2022. szeptember 29., csütörtök

Pusztába kiáltott szavak

 

– Bonikám, menj légyszi zuhanyozni!

– Bonikám, vedd már fel a pizsamádat, meg fogsz fázni!

– Bonikám, gyere vacsorázni, kihűl!

– Bonikám, menj már fogat mosni, ne húzd az időt!

– Bonikám, nyomás az ágyba, holnap álmos leszel!


Elhangzik: minden hétköznap 18:30 és 20:45 között, több szólamban, egymás után, kánonban, különböző hangfekvésben... a célszemély teljes közönyétől kísérve. Boni úgy viselkedik, mint egy természeti jelenség, amelynek megvan a maga ideje, de amelyet sürgetni, gyorsítani, előrehozni stb. nem lehet. Meg kell várni, amíg bekövetkezik. Mi pedig, eszelős makacssággal, a magunk idealista módján, szavakkal szeretnénk az időjárást vagy az árapályt irányítani, befolyásolni, uralmunk alá vonni, és azt hisszük, hogy ha következetesek vagyunk és elszántak, sikerülhet.

2022. szeptember 24., szombat

Tévedés

Hűvösebb kint levegő, nem tarthatjuk mindig tárva-nyitva az ablakokat. Tavaly télen, amikor Boni hazajárt ebédre, csak beleszagolt a lakás levegőjébe, és az illatok dolgában szakértő, sőt, ínyenc gyerekem rögtön kitalálta, hogy mi lesz az ebéd. Emberfeletti szaglása (és hallása) van a kis vadászkutyámnak.

Tegnap uzsira sült almát csináltam. Mennyei illatok terjengtek a lakásban: karamellizálódó alma, fahéj, dió; olyan finom, édes, őszi, otthonos illatok, amelyeket csak magasztalni lehet, érzékeltetni vagy visszaadni nem. Boni belépett a lakásba, beleszimatolt a levegőbe, és… aggódva rám nézett:

- Mama, te HÁNYTÁL?!

2022. szeptember 22., csütörtök

Történelmünk

 


Ha veszünk két olyan embert, aki szeret olvasni, simán előfordulhat, hogy nincsenek közös olvasmányaik. Sajnos én gyakran járok így: hiába vannak körülöttem könyveket szerető emberek, nagyon ritkán tudom megbeszélni bárkivel is amit épp olvastam. Így jártam ezzel a könyvvel is, amit nemrég fejeztem be és annyira tetszett, hogy legszívesebben mindenkivel elolvastatnám. A címe kb. az lehetne, hogy Génodüsszeia (de így Magyarországon szerintem nem vennék, kellene valami frappánsabb). A férjem kategorikusan elzárkózott előle, mondván hogy nem akar egészségügyi témájú könyvet olvasni. Pedig ez nem egészségügy, igaz, hogy a génekről van benne szó. Ez inkább az emberiség története, a génetika segítségével elmesélve. Kezdve ott, hogy hétmillió évvel ezelőtt  a csimpánz és a kétlábú emlős útjai Afrikában szétváltak, majd ez az élőlény fokozatosan, több hullámban meghódította az egész földkerekséget.

Az írónő kutató, biológus és a különböző népességek genetikai állományával foglalkozik. Hihetetlen dolgok derülnek ki a DNS-vizsgálatokból, illetve érdekes tényekre lehet visszakövetkeztetni. Például az afrikai eredet, majd a neandervölgyi és a gyeniszovai emberrel való keveredés megkérdőjelezhetetlen. De nem csak ezeket a tényeket árulják el a géneink, hanem azt is, hogy mindez milyen sorrendben, vagy hogy mikor történt. Azt állítja például, hogy a halászó-vadászó életmódból a földművelésre való áttérés demográfiai robbanás miatt történt, nem pedig fordítva (azaz nem azért nőtt meg hirtelen a népesség, mert a megtermesztett búzával stb., a háziasított állatokkal stb. többet ettek). Ezt szuperul, érthetően és logikusan bebizonyítja, elmagyarázza. Tényleg majdnem mindent megértettem, pedig a téma maga összetett. Szó van benne a híres laktózemésztést segítő gének megjelenéséről (és bizonyos populációkban való elterjedéséről), a zsiráf példájával illusztrálva (aka miért hosszú a nyaka) – ezt még Bonival is el fogom olvastatni, annyira közérthető.

Egészen a mai napig végigvezeti az emberiség történetét, sőt, még azokra a kérdésekre is válaszol, hogy mi várható a jövőben: mennyire fog változni a génkészletünk, tovább fog-e nőni például az emberek testmagassága, vagy megáll egy szinten. Szó esik a faj (rassz) fogalmáról, és olyan szimpatikusan elmondja, hogy a szóválasztásnak tulképp nincs sok jelentőssége, minden attól függ, hogy mihez kezdünk a szóval, kirekesztésre és megbélyegzésre használjuk-e. Érdekesen elmagyarázza azt is, hogy miért nem igazán érnek sokat a ma divatos egyéni eredetvizsgálatok.

A könyvet befejezve az az érzése az embernek, hogy az emberiség története tulajdonképp egy hatalmas migráció: emberek vándoroltak és vándorolnak oda-vissza, gének keveredtek és keverednek folyamatosan. Európába például három jelentős bevándorlás hullám érkezett (Afrikából a halászó-vadászók, Közel-Keletről a földművelők és a Kaukázusból a nomádok). Ha egy európai államfő mondjujk azt találná mondani, hogy a Kárdát-medence lakossága nem kevert fajú nép (de hát ilyet egyetlen civilizált miniszterelnök sem mond, ugye?), nos, akkor fehéren-feketén be lehetne bizonyítani neki, hogy a magyarok génkészletében is találhatók akrikai, közel-keleti és kaukázusi elemek (minimum!). Azt is leírja, hogy „népességcserére” (Franciaországban a jobboldal divatos kifejezése) csak két esetben került sor: amikor a neandervölgyi ember kihalt, és amikor az európaiak meghódították Amerikát és kiirtották az ott élők 90%-át. Minden más esetben beolvadás és keveredés történt.

Borzongva gondol arra az ember, hogy ha egy másik ország vezetője mondjuk kiirtaná az emberiség egy nagy részét, tegyük fel atombombával (de ilyen is kinek juthat az eszébe, ugye), akkor a fennmaradó emberek genetikai állománya öröklődne tovább és népesítené be később a Földet – és ez a genetikai állomány viszont sokkal kevésbé lenne gazdag és változatos, mint a mostani!

Pár negatív észrevételem is van a könyvhöz, az egyik az, hogy tök bénák és elnagyoltak a térképek. Magyarként pedig felhúztam a szemöldökömet azon a kissé elsietett megállapításon, hogy európában mindenki indo-európai nyelvet beszél, illetve nem értem, mit akart mondani azzal hogy magyar szkíták, talán a hunokra gondolt?

De mindent összevetve, alig várom már, hogy valakivel megbeszéljem a könyvet. És mivel Boniék is pont az ősembert tanulják most, még arra is gondoltam, hogy a tanítónak megveszem karácsonyra! Itt ugye kötelezően fakultatív a tanárokat megajándékozni, hát nem járna jobban egy ilyen szuper könyvvel, mint mondjuk egy doboz csokival? Szerintem értékelné.

Olyan jó lenne, ha minden témában (5G, árfolyam-ingadozás, matematika, asztrofizika, energia stb.) lennének ilyen hiteles és könnyen olvasható könyvek!

2022. szeptember 19., hétfő

Meglepődésből meglepődésbe (+kiegészítés)

– Láttad Antoine kisbabáját? – szegezte nekem a kérdést izgatottana férjem.

Hát jól meglepődtem! Antoine az a (velem egyidős) rokonunk, akinek nincs szerencséje a nőkkel. Egyetlen barátnője sem szeretett volna gyereket, és mindegyikük otthagyta. A legutolsó nő épp pár hónapja költözött el tőle. Most meg gyereke született?

– Antoine?? De hát – hebegtem a meglepetéstől – milyen kisbaba? És különben is, Antoine kemoterápiára jár, nem? – válaszoltam. Mielőtt a legutolsó barátnőjével szakítottak, kiderült, hogy Antoine rákos. Emlékszem, megdöbbentett a kegyetlenség, hogy valaki szakítani tud egy halálraítélttel (kissé drámai túlzásokba estem).

– Na és? Mi van, ha kemoterápiára jár? – fortyant föl Z. – Teljesen természetes, hogy egy ilyen helyzetben az ember apa szeretne lenni! Továbbörökíteni a génjeit! Bármi árom!

Megint jól meglepődtem, mert pont Z. volt az, aki amiatt nem akart gyereket vállalni, mert hogy, úgymond, túl idős hozzá. Én voltam az, aki bármi áron szerettem volna gyereket. Továbbá én vagyok az, aki a családban megszülető minden egyes gyereknek, föggetlenül a kontextustól, teljes szívemből tudok örülni. A kemoterápiát csak azért kérdeztem, mert fogalmam sem volt, hogy úgy is lehet gyereket nemzeni. De a meglepődésem még nem ért véget:

– Muti a képet! – kérleltem – Jujj, de cuki! Milyen aranyosan nézelődik! Kisfiű vagy kislány?

– Hát.. – a férjem egy pillanatra elgondolkodott – azt nem is tudom...


(Egy új csajtól van a baba, akit a már az előző barátnője után ismert meg. Azt nem tudom, hogy már akkor is kapta-e a kemót, Z-ből ilyen pontos infókat nem lehet kiszedni. Elég jól van, de hosszadalmas a folyamat. És kislány! :))

2022. szeptember 15., csütörtök

2022. szeptember 14., szerda

Sulikezdés

Eddig az idei a legzökkenőmentesebb tanévkezdés valamennyi közül. Boni egy tanítóbácsihoz került, aki, mint utólag megtudtam, kvázi az iskola sztárja, és minden gyerek (de főleg minden kisfiú) hozzá akart kerülni. Amikor szeptember elsején megjelentek a kapura kifüggesztett listák az osztályok összetételéről, volt olyan gyerek, aki ugrált örömében! Az első benyomásom nekem is nagyon jó (laza, fiatal, mosolygós), és mint elmesélte szülőin, mérnökből képezte át magát tanítóvá, ami azért sok mindent elmond a motivációjáról és hivatástudatáról.

Az osztálytársak is jók, sok szimpatikus gyerekkel. Csodálkoztam viszont, hogy egyetlen osztályba sűrítettek három erős egyéniségű kiskakast (ezek közül kettőt hívnak Gabrielnek. Az osztályba amúgy három Gabrielt osztottak be. Lassan tíz Gabrielnél járunk.) Szóval hogy ez a három kisfiú hogyan fog együttműködni egymással, másokkal, milyen lesz az osztály dinamikája ennyi dudással egy csárdában, hogyan alakul majd az osztályközüösség – csóválgattam a fejem. Aztán az egyik szülőtől azt hallottam, hogy a háromból az egyik, egy sunyi, erőszakos kisfiú, akitől Boni is szívesen eltanul ilyen-olyan hülyeségeket, el fog menni az osztályból. Hát remélem, hogy így lesz.

Fura, hogy az iskolában Boni a nagyok közé tartozik. Reggel az udvaron kilóg a sok pici elsős-másodikos közül, akik kb. a válláig érnek. És noha Boni magasabb az átlagnál, az osztályában több gyerek még nála is magasabb! Olyan hatalmas (hosszú, széles, erős csontozatú) gyerekek is vannak az osztályában, mintha már kamaszodnának.

Házi az első napokban nem volt, legelőször egy keddi napon kaptak feladatot (a szerdák szünnapok) mégpedig ezt: 8475+20+365=?. Holott tavaly év végén már két- és háromjegyű számokat osztottak el írásban! Viszont az első napokban Boni nagyon lelkesen jött haza, hogy sokat kell majd olvasni, mert a tanító egy 150 könyvből álló listát javasolt nekik az idei tanévre, amelyből mindenki azt olvassa el, amit akar (és ahányat akar). Interneten lehet megnézni a listát, ahol kérdésekre is lehet válaszolni a tartalommal kapcsolatban. Van már viszont verstanulás, ahogy eddig szinte minden osztályban volt. Magyar szemmel érdekes, hogy nem ismert költők klasszikus műveit tanulják meg a gyerekek, hanem teljesen ismeretlen emberekét. Ugyanígy tavaly teljesen ledöbbentem, hogy miket énekelnek énekkaron: nem ám népdalokat, hanem... könnyűzenei darabokat.

Az idő és a tér elnevezezésű tantárgyakat ettől az évtől kezdve történelemnek és földrajznak hívják. A tanító egy pontozási rendszert alkalmaz (magaviselet alapján), aminek Boni nagyon örült, szereti ezt a rendszert. Viszont hittanra nem akar járni... nem a hittan miatt (ami egyébként nem nagyon hasonlít vallástörténetre, ahogy reméltem) hanem mert a hittanra nem járó gyerekek (mert ez fakultatív) abban az időben együtt játszanak, és ő ebből kimarad. Én úgy gondolom, hogy ha lehet választani a 1) bármit tanulunk vagy egy 2) lyukasóra között, akkor a bármit tanulunkot érdemes választani, ezért megegyeztünk, hogy az első négy alkalom után dönt: folytatja-e.

Annyi rosszat lehet hallani a francia közoktatásról akár a médiából, akár tanároktól (az összes tanárismerősünk folyton panaszkodik), hogy minden évben megállapítom: végül is nem is annyira rossz ez a francia suli. Lehetne mondjuk jobb is, például ha dolgozna mondjuk egy titkárnő is a suliban. Vagy ha nem lenne az egész rendszer ennyire merev, centralizált, túladminisztrált. Ez alatt azt értem, hogy nemcsak a program, de az időbeosztás sem függ az egyes iskoláktól. Vagy például: a tanár elmondta, hogy eddig a szülőkkel a gmailen és a WhatsAppon tartotta a kapcsoatot. Idéntől viszont ezt megtiltották, és mindenkinek a hivatalos minisztériumi honlapon (és e-mail-címen) kell kommunikálnia a tanári karral.

2022. szeptember 10., szombat

Az egyik legviccesebb dolog mostanában...

... amikor Bonival Activity-zünk!


 Képtelenség kitalálni, hogy mit mutogat, cserébe dőlünk a röhögéstől!

2022. szeptember 6., kedd

Szemelvények magyarországi mondatgyűjteményemből

 

Faszán működik, zsírozottan, csak néha vannak gebaszok – kaptam el egyszer Budapesten ezt a mondatot egy pasinak a szájából, amint valakinek magyarázott. Mentem is tovább, nem tudom, miről lehetett szó. De utólag – enyhe sarkítással és nagy adag pátosszal – kedvem lenne azt írni, hogy akkor, azon a helyen pontosan éreztem: otthon vagyok. Egy ilyen mondatot én csak magyarul értek meg teljesen. Lehet, hogy kis (sok) gyakorlással franciául (angolul) is megérteném, de nem érezném igazán. Magyarul hiba nélkül be tudom azonosítani, hogy ki mondhat egy ilyen mondatot, kinek, és milyen helyzetben, sőt, még azt is meg tudom tippelni, mennyi idősek a beszélők és miről lehet szó. Ha ez a teljesítmény franciául is sikerülne, az tanulás eredménye lenne, nem pedig az anyanyelvnek köszönhető, ösztönös tudásé (anyanyelvi cinkosságé, Márai szavaival). Ennyire nem mindegy, hogy az első egy-másfél évtizedben milyen nyelven (országban) szocializálódott az ember. Ezért (is) fűznek Magyarországhoz (és lakosaihoz) eltéphetetlen kötelékek, függetlenül a hatalmon lévő aktuális kormánytól.

***

Bonikám, mit mászkálsz itt folyton össze-vissza! – ez meg a papám szájából hangzott el, és noha így leírva nem hangzik olyan vészesen, nekem borzasztóan rosszul esett, mert igazságtalannak tartottam. Délután történt, amikor hoztam Boninak egy láthatósági mellényt, és emiatt Boni bicajozás előtt még gyorsan visszaszaladt a tükörhöz, hogy megnézze (reménykedve), eléggé hasonlít-e így egy rendőrhöz: feltépte az ajtót (amit nem csukott vissza), hármasával szedve a lépcsőket felrohant a nappaliba, közben kurjongatva, hogy várjuk meg, átcsörtetett a nappalin egészen a fürdőszobáig – azaz a nyolcéves kisfiúk szokásos módján: féktelenül, zajosan. Aznap már mondjuk tizenötödszörre. És ez volt az utolsó csepp a pohárban. A nappaliban hűsülő papám ezt már nem bírta cérnával, és úgy rámordult, ahogy a kutyára is ritkán szoktak szólni. De hát honnan tudná a gyerek, hogy tizennégyszer lehet valamit csinálni (átmenni a nappalin a fürdőszobáig), és tizenötödszörre meg kitör a balhé? Mindenesetre jó lecke volt ez nekem, ha esetleg elfelejteném: nem, a szüleimnek nincs türelmük a gyerekemhez. És ha úgy tűnik is néha, hogy van, akkor sincs, mert az csak magukra erőltetett szerep, amit kis erőfeszítéssel ideig-óráig el tudnak játszani, azután lehull az álarc. (Ja, és velem szemben sincs türelmük. A mamám reakciója, amikor egy rossz pillanatban csalamádét kértem a főzelékhez: Lányom, meg vagy te húzatva! Hathetes otthoni tartózkodás után asszem megalkottam a család definícióját: a család az a formáció, ahol az ember olyasmiket tesz meg, amit máshol nem, lásd hetekre vendégül lát egy nyolcéves gyereket és szüleit, a kánikulában főz öt emberre minden nap, DE adott esetben jól beszól nekik.)

***

Nekem több szeretet kell, mint amennyit megérdemlek – nyáron elolvastam Franz Kafka magyarul kiadott naplóit és leveleit (nyolcszáz oldal, de sajna csak válogatás), abban találtam ezt az öndiagnózist. Bonikám jutott róla az eszembe, aki annyira ellenséges kis sündisznó tud lenni a külvilággal szemben, annyira agresszívan és visszautasítóan viselkedik, ha valami bántja. És noha persze minden gyerek méltó a szeretetre, azért mégis csak vannak szeretetreméltó gyerekek, és olyanok, akiket nehéz ki- és megismerni, elfogadni és megszeretni. Az ilyen gyerekek (és felnőttek) értelemszerűen kevesebb szeretetet kapnak a környezetüktől, pedig lehet, hogy pont nekik van több adagra szükségük ahhoz, hogy annak melegében sütkérezve megnyíljanak a külvilágnak (ördögi kör). Ha próbálok vele beszélgetni ilyenekről, becsukja fülét-farkát, és indulatosan védekező állásba vonul (mintha támadnám); remélem, ha az oktatás nem is, de a körülötte lévő jó példák majd arra sarkallják, hogy változtasson a hozzáállásán (ha tud).

 

 
Mérgében egyszer cetlit hagyott az asztalomon: „Nem szeretsz? Ne is számíts rá, hogy viszontlátsz!”