, szinte el is lett döntve: NEM, mert simán jöhetnek olyan idők, hogy kényszerből kell majd megtennem.

Márpedig ilyen állat nincs!

 

Autópályán

Én mindenféle rettegést, paranoiát és hipochondriát jobban viselek, ha az logikus(nak tűnik). De amit Z. csinált legutóbb, az minden határon túlment! A kiflit, amit az útra csináltam meg szendvicsnek, alufóliába csomagoltam, de ugye a kiflit, formájából adódóan, nehéz alufóliába csomagolni; itt-ott bizonyos négyzetcentiméterek szabadon, mondhatni pucéran maradtak (csak az ő kiflije, mert szervezési okokból háromféle módon szoktam szendvicseket pakolni, hogy felismerje őket a finnyás csapat).

Szóval ezt a hiányosan bealufóliázott kiflit beraktam egy hűtőtáskába, egy előző napon vásárolt Szamos desszerttel együtt. És amikor Z. meg akarta enni, borzadva vette észre, hogy a kifli szabadon álló része érintkezhetett a le nem fertőtlenített Szamos-dobozzal, amin, ha voltak vírusok, az inkriminált felületen átkerülhettek a kiflire. Kijelentette, hogy ő márpedig nem eszi meg a szendvicset, ezért egy benzinkútnál vett magának egy gyárilag becsomagoltat.

Amit félkézzel a volánt fogva, 120 km/órával vezetve, a jégesőben, félig Bonira figyelve, fáradtan a korai keléstől, meg az előző, át nem aludt éjszakától, meg is evett. Minden emberi számítás szerint tízszer olyan veszélyes volt ez a mutatvány, mint ha - beoltva ráadásul - megette volna az én szendvicsemet. Forrongtam a dühtől!

Ez délben történt. Estefelé, amikor megéheztünk, jeleztem azirányú szándékomat, hogy ha senki sem kéri a megmaradt (mert rosszul csomagolt) szendvicset, én megenném, csak hogy ne dobjuk már ki. Boni, a kis éhenkórászom, szintén jelentette az igényét a szendvicsre. Ekkor én visszaléptem, de Z. látván, hogy valaki úgyis megeszi (tehát a fertőzés amúgy is a családban fog cirkulálni), elfelezte Bonival a kiflit, és megette! (most már tudok röhögni rajta, akkor nagyon idegesített ez a hülyeség)

Múlik, rohan, száguld, elfolyik

Nem hoztam könyvet (a prioritás most az volt, hogy Boninak legyen elég francia nyelvű könyve a nyárra, tavaly ezt elrontottuk), ezért az első nap levettem a könyvespolcomról egy olyan regényt, amelyet húszévesen nem tudtam befejezni. Kitaláljátok, mi az?

Most nagyon tetszik. Tulajdonképpen ezt a regényt negyven fölött kell olvasni (akkor is írta a szerző), lehetőleg egy Covid-járvány alatt, egy olyan időszak után, amit az ember bezárva és elszigetelve töltött. A regény szereplői is egy zárt közösség tagjai. Sokat köhögnek, harácsolnak, köhécselnek. Ez a könyv tulajdonképpen egy regény az időről, az idő múlásáról, annak érzékeléséről. Gyönyörűen, közérthetően leírja például, hogy miért tűnik úgy, hogy a tartalmasan töltött idő lassabban múlik (noha „szárnyakat ad” a napoknak), míg az egyhangú és egyforma hetekkel, hónapokkal elveszítjük az idő-élményt. Így történt például, hogy Boni születése óta számomra lelassult az idő, míg a 2020. március-április üres napjai kázi „semmivé lényegültek”, „betegesen megrövidültek”. Ezért van az, hogy egy megszokott hétvége tűnhet egy percnek, de ha valami olyat csinálunk, ami más, különleges, egyszeri, akkor előfordulhat, hogy vasárnap este úgy gondolunk vissza a szombat reggelre, hogy az már „nagyon régen” volt (idézet egy barátnőmtől, egy együtt töltött hosszú hétvége után, a pályaudvaron).

Ez egy tipikusan nyaralás alatt olvasandó könyv: lassú, elgondolkodtató, odafigyelést igénylő, aláhúzogatós.

Mindannyian túlélők vagyunk

Tegnap voltunk Bonival bőrgyógyásznál és fogorvosnál is, a kettő között pedig beszaladtam a közeli SPAR-ba, hogy megvegyem elvitelre a szilvalekvárokat; normális bőrgyógyászt, fogorvost vagy szilvalekvárt ugyanis nem sikerült találnunk Fro-ban. Miután kijöttem a közértből (maszkban) és vártam Z-re és Bonira, akik nem jöttek be velem, megpróbáltam normálisan elrendezni a tíz üveg szilvalekvárt a zacskóban. Fölraktam őket egy padra, és ezután történt az a hülye baleset, na nem a lekvárokkal, azok nem törtek el, mint ahogy azt esetleg a történet elmeséléséből gyanítani lehetne, hanem a szememmel.

A maszkon ugyanis lecsúszott a szemüvegem (aznap már századszorra) és én megpróbáltam utánakapni, hogy ne essen le a földre (mint ahogy történt aznap már százszor), de olyan gyorsan, idegesen és kapkodósan csináltam, hogy a szemüvegem szárát nagy erővel beletoltam a szemembe. 

Annyira fájt, hogy le kellett ülnöm. Rászorítottam a kezemet, vártam egy kicsit, megjöttek Boniék. Z. megszakértette, azt mondta, rémes. A fogorvosnál néztem meg a tükörben magamat; majdnem elájultam, olyan ronda volt. Nem is részletezem, mert tegnap többször nem is mertem tükörbe nézni. Sajnos épp nem rendelt szemész ott, a patikában kértem tanácsot, azzal biztattak, hogy ez majd el fog múlni, amit azóta is nagyon remélek, de sajnos még mindig rémesen ronda (ma reggel meg mertem nézni). Kihagytam tegnap a futást, fájó szemmel nem esett volna jól, ki fogom hagyni az úszást, mert kontaktlencsét nem merek betenni... és bosszankodom, és rémülten gondolok arra, hogy egy nyári délelőtt, egy másodperc töredéke alatt majdnem kiszúrtam a saját szememet. 

A Covid kapcsán olvasgattam olyan véleményeket, hogy az emberek most rádöbbentek arra, hogy egy csapásra megváltozhat az életük. Hát, nagyon szerencsésnek kell lenniük azoknak, akik ezt eddig nem tudták.