Még nem láttuk soha, tegnap megnéztük. Huh. Nem leszek eredeti: ennyi film, könyv, cikk, interjú stb. után, mint amennyi a holokausztról készült, és a téma roppant súlyának fényében nem tudok újat mondani, leírom inkább, hogy mire gondoltam a film közben.
Először le akartuk állítani, annyira borzasztó volt. De a kíváncsiság, és annak a tudata, hogy mások ezt nem a kanapéról nézték végig, hanem
átélték, arra ösztönzött, hogy végignézzük. Nem bántam meg amúgy, szerintem nagyon jó film, bár volt egy pont, amikor arra gondoltam: ez nem lehet igaz, ennyi szervezett, ésszerűen kitervelt tömény kegyetlenség nem létezik, ez Hollywood. Aztán megnéztük a végén a túlélőkkel készült interjúkat, és rá kellett, hogy döbbenjek: minden pontosan úgy volt a filmben, ahogy az a valóságban megtörtént.
Az ember első reakciója nem is a döbbenet, a hitetlenkedés vagy a megrendülés, hanem inkább azt szeretné tudni, hogy
ezek után hogyan kelhet fel a nap reggel, és nyugodhat le este ugyanúgy, mint előtte? Volt pl. egy olyan rész, amikor a kisgyerekeket elszállították a táborból a szüleik szeme láttára, miközben gyerekdalok szóltak a hangszórókból. Az emberiség ekkora sérülése lehet, hogy azt jelzi, hogy a haladás és a társadalmi konvenciók takarják el az emberiség valódi természetét, azaz az ölés, a brutalitás és a vér szeretetét, és annak vágyát, hogy társasjátékot játsszon mások életével? Vagy a dolgok természetes rendje bomolt meg egyszercsak? Hogy lehet, hogy az antiszemitizmus ma is létező jelenség?
Az is felmerült bennem, vajon én hogyan reagáltam volna, akár az egyik, akár a másik oldalon. Lett-e volna bennem annyi erő, hogy szembeszálljak a rendszerrel? Mint ahogy nagyon sokan az életük árán is mentettek meg embereket, családokat - és a fenti kérdésre válaszolva: talán ezek az emberek cselekedetei által válhat a soá - felejthetővé nyilván nem, de - valamiképpen feldolgozhatóvá.
Az ember önkéntelenül is beleképzeli magát a koncentrációs tábor lakóinak a helyébe. A legégetőbb kérdés ilyenkor:
de hogyan lehet ezt túlélni? Fizikailag is és lelkileg is. Pedig sok embernek sikerült, pl. Simone Weil, francia politikus nem csak családot alapított utána, hanem jelentős szerepet is játszott a politikai életben, fontos törvények fűződnek a nevéhez, noha ő is megjárta a poklot. Vajon ennyi idő távlatából hogyan gondol vissza a történtekre? Elfelejtett-e belőlük dolgokat, mozzanatokat, mint ahogy normális esetben az ember nem emlékszik akár csak a 10-20 évvel ezelőtti napi eseményekre? (De hogyan lehetne ezt elfelejteni?) Vagy épp ellenkezőleg, a kegyetlenségek kitörölhetetlenül beleégnek az agyba ilyenkor, súlyos belső küzdelmet róva így az emberre egy életen át?
Múltkor olvastam egy interjút egy magyar holokauszt-túlélővel, aki a háború után kikeresztelkedett. Nem csoda! Hiába gondolja úgy az ember, hogy most már senkinek nincs félnivalója, aki viszont látta és átélte, hogy milyen állati szintre süllyedhet az ember, és valami csoda folytán túléli a borzalmakat, biztosan egész életében attól retteg, hogy megint megtörténik.
Aztán még az is eszembe jutott, hogy egyre kevesebb ma már a túlélő, és hogy hamarosan, még a mi életünkben, eljön az idő, amikor egyáltalán nem lesz élő tanúja ennek a vérengzésnek.
