Tuti tipp utcai ismerkedéshez (télvíz idején)

Azért történt a múlt héten egy vicces dolog is: egy idegennel majdnem egymás nyakába ugrottunk, az utolsó pillanatban derült ki, hogy valójában nem is ismerjük egymást. Az történt, hogy annyira hideg volt (de gondolom ezzel nem mondok újat), hogy az emberek bebugyolálkozva jártak, mit jártak, rohantak! az utcán. Ennek a fickónak konkrétan csak a két szeme látszott ki, de ismerősnek tűnt, és gondolom én is neki, már amennyire a kapucni alól látszódtam.. Mert ő elkezdett integetni, szóval én is így tettem. Már volt egy tippem is, ki lehetett... de amikor lehámoztuk magunkról a sapkát-sálat, és ott álltunk egymástól egy méterre, mosolyogva és integetve, bizony, mindketten jól meglepődtünk. Ő a feje búbjáig piros lett, én pedig nagyon talpraesetten egy világnyelven (magyarul) tettem fel azt a költői kérdést, hogy ugye mi nem ismerjük egymást?

Illusztráció

Más: ma voltam azon a híres terheléses teszten. Összesen négyszer vettek vért a 0., a 30., a 60. és a 120. percben. Az elején megkérdeztem, hogy tehetek-e a löttybe citromot (direkt vittem egyet), erre ők megkérdezték, hogy miért, citromos ízesítéssel szeretném? Mert akkor azt adnak.

Rossz a közérzet, fájós a benső

Hát, nem is tudom, hogy kezdjem. Meg hogy hogyan folytassam. Negatív. Olyan fura, hogy napok óta nem is vártam mást, már emiatt is bűntudatom volt, hogy mennyire negatív vagyok, erre ma valahogy mégis elkezdtem reménykedni. Nem reggel csináltam, mert akkor nem tudtam volna éjjel aludni, plusz nem akartam elrontani a szerdámat, mert több emberrel is kellett találkoznom és sok munkám is volt. A mai napomra ezért az izgatott várakozás határtalan burája borult, és ez valahogy átcsapott optimizmusba (plusz a nap is sütött), végül már nagyobb volt a bizakodásom, mint az aggodalmam. Na mindegy, negatív, nincs is mit hozzátenni ehhez, a rossz szerencse műve-e vagy mi csak ilyen rossz minőségű embriókat tudunk létrehozni, nem tudom.

Z.-nek nem is mondtam, mert ellenzi a teszteléseket, ami tök hülyeség, mert tényleg nagyobb lett volna a csalódás hétfőn. Ezért Petra barátnőmet kértem meg tegnap, hogy ha negatív lesz a teszt, mára találjon ki valami okosat, amivel lelket tud önteni belém. Nem is rossz, amit mondott: Nick Vujicic-ről mesélt, tudjátok, a végtagok nélkül született emberről. Nem nagyon tudok én sem többet róla, az jött le a pár You Tube-os kisfilmról, hogy iszonyú nagy lelkierővel és élniakarással és nulla önsajnálattal elérte, hogy boldog és kiegyensúlyozott életet él. Hát akkor nincs nagyon okom panaszra, nem? Fegyelmezetten végig kell szenvedni ezt a pár napot, és megvárni, amíg kimúlik az elcsüggedt szomorúság, ugye?

Pont úgy alakult, hogy holnap reggel kell elmennem leadni az örökbefogadási kérvényhez a papírokat. Ehhez korán kell felkelnem, a város másik végébe kell metróznom – eddig elborzadva gondoltam erre a reggelre, most viszont motiváltan fogok fölkelni. Végre valami konkrét, valami, amivel az egy helyben toporgás helyett előrébb jutunk.

Amúgy pedig minden reménységem az inzulinrezisztenciában van!

Inzulinrezisztencia: mítosz vagy valóság?

Szinte pont egy éve volt, hogy tettem egy bátortalan kísérletet annak kiderítésére, rezisztens vagyok-e az inzulinra. Akkor nem is kutakodtam tovább, mert semmilyen jel nem mutatott arra, hogy ebben a betegségben szenvednék. Nem tudtam viszont elmenni érzéketlenül és süketen a rengeteg fórumos/blogos bejegyzések és kommentárok mellett, amelyek mind azt az üzenetet közvetítették felém: nincs élet meddőség IR nélkül! Most persze sarkítok, de a magyar meddőségi fórumokon 10-ből kilencszer előjön az IR.

Mivel tavaly kb. 10 különböző nőgyógyász vizsgált meg összesen legalább hússzor, volt három altatásom, számtalanszor vettek vért tőlem, saját magamnak heteken keresztül szúrtam a hormonokat, szóval arra gondoltam, hogy mindezek után ugyan miért ne vállalnék be egy incifinci kis endokrinológust? Egy dolgot viszont megfogadtam magamban: semmi esetre sem fogok könyörögni a terheléses tesztért, hanem elhiszem, amit mond. És ha azt mondja, hogy nincs rá szükségem, akkor nem keresgélek tovább.

A nőgyógyászom augusztusban csak a vállát vonogatta, amikor megkértem, írjon föl minden olyan vizsgálatot, ami az endokrinológusnak a segítségére lehet a dolog tisztázásában. De el voltam szánva, úgyhogy simán felírt mindent, lehet, hogy túl sokat is, mert a vérképért 450 eurót fizettem! Ma ezzel és egyéb más lelettel elmentem a kórház endokrinológusához és mivel megint nem voltam felkészülve a témából (igazából fogalmam sincs, mi az az IR és hogyan tesz meddővé), kerek perec elmondtam neki, hogy bizony én a magyar honlapok alapján gondolok erre a betegségre.

Nem nevetett ki! A leleteim rendben vannak, de azt mondta, hogy a reumára szedett kortizon elősegítheti az inzulinrezisztenciát és kérés nélkül fölírta a terheléses vizsgálatot. Teljesen megelégedve jöttem ki. Végre pontot tehetek majd a történet végére, és a jövő héten (ha nem sikerül ez a lombik) kiderül, kihúzhatom-e a listáról. Bár tényleg nem hiszem, hogy IR-es lennék, soha nem voltak emésztési, szőrösödési vagy menstruációs problémáim, nem vagyok túlsúlyos, nincs a családban cukorbeteg. De ha már a meddőség lett a szabadidős tevékenységem, ne vegyük a dolgokat félvállról, ugye.

Mint vetkezem ki saját magambul

Avagy a hiedelemről és a jövendülésről szóló rövid elmélkedés

Tudom, hogy nem illik pesszimistának lenni, de eléggé el vagyok szontyolodva. Nagyon nehéz ez a várakozás, de főleg az a tudat, hogy ott bent már minden eldöntetett, én pedig nem tudok semmit. Nem is inkább a csalódásra készülök föl, az mindenképpen nehéz lesz lenne. Inkább azt szeretném elkerülni, hogy feleslegesen reménykedjek, mert utólag teljesen irreális lesz az a tény, hogy egy üres méh és két fejlődésben megállt embrió fölött másfél hétig álmodoztam gyűrött újszülöttekről, pufók kisbabákról, hebrencs ötévesekről és komoly tízévesekről – és sajnos, akárhogy is nézzük azokat a híres statisztikákat, ennek a verziónak van nagyobb esélye (60%).

A transzfer másnapján borúsan hívtam Z.-t, Petra barátnőmet és LB-t, hogy mindegyikőjüknek elmondjam síri hangon, de kellő nyomatékkal: nem érzek semmit. Persze csak azt akartam hallani, lehetőleg többször is, hogy még nem kell semmit éreznem. Ma már viszont olyan jó lett volna egy enyhe hányinger, vagy egy kis aluszékonyság! De semmi.

Nem hiszek se a sorsban, se az eleve elrendeltetésben, sem pedig a megérzésekben; ateista vagyok. Épp ezért nincsenek kapaszkodóim, az eszem lámpásával józanul haladok előre a racionalitás hideg és kockaköves útján. Talán pont ezért történt, hogy lelki támaszra találtam... a babonákban. Rémes!

Elmésen kigondoltam, hogy ha nem rontom el egyszer sem aláíráskor a 2013-as évszámot, sikerülni fog a lombik. Őrületes ostobaság, belátom, de január 1-je óta vigyázok, és eddig még egyszer sem írtam el (kopp-kopp). A transzfer napján reggel megtaláltam a galette des rois-ban a kis szerencsehozó bábut: na, ezt Jó Jelnek vettem. A bábu egy hordót ábrázolt az Asterix-ből, amire piros betűkkel ez volt írva: RELAX. Ezt, mondanom sem kell, üzenetként értelmeztem. A csöpp hordót azóta a táskámban hordozom ereklyeként (én írom ezeket a mondatokat??), sőt, még az is átfutott az agyamon hétfőn, hogy a tenyeremben fogom tartani a transzfer alatt.

Kommenteltem Lucia kívánós posztjában, és hogy milyen alkut ajánlottam föl a nemtudomkinek (biztosan nem valamiféle természetfölötti erőnek, de akkor kinek? és miért?), azt még leírni is szégyellem. Emellett pedig gyakran átgondolom, hogy pontosan mit is csináltunk január 1-jén, mert azt mondják, az fog történni egész évben. Addig csűröm-csavarom és analizálom a dolgokat, amíg kiokoskodom, mi is jelképezheti a 9 hónap terhességet (=délután 15 óráig aludtam), a szülést (=koncerten voltunk) és a gyermekágyat (=este társasoztunk). A napnál is világosabbak az összefüggések, ugye??

Ez (is) Magyarország

Mi történik azzal, akit bolti lopáson kapnak? Feljelentik, bíróság elé kerül, elítélik. És mi történik azzal, aki előlegre adott 646 ezer forintot lop el? Semmi, éli világát ma is.

Ma megtudtam, hogy az ügyészséghez (augusztusban!) intézett fellebbezésemet elutasították. Kétféle lehetőségre gondolok: 1) vagy a lopás nem bűncselekmény, ha van az embernek megfelelő indoka rá*, 2) vagy pedig az asztalos lefizette a döntéshozókat. Azt pedig már egy hete tudom, hogy a polgári úton indított fizetési meghagyásos eljárás (amelyre nyár óta több mint 100 ezer forintot fizettem ki) sem hozta meg a gyümölcsét, ugyanis a pasi cégének számláján nincs pénz (nahát). Magyarán tényleg úgy néz ki, hogy ez a fazon átvett tőlem 646 ezer forintot (ezt aláírt papír és banki átutalás is tanúsítja), ő azt elköltötte, és nincs olyan jogi út ma Magyarországon, hogy én ezt valaha vissza tudjam szerezni.

Én pedig hogy hihetem még mindig naivan azt, hogy az „igazságszolgáltatás” szó mögött áll is valami, ha már az emberiség kitalálta, ugye. Kifogytam a felháborító, rettenetes, elképesztő, borzalmas stb. jelzőkből. Igazából kifogytam a szavakból is, nem is tudom hogyan lehet ezt a hatalmas csalódást érzékeltetni. A meddőség révén már megtapasztaltam az igazságtalanságot: hiába gondolom úgy, hogy jó anya lennék (leszámítva a szülés utáni depressziót, amitől valóban félek): a gyerek nem jön, és megy az idő. Na de ez egy olyan igazságtalanság, amely emberek munkájának közvetlen következménye, vannak felelősök, van hiba. Konkrétan úgy érzem, hülyének néz a bútoros, a nyomozó, az ügyész, a végrehajtó, a magyar állam.

Próbálom ezt az egész történetet a jobbik végéről megközelíteni, mintha hinnék abban, hogy nincsenek véletlenek. Nem nagyon megy. Egyenlőre csak a rosszat látom: a szüleim olyan idegesek mint én, szorozva tízzel, szegények, annyira sajnálom őket – egymással veszekednek emiatt az ügy miatt. Z. engem okol (joggal). Én is magamat okolom, kérődzök a saját akkori hülyeségemen. Szónoki kérdések kavarognak a fejemben („De hol itt az Igazság?!”). De van még rosszabb is: gyűlölet és bosszúvágy tapossa egymást bennem.
 

Én ezt a pénzt be akarom hajtani Magyarországon. Nekem ez az ország adósom. Itt nekem sérültem a jogaim, és a hazám nem köszörülte ki a csorbát – na majd én. Miközben pontosan tudom, hogy ez a helytelen hozzáállás. Amikor felújítottam a lakásomat, a legutolsó konnektor és a huszadik vízszerelős kiszállás után is kifizettem az akkor még 25%-os áfát. Senkit egy percig nem dolgoztattam feketén, és egy darab szigetelőszalag sem került be a lakásomba ingyen. Elveim voltak: azért tart itt az ország, mert mindenki adót csal. Példát kell mutatni, amikor megteheti az ember.

Most már nem gondolom így, miközben érzem, hogy hamis úton járok és a keserűség beszél belőlem. Adót akarok csalni! Pontosan 646 ezer forintot (+kamatok) akarok behajtani Magyarországon. Azt még nem tudom hogyan, de gondolkodom. 

* Az ok: az előleget nem anyagra, hanem anyagra és munkadíjra adtam. Haha! Csak bele ne bolonduljak ebbe a kafkai ízű indokolásba.

Embriók és gránátalmák

Ma legalább hatvanszor mostam kezet, mert az történt, hogy miközben mentünk a kórházba a havas erdőn keresztül (tök szép volt. És beugrott a két hónappal ezelőtti utunk, amikor minden rozsdabarnában pompázott), Z. minden előzetes figyelmeztetés nélkül megfázott. Tényleg, ott, abban a pillanatban. Hirtelen elkezdett tüsszögni, folyott az orra és elment a hangja. Mire beértünk, mindezeket folyamatosan és tök intenzíven csinálta, és olyan naiv (optimista) volt, hogy állandóan azt mondogatta: Basszus ez a hülye allergia.

Bent minden a megszokott forgatókönyv szerint zajlott, azzal a különbséggel, hogy január 1-jétől nem adnak ágyat, minden a nőgyógyászati vizsgálóban történik. Az első kérdésem persze az volt, hogy túlélték-e a fagyasztást. A szülésznő (mit keres itt egy szülésznő amúgy?) azt az infót adta, hogy mindkettő oké, de az egyik kicsit fejletlenebb. A doki szerint mindkettő szép, de azt gyanítom, hogy kímélni akart, mert egyszer meg is jegyezte, hogy mennyire görcsös vagyok és miért akarok mindent tudni (ekkor egyébként a koffeinre kérdeztem rá).

Amikor a beavatkozás előtt még egyszer megkérdezték, hogy mehet-e mind a kettő, és Z.-vel egyszerre bólintottunk, hihetetlennek tűnt, hogy velünk történek mindez. Egy éve még a lombikról sem akart hallani. Szóval, életemben először két embrió van a méhemben, és akárhogy is legyen ezzel a statisztikával, szerintem akkor is megduplázódott az esélyünk. Női logika, kéremszépen.

Miután hazaértünk, kicsavartam két gránátalma levét, hogy elűzzem Z. vírusát. Közben arra gondoltam, vicces, hogy népi gyógymódot alkalmazok a náthára, miután elképesztő és hihetetlen dolog történik velünk. Hiszen novemberben hormonokkal megérettettek bennem 14 petesejtet, amelyeket utána kivettek belőlem és amelyekbe egyenként befecskendeztek egy-egy spermiumot, hogy aztán az így keletkező embriókat öt napig érleljék, majd lefagyasszák, két hónappal később pedig felengedjék, és ma beültessék a méhembe. Ez az igazi posztmodern életérzés.

Z. viszont ma hazament, pedig lett volna még másfél napunk együtt (holnap még nem dolgozom), de nem akartuk, hogy elkapjam a nyavalyáját. Miután elment, kiszellőztettem a lakást, lefertőtlenítettem a kilincseket és a számítógépet, valamint a szennyesbe dobtam az összes törölközőt. Tudom, hogy nem a pestis kapta el, de nehogy már ezen múljon. Menetrend: január 23-án teszt, január 28-án vérvétel. Huh.

Nagyon köszönöm mindenkinek a biztatást és az érdeklődést! Tök jól esett. Most elolvasom Audrey és Heni bejegyzését, akiknek szintén fontos nap volt a mai!

Én és a környezetvédelem

Avagy miért nem gyűjtöm szelektíven a hulladékot?

Bizonyos dolgokról az ember nem szívesen beszél társaságban, hacsak nem akarja, hogy hülyének nézzék. Főleg, ha véleményünk szöges ellentétben áll az épp aktuális tendenciával, mint pl. az inzulinrezisztenca a környezetvédelem. Most mégis megpróbálom elmagyarázni a címben említett témával kapcsolatos álláspontomat, kíváncsi vagyok, sikerül-e úgy forgatnom a szót, hogy érthető legyek.

Mert az az igazság, hogy én a környezetvédelmet nagy humbugnak tartom. Parasztvakításnak, hogy ezt a sértő kifejezést használjam. Vagy enyhébben: divatnak, trendnek. Előrebocsátom azt is, hogy nézetem mindenfajta tudományos tanulmány elemzése nélkül alakult olyanra, amilyen. A józan eszemet vettem elő, és így jutottam erre a következtetésre, azt is mindjárt elmondom, hogyan.

Egyébként most éppen egy környezetvédő honlapot fordítok, és annyira felidegesített, hogy emiatt ragadtam klaviatúrát. A weboldal ájtatosan arra ösztönzi az olvasókat, hogy tegyenek kis lépéseket a környezetvédelem nagy és szent sétányán.

Még emlékszem, hogy amikor a szüleimmel éltem, négyen kétnaponta termeltünk egyetlen kukányi hulladékot és nem tudom, másoknál ez hogy volt, de mi újságpapírral béleltük ki a vödröt, amit időnként szépen kiürítettünk. Jelenleg én egyedül egy nap alatt kidobok annyi szemetet, ami megtölt egy ugyanekkora méretű kukát. És ma már nemcsak az eldobható szemeteszacskók korszakát éljük, hanem két-három év után lecseréljük még a mobiljainkat, laptopjainkat, fényképezőgépeinket is… már maga ez a mondat is klisének tűnik, annyit hallottam/olvastam. De mégiscsak le kell írni a még nagyobb közhelyet: megváltozott a világ. Én személy szerint 15 év alatt háromszor rendeztem be lakást, és olcsóbban jöttem ki, ha eladtam a régi IKEA-bútorokat és új svéd bútorokat vettem helyettük.

Megváltoztatták a világunkat. Olyanra módosították (vagy módosítottuk) (de gondolom itt is a pénz beszél, szóval: a pénz olyanra módosította), hogy a tárgyak nem értékállóak. Különben is, jókora részüket Kínában gyártják, ki tudja milyen körülmények között, ki tudja kikkel, és mégis megvesszük őket. Más: a Párizs-Brüsszel útvonal vonattal, ami a környezetbarát verzió lenne, kétszer annyiba kerül egy embernek, mint kocsival – és akkor gondoljunk egy egész családra! Most nem panaszkodom ám, nem mondom, hogy nem kényelmes egy ilyen világ, és is szeretem az avokádót, meg a gyömbért, meg a mangót stb. Azt akarom érzékeltetni ezzel a két gondolattal, hogy a környezetvédelem nekünk pénzbe kerül, amiből a gyártók/vasutak húznak hasznot.

Viszont ha elfogadjuk az új világ e játékszabályait, márpedig a környezetemben élők, velem együtt, mind így tesznek, hiszen mindenki szeret vagy szokott külföldön hosszúhétvégézni, kádban Nők Lapját olvasni, esernyő helyett autót előnyben részesíteni, tömegárukat plázákban shoppingolni, táblagépen moziműsort lecsekkolni, szóval akkor szerintem a kis környezetvédelmi gesztusok egyszerűen semmiségekké redukálódnak. Nem a lelkiismeretünket akarjuk véletlenül megnyugtatni azzal, hogy recto-verso nyomtatunk? Kevesebb ez még a sokat említett cseppnél is a tengerből. Szerintem a világ nem a környezetvédelem felé tendál, hanem pont ellenkezőleg, attól távolodik.

Az egészben az zavar, hogy úton-útfélen azt sulykolják az emberbe, hogy aki nem vigyáz az éghajlatra, az rossz és felelőtlen ember. Közben pedig nyáron Amerikában simán torokgyulladást lehet kapni már csak attól, hogy az ember öt percet eltölt egy üzletben. De nem is kell olyan messzire mennünk: az EU havonta utaztatja a parlamenti pereputtyot Brüsszelből Strasbourgba, az európai döntéshozók totális közönyétől kísérve. És nem csak a képviselők utaznak: mennek az asszisztensek, a tolmácsok, sőt, az összes dokumentum is, ez utóbbi hatalmas konténerekben. És ez harminc éve tart – most akkor hogyan is áll az EU a környezetvédelemmel? Miért nem szabadna nekünk februárban epret ennünk (azon kívül, hogy rossz)?

Persze, az ember tegyen meg minden tőle telhetőt a saját szintjén és ne foglalkozzon másokkal – mondják. Tudatformálásról, egy új, környezetbarát nemzedék fölneveléséről van szó. Ezekkel a nemes elvekkel én is egyetértek, de nem tudom nem meglátni, hogy miközben bűntudatkeltés folyik egy égve hagyott villany miatt, egyre nagyobb a kamionforgalom Európában, azaz semelyik ország nem oldotta meg, hogy vasúton történjen az áruszállítás. Lelkiismeretlennek kellene éreznem magam, ha palackozott vizet veszek, miközben a globalizáció soha nem látott méreteket öltött.

Jó, bizonyos dolgokat én is bevállalok. Nem folyatom a csapot fogmosás közben. Az elemeket külön gyűjtőbe dobom. De ha már hetek óta cipelem magammal őket a táskában, lelkiismeretfurdalás nélkül bedobom őket a legközelebbi kukába. Nem tudom rávenni magam a kényelmetlenségre csak azért, hogy a környezetet védjem. És szerintem így van ezzel a legtöbb ember, csak ezt kimondani tabu. A biciklivel munkábajárás tök jó, de ugyanez az ember otthon simán szárítógépbe teszi a kimosott szennyest és nyaraláskor repülőgépre ül. A biomosószert használók könnyedén megveszik szerintem télen a narancsot, nyáron pedig bekapcsolják a klímát a kocsiban. Az alcímben említett kérdésre visszatérve pedig: azért nem gyűjtöm szelektíven a hulladékot, mert baromi macerás helyet találni külön-külön a műanyagnak, az üvegnek stb. és azt is észben tartani, hogy mikor melyik nap lehet levinni őket. És nincs lelkiismeret-furdalásom, csak attól félek, hogy egyszer elkap valami hithű aktivista.

Új év, új tervek

Csütörtökön-pénteken mélabúsan járkáltam Budapesten, ezek voltak az utolsó napjaink. Péntek este szomorúan takarítottam, csomagoltam, búcsúzkodtam, a szemem sarkában még könny is csillogott. Szombaton egész nap utaztunk (ezen az útvonalon én még soha nem láttam ennyi román és brit rendszámú autót!), fárasztó volt, dugók voltak, esett, sorba kellett állni a wc-khez, béna szendvicset ettünk. Amíg én vezettem és Z. aludt, elterveztem, hogy írok majd egy bejegyzést arról, mit jelent nekem Budapest és a magyar nyelv, milyen expatként élni, hogyan képzelem a jövőt stb. Depardieu járt a fejemben, és arra gondoltam, nincs az az orbánviktor, aki miatt én valaha is visszaadnám a magyar állampolgárságomat.

Aztán mára valahogy ez a fennkölt honvágy és kétségbeesett világfájdalmasság elpárolgott. Úgy érzem, semmi értelme sem lenne írni a négyes metróról, vagy összehasonlítani Magyarországot a Nyugattal (nem mintha tudálékos véleményem lenne arról, hogy melyik a jobb). Sőt, tök derűsen ébredtem, és mivel itt enyhébb az idő és a nap is később megy le, olyan érzésem lett, hogy tavaszodik. Rám jött a takaríthatnék, vidáman pakolásztam, mostam és főztem, és megegyeztünk: egy darabig mindketten egy picit fogyókúrázunk. Kinyitottam az új azsendámat, és most nem kapott el az az érzés, hogy jézusom, megint egy évet öregedtünk. Tele vagyok tervekkel. Z. a főnökétől egy Michelin-csillagos éttermebe szóló utalványt kapott ajándékba: alig várom, hogy elmenjünk (izé, majd a fogyókúra után). Rég voltunk moziban is. Mindjárt fel fogom hívni LB-t. Tök jó lenne idén végre elmenni Londonba. Nem is olyan rossz ez a Brüsszel- Párizs-Luxemburg háromszög, amelyről az elmúlt 15 évem szólt és amelybe jelenleg bele vagyunk ragadva. Ha nem is tartható ez az állapot hosszútávon, idénre még jó lesz, arról nem is beszélve, hogy az élet legalább nem egyhangú.

Aztán meg (de főleg:) közeledik az embriótranszfer...

2014

Ha lehetne kérni valamit valakitől, akkor azt kívánnám, hogy legyen már vége ennek a viccnek. Mert az inszeminációk még poénosak voltak, az első lombik is bulinak tűnt, a laparoszkópia pedig kifejezetten jó élmény volt, na de bevallom őszintén kéremszépem, mára már egy kicsit elegem lett. Most már térjen vissza minden a rendes kerékvágásba, és essek teherbe. Oké, megtanultam, hogy nem kap meg mindent az ember azonnal, türelmesebbé váltam satöbbi, satöbbi, de most már elég volt a próbatételekből, jó?

És ha tényleg lehet(ne) valami grandiózusat kérni az új évre, akkor legyenek ikreim. Fátylat borítanék a kezdeti nehézségekre, nem hánytorgatnám föl soha, hogy min kellett keresztül mennünk, velem lehet ám beszélni. Két baba mindent kárpótolna. Két kisfiú is jöhet, nem érdekel, hogy vonatosat meg világháborúsat kellene évekig játszanom velük, hm?

Tudom egyébként, hogy csak kétszer 30% esélyem van arra, hogy még idén kisbabám szülessen. Ami viszont nem egyenlő a 60%-kal, már ezt is megtanultam, mert hiszen akkor, összeadva a sok beavatkozást, már rég 127%-nél tartanánk*. De hát nem vagyok terhes, nem így működik a dolog, hiába fundáltam ki okosan és hiába lenne így logikus (és igazságos, hahaha). Szóval még abban is benne vagyok, hogy 2014-ben szülessen(ek) meg az(ok) a gyerek(ek), csak legalább essek teherbe még idén, oké?

* Három inszemináció (3x12%), két lombik (2x33%), egy fagyasztott embrió (kb 25%). Ezzel így röviden összegeztem is a tavalyi évet.