Szem. Héj. Plasztika

Petra barátnőm a fenti műveleten gondolkodik, és nagyon hezitál. De nem ám a beavatkozástól fél (mint én), hanem elvi kifogásai vannak: ha vállalkozik a műtétre, az nem azt jelenti-e valójában, hogy nincs megelégedve a korával? Hogy ötvenéves nőként húszévesnek szeretne kinézni?!

Márpedig a kiegyensúlyozott ötvenéves nők (amilyeneknek hinni szeretnénk magunkat) nem vágynak másra, hanem megelégszenek azzal, ami van. Felülemelkednek a külcsínen, vállalják a korukat, sőt: bölcs derűvel öregednek.

Elgondolkodtam ezen az ellentmondáson, mert én magam sem zárom ki, hogy egyszer rászánom magam egy ilyen plasztikai műtétre: de engem kizárólag a félelem tart vissza (elsősorban a műhibától tartok, másodsorban a helyi érzéstelenítéstől). Semmilyen elvi kifogásom nincs, mint Petrának. De hát ez hogy lehet? Hogy lehet egyszerre elfogadni a kort, ugyanakkor plaszikai műtétettel küzdeni ellene? Lehetséges-e egyszerre a kettő?

Aztán rájöttem: persze, hogy lehetséges! A lényeg a mérték.Rosszul van feltéve a kérdés: nem húszéves nőnek szeretnék kinézni (amúgy nem is sikerülhet), hanem csak egy kicsit jobban kinéző ötvenévesnek.

(Remélhetőleg egyszer felteszek egy „Utána” c. képet is.) 

Térdgyakorlatok

Leülök a számítógépem elé vagy az étkezőasztalhoz. A kezem ügyébe veszem a szükséges dolgokat (klaviatúra, kávé, mikor mi), hátradőlök és keresztbe teszem a lábamat → HIBA!

Visszateszem mindkét lábamat a földre, és lassan belemerülök az adott tevékenységbe: munka, evés stb. Megmozgatom a hátamat, rákönyöklök az asztalra, majd fölhúzom mindkét lábamat magam mellé → HIBA!

Bosszankodva visszaülök normálisan. Folytatom az evést vagy a fordítást. Kibámulok az ablakon. Nyakkörzés. Kiegyenesítem a derekam, majd fölhúzom a lábam és a széken törökülésbe ülök → HIBA!

***

Hetek óta tartó kísérletezgetés és önmegfigyelés alapján kijelenthetem, hogy akkor fáj a (bal) térdem futás közben, ha az előző napokban gyakran tettem keresztbe a lábam (méghozzá a balt a jobbra), illetve törökülésben vagy más kifacsart pozíciókban ültem. Előfordult már, hogy alig bírtam lefutni az egy órát, de az is megtörtént, hogy csak az utolsó percben jött elő a fájdalom, mivel előtte egy hétig fegyelmezetten felnőtt módjára ültem a széken.

Tanulság: ha továbbra is akarok futni (márpedi ez egy drog) SOHA többet nem ülhetek keresztbe tett lábbal. Ez azért durva, mert ez az ergonomikus pozíció azért baromira kényelmetlen (az élet tele van ilyen ellentmondásokkal). Tulajdonképpen a legideálisabb az lenne, ha a hátralévő ötven évben soha nem kellene lépcsőt másznom.

Az évek futása, rohanása, nyargalása, száguldása...

Egy barátom átküldött egy fekete-fehét aktfotót. Amint megnyitottam az e-mailt és megláttam, arra gondoltam: jéé, hát anno mégiscsak elkészültek azok a meztelen képek rólam? Már nem is emlékeztem. Gimisek voltunk. Szóval több mint huszonöt éve. Basz-szus. De honnan túrta most ezt föl? Megvolt neki, beszkennelte? Elolvastam az e-mailjét és rájöttem: azon a fotón nem én vagyok. Azt írta, hogy véletlenül akadt erre a képre a neten, és rögtön arra gondolt, hogy ha elkészültek volna azok az aktképek, akkor az egyik biztosan így nézett volna ki.

A fényképen egy fiatal, rövidhajú csaj ül egy ablak mellett, nincs rajta ruha. A bal combját fölhúzza, és a két karjára támaszkodva kicsit hátradől. Kifelé néz az ablakon. Igazából csak a melle látszik jól, mert minden mást eltakar a combja, a feje pedig el van fordulva, még a profilja sem látszik teljesen. A kép hangulata békés, egyáltalán nem megbotránkoztató, vagy ilyesmi. Első, második, sőt harmadik vizsgálatra is teljesen úgy néz ki, mintha én lennék a fotón tizenhét-tizennyolc évesen. Oké, jobban megnézve a melle kicsit nagyobb, a combja picit vékonyabb, de basszus, a hasonlóság elképesztő. Nem is raktom ide ki, mert az a csaj akár én is lehetnék. Z-nek meg sem mutattam (még).

Gimisként sokat fotóztam, fotótáborokba jártam, napokat töltöttem mindenféle kultútközpontok sötétkamrájában fényképek előhívása közben (később a saját fürdőszobánkat használtam erre a célra, amikor a szüleim a „telken” voltak). Most így visszagondolva (és Peti e-mailjét elolvasva) már beugrott, hogy valami fotóstárs tényleg szeretett volna aktfotókat készíteni rólam (ahogy egyszer a Széchenyi fürdőben pedig leszólított egy pasi, hogy nem lenne-e kedvem az artistaképzőbe járni... fogalma sem volt róla, hogy én az Írók Könyvesboltjában sem tudtam A-betűs szerzőktől vásárolni, mert szédültem a létrán....), de végül meztelen művészképek nem készültek (asszem másmilyenek igen, valami pántos ruha rémlik).

Mióta megkaptam Peti e-mailjét, azon gondolkodom, hogy milyen elképesztően naív is voltam tizenhét évesen...! Művészetről, meg önkifejezésről, meg fényekről-árnyékokról beszélgettünk naphosszat, és én egy pillanatig nem gondoltam, hogy ezeknek a fiúknak a fejében bármi más is megfordulhatott volna; például, hogy egyikük huszonöt év múlva, háromgyerekes apukaként még mindig emlékszik arra, hogy szerinte hogyan nézhettem ki meztelenül (tudomásom szerint soha nem láthatott, legalábbis ha jól emlékszem, de rémes, hogy az ember mennyi fontos dolgot elfelejt, amint azt az ábra is mutatja).

Aztán meg basszus... most már tökre bánom. Azoknak a képeknek el kellett volna készülniük! Az ember mennyi mindent megbán utólag, főleg, amiket elmulasztott/nem élt át/nem valósított meg, azaz ami: kimaradt. Én amúgy is hajlamos vagyok a nosztalgiára a nosztalgia foglya vagyok, vágyódom a fiatalságom, frissességem és naivitásom után, és sajnálom, hogy nem voltam vagányabb. (Bár, ha Peti most azt írta volna, hogy nézd, csatolok egy régi emléket, akkor most abban a hitben ülnék itt, hogy fiatalkoromban készült rólam egy jó aktkép...)

A mozdulatsor

Pár hónapja (éve?) beléptem azon idősödő dámák sorába, akik az évtizede hordott, rövidlátást korrigáló szemüvegükkel nem látnak jól KÖZELRE. Abban a keskeny, pár évre korlátozott idősávban élek, amikor a szemüvegemmel már nem tudok olvasni, bifokális lencsére viszont még nincs szükségem, mivel két egyszerű mozdulattal meg tudom oldani a problémát: vagy leveszem a szemüvegem vagy eltolom magamtól az olvasnivalót.

Hányszor láttam más nőket ilyen mozdulatokat tenni! És hányszor láttam ilyenkor az arcukon hirtelen átsuhanni a bosszúságot, már-már ingerültséget, sőt: a hitetlenkedést, hogy ami pár éve még olyan könnyedén ment (elolvasni egy címkét, beleolvasni egy könyvbe), az most már probléma.

És most én is ugyanilyen bosszús nő lettem. Bemegyek egy könyvesboltba, körülnézek, megtalálom a szépirodalmi kínálatot, odamegyek. Simán el tudom olvasni a regények címét. Viszont! Amikor a kezembe veszek egy-egy könyvet, hogy beleolvassak, homályba vésznek a sorok, és kiderül, hogy a rajtam lévő szemüveg tulajdonképpen akadály. Automatikus, ezerszer látott (másokon), ezerszer elvégzett (saját kezűleg) mozdulattal a fejem tetejére tolom a szemüveget, egyúttal közelebb húzom a könyvet, és olvasni kezdek. Arra csak később gondolok, hogy hogyan nézhetek is ki valójában, fejtetőre tolt szemüveggel, pillanatnyilag örülök, hogy látok. Elolvasom a vágyott részeket, becsukom a könyvet, fölemelem a fejem, körbepillantok – megint nem látok semmit. Hoppá, a szemüveg. Visszatolom az orromra. És ezt napjában százszor.

Ez a rutinszerű műveletsor jelképezi a legjobban ezt az egész elkerülhetetlen öregedést, aminek a jeleit mégis olyan meglepetten fogadja az ember. Ha tegyük fel, valaki az én koromban letagadhatna 10 évet (ez sajna nem én vagyok), ez a mozdulat mégis elárulná a valódi életkorát. A homlokára van írva (téve). Pár évig ezek a mozdulatok lesznek az ilyenkorú nők ismertetőjelei, aki se nem fiatalok már, de se nem vén nyanyák még – valahol a kettő között lebegünk, remélve, hogy a lehető legtovább kitolható az az idő, amíg még úgy-ahogy formában tudjuk tartani magunkat. De fiatalosnak ez a mozdulat, nos, semmiképp nem mondható.

Az öregedés jelei (az ismeretlen alak, aki lettem)

Hiába lenne tök jó azt mondani, hogy 43 éves vagyok ugyan, de a fejemben még csak 26 (vagy 32), a valóság nem így áll. Igazság szerint én fejben is nagyon a 43-nál tartok, már nem jellemző rám semmi fiatalos bohémség vagy lelkes extravagancia (legmerészebb lépésem mostanában az, ha rózsaszínhez pirost veszek föl):

– Nem csak, hogy képtelen vagyok éjszakázni, de semmi de semmi kedvem sem lenne hajnalig bulizni. Sokkal boldogabb vagyok, ha egy könyvvel a kezemben korán lefekhetek aludni.

– Koncertplakátokon egyetlen előadó vagy énekes nevét sem ismerem. Lejátszási listámon Beethowen sorakozik Brahms-szal, mostanában szinte egyáltalán nem hallgatok könnyűzenét. Koncertekre már csak akkor járok, ha van ülőhely!

– Simán előfordul, hogy ki se dugom az orrom akár egy egész hétvégén keresztül. Még jól emlékszem, hogy fiatal koromban teljesen megrémültem volna ettől; programokat szerveztem programok hátára. Most viszont kifejezetten jól esnek az ilyen lassú hétvégék, főleg télen!

– Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy mit fogok csinálni nyugdíjba vonulásom után.

– Simán elhangzik a számból olyan mondat, hogy „a múltkor beszélgettem XY-nal” – és ez a múltkor másfél évvel ezelőttöt jelöl. Emlékszem, amikor a nagymamám mondta, röhögtem.

– Kreativitásomat a kajafőzésben és sütisütésben élem ki.

– Könnyedén bevallom – bármilyen élethelyzetben – ha valamit vagy valakit nem ismerek. Fiatal koromban elsüllyedtem volna a szégyentől.

– Emlékszem még, hogy milyen volt szerelembe esni, de ilyet már nagyon-nagyon régen éreztem utoljára.

– Nem akarok már minden vitát megnyerni. Sőt, bele sem megyek parttalan vitákba. Viszont minden hülye véleményt, buta érvelést végig tudok hallgatni – és nem üt meg a guta. Lazaságomat azonban inkább az udvariasság, mint a tolerancia számlájára írhatom.

– Eléggé jobboldali lettem. A múltkor a rádióban (francia) hallottam valakit a javak igazságos elosztásáról, a társadalmi szolidaritásról stb. beszélni, és azt kell hogy mondjam: az elvekkel egyetértek, a gyakrolatban pedig inkább a javait féltő kiváltságos vagyok, aki még büszke is arra, hogy panelból indulva hová jutott el.

– Nem hoznak lázba az ajándékok, sokkal jobban örülök egy-egy telefonhívásnak, beszélgetésnek, csetelésnek, kávézásnak.

– Kábé fél éve nyitottam meg utoljára a Facebookot.

Megszokhatatlan, hogy

– a megfáradt banki recepciós,
– az agilis, nagy tapasztalattal rendelkező pénzügyi tanácsadó,
– a rádió reggeli műsorában meginterjúvolt, csengő hangon érvelő politikusasszony,
– és a műsorvezető,
– meg a reumatológus,
– az öregnek és elnyűttnek kinéző szomszéd nő, akinek két nagy gyereke van,
– a szakma csúcsát képviselő (vagy képviselni vágyó) munkahelyi meghívott előadó,
– az egyik ovónő,
– sőt, Z. szerint a másik óvónő is,
– a három új kollégám közül kettő,
– a hajbókolva Bonjour Madame!-mal köszönő bolti eladó,
– a legfrissebb Goncourt-díjas író,
– Petőfi Sándor,
– de még József Attila is

...nálam fiatalabb (volt)! Némelyikük szinte több évTIZEDDEL.

Az idő, az ő múlása, meg az öregedés (századjára)

Fordítva nosztalgiázom: nem a múltbéli dolgok után vágyakozom, hanem az jár a fejemben, hogy mennyire fog hiányozni ez a mostani időszak. Most sok szempontból egyszerűen tökéletes az élet, gondolok itt pl. a munkára, az egészségre, de főleg persze arra, hogy naponta többször hozzámbújik egy ruganyos kisfiútest, elhalmoz puszikkal, ajándékokkal és olyan, de olyan aranyosan dumál, hogy alig győzöm megjegyezni és este fölírni. Persze mit sem ér a fölírás, mert hozzá kell képzelni a nagy barna szemeket, a göndör hajat, a komoly kis arcocskát, amit éppen magyaráz, vagy a színpadias gesztusokat, amikor bohóckodik. Látni, ahogy ügyesedik, fejlődik, okosodik – te jó ég, ez valami fantasztikus. És este, miután elaludt, bemenni hozzá, és összepuszilgatni a kis hörcsögpofiját, beleszagolni az izzadt fejébe, gyönyörködni benne, ahogy komolyan és békésen alszik: ez annyira megindító, érzelmileg annyira felkavaró, hogy másodszorra-harmadszorra már be sem megyek, csak elhaladok a szobája előtt; néha egyszerűen túl sok ez az embert megrohanó tömeges gyöngédség és ellágyulás. Nem fér el bennem ennyi boldogság!

Z. húgának van egy tök aranyos fényképe a három legnagyobb gyerekéről: a kislány jobbról-balról átkarolja a két ikerkisfiút (=két tojást). Többször is hallottam már Anne-t, hogy mit nem adna azért, ha visszamehetne az időben, és még egyszer megölelhetné a pici gyerekeit. Teljesen megértem; én is félve gondolok arra az időre, amikor már ciki lesz Boninak, ha elkísérem az iskolába. Vagy amikor hosszú szörös lába lesz, mély hangja, és fölfelé kell majd ránéznem. Ezért minden percet úgy élek meg, ahogy azok a Buddha jógik tanácsolják: ajándéknak. Kihasználom az időt. Raktározok. Nap mint nap felejthetetlen emlékekeket tartalékolok el, amelyek majd végigkísérnek az életemen. Ja, már a felét leéltem... szóval akkor az életem másik felén.

Kezdek máshogy tekinteni az idő múlására; Boni most 4,5 éves múlt, és gyakran annak örülök, hogy ezt is megérhettem. Ha a következő másfél évben nem üt be semmifée ménkü, akkor asszem sikerült egy szilárd és biztos gyerekkori bázist megterentenünk a számára. Múltkor mutattott valaki egy fotót a két éves unokájáról, amint a vigyorgó kisfiú az apja cipőjében áll. Jonatánról is kaptam nemrég ilyen képeket, hatalmas cipőkben bukdácsol. És annyira örülök, hogy ez nekem is megadatott: hogy az én telefonomban is vannak olyan képek két-három évvel ezelőttről, amikor Boni büszkén feszít a tornacipőmben. Úgy látszik, minden családnak megvannak ezek a fényképei, történetei mendemondái; mindenhol nagyjából ugyanaz játszódik le, nincs ebben semmi extra. Mégis, elmondhatatlanul hálás vagyok ennek a megbízható, hétköznapi boldogságnak. Volt idő, hogy azt hittem: soha nem dekorálják majd ki az irodámat ákombákom gyerekrajzok. Most még annak is örülök, amikor bizonyos helyeken úgy kell bemutatkoznom: Jó napot kívánok, én vagyok Bonhomme anyukája.

Aztán, mivel ez egy ilyen pozitív hangvételű poszt – de milyen is legyen, az évnek ebben a legjobb szakaszában, a tavaszi szüneten túl, de még a nyári vakáción innen, amikor még a nap is 22 óráig süt, legszívesebben még a kollégáimat is megölelném, és elmondanám nekik, hogy annyira jó, hogy veletek dolgozhatok – szóval néha beleképzelem magam a botanikus kert padjain üldögélő megkopott, szelíd öreg nénik helyébe, akiket a közeli idősek otthonából hoznak ki napozni és akik integetni szoktak az arra járó/bicikliző/rollerező gyerekeknek. Gyakran elfog azért még a félelem, hogy te jó ég, egyszer majd én fogok a padon ülni elgyötörten, esetleg magányosan, messziről nézve a cuki gyerekeket. Nem tudom magam odaképzelni. Miről fogunk beszélgetni?

De rájöttem, hogy én nem azokkal a nénikkel fogok egy padon ülni!! Én a húgommal, meg Petra barátnőmmel, meg az itt jelenlévő bloggerek egy részével lépek majd a hajlott korú dámák sorába! Nekünk meglesznek a közös beszédtémáink, cinkos összekacsintásaink, hasonló ismereteink, élményeink! Nem tudom, majd visszük a fotókat a gyerekeinkről, amint azok kétévesen felnőtt cipőt vettek föl, nekünk is ott fog virítani a Converse a reumás lábunkon, és mondogatjuk, hogy emlékszel, amikor még telefonnal fényképeztünk? és minden nap föl kellett tölteni, mert különben lemerült? Haha, micsoda idők voltak azok!

Megint az öregedésről

Valamit ki kellene találnom, hogy ne keserítse meg az életemet ennyire ez a látható fizikai leépülés. Tegnapelőtt képkeretet mentem vásárolni, egyébként vicces módon pont egy olyan fotóhoz, amelyet azért készíttettem sok másikkal együtt egy kolléganőm férjével, hogy legyenek már megint olyan képek rólam és Boniról, amelyen én is vállalhatóan nézek ki (a gyerek mindenhogy gyönyörű). Szóval bementem a boltba és rögtön az eladó csajtól kérdeztem, hogy hol találom azt a konkrét keretet, amit már kinéztem a neten. A csaj átkiabált egy másik lánynak a bolt másik végébe, hogy Mutsad már meg légyszi az XY kereteket ennek a hölgynek!

Értitek, egy hölgy. Une dame, franciául. Magyarán, dáma. Miután teljesen megzavarodva felkaptam a keretet, belenéztem az egyik tükörbe, hogy lecsekkoljam a látványt. Tényleg egy középkorú nő nézett vissza belőle. Még az éveket talán vállalnám is (nincs más választásom, ugye), nem baj, ha nem nézek ki fiatalabbnak. De ez a középkorú nő csúnya is volt, ráadásnak. Mert vannak azok, akik jól öregednek meg, és vannak azok a szerencsétlenek, mint ezek szerint én is, akin minden megcsúnyul, és magának az arcnak a szerkezete is megváltozik.

A mamám, aki még munkahelyi szépségkiránynő is volt fiatalon, és egészen sokáig csinos volt, jól öltözött, mára már iszonyúan elhanyagolja magát. Nem értjük a húgommal, hogy hogy válhatott egy szép nőből egy olyan néni, aki kócosan, szedett-vedett ruhákban megy ki az utcára (szerencsére Budapesten azért összeszedi magát, de ott a faluban, kutyasétáltatáshoz tényleg nem néz ki valami jól). De asszem kezdem érteni a folyamatot. Mert ugyanazon a napon, amikor a keretet megvettem, én a lehető legjobb formában voltam. Reggel sminkeltem, a hajamat megcsináltam, körültekintően kiválasztott farmer és magas sarkú csizma volt rajtam – mindez hosszú perceket és gondolkodást vett igénybe. De mindezt azért, hogy munkába érve az első kolléganőm kedvesen és tök jóindulatúan megkérdezze, hogy ugye nagyon fáradt vagy? Szóval nem is tudom, megéri-e a hosszas reggeli készülődés, vagy a ruhák gondos mérlegelése. Ezért? Ennyi macera azért, hogy egy icipicit jobban nézzen ki az ember? El tudom képzelni, hogy lesz olyan idő, amikor csak legyintek a szép ruhákra és a hosszas reggeli készülődésekre.

Ugyanakkor meg nem csak az arc öregedése zavar (néha nem ismerek magamra a tükörben, komolyan, főleg a szemem változott meg teljesen. A szemem! A lelkem tükre!), hanem az is idegesít, hogy ennyire kivagyok ettől az egésztől. Miért nem tudom egyszer és mindenkorra (bölcsen!) tudomásul venni, miért kapálózok az öregedés ellen és szomorkodok. Egy panaszom sem lehet: nekem is megvolt a fénykorom. Van családom. (ráadásul az a kis majom Boni, aki mindig mindent utánunk szajkóz, a múltkor az új pizsamámra mondta elragadtatva, hogy Mama, nagyon jól áll!). És leginkább, a félig üres-félis teli pohár analógiájára: lesz ez még rosszabb is – azaz örüjek inkább annak, ami van hiszen ha ez így megy, öt év múlva senki sem fog rámismerni. De legesleginkább: vannak rosszabb dolgok is a világon.

Biztosan van valami módszer, recept, taktika vagy stratégia, amellyel leküzdhető ez a mindennapi elkeseredés a tükörbe nézvén, döbbenet azon, hogy valaki mássá alakulok át és szorongás attól, hogy milyen további leépülést hoz a jövő. Valami olyasmire gondolok, mint az időjárás elfogadása, amit az évek alatt teljesen sikeresen abszolváltam, és ma már csak kismértékben befolyásolja a hangulatomat az esős tavasz vagy a novemberi sötét.

A nőci, ha negyven

 (Lackfi János)

A nőci, ha negyven, még gondos a sminkje,
a nőci, ha negyven, aligha riszál,
a nőci, ha negyven, már taxikat int le,
és áll körülötte az éjjeli bál.

A nőci, ha negyven, a ráncai szépek,
és lányos a lába, hisz fitneszezik,
ügyel vonalak, szinek egyvelegére,
és ötletes öltözetek övezik.

A nőci, ha negyven, még beste a teste,
a lánya kamasz, vele harcol erőst,
még könnyeden ébred, elalszik az este,
s útjára bocsátja a reggeli hőst.

A nőci, ha negyven, beszéde a pajzsa,
és rendezi vígan a környezetét,
már bomlik előtte jövő kusza rajza,
s múltjáról is egyre kitisztul a kép.

A nőci, ha negyven, biztos hely az űrben,
vevő a humorra, de el nem alél,
bár vágyai vannak, nem vágyik el innen,
nem húzza a csőbe a szoknyapecér.

A nőci, ha negyven, savanyíthat uborkát,
hümmögve idézed a gondolatát,
és összedob este egy isteni tortát,
és rendezi újra zilált csapatát.

A nőci, ha negyven, már támasz a bajban,
körötte pörögnek a lét körei,
és úgy megy az utcán, mint penge a vajban,
s nem bánja, ha medve, ki átöleli.

Boldog gyerekkor

Buzgón végzem azóta is saját kis közvélemény-kutatásomat, azaz hogy ki melyik életkort választaná: a sajátját (40 körül), a 12 vagy a 67 évet. Reprezentatívnak nem mondható ugyan a mintám, de azért elmesélem, mit tapasztalok.

Először is a NAGY többség nem változtatna semmit. Én, aki soha nem fogok kibékülni sem az öregedéssel, sem a megváltoztathatatlansággal, sem pedig az elmúlással, ezen – és ez eufemizmus! – minden egyes alkalommal elhűlök. Néha kételkedem is. Néha arra gyanakszom, nem gondolják végig, mintegy elviccelik a kérdést. Picit örülök is, mert ez azt jelenti, hogy esetleg egy napon majd én is belenyugszom abba, amibe belegondolni sem szeretek.

Na de lépjünk túl. Ennél még megdöbbentőbb tanulság az, hogy a megkérdezettek szintén nagy hányadának rossz gyerekkora volt. Sokan erre hivatkozva nem lennének 12 évesek. Nem akarnak a szüleiktől függni. Ott az a rengeteg tanulnivaló. Egy normális, külsőre szimpatikus család (szülők mai napig együtt vannak) egyik tagja egyenesen azt mondta nekem: - Úristen, dehogy lennék én még egyszer 12 éves. (gondolkodott, majd:) Tulajdonképpen nem is értem, miért akartak a szüleim gyerekeket. Főleg egy harmadikat.

Elgondolkodtató, hogy mindenki milyen komoly sérelmeket ró fel a szüleire. Például ez a fenti kritika... van-e ennél szomorúbb illusztrálása a gyerek-szülő kapcsolatnak? Tudom, hogy nincs recept, és a megfelelő anyagi, családi háttér, sőt, asszem talán még a szeretet sem garancia semmire. Mindenki csinálja a legjobb tudása szerint, bizonyos hibákat tudatosan elkerülve – másokba viszont teljesen tudatlanul belelépve – aztán lehet, hogy a gyerek jelleméhez az éppen pont passzol. Vagy éppen pont nem, és akkor mindent teljesen másképpen kellett volna csinálni. Valamilyen szinten ez kicsit megkönnyebbülés is számomra, mert ez azt is jelenti: bármilyen helyzetben biztosíthatunk boldog gyerekkort a gyerekünknek. Annak a két illetőnek pl., aki a felmérésemben csodálatos gyerekkorról számolt be, józanul és kívülállóként szemlélve semmiféle különleges élete nem volt.

Utólag persze majd megtudjuk, mit és hogyan kellett volna csinálni.

Pozitív gondolatok az öregedésről (sajnos nem az enyémek)

Már éppen mérsékelt javulást regisztráltam saját magamon, és kezdtem volna viszonylag jól érezni magam ilyen vénen. Úgy gondoltam, megtaláltam arra a kérdésre a választ, hogy mit kezjen magával egy 40-es nő: élvezze az életet! Idáig volt az alapozás, az építkezés, a beköltözés meg az összebútorozás, most lehet kifeküdni a teraszra és gyönyörködni a kilátásban addig, amíg össze nem dől a ház. Most még viszonylag egészségesen és viszonylag fiatalon lehet élvezni a tisztes civilizációs örömöket, azaz hogy tündéri kisfiam van, hogy nem hagyott el a férjem, hogy élvezem a részmunkaidőt a távmunkát a munkámat, hogy utazhatunk, hogy nem halnak sorra körülöttem az emberek, hogy nincs világvége-hangulatom egy októberi vasárnap délután, van viszont internet és Skype és mosogatógép és cideres csirkecomb. 

És akkor találkoztam egy tök szimpi blogolvasóval is (szia, NS!), méghozzá itt, a mi városunkban. Bonival egyidősek a cuki ikrei, jót beszélgettünk a játszótéri metsző szélben, mert az apuka volt annyira jófej, hogy kergette a gyerekeket (mármint az övéit – az enyém teljesen le volt lassulva). És akkor rájöttem, hogy ez a szimpi apuka, aki noha velem nem egyidős (de nem is huszonéves – asszem) engem végig magázott. Na és akkor megint hirtelen semmi kedvem nem lett negyvenes nőnek – néninek! – lenni! Viszlát nyugodalmas civilizációs örömök, hello midlife crisis! Hiába mondogatták utána a barátnőim, akiknek részletesen ecseteltem a megrázkódtatást, hogy ezek a franciák mind magázódnak, tehát a dolog nem számít, én azt mondom: 1) az elején letegeztem! De gáz nyanyának tetszhettem! és 2) egyidősek a gyerekeink!

Megtépázott önbecsülésemre a kövezkező beszélgetés sem hozott gyógyírt. P. mesélte, hogy hármas szülinapot ünnepeltek: a lányáét, az övét és az apósáét. A tortán ezért mind a három szám ott állt. Kérdésemet, hogy ő melyik számot (12, 40 vagy 67) választotta, költőinek gondoltam. Kiderült, hogy ő nem a 12-őt választaná - hogy tök jól elvan a negyvennel! Namármost nekem egyértelmű, hogy a fél karomat is odaadnám, ha megint gyerek lehetnék, mert még egy félkarú 12 éves előtt is ott áll az egész élet, a pálya- és párválasztás, a bulik, a barátságok, a rácsodálkozás a világra, a szép arcbőr, a feszes has és a halhatatlanság. P. viszont azt állítja, hogy 12 és 67 közül is inkább a 67-et választaná, mert az már azt jelenti, hogy felnevelte a gyerekeit háború és más katasztrófák nélkül.

Döbbenet! Rengeteg mindent másképp csinálék, ha újra 12 lehetnék, P. viszont nem (ez is döbbenet). Ha ugyanazt lehetne újraélni, ami megtörtént, még akkor is vállalnám az időutazást, mert annyira de annyira szívesen szülném meg újra Bonit, lennék megint egyetemista, olyan jó lenne végigsétálni a 80-as évek Budapestjén is, amikor már a levegőben volt a rendszerváltás és amikor még bármiből bármi lehetett.

A tükörből visszanéző ismeretlen nő (hölgy)

Anya, feleség, gyerek, munkavállaló, kolléga, expat (bevándorló?), két ország között ingázó, krónikus beteg, magyar, európai  – ez mind én vagyok. De komolyan mondom, hogy egyik szerep sem olyan iszonyúan megpróbáltató és gyötrelmes számomra mint az Öregedő Nő szerepe. Erre nem tudok felnőni, ezt nem tudom megszokni, ezzel nem tudok azonosulni. Én ebből nem kérek! Én minden mást választottam, küzdöttem érte, vagy ha nem választottam, hát elfogadtam – az öregedéssel nem tudok mit kezdeni. Én ezt soha nem vettem komolyan, hogy ez rám is fog vonatkozni egyszer. Hogy EKKORA kompromisszumot kell majd hoznom.

És basszus, nem tudom elhinni magamról, hogy ennyit számít a feszes bőr, a szép nyak, meg az ember után forduló tekintetek. És mégis! Mégis úgy érzem, ezek nélkül az élet kicsit elveszíti a savát-borsát. Nagyon-nagyon nehéz megszokni, hogy 40 évig vonzó az ember, majd a következő negyvenben maximum csak a kisugárzására számíthat.

Az eltűnt üde és az eltűnt idő nyomában

Még mindig azt hiszem titkon, hogy ez az öregedés egy rossz vicc, és hogy mindjárt visszakapom a régi arcomat. Annyi mindent kitalálnak már, fejlődik a tudomány, ember a Holdon, szívátültetés, mobiltelefon - miért nem tudják megállítani a test hervadását?

Bár ha egyet lehetne kívánnom, lehet, hogy nem is azt kérném, hogy kapjam vissza a bőröm feszességét. Bonhomme első szülinapjának előestéjén és a saját 39. szülinapom közeledtével inkább a régi időérzékelésemet szeretném visszakapni. Azt az érzést és tudatot, hogy egy nyári szünet nagyon hosszú, hogy karácsonyig tuti nem bírom ki azt az X hetet, hogy egy év rengeteg, öt év pedig egyszerűen beláthatatlan idő. Hogy az öregek (azaz mindenki, aki elmúlt már 40, de inkább 30), az egy másik kaszt, akikhez én nyilvánvalóan soha nem fogok tartozni, vagy na jó, egyszer igen, de az még nagyon-nagyon-nagyon messze lesz. Olyan jó volt, amikor ilyen lassan vánszorgott az idő, amivel sajnos én a legnagyobb hanyagsággal és pökhendiséggel bántam - azaz nem is vettem tudomásul róla.

Mert egy ideje simán elhangzik a számból az, ami egykor a nagymamáméból (akkor röhögtem):"a múltkor találkoztam Y-nal", és ha utánaszámolok, az a múltkor épp három éve volt (most már nem röhögök). A 35. szülinapomon valójában már a negyvenediket ünnepeltem. Egy évszak pár hétből áll - már a májusi hosszúhétvégéket tervezzük, noha még élénken él az emlékeimben az idei május. Olyan mondatokkal dobálózom, hogy "olvastam a Z-t, igaz, húsz éve".

Bonhomme születésével egy kicsit visszakaptam ezt a régi időpercepciót, és az első 3-4-5 hónap, a maga minden újdonságával együtt lassan, pontosabban: a megfelelő ritmusban telt el. De azóta kettőt pislogtunk és már fújjuk is el a szülinapi gyertyáját. Nemrég hallgattam egy műsort a rádióban, ahol fizikusok állították, hogy ami az anyát rombolja és a gyerekét növeszti, mint a gomba, azaz az idő - nem létezik.

Rég megfogadtam, hogy ezt az agyonhallott mondatot és annak változatait soha nem fogom mondogatni, de most az egyszer nem tudom megállni és (remélem) utoljára leírom ide: te jó ég, hogy repül az idő!

Kíméletlenül

- petyhüdt bőr
- piros foltok az arcon
- sárguló nagylábujj-köröm
- vörösödő (és ráncos) térdek és könyök
- lógó mell (vagy ez a szoptatástól van? és elmúlik? naiv vagyok?)
- visszerek
- a nap már nem barnít: pecsenyévé éget
- eres kézfej
- színtelen száj
- toka

Jó lenne, ha CSAK a szarkalábak és az őszülő haj lenne a probléma az öregedéssel, mint ahogy fiatalon hittem! Mindezek ellenére jól vagyok, köszönöm, csak ez a budapesti nyár (és a nyári ruháim) felnyitotta (felnyitották) a szemem. Végülis tényleg elmúlt már 20 év az érettségi óta, mit csodálkozom?

De álljunk optimistán a dologhoz: végülis megvan annak az előnye is, ha egész nyáron szakad az eső és 15°C van.

Kép és vers

Mégiscsak felteszem ide Emmanuelle Riva időskori képét, hozzá meg ezt az Ady-verset, még ha Endre nem is Blogfalu népszerű költője. De milyen jól illusztrálja a fotó a verset, illetve fordítva.

Az előző bejegyzésben ráncokról, hervadásról és kontúrok elmosódásáról írtam. Tudom persze, hogy az idősödést más szempontból is lehet (kell) értelmezni: az ember bölcsebb lesz, jobb esetben derűsebb is, amiből az a bizonyos belső szépség és tartás fakad... Na de álljon itt egy harmadik olvasat, mert ma ilyen téli rossz kedvem van: az öregedés, mint folyamatos félelem az elmúlástól, de főleg szeretteink halálától.

Ady Endre: Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

„Szép volt és szép is maradt”

Hát nem is gondoltam volna, hogy ennyien fogtok jelentkezni! Kicsit úgy érzem most magam, mint egy menyasszony a saját esküvőjén: legszívesebben minden kommentelővel és e-mail íróval elbeszélgetnék jó hosszan és velősen, de sajna be kell érnem egy-egy rövid üzenettel – amit viszont kárpótolt az, hogy ilyen sokan írtatok (hozzáteszem, hogy nem voltam még soha menyasszony, de valahogy ilyen elnagyoltnak képzelem az esküvőket). Minden egyes kommentnek és e-mailnek nagyon örültem, köszönöm, hogy meséltetek magatokról, az olvasmányaitokról, a hétvégétekről.  Örültem a jó kívánságoknak, drukkoknak, és a blogom is köszöni a kedves szavakat! 

Most, hogy így magunk között vagyunk, elmesélem, hogyan világosodtam meg egy Facebook-bejegyzésnek köszönhetően. A megvilágosodásom tárgya az öregedés, pontosabban a vénülés, szóval az a folyamat, amiről 35 évig csak elméleti tudásom volt, és ami két éve hirtelen kézzelfogható közelségbe került. Most nem arról a drámáról beszélek, hogy az ember (a nő) terméketlenné válik, vagy hogy idővel előjönnek a mindenféle nyavalyák és betegségek, sem pedig arról az elképesztő tapasztalásról, hogy a kisgyerekek, akikre baby sitterként vigyáztam anno (tegnap), most végzik az egyetemet és most ők bulizzák szét magukat, nem pedig én (szerencsére, teszem hozzá).

Az arcra gondolok. Arra, hogy egy női arc mondjuk 20 évig nem változik túl sokat, vagy ha változik is, csak pozitív irányban (egyénibb frizura, jobban eltalált smink stb.), és amikor az ember már jól hozzászokott saját magához, eljön a hanyatlás ideje. Nem a ráncokról beszélek, mert az semmi a petyhüdt és színtelen bőrhöz, a fénytelen szemhez, a beesett ajkakhoz, a piros foltokhoz és az elpulykásodott nyakhoz képest. Szóval eljön (gondolom) az az idő, amikor az ember reggelente belenéz a tükörbe, és arra gondol, hogy te jó ég, ez nem én vagyok. Persze, lesz időnk hozzászokni, de vajon milyen érzés lesz?

Ez a FB-bejegyzés is ebben a témában született. Valaki kiposztolta Emmanuelle Riva* 20 éves, illetve 80 éves arcképét. Mindkét kép ugyanabból a szemszögből ábrázolja: egy férfi fogja tenyerébe az arcát. Felismerhető ugyan, hogy a két kép ugyanarról a nőről készült, de a különbség… hát, sírnivaló, komolyan. Nem is teszem ide, képzeljétek inkább el: a fiatalkori képről egy üde, friss és mosolygós lány néz vissza, feszes bőr, melegen csillogó szemek, gömbölyű áll. Az időskori képen viszont egy elgyötört anyóka látható, ráncon ránc, az elkenődött vonások mögé csak akkor gondolható oda az egykori szép nő,  ha valakinek nagyon jó a vizuális képzelőereje.

A napomat is elrontotta volna a montázs, ha nem áll alatta (egy ismeretlen nőtől) a következő kommentár: Szép volt és szép is maradt.

És akkor belegondoltam, hogy igen, ezt a fájdalmas transzformációt csak úgy lehet majd épp ésszel túlélni, hogy saját magunkat is becsapjuk. Mert Emmanuelle Riva azon a képen tényleg csak akkor nevezhető szépnek, ha a 80+ nők átlagához viszonyítjuk. Hazudni kell majd magunknak! El kell hitetni magunkkal, hogy szépek vagyunk („ennyi idősen”), hogy öregedni is lehet jól meg rosszul, és mi majd a jót választjuk, meg a barátnőink is, és a jól öregedés egyenlő lesz a szépnek maradni-val és azt mondjuk majd egymásról, hogy mi szerencsére szépek maradtunk. **
Minden a fejben dől el, szokták mondani, nem igaz?

* Ő jatszik Jean-Louis Trintignant-nal az Amour c. filmben, otthon is megy asszem.
** Ebből az állításból az a pökhendi kijelentés is levonható, hogy jelenleg is szépek vagyunk. De ahogy egy baratnőm anyukája mondta mindig (akkor nem értettem, most már igen) (noha azért van benne némi túlzás): minden fiatal lany szép.

Negyven

Lassan 37 éves leszek, ennek kapcsán pedig mostanában gyakran gondolok Arra a Bizonyos Korhatárra (lásd fent). Egyébként fura, mert emlékszem, hogy amikor 27 lettem, eszembe sem jutott az a borzasztó 30, amiről pedig mindenki annyit beszélt, és ahonnan (állítólag) a B. oldal számolódik.

Nekem mindegyik szülinap alapból kisebb fajta katasztrófa volt eddig, mert lélekben még mindig kis gimnazista vagyok, akinek el kell döntenie, hol akar továbbtanulni. Csak aztán valahogy besűrűsödtek az események, jött az egyik év a másik után, és hirtelen ott találtam magam, hogy tulajdonképpen már van szakmám, munkám, múltam. A 20 azért nem volt rossz, de a 30 kifejezetten jó volt, semmi kapuzárási pánik, semmi Bridget Jones-effektus. (Bárcsak lett volna kapuzárási pánikom, jegyzem meg halkan.)

Én a 35-nél kezdtem bepánikolni. Akkor már fél éve szerettünk volna kisbabát és hirtelen rájöttem, hogy bármi legyen is, fiatal anyukának nem fogok már számítani. Nem tudom, ha akkor rögtön teherbe esem, izgatna-e ez az egész korkérdés, lehet, hogy nem. Kisgyerekes barátnőim szerint nekik nincs idejük ezen parázni.

Hát nekem meg van. Ez a negyven... ez valami rémálomként lebeg a szemem előtt. Ez tényleg vízválasztó lesz. Egyrészt kb. innentől számítódik a női termékenység drámai mértékű mélybe zuhanása csökkenése, tehát addig kell családot alapítani. De ezen még túl tudnék asszem lépni (illetve a gyerektelen negyvenes lét egy teljesen más és félelmetesebb kérdéskör). Van itt viszont egy másik probléma, ami mostanában fogalmazódott meg bennem: míg az ember gimnazistaként tudja, hogy milyenek lesznek a húszas évei (egyetem, bulizás, szerelmek, útkeresés, utazások), és ugyanígy a harmincas évekről is vannak elképzelései (batátok, utazás, munka, esetleg újrakezdés, gyerekvállalás), nekem pl. fogalmam sincs, milyen lehet negyvenes nőnek lenni. Melyek a fő hajtóerők, irányok, mozgatórugók, vannak-e nagyszabású tervek? Nem unalmas-e? Megnézik-e az embert még az utcán? Van-e az embernek jogalapja arra, hogy kételkedjen önmagában? Hogyan lehet (lehet-e egyáltalán?) bármit is újrakezdeni?  Vannak-e álmok, vágyak, remények?

Remélem, hogy kompromisszum-mentesen is el lehet fogadni a negyvenet és nem csak a látszatot tartja fönt mindenki. Bár gondolom, ahány 40 év, annyi negyvenéves, annyi pozíció, annyi szerep. Még van pár évem. De addig választ szeretnék úgy-ahogy találni a fenti kérdésekre, mert szerintem ezt nem lehet megúszni, ezt a definíciót, hogy melyek ennek az életkornak a horizontjai és dimenziói.

(De ki hitte volna? Hogy egyszer tényleg bekövetkezik. Miért hiszi az ember fiatalon azt, hogy végtelen sok ideje van?)

Szomorkás poszhoz szomorkás dal