Állítás, amelynek vagy a premisszája, vagy a konklúziója igaz (de nem lehet igaz mindkettő egyszerre)

“Mindennél jobban szeretem a fiam, de ha újrakezdhetném, nem lenne gyerekem.”

(Rádióban hallottam)

Egy képzelt párbeszéd (valós érvelési elemekkel)

– Képzeld, Petiék autója totálkáros lett…tegnap összeütköztek egy vaddisznóval! Szerencsére jól vannak.

– Úristen, nem mondod. Hogyan történt?

– Mentek A-ból B-be a főúton, már sötét volt, amikor eléjük vágott egy vaddisznó. Nem tudtak kitérni előle.

– Jaj, istenem, micsoda hülye véletlen… akár rosszabbul is végződhetett volna…

– Ne is mondd, meg is halhattak volna mindketten! De a forgalom kicsi volt, és pont senki nem jött velük szemben. Peti félre tudta rántani a kormányt, így nem történt nagyobb baleset. Én pont ezért azt állítom, hogy nincsenek véletlenek: ennek így kellett történnie.

– De miért?

– Szerintem ez egy figyelmeztető jel volt. Gondolj bele, milyen kicsi az esélye annak, hogy az autód egy vaddisznóval találkozik. Hát még annak, hogy ilyen esetben elég helyed is legyen kitérni előle, és csak az autó jobb eleje sérüljön meg. A rendőrök is azt mondták, hogy csoda, hogy ennyivel megúszták.

– De hát amit elmondtál, az arra utal, hogy véletlen történt! Az idő-tér koordinátának egy pontján  összetalálkozott egy vaddisznó és egy autó. Hogyan bizonyítod be, hogy ez nem a véletlen műve volt?

– Ne bolondozz. Tudod hogy egy dolog nemlétét nem lehet bebizonyítani. Te bizonyítsd be, hogy vannak véletlenek!

– Hm, várj csak.. Képzeld el például, hogy esik az eső. Az, hogy a esőcseppek hová esnek le a földre, az tök véletlen. Semmilyen természettudományos képlet vagy égi hatalmasság nem tudja megjósolni előre, hová esik le egy-egy csepp.

– Jó, de amit mondasz, de ez nem bizonyíték. Ez csak egy hasonlat.

– Oké, akkor bizonyítsd be te, hogy valami, vagy valaki úgy rendezte, hogy Petiék ne halljanak meg!

– Ezt könnyen meg tudom tenni: amikor elindultak A-ból, még Sári vezetett. Tudod, hogy ő nemrég szerezte meg a jogsiját, alig van gyakorlata. De a baleset előtt átadta a volánt Petinek, mert hirtelen megfájdult a feje. Peti, az évtizedes rutinjával könnyedén ki tudta védeni a vaddisznót. Szerinted miért fájdult meg Sári feje olyan hirtelen? Hát persze, hogy azért, hogy át kelljen adnia a vezetést! Ez nyilván nem lehet véletlen!

– Ne hülyéskedj, Sári amúgy is olyan fejfájós.. Ez sima egybeesés. Amúgy meg, gondolkozz: ha nem álltak volna meg cserélni, nem lett volna baleset. Pár perccel elkerülték volna az állatot. Mondom, hogy véletlen események láncolatáról beszélünk.

– Hát pont ez az. Ahhoz, hogy összeütközzenek, épp az a pár perc kellett, amíg megálltak. Nincsenek véletlenek!

Imposztorszindrómáinkról

Van egy kolláganőm, az első jelzők egyike, ami róla spontán eszembe jut az az, hogy okos. Művelt is, de főleg: vág az esze. Az a típus, aki már a kérdés első felének hallatán megadja a helyes választ (míg másoknak a kérdést magát is el kell magyaráznom). Érti a szóvicceket, az iróniát, intelligens humora van, rögtön kapcsol, ha témát vált a társalgás, nem hangoztat elkapkodottan sarkos véleményeket, átlátja a különböző nézőpontokat. Ehhez pluszban még jól (szabatosan, lendületesen, pontosan) fordít is!

Van pl. egy olyan tulajdonsága, hogy egyetlen szóval vagy szókapcsolattal összefoglal komplex eseményeket vagy jellemez embereket. Annyira praktikus tudomány, én gyakran csak keresem a szavakat, és ezért a hangsúllyal, mimikával vagy gesztusokkal pótolom a mondanivalómat.

És ugyanez a lány az, aki szomorúan meséli, hogy neki nincs ehhez a munkához elég esze, mert úgy érzi, túl lassú a felfogása, gyötrelmesen megy neki a munka, nem tud koncentrálni, képtelen többfelé figyelni, nem jutnak eszébe értelmes gondolatok és túl bonyolult számára az IT-környezet.

Azaz egy általam intelligensnek és kompetensnek gondolt személy saját magáról azt állítja, hogy buta. Viszont ha okos (szerintem), akkor nem mondhat hülyeséget, tehát tényleg buta.

De ha ő buta, akkor én, aki őt okosnak gondolom, mi vagyok?? E gondolatmenet feloldható, nem úgy, mint a Pista azt mondja, hogy hazudik, de nem hazudik, tehát hazudik. Ez nem paradoxon, hanem ékes bizonyítéka annak, hogy én egy tyúkeszű nőszemély vagyok, az ostobánál is ostobább! Szólnom kellene neki, hogy ne ekézze magát előttem, mert az olyan, mintha engem szólna le...

Egy érveléstechnikai bűvészmutatvány

Papám: - Bonikám, nem “mi”, hanem “tessék”!!!
Boni: - A mama azt mondta, hogy mondhatok “mi”-t. Szabadság van. Én döntök!
Én: - Hagyjátok már szegény gyereket. Basszus, egész gyerekkoromban hallgattam ugyanezt!
Papám: - A “mi” nagyon udvariatlan. Értsd már meg, csak az ő érdekéből mondom. Mi lesz így belőle?!
Én (hápogok): Mi?? Én elvégeztem egy egyetemet! Jó munkám van, amit szeretek! Férjhez mentem! Gyereket szültem! A kollégáim szeretnek, a főnökeim megbecsülnek, a barátaimra mindig számíthatok! Vettem egy lakást! Illetve kettőt! Véleményem van a napi politikáról, a társadalmi jelenségekről, az olvasmányaimról! És ezt a véleményemet árnyaltan ki tudom fejezni! Két nyelven! És soha életemben nem mondtam azt, hogy “tessék”!!
Papám: - Na látod, fiam. Mindezt nekünk köszönheted. Képzeld el, mi lett volna akkor, ha nem figyelmeztetünk ennyiszer, hogy a “ mi” udvariatlan....

Szerencse, hogy szólásszabadság van, és nem csak Boni mondharja, hogy “Miiii??”, hanem a papám is kedvére beszélhet hülyeségeket!

Szalmabábérvelés

Nyáron itt volt Z. öccse pár napig, ő ajánlotta ezt a konkrét rádióműsort, amely arról szól, hogy (zanzásítok) miért ilyen hisztisek a mai gyerekek, és hogyan lehetne ezt elkerülni. Amúgy tök jó fej az öccse, egy mókamiki, jól is főz ráadásul, imádtam, hogy itt volt. Vannak gyerekei is, szóval elvileg ismeri a jelenséget, mégis állítólag teljesen el volt ájulva, hogy mennyi mindent megengedünk Boninak, aki meg milyen kis akaratos és szemtelen.

(Egyébként ez a bejegyzés tökre nem a hisztiről akar szólni, mindjárt rá is térek a lényegre, csak zárójelben jegyzem meg, hogy szerintem egyáltalán nem vészes Boni (igaz, akkor volt a verekedős korszaka), csak hát, mai gyerek, ugye, a mai kor minden előnyével és hátrányával. Pont most olvastam egyébként a Nádas Péter könyvében, hogy amikor ő volt ennyi idős, tehát a 40-es években, egy négy éves gyerek szótlanül ülte végig a felnőttek beszélgetéseit. Volt egy olyan rész, amelyben arról írt, hogy a nagybátyja (mű)fordított, és ő a szobában lehetett, ha nagyon csöndben maradt. Haha! Ezt a részt el is meséltem a férjemnek! Akivel már egy szót sem tudok váltani vacsora közben!)

Úgyhogy Z. kiadta a feladatot, hogy hallgassam végig a műsort, nehogy totálisan rossz úton járjunk. Dióhéjban erről volt szó: fontos, hogy a gyerek megtapasztalja a frusztrációt is, különben később nem fog tudni mit kezdeni a korlátokkal, a társadalmi szabályokkal, a határokkal, és nem fogja tudni elfogadni a valóságot. A gyerekkori frusztráció hiánya felnőttkori depresszióhoz, hiperaktivitáshoz, drogfüggőséghez vagy túlzott fogyasztáshoz vezethet.

Most nem is ezeknek az állításoknak a valóságtartalmáról van szó (bár nekem logikusnak tűnnek), nem is a különböző nevelési elvekről (amelyekről szintén meglehet mindenkinek a véleménye) hanem arról, hogy a frusztráció hiánya és az ún. pozitív nevelés (éducation bienveillante vagy positive, ahogy ők emlegették) közé egyenlőségjelet tettek.

És itt én – aki amúgy egyik nevelési elv vagy iskola mögé nem sorakozom föl –, de aki épp tegnap szedegettem ki kézzel és egyesével az apróra vágott kaprot és póréhagymát az úrfi vacsorájából, mert nem akarta megenni, szóval én itt megszólítva éreztem magam. Mert igen, én vagyok az, aki, ha a gyerek megkívánja a karácsonyra félretett matricákat, és bemegy a szobájába hüppögve, utánamegyek valami kis ajándékkal (most celluxszal), hogy ne legyen szomorú.

De nehogy már az egyik oldalon álljon a frusztrácinak, a tiltásnak, a határszabásnak ÉS a gondoskodásnak, valamint a közép- és hosszútávú örömök élvezetének a kívánt és ideális elegye (=amint azt a műsorban javasolták), míg a másik oldalon a pozitív nevelés álljon, amit úgy mutatnak be, mint ahol a gyereket nem ér frusztráció! Mert ez így volt megfogalmazva, még agyi idegpályákról is volt szó, amelyek nem fejlődnek ki eléggé.

És ez az, ami nagyon zavart végig a műsorban: az ő (amúgy végülis szimpi) álláspontjuk birtokában kritizáltak egy eltúlzott, karikatúraszerű elvet. Mert hogyan lehetne azt megvalósítani, hogy egyáltalán ne érjen egy gyereket frusztráció? Ilyet egyetlen nevelési elv sem állít. Még ha akarnánk, sem tudnánk ezt elérni. Reggeli felkelés, oviba időbe beérés, szülőtől elszakadás, más gyerekekkel interakció, menza, játék megszakítása, kézmosás... az én fiam szerintem mindezt annak éli meg. Az Adventi-naptár, mint olyan, is egy valós frusztrációforrás!

Ilyen egyszerűsítés az is, amikor anno mindenki azzal a két kiló kosszal jött, amit állítólag (?) minden gyereknek 2 éves koráig meg kell ennie. Válaszul arra, amikor Boni kisebb korában próbáltuk minimalizálni a fertőzést (sebet fertőtleníteni, gyakran kezet mosni, játékokat lemosni stb.). Állandóan megkaptuk, hogy ezzel a fertőtlenítés-mániával nem lesz a gyereknek immunrendszere – pedig hogy ne lenne, a kórokozók kis hányadát tudjuk csak kivédeni. Soha nem gondoltuk, hogy a higiéniával steril környezetet teremtsünk számára.

Vagy amikor múlt héten Z. hazajött Bonival a fodrásztól, és arra panaszkodott, hogy Boni végig az ölében akart ülni, nem volt hajlandó a kisszékbe átülni. Emlékeztettem rá a férjemet, hogy szerintem ez teljesen normális, hiszen négy éve úgy vágják a haját, hogy valamelyikünknek az ölében ül, ehhez szokott hozzá. Erre Z.: – Jól is fogunk kinézni, ha 20 éves korában is el kell majd kísérni a fodrászhoz!

Gondolom viccnek szánta, de ez is szalmabábérvelés. Jól illusztrálja az átmenetek és nüanszok fontosságát.

Egy Nagyon Idegesítő Érvelési Hiba

Van ez a Fillon-ügy, aminek én konkrétan annyira a hatása alá kerültem, hogy ma reggel mérgemben (Fillonra gondoltam) majdnem nem jutott eszembe a PIN-kódom... Röviden arról van szó, hogy:

1) A pasi évtizedekig úgy foglalkoztatta a családtagjait, hogy azok semmit sem csináltak a javadalmazásért cserébe. A nő konkrétan a vidéki kasélyában etette a lovakat és a kutyákat, illetve nevelgette a gyerekeit, és gondolom el-elugrott a pékségbe, amely tevékenységet a férj úgy jellemzett, hogy tartotta a kapcsolatot a választóival.

2) Ja, nem, igazságtalan vagyok: a nő ezalatt az időszak alatt két (kettő!) cikket is írt egy újságba, amiért összesen 100 ezer eurót vett fel. Parlamenti asszeisztensi munkájáért havi 10 ezer eurót kapott a férjétől (közpénzből). Még ha csinált is valamit (bár az ügy jelenlegi állása szerint semmit nem csinált), ez arányaiban is túl nagy fizetés.

3) Ha mindez nem lenne ez elég: arról a politikusról van szó, aki hosszú karrierje alatt végig az egyenesség, a tisztesség és a becsületesség fontosságára fektette a hangsúlyt, és a feddhetetlen politikus imázsát építgette (én is, mint mindenki, totálisan elhittem).

4) És mindezek után, amikor még egy olyan 2007-es interjú is a sajtó kezébe került, amelyben Penelope Fillon saját maga jelenti ki, hogy „soha nem dolgoztam a férjem asszisztenseként”, szóval ezek után ahelyett, hogy Fillon bevallana mindent, elnézést kérne és lemondana elnökjelölti pozíciójáról, ehelyett foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy hát de ő nem csinált semmit.

Közpénzből elherdált 1 millió euróról beszélünk, őrület! És erre a csalásra a választások előtt pár hónappal, újságírói nyomozás után derült fény – tisztára filmbe illő sztori. Ennek az esetnek a kapcsán találkoztam azzal az érveléssel, amitől megáll az eszem. A legtöbben ugyanis azt mondják, hogy:

– De drága Tamkó, nem értem, miért kell lehúzni Fillonról a vizes lepedőt. MINDEN POLITIKUS EZT CSINÁLJA!

Egyrészt, nincs az még bebizonyítva, hogy mindenki pénzt lop, sőt, jelen állás szerint úgy tűnik, hogy csak Fillon lopott el 1 millió eurót. Másrészt, attól még, hogy más is megteszi, a lopás, csalás, sikkasztás stb. továbbra is bűncselekmény. Nem kissebbíti az a tény sem, hogy esetleg más is csinálja – még ha esetleg minden politikus csinálja is (amit továbbra sem hiszek, naív vagyok).

Ha tényleg Fillon marad a jobboldali jelölt, akkor az az érv már sokkal jobban megállná a helyét, hogy de hát senki más nem lenne képes kormányozni ezt az országot (a kérdés persze nyitott, mert miért is nem?). És képzeljétek, ha Fillon lesz a következő köztársasági elnök, akkor öt éven keresztül teljes körű immunitást fog élvezni, azaz büntethetetlen lesz! Mondtam, hogy őrület.

Egy újabb érvelési hiba

Ezt én rendszeresen elkövetem, ha nem vigyázok: az unszimpi embereknek nehezen (vagy egyáltalán nem) tudok igazat adni! Még akkor sem, ha állításuk megállja a helyét. Ennyire gyarló az ember vagyok. Ezen a héten velem két ilyen eset is történt:

Valamelyik nap nem készültem el időben egy munkával, többletmunkát okozva így a titkárságnak. A dolog még aznap megoldódott, mert mostanában este, Boni fektetése után is dolgozom még egy–másfél órát. Mivel én eleve így is kalkuláltam, meg tényleg kicsit meg is feledkeztem a dologról, a késésről nem értesítettem az asszisztens csajt.

Másnap reggel kaptam egy kimért és kioktató hangvételű e-mail attól ettől a titkárnőtől, aki amúgy is borzalmasan ellenszenves, mert hajlamos főnökösködni és tudálékoskodni, ellenben még soha semmi konkrét segítséget nem kaptam tőle. Meg amúgy is, ez is biztos kémia: még a fizimiskáját sem bírom, pedig arról nem tehet. Így utólag, higgadtan elolvasva az emailt, (plusz lásd a fent vázolt körülményeket) egyértelmű, hogy igaza volt. Amúgy az infó csak annyi volt, hogy légyszi szóljak, ha nincs valami kész időben, és ha valaki más (szimpi) írja ugyanezt, ötször is elnézést kérek, nem kerül az semmibe. De az ő távolságtartó, tudálékos és már-már számonkérő stílusától bedurrant az agyam. Főleg, hogy egy incifinci kis doksiról és max. 5 perc többletmunkáról volt szó, ami egyáltalán nem indokolta ezt a félhivatalos, okoskodó attitűdöt.

Most már tökre bánom, hogy rögtön támadó hangnemben visszavágtam, ráadásul hülyeséget. Elmagyaráztam, hogy aznap a rengeteg IT-probléma miatt mindennel késtem – ami igaz ugyan, de a lényegen nem változtat: értesítenem kellett volna őt. Tanulság: tízig (tízezerig) el kell számolni, mielőtt egy unszimpi ember számonkérő e-mailjére válaszolunk. Tudat alatt valszeg az volt bennem, hogyha belátom, hogy igaza van, akkor szinte jóváhagyom, mintegy megengedem neki a minősíthetetlen hangvételt és attitűdöt (ami annyira jellemző rá).

A másik történet: írt az egyik pesti szomszédom, az ügyvéd csaj, egy olyan e-mailt, hogy még mindig emésztgetem. Ez az a lány, aki energikusan a kezébe vette a ház ügyeit, kirúgta a régi (sikkasztó és csaló) közös képviselőt, majd kirúgta azt is, akit utána megválasztottunk. Ő az, aki ügyvéd létére helyesírási hibát nyelvtani hibára halmozva, megengedhetetlen stílusban kommunikál mindenkivel (üzeneteiben keverednek a félkövéren szedett és nagybetűs mondatok: mintha kiabálna). Semmi nem jó neki, szerinte mindenki hazudik, csal és lop. Nyáron áthívtam kávézni, akkor migránsozott a nappalinkban egy sort. Egyszóval, egy ellenszenves tyúk, de a szomszédom, és basszus, neki is igaza volt. Azt sérelmezte, hogy a szüleim miért nem jöttek el a kulcsért a megadott napon (új kulcsot kapott mindenki az alsó, bejárati ajtóhoz).

Végülis jogos. Nem várhatom el, hogy ő az én kulcsomat őrizze addig, amíg a mamám vagy a papám felmennek hozzám, és szükségük nem lesz a kulcsra. Mondjuk szép gesztus lett volna, de tényleg nem az ő feladata. Én pedig – nem gondolván, hogy a dolognak ekkora súlya van – nem is szóltam a szüleimnek, nem akartam őket felráncigálni Pestre. Azt gondoltam, majd amikor legközelebb jönnek, valahogy eljut hozzájuk a kulcs, megoldjuk.

Mindenesetre ez az e-mail! Te jó és és atyavilág. A szememre veti, hogy nem tartom tiszteletben a munkáját, amit pedig ő ingyen és bérmentve a ház érdekében végez, és különben is, amikor a múltkor kölcsönadta a létráját (!!!), akor sem egyeztettünk, és hogy mindenki el tudott menni a kulcsért, csak mi nem. Most már okosabb vagyok, és nem válaszoltam azonnal. Most mindjárt nekiülök, és írok egy udvarias és békülékeny e-mailt, olyat, amelyben balátom, hogy hibáztam (mert hibáztam), és megoldást is javasolok a problémára.

Egy másik érvelési hiba: a Nirvána-érv

Nem mondod, hogy kikapcsoljátok a wifit estére/még mindig menetiránnyal szemben ültetitek/nem meritek baby-sitterre hagyni/biokajával etetitek/nem adtok ollót a kezébe/szívrohamot kaptok, ha föláll a csúszdán, és lábon szeretne onnan lejönni? Feleslegesen aggódjátok halálra magatokat! MINDENT úgysem lehet kivédeni.

 

Igaz, hogy egy 2,5 éves gyerek számára (sőt, bárki számára) tele van a világ veszéllyel, elég kimenni az utcára, bármikor elüthet egy autó. Sőt, ki sem kell menni, itthon is történhet malőr, állítólag az otthoni balesetek gyakoribbak, mint a közlekedési balesetek. Van egy csomó minden, amit lehetetlen kivédeni: robbanthatnak a terroristák pont azon a reptéren, ahonnan indulunk, leéghet a ház, amikor alszunk, rám eshet egy virágcserép az utcán stb., stb. 

De az a tény, hogy az élet csupa veszély, nem jelenti azt, hogy nem tehetünk valamit azok ellen a veszélyek ellen, amelyek kis erőfeszítéssel megelőzhetők. A logikus pont az lenne, hogy mivel ennyi veszély leselkedik egy gyerekre, menteni próbálom a menthetőt. Másképpen fogalmazva: oké, hogy nem tudok garantálni a gyerekemnek egy kockázatmentes utopisztikus világot, de a lehetőségeim határain belül megpróbálhatom megelőzni a balesetek/betegségek egy kis hányadát.

A helyes érvek pl. az alábbiak lennének:

- Nem mondod, hogy kikapcsoljátok a wifit estére, nincs még bizonyítva, hogy káros lenne!

- Nem mondod, hogy még mindig menetiránnyal szemben ültetitek, szerencsétlen gyereknek hányingere lesz!

- Nem mondod, hogy nem meritek baby-sitterre hagyni, el fog szürkülni a kapcsolatotok, ha nem jártok el kettesben!

- Nem mondod, hogy biokajával etetitek, tök kevés az esélye, hogy bármi baja lenne a vegyszerezettől!

- Nem mondod, hogy nem adtok ollót a kezébe, hogyan tanulja meg így, hogy az veszélyes?

- Nem mondod, hogy szívrohamot kaptok, ha föláll a csúszdán, és lábon szeretne onnan lejönni! Hát csak ügyesedne!

Az anekdotikus érvelés

- Biztos sikerülni fog a lombik, meglátod. A húgom volt osztálytársnőjének, meg az unokatesóméknak is sikerült. Szóval mindenkinek sikerül!
- Örökbefogadás? Jó, persze, kezdjétek el. De meglátod, utána jön majd össze a baba, azt hallottam, hogy ez mindig így szokott lenni.
- Teljesen felesleges ez a légzésfigyelő! A kisfiam 2 kilóval született, a 32. héten, és nézd, kutya baja.
- Most mit idegeskedsz, hogy nincs biztonsági öv? Emlékszel a Petire? Na, ő pont azért menekült meg, mert nem volt bekapcsolva a biztonsági öve.
- Jaj, ez a sok orvosság, nem viszitek túlzásba? Gondolj bele, milyen kevés gyógyszert szedtünk mi magunk. És mégis túléltük a gyerekkort!

Tűzzel-vassal írtanám a címben említett érvelési hibát, amire az első bekezdésben hoztam (valódi) példákat. Arról van szó, amikor valaki – helytelenül – személyes tapasztalataira hivatkozik, és azokból von le egyetemes következtetéseket ahelyett, hogy a statisztikákat vizsgálná meg. Mert lehet, hogy az ő ismerőseinek mind sikerült a lombik, de attól még a párok (asszem) 10%-ának soha nem fog összejönni, ez tény. Azt is megvizsgálták már nagy mintán, hogy nem igaz, hogy az örökbefogadott gyerek után természetesen fogan meg a kistestvér. Előfordul, persze, és amikor előfordul, az nagy szám, sokáig emlegetik a szomszédok, a rokonok, az ismerősök, meg az ismerősök szomszédai és rokonai...

Légzésfigyelő, biztonsági öv, orvosságok és vakcinák: mind-mind nagyságrendileg és bizonyítottan csökkentették a haláleseteket. Függetlenül attól, hogy az érvelő a saját kis környezetében esteleg nem tapasztalta meg ezt a csökkenést, SŐT még akkor is, ha véletlenül pont az ellenkezőjére látott példát (biztonsági öv). Persze nehéz érvelni elvont és homályos statisztikai adatokkal, könnyebb előráncigálni a szomszéd Petikéjét meg az unokatesókat, értem én.

Az anekdotikus érvelésnél sokkal jobbnak tartom (bár meggyőzni ezzel sem lehet engem), amikor valaki pl. azt mondja, hogy még légzésfigyelő nélkül is kevés az esélye a bölcsőhalálnak - mert ez így igaz. Vagy hogy gyógyszer nélkül is el fog múlni a gyerek köhögőrohama, és ő attól tart, a gyógyszer csak árt, mert ki tudja, mit tesznek bele ezek a gyógyszercégek, ezek mind maffiózók. Ez legalább egy logikus összeesküvéselmélet!

Sőt, azt is el tudom fogadni (noha hinni nem!), ha valaki azt állítja, hogy sikerülni fog a lombik, mert ő ezt érzi. Fejet hajtok azok előtt is, akik szerint mindennek úgy kell történnie, ahogy az megtörténik, hiszen nincsenek véletlenek. Hitről ugyanúgy nem vitatkozom, mint az ízlésről.