Gabriel (és egy ovis sztori)

Értékrendekről, szülői elvárásokról (sőt, követelményekről), a pálfordulásomról és egy kisfiúról szeretnék mesélni ebben a posztban. De kezdjük a kisfiú családjával: az anyját még soha nem láttuk, az apja és a kishúga egyformán színtelenek, szótlanok, mosolytalanok, mintha kettőig nem tudnának számolni. Kirínak, még az öltözetükkel is a játszótéri társaságból.

A kisfiú, Gabriel, idén Boni csoporttársa volt: egy intelligens tekintetű, tűzrőlpattant kisfiúról van szó, totális ellentéte az apjának. A vérében van az irányítás, a dominálás, megkockáztatom: a manipuláció. Nem mondom, hogy rosszindulatú, mert nem tudom, de őszintén megmondom, nem tűnik annak. Inkább olyasvalakinek látom, aki tisztában van a céljaival, és tesz is értük. Az osszd meg és uralkodj módszerrel ösztönösen kezébe vette az ovis kisfiúk irányítását, Bonikám is teljesen természetesen meséli, hogy Gabriel a chef (főnök) és ő parancsol.

Hogy hatással van ez a Gabriel a fiamra, az nem kérdés: mindegyik fiút mágnesként vonzza. Háborúsat játszik, kergeti a lányokat, pisztolyozik, egyiket uszítja a másik ellen, ovis foglalkozások alatt dumál, játszótéren botokkal rohangál stb. szóval minden olyan izgi tevékenységre rá tudja venni a többieket, ami amúgy eszükbe sem jutna (vagy?). Ő a külvilág szócsöve; amikor mi itthon el tudjuk mintegy „titkolni” a gyerek elől, hogy leégett a Notre-Dame, meg hogy agyoncsapott Lille-ben egy kisfiút a villám, másnap Boni már jólinformáltan jön haza az oviból: mindent elmesélt neki a Gabriel.

Na már most: én nem akarom, hogy ezzel a kisfiúval jóban legyen a gyerekem! Tisztában vagyok vele, hogy ez itt nem kívánságműsor, és hogy Boni úgyis azzal fog barátkozni, akivel akar, hogy nekem, liberális szülőként semmiféle elvárásom nem lehet a haverjaival kapcsolatban. Nem tehetek róla; akkor sem szívlelem ennek a gyereknek a dolgait noha (magát a kisfiút aranyosnak, bár turbulensnek gondolom).

Tegnap, amikor beléptem az oviba, a síró Sacha fogadott; Bonikám állítólag leköpte. Döbbenten vonom kérdőre a fiamat, aki nem tagadott semmit. De hát miért? – értetlenkedtem. A Sacha a nagy haverja, iszonyú aranyos kisfiú, a családja is szimpi, leinformált értelmiségiek. Hát, mert a Gabriel mondta – hangzott a válasz, azaz a magyarázat, de semmiképp sem a mentség.

Papolhattam neki egész délután az udariasságról, szolidalitásról – az egyik fülén be, a másikon ki. Délután elmentünk a játszóra, ahol megjelent Gabriel is, tele ötlettel, energiával, csak úgy izzott körülötte a levegő, Bonikámnak is felcsillant a szeme. Kérdeztem Gabrieltől, hogy miért parancsolta Boninak, hogy köpje le Sacha-t? De hát nem én mondtam neki, hanem a Baptiste! – hangzott a válasz. Ravaszul, jó hangosan Bonikámhoz pedig a következő szavakat intézte (miközben mosolygós szemmel rám nézett): Ha valaki hülyeségre buzdít téged, nem kell mindig szót fogadni!

Újult döbbenettel fordultam Bonihoz: de hát miért nem szóltál, hogy nem a Gabriel mondta? Kisfiam, mint aki nem is érintett az ügyben, csak a vállát vonogatta: Jaj, mama, hát összekevertem! Na már most, én nem tudom, mi zajlik ebben a csoportban... a Baptiste az a kisfiú, aki mellől a múltkor Sachát el kellett ültetni, szóval lehet, hogy tényleg megéri a pénzét. Egyet tudok: minden csoportnak – minden életkorban és minden miliőben – van egy adott dinamikája, ami a negatívtól a pozitívig széles skálán terjedhet, és ami az adott szereplők temperamentmából fakad.

És noha én voltam a legjobban felháborodva, amikor azt láttam, hogy ebben az országban nincsenek állandó osztályközösségek, azaz hogy évről-évre változnak az osztályok összetétele, ovitól gimiig, ezzel értelemszerűen változnak a klikkek, a konfigurációk és a legjobb barátságok... na, most én vagyok az, aki ezt zseniális pedagógiai húzásnak és okos francia találmánynak tartom. És megkönnyebbülten gondolok arra, hogy nem nyolc hosszú éven keresztül kell ezeket a kiskakasokat kiismernem, belelátnom az elmesélt történetekbe a mögöttes indítékokat, lavírozni gyerek és gyerek között stb. Hanem hogy már csak röpke négy hét van hátra ebből a társaságból, és hogy úgy mondjam, szülő is és gyerek is tiszta lappal indul szeptembertől.

A tetvek természetes élőhelye (avagy az Ördögi Kör)

Minket is utólért ez a tetűügy. Szóltak az oviban, hogy néhány gyerek tetves, és hogy Boni is vakarja a fejét. Megnéztük, de nem láttunk semmit, és Z. azon az állásponton volt (kénytelen voltam egyetérteni vele), hogy ha még nincs semmi, ne öntsük rá a tetűírtószert (végülis nem azért etetjük biokajával, hogy utána mindenféle peszticidekkel szórjuk meg csak úgy).

Aztán előkerült az első, jó nagyra hízott sárga színű tetű (blöááá), jött a tetűírtó sampon is (mindhármunknak; én addigra már annyira mindenhol vakaróztam – lábon, karon stb. – hogy vérvételt is csináltattam, nem a reumagyógyszeremtől van-e). Ha az ember elkezd valamit, csinálja rendesen, ugye, különben mi értelme van? Ezzel a mottóval álltam neki mindent kimosni (kifőzni!), lefertőtleníteni, Boni fejét naponta kétszer-háromszor átfésülni. Az elején az volt a munkahipotézisem, hogy kezeljük úgy az ügyet, mintha ebolavírusról lenne szó: minden, amihez Boni hozzáért (vagy amihez Boni sapkája, kabátja hozzáérhetett) kimostam. Kezdve a fogason lógó ezer kabáttól, sálaktól, sapiktól. Ébredés után raktam bele a komplett ágyneműjét-pizsijét a szennyesbe, miután hazajött az oviból, már mostam is a télikabátját.

Igen ám, de hamar rájöttem, hogy ha csak én vagyok ennyire mániákusan diszciplinált, akkor majdnem teljesen felesleges a nagy hűhó, ugyanis Boni megint elkapta valakitől az oviban – és mivel a rovarirtót csak 8 nap eltéréssel szabad újra a fejére kenni, most a két sampon között vagyunk, és még mindig találunk (igaz, nagyon picike) tetveket a hajában.

Nem értem, még a férjem, a higiénia nagymestere is azt állítja, hogy túlzásokba esem. Szerintem pedig együttes (sőt, közös) stratégiára lenne szükség az egész ovis társadalom részéről. Németországi kolléganőm azt mesélte, hogy náluk orvosi igazolással (hogy nem tetves) vissza sem veszik a gyereket az oviba. Teljesen megértem! A múltkor a játszón azt mesélte egy nő (szintén tetvesek voltak a gyerekei), hogy a 30 fokban mosott mindent – csak fogtam a tetves fejemet! Valójában az lesz a csoda, ha valaha meg fogunk szabadulni ezektől a dögöktől.

Bonikám meg olyan aranyos, teljes nyugalommal veszi tudomásul, hogy rovarok élnek rajta és belőle. Partnerként hagyja, hogy kurkásszam a fejét, nem sérelmezi, hogy az alvósállatait egymás után tesszük karanténba, megérti, ha kérem, hogy ne hajtsa le a fejét a kanapéra, jó képet vág a mindennapi hajmosáshoz stb., stb.

Protokollok

Arra a hülye kérdésre, hogy mi történt az oviban – amiről egyébként régebben azt hittem, hogy én, jófej anyuka, majd sohasem fogom föltenni (hasonlóan ahhoz, hogy mit ettél a menzán?, mert ezt sem tudom megállni), szóval erre a kérdésre nyilvánvalósan soha semmi választ nem kapok. Ha furfangosan azt kérdezem, hogy ma mi volt jó az oviban, arra csak egy kitérő semmi vagy egy közönyös minden érkezik. Az óvónőkkel nem beszélek sokat, az ovis mappáját (benne az összes kis dolgaival, rajzaival stb.) évente kétszer kapjuk meg, szóval elvileg semmit nem tudok arról, hogy mi történik a teremben, miután otthagyom a gyereket reggelente.

Valójában viszont Boni, amint hazajön, játszva rekonstruálja az egész napját. Megcsinálja (és megcsináltatja velünk) az aznapi ovis feladatokat, tornatermet rendez be, idegen, tőlünk soha nem hallott mondatokat, szavakat, hangsúlyokat használ. Így közvetve ugyan, de az ovis foglalkozások jó részét le tudom követni (nem mindent – év elején egy anyukától tudtam meg, hogy középsőben egész végig heti egy angolórájuk volt).

Tegnap, miután hazajött, a következőket csinálta: a műanyag, narancssárga közlekedési bólyáját megfordítva tartva, elváltoztatott hangon beleszólt valami olyasmit, hogy figyelem, gyülekezés a mágneses táblám előtt, sorakozó! És végigjárta az összes szobát, mindenhol lekapcsolta a villanyokat. Ezek után beterelt minket a szobájába, magunkra zárta az ajtót, és azt mondta, hogy két percig itt kell maradnunk.

Kérdezgettem, hogy ezt csinálták-e az oviban, ha igen, hogyan is volt pontosan, miért, milyen magyarázatot kaptak az óvónőtől stb. de csak annyit tudtam kiszedni belőle, hogy még a redőnyöket is lehúzták, de a lámpát viszont visszakapcsolták, mert különben „nem tudtunk volna dolgozni” (annyira jellemző ez a szófordulat: az oviban szerinte ők dolgoznak).

Hogy pontosan mi is volt, azt ma reggel tudtam meg az óvónőtől: ez volt az éves felkészülés („exercice de confinement”) egy esetleges nukleáris balesetre, a közeli (40 km) atomerőmű miatt. A tűzriadó mellett még egy harmadik gyakorlatra is sor kerül minden évben, amikor is azt játsszák el, hogy mit kell tenni terrortámadás esetén. Azt sem tudom, sírjak-e (= milyen abszurd világban élünk!) vagy nevessek (= milyen jól alkalmazkodunk ehhez az abszurd világhoz)!

A csimpaszkodós ovi

Így neveztük el Boni oviját, miután a tavalyi tanév végén megtudtuk, hogy a nagycsoportosokat kettéosztják, és a négy osztályból kettőt átraknak az iskola épületébe. Azaz a nagycsoportosok fele konkrétan iskolába fog járni, annak minden nehézségeivel együtt, például hogy a gyerekeket nem lehet bekísérni az osztályteremig (-be); a szülőknek a kapunál meg kell állniuk. Emellett pedig messzebb is van, és csak 10 perc van arra, hogy a gyerekek bemenjenek a kapun – ez persze mellékes ahhoz képest, hogy tavaly Boni minden egyes reggel makacsul, mintegy rituálészerűen belecsimpaszkodott a lábamba, és az ovónőnek úgy kellett őt lefejtenie, majd behúznia.

Úgyhogy úgy láttuk, jogos az arra irányuló kérelmünk, hogy Boni maradhasson még a régi épületben. Egész nyáron reménykedtünk, hogy a csimpaszkodós oviba fog kerülni, és kérelmünk tényleg meghallgatásra talált: szeptember 1-jén tudtuk meg, amikor is kifüggesztették a névsorokat és az osztályok helyszínét.

Boni az ovikezdéshez, meg úgy egyébként az egész oviügyhöz úgy állt hozzá, ahogy eddig: láthatóan nem érdekli, nem nagyon beszél róla kifejezetten (a Mi történt ma az oviban kérdés számára értelmezhetetlen), ha rákérdezünk, akkor a szabványválasz két éve az, hogy nem szereti. Ezért tökre meglepődtem, amikor ő kérte szeptember elején, hogy menjünk már el megnézni az oviban, hátha kifüggesztették már a listát.

Szóval a csimpaszkodós oviba került, de vegyes csoportba. Ami tök jó, mert szociálisan úgyis lassabban érik, jól ellesz a középsősökkel, de a vegyes csoportból kifolyólag úgy alakult, hogy csak egyetlen egy kisfiút ismert az egész osztályból. Majd megszakadt a szívem, hogy kezdheti előről a beilleszkedést egy idegen osztályban, két idegen óvónővel (hétfő-kedden az egyik, szerdától péntekig a másik).

Az ovikezdés óta két és fél hét telt el, szóval ezek még mindig első benyomások; de úgy érzem, ő most fog igazából megérni az ovira. A kisfiúval, akivel tavalyról ismerték már egymást, tök jóba lettek, délutánonként a játszón találkoznak, és kiabálva futkároznak körbe-körbe, mondván, hogy kincset keresnek (és előtte kincskereső térképet rajzolnak ). A napokat-évszakokat-dátumot Boni már otthon is kiragasztja, ahogy az oviban látta; egyszer felháborodottan mesélte, hogy rossz dátumot írt ki az óvónő. Sőt, tegnap, amikor borzasztó szúnyogcsípésekkel vitte el az apja az első szezonnyitó orvoslátogatásra, Boni felháborodottan tiltakozott, hogy ő oviba akar menni, neki sürgős kincses megbeszélnivalója van a Sacha-val!

Szóval bármit mondjon is, úgy látjuk, nem utálhatja ő annyira azt az ovit, sőt. Viszont, mert van egy viszont: az elválás még mindig nem megy. Pedig fenyegetem, ígérgetek neki fűt-fát, az unalomig ismételgetjük, átvesszük az egészet, elgyakoroljuk, elmagyarázom, saját ovis élményeimet mesélem, az értelmére próbálok hatni, de nem és nem. Belecsimpaszkodik a lábamba, és várja, hogy onnan valaki majd őt letépje. Ezzel a konoksággal ugyanúgy nem tudok mit kezdeni, mint a nem köszönéssel: egyszerűen nincs fegyverünk! Eddig az óvónők jófejek voltak, de már nagyon azt érzem, hogy ekkora gyerektől (jogosan) várják el, hogy a saját lábán menjen be a terembe. Az egyikük meg is jegyezte – és én is ugyanezt gondolom – hogy ez lesz az idei év első számú kihívása.

Nem minden francia, ami annak látszik

Nem tudom, írtam-e már, hogy nyelv és kultúra tekintetében mennyire szokatlanul homogén környezetben élünk. Itt mindenki francia! Ez Nyugat-Európához képest, de főleg: előző lakhelyeimhez képest kivételes jelenség. Belgiumban pl. egyszer mesélte egy magyar lány, hogy amikor (belga) munkahelyén a kollégái megtudták, hogy a lány családja magyar, hitetlenkedve kérdezgették: De tényleg MINDENKI? Nem csodálom őket, Brüsszel a legkozmopolitább város, ahol valaha is jártam. Nem egyszer, hanem többször is előfordult, hogy a belvárosban angolul kellett megkérdeznünk az utat, ugyanis senki nem tudott franciául. Olyan is volt, hogy egy éjszakai buszon rajtam kívül egyvalaki utazott, az is a HVG-t olvasta!

Na ehhez képest ez itt nyelvi és kulturális sivatag. Itt mindenki franciául beszél, és a feketék, ázsiaiak, fejkendős muszlim nők is nagyon ritkák. A játszón vannak orosz és lengyel anyukák, Boni tavalyi csoporttársai közül három volt kétnyelvű, a második nyelv angol, spanyol és valamilyen arab nyelv volt. Idén mindegyik gyerek francia, ha jól látom/hallom. Magyar családod egyet ismerünk itt a városban, a volt kolléganőmet, de ők messzebb laknak és a gyerekek is nagyobbak, nem nagyon szoktunk összejárni.

Ebben a kontextusban nagyon fura volt, amikor Boni új ovónénije az év elején felkiáltott (miután megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélek), hogy nahát, neki is van egy magyar kolléganője!

Hittem is, meg nem is. A magyart gyakran keverik a lengyellel, bolgárral stb. meg aztán kizártnak tartottam, hogy Boni ovijában, ahova akkor már egy éve járt, dolgozzon egy magyar csaj – hogyhogy nem mondta eddig senki? Meg aztán ha magyar is, lehet, hogy második generációs magyar, azaz valójában francia. Na de száz szónak is egy a vége: lecsekkoltam (FB!), és a nő tényleg magyarnak tűnt, ráadásul nekem tetsző politikai tartalmakat osztott meg a falán, tehát még szimpi is. Mint később megtudtam, a Bonikékkal szomszédos teremben, félmunkaidőben dolgozik. Sajnos nem nagyon passzolnak a munkaidőink, mert amikor ő ott van, akkor én általában bent vagyok a mh-emen, de azért van némi átfedés, és így még szeptemberben bementem hozzá bemutatkozni.

Szóval tényleg az a helyzet, hogy Boni – aki itt csak tőlem hallja a magyart – közvetlen közelében dolgozik egy teljesen magyar nő. Reggelente be szoktam hozzá köszönni, néha berángatom Bonit is, bár ő az istennek nem akar meszólalni magyarul. Kicsit nehéz a dolog, mert kiscsoportosai vannak, tehát nem merem sokáig zavarni, beszélgetni csak úgy kutyafuttában tudunk. Mostanában azon gondolkodom, hogy elhívom egyszer munka után kávézni, de még nem mertem.

Két okból nem merem: először is, pont egy éve belefutottam egy ugyanilyen helyzetbe. A szolfézson az egyik (francia - mi más?) csoporttársam mesélte, hogy a csellótanára magyar, és a lány olyan lelkes volt, hogy össze is hozott minket. Úgyhogy egy őszi estén egyszer csak ott találtam magam a zenesuli előtt egy magyar csellótanárnővel, akivel lelkesen telefonszámot cseréltünk. Nos, egy év telt el azóta, és semelyikünk sem kereste a másikat. Nem mintha nem lett volna rokonszenves: az volt, sőt, még közös ismerősünk is akadt Budapestről. De nagyon természetellenesnek éreztem volna a helyzetet.. hívjam fel, csak azért mert ő is magyar? Passzírozzunk bele a rohanó életünkbe (ő egy másik városban lakik, két kamasz gyereke van) egy találkozót, és utána? Tartsuk a kapcsolatot, noha a régi barátnőimmel sem sikerül idő hiányában normálisan kapcsolatot tartani?

A másik ok meg az, hogy valójában égek a vágytól, hogy megtudjam, mit gondol egy magyar óvónő a francia oviról. Biztosan klasszisokkal többet tudna nekem mesélni, mint bármilyen vekerdys cikk vagy gyereknevelős portál. Ráadásul, mivel neki is nagyobb (már felnőtt) gyerekei vannak, ő már minden olyan (főleg nyelvi) kérdésre így vagy úgy de választ talált, amivel én most küzdök. Például a szavak betűzése, hogy csak egyet említsek. Szóval nem tudom, mennyire etikus valakit kávézni hívni csak azért, mert előre tudom, hogy segítségemre lehet.

A francia idegenlégió

Egész nyáron abban reménykedtünk, hogy Boni ismét Raphaellel egy csoportba kerül, de nem így lett. Franciaországban van egy olyan fura szokás, hogy ovitól érettségiig minden évben véletlenszerűen megkeverik a gyerekeket, akik így soha nem ugyanabban az osztályban kezdik a tanévet, mint amelyikben zárták. Pontosabban a gyerekek kb. 1/3-a ugyanaz, a többiek a párhuzamos osztályokból kerülnek ki. Szombat délelőtt függesztették ki a névsort, éppen cipőt vásároltunk Boninak. Raphael papája küldött egy üzit, hogy sajnos a fiúk nem egy osztályba kerültek.

Az én reakcióm: basszus. Tök kár. Na nem mintha világraszóló barátok lettek volna, de szeretnek együtt játszani, az oviban is, és délutánonként a játszón. A család is szimpi. Így kevesebbet fogjuk őket látni (most született Raphaelnek kistesója).

A férjem reakciója: hát ez FELHÁBORÍTÓ! Tennünk kell valamit. Még talán nincs késő, hogy átkérjük őket egy osztályba.

Mivel ez szombaton történt, és hétfőn volt a tanévkezdés, és mivel én amúgy sem vagyok híve a kivételezésnek, nem igazán támogattam ezt az ötletet. (Z. ellenérve: nekik lehet, hogy csak egy névcsere, Boninak meg sokat számít). De meg aztán ha idén nem is, jövőre viszont nagy valószínűséggel úgyis más osztályokba kerülnének!

Hétvégén tök véletlen kétszer is összefutottunk az ovi igazgatónőjével. Egyszer ő jött oda Z-hez, aki elmondta, hogy nagyon-NAGYON bosszúsak vagyunk, mert Boni nem nagyon nyit a többi gyerek felé, de Raphaellel viszont olyan jól megvannak. Az igazgatónő próbált minket megnyugtatni. Azt mondta, jöjjünk vissza két hét múlva, biztosan nem lesz semmi panaszunk. (Amúgy ez a tapasztalatom a franciákkal: tök simán tudomásul veszik a csereberét, nem mutyiznak, nem problémáznak rajta. Úgyhogy mi is beletörődtünk.).

Aztán eljött a hétfő. Akkor rájöttem, hogy tök mindegy, Raphael ott lett volna-e vagy sem, Boni számára az ovikezdés Raphaellel vagy nélküle maga a tragédia! De még nekünk is tök fura volt: egy teljesen új ovónő, idegen gyerekek, ismeretlen szülők, és főleg: egy teljesen más osztályterem! És rengeteg síró gyerek... köztük az enyém, aki szegénykém kapaszkodott, bújt, csimpaszkodott, nem akart minket elengedni. És ez tart már három napja, azzal a különbséggel, hogy a többi gyerek ma reggel már nem sírt. Boni reggelente nem akar elindulni, a menzán állítólag nem eszik, az osztályteremben egyszer ülve elaludt (középsőcsoportban már nincs délutáni alvás), ma bepisilt. Itthon hiába kérdezem, csak annyit mond, hogy nem jó az ovi, nem érdekes, és hogy nem jó ötlet odajárni. Egyszer megkérdeztem, hogy látta-e a régi ovónénijét, és azt felelte nagy csodálkozva, hogy dehát a régi óvónéni a régi ovit használja! Szegénykém, néha nem tudom, hol él, csak egy emelettel van lejjebb az új terme!

Ez az ovis osztályközösség- és óvónő-váltás számomra valami kegyetlen büntetéshez hasonlít. Vagy mintha direkt a lehető legszadisabb helyzettel szeretnék szembesíteni a kisgyerekeket, hogy szokják csak, milyen kemény az élet! Kezdhetik újra az ismerkedést, a megszokást. Felső tagozatban értem, hogy mi a céljuk: gondolom az, hogy ne állandósuljanak klikkek, ne marginalizálódjanak gyerekek. De oviban?!

Az új óvónő – aki amúgy szimpinek túnik, de mit számít az első benyomás! – ma azt mondta, hogy jó lenne, ha Boni lassan, mondjuk holnaptól, otthon hagyná az alvósállatát. A többi gyerek tényleg üres kézzel megy be, de Bonit, aki így is sír, hogy fogom otthagyni a kutyája nélkül?

Asszem rátaláltam a franciák és a magyarok közötti szokás- és mentalitásbeli különbség egyik magyarázatára.

Az elmélet és a gyakorlat

Az oviban intézményes (tehát nem ovónői mánia) elvárás, hogy a gyerekek januártól fölismerjék a saját nevüket nyomtatott nagybetűvel, a saját nevük kezdőbetűjét más szavakban, illetve év végére az 1, 2 és 3 számokat.

Ez az, amire gyerektelenként - amikor az ember még mindent tud - simán rávágtam volna, hogy hülyeség, baromság. Minek sietni. Játsszanak inkább, futkossanak, legyenek levegőn, bogarazzanak, homokozzanak.

És ez az, amiről ma már totálisan más a véleményem, ma, amikor van egy betű- és számmániás gyerekem. Azt továbbra sem tudom, hogy a többi gyereknek ez jó-e, de az enyémen konkrétan látom a mohó vágyat a tanulásra és az új ismeretek befogadására (gondolom a legtöbb gyerek ilyen). Büszkén sorolja az ismert betűket, meseolvasás közben követi a szöveget az ujjával, mindig mindent megszámol (és megszámoltat), elmutogatja a kezén, göcsörtös E-ket, M-eket, 1-eseket, 7-eseket stb. rajzol, "szavakat" rak ki betűkből, majd kéri, hogy olvassuk föl. Az ovis oktatás úgy tűnik, nagyon ügyesen meglovagolja ezt a tanulni vágyást, és ha már ennyire érdeklődők ezek a kicsik, akkor miért ne tanuljanak már olvasni vagy számolni? Én lassan már szolmizálni is meg fogom tanítani, annyira kiváncsi. A KRESZ-táblák irànti lelkesedése sem ma kezdődött, de most, hogy sokat vagyunk úton, azokból is rengeteget ismer.

Levegőn lenni, futkorászni, gyurmázni, medencézni, kutyázni-macskázni, ugrabugrálni még így is RENGETEG ideje marad.

A valódi nehézség

Áááá, miket írkálok én itt össze-vissza, hogy a legnehezebb a gyerekezésben az, hogy mindenhol kupi van? meg hogy holmi idegenek fél mondattal megkritizálják három év nevelési munkáját? De hiszen ez mind kutyafüle, kit érdekel.

A folyamatos félelem a legnehezebb: hogy mindaz, ami van (és nálunk valahogy úgy alakult, hogy sokkal több a rózsaszínű csillámpónis boldogság, mint a nehézség) egy pillanat alatt köddé válhat. Elég egy figyelmetlen autóvezető, vagy egy rossz esés, vagy egy hülye baktérium, vagy akár egyetlen egy nem jól működő sejt, és az élet pokollá változhat. Én már szinte az Indexet sem merem megnyitni, annyi a világon a borzalom.

Boniék májusban kirándulni mennek az ovival, és miután kiderült, hogy egyikünk sem mehet vele, szó szerint RETTEGVE gondolok arra, hogy a hároméves kis manómat elengedjem egyedül... busszal mennek, autópályán, messzire... nélkülem! Arra gondoltunk, mert szerencsére (??) az apja is olyan mint én, hogy egyszerűen nem engedjük el. Elvisszük mi magunk teheneket nézni külön, máshová, máskor, most még van annyira pici, hogy nem lenne ciki neki a többiek előtt. Az a baj sajnos, hogy pontosan megértette, hogy hová mennek májusban, és többször is lelkendezve mesélte az oviból hazafelé, hogy tu sais Maman, bientot on va à la ferme! (=Tudod, mama, nemsokára megyünk a tanyára!). Az ovis füzetét, amelyet alá kell írni, hogy mehessen, többször is megnézte, majd közölte, hogy c'est pour la ferme.

Rájöttem, hogy a Szoba c. filmben is (most olvasom a könyvet) ez volt a legmegrázóbb, ez a végtelen egymásra utaltság, ami egy szülő-gyerek kapcsolatot jellemez: most már semmi vagyok nélküle, és ő is olyan kicsi, hogy szinte az egész világát mi jelentjük még. Na, EZ nagyon nehéz.

Szülői munkaközösség (2.)

Mi a szar/nehéz az anyaságban?

Tegnap egész délután rágódtam a dolgon, aztán arra jutottam, hogy nagyon igazságtalan és oda nem illő volt a nő két beszólása, és hogy szívesen beszélnék vele akár egy mediátor (igazgatónő) jelenlétében arról, hogy konkrétan mit hibáztam és mit kellett volna máshogy tennem. Aztán arra lyukadtam ki, hogy végülis tök mindegy, a sértett hiúság beszél belőlem, minek most már vitatkozni. Ezért úgy döntöttem, nem mondok semmit.

A nő ma reggel saját maga hozta fel az ügyet. Amikor megérkeztem szólt, hogy a májusi vidéki kirándulásra sajnos nem mehetek a gyerekekkel, figyelembe véve a tegnap történteket. Ezek után egy 10 perces beszélgetés következett, amelynek a végén sem én nem láttam be, hogy jogos lett volna a beszólása, sem ő nem értette meg, hogy mit sérelmezek, és eléggé ingerülten váltunk el egymástól. Elmenet még mondtam neki, hogy nem is baj, úgysem jönnék többet, és úgyis az apja kísérné el az osztályt májusban, amire ő azt válaszolta:

– Boni apja sem jöhet! Az még rosszabb lenne! Hozzá még jobban odabújik!

Hogy az alcímben feltett kérdésre válaszoljak: amíg az embernek nincs gyereke, sőt, ameddig a gyerekek csecsemő, végülis leszarja az életével és a magatartásával szembeni random kritikákat (milyen a párkapcsolata, hogyan öltözködik, kire szavaz, meddig szoptat, meddig marad otthon a babával), de amint a nevelésre terelődik a szól, és amint „szakembertől” jön a kritika, a helyzet megváltozik és a kritika legjobb esetben is csak szarul esik, legrosszabb esetben viszont elbizonytalanít.

Burkoltan végülis azt kaptam meg most, hogy Boni az átlagtól (sőt: a normálistól) eltérően viselkedik, ami első hallásra iszonyú ijesztően hangzik. Az ember keresi a hibát magában, a gyerekben, a génekben. Aggódik, hogy mi lesz így a gyerekből az Életben, ahol amúgy is olyan nehéz érvényesülni, hát még ha az ember EKKORA hendikeppel indul, hogy önállótlan, anyás, passzív, rágja a körmét, alvósállatot visz a játszóházba! (ezt én engedtem meg kivételesen Boninak, mivel be tudtam rakni a táskámba, ez sem tetszett az ovónőnek).

Aztán persze lehiggadtam... mert mi van? Kilóg a sorból? Tényleg könnyebb betagozódni, vegyülni, átlagosnak maradni, határok között lavírozni, de ki tudja, mindenkinek ez a sorsa-e? Így visszanézve az elmúlt 3 évre, igen, bizonyos dolgokat máshogy kellett volna csinálni – de pont ezek a dolgok azok, amelyeket nem tudtam volna máshogy csinálni (túlféltés, aggódás). Akkor viszont meg pont ott tartunk, hogy mindent a lehető legjobban csináltunk.

Szülői munkaközösség

Nagyon bosszús vagyok. Boni ovijában időről időre megkérik a szülőket, hogy menjenek be segíteni, aminek én mindig nagyon örülök és szívesen megyek. Oké, bevallom, nem az az elsődleges motivációm, hogy megkönnyítsem az ovónő munkáját, hanem hogy meglessem, mit is csinálnak konkrétan, hogyan érzi magát ott a kisfiam, milyen a többi gyerek stb. Úgy gondoltam, ez az ideális win-win helyzet, hiszen segítek, cserébe pedig bepillantást is nyerek. Voltam már egyszer sütit sütni, egyszer pedig társasjátékos foglalkozáson, ma pedig segítettem a gyereksereget játszóházba kísérni. 

Az a baj viszont, hogy Boni, aki nagyon anyás, és a többiekhez képest nagyon kicsi is (a csoport nagy része az év első felében lesz 4 éves), ilyenkor szinte el sem engedi a kezem. Gyakran az ölembe ül, a lábamba kapaszkodik, sőt, egyszer még azt is sérelmezte, hogy franciául beszélek hozzá (azért, hogy a többi gyerek is értse, ez pont a társasjátéknál volt). Ilyen körülmények között kicsit nehéz a többi gyerekre is figyelnem, de minden tőlem telhetőt megteszek. Névről ismerem valamennyit (iszonyú cukik), segítek nekik öltözködni, beszélgetek velük, orrot törlök stb., mindezt gyakran úgy, hogy Boni az egyik kezemet fogja. 

Igaz, nem vagyok – soha nem is voltam, és soha nem is szerettem volna lenni – olyan agilis szmk-anyuka, aki hangosan pattog, szervezkedik, magyaráz, reguláz, ömlik belőle a szó, a small talk, felügyel, őrmesterkedik és jópofizik (igen, sarkítok). A kevesebb több, főleg ha már van jelen a buszon pár ilyen nőci. 

Bosszúságom oka, hogy ma kétszer (!!) is megkaptam az ovónőtől, hogy nem azért vagyok ott, hogy a fiamat babusgassam, hanem hogy a többiekkel törődjek. Komolyan, fogalmam sincs, miért mondta ezt, tudta-e vajon, hogy konkrétan mit csinálok, vagy csak idegesítette a tyúkanyó viselkedésem? Őszintén megmondom, szerintem nem láthatta, hogy melyik anyuka mit segít (összesen 5 szülő volt, plusz ovónő, kisegítő pedagógus és 24 gyerek). 

Ha valóban nem segítettem eleget, akkor sem tudtam volna többet tenni – csak nem fogom ellökni a saját gyerekemet azért, hogy Hugo vagy Louise kezét fogjam? Akiknek semmi szükségük nem volt rá amúgy, hogy fogjam a kezüket. 

Aztán azzal is bajom van, ahogyan ezt foghegyről odavetve megjegyezte, kétszer is! Jogos, hogy kritizál, ha nincs velem megelégedve, hiszen ő az, aki segítséget kért. De akkor szerintem ezt négyszemközt kellett volna elintéznie, higgadtan, mielőtt jelentkeztem volna. Ha tudtam volna, hogy nincs megelégedve, nem veszek ki egy fél nap szabit és nem megyek a játszóházba – ahogyan nyilván többet nem fogok menni segíteni. Oké, nekem is jobban el kellett volna magyaráznom Boninak, hogy nem maradhat mindig velem, hogy a többi gyerekre is figyelnem kell. Mondjuk nem hiszem,hogy változtatott volna valamit Boni ragaszkodásán. 

Z. szerint túlreagálom, érzékeny vagyok és feleslegesen rugózom az ügyön. Oké, tényleg lehet, hogy van valami rejtett női konfliktus is a háttérben: mézesmázos és miniszoknyás valójában nekem soha nem volt nekem szimpi ez az ovónő.

Tévedni emberi dolog (és ez ijesztő)

Ma reggel felhívtak a napközi titkárságától, hogy Boni nem járhat napközibe október végéig, amíg be nem tölti a 3. életévét. Azt mondta a nő, hogy a 3 évnél fiatalabb gyerekeket csak külön engedéllyel veszik be, kérni kellett volna egy hónapja. De miért nem szóltak erről a beiratkozásnál??? – kérdeztem. Hát, mert elfelejtettük. És hogy lehet, hogy ennek ellenére egész szeptemberben járhatott napközibe??? – kérdeztem. Hát, mert csak most vettük észre, hogy Boni októberi.

Az eszem megáll, komolyan! Így történhet meg az is, hogy embereknek rossz lábat amputálnak le a kórházban, meg hogy nem a jó betegnek vezetik ki a vastagbelét a hasfalára, hanem az ágyszomszédjának, aki csak egy kivizsgálásra feküdt be. Oké, nem mondom, hogy én nem fordítottam már export helyett importot, na de amikor emberekről (gyerekekről) van szó! Szinte elszédültem a hírtől. Összekeverték a papírokat? Szabadságon volt az illetékes személy? Basszus, de én rájuk bízom a szemem világát, ők meg az adminisztrációra is képtelenek? De akkor hogyan tudnak 40 gyerekre vigyázni egyszerre, ha már itt ilyen hibát vétenek?

Beigazolódni látom az összes félelmemet; senki más nem fog úgy figyelni ebben a nagyüzemben a gyerekemre, ahogyan mi, és minden a szerencsén múlik. További, még felháborítóbb dolog: már MA délután sem mehetett. Sajnálják, de a szabály, az szabály... (itt majdnem agyvérzést kaptam). Találjunk valami megoldást az elkövetkezendő két hét délutánjaira (szinte hallottam a telefonban a vállvonogatást).

MÉG SZERENCSE, hogy ilyenkor a mamám fölül az első repülőgépre és eljön!

Óvoda: az első benyomások (2.)

(Alcím: bezzeg a bölcsiben!)

Nincs más összehasonlítási alapom, ezért az ovit csak a bölcsivel tudom összevetni. Sok kis hülyeség zavar, az egyik ilyen, hogy nincs babakocsitároló. Ez azt jelenti, hogy ha be kell mennem a mh-emre, akkor az ovi után még haza kell rohannom a babakocsival, hogy lerakjam VAGY babakocsi nélkül kell mennem, ami megint rengeteg plusz idő (Boni megáll minden fűcsomónál, nincs szívem noszogatni).

Aztán rémesen kicsi a folyosó és mivel fix időben kell otthagyni a gyerekeket, mindenki egyszerre jön, ami azt eredményezi, hogy szülők, gyerekek tolonganak a szűk helyiségekben. Ráadásul meleg is van, a kabátot (+laptoptáskát, ha mh-emre kell bemennem) nincs hová letenni, miközben az ember a wc-re kíséri a gyerekét (ez kötelező).

Itt a saját lábukon mennek be a gyerekek a terembe, nem a szülő adja át a pedagógusnak. Emiatt vagy guggolok Bonikám mellett és búcsúzkodunk VAGY felegyenesedek és az óvónénivel beszélek, de a kettő nem megy egyszerre. Amúgy nagyon keveslem a kontaktust az óvónővel: túl hiertelen volt a váltás. A bölcsiben volt 5x5 percünk (reggel-délután), amikor én elmondtam, hogy hogyan aludt a gyerek, milyen hangulatban (!) van, ők meg részletesen beszámoltak róla, hogy mit evett, mennyit aludt és mivel játszott. Itt meg semmi infónk nincs semmiről, én meg gyakran nem akarok a tizedik szülő lenni, aki arra vár, hogy két mondatot mondjon a ovónőnek. A bölcsiben oda kellett telefonálnunk, ha nem vittük be, itt ez senkit sem érdekel: egy papírra kell felírni a nevét, hogy megjött, mellette a megfelelő négyzetet beikszelni (menza, napközi). Gondolom ez az a híres papiros, amivel nyomon követik, hogy ki hová megy, jézusom, bele sem akarok gondolni. Egy fecniről van szó, a 21. században, a GPS és a mobiltelefonok világában!

És akkor itt van még a tízórai-uzsonna, és eddig ez a legnagyobb gondom az egész ovival. A gyerekeknek maguknak kell vinniük, kis hátizsákokban (amúgy irtó édes reggel az a sok kisgyerek a kis hátizsákkal). Nyilván tök felesleges gyümölcsöt betenni, mert azt tök macera megenni, senki nem fogja ott neki meghámozni és/vagy kimagozni. Joghurt és kompót ugyanígy felejtős. Maradnak ezek a hülye bolti csokis kekszek: Franciaország egész kiskorú népessége ezt eszi. Még ha tudnék, sem adhatnék neki mást (egészségeset), hiszen a padtársai mind ezt fogják enni. Akkor üljön ott szegénykém egy mézes kenyérrel?

Pedig olyan jól leálltunk nyáron ezekkel az édességekkel. Elmagyaráztam neki, hogy Budapesten nem lesznek sütik és kekszek, csak gyümölcs és Túró Rudi – és nem is reklamálta őket. Erre most megint itthon állnak a szekrényben a csokik és társaik, és persze állandóan ezt enné, grrrr.

Oldalakat tudnék még megtölteni az ovival kapcsolatban és azzal, hogy milyen változásokat hoz ez nekünk is és Boninak is. Egy (francia) barátnőm szerint az ovikezdés a fölső tagozatba (collège) kerüléssel együtt a legjelentősebb momentuma a franciák életének!

Óvoda: az első benyomások (1.)

El tudok képzelni jobb rendszert is, de mivel nincs más választásunk, tökmindegy. Az ovibajárás itt igen bonyolult dolog. Z. szerintem – lassan 1 hét elteltével – még mindig nem tudja, mikor kell vinni/hozni Bonit.

Kedden és csütörtökön Boni egésznapos, azaz a következőképpen néz ki a napja: 8.45–11.45 között óvodai foglalkozás, 12–13 óra között ebéd a szomszédos épületben (kiviszik őket a forgalmas utcára, úgy mennek át, ez a rész számomra a rémálom!), 13:30 és 15:45 között ismét óvoda, de nincsenek már foglalkozások, hanem csak alvás, pisilés, ilyenek. 15:45-kor vége az állami ovinak, ennyi volt, csókolom. Akikért nem tudnak jönni a szülei ilyen korán (mint pl. mi) azok a gyerekek napközibe járhatnak: ezeket a napköziket már nem az Oktatásügyi Minisztérium szervezi, hanem különböző szervezetek, három is van belőlük. Mi a helyszínt vettük figyelembe a beiratkozásnál, mert nem akartuk, hogy télen megint föl kelljen venni a kabátját, hogy buszoztassák stb. úgyhogy oda írattuk be, ami az óvoda épületében, a legfelső emeleten működik. 16:45-től lehet értük menni, de egészen 18:45-ig maradhatnak a gyerekek (mi 17:45-ig fizettük be).

A szerda speciális nap: az ovi akkor csak 9 és 12 óra között működik, ma pl. figyelmeztetett az óvónő, hogy pontban délben bezárják a kapukat aztán akiért nem jöttek, az úgy járt. Nincs se napközi, se menza (a menzát megint egy másik szereplő, az önkormányzat működteti), gyakran a francia nők nem is dolgoznak szerda délutánonként, én sem fogok.

Hétfőnként annyiban változik a felállás, hogy ebédre haza tudom hozni Bonit, de alvásra és a délutáni napközire visszaviszem. Pénteken meg, mivel Z. akkor nem dolgozik, csak a délelőtti foglalkozásra fogjuk járatni.

Szerintem elég sűrű ez így, sok a helyszín- és csoportváltás (a napköziben összevont csoportok vannak). A hosszú napokon három különböző szervezet (ovi, önkormányzat, napközi) felel egymás után ugyanazokért a gyerekekért; a gyerekek átadása pl. szerintem egy külön kis logisztikai bravúr, és persze magában rejti annak a lehetőségét, hogy ha valaki hibázik, akkor rossz helyre visznek egy gyereket – belegondolni is félelmetes. Főleg, hogy Bonikám csoportjában 29 gyerek jár, rájuk jut két felnőtt: az óvónő, akinek ilyen irányú képzettsége van, meg egy kisegítő óvónő*.

Amúgy meg szétaggódtam magam, hogy túl kicsi még Bonikám ehhez a rendszerhez, sajnálkoztam, hogy itt nincs halasztás, izgultam, hogy be fog pisilni/kakilni (nemrég lett szobatiszta), meg úgy egyáltalán: megszakadt a szívem, hogy oviba kell járnia. Ehhez képest ő sokkal könnyedébben veszi az egészet. Simán tudomásul vette, hogy nem jár többet a bölcsibe, büszkén mondogatja, hogy ő már „nátyfiú”, és eddig még nem sírt reggelente sem (bár ma rezgett a léc). Amit nem is értek egyébként, mert a bölcsiben ő volt az egyetlen, aki még augusztusban is sírt – igaz, kizárólag akkor, ha én vittem.

* Franciául: Atsem (betűszó; A franciák odáig vannak a betűszavas rövidítésekért!). Jól illusztrálja ez az előző posztot: ez is egy olyan kifejezés, amire vagy találok magyar megfelelőt, vagy használom a francia kifejezést a magyar mondatban, de akkor az meg hogy néz ki?

Szerintem az lehet, hogy nagyon tetszi neki a terem. ODÁIG volt az új játékokért, az első nap kb. levegőnek nézett minket, amikor még ott voltunk vele, és azt sem vette észre, hogy elmentünk.

Óvoda

A főnököm, aki magyar, de akinek három gyekere járt bölcsitől egyetemig a francia iskolarendszerbe, és aki folyton ez utóbbit kritizálja (túl elvont, túl republikánus, túl egyen-gondolkodásra nevelős), nos, még ő is azt mondja, hogy az ovi, az kivétel. Az egészben az ovi a legjobb – állítja.

Én most az ilyen és ehhez hasonló állításokba kapaszkodom, mert őszintén megmondva, amit eddig láttam, az inkább elrémít. Eleve a beíratkozás egy adminisztratív rémálom. Külön kell beíratni a gyereket az oviba, külön a menzára és külön a napközibe. Mindenhol időpontot kellett kérni, mindenhová személyesen kellett elmenni (az ovi és a menza miatt a polgármesteri hivatalnál is volt egy körünk), dossziét állítottunk össze (biztosítás, oltások, kitöltött formanyomtatványok stb.), derogációt kértünk (elvileg a menza 3 év alatt nem látogatható), eligazításon vettünk részt.

Az óvodát itt úgy mondják: école maternelle. A kifejezésben benne van az iskola szó (école), ami magyar fünek nagyon fura, főleg, amikor azt hallom, hogy mindenki azt kérdezi Bonikámtól: - Szeptemberben már iskolába mész, ugye? Az ovinak az Oktatási Minisztérium honlapjáról letölthető, bikkfanyelven megfogalmazott tanterve is van, és a suli honlapján konzultálni lehet az órarenddel is:

 Húú, értitek: classe!!

Nincs iskolaérettségi vizsgálat. A 2013-ban született gyerekek mind ugyanabba az osztályba kerülnek, halasztás nem lehetséges. Maga az ovi ugyan nem kötelező, de én ebben az országban még nem találkoztam olyan 3–6 éves gyerekkel, aki ne járt volna oviba. Még annak a barátnőmnek a kisfia is bekerült, aki ma már az alsóban komoly koncentrációs és magatartásbeli problémákkal küzd és valószínűleg külön kisegítő pedagógust kap majd maga mellé, hogy be tudja hozni a többieket.

Ami nagyon sokkoló, azok a számok: 30 gyerekre jut egyetlen (vagy jó esetben másfél) óvó néni! Az eligazításon nagyon kihangsúlyozták, hogy egész nyáron neveljük önállóságra és autonómiára a gyerekünket, mert nem lesz itt kényeztetés, valaminek a kétszeri elmondása, babusgatás, többszöri WC-re kísérgetés! Jól meg kell tanítani a gyereknek pl. azt, hogy miután leveti a kabátját, ne úgy akassza azt fel, hogy az ujja ki van fordítva – a pedagógus nem tud 30 kabátujjat ki-be fordítgatni. Ekkor mondták azt is, hogy az alvósállatot nem lehet hazavinni, mert az is csak plusz feladatot generálna az ovó néninek. Mindenre rá kell írnunk a nevét, a nap elején pedig be kell ikszelni egy táblázatban, hogy hová megy a gyerek: menzára (van, akit a szülők hazavisznek), és/vagy napközibe (és ha igen, melyikbe, mert három különböző szervezet működtet napköziotthont). 

Hát én nem is tudom. Egyrészt jó, mert rendszerre, közösségi életre, önállóságra nevelik a gyerekeket, másrészt pedig Bonikámon azt látom, hogy ez még nagyon korai neki (vagy csak én gondolom úgy, hogy ő még kisbaba?) és elképzelni nem tudom, hogyan fogja megszokni és megszeretni ezt a katonaság…ööö… az óvodát. Pamela Druckermannak igaza van, hogy a francia gyerekek udariasak és előre köszönnek, na de milyen áron?!