Kincsesbánya

Felfedeztünk Bonival egy tök jó sorozatot, amelyet valószínűleg minden tévénéző francia ismert már, mert több mint húsz évig futott (címe: C'est pas sorcier). Mi nem szoktunk TV-t nézni, nem ismertük, de most minden nap nézünk belőle egy-egy részt a You Tube-on. Gyerekeknek szóló, félórás tudományos ismeretterjesztő filmekről van szó, két pasi csinálta de olyan jól, hogy még egy hatéves is élvezi (az összes magyarázatot viszont én sem értem, vannak bonyolult dolgok is, szóval az idősebb gyerekek is szívesen nézik szerintem). Én magam is annyi mindent tanultam belőlük! Például:

– Az Eiffel-torony lefestéséhez ugyanannyak a színnek három árnyalatát használják (hogy messziről egyszínűnek látszódjon).
– A varangyosbéka mászik, a kecskebéka ugrál.
– A csikóhalaknál a hím szüli meg az ikrákat.
– A Plútó már nem számít a bolygók közé.
– A lábasfejűeknek (polipok, kalmárok, tintahalak) a nyelvükön vannak a fogaik.
– A méhek pollent és nektárt gyűjtenek.
– A középkori várak csigalépcsője jobbra kanyarodik, hogy fölfelé menvén ne lehessen előrántani a kardot.
– A La Manche-csatornában közlekedő, autókat szállító ingavonatok az alagút egyik végén jobbra, a másikon balra kanyarodnak (hogy egyenletesen kopjanak a kerekek).

Rendszeresen szótárazok, olyan szavakat, hogy begy, nyílpuska meg szegecselés. Eddig láttunk kb. 10–12 részt, és összesen 560 epizód létezik, szóval felkészülten várjuk a második, harmadik stb. hullámot (ja, és még: egy francia bányász egyszer 205 napot töltött a föld alatt, fénytől, emberektől stb. elzárva, teljesen egyedül, önszántából. Ez az emberkísérlet vezetett a biológiai óra felfedezéséhez.)

Mióta iskolás gyerekem van, olyan tájékozott lettem...!!

Hogyan élhettünk eddig Kuflik nélkül?!

Jaj istenem, hát ez a rajzfilmsorozat telitalálat! Úgy gyereknek, mint felnőttnek. Még Z. is értékeli a rajzokat, pedig pont a lényeget, ezt az abszurd humort és a Csukás István-i nyelvezetet (kéktollú nyihánc, ragyás banánfüge stb.) nem is érti. Hét kukacszerű lényről, a Kuflikról szól, rövid, egyszerű történetek, teljesen ideális egy négyévesnek (nincsenek benne pl. gonosz vagy félelmetes szereplők - ez tök fontos szempont nálunk).

Aztán a szülők sem unatkoznak! Olyasmin lehet rötyörészni pl., hogy amikor az Elhagyatott Réten a Kuflik reggel éhesen felébrednek, és élelem után néznének, az egyikük azt kérdezi álmosan: - Nincs itt valami büfé??

Vagy amikor kiderült, hogy mindegyikőjük rengeteg felesleges limlomot tárol a házában (a kufliüregben), akkor a legöregebb Kufli elmagyarázza, hogy ez a Kacatok Rejtélyes Vándorlása miatt van így, ezt pedig onnan tudja, mert fiatal korában sokat levelezett egy fél pár zoknival... jaj, ez így leírva lehet, hogy nem jön át, de képzeljétek oda a fél pár zoknitól kapott képeslapokat és fotókat...

Az egyikük egyszer talált egy pici állatot, és örvendezte mutatta a többieknek, hogy:

- Nézzétek milyen cukiiii❤️ (Hozzá kell képzelni azt az idegesítő hangszínt, ami ezzel a mondattal gyakran együtt jár)

Erre valamelyikük így válaszol:
- Ezerszer megbeszéltük, hogy nincs cukiskodás az Elhagyatott Réten...!

Alig várom, hogy megvegyem a könyveket (ami alapján a rajzfilmek készültek), plusz a szerző (Dániel András) ÖSSZES gyerekkönyvét!

A szoba

Mondanom sem kell, hogy kiemelt figyelemmel és érdeklődéssel olvasom/nézem az anya-fia kapcsolatról szóló könyveket/filmeket. Ezért már régóta beterveztem A szoba (Room) c. filmet, és ezen a hétvégén sort kerítettünk rá... és hát úristen.

Azt hiszem nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy egy olyan nőről és kisfiáról szól a film, akiket egy pszichopata fogva tart egy kis szobában, amin egyetlen ablak van, és amit soha el nem hagyhatnak. Amúgy ha valaki meg szeretné nézni, de nem szeretné előre tudni a végét, nem ajánlom, hogy megnézze a plakátot vagy a DVD-borítót (nem is értem, komolyan, miért tették rá ezt a képet).

A film egy kis remekmű, a színészek (az anya és a kisfiú) zseniálisan játszanak, a nő tavaly Oscar-díjat is kapott érte. Ennek ellenére a film közepén kicsit megbántam, hogy elkezdtük nézni, annyira iszonyúan nyomasztó és lelkileg megterhelő volt – mondjuk gondolom, ez volt a cél, nem is rovom föl ezt a filmnek. Volt egy rész, hogy éreztem: izzadok, ver a szívem és remegek. Aztán meg sírtam, mint a záporeső. Amikor az embernek van egy 3 éves kisfia, és a képernyőn egy 5 éves kisfiúért izgul, az szinte olyan, mintha a sajátjáért tenné...

Tök sok kértést vet fel a film, pl. (SPOILER!!) hogy mennyire másképp élte meg valszeg a helyzetet az anya és a kisfiú, aki a szobán kívül nem ismert más világot, neki ez volt a normális. Aztán hogy miképpen tudja a két érintett feldolgozni a történteket, lehet-e. Éreznek-e nosztalgiát, van-e bűntudatuk. Milyen lehetett a nőnek, amikor bezárult mögötte az ajtó, és a pszichopata eltűnt a kisfiával (RÉ-MÁ-LOM). Miért nem tudta elfogadni a nagyapa a kisfiút, mennyire abnormális ez a viselkedés, vagy pedig valamennyire természetes reakció.  Hogyan házasodhatott újra a nagymama, amikor pedig elvesztette az egyetlen lányát. Van-e jogunk öngyilkosnak lenni, amikor van egy 5 éves kisfiunk. Érdemes-e interjút adni a TV-nek (könyvet írni stb.) egy ilyen helyzetben, amikor épphogy csak kikerültünk egy drámai helyzetből, és az egész ország kiváncsi a történtekre?

És a szokásos tesztkérdés: mit tettem volna én?!

Megfertőzve

- Akkor szerinted hagyjuk abba?
- Szerintem igen, tiszta időpocsékolás.
- Az igaz... már hetek óta ugyanazt a könyvet olvasom... így nincs időm semmire.
- Hát ez az. Felszabadulnának az estéink. Ráadásul tényleg szar.
- Igen, nagyon rossz a rendezés. Azt hittem, többet mutatják majd New Yorkot, de csak belső jelenetek vannak. Tisztára Dallas. Meg aztán ezek a párbeszédek...

...

- De azért fura, hogy Peggy-ről nem tudunk meg semmit, ugye?
- Igen, igen! Míg mindenki másról kiderül valami, az ő magánélete háttérben marad. Figyi, lehet, hogy majd kiderül, hogy egyedül tartja el beteg szüleit, vagy valami ilyesmi.
- Lehet! És szerinted nem lehet, hogy anorexiás lesz később?
- Ki tudja? És ez a Betty... a végén ő lesz a legesleg embertelenebb az egész társaságan!
- Hát én BIZTOS vagyok benne, hogy meg fogja csalni a férjét!

...

- Figyi... mi lenne, ha picit még néznénk tovább? Mondjuk az évad végéig?
- Háááát, lehet... tulajdonképpen én is kíváncsi vagyok, felépül-e az ősz fazon az infarktusból... és különben is...
- ...ha már elkezdtük... ugye, ezt akartad mondani??

Schindler listája

Még nem láttuk soha, tegnap megnéztük. Huh. Nem leszek eredeti: ennyi film, könyv, cikk, interjú stb. után, mint amennyi a holokausztról készült, és a téma roppant súlyának fényében nem tudok újat mondani, leírom inkább, hogy mire gondoltam a film közben.

Először le akartuk állítani, annyira borzasztó volt. De a kíváncsiság, és annak a tudata, hogy mások ezt nem a kanapéról nézték végig, hanem átélték, arra ösztönzött, hogy végignézzük. Nem bántam meg amúgy, szerintem nagyon jó film, bár volt egy pont, amikor arra gondoltam: ez nem lehet igaz, ennyi szervezett, ésszerűen kitervelt tömény kegyetlenség nem létezik, ez Hollywood. Aztán megnéztük a végén a túlélőkkel készült interjúkat, és rá kellett, hogy döbbenjek: minden pontosan úgy volt a filmben, ahogy az a valóságban megtörtént.

Az ember első reakciója nem is a döbbenet, a hitetlenkedés vagy a megrendülés, hanem inkább azt szeretné tudni, hogy ezek után hogyan kelhet fel a nap reggel, és nyugodhat le este ugyanúgy, mint előtte? Volt pl. egy olyan rész, amikor a kisgyerekeket elszállították a táborból a szüleik szeme láttára, miközben gyerekdalok szóltak a hangszórókból. Az emberiség ekkora sérülése lehet, hogy azt jelzi, hogy a haladás és a társadalmi konvenciók takarják el az emberiség valódi természetét, azaz az ölés, a brutalitás és a vér szeretetét, és annak vágyát, hogy társasjátékot játsszon mások életével? Vagy a dolgok természetes rendje bomolt meg egyszercsak? Hogy lehet, hogy az antiszemitizmus ma is létező jelenség?

Az is felmerült bennem, vajon én hogyan reagáltam volna, akár az egyik, akár a másik oldalon. Lett-e volna bennem annyi erő, hogy szembeszálljak a rendszerrel? Mint ahogy nagyon sokan az életük árán is mentettek meg embereket, családokat - és a fenti kérdésre válaszolva: talán ezek az emberek cselekedetei által válhat a soá - felejthetővé nyilván nem, de - valamiképpen feldolgozhatóvá.

Az ember önkéntelenül is beleképzeli magát a koncentrációs tábor lakóinak a helyébe. A legégetőbb kérdés ilyenkor: de hogyan lehet ezt túlélni? Fizikailag is és lelkileg is. Pedig sok embernek sikerült, pl. Simone Weil, francia politikus nem csak családot alapított utána, hanem jelentős szerepet is játszott a politikai életben, fontos törvények fűződnek a nevéhez, noha ő is megjárta a poklot. Vajon ennyi idő távlatából hogyan gondol vissza a történtekre? Elfelejtett-e belőlük dolgokat, mozzanatokat, mint ahogy normális esetben az ember nem emlékszik akár csak a 10-20 évvel ezelőtti napi eseményekre? (De hogyan lehetne ezt elfelejteni?) Vagy épp ellenkezőleg, a kegyetlenségek kitörölhetetlenül beleégnek az agyba ilyenkor, súlyos belső küzdelmet róva így az emberre egy életen át?

Múltkor olvastam egy interjút egy magyar holokauszt-túlélővel, aki a háború után kikeresztelkedett. Nem csoda! Hiába gondolja úgy az ember, hogy most már senkinek nincs félnivalója, aki viszont látta és átélte, hogy milyen állati szintre süllyedhet az ember, és valami csoda folytán túléli a borzalmakat, biztosan egész életében attól retteg, hogy megint megtörténik.

Aztán még az is eszembe jutott, hogy egyre kevesebb ma már a túlélő, és hogy hamarosan, még a mi életünkben, eljön az idő, amikor egyáltalán nem lesz élő tanúja ennek a vérengzésnek.

Bárkivel megtörténhet

Mostanában jól jön egy kis noszogatás, különben csak ülök itt elkényelmesedve a net előtt (már amikor), anélkül, hogy bejegyzések születnének. Pedig fejben mindig olyan szép kis posztokat írok, de mivel előre tudom, hogy úgysem sikerül megszakítás nélkül leírni őket, ezért bele sem kezdek. Már annak is örülök, hogy egy-egy kommentre futja másoknál.

Pedig el akartam mesélni, milyen filmet láttunk karácsonykor, amely az első Bonhomme születése és az ideköltözésem óta. Nem éppem egy lightos karácsonyi filmet választottunk, a film ugyanis a Franciaország elmúlt 50 évének legnagyobb bírói hibájáról szól. A történetre még én magam is emlékszem: a 2000-es évek elején 13 teljesen ártatlan embert gyanúsítottak meg pedofíliával. Mindannyian hosszú éveket töltöttek börtönben előzetes letartóztatásban (az egyikük közben meg is halt), míg sikerült tisztára mosni magukat. Az ügy legfelháborítóbb szereplője a vizsgálóbíró volt, egy fiatal pökhendi pasi: a 13 személy az ő flegmasága és hozzá nem értése miatt élte meg a poklok poklát. Állítólag az első perctől fogva és a tárgyi bizonyítékok teljes hiányában bűnösként kezelte őket, állítását szinte kizárólag gyerekek tanúvallomásaira alapozva.

De nyilván nemcsak a pasin múlt minden: az egész igazságszolgáltatás elégtelenre vizsgázott, hiszen senki vagy semmi nem tudta helyrehozni vagy megakadályozni a vizsgálóbíró tévedéseit. A film egyetlen férfi történetére fókuszált, és a filmet nézve megint az fogalmazódott meg bennem, hogy a fikció mennyire eltörpül a valóság mellett. A pasiért egy novemberi hajnalon jöttek a rendőrök, és attól a naptól kezdve az élete gyökeresen megváltozott. Négy évig nem láthatta a gyerekeit, a felesége közben elvált tőle, vállalkozását el kellett adnia, hogy kifizethesse az ügyvédjét, az anyja belehalt a bánatba (ezt pont egy kihallgatás előtt tudta meg a börtönben), többször próbált öngyilkos lenni, éhségsztrájkba kezdett, ami alatt 50 kilót fogyott és majdnem lebénult. Majd mindezek után bebizonyosodott, amit egy lelkiismeretes bíró pár nap alatt kiderített volna: semmi köze nem volt a szexuális zaklatókhoz.

Azt hiszem Chirac bocsánatot kért az ártatlanul meghurcoltaktól és az interneten olvasott cikkek szerint pl. ez a pasi 250 ezer euró kártérítést kapott - de mi ez ahhoz képest, amit át kellett élniük? És nem egy baleset vagy betegség, hanem a legitim állami igazságszolgáltatás miatt járták meg a rémségek és a rettenet minden egyes fokát. A legfelháborítóbb pedig szinte az, hogy a vizsgálóbírót nem tiltották el örökre a munkájától, hanem csak áthelyezték. És még bocsánatot sem kért a 13 embertől.

(Franciásoknak: erről a filmről van szó. Nagyon ajánlom, bár a felénél megbántam, hogy elkezdtük. Itt pedig meg lehet hallgatni azt az interjút, ami a valódi személlyel készült a film kapcsán)

Azóta áttértünk a klasszikus francia vígjátékokra, megnéztük pl. hatvanadszor a Magas szőke férfi felemás cipőben-t, hogy már a poénok előtt nevessünk (Martine: vigyorogjunk, hihi) egy jót.