Mit tanulnak a francia gyerekek az általános iskolában?

Most már kezdem gyanítani, hogy leginkább helyesírást. A magyarhoz képest a francia helyesítás nehéz, mivel sokkal több a hibalehetőség. Annyira, hogy a rossz helyesíró és a jó helyesíró felnőttek között húzódó szakadék szinte már társadalmi-gazdasági. Igaz, középosztálybeli értelmiségiek is írnak helytelenül, amit a finnyás kisebbség (köztük én is) döbbenten vesz tudomásul. Emlékszem, voltak egyetemi csoporttársaim (irodalomszakon!), akik rendszeresen eltévesztettek bizonyos konstrukciókat (pl. nous avons gagné helyett *nous avons gagnER-t írtak, én ezt akkor, és ma is, borzasztó cikinek éreztem).

A francia helyesírást nem elég bemagolni, ismerni kell hozzá a nyelvtant. Van persze rengeteg önkényesen leírt szó, ezeket tudni kell – ez már önmagában is sok meló (pl. robinet - balai, mindkettő ugyanarra a hangra végződik, amit kétféleképpen kell írni). De aztán azt is kell tudni, hogy az ige milyen igeidőben áll, vagy hogy melyik szót mivel egyeztetjük és miért. Bonikám például megtanulta azt a főnevet, hogy dictée (tollbamondás), és ügyesen nem felejti le a végéről az e-t. De a múltkor azt kellett leírnia: les nombres dictés, de szegénykém honnan tudta volna, hogy ezt s-szel kell írni? Hiába hangzik kiejtve ugyanúgy, itt a szó nem főnév, hanem melléknévi igenév, és egyeztetni kell az előtte álló szóval. Boni épp csak meg tudja különböztetni a főnevet, a melléknevet és az igét, azt is inkább csak magyarul, nagyon messze van még attól, hogy megértse az ilyen árnyalatnyi különbséget.

Fura, hogy évek mennek el a gyerekek életéből azzal, hogy megtanulnak helyesen írni. Mennyi minden másra lehetne használni ezt az időt! Magyarul sokkal könnyebb a helyesírás – ebből logikusan következne az, hogy a magyar gyerekeknek sokkal több idejük van játszani, futkározni, szövegértést gyakorolni, számolni, rajzolni, vitatkozni stb.

És hiába tanulják, magolják, gyakorolják évekig, még a a tanárok is rontanak. Az elsős tanítónő rendszeresen hibázott a szülőknek írt rövid üzeneteiben, e-mailjeiben. El nem tudom mondani, mennyire csodálkoztunk, de mivel a nő szimpi volt, elhessegettük azzal, hogy biztos véletlenül tette (ami mondjuk nem magyarázta azt, hogy miért hibázott mindig következetesen? pl. *syllabLe). Mondom, ez egy olyan társadalom, ahol emberek képesek hosszas diskurzusokba bocsátkozni és triumfálva előrukkolni a jó megoldással, egy-egy igeidő, végződés vagy hangkötés kapcsán, baráti vacsorák alkalmával, ahol a rossz helyesírást automatikusan a tudatlansággal és a műveletlenségel azonosítja mindenki, ezért tényleg meglepő, hogy egy magára valamit is adó tanítónő, gyakorlóiskolában, helytelenül ír le bizonyos szavakat.

Legutóbb viszont a másodikos tanítónő javította ki rosszul Bonikám fogalmazását. Boni sem írta jól, de amit a nő pirossal belejavított, az végképp hibás volt, Z. rögtön látta. Lecsekkoltuk a neten, megkérdeztem franciatanár barátnőmet. A nő megoldása tényleg rossz. (*J'ai des cheveux brunS foncéS, javított bele a nő, pedig a dupla melléknévnél nem kell egyeztetni, helyesen tehát: brun foncé).

Felmerült a kérdés, hogy mi legyen. Az évek óta dolgozó, főiskolán tanító pedagógus, akinek a nyelv a munkaeszköze, nem ismeri az egyik alapvető szabályt. Az én álláspontom és világnézetem szerint, továbbá figyelembe véve Boni iskolai magatartásproblémáit (ki akarják rúgni hittanról!) és a nővel már fennálló konfliktusainkat (maszkügy) SEMMIT nem szabadna csinálnunk. A férjem viszont basszus, szólni szeretne a nőnek, és nem érti, hogy szerintem ez miért gáz. Hát csak örülni fog, és ezek után majd helyesen írja le a dupla mellékneveket – vélekedik.

Ezek a kis majmok

Az a tapasztalatom, hogy ha egy gyerektől kikérjük a véleményét valami „felnőttdolog” kapcsán, akkor a gyerekek nem őszinték, hanem gyakran az elvárásoknak megfelelően szajkózzák vissza az otthon hallott infókat, szülők álláspontját. Ezt szoktam észrevenni például akkor, amikor a rádióban bejátszanak ilyen gyerekvéleményeket. Például a környezetvédelem kapcsán teljesen az az érzésem, hogy ezekbe a kicsikbe bele van programozva a „helyes” válasz (de nem a „helyes” reflex), és a tavaszi iskolabezárásokról is hallottam már olyan felnőttes kijelentéseket gyerekek szájából, ami szerintem nem volt teljesen őszinte, vagy legalább is nem ők találták ki.

Boni mesélte, hogy az volt a feladat, hogy körbe kellett ülniük, és minden gyereknek el kellett mondania, hogy mit szeret. És te mit mondtál? – kérdeztem

– Azt, hogy szeretek TANULNI...

Na erről beszéltem. Ez egyike azon sablonválaszoknak, amelyekről tudja, hogy odaillő, nem szerez vele rossz pontot, sőt, talán még jó fényt is vet rá. Nem mintha nem szeretne tanulni, de ha az ember egy kicsit is több időt tölt vele, tudja, hogy ez egy – ha nem is hazug, de – mesterkélt állítás. Ezer millió dolog van, amit a tanulásnál jobban szeret vagy ami jobban érdekli – gondoltam végig, majd Boni befejezte a mondatot:

– ... pedig először azt akartam mondani, hogy szeretem a MÁJKRÉMET!!

Hajvágás

Elvittük Bonit fodrászhoz, mert utoljára decemberben volt levágva a haja. Már olyan hosszú, göndör fürtjei voltak, mint valami barokk festő képén a kis uralkodóknak. Mindig meglepődöm azon, hogy amint hazaér valahonnan, Boni eljátsza és leutánozza a történteket. Így most is berendezte a kis fodrászszalonját, ahol lázméréssel tarkított hajfésülés zajlott, tükör, fésűk, vizes edmények és a fokhagymanyomó segítségével.

Vacsi előtt eltűnt egy pillanatra, majd megjelent, és az arcára kiülő zavaros bűntudaton kívül volt MÉG valami fura rajta. Berohantam a fürdőszobába: a padló tele volt kunkori fürtökkel. Levágta a hajtát!!

Utólag két kérdés merül fel bennem a történtek kapcsán. Az első mindjárt az, hogy honnan jött ez a mélyen fekvő vágy, hogy belevágjon a saját hajába? Hogy még igazibb legyen a történet? Vagy hogy érezze, ne csak elképzelje az olló csikorgását a vizes hajon? Vagy hogy megtapasztalja, milyen is a tükörképét nézvén a saját hajába vágni...?

A másik kérdés pedig, hogy miért reagáltunk ilyen hülyén?? (leszidtuk) Holott jól emlékszem, milyen volt gyerekként ugyanezt tenni, miközben a mamám zuhanyozott. De erre a kérdésre megvan a válaszom: ezek a gyerekcsínyek nagyon hatásosak társaságban, utólag elmesélve, hozzátéve nevetve azt, történelmi távlatokból szemlélve, hogy egy gyerek dolga a lázadás és a határok feszegetése, a jólnevelt gyerek félelmetes. De ezen a héten Boni már túl volt a következő hülyeségeken: beállította a vezetékes telefont, hogy minden éjfélkor csörögjön (nem sikerült visszaállítani), felszórta sóval a nappalit, megváltoztatta az apja iPhone-jának a kódját, elcsórta a lakásban fellelhető összes tollat (soha nincs egy se, amikor szükségünk lenne rá), odalakatolta (!) a pulcsim cipzár részét a táskámhoz, valamint rendelt az Amazonon ezer darab papírt, tollakat, és egy 45-ös cipőt. A papírt, tollat még le tudtuk mondani, a cipőt basszus ki is hozták.

Ilyen háttérrel nem csoda, hogy az első reakciónk az volt, hogy felháborodtunk a hajvágáson. Z. azon volt kiakadva, hogy épp most vágta le a fodrász, én viszont azt sérelmeztem, hogy föl sem szedte a hajakat a földről! És egyetértettünk abban, hogy ez a gyerek nem fogad szót, ez így nem mehet tovább. 

Miután kiadtuk mérgünket és beküldtük a szobájába, egymásra néztünk... és elröhögtük magunkat. Majd a férjem, hogy Boni meg ne hallja, odasúgta: Szerinted is... jobb lett így, ugye? Mivel göndör a haja, egyáltalán nem látszik az összevissza vágás, és összeborzolva tényleg jobb, mert rövidebb elöl, vagyányabb.

                                                „Mama, én NEM CSINÁLTAM SEMMIT!”

 

Felfedeztem (magamnak) egy írót

Ti hogyan választjátok ki a soron következő olvasmányotokat? Az ember évtizedeken keresztül olvas, tegyük fel hetente-kéthetente egy könyvet, azaz hetente-kéthetente kell eldöntenie: mi jöjjön soron. Az irodalmi kánon klasszikusatitól eltekintve én szinte mindig ajánlás, kritikák vagy rádióműsorok alapján veszek kézbe könyvet; pont ezért rendszerint olyan regényeket, amelyek elég jól ismertek, vagy legalábbis amelyek írója benne van a köztudatban.

Először fordult elő most velem, hogy egy viszonylag ismeretlen író könyvét olvastam el, mégpedig csupán csak azért, mert tetszett a róla szóló két soros összefoglaló a Le Monde-ban. Azt írták, hogy az apaságról szól, én pedig már régóta keresek regényt konkrétan a szülőségről; mit jelent az, hogy valaki anya/apa. Nem sok ilyen könyv van. Még Esterházy sem, aki pedig olyan sokszor írt a saját anyjáról és apjáról, még ő sem választotta témául ezt a hihetetlenül fontos, jelentős és fantasztikus dolgot, ami tulajdonképpen a világ legtermészetesebb és leggyakoribb jelensége: valakinek az anyja (apja) lenni. Ki hogyan éli meg a mindennapokban ezt a hatalmas csodát, ami pont a mindennapok miatt gyakran fárasztó, időnként kiakasztó, néha egyenesen kétségbeejtő? Hogyan lehet elbeszélni ezt a hihetelenül fontos, ugyanakkor hihetelenül mindennapos dolgot? Hogy az emberből létrejön egy gondolkodó, érző, beszélő élőlény, saját vágyakkal, félelmekkel és álmokkal, és ennek a különálló embernek mi magunk teremtjük meg az első évtizedek kereteit, amiből egész életében gazdálkodik majd. Persze vannak gyönyörű részletek erről a világirodalomban, na de egy egész könyv? Pedig a gyerekkorról, a szülőkkel való viszonyról, a szerelemről, a csalódásokról, az önmagunk kereséséről, az öregedésről olyan sok regény születik. A szülőségről miért nem? 

Ráadásul, mint leelenőriztem, az író csak pár hónappal idősebb nálam, és filozófus. (Ebben az országban egyébként mindenhonnan filozófusok bukkannak elő. Itt a filozófia egy élő tudomány, olyan érdekes.) A könyv nem pontosan az volt, amit vártam (mert azt nekem magamnak kell megírnom, gondolom), de nagyon tetszett. Több ponton is találtam hasonlóságot köztem és az író között: például, ahogy írta, évekig élt a létminimum alatt, íróként, alkalmi fizukból, vidéken (akkor születtett az első fia), majd egy véletlen folytán állásajánlatot kapott, és ott találta magát Párizsban egy (azóta már nagyon sikeres folyóirat) a Philosophies Magazine főszerkesztőjeként, jól fizetett állásban, szoros időbeosztással. (Én ugyanezt a társadalmi felemelkedést éltem át egy csapásra: egyszer még csóri gyakornok voltam egy könyvkiadónál, fél évre rá már előre köszöntek a bankban, olyan jó állásom lett, bölcsész végzettségem ellenére.)

A könyv azt a 18 évet fogja át, amely alatt megszületett az öt gyereke. Rengeteg minden homályban marad, de nem zavaró, mert vagy nem tartozik a témához, vagy pedig túl személyes (tehát nem tartozik a témához). Próbáltam megválaszolni a klasszikus kérdést, azaz a francia és a magyar gyereknevelés (sőt, ezen túlmenően, a két társadalom) közötti különbség mibenlétét, amit olyan nehéz megfogni, szavakba önteni. Szerintem az iró ugyanolyan ideológiavezérelt, mint a magyar szülők; egyszer például elmondta, hogy egyik gyerekének sem adott cumit/rongyit/dudut, szóval olyan dolgot, amellyel a gyerekek elalszanak a mell és az anya hiányában, mert nehogy már ilyen helyettesítő szerrel éljenek már kiskoruktól fogva. De pl. egy vicces különbség, ami inkább csak formai, nem tartalmi: írta, hogy a felesége 17 hónapig szoptatta (kizárólagosan!) a fiukat, és hogy milyen praktikus volt ez, amikor vernisszásokra, koktélpartikra, aperókra jártak...!

A valódi különbség asszem ott van egyébként, hogy a francia szülők vállaltan kívánnak (és ezek szerint tudnak is) három-négy lovat megülni egy fenékkel: négy gyereket nevelni, karriert befutni, társadalmi életet élni, egészségesek maradni. A pasi amúgy az olasz gyerekneveléssel veti össze a franciát (a második felesége egy olyasz nő), és azt mondja, hogy a francia gyerekeket inkább az önsajnálatra, mintsem a küzdeni vágyásra nevelik a szülők (homokozóbéli konfliktusok és megoldásaik kapcsán). Fura, hogy a kétnyelvűségről semmit sem ír, kezdem már egyedül érezni magam, hogyan lehetséges, hogy a családon belüli két nyelvet és két kultúrát én ekkora problémának élem meg, míg mások meg sem említik?

Visszakanyarodva az első bekezdéshez és a címhez; fogok még ettől a pasitól olvasni, tetszik, ahogy ír, helyenként sarkos, sokszor elgondolkodtató, időnként viszont az ember tényleg legszívesebben azon nyomban kiugrana az ágyból, és rohanna szétverni az író úr pofáját, ahogy Hrabal is írja. Hiszen akkor jó egy könyv, ha hatásos, és gondolkodásra készteti az embert, nem?

Egy régi probléma megoldása, egy újnak a születése

Egy olyan pasival élek együtt, aki nem veszi ki a részét a házi munkából és nagyon rendetlen, az a levetett pólót napokig a szoba közepén tároló típus – és most nem a férjemről, hanem a fiamról beszélek! Nem is tudom, ez már nem is nevelési, hanem együttélési probléma; tapasztalatból tudom, hogy vannak emberek, akik tudnak disznóólban élni, de mi a férjemmel nem ilyenek vagyunk. Mi van, ha viszont Boni ilyen lesz?! 

Idén már többedszerre szeretnék elköltözni itthonról. Tavasszal Z. miatt (így a második hullám elején viszont nagyon szinkronba jöttünk óvintézkedésügyileg, abszolút egy hullámhosszon mozgunk, ki hitte volna), most viszont Boni akaszt ki az örökös rumlijával és a hányaveti szövegével („Mama, ha téged zavar, akkor miért nem pakolsz össze te?”).

Pasik, nők

Tegnap volt a zenesuliban a megbeszélés, hogy ki, mikor járjon órára. Ilyenkor ötven szülő próbálja összehangolni a zongoratanárnővel egymás időbeosztását (lehetetlen küldetésnek tűnik, de mindig sikerül). Észrevettem, hogy az egyik anyuka kijavította a tanárnőt, mert rossz személyes névmást használt a gyerekére, mert kislányról, nem pedig kisfiúról volt szó (vagy fordítva). A neve alapján nem lehetett megállapítani a gyerek nemét; franciában ugyanis vannak olyan utónevek, amelyeket lánynak és fiúnak egyaránt lehet adni.

Este elmeséltem ezt a sztorit a férjemnek, majd hozzátettem:

– Hát nem fura?! Mi járhat a szülők fejében, amikor ilyen nevet választanak a gyereküknek?

– Hogy érted? – kérdezett vissza

– Gondolj bele. Direkt kétértelmű nevet választottak. Szerintem nem ismerik el, hogy az emberiséget hímnemű és nőnemű egyedekre lehet, sőt, kell! felosztani. Gondolom úgy vélik, hogy ez az ősi  dichotómia elavult. Azzal hogy uniszex nevet választottak, elutasítani gondolják a társadalmi konvenciók diktatúráját. Mert figyelj ide, ha ez a név lehet női és lehet férfi is, az azt jelenti, hogy egy valójában ez egy semleges, nemtelen név. Ebből meg egyenesen következik az, hogy ezek a szülők azt szeretnék, a gyerekük később saját maga válassza meg a társadalmi, sőt, akár a biológiai nemét. Nem akarják eleve determinálni nemi identitását egy férfi vagy női névvel. Talán még az inkluzív írást* is használják.

– Nem tudom... – válaszolta a férjem – Nem lehet, hogy egyszerűen tetszett nekik ez a név??

(Pont aznap reggel olvastam egy statisztikát arról, hogy az EU-ban a férfiak boldogabbak, mint a nők. Nem meglepő. Ha minden nő mindent annyira agyonbonyolít, mint én!)

* Écrirure inclusive, amikor a nyelvhasználók széles skálán terjedő fortélyokkal próbálják megkerülni a nem jelölését egy szövegben, az ún. nemi alapú diszkrimináció visszaszorítására hivatkozva.

Az aggodalom és a remény

Múlt héten azt hittük, hogy Boni esetleg elkapta a koronavírust. Az egész sztoriból két mozzanatot emelnék ki: először is azt, hogy mennyire nem tudtam az egészről írni (és milyen örömmel jutott eszembe a legutolsó posz témája), mennyire elhessegettem azokat a kérdéseket, amelyek Boni hogylétére irányultak. Úgy tettem, mint ha a hit, mely szerint egyszerű nátháról van szó, megvédene minket attól, hogy koronavírus legyen; még egymás között sem nagyon emlegettük fel a Covidot.

Amúgy teljesen klasszikus, jól ismert éveleji betegség volt, amely során viszont sokszor felmerült a megfázás kifejezés is, ugyanis úgy a férjem, mint a mamám mindenfajta tudományos érvelés dacára azt állítja, hogy a hidegtől (kimelegedett! majd lehűlt!) meg lehet betegedni. Franciául ráadásul úgy mondják „elkapni a hideget”, ugyanúgy, ahogy a vírust is elkapjuk. Végső érvük (nem tudok egy picit nem igazat adni nekik..) az volt, hogy az emberek mégis csak rossz időben betegszenek meg és kapják el a forróhideget. Na mindegy, ma már nem azokat az időket éljük, amikor Z. megkönnyebbülve kommentálja a gyerekorvos diagnózisát, hogy ez csak egy vírus. Mert melyik, ugye.

Szóval Boni csütörtök reggel erős torokfájásra ébredt, délben fölszökött a láza, vissza sem vittük a suliba. Délután elalud ülve a kanapén (szemben ütvefúróval tarkított felújítás zajlik). Mi még aznap telefonáltunk a suliba, és megkérdeztük, mehetek-e a délutáni szülői értekezletre (kolléganőm kommentje: miért, nálatok IRL értekezlet van??). A szülőin elmondták, hogy egyetlen gyerek sem mehet iskolába a ismert tünetekkel (erről kimerítő listát kaptunk), de akkor sem, ha valaki más a családban ilyen tüneteket produkál. Itt több szülő is felháborodott, mondván, hogy náluk az év minden szakaszában van olyan gyerek, akinek folyik az orra, akkor ezt ők hogy oldják meg? Zárójel bezárva, nekem úgy tűnt, pár hét múlva csökkentett vagy online tanítás lesz, kár, mert szimpi az új tanítónő, szép az új osztályterem és a gyerekmegkeveréses módszer továbbra is bravúros francia megoldásnak tetszik.

Pénteken a gyerekorvos megvizsgálta Bonit, és azt mondta, csak abban az esetben kell tesztelni, ha rosszabbul lesz. Vasárnap reggelre múlt el a láz, addig éltünk egy nagyon fura, kettős állapotban; Z., aki hónapok óta ettől tart, ezt vizionálja, erről beszél (és erről hallgat), karantént hirdetett, derűsen, proaktívan, fegyelmezetten. Ránk illett teljesen az a mondás, amit állítólag a koncentrációs tábor kapujában hangzott el: eddig aggódtunk, mostantól viszont reménykedhetünk. Elgondolni, hogy a koronavírus már itt van a lakásunkban, vagy ami még valószínűbb, a szervezetünkben, tulajdonképpen nem volt annyira borzasztó (vagy legalább is nem volt rosszabb), mint amennyire borzasztó például egy maszknélküli beszélgetésbe bonyolódni játszótéri anyukával, és utána napokig azon őrlődni, hogy most elkaptuk-e. Világos, egyértelmű stratégiánk volt: lázat mérni, várni, senkivel sem találkozni. Mást nem tehettünk.

Emlékek

Emlészem, mi volt a legkorábbi gyerekkori emlékem; az emlékezésre emlékszem, azaz arra, hogy 10 éves kor körül még nem felejtettem el, akkor még világosan élt bennem annak az emléke, hogy egy nyári reggel kimászom az ágyból a nagymamám „tisztaszobájában”, és odafutok a rácsos ágyhoz, ahol a húgom fekszik. Gyerekként még rémlett a rácsok hűvössége, ahogy az arcomat odaszorítom. Ma már csak azt tudom, hogy ez volt a legkorábbi gyerekkori emlékem (húgom lehetett egyéves, én tehát három), konkrét emlékeim már nincsenek.

Időnként próbálom kipuhatolni, hogy Boni mire emlékszik kisebb korából. Figyelem, hogy mit mond, néha kérdezem is, hagyom beszélni. Az kijelenthető, és nem is igen meglepő, hogy Boninak semmi konkrét emléke sincs sem a születéséről, sem arról, hogy szoptattam (14 hónapig). Tudja, hogy pelenkát hordott, de ez a tudás is inkább elméleti (minden kisbaba hord pelenkát, plusz nekünk egy sarokban még mindig megvan a pelenkázó), mert amikor nemrég megkérdeztem, hogy nem volt-e rossz pisis pelenkával jönni-menni, azt már nem értette. El kellett magyaráznom, hogy a szülők nem mindig cserélik ki a pelust pisi után rögtön.

Aztán néha azt érzem, szeretne nekem valami érdekességgel előrukkolni; a múltkor például azt állította, hogy emlékszik, a botanikus kertben tanult meg járni, ami nem igaz. Emlékszik talán arra, hogy volt olyan idő, hogy még nem járt biztonságosan, és már itt laktunk? Nem tudom. Tény, hogy nem tudja megfogalmazni, milyen érzés volt járni tanulni. Tudod, hogy volt olyan is, hogy még nem tudtál beszélni? – kérdeztem legutóbb. Olyan kíváncsi vagyok, hogyan élte meg azokat a (hoooooosszú) éveket, amikor csak találgattuk, és gyakran hibásan, hogy mit akar mondani. És milyen gyakran gurult dühbe ilyenkor!

Azt is jó lenne még megtuni, mielőtt még végleg elfelejti, milyen volt kétévesen a bölcsibe becsöppennie. Úgy tűnik, se a bölcsire, se a kiscsoportra nem emlékszik, vagy a halvány emlékképeit nem tudja összerakni, megfogalmazni. A szobája ajtaján ki van rakva egy alkotás, amit bölcsiben csináltak anyák napjára, tehát 2,5 éves volt: a két tenyere van rajta. Állítja, hogy emlékszik, ahogy a fehér festékbe kellett mártania mindkét kezét. De vajon nem azért emlékszik-e erre, mert az elkészült képet nap mint nap látja? Mint ahogy sokkal nagyon eséllyel emlékezünk azokra a dolgokra, amelyekről fénykép készült?

A legkorábbi, valóban hiteles emléke egy rossz sztori, és emlékszem, pár éve, amikor fölemlegette, csodálkoztam, hogy emlkészik még erre az esetre. Bölcsis lehetett, tehát 2–3 éves. Erről nem készült fénykép, úgyhogy ez sem torzíthatja az emlékeit. Beteg volt, ő már érezte, mi még nem tudtuk. Elkészítettem neki a célkafőzeléket, sok hagymával, krumplival, krémsajttal, sült célkával. Azután elmentem uszodába, és mikor hazajöttem, beültettem az etetőszékébe (nagyon sokáig evett abban, talán még kiscsoportban is). Akkortájt kezdett válogatós lenni, ami nagyon frusztrált mindenkit, mert kétéves koráig bármit megevett, amit elé tettünk. A céklafőzit sem akarta megenni, de én türelemmel, meggyőződéssel és kicsit szigorúan mind belapátoltam a szájába. Szegény gyerek, alig fejezte be, elkezdett öklendezni. Gyorsan kikapcsoltan a szíjat, és rohantam vele a fürdőszobába, és épp idejében érkeztünk, mindent a zuhanyzóba hányt. Mind később kiderült, valami vírust kapott el a bölcsiben, mi is sorra kerültünk.

Ő ebből jól emlékszik például arra, hogy én nem voltam otthon, majd hazajöttem és beleerőszakoltam a kaját. Emlékszik a futásunkra a fürdőszobáig. De főleg: azóta soha nem volt hajlandó célkát enni. Talán ez az egyedüli kaja, amit még unszolásra sem kóstol meg, amelyhez nagyon konkrét és éles emlékei tapadnak, mondhatjuk úgy, hogy a viszonyuk egy jó időre megváltozott (kíváncsi vagyok, mikor gyűri le az ellenszenvét és lesz gusztusa megkóstolni).

Imposztorszindrómáinkról

Van egy kolláganőm, az első jelzők egyike, ami róla spontán eszembe jut az az, hogy okos. Művelt is, de főleg: vág az esze. Az a típus, aki már a kérdés első felének hallatán megadja a helyes választ (míg másoknak a kérdést magát is el kell magyaráznom). Érti a szóvicceket, az iróniát, intelligens humora van, rögtön kapcsol, ha témát vált a társalgás, nem hangoztat elkapkodottan sarkos véleményeket, átlátja a különböző nézőpontokat. Ehhez pluszban még jól (szabatosan, lendületesen, pontosan) fordít is!

Van pl. egy olyan tulajdonsága, hogy egyetlen szóval vagy szókapcsolattal összefoglal komplex eseményeket vagy jellemez embereket. Annyira praktikus tudomány, én gyakran csak keresem a szavakat, és ezért a hangsúllyal, mimikával vagy gesztusokkal pótolom a mondanivalómat.

És ugyanez a lány az, aki szomorúan meséli, hogy neki nincs ehhez a munkához elég esze, mert úgy érzi, túl lassú a felfogása, gyötrelmesen megy neki a munka, nem tud koncentrálni, képtelen többfelé figyelni, nem jutnak eszébe értelmes gondolatok és túl bonyolult számára az IT-környezet.

Azaz egy általam intelligensnek és kompetensnek gondolt személy saját magáról azt állítja, hogy buta. Viszont ha okos (szerintem), akkor nem mondhat hülyeséget, tehát tényleg buta.

De ha ő buta, akkor én, aki őt okosnak gondolom, mi vagyok?? E gondolatmenet feloldható, nem úgy, mint a Pista azt mondja, hogy hazudik, de nem hazudik, tehát hazudik. Ez nem paradoxon, hanem ékes bizonyítéka annak, hogy én egy tyúkeszű nőszemély vagyok, az ostobánál is ostobább! Szólnom kellene neki, hogy ne ekézze magát előttem, mert az olyan, mintha engem szólna le...

Politikai korrektség vs. sajtószabadság

Két friss hír a francia közéletből:

1) Újra kiadták franciául Agatha Christie Tíz kicsi néger c. regényét, mert a problémás szó (negre) 74 előfordulását mind kigyomlálták a fordításból. Nem tudom, mivel helyettesítették, lényeg, hogy a néger már nem szerepel benne.

Ennek az a nyilvánvaló oka, hogy franciául még annyira sem lehet leírni ma már ezt a szót, mint magyarul. Tényleg baromi sértő, szinte egyenlő egy rasszista kijelentéssel. Na de ez a regény 1939-ben született, és gondolom pár év múlva fordították le franciára – akkor még hátsó szándék nélkül le lehetett írni, és nem hiszem, hogy Agatha Christie különösebben rasszista lett volna. Nagyon mondvacsinált problémának tűnik ez a picike szócska, ami kotextusba helyezbe szerintem nem sértő – na nem mintha megkérdeztem volna erről szinesbőrűeket. De ha elkezdjük átírni az irodalmat, mi marad belőle? A 18–19 sz. irodalma, az akkori világot tükrözvén, tele van nő-, idegen- és zsidógyűlölettel. Nem gondolhatja senki komolyan, hogy ezeket a sorokat most mind átírjuk!

2) Újra közzétették a Mohamed-karikatúrákat a Charile Hebdo c. lapban annak apropójából, hogy elkezdődött a terroristák tárgyalása. (Emlékeztetőül: miután a lap először közzétette a 12 karikatúrát, 2015-ben radikális iszlamisták megtámadták a szerkesztőséget és agyonlőttek 12 embert)

Ezzel kapcsolatban már nem vagyok ennyire biztos magamban... értem én, hogy azért jelentették meg újra a rajzokat, hogy megmutassák: terrorral nem lehet uralkodni. Csodálom a bátorságukat is, hogy ki mernek állni az elveik mellett, az életüket kockáztatva (én nem merném). Tulajdonképpen az első közzétételt nem értem... mire volt jó?  Mire jó provokálni, vagy akár csak: megbántani egymilliárd embert? Persze ahogy az előbb írtam: nem kérdeztem meg erről muzulmánok véleményét, lehet hogy nem is voltak olyan bántóak azok a rajzok, vagy lehet hogy csak a radikalizálódott muzulmánok számára volt bántó (megnéztem őket; szerintem nem viccesek, de dánul van egy csomó felirat).

Mindenesetre – noha eléggé felkészületlen vagyok mindkét témából, ahogy írtam is – szerintem ez a két dolog, amely mégiscsak a francia kiadói világban esett meg, szinte egy időben, ellentétben állnak egymással. A szándékot látom teljesen ellentétesnek a két esetben. Az első esetben túlzott óvatoskodással, feleslegesnek tűnő aggodalommal radiroznak ki egy szót, azzal a felkiáltással, hogy esetleg bánthat egy kisebbséget, míg a másik esetben pont az a céljuk, hogy megbántsanak egy másik kissebbséget. Ha a néger szótól meg kellett válni (egy nyolcvan éve írodott könyvben), akkor a Mohamed-karikatúrák miért jelenhetnek meg már másodszorra?

Képelemzés

Ezt a képet a héten fotóztam, miután reggel elkísértem Bonit az iskolába (most kezdi a második osztályt):

 

 

 

 Erről a képről annyi mondanivalóm van, hogy az könnyen megtölthet egy egyész posztot. A képen az látható, ahogyan az alsósok, kb. kétszáz gyerek gyülekezik az udvaron, miután a szülők a kapuig kísérték őket. Egy tízperces játszás után felsorakoznak (ezt fotóztam le) és ki-ki a tanítónőjével fölvonul az osztályába.

 

Az első döbbenetem nem is a tömeg; pontosabban, de: a tömeg, viszont ANNAK FÉNYÉBEN, ami ebben az országban hetek óta megy. Itt nem lehet úgy rádiót bekapcsolni, hírportált megnyitni, hogy ne az oktatási miniszter szóljon belőle, és ne éppen azt vitassák meg, hogy kell-e és kinek maszkot hordani, és ki fizesse azokat a maszkokat. Magyarán, az iskola és a járvány közötti kapcsolat maximálisan a terítéken van, a téma aktuális, senki sem söpörte még le a napirendről azzal a felkiáltással, hogy a gyerekek között kevesebb a pozitív, és hogy a gyerekek megússzák egy náthával. Úgyhogy nem értem, ha Párizsban ennyire időszerű a téma, ha ilyen komolyan veszik annak a lehetőségét, hogy egy-egy iskola gócpont lehet, akkor egy vidéki iskolában hogyan és miért szervezik úgy a reggeleket, hogy a gyerekek egymás hegyén-hátán sorakozzanak? Az első héten amúgy semmiféle infót nem kaptunk a suliból se a megelőzésről, se arról, hogy mikor tartsuk otthon a gyereket, semmit.

Mindez azért is fura, mert itt júniusban, amikor két hétre kinyitott az iskola, teljesen más volt a hozzáállás: az egyes osztályok nem keresztezhették egymást, reggelente és esténként külön-külön idősávok voltak a szülőknek, a gyerekek nem hozhatták haza az iskolatáskát, és az osztályteremben betartatták velük az egyméteres távolságot (kérdés, hogy milyen sikerességi rátával). Szóval akkor, amikor már az egész társadalom múlt időben beszélt a járványról (május-június), szigorúbb óvintézkedések voltak érvényben, mint ma, amikor egyesek már a második hullámról beszélnek (ebben sincs konszenzus, megőrülök).

 

Én nem tudok róla, hogy a két időpont között gyökeres változás állt volna be a tudományos közvéleményben arról, hogy milyen szerepet játszanak a gyerekeknek a vírus terjesztésében. A legfrissebb hivatalos infó szerint (aug. 17.) nem lehet pontosan tudni, hogy a tünetmentes gyerekek mennyire fertőznek, viszont a beteg (tehát tüneteket produkáló) gyerekek ugyanolyan mértékben fertőznek, mint a felnőttek (infó innen). Nem túl megnyugtató ez egy olyan családnak, ahol BIZONYOS tagok még a bankkártyát is lefertőtlenítik használat után.

A képen egyébként látszik egy maszkos kislány is, és noha 11 éves kor alatt nem kötelező, ő is, és a tesója is (plusz a két szülő) MINDIG, MINDENHOL maszkban van. Tegnap a kicsit jól megfigyeltem a játszótéren, végig rajta volt, úgy homokozott, ugrált stb. Lenyűgöz ennek a családnak a következetessége és fegyelmezettsége (és az általuk képviselt egységfront), bár olyan mértékű rettegést (vagy konkrét egészségügyi problémát? az apuka 150 kiló, az anyuka most vágatta le tüsire a haját) sejtek mögötte, ami még talán számomra is ismeretlen.

Végezetül pedig látszik a képen Bonikám, amint a nagy kavarodás kellős közepén feszülten figyel, hogy felismerje az osztályát és a tanítónőt. A szívem megszakad, amikor azt látom, hogy mennyire nehezek neki ezek az ismeretlen helyzetek. Nem győzöm azt gondolni – remélhetőleg tévesen –, hogy boldogabbak azok az emberek, akik nem félnek a szociális interakcióktól.

(Ami nincs rajta a képen: ELKÉPESZTŐ számú gyerek lett szemüveges!)

Negatív érzések

A szimbiózisban töltött első pár (mondjuk három) nyugis év után jött a korszak, ami már nehezebb volt, és amikor Bonival vállvetve küzdöttünk a külső elvárásokkal, leginkább az ovis követelményekkel. Sziklaszilárdan hittem magunkban, és a lehetőségekhez mérten elfogadtam, hogy Boni máshogy viselkedik, mint a legtöbb gyerek. Együtt próbáltunk megoldást találni a problémákra, de főleg: utasítottunk vissza minden olyan ötletet, amelyet a környezetünk jónak látott tanácsolni nekünk.

Az elmúlt évben viszont bekúszott két újabb, eddig teljesen ismertelen érzés is az anyai repertoáromba, ki gondolta volna: az egyik, amikor Boni idegesít, a másik, amikor baromira mérges vagyok rá. Ha elnézem a pár éve készült képeket róla hihetetlennek tűnik, hogy erre a cuki gyerekre ma már olyan dühös tudok lenni, hogy előfordult: Z. ösztökélése, Boni könyörgése és mindenfajta józan ész ellenére sem mentem be este jóéjt puszit adni neki.

Igaz, Boni nem egy ún. „szerencsés” természet, na meg ugye gyerekcentrikus világban élünk, nagyon sok mindent Boni igényei alá rendelünk. Továbbá nagyon el voltunk kényeztetve vele eddig, a dackorszakot például meg sem éreztük, máig nem tudom, mi az a terrible two – van, akinek problémaforrás egy hisziző kétéves, akinek a figyelmét bármivel le lehet kötni? Ma már előfordul, hogy Boni valamire határozottan és kategorikusan azt mondja, hogy Nem! de nem ám meggyőződésből vagy érdekből, hanem kizárólag abból a célból, hogy túlfeszítse a húrt. Na és ilyenkor teljesen eszköztelenek vagyunk: a büntetést leszarja, verni nem verjünk (Még! -teszi hozzá eltökélten a kétségbeesette apja), megfélemlíteni sem szeretnénk, ő meg csak röhögve figyel, hogy mi lesz a reakciónk. Sajnos ilyenkor már türelmetlenek vagyunk, fenyegetőzünk, ami viszont oda vezet, hogy Boni még zaklatottabbá, még kezelhetetlenebbé, még szemtelenebbé válik.

Z. elkeseredésében már kért (és kapott) időpontot a gyerekorvostól, hogy megkérdezze tőle, nem hiperaktív-e a gyerekünk. Mondjuk én sejtettem, hogy nem az, sőt, a legtöbb reakcióját előre borítékolni tudnám: kiabálásra kiabálással és rohangálással reagál, türelmetlnséget türelmetlenséggel viszonoz, ha valami bántja, agresszív lesz, jókedvében és zavarában viszont idétlen vicceket mesél (és rohangál). Azt is tudom, hogy a konfliktusokat úgy kellene kezelni, hogy nem hagyjuk odáig fajulni a dolgokat, hogy Boni pökhendien kijelenhesse: Nem! Ha lenne annyi türelmünk (nincs), hogy csírájában elfolytsuk az ilyen kezdeményezéseket, ha nem lennénk néha annyira fáradtak, hogy nem alkalmaznánk a felszólítás és a zsarolás eszközeit, ráadásul fejhangon rikácsolva (továbbá: a papolás és hegyi beszéd fabatkát sem ér), akkor kevesebbszer fordulnának elő olyan helyzetek, amikor Boni idegesítene vagy mérges lennék rá.

Egy szó, mint száz, én nagyon vártam már a sulikezdést – ettől meg rendesen lelkiismeret-furdalásom volt. Ezt az érzést is csak pár éve ismerem.