Ezt a szót még mindig hitetlenkedve és szomorúan olvasom ki

 

Olyan igazságtalan: hiszen az élet még így, háborúsan is olyan szép... szegény ő ezt már nem élheti át, nem tapasztalhatja meg.

Bezzeg

Olyan szűk az érzelmeink kifejezésére rendelkezésre álló skála. Borzalom, borzalom, borzalom: egész hétvégén ez járt a fejemben. De mi mást lehetne gondolni, amikor két szülőnek a lánya, és két kisgyereknek az anyukája hal meg. Érthetetlen, igazságtalan és iszonyú (is) az élet.

Újraolvastam levelezésünket Bezzeggel; nem is emlékeztem, hogy ennyit írtunk egymásnak. Akkor kezdődött, amikor még Franciakulcs néven Franciaországból írt blogot (ez már nem látogatható), illetve egy másik blogot is vezetett többekkel, az ún. francia gyereknevelésről. Ennek már több mint nyolc éve. Az e-mailjeiben ugyanolyan vicces és önironikus volt, mint az életben. Vidám volt, ugyanakkor lenézett a dolgok mélyére is, oda, ahol minden bonyolultabb. Mert a sok levelezés után csak találtunk alkalmat arra, hogy élőben is találkozzunk: emlékszem, a Mikszáth Kálmán téren volt az első randink, még előttem van, ahogy mindkét kezében egy-egy cuki gyerekkel rögtön felismertem. Egy tetőtöl-talpig olasz nő állt előttem. A kislánya elképsztően hasonlított rá, akkor volt négyéves, a kisfia a maga két évével pedig nagyfiúnak tűnt Bonikám mellett, aki akkor lehetett féléves.

Emlékszem még egy randira, ahol Ilonkával hármasban kávéztunk egy téli reggelen. Rémlik, hogy Bezzeg még nálam is járt egy blogtalálkozó keretében, de ebben már nem vagyok biztos. Az tuti, hogy nagyon közel laktunk egymáshoz, és a véletlennek meg a kis világnak köszönhetően apáink is ismerték egymást (papám kommentárja Bezzeg apukájáról: „fogalom” volt a neve a munkahelyén).

Nem ismertem túl jól Bezzeget, csak amennyire a blog és ezek a találkozók alkalmat adtak rá. De nagyon megragadt bennem két dolog róla (persze a legendás humorán kívül): az egyik, hogy soha, semmilyen körülmények között nem akart megbántani senkit, se szóban, se írásban. Nagyon odafigyelt rá, hogy ne legyen sértő. Lehet, hogy ez egy olaszos vonás volt benne? A másik pedig, hogy teljes mértékben hiányzott belőle a fontoskodás. Inkább nevetett saját magán, mintsem halálosan komolyan vette volna saját magát. Képzeljétek, miután megszületett Boni, elmesélte, hogy volt egy vetélése, mielőtt megszülettek volna a gyerekei. Azt hiszem, leírhatom ide, hiszen a blogjában is utalt rá, hogy meg kellett szülnie, rettenetes körülmények között, a halott magzatot. És amikor döbbenten (fejbe kólintva, megrendülve) megjegyeztem, hogy hát azért baromira örülök, hogy ezt nem mondta (írta) soha a terhességem alatt, akkor elmondta, hogy erre kifejezetten mindig is vigyázott. Hogy ne sokkoljon soha, senkit ezzel a történettel, hogy ne biztosítson neki ez a vetélés előjogokat. Nagyon hálás voltam neki.

Én sokáig hittem, hogy majd felgyógyul, és újra blogolni fog és fanyar humorral, lendületesen elmesélni majd, mi történt vele. De ezt már nem tudjuk meg soha. Nem tudom azt sem, milyen lehet hónapokig bénán feküdni mindenféle kórházi ágyakon, a gyerekeit nem tudni megölelni, és attól rettegni minden órában: már soha nem is fogja tudni megtenni.

Február óta Évi, egy kolláganője és barátnője hozott nekem hírt Bezzegről, én a telefonján nem akartam zavarni (Évi, szólj, ha kihúzzam a neved). Évi nyáron volt bent nála látogatóban, és engem is arra buzdított, menjek. Én többféle okokból, de végül nem mentem el; nem tudom, jól tettem-e. A hírek egyre rosszabbak voltak, újabb agyvérzés, Covid, míg most pénteken az a hír jött, hogy az orvosok krázi „lemondtak” róla. Aznap éjjel meghalt.

Nem tudom, magánál volt-e, tudta-e, hogy mi vár rá. Remélem, úgy történt, ahogy szerette volna. Remélem, el tudott búcsúzni a családjától. Főleg nagyon remélem, hogy a gyerekek ügye jogilag is le lett tisztázva, és nem ráncigálja majd őket senki a két ország között. Örülök, hogy Ilonka kiderítette Bezzeg bankszámláját, és legalább tehetetlenségünkben tudunk valamit tenni, hogy a családnak – akiknek most nemcsak egy súlyos veszteséget kell feldolgozni (milyen hülye szó), de egy életre szóló, maradandó veszteséggel kell ezután együtt élniük – egy picit könnyebb legyen.