Duma

Egyik (nagy) szociális félelmem, hogy túl sokat beszélek. Vannak a térnek és az időnek, továbbá egyes beszélgetőpartnereknek olyan találkozási pontjai, ahol erre hajlamos vagyok. Mint sok más idősecske nőszemély, aki ráadásul anyuka is, engem is el tud kapni a gépszíj, és utólag döbbenek rá, hogy már megint túl sokat dumáltam. Az elmúlt hetekben két olyan eset is történt, amit később megbántam: egyszer hatan ültünk az asztalnál, mindenki kisgyerekes szülő, kivéve az egyik nőt. A sok iskolai, nevelési, kétnyelvűségi stb. témához nem tudott hozzászólni, nem is igen volt alkalma szegénynek, mert mi, többiek, folyamatosan beszéltünk. Végül is úgy álltunk fel az asztaltól, hogy az a nő egyáltalán nem jutott szóhoz az ebéd alatt. Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban; be kellett volna vonni a társalgásba, legalább egy kérdés erejéig. Szoktam is ilyet csinálni, általában figyelek arra, hogy mindenki részt vegyen a beszélgetésben, de aznap én is belefeletkeztem az anekdeotázásba.

A másik eset során pedig azon kaptam magam, hogy hosszan mesélek egy történetet Boniról két kolléganőmnek, és az egyik egyszer csak elfojt egy ásítást. Rögtön észbe kaptam, hogy hülye voltam, mert eltértem attól az aranyszabálytól, hogy gyerekről a lehető legkevesebbet szabad mesélni, mert egy bizonyos ponton túl, ami nagyon is hamar eljön, senkit sem érdekel. Én magam is így vagyok egyébként ezzel: szívesen meghallgatok egy-két gyerekes sztorit (KIVÉVE, ha láz, takony, hányás, kiütés vagy hasmenés szerepel benne!) de nem többet.

A párbeszédeknek és a beszélgetéseknek van egy törékeny egyensúlyuk, amelynek egyik összetevője: az idő. Mindegyik félnek kb. ugyanannyit kell tudnia beszélni. Ezt egyrészt az udvariasság diktálja így, másrészt pedig a kíváncsiság: még egy sokat dumáló ember is szeretné tudni, hogy mi van a másikkal, mi a véleménye erről vagy arról. Számomra a társalgásnak nincs sok értelme, ha ez az időfaktor sérül. 

Persze én is ismerek szószátyár embereket, akik fo-lya-ma-to-san dumálnak, és rendre monopolizálják a beszélgetést. Konkrétan három ilyen ember is van a környezetemben, és ismertem egy negyediket is. Ezek olyan emberek, akik, akár egy gép, bármiről képesek bármennyit szórakoztatóan mesélni, szinte gombnyomásra. Mert van a szószátyár embertípusnak egy másik alfaja is, aki mindig panaszkodik, de most nem erről  beszélek, hanem konkrétan azokról, akik okosak, széleslátókörűek, viccesek, csak hát... állandóan dumálnak. Gyakran saját maguk terelik el a beszélgetés témáját egy másik témára, mert időközben eszükbe jut valami, arról egy másiuk történetet mesélnek el, újabb és újabb zárójelet nyitnak, elkalandoznak, az ember csak kíváncsian bámul, hogy mikor hagyja abba? honnan van ennyi energiája? motivációja? önbizalma? és tényleg nem hagy szóhoz jutni másokat? jé, és hogy bírja az élettársa?

Pedig szeretem hallgatni időnként ezeket az embereket, olyan, mintha egy stand-up-ra vettem volna jegyet: szórakoztató, vicces, jól elmegy vele az idő. De ezek nem azok a jóízű, mély baráti (vagy szimpatikus munkatársi) beszélgetések, amelyekből töltekezik az ember. Mert a párbeszédek kényes egyensúlyához nem csak ezek az időbeli tényezők járulnak hozzá; az is fontos (talán még fontosabb), hogy a résztvevők emlékezzenek arra, mit mondott a másik régebben, vagy akár a társalgás elején. Azaz hogy valamilyen szinten kapcsolódjanak egymáshoz a felek, ne pedig csak úgy elbeszéljenek egymás mellett. És ez a szószátyár népség nem csak, hogy a beszélgetés teljes idejét lefoglalja magának a saját önálló, humoros műsorának előadására, hanem, ráadásul, nem is igen érdekli, ki áll vele szemben (hiszen nincs is rá ideje, hogy megtudakolja).

Az idő mellett tehát az érdeklődés is fontos faktor: az, hogy számon tartsuk, a beszélgetőpartner mit mondott a legutóbb – sőt, akár azt is, hogy mi magunk mit meséltünk már el neki. Hányszor mesélték már el nekem ugyanazok az emberek ugyanazt, mert elfelejtették, hogy már mondták! További szempontok is járulnak természetesen hozzá ahhoz, hogy valaki jó beszélgetőpartner-e, hogy az illetővel szívesen beszélget-e az ember. De mennyire, mennyire fontos az, hogy kisajátítjuk-e magunknak a beszélgetés időtartamát vagy sem!

Rövid fejezetek, hosszú mondatok

Végeztem ezzel a régóta vágyott és nehezen megszerzett könyvvel. Ígértem, hogy írok róla. Elöljáróban annyit, hogy azért akartam olyan nagyon elolvasni, mert egy lapon említik Prousttal és Thomas Mannal (mindkettőt szeretem) és Esterházy is hivatkozik rá (őt is szeretem). Annyit tudtam a regényről, hogy hosszú és befejezetlen, ezért nem is számítottam se könnyed olvasmányra, se ütős csavarra a végén.

Igazából nem is annyira befejezetlen, mert az eredeti kiadáshoz hozzácsapták a hagyatékban talált jegyzeteket, vázlatokat és töredékeket, ezzel háromszorosan is megnehezítve az olvasó feladatát. (Ezt mindjárt részletezem). A történet az első világháború előtti években, az Osztrák-Magyar Monarchiában játszódik, és szerintem korrajz (bár az író mintha nem annak szánta volna), színre hozván a háború kirobbanása előtti korszakra jellemző szereplőket, elveket, nézeteket és történelmi eseményeket. Hangneme irónikus, a leírások részletesek és érzékletesek, a cselekmény nem túl bonyolult. Érdekes, hogy a monarchiát a kiegyezés után mi, magyarok saját kereszünknek tekintettük, amivel úgy-ahogy együtt kell élnünk, de ezek szerint az osztrákok is nevetségesnek és túlhaladottnak tartották, és ha mi az osztrákok uralmától, ők viszont a németek felsőbbrendűségétől szenvedtek.

Azt nem tudom, miért tulajdonságok nélküli ember a főszereplő; kikövetkeztettem, hogy a korra jellemző elidegenedés miatt, de bővebbet nem tudok. Logikusabbnak (bár valótlanabbnak) tűnne az a magyarázat, hogy mert egy-egy tulajdonság soha nem abszolút értékben megjeleníthető, hanem csak kotextusba helyezve, ez volt az első tippem, de asszem ez mellékvágány.

Összességében eléggé szenvedtem, leginkább az író tudta nélkül közzétett nem végleges szöveg miatt, ami egyrészt teljesen eltolta a hangsúlyt az eredeti sztoriról, másrészt gyakran érthetetlen lila köd volt (hosszú fejezetben taglalta például azt a kérdést, hogy az érzés állapot-e vagy folyamat) harmadrészt pedig a befejezettség látszatát keltve mégiscsak lezáratlan maradt.

Érdekes volt mégiscsak, hogy miképpen látták a 20. század elejét a kortársak („a nagy egyéniségek kora véget ért” – ezt mondják a franciák is manapság). Voltak benne érdekes gondolatok, találó leírások. Nem tudom azonban, hogy vannak-e még olvasói egy ilyen – töredékes, hosszú, néhol nehezen érthető és nem igazán aktuális – könyvnek egy olyan világban, ahol közösségi oldalak és médiaszolgáltató cégek kelnek versenyre azért, hogy minél több szabadidejét szippantsák be a fogyasztóknak, és ennek érdekében könnyen emészthető, időszerű, interaktív, fordulatos és addiktív tartalmakat kínálnak. Olvas-e még valaki az univerzumban Musilt?!

A nyolcéves ovisomról

Vasárnap elmentem futni és lesérültem; az utolsó kilométert már nem tudtam végigfutni a bal térdem miatt. Sőt, egyszerűen továbbmenni sem voltam képes, annyira fájt. Pedig úgy indultam el otthonról, és úgy futottam le a táv felét, hogy semmi bajom nem volt, és most sem fáj már. Nyolc km után viszont menni nem bírtam: ott áltam a hidegben, ködben, egyszál futócuccban, a lakástól távol.

Felhívtam Z-t, de Boni vette fel a telefont, mert mint kiderült, az apja épp zuhanyozott. Kértem, hogy kopogjon be a fürdőszobába, és mondja meg neki, hogy lesérültem, nem tudok járni, fázom és jöjjenek értem. Boni ezt előzékenyen és udvariasan meg is tette (nem úgy, mint amikor csak passzióból dörömböl a fürdőszoba ajtaján...), Z. viszont bosszúsan elzavarta azzal, hogy ne találjon már megint ki ilyen hülyeségeket.

Teljesen megértem a reakcióját! Boni pontosan ugyanilyen sztorikat szokott kitalálni. Általában soha nem tudjuk, ha mesél valamit, hogy az most éppen igaz, félig igaz vagy teljes kitaláció. Akkor tud a legjobban átverni minket, amikor ok-okozati összefüggéssel érvel: ebből meg abból kifolyólag ez meg az történik. Bámulatos gyakorlati érzékkel tud hihető és nem túl gyanús összefüggéseket kitalálni, és azokat a felnőttek észjárásához igazítani: egyszer például azt mesélte, hogy a zongoratanárnő azt a házit adta fel neki, hogy komponáljon önállóan egy darabot, amelyben vannak kettős keresztek, mert, mint fűzte tovább a történetet, nem nagyon érti a félhangokat. És, tette hozzá Boni, a zongoratanárnő szerint a legjobban tevékenység közben, indirekt módon, aktívan értjük meg a tananyagot. Már nem emlékszem, hogyan fogalmazta ezt meg, de teljesen logikusnak tűnt, csak egy héttel később döbbentem rá, hogy egy szó sem volt igaz belőle, a zongoratanárnő jól meg is lepődött, állítólag még a kettős kereszt sem került szóba órán!

Szóval Z. kényelmesen lezuhanyozott, felöltözött, és csak hosszú percekkel később szálltak autóba, amikorra már én is el tudtam indulni. Elkerültük egymást, egyszer még láttam őket elsuhanni egy kereszteződésben, végül szinte egyszerre értünk a ház elé (csak én sokkal később tudtam megmászni a két emeletet). Otthon megint mindent elmeséltem, hogyan történt az egész lebénulásom (én magam sem értem) (de utána kell járnom majd az erősítő és bemelegítő gyakorlatoknak, köszi szépen a múltkori kommenteket!), majd Boni, a maga színtiszta logikájával és a lehetetlent nem ismerők önbizalmával kijelentette, hogy Mama, hát akkor fél lábon kellett volna hazaugrálnod!

Én azt hittem, hogy már lassan múlóban van az ovis korra jellemző csodavilág és mágikus gondolkodás, de úgy tűnik, nem. Még a Télapóban is hisz. Nemrég az apja magyarázta neki, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek alig van játékuk, még karácsonyra sem kapnak semmit, mert a szülőknek nincs pénzük, erre méltatlankodva kijelentette, hogy na de a Télapó biztos hoz nekik!

És amikor az aztalnál arról beszélgettünk, hogy lehet, hogy inkább egy darabig most úszni fogok járni, Boninak fölcsillant a szeme, hogy akkor majd néha menjünk együtt is (másfél éve nem volt az itteni usziban), mert „annyira szeretem az öltözőszekrényeket”! Ahová fent pénzt kell bedobni, majd lent kulcsra zárható...

 

Magántulajdon

Nemrég lementünk a pincébe, ahol többek között Boni régi játékait is tároljuk. Örömmel hozott föl pár régi kacatot (pl. egy műanyag pénztárgépet), én pedig felvittem az egyik régi kisautóját a százból, mert tudtam, hogy nemsokára találkozni fogok egy kolléganőmmel és annak hároméves kisfiával. Boni is szokott kapni innen-onnan régi gyerekjátékokat, főleg könyveket, társasjátékokat, és én mindig is nagyon szerettem, amikor valaki nem új cuccal, hanem a gyerekei régi játékaival ajándékozza meg Bonit. Tényleg felesleges újat venni, amikor otthon halomban áll a használatlan, jó állapotú játék, ráadásul én magát a tudatot is szeretem, hogy azzal az adott tárggyal régebben X. vagy Y. játszott.

Eljött az alkalom amikor egy játszótéren összetalálkoztam a kolléganőmékkel. Eleve úgy terveztem, hogy Boni nem jön (mert akkor lehetetlen lett volna dumálni), de mielőtt elindultam volna, mondtam Boninak, hogy elviszem a kisautót a gyereknek.

Na ekkor kezdődött a kb. egyórás konfliktusunk arról, hogy odaadhatom-e a levetett, elfelejtett, megunt/soha nem is használt játékát egy ismeretlen gyereknek. Szerinte ugyanis nem. A kisautót visszavette, helyette hozott egy beszélő-villogó tehenet, majd azt is visszavette, auztán mindenféle kéteurós műanyag hülyeségeket javasolt, illetve odatette táskámba az egyik ajtó és kerék nélküli autóját.

Nagyon meglepődtem, mert Boni az a gyerek, aki egyrészt mindent megkap, másrészt viszont semmivel nem játszik, mert már kisebb korában is inkább érdekelte a számológépek, telefonok, madzagok, tollak és papírok világa, mintsem a játékoké. Jól emlékszem, hogy miután megtanulta megfogni a ceruzát, nem nyúlt többé az autóihoz. Meg aztán elmagyaráztam azt is neki, hogy nem értékes és szeretett tárgyat kell odaajándékozni, hanem az olyat, amire már nem is emlékezett.

Nem akartam kényszeríteni, hanem inkább rábeszélni. Láttam rajta, hogy egyrészt szeretne megfelelni a hirtelen vele szemben támasztott elvárásnak, másrészt baromira sajnálta odaadni a régi kacatjait. Végül a tehénnel indultam el, utoljára a lépcsőházban még megkérdeztem tőle:

– De Boni, jó szívvel odod oda?

– Nem! Csak ha veszel nekem valamit helyette holnap. Jó szívvel!

– Szó sincs róla! – válaszoltam, erre mérgesen bement a szobájába.

Már az utcán jártam, amikor Z. felhívott, hogy Boni bömböl a tehenéért, ne adjam oda a kisfiúnak. Aki amúgy teljesen jól elvolt azzal a két lufival, amit vittem neki. Két órát töltöttünk a játszón, és nem egyszer megfordult a fejemben az indulás előtti jelenet, illetve az a gondolat, hogy te jó ég: irigy a gyerekem. Egyébként tök vicces volt, mert a barátnőm kisfia, amint észrevette, hogy idegen gyerekek játszanak az új lufijaival, odament hozzájuk, és visszavette őket, mire a barátnőm kissé zavartan odasúgta, hogy hát ezek olyan nehéz helyzetek, de az idő majd megoldja őket, ugye? Nem mondtam semmit, csak az otthon maradt kis nyolcévesemre, és a táskámban lapuló világító tehenére gondoltam. Meg bevillant az a főiskolai csoporttársnőm képe, aki egymagában kidolgozta a szigorlati tételeket, de nem dobta be őket a közösbe.

Viszont aludtam rá egyet, és megint csak azt kell mondanom, hogy a hiba bennem van. Ismét megugorhatatlan akadályokat támasztottam a gyerekemmel szemben, mint amikor azt vártam, hogy félénksége ellenére köszönjön az embereknek. Hát ha neki a barlangból hozott, ősi ösztöne az, hogy ragaszkodjon a mamutjához tulajdonához, milyen jogon akarom én ezt megbélyegezni, és kieszközölni, hogy egy ismeretlen gyereknek, akivel ráadásul nem is fog találkozni, odaadja egy régi játékát?! Persze sokkal könnyebb lenne az életem, ha Boni vagány, bátor kisfiú lenne, aki jóban van az osztálytársaival, elbűvöli a tanítónőket, keresztnevükön szólítja a szomszédokat, akiknek ráadásul hangosan előre is köszön – de hát el kell fogadnom, hogy Boni nem ilyen.

Ismerek egyébként olyan gyerekeket, akik nyolcévesen meg tudnának válni egy-egy játékuktól más gyerek javára, ismerek olyan felnőtteket is, akik szerintem gyerekkorukban ezt megtették volna, de tény, hogy ez a ritkább, ez a, hogy így fogalmazzak: természetellenesebb. Biztos ezért is olyan vonzó tulajdonság az önzetlenség! És biztos ezért gondolok egyrészt – nem is neheztelve, hanem inkább – szánakozva a fent említett főiskolai csoporttársamra, másrészt pedig csodálattal arra a barátnőmre (azóta is az) akihez egyszer előadás után odajött két idegen, folyton az épület előtt bagózó csaj, és elkérte a jegyzeteit, mondván, hogy nem szottyant kedvük bejönni órára.

Térdgyakorlatok

Leülök a számítógépem elé vagy az étkezőasztalhoz. A kezem ügyébe veszem a szükséges dolgokat (klaviatúra, kávé, mikor mi), hátradőlök és keresztbe teszem a lábamat → HIBA!

Visszateszem mindkét lábamat a földre, és lassan belemerülök az adott tevékenységbe: munka, evés stb. Megmozgatom a hátamat, rákönyöklök az asztalra, majd fölhúzom mindkét lábamat magam mellé → HIBA!

Bosszankodva visszaülök normálisan. Folytatom az evést vagy a fordítást. Kibámulok az ablakon. Nyakkörzés. Kiegyenesítem a derekam, majd fölhúzom a lábam és a széken törökülésbe ülök → HIBA!

***

Hetek óta tartó kísérletezgetés és önmegfigyelés alapján kijelenthetem, hogy akkor fáj a (bal) térdem futás közben, ha az előző napokban gyakran tettem keresztbe a lábam (méghozzá a balt a jobbra), illetve törökülésben vagy más kifacsart pozíciókban ültem. Előfordult már, hogy alig bírtam lefutni az egy órát, de az is megtörtént, hogy csak az utolsó percben jött elő a fájdalom, mivel előtte egy hétig fegyelmezetten felnőtt módjára ültem a széken.

Tanulság: ha továbbra is akarok futni (márpedi ez egy drog) SOHA többet nem ülhetek keresztbe tett lábbal. Ez azért durva, mert ez az ergonomikus pozíció azért baromira kényelmetlen (az élet tele van ilyen ellentmondásokkal). Tulajdonképpen a legideálisabb az lenne, ha a hátralévő ötven évben soha nem kellene lépcsőt másznom.

Maszk: második felvonás

Írtam, hogy három hete levetették az általános iskolásokról a maszkot a suliban. Utána elkezdődött, majd véget ért a kéthetes őszi szünet, ma újra van a suli. A számok időközben annyira megugrottak, hogy ismét kötelező lett a maszk az alsóban, ami azt jelenti, hogy a gyerekek a mi megyénkben pontosan egy hétig élvezhették a maszknélküliséget (kivéve Bonit).

Két hozzáfűznivalóm van a dologhoz: egyrészt hogy Z., aki nagyon nem értett egyet a három hete bevezetett intézkedéssel, most teljesen jogosan jár-kel úgy a világban, prófétaként, mint aki ezt előre megmondta (és tényleg).

A másik meg hogy: jól illusztálja a példa, hogy nem lehet olyan járványügyi intézkedést hozni, amivel mindenki egyetért. Mert ha nem vetetik le a gyerekekkel a maszkot október elején, holott jók voltak a számok = az lett volna a baj. Ha pedig (mint ahogy történt) levetetik a maszkot = akkor meg az a baj (mivel most vissza kell venni). Vagy: ha a hatékony intézkedésnek köszönhetően jók a számok, az emberek az intézkedés ellen hőbörögnek, mondván hogy jók a számok, minek intézkedni, ha meg nincsenek hatékony intézkedések, belobban a járvány, és azért hőbörög mindenki, hogy miért nem lép a kormány.

A lényeg, hogy mindig van olyan halmaza a populációnak, akik panaszkodnak!

De azért szomorú látvány ez a sok maszkos kisgyerek, nem lennék az egészségügyi miniszter helyében.

Technikai

Eddig a műszálas textilektől legalább annyira irtóztam, mint a műkörömtől, a harsány sminktől, a feldolgozott hústól (virsli, párizsi) vagy az edzőteremtől; mindez az én ízlésemhez képest túlságosan mesterséges, nem igazi, mű. Viszolygásom legfőbb oka azonban inkább az volt, hogy e képződmények a természetes helyébe kívánnak lépni, és úgy eladni magukat, mint valódiak. Holott az eredeti nyilvánvalóan mindig jobb, mint az utánzat. A műszálas anyagok tapintása és kinézete is sokkal rondább mint a pamuté vagy a gyapjúé.

Számomra viszont nemrég derült ki: ha az ember hidegben megy futni, akkor pont, hogy olyan cuccokat kell felvennie, amelyeket épp ésszel soha nem hordana, azaz 100%-ban poliészterből készült pólókat, nadrágokat. Nyáron még simán futottam egy pamut rövidgatyában és egy kiszuperált pólóban, de amikor lehűlt a levegő, én is bevásároltam ezekből a technikai cuccokból. Vakon hiszek a tömeg tapasztalatának, és ha így kell, hát így kell.

Megtapasztaltam milyen az, amikor egy lenézett ruhadarab sokkal jobban illik egy bizonyos tevékenységhez, mint értékesebb rokona. Próbálok analógiákat találni ehhez a jelenséghez az élet többi területéről: talán a foghúzás lehet ilyen. Kinek jutna eszébe kihúzatni egy egészséges fogat?! Fogszabályzáskor viszont gyakran ez a legjobb megoldás.

Múlt héten, amikor betegen feküdtünk a szállásunkon és csak orvoshoz (kétszer) és Covid-tesztre (kétszer) mentünk ki megizzadva, csatakosan, illetve amikor a hét vége felé bebugyolálva, jól felöltözve mégiscsak kimerészkedtünk a tengerpartra, felvettem az egyik technikai pólómat. És tényleg sokkal jobb volt, nem fáztam benne, hamar megszáradt, a nap végén kimostam, és reggelre már fel is lehetett venni, szóval tényleg baromi praktikus úgy a sporthoz, mint egy betegséghez. Boninak is fogok venni, ő is hajlamos megizzadni.

(Nem tartom be viszont azt az útmutatást, amely szerint harminc fokon kell mosni. Le is jött rögtön az egyik rózsaszín puma.)