Honnan tudom, hogy van tájékozódási képességem?

Hát onnan, hogy a férjemnek nincs, és így a tökéletes összehasonlítási alap végtelen horizontja nyílik meg előttem.

Én például eltalálok térkép alapján A-ból B-be, illetve A-ból C-be, és ezek után, ha nem túl nagy a távolság, térkép nélkül is viszonylag könnyen eljutok B-ből C-be.

Vagy: egy lakásban, ha egy bizonyos külső pont (mondjuk a pékség, a szomszédos kereszteződés stb.) felé akarok mutatni, általában ösztönösen eltalálom a helyes irányt.

Valamint: ha nem a megszokott hely felől érkezem egy amúgy ismerős utcába, automatikusan tudom, jobbra vagy balra kell-e fordulnom, hogy megtaláljam a keresett boltot.

Régóta figyelem, hogyan intézi ugyanezeket a dolgokat a férjem. Az az érdekes, hogy a mindennapokban szinte hasonlóan teljesít, ahogy egy normális ember, tehát nem (gyakran) téved el, (majdnem) mindent megtalál, talán egy kicsit több idejébe telik mindez, de még az időveszteség sem jelentős. Mert én sem vagyok egy nagyágyú (girbegurba utcákban én is könnyen összezavarodom, a térképet irányba forgatom, és a Google nekem sem nagy segítség), na de Z-hez képest tényleg jó a térbeli tájékozódási képességem: ösztönből, automatikusan, nem is igazán odafigyelve tájékozódom, és általában bejön a számításom.

Z. ellenben dolgokat memorizál. Fejben tartja pl., hogy hányadik kereszteződésnél kell balra fordulni, hogy milyen színű a ház, amely mellett el kell menni. Van, hogy le is írja . Nagyon szívesen kér járókelőktől útbaigazítást, akár többtől is, mert elmondás alapján (hányadik kereszteződés, milyen színű ház...) hamarabb odatalál, mintha a saját agyi összeköttetéseire bízná magát. (Én utálok kérdezősködni, mert meggyőződésem, hogy egyedül is odatalálok). Z. gyakran a napot is nézi, hogy legalább az égtájakat be tudja lőni. Míg én belülről érzem (általában helyesen) hogy merre kell menni, ő külső segítségekbe kapaszkodik, mintha pótolni szeretné a hiányzó készségeit. És meg is tanult elég jól navigálni, akár egy félkarú vagy félszemű ember, aki a hiányzó testrészét egyéb módon kompenzálja.

Persze néha az őrületbe kerget, mert egy normális embernek hi-he-tet-len ez a tájékozódási módszer. Mert ha nem figyel oda, őrületes baromságokat csinál: pl. rossz ajtón akar kimenni egy ismeretlen üzletből vagy beszéd közben az utca helyett az udvar felé mutogat (holott az utcáról van szó). Ha nem ismerném a hendikeppjét tuti azt gondolnám, direkt csinálja! Nem igaz, hogy valaki nem tudja megtalálni a rövidebb útvonalat egy olyan helyszínen, ahol már kétszer járt!

Képzelhetitek, mekkora segítség volt neki, amikor megjelentek az első GPS-ek az autókban. Azóta is egészen különleges viszonyt ápol ezekkel a navigációs rendszerekkel; szentírásnak veszi őket és képes dühbe gurulni, ha rossz helyre vezette a GPS, teljesen úgy, mintha egy hús-vér ember adott volna hibás infót.

Amikor egyszer a másfél éves Boni mutatta meg az apjának, hogy melyik út vezet a csúszdától a kútig, akkor megnyugodtam: ha Boni nem lesz is kiváló tájékozódó, de az már biztos, hogy normális lesz. Szerencsére nem hiányzik belőle az, ami az apjából kimaradt.

Le tudja rajzolni például, hová dugtuk egyszer a koszos labdát, amit nem akartunk fölvinni a házba (Z. pedig ez alapján meg tudja találni!)

Tegnap egy költő sírját

(Csukás István)

Tegnap egy költő sírját koszorúztuk,
utána sétáltunk egyet a gyönyörű temetőben,
meglátogattunk egy írót a gesztenyefa alatt,
majd egy másik költőt, majd valami furcsa
etikett kényszerére felkerestünk minden
ismerőst, habár mindegyiknél csak pár
percig voltunk, mégis későre járt, s töprengve
álltunk a kapuban: érdemes-e hazamenni?

1985

Tömegturizmus

Ha az ember egyszerűen csak egy hét természetre vágyik februárban - arra, hogy a nap nagy részét a szabadban töltse, esetleg a hegyek között, havas vidéken, ahol még egy kicsit szánkózni és síelni is tud, esténként pedig alpesi vendéglőben költi el a helyi specialitásokból álló estebédjét - akkor arra vágyik, amire a franciák 90%-a. És ha mindezt gyerekkel, ergo a téli szünetben szeretné megtenni, akkor ennek a neve: tömegturizmus. Megvolt minden, amit szerettünk volna (hó, szánkó, síelés, hóember, jó levegő, havas hegycsúcsok, igaz jópár fokkal magasabb hőmérséklet, mint amire számítottunk), de millió más emberrel csináltuk ugyanezt: kezdve az odaúttól, a kis alpesi falun keresztül, ahol a szállásunk volt, a sífelvonókig bezárólag mindenhol rengeteg, de tényleg rengeteg emberrel voltunk kénytelenek osztozni az élményeken. A helyi éttermekben (már amikor volt szabad hely!) a felszolgálók nem  tudtak útbaigazítani minket, mert csak a szezonra jöttek ide dolgozni, nem is ismerik a helyet. Ezen a héten CSAK ebben a faluban 400 síoktató dolgozott. Parkolót találni isteni szerencsével lehetett. Az utcán több angol szót hallottunk, mint franciát!

Úgyhogy ha valamit visszasírok a gyerek elötti életemből, az a főszezonon kívüli utazás. És annyira sajnálom, hogy Boninak csak ezt a túlnépesedett, idegenforgalmilag agyonhajszolt, természetellenes Franciaországot tudom megmutatni, és még jó ideig nem fogja látni a szeptemberi korzikai strandokat, vagy a júniusi Nizzát, de nem fog üres sípályán sem lecsúszni.

És innen a bakancslistám legelső, friss tétele: szeretnék még egyszer valamikor úgy elutazni a francia Alpokba, hogy ne legyenek sokan. Mondjuk január harmadik hetében, akkor talán semmelyik európai országban nincs iskolai szünet. És akkor a következőt csinálnám (akár egyedül mennék, akár nem): dèlelőtt egy síoktatóval tökéletesíteném a sítudásomat, a saját ritmusomban, délután pedig lecsusszannék az összes pályán, szép sorban, de úgy, hogy soha ne kelljen félnem attól, hogy valaki hátulról belémjön, és hogy soha ne kelljen sorbaállnom a felvonónál.

De hogy mennyire kétszínű az ember (én!), és mindenből a legjobbat akarja magának, azaz a nyugalmat is, az autentikusat is, és a kellemes infrastruktúrát is szeretné EGYSZERRE: volt a tömegturizmusnak egy olyan vetülete, amely totális lázba hozott, ez pedig a fotószolgálat. Most találkoztam először a jelenséggel, pedig minr megtudtam, régi mint az országút. Fényképészek járták a pályákat, és szólították le az embereket, nem szeretnének-e fényképet magukról. Z. hesegette őket, mint a legyeket. Én viszont az a bazári majom vagyok, aki boldogan pózol, mosolyog, sőt, örömmel elveszi a fotós névjegykártyáját, majd másnap, harmadnap is fölhívja, hogy mikor tudnánk összefutni egy-egy újabb képre! Így lett (baromi drágán) (de minden pénzt megér) három vállalható fényképem rólam és Boniról - annyira örülök, olyan régóta szerettem volna már. (A legutóbbi, szintén profi képek több mint két éve készültek rólunk)

Még két napot töltünk a sógornőméknél, aztán megyünk haza, talán kevesebb lesz a dugó hétfőn. Ez az a hétvége egyébként, amikor mind a három zónának iskolai szünete van - Franciaországot három különböző zónára osztották, eltolt iskolai szünetekkel, nehogy mindenki egyidőben induljon útnak. Ahogy a mai hírekben is mondták: a síszünetért meg kell szenvedni, hatalmas forgalom nélkûl senki sem ússza meg.

A klasszikus kérdés

Az e héten kezdődő síszünet apropójából elutaztunk a hegyekbe. Az eddig eltelt három napban megfogalmazódott bennem két válasz két olyan kérdésre, amelyet már többször, több helyen feltettek nekem (és amelyre eddig soha nem tudtam mit mondani), azaz hogy mit sírok vissza a gyerek előtti életemből, és hogy mi van a bakancslistámon. Mindkét kérdésre kifejtős válasz fogok adni! Folyt köv.

A klasszikus vakációs dilemmát viszont még mindig nem oldottuk meg: hülyeség-e, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is célravezető-e, ha az ember egynapi autóút után, a drága szálláson, a jó hegyi levegőn EGÉSZ NAP A SZOBÁBAN KÁRTYÁZIK  a gyerekkel?! Azaz azt teszi, amit egy sima februári hétvégén csinálna... otthon. Drága szállás és egynapi dugó nélkül. De hát mit csináljanak a szülők, ha pont mostanra fáradtak el, és a gyerek is nyaggatja  őket a kártyával?

(Elmennek szánkózni, síelni és hóembert építeni. És közben alig várják az esti kártyacsatát)

Mire való az általános iskola első osztálya?

1) Az iskola intézményének megszerettetésére, sikerélmények szerzésére

Ha valakinek a világon jó tesz az intézményesített, kissé poroszos stílusú, sok szabállyal teletűzdelt francia első osztály, akkor az Boni. Neki szüksége van egyrészt az állandóságra (hiszen tök sok idő, míg megszokja az embereket, helyzeteket), másrészt a szigorú keretekre (bizonyos dolgokat csak parancsszóra tesz meg), és arra, hogy mindenki egyenlő elbánásban részesüljön (tehát ő se húzhassa ki magát a feladatok alól, pl. versmondás az osztály előtt). Nyilván van (rengeteg) hibája az oktatási rendszernek, a tanítónőnek stb. de amíg Boni az egészet úgy ahogy van, szereti, szívesen jár, akkor csak nem lehet olyan nagy baj az iskolával.

Amit a tanítónő mond, az maga az oltári szentség; amióta pl. szólt nekik, hogy 30 mp-ig kell kezet mosni, azóta nem kell Boninak könyörögnünk, hogy járuljon a csaphoz és kegyeskedjen megmosni a kezét. (Ezen felbuzdulva megkértem a tanítónőt, hogy beszéljen már nekik a köszönés fontosságáról, Boni ugyanis még mindig bojkottálja a köszönést).

Mióta rájött, hogy a legjobbak közé tartozik, még az önbizalma is megnőtt – neki, aki nyáron még azért könyörgött, hogy tanítsam meg olvasni, mert szerinte nem fog sikerülni neki az iskolában!  Szóval ebből a szempontból egy 10-es skálán maximumot adok az első osztálynak.

2) Tanulni megtanulni

Szerintem ennek az alapvető készségnek a szempontból is elég jól teljesít az iskola: átláthatóak a követelmények, mindig van házi feladat (általában pénteken tudjuk meg őket, a következő hét egyes napjaira lebontva). A múzeumban, moziban stb. látott-hallott dolgokat később átbeszélik, nem felejtődik el. Van rendszer a tanulásban, egymásra épülnek az anyagok, az olvasmányok. Bár most, hogy Boni megkapta a féléves bizit, és kérte, hogy olvassam föl neki hangosan az ódákat, amelyeket a tanítónő zengett róla, majd pökkhendin kijelentette, hogy naná, hogy ő az egyik legjobb, akor azért fölhúztam a szemöldökömet. Fontos lenne, hogy megértse: ez egyáltalán nem biztosan lesz mindig így. Első osztályban jól teljesíteni nem nagy kunszt. Majd akkor legyen ilyen nagyképű, ha súlyos erőfeszítések árán éri el ugyanezt az eredményt! Szóval emiatt nem adok maximumot az iskolának, csak 8-at.

3) Konkrét tudás elsajátítása

Ez a francia módi egyértelműen a felzárkóztatásra, nem pedig a tehetséggondozásra helyezi a hangsúlyt. Boni lazán meg tudna tanulni kétszer ennyi anyagot is. De végül is, nem bánom, elég az, ha év végére megtanulja az alapvető dolgokat, senkiből nem lesz vegyészmérnök vagy társasági jogász már az alsó tagozatban – ráér később is, nem? (Feltéve, hogy az első és a második pont szerinti szempontok teljesülnek) Amúgy pedig elképesztő idő megy el a helyesírásra.

Azt viszont nagyon sajnálom, hogy a hangszeren játszás és a jó színvonalú idegennyelv oktatás nem kötelező, mert ezzel pont olyan tudást és készségeket tudnának elsajátítani, amelyre később már nem lesz lehetőségük (ellentétben a vegyészmérnökök és társasági jogászok tudásával, ami később is megszerezhető). Szerencsére az úszástanulás benne van a programban, most kezdik márciusban. Ez Boninak külön jó lesz, mert nagyon szereti az uszodát, viszont még soha nem engedte, hogy úszásórára egyénileg beirassam (ahogy semmilyen más különórára sem akart még soha járni). Úgyhogy 10-ből 5 pont.


4) Nemzethez tartozás

Nekünk ez azért olyan fontos, mert egyrészt Boni itthoni világa eléggé olyan, mint egy kis Magyarország, másrészt pedig nagyon nem szeretném, hogy Bonikám amolyan országok között lebegő, gyökértelen kozmopolita legyen (mint amilyeneket látok azért a közvetlen környezetemben, és általában ezek problémás esetek). Vártam már, hogy kiütközzön benne a gall vér is – jól sikerült, partiotizmus szempontjából az iskola 9/10 pontot kapott. Francia történelem, a városunk története, a köztársasági mottó: ezeket mind-mind érintették az első félévben. Azért nem adtam 10 pontot, mert sajnálom, hogy a kötelezően megtanulandó versek nem egységeseg az országban – milyen jó már, hogy egy velem egykorú magyar bármikor be tudja fejezni azt a mondatot, hogy Ej mi a kő...!



Ezek persze csak a mi, saját szempontjaink egy átlagos gyerekre szabva, akinek inkább magatartás-, minstem tanulmányi problémái vannak. Egy csomó minden másra nem alkalmas ez a suli, pl. életreszóló barátságok kötésére, de nincs például egyénre szabott tanmenet, különleges figyelem sem.

Mások titkai, és a jóértesültség ára

Valami lehet az ábrázatomban – talán annak visszatükröződése, hogy megbízható vagyok és tudom tartani a számat – ami miatt különböző emberek egyre-másra mindennemű titkokat bíznak rám. Munkahelyi pletykák, korai terhesség, vetélés, megcsalás, sőt, egyszer egy barátnőm azt is elárulta, hogy az unokatestvérének a legkisebb fia nem a férjétől van...!

De nem csak az őszinteség látszódhat rajtam, valószínűleg az is ki van írva az arcomra, hogy baromi kíváncsi is vagyok – egészen addig, amíg el nem mondják azt a bizonyos hétpecsétes titkot. Utána már bánom az egészet, nem is kellett volna megtudnom semmit. Ahhoz fogható érzés ez, mint amikor valaki fogyókúrázik, és egészen addig élvezi a csokitorta zabálását, amíg az utolsó morzsáig be nem falta – utána már szánja-bánja a dolgot, legszívesebben visszacsinálná.

A múltkor is gyanútlanul mentem végig a folyosón, le a kávézóba, amikor is találkoztam egy rég nem látott kolléganőmmel. Az első öt percben („Hellóó, hogy vaaaagy”) kiderült, hogy nincs jól, mert valamiféle munkahelyi zűrbe keveredett, amiről nem mondhat semmit. De persze ha tudok titkot tartani... valószínűleg ekkor ült ki az arcomra az a bizonyos „megbízható barátnő” ábrázat, és hallottam magamat hangosan tiltakozni, hogy de, basszus, én aztán nem mondok tovább senkinek semmit, nyugodtan öntse csak ki a lelkét!

És további öt perc múlva már mindent tudtam. Annyira nem volt azért izgi, amennyire nehézzé vált utána a dolgom. Mert tényleg nem mondok senkinek semmit, mindaddig, amíg erre az utasításra emlékszem. Egy-két év múlva már a fene sem emlékszik arra (főleg ilyen sok titok után, amenyek mind őrzője vagyok), hogy ki mit tud(ott). A barátnőm unokatestéréneki kisfiára vonatkozó tudás pedig annyira borzalmas (a tény is, és az is, hogy én ezt tudom, és hogy az apuka nem), hogy évekig minden erőmmel próbáltam elfelejteni, sikertelenül. A barátnőm viszont simán elfelejtette, hogy nekem megmondta. Én meg nem tudom, hogy ki más tudja még, hogy én tudom!

És amit legfőképpen utálok, amit megalázónak, már-már hazugságnak tartok: hogy úgy kell tennem (tettetnem magam), mintha nem tudnék valamit, amit pedig épp most árult el valaki („Tamkó, elmondom, de ne tudj róla, játsszd meg a meglepettet, ha kiderül!”). Épp a hét elején kellett ilyen művi meglepett arcot vágnom, amikor elmondott valaki valamit, amit már mástól jóval korábban megtudtam. Nagyon nem éreztem fairnek magamat azzal a személlyel szemben, aki a hírt közölte (és amiről már napokkal előbb tudtam, hogy közölni fogja). Ráadásul, mivel utólag úgyis mindig minden kiderül, valószínűleg egyszer a tudomására fog jutni, hogy én tudtam, amiről ő azt hitte, hogy nem.... és akkor hogyan fog visszagondolni az én tettetet meglepődésemre? Hogyan fog bennem ezek után megbízni? (sehogy)

Két tanulságot vonok le a jövőre nézve: először is, ha nem akarom, hogy valaki bármit is megtudjon rólam (pl. ennek a blognak a létezését), nem szabad senkinek sem elmondanom – mert a legtöbb ember basszus, iszonyú közlékeny. Ennek a tanulságnak további alpontja: e-mailben csak olyan infót szabad elküleni, amit az egész világ orrára nyugodtan ráköthetek. Számolatlan olyan továbbküldött e-mail lapul ugyanis a postaládámban, amit azoknak az embereknek a tudta nélkül küldött nekem valaki tovább, akik írták (még olyan is van, amiben kerek perec bele van írva: NE TERJESZD! – nekem továbbítva).

Másik tanulság: ellen kellene tudnom állni azoknak a helyzeteknek, amikor valaki éppen titkot kíván rámbízni. Ilyenkor mindig van (kell lennie) egy olyan pontnak, hogy azt mondhatom: bocsi, de én ezt majd akkor akarom megtudni, ha nyilvános lesz!!

Ciara

Nem vetekedhetek a napi sajtó kattintásvadász fotóival, de azért elmondom és megmutatom, hogy Bonikámék iskolájával szemben (az út túloldalán) egyszerűen kicsavart egy fát a szél!

Összetörte a kaput, és az ágak rázuhantak egy közelben parkoló autóra. Ez vasárnapról hétfőre virradóra történt, micsoda zaj lehetett! Hétfő reggel már fűrészelték a fát, mert keresztben hevert az utcán (ekkor csináltam a képet). Érthetetlen, hogy ezek után a gyerekeket a rendes ügymenet szerint ma is kivitték az udvarra, pedig leszakította az ember fejét a szél (átsüvölt a lakáson is).

Otthon a Google Maps-en megnéztem, milyen volt ez a fa, mert persze ki emlékszik már arra, és őrület, mert teljesen egészségesnek tűnik ezen a fotón:

 

Mi, kapitalisták (meg az Anna és a Balázs)

Papíron olyan egyértelmű és könnyen kivitelezhetőnek tűnő volt a tervünk: veszünk egy lakást Budapesten és kiadjuk. Így a befektetett pénzünk valamennyire kamatozik (talán többet is, mint a bankban) és Boninak lesz egy saját kis lakása egyetemista korában. Több mint húsz éve bérelek (bérelünk) lakásokat különböző városokban, igazán nem lehet nagy kunszt a kiadás sem!

Aztán a valóságban nem így van, mert megjelent egy pár, Anna és Balázs, aki, mint mondják, szeretnék kibérelni a lakáskát. Amint név (nevek) kapcsolódnak a „kiadás” fogalomhoz, tökre megváltozik minden. Te jó ég, mi leszünk a kemény háziurak, akik bizonyos dolgokat megtilthatnak egy (lehet hogy nagyon szimpi) párnak, másokat meg kötelezővé tehetnek nekik! A mi lakásunkban fognak valakik élni, tanulni, szeretni, szeretkezni, veszekedni, kibékülni, vendégeket hívni stb., stb.! És átküldték a fizetési kimutatásaikat, nekem, egy tök vadidegennek! Úgy érzem magam, mint valami intézmény, szervezet, akikhez papírokat kell benyújtani, aki ez alapján kedvező vagy kedvezőtlen döntést hoz, hatást gyakorolva ezáltal két ember életére.

És egyezkedni kell – ők ezt meg ezt kérik (pontokba szedve), nekünk meg diplomatikusnak kell lennünk, udvariasan érdekérvényesítenünk, el kell találni azt a hangnemet, ami határozott, de kedves. Egyszerre kell jóhiszeműnek és bizalommal telinek lennünk, ugyanakkor kőkeményen, mindent szerződésbe kell foglalnunk. Nem is olyan könnyű ezen az oldalon állni!

És mi van, ha tönkreteszik, lelakják, zavarják a szomszédokat, ki sem költöznek? Minden főbérlő rémálma. De hát annak tudatával vágtunk bele, hogy ez is benne van a pakliban. Kockázat nélkül nincs nyereség stb. – ismerjük az elméletet.

Gondolom majd beletanulunk. Az adminisztrációba is, meg az érzésbe is, hogy tehetős tulajdonosok vagyunk, akik bérbe adnak (amúgy egy kicsit még irigylem is őket – én is úgy szeretnék ott lakni egy picit!). Ahhoz hasonlít az érzés, amikor 10 éve megvettem az első (és azóta is első) kocsimat: átutaltam azt a rengeteg pénzt, elhoztam a kocsit a márkakereskedőtől és leparkoltam a ház előtt. És napokig nem tértem magamhoz, hogy az a csomó pénzt most védtelenül ott hever kint az utcán.

Félreértelmezett idegengyűlölet

A hétvégén (!) a férjem egy Párizs (!) közeli autópálya-pihenőn szeretett volna megállni tankolni és enni valamit, amikor is észrevett egy kínai turistákkal teli buszt a parkolóban. Mondanom sem kell, megállás nélkül hajtott tovább, pedig nem fél(ünk) különösebben (úgy értem: nem pánikolunk) a koronavírus hallatán, de azért mégiscsak jobb az óvatosság. Hétfőn lement itt a patikába, többek között maszkot szeretett volna venni (nem kapott), és a patikus nőnek nevetve mesélte a kínai turistás esetet (jól ismernek minket a gyógyszertárban), a végén a következő keresztkérdést inzézve a nőhöz:

– Most mondja meg őszintén, maga megállt volna a helyemben?!

Mint kiderült, a nő egyáltalán nem nevetett, hanem fagyos arccal válaszolta:

– Igen. A férjem kínai!

Szó szót követett, és Z. bosszúsan jött haza, azzal, hogy őt egészen egyszerűen rasszistának nézték a patikában. Ez a szó így konkrétan el is hangzott. Döbbenten néztünk egymásra. Hogy lehet ezt ennyire félreérteni? Hiszen Z.-nek semmi baja a kínaiakkal, se más ázsiaiakkal, nem tartja sem alacsonyabb rendűnek őket, se magasabb rendűnek saját magát, nem számolgatja a kromoszómákat semmiféle tudományosnak álcázott elmélet jegyében – egyszerűen csak nem akart olyan emberek közelébe kerülni, akik Kínából érkeznek, legyenek ők franciák, kínaiak vagy más állampolgárságúak (hogy a faj szót még véletlenül se említsem), de semmi baja mondjuk az itt élő kínaiakkal (ha épp nem fogadtak mondjuk Kínából érkező vendégeket a közelmúltban). Vagy egy másik példa: irodatársnőm nővére Kínában dolgozik, a napokban jön vissza Európába. Ha mondjuk az említett irodatársnőm Magyarországra utazna, hogy találkozzon vele, én két hétig tuti nem megyek be az irodába – pedig kifejezetten szimpi lány a kolléganőm!

Aztán elmeséltem a turistás sztorit (kommentár nélkül) a barátnőmnek, aki, még végig sem mondtam, szintén a rasszizmust emlegette. Rájöttem, hogy valószínűleg azért téved mindenki ilyen otrombán, mert noha a tartalom teljesen más (az emberek területi alapú megkülönböztetése: Kínából jön-e vagy sem, beleszámítva persze a több ezer kiloméretes tévedés lehetőségét), a forma viszont ugyanaz, mint a fajgyülőlet esetén: kínaiakat látván rátapos a gázra. Nem lehetne más a reakciója akkor sem, ha megrögzött szélsőjobbos lenne!

(Arról persze, hogy jogos-e a félelem, nem is szóltunk, hiszen semmi köze ehhez a rasszista-e a férjem-témához. Hogy hipochonder és egészségügyi kérdésekben aggódós, az tuti.)

Egy másik analóg példával próbáltam elmagyarázni a barátnőmnek az okfejtése hibás voltát: tegyük fel, Boniék osztályában az egyik kisfiú tetves, és én azzal az istrukcióval küldeném el iskolába, hogy ne nagyon menjen közel ahhoz a kisfiúhoz (és azokhoz a kisfiúkhoz, aki mondjuk a hétvégén nála voltak szülinapi bulin). Ha történetesen az adott gyerek(ek) muzulmán(ok), akkor rasszista vagyok? Dehogy.

Rasszista az a napközis tanítőnő volt, aki az én időmben azzal riogatott minket (!!!), hogy a csoportba járó két cigány kislány (ikrek voltak, emlékszem) koszos, büdös, és biztos tetves is, inkább ne is menjünk a közelükbe.