2025. január 31., péntek

Januári esték

Ez a január kicsit nehéz volt, és ha megpróbálom átgondolni, hogy miért, arra lyukadok ki, hogy az estéink megszervezése miatt; Boninak is, és nekünk is kínszenvedések voltak az esték. Én tökre megértem amúgy, hogy ha valaki egy egész napos suli után 17 óra 15-kor vagy 18 órakor hazajön, akkor legszívesebben már csak olvasna a kanapén, meg vacsorázgatna nyugodtan (könyvvel a kezében), meg a legóival bütykölne a szőnyegen. (Azt mondjuk nem értem, hogy mi baja azzal, hogy el kell mennie zuhanyozni, na mindegy). És persze nem érdekelné, hánykor kerül ágyba.

Ehhez képest hajlíthatatlanok vagyunk a lefekvés időpontját illetően. És az a fura, hogy ha 21:30-kor van a lámpaoltás, márpedig szerintünk már ez is túl késő, nem is így indultunk, csak hát valahogy idáig kitolódott, szóval akkor már 18 órakor el kell kezdeni noszogatni, hogy írja meg a házit, nézze át a német szavakat, zongorázzon már egy kicsit, menjen már enni, rakja el a ruháit maga után, szedje fel a könyveket a földről, pakolja össze az íróasztalát, mosson már fogat. Mindez olykor csapkodós hisztikkel kísérve, és a gyakorlatban valahogy olyan bénák vagyunk, hogy még hétvégén ebben az idősávban, tehát 18 és 21:30 között kellett kvázi mindent megoldani.

Mindezt sötétben. (Január!)

Tavaly ez valahogy nem így volt, talán kevesebb volt a házi, már nem emlékszem. Azt biztos, hogy gyakran kártyáztunk esténként. Meg amúgy megértem Bonit is, aki egész nap különböző tanároknak engedelmeskedve este már nem akarja, hogy bárki is beleszóljon az életébe. Mindenesetre alig várom már, hogy nappali fényben, esetleg napsütésben hülyüljünk meg mindannyian, nem pedig ebben a lehangoló sötétségben.

Érdekes, hogy az egyetlen dolog, amiért soha nem kell neki szólni, amit önállóan megtesz minden nap, és amiben eddig még soha nem hibázott (hibapont jár érte a suliban!), az az iskolatáska bepakolása.

(A péntek estéink viszont tök mások. Ilyenkor Boni 19 órától 20:45-ig zenekari próbán van, én meg itthon, egyedül, csendben, imádom. Sajnos a ma délutáni Covid-vakcina úgy tűnik, kiütött, mindjárt megyek is az ágyba egy könyvvel!)

2025. január 29., szerda

Amandine

Az az érzése az embernek, hogy ebben az országban bármi megtörténhet. Napok óta jár a fejemben az a történet, amitől hangos most a sajtó: egy nő halálra éheztette a tizenhárom éves kislányát. Szegény kislány 29 kilósan halt meg. Élete utolsó heteit egy beépített szekrénybe zárva, meztelenül töltötte. Az anyja, ez a szörnyeteg, egy kamera segítségével figyelte, mit csinál a kislány odabent. Az újságcikket csak második nekifutásra tudtam elolvasni. Szó van benne arról, hogy hároméves korától fogva ütötte-verte a kislányt, hogy az óvónői háromszor is tettek jelentést a gyermekvédelmi hatóságoknál (hiába), hogy testvérei és a pasija ölbetett kézzel nézték végig az egészet; az újságíró családi önkényuralomról beszél. Egy olyan országban, ahol van szociális háló, jogrend, amely a G7 tagja! Mi történhet máshol a világban?!

A lány sorsát, írja a cikk, a Covid-járvány pecsételte meg. Addig bentlakásos iskolában tanult, „csak” a hétvégén verték-éheztették. 2020 márciusában mindenkinek haza kellett mennie, bezárkózott az egész ország, a hóhérja azt tehetett vele, amit akart. Belegondolni is rossz, mit élhetett át szegény kislány. Nem egy idegen kínozta (az sem lehet könnyű), hanem a saját anyja. 2020 augusztusában halt meg, most került a bíróságra az ügy (ez is milyen fura, hogy évek telnek el a bűncselekmény és a tárgyalás között), az anyja a maximumot kapta, asszem 20 évet. De ahogy Neige Sinno írta, az ilyen emberek bűnét nem lehet egy börtönbüntetéssel megváltani. Az lenne a morálisan elvárható, ha a gyerekgyilkosok (erőszakolók) önmaguktól öngyilkosok lennének.


2025. január 27., hétfő

Metsző, merész és zseniális humor

„A zsidó, miként azt egy Darwin nevű angol zsidó kimutatta, a majomtól származik. Ezért van az, hogy a zsidó utánozza a keresztényt, s ezáltal a gyanútlan embert, faját s erkölcsét illetőleg gyakran megtéveszti.

A zsidó termete hosszúkás és kerek, magassága egy méter és ötven centi és egy méter és kilencven centi között váltakozik, már aszerint, amint a kis Kohnról, vagy a dromedár Jakabról van szó. Szélessége néha ennél is több. A zsidó válla csapott, fülei elágazók, lábai karikásak, amelyiké nem, az csal. Mivel pedig a zsidónak kedvenc faji szokása a csalás, manapság már több egyenes lábú és szabályos fülű zsidót látunk, mint görbelábút. Törvényhozási intézkedésre van e tekintetben is szükség.

A zsidó a föld minden táján található, részint szabadon, tehát vad állapotban az utcán és a kávéházakban, részint az ember által megszelídítve: internáló táborokban. Hazánkban fordul elő legsűrűbben, nyilván azért, mert az itteni éghajlati viszonyok a legkedvezőbbek fejlődésére. A botbüntetésről szóló nemzeti törvényünk éppen az éghajlati viszonyok megváltoztatását célozza, amennyiben a természetes csapadék pótlására még mesterséges csapadékról is gondoskodik a zsidók számára.

A zsidó libahússal, sólettel és retekkel táplálkozik, tehát húst is, növényi eledelt is fogyaszt, azaz vegyes táplálkozású. Kártékony volta már ebben is megnyilvánul, mert táplálkozása által elvonja az ember elől a libát, a babot és a retket. Tisztességes zsidó csakis füvet és kvarcot eszik. Ezért nem igaz az, amit Friedrich István és más »keresztény« vallású előkelőségek mondanak, hogy vannak tisztességes zsidók is.

A zsidó kedvenc szokása a kereskedés. De kereskedésen felül majomtermészete folytán az ember valamennyi ténykedését elleste és utánozza. Így tudománnyal is foglalkozik (Ehrlich, Einstein, Pikler, Goldziher), költ (Heine), ír (Zangwill), zenét szerez (Bizet, Goldmark), föltalál (Nobel), utazik (Stein) stb., stb. De ezek csak a fölületes szemlélőt tévesztik meg, aki azonban az igazat a hamistól meg tudja különböztetni, az látja a nagy különbséget a fölsoroltak és például: Csarada, Timon, Kajuch, Kmetty, Vozáry, Bellaaghné és Kmoskó között.

A zsidó, ha a majomtól származik is, azért tulajdonképpen báránybőrbe bújt farkas, sőt ereiben tigris- és hiénavér is csörgedez, ami, eltekintve e faj erkölcstelenségét, éppen nem csodálatos.

A zsidónak erényei nincsenek, mert ha gyógyít, ezt a honoráriumért teszi, ha tanít, ez a fizetésért van, ha ingyen gyógyít, akkor látszatot akar kelteni, ha elment a háborúba, ezt azért tette, mert muszáj volt neki, különben bezárták volna, ha elesett, ezt biztosan nem szándékosan tette, hanem elszámította magát. Csakis bűnei vannak a zsidónak. A zsidó idézte elő a világháborút, ő okozta annak az egyik fél által való elvesztését, a másik fél által való megnyerését, különben egészen biztos, hogy a háború remis-vel végződött volna, azaz egyenlő hadállásban abbahagyták volna a küzdő felek, és a díjon osztozkodtak volna. A zsidó csinálta a forradalmakat és a bolsevizmust, ő vezette félre és mételyezte meg az orosz nemzeti keresztény Lenint, a zsidó csinálta a drágaságot, a nagy hideget, a szénhiányt, a nyári negyvenfokos meleget, az éhínséget és a spanyoljárványt. Szerintem helyesen sem spanyol- hanem zsidójárvány ennek a neve. Az a zsidó pedig, aki spanyoljárványban meghalt, csupán a keresztény spanyolhalottakat utánozta, nem tudván ellenállni letagadhatatlan és fönt már méltatott majomtermészetének.”

Nagy Lajos, 1922

2025. január 26., vasárnap

Egy vasárnap reggel

Más azelőtt felébredek, hogy az órám 8-kor ébresztene. Félálom; ami tényleg azt jelenti, hogy már ébren vagyok de még az álmomon gondolkodom. Sötét van és meleg, tudnék még így az ágyban gondolkodni, noha visszaaludni már nem. Mindegy, nem is szeretek sokáig aludni. Csak máskor korábban kéne lefeküdni, gondolom hozzá.

Ekkor lábdobogás, majd hatalmas ajtócsapódás. Boni az; mindig így bevágja maga mögött a WC-ajtót. Érthetetlen! A maradék álom is kimegy a szememből. 

Újabb lábdobogás; igen, Boni már ébren van, rohanva közlekedik a lakásban. Most hallom, ahogy az apjától kérdez valamit, egyik szobából a másikba, azaz üvöltve. Azt is hallom, hogy az apja suttogva válaszol neki. Megint trappolás, majd ladbapattogtatás, kiabálás.

Na, így nem tudok pihenni, inkább fölkelek, gondolom. Felkapcsolom a kislámpát, bedugom a töltőbe a telómat.

Boni beviharzik. Épp kinyitom a telefonomat, hogy megnézzem a híreket, e-maileket, időjárást, és hogy mennyit aludtam (keveset!).

– Mama, kéne kötél! Van kötél? – harsogja a fülembe. – Ennyi kötél kéne! – mutatja a kezével. – Ugye, van köteled? – odaugrik a szekrényhez, ahol a sálat tartom, amit évek óra kötök. Már nyitja is, turkál, szór szét mindent.

Alig bírok megszólalni. Minek kell kötél?

– Feltaláltam egy gépet, ami leméri a hangokat! – dugja az orrom alá a legómasinát. – Ha így belekiabálsz: HÚÚÚÚÚÚÚ! meg HAAAAAAAA! – üvölt lelkesen – akkor ez a pöcök elmozdul, látod? Nézed?? Nem nézed???

Kikászálódom az ágyból, hogy főzzek maganak egy kávét. Boni a nyomomban ugrál:

– Figyelsz?? Látod? Ha meghúzzuk itt... ez elfordul... ide kellene a kötél.... és HÚÚÚÚÚÚÚÚ!! meg HAAAAAAAAA!!! Látod, mama...? – alig bírom a szememet nyitva tartani – Ugye, milyen jó?

Valahonnan előkerül a pingponglabda is, pattogtatja, közben előttem és mögöttem nyargal. Mutogat, magyaráz („Mama, szerintem te labdafóbiás vagy!), iszonyúan cuki, csak hát ez így kicsit sok egyszerre, vasárnap reggel. A hozzámvágott labdát természetesen nem tudom elkapni, közben már a konyhában jár, kinyitja és becsapja a hűtőt, nagy hévvel sorolja, hogy mit akar enni (Tojást! Uborkát! Sonkát! Kompótot! Sok sonkát!), közben táncol, tapsol, majd fellök, kiabál, magyaráz, a plüssrókáját dobálja...

Leülök a kávémmal. Még fáradt vagyok. Már fáradt vagyok. Tizenegy éve ilyenek a hétvégi reggeleim. Imádom. Még hány év? Félve gondolok arra, hogy talán már egy sincs hátra. Talán csak hónapok. Idén tizenkét éves lesz (én pedig ötven, már mondtam, ugye?), lassan eljön az idő, kamaszodni fog. Meddig adnak a gyerekek puszit a plüssállataiknak lefekvés előtt?  Mindig a Micimackó utolsó fejezete jár az eszemben, ami gyönyörű, de sírnivaló:

„Még a Kicsik Legkisebbike, Nyuszinak egy ismerőse, sőt, mondhatnók, rokona és üzletfele – aki azt állította, hogy látta egyszer Róbert Gida lábát, bár hisz ez nem olyan biztos, mert lehetett az éppen másvalami is –, hát igen, még ez a K. L. is tudatára ébredt annak, hogy a Dolgok meg fognak Változni. Előbb és Utóbb, két másik ismerős, vagyik inkább rokon, már annyira biztos volt benne, hogy így szóltak egymáshoz: »Na, Korábban?« – Mire a másik azt mondta, hogy: »Á! Későbben!« De valahogy olyan reménytelen volt a kérdés, mint a felelet, mintha feleletet tulajdonképpen egyik se várt volna.”

2025. január 24., péntek

Örökösök

Boniék osztálya állítólag kivételesen erős osztály, sok jó tanulóval, okos és motivált gyerekekkel, akik felfelé húzzák egymást. Jófajta versengés van közöttük. Boni tényleg jól érzi magát, úgy tűnik. „Divat” jó jegyeket szerezni, különfeladatra jelentkezni. Komolyan veszik a sulit, a házikat. Mindezt már én is hallottam a szülői értekezleten, de más fórumokon is. Nemrég az egyik anyuka megjegyezte az igazgatónő előtt, hogy micsoda szerencse, hogy ilyen jó az osztályközösség. Az igazgatónő csak annyit válaszolt, hogy:

– Hát csak használják ki, amíg ilyen jó. Jövőre nem lesz az, mert megváltoztatjuk az osztályok összetételét! – utalt arra, hogy Fro-ban gyakran (mindig?) megkeverik az évfolyamra járó gyerekeket, így minden évben más és más osztályokat alkotnak az adott 100–120 gyerekből.

Boninak sem volt eddig soha állandó osztályközössége, szóval a jelenség nem új. Az igazgatónő válasza ugyanakkor most is meglep, és nagyon sok mindent elárul a francia közoktatásról és úgy általában a társadalomról.

Szerintem logikusabb lenne egy olyan döntés, hogy ha egy osztály átlagon felül teljesít, akkor megtartják az osztály összetételét úgy, ahogy van. Hát nem zseniális, hogy évek óta nem láttak ilyen jó tanulmányi átlagot, hogy kivételesen jól tanulnak a gyerekek ebben az osztályban?

A rendes francia reakció erre az, hogy szétrobbantják a jól teljesítő közösséget. Miért? Az attól való félelmükben, hogy ez kivételezést, vagy az elit és a kulturális tőke továbbörökítését jelenti. Minden, ami az uralkodó társadalmi réteg újrateremtésének veszélyét hordozza magában, tiltandó és kerülendő. A hangsúly folyton az egyenlőségen és a szegregáció megszüntetésén van – a jó tanulók, a tehetségesek és a motiváltak rovására.

Amikor a szülői értekezleten bementem a matektanárhoz, az megkönnyebbülten mondta: Ah, a Boni anyukája? Jaj, de jó, akkor hamar végzünk – mivel a problémás gyerekek szüleivel gondolom több a megbeszélnivaló. Kicsit rosszul esett; egy jól teljesítő gyerekről miért nem beszélünk annyit? Az miért nem téma, hogyan lehetne gondozni a tehetségét, elérni, hogy ne unatkozzon órán, hogy ő is tudjon haladni a saját tempójában? Nekem pl. tök nagy probléma az, hogy Boni beéri a „még jóval”, holott tudna „kiválóan” is teljesíteni.

Hallottam, hogy a múlt hétvégén írták a központi felvételiket Magyarországon. Ha jól értem, 11–12 (tehát Bonikorú) éves gyerekek felvételiznek hatosztályos iskolákba. A végeredmény egy erősen szegregált, teljesítményalapú elit- és tömegképzés – ami totális ellentéte a francia rendszernek, ahol a jó tanulókat szándékosan beolvasztják a kevésbé jók közé. Lehet, hogy elméletben szimpibb a francia szemlélet (nem biztos), de amikor az embernek jó képességű, de problémás gyereke van, akkor az mégiscsak jobban szeretné, hogy az a gyerek egy dinamikus és felfelé húzó osztályközösségben tanuljon.

(Elkezdtem megíratni Bonival a felvételi feladatsorokat, ha befejezte, majd megírom, hogy milyenek a tapasztalataink!)

2025. január 22., szerda

90% (+kiegészítés)

Bizonyos statisztikai adatok elképesztenek. Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor hallottam, hogy Fro-ban évente 40 ezer könyv jelenik meg (nem példányszám, hanem ennyi különböző című könyv). Nem is az érdekel, hogy mindegyiknek akad-e olvasója, hanem hogyan veszi rá magát valaki arra, hogy ebbe a versenybe szerzőként beszálljon?

Vagy hogy a világon hárommilliárd Facebook-előfizető él. Te jó ég. Sajnos én is bele vagyok számolva, pedig évek óta nem nyitottam meg a Facebook-fiókomat. Csak éppen nem sikerül megszabadulnom tőle.

Meg hogy régebben a lakosság 80%-a élt, ma pedig csak 3%-a él mezőgazdaságból. Pedig sokkal többet eszünk, sokkal többen vagyunk. De hát logikus: ma már ipari eszközökkel állítják elő a tojást, répát és a tejet stb.

De a legutóbb a Boni tankönyvében akadtam egy olyan meglepő adatra, amit nem tudtam volna még csak megtippelni sem: a világ népességének 90%-a az északi féltekén él

Ehhez nincs sok hozzáfűznivalóm, talán csak annyi, hogy egy ilyen szép, szimmetrikus síkidomon, mint a gömb, ennyire össze-vissza vagyunk elosztva. Míg mi itt szorongunk, addig a másik oldalon ott az a sok tér és víz!


(Tegnap olvastam, de nem néztem részletesebben utána: a francia 18-30 évesek 20-25%-a állítólag soha nem hallott még a holokausztról!!)

2025. január 20., hétfő

Egy orvosi vizsgálat

Szegény gyerek, szegény szülők! Elmentünk a gyerekorvoshoz az éves ellenőrzésre, plusz az esedékes oltás beadására. Mióta a szimpi doktornő nyugdíjba ment, csak ez az unszimpi másik nő maradt. Bár még így is örülhetünk, hogy egyáltalán van gyerekorvosunk, és attól eltekintve, hogy borzasztó a stílusa, úgy tűnik, orvosnak jó.

Amúgy meg kicsit megértem, hogy idegesítjük. Eleve nem könnyű egy ilyen gyereket elfogadni, mint Boni (évekig nem szólt hozzá a doktornőhöz), sőt, a férjem sem könnyű eset: a legkisebb problémával szalad az orvoshoz, holott annak most dupla annyi (!) páciense van. Feleslegesen aggódik, mit aggódik: pánikol! Egyszer pl. megkérdezte, hogy napi hány joghurtot ehet meg a gyerek – egy olyan orvostól, aki épp ki se lát a munkából. Meg úgy egyáltalán, a rokon- és ellenszenvet nem lehet irányítani, simán elfogadom, hogy nem vagyunk szimpik neki. Nem tetszik neki az, ahogy élünk, amit mondunk, amit csinálunk. Ahogy én pl. nem szeretem, ha valaki az időjárásról panaszkodik, ez a nő, azt gyanítom, a késői-egyke-gyerek jelenséget nem szívleli. Joga van hozzá!

De olyan durva beszólásai vannak, hogy már azon gondolkodom, ezekhez van-e joga. Most pl. az első perctől kezdve annyira felidegesítettünk, hogy a jó 45 perces konzultáció* után (amikor is Boni a végefelé nekem dőlt, én meg simogattam a haját), hozzánk vágta, hogy: A simogatás nem elég! Nevelni is kellene ezt a gyereket!

Amúgy még ezt a kifakadását is megértem, igaz, nem volt valami diplomatikus. Attól borult ki ennyire, hogy megkérdeztük: abbahagyhatja-e Boni az allergiagyógyszert az egyik napról a másikra. Szó szót követett, a nő megkérdezte Bonit, hogy miért nem akarja bevenni a gyógyszert, aki azt felelte, hogy „mert rossz”. 

Erre a nő tiszta vörös lett, és lekiablta a gyerek fejét, hogy egy gyógyszer NEM ARRA VALÓ, HOGY FINOM LEGYEN! A GYÓGYSZER GYÓGYÍT!

A mondanivalójával megint teljesen egyetértek, a hangnemmel egyáltalán nem. Amúgy nem is célravezető, mert a problémát nem oldotta meg az sem, hogy ráparancsolt: innentől kezdve be kell vennie a gyógyszereket. Nincs vita. Ezzel megint ottmaradtunk a problémánkkal, hiszen nem tudjuk mindennap ellenőrizni, nincs cérnánk a napi veszekedésekhez (illetve nekem nincs cérnám, Z. még bírja úgy tűnik). Szóval ez tipikusan az a diskurzus, amikor valaki megmondja, hogy mit kell tennünk (a gyereknek szó nélkül be kell vennie a gyógyszert), de azt a valamit nem lehet kivitelezni (hogyan vegyünk rá valakit valamire nap nap után, amit nem akar megtenni?).

Másnap Boninak délre szolfézsra kellett mennie. Kijelentette, hogy fáj a karja, nem érzi jól magát, biztos az oltás miatt. Nem szeretne menni szolfézsra. Megmértük a lázát: nem volt. Akkor menjen csak órára – jelentettem ki. Erre Boni dühbe gurult, hogy ő beteg, otthon akar maradni. A vita ordítós hisztibe torkollott; minél jobban üvöltött, hogy nem akar menni (engedményként megígértem, hogy reggelire csinálok neki rántottát és elviszem autóval), annál inkább úgy láttam, hogy semmi baja, menjen csak. Persze a tudatom legmélyén ott volt az előző napi orvosi vizsgálat, amikor is a nő elkényeztetett gyereknek nevezte Bonit, és szerintem ez is közrejátszott ahhot, hogy végül erőnek erejével elvittem szolfézsra.

Szerencsétlen gyerek délutánra belázasodott, majd a kanapén elaludt – tényleg szarul érezhette magát már délelőtt is. Istenem, milyen befolyásolható az ember!

* Negyvenöt perces orvosi konzultáció = 39 euró. Egyórás hajvágás a fodrásznál = 63 euró.Nem csoda, hogy a doktornő nem talál senkit a régi gyerekorvos helyére.

2025. január 16., csütörtök

Ön biztosan azt gondolja, amit gondolni hisz?

Tök érdekes, amikor Le Pen halála napján hallottam a rádióban azt a terroristás morális dilemmát (amelyben sajnálatos módon teljesen egyetértetem, és azóta is egyetértek Le Pennel), már úton volt felém ez a könyv. Előző hétvégén rendeltem meg, mert hallottam az írójával egy interjút, és annyira értdekes volt, hogy mindenképpen szerettem volna elolvasni tőle egy könyvet (így kerülnek a már amúgy is hosszú sor elejére újabb és újabb könyvek...).

Nézegettem a neten, hogy miket írt, pl. a Trónok harcáról, a Harry Potterről  vagy egyszerűen csak a boldogságról is jelentetett meg egy-egy filozófiai, de a nagyközönséghez szóló elemzést. Végül erre a könyvre esett a választásom, mert olyan megosztó problémákat ígért tárgyalni, mint a béranyaság, az eutanázia, a prostitúció vagy a fogyatékos embereknek szánt szexuális szolgáltatás.

És képzeljétek, a könyvben szerepelt a terrorista dilemma is! Sőt, annak egy változata: amikor a terroristát nem megkínozni, hanem megölni kell (vagy sem), megmentve így ezrek életét, akiket egy későbbi robbantásban megölne. Igen ám, de a terroristát csak egy konkrét időben és egy konkrét helyen tudjuk megölni, amikor/ahol száz másik (ártatlan) ember is jelen van. A kérdés az, hogy az olvasó szerint melyik a morálisan elfogadható tett: 1) megölni a terroristát és a száz ártatlan embert vagy 2) nem tenni semmit, de akkor ezer ártatlan ember fogja az életét veszíteni.

A könyv tele van ilyen hajmeresztő példafeladatokkal, és táblázatokban lehet jelölni a saját válaszokat. Tetszett még az is, amikor ladikon utazunk öt náci gazemberrel és egy kutyával. Egy embert (vagy állatot) a vízbe kell taszítani ahhoz, hogy megmeneküljünk. Ha nem tesszük meg, mindannyian elsüllyedünk. Melyiket választanánk: az egyik nácit vagy a kutyát? És mit tennénk akkor, ha a kutya egy mentőkutya, ami (aki?) tíz ember életét mentette meg egy hegyi balesetben az elmúlt héten?

A feladatok célja, hogy az olvasó eldöntse: a deontologikus vagy az utilitartista morálfilozófiát vallja-e inkább magáénak. Vannak-e erkölcsi kötelességeink önmagunkkal szemben, vagy csak másokkal szemben? Mindkét irányzatról részletesen és érthetően ír, és kontextusba helyezve megmagyarázza a kategorikus imperatívuszt is.

Az egyik legérdekesebb gondolatmenet a következő volt: tegyük fel, hogy valaki az utilitartista (minimalista) morált tartja követendőnek (és nekem a feladatok alapján ez jött ki, bár kicsit össze-vissza válaszoltam a kérdésekre, inkább érzelmi mint elvi alapon), akkor a testvérek közötti házasságot sem szabadna elleneznie. Pedig ez az, ami szinte minden társadalomban Abszolút Tabu és törvényellenes, és ebben szerintem mindenki teljesen egyetért, ez nem olyan téma, mint pl. az abortusz. De miért is? Ha egy felnőtt testvérpár józanul és szabadon úgy dönt, hogy viszonyt folytat egymással, milyen elvi alapon tiltja ezt  meg nekik a társadalom? Erre kapásból mindenki azt mondaná, hogy a születendő gyerekek miatt, akik között nagyobb arányban lennének betegek. Jogosnak tűnik az érvelés. Vérfertőzés.

De megtiltja-e ugyanez a társadalom, hogy a genetikai rendellenességgel élő embereknek gyerekük szülessen? Nem! Holott vannak olyan betegségek, amelyek 100%-ban öröklődek. Akkor mégis milyen valid morális érvelés alapján tiltja meg ugyanezt a testvéreknek, vagy, ugyanilyen logikával: a szülőknek és a (felnőtt) gyerekeiknek?

2025. január 12., vasárnap

Konyhafilozófia

Van egy szelete az életnek, amelyben Z-vel homlokegyenesen ellentétes álláspontot képviselünk; én képtelen vagyok megérteni és elfogadni az ő logikáját, ő pedig nem viseli el (sőt, ellenzi) az én eljárásomat. Csak bámulok, hogy mennyire furán gondolkodik és cselekszik, ő meg felhúzza magát azon, hogy se az elméletet, se a gyakorlatot illetően nem tudom követni vagy helyeselni azt, amit csinál.

A tányérokat középről kezdni el sorbarakni!

Értitek? Középről! Ahelyett, hogy a széléről haladna befelé mint minden rendes ember

Még rosszabb: a kis- és nagytányérokat külön-külön rakja.

Az evőeszközöket pedig – te jó ég! – funkció és méret szerint csoportosítja.

Ért-he-tet-len. Soha nem fogunk közös nevezőre jutni a mosogatógép bepakolásának ideális módozatáról.

2025. január 9., csütörtök

Pidzsin

– Várj, felveszem a lunettes-emet! (Várj, felveszem a szemüvegemet!)

– Mama, on a plein d'idő encore! (Mama, még tök sok idő van!)

– Valaki d'autre le sait. (Valaki más tudja.)

– Aki veszít, az prend la balle! (Aki veszít, az veszi föl a labdát!)

– Ki kell afficher! (Ki kell ragasztani a falra!)

Il ne s'attend qu'à leesni! (Csak arra vár, hogy leessen!)

Plus on radíroz, plus c'est pire! (Minél jobban radírozzuk, annál rosszabb!)

– A három étolies-os, ça a coûté 10 euros! (A három csillagos 10 euróba került)

Tu m'as fait várakozni! (Megvárakoztattál!)

2025. január 7., kedd

Je suis... Jean-Marie Le Pen?!

Ma délután a következő kérdéssel fordultam a férjemhez: tegyük fel, hogy a rendőrség fogva tart egy terroristát, aki állítása szerint bombát rejtett el egy forgalmas helyszínen. A bomba pár óra múlva fel fog robbanni, és ártatlan emberek százait fogja megölni. A terrorista nem árulja el, hová rejtette a bombát.

Folyamodnál-e kínzáshoz, hogy kiszedd a terroristából a bomba rejtekhelyét?

Z. elgondolkodott. Végül azt válaszolta: 

– Hát... húúú... jaj... nem is tudom.... talán... igen.

Haha! kacagtam ördögien. Akkor egy állásponton vagy Jean-Marie Le Pennel!

A történet hátterében az állt, hogy épp jöttem haza az uszodából, amikor hallottam a rádióban, hogy meghalt Jean-Marie Le Pen*, a hírhedt szélsőjobbos, nyíltan antiszemita politikus. Bejátszottak egy felvételt, amelyen Le Pen a fenti fiktív morális dilemmát vázolta, és ugyanezt válaszolta: ebben az esetben ő személy szerint kínzásnak vetné alá a terroristát, és megmentené az ártatlanok életét.

A műsor egyébként arról szólt, hogy vajon Le Pen kínzott-e meg embereket az algériai háborúban (1954–62). Nincsenek rá tárgyi bizonyítékok, szóval nem lehet tudni, de a szakértő pasi azt nyilatkozta, hogy Le Pen a fenti kijelentése miatt a nemzetközi jog szerint kínvallatónak (tortionnaire) tekinthető. Mert jóváhagyja a kínzást. Majd megkeresen ezt a konkrét műsort, és meghallgatom újra, nagyon érdekes volt.

Alig vártam, hogy hazaérjek, és Z-nek szegezzem a kérdést. Én ugyanis rögtön és kapásból azt válaszoltam magamban, amikor a műsort hallgattam (pedig tudtam, hogy Le Pen beszél!), hogy naná, hogy a kínzást kell választani!! Sőt, továbbmegyek: értem, hogy hol van itt a morális dilemma, mégsem tudom elfogadni (sőt, elhinni), hogy lehet a másik opciót is választani. Értem, hogy a kínzás elvben tilos, na de amikor emberek élete függ tőle? 

Vajon akik úgy érvelnek (mint a pasi a műsorban), hogy az emberi jog és a testi sértetlenség mindennek felett áll, akkor sem választanák a kínzást, ha a bombát mondjuk egy óvodában rejtette volna el a terrorista? Nehéz elhinni.

Egyébként mostanában sok szó esik a szólásszabadságról, mert épp ma van tíz éve, hogy terroristák támadták meg a Charlie Hebdo szerkesztőségét, és megöltek tizenkét embert (egy tizenharmadik évekkel később halt meg). Jól emlékszem a napra, Boni pár hónapos volt, napokig minden csak erről szólt. Egyébként azokat a terroristákat pár nap múlva egyszerűen lepuffantották a rendőrök, jogosan és érthetően, azt hiszem, önvédelemből – itt én látok párhuzamot a fenti fiktív forgatókönyvvel. Szóval, a szólásszabadság jegyében, de a baloldal liberális PC-ideológiájával szembe menve én is kijelentem, hogy:

– egy terrorista megkínzása és ártatlan emberek erőszakos halála között hezitálás nélkül az elsőt választanám, és
 
– egyáltalán nem szeretem a provokációnak és direkt sértőnek ható karikatúrákat (bár ebben a pontban elnézőbb és bizonytalanabb vagyok).

* Kommentek az Instán a halálhíre alá: un détail de l'histoire, il a passé l'arme à GAUCHE!

2025. január 5., vasárnap

Étel-, állat-, gyerek- és természetfotók 2024-ben


Japán étteremben. Olyan szépek a színek, nem? Ez volt az év leghidegebb napja, kint baromi hideg, bent jó meleg volt, finom jázminteát ittunk a sushihoz, szuper volt (január)


Síszünetben fotóztam ezt a kutyust, akit ebbe a szeles sarokba kötöttek ki. Remegett szegény! És olyan hűségesen várta a gazdáját (február)


Egész tavasszal hűvös és esős volt az idő. Emlékeim szerint Boni még júniusban is hordta ugyanezt a dzsekit, bakancsot és sapit (március)

 

Egy gyík. Hosszú percekig néztük, ahogy napozik a farönkön. Olyan igazi, az adott pillanatot megélő percek voltak (április)


 
A májusról egyszerűen nincs jobb képem. Ezt egy barátnőmnek fotóztam a villamoson, a felirat miatt (május) 


Szép ház, szép fények a városunkban (június)


Jaj, istenem, ez egyszerűen elképesztő volt: a Los Angelesből felszálló gépünk a lemenő nappal szemben repült, így kétszer olyan gyorsan besötétedett. De azalatt a negyed óra alatt fantasztikus dolgokat láttunk, gyönyörű fényben, ez itt lent a Sziklás-hegység (július)


Lángos, úszás után. Iszonyú jól esett, de évente egyszer-kétszer elég! Mármint a lángosból! (augusztus)


Annyira bírom, hogy amikor útbaesik egy mászóka valahol, Boni még mindig izgatottan megkérdezi, hogy ugye felmászhat rá? (szeptember)


Egyik barátnőmmel gyakran csak kajafotókkal levelezünk, ihletet adva egymásnak. A fenti saláta összetevői: kinoa, disznóbab, csicseriborsó, hagyma, dió, szőlő és vinaigrette szósz (október)


Futás előtt. Annyira szeretek télen (is) futni! (november)


Ennek a legutolsó (decemberi) fotónak tök jó a története. Egyszer egy magyar barátnőmmel bementünk egy könyvesboltba Budapesten. Meglátott egy könyvet ettől a francia nőtől, és felkiáltott, hogy úristen, mennyire szereti ezt az írónőt! Hogy a könyvei fantasztikusak! (ő angolul olvassa őket) Képzeljétek, én, aki azért valamennyire képben vagyok a francia könyvkiadás és szépirodalom kapcsán, rendszeresen hallgatom a France Culture és a France Inter vonatkozó műsorait, elolvasom a Le Monde irodalmi mellékletét, gyakran járok könyvesboltokba, könyvtárba stb. még SOHA nem hallottam erről az írónőről.

Visszautaztunk Fro-ba, és ha hiszitek ha nem, már másnap belefutottam a könyvesboltban a nevébe. Egy egész asztal volt megpakolva a könyveivel, fölötte poszter hirdette az új regényét. Hogyan élhettem évekig itt úgy, hogy sejtelmem sem volt ennek a hírességnek a létezéséről? Micsoda párhuzamos világban éltem?! Kicsit úgy érzem magam , mint amikor Boninak elkezdődött a collège, és rájöttem, hogy semmit sem (vagy nagyon keveset) tudtam eddig a franciákról. 

Szóval azóta az egyik barátnőmmel (akitől infókat kértem a nőről) rendszeresen küldözgetjük egymásnak a reklámokat, amelyek gyakran szembejönnek velem, most, hogy már van szemem látni. Ezt it fent a pályaudvaron fotóztam egy decemberi reggelen.

2025. január 3., péntek

Jó kívánságok, újévi fogadalmak, elhatározások és tervek

Arról beszélgettünk nemrég, hogy a fenti fogalmak nagyon eltérő valóságot jelölnek attól függően, hogy mennyi befolyásunk van a vágyott dologra nézve. Szoktam boldog új évet kívánni, de nem mindig teszek újévi fogadalmat, és a terveim sem nagyon körvonalazódnak már január elsején. De mivel 2025-ben leszek ötven éves* (már január elsején annak éreztem magamat!) idén több fogadalmam és tervem (sőt, projektem!) van.

Kívánni természetesen egészséget kívánok magunknak és mindenkinek körülöttünk. Az egészségesek maradjanak azok, a betegek gyógyuljanak meg. Szűnjenek meg a háborúk, ne dobjanak atombombát sehova. 

Amire viszont van ráhatásom (és amit nem csak január elsején fogadok meg): türelmesebb leszek a férjemmel, toleránsabb a szüleimmel. Nem hanyagolom el az adminisztratív ügyeimet. Nem dúdolok főzés közben, mert ezzel mindenkit az őrületbe kergetek (magamat is beleértve).

Komolyabb tervem négyféle van. El akarom adni végre a használt ruhákat a Vinteden. Rendet akarok teremteni a könyveim között. Azt hiszem, hogy ehhez még attól sem fogok visszariadni, hogy szabadságot vegyek ki, mert a feladat nagy. Írni akarok Boninak egy könyvet a magyar nyelvtanról, ezt majd részletezem, hatalmas falat, és a nyári szünetig kész akarok lenni vele.

Három barátnőmmel kellene idén találkoznom, három különböző városban. Meglátjuk, sikerül-e leszervezni, egyrészt mert mindenki elfoglalt (de már régóta beszélünk róla), másrészt pedig mert Boni nehezen enged el (én is nehezen hagyom itt!).

Vissza szeretnék fogyni a rendes testsúlyomra, jaj, ezt majdnem ki is hagytam a felsorolásból (fogadalom), kérek majd egy teljes vérképvizsgálatot az orvostól az 50. szülinapom örömére (terv), a lenti könyveket mindenképpen szeretném el- vagy újraolvasni (terv) és nagyon remélem, 2025-ben sem kell vennünk mobiltelefont Boninak (jó kívánság). Belegondolni sem akarok, hova vezetne egy indulatos, konok, lusta, okos, kreatív és szorongó gyerek kombinálása egy iPhone-nal.
 
* Az emúlt hetekben azt hittem, hogy megszoktam a számot és rendben vagyok a gondolattal. Erre most így leírva tökre sokkol!! (Ellenben, Lappával egyetértve, a 2025-ös számot tökre szeretem)