Az év elején Franciaországon egy szexbortány hulláma söpört át: egy idős íróról kiderült, hogy fiatalon 13 éves lányokkal „járt” (feküdt), de nem is igazán ez volt az újdonság. A meglepő az volt, ahogy akkor, a hatvanas években a pedofíliát bizonyos körökben teljesen normálisnak tekintették. Fejbe kólintva néztünk végig régi irodalmi műsorokat, ahol ezek a nagy nevek azon rötyörésztek, hogy az író úr a fiatal húsokat (fiúk, lányok) szereti. 2020 januárjában egész Franciaország erről beszélt. Ha a botrányt kirobbantó könyv két hónap múlva jelenik meg, a skandalum tuti elmarad.
Február közepén a francia Alpok egy kis falujában kialakult egy minigócpont, brit síelők betegedtek meg, ha jól emlékszem. A rá következő héten mi is az Alpokba készültünk síelni, a kérdés fel sem merült, hogy nem megyünk. Bár ha Z-től függött volna, nem utazunk, ő már akkor sötét jövőt jósolt az emberiségnek. Én pedig, noha ismerem az exponenciális görbét, sőt, Boni is tudja, hogy ha a sakktábla első mezőjére lerakunk egy búzaszemet, majd a következő mezőre a dupláját, és így tovább, akkor a hatvannegyedik mezőn annyi búza lesz, amennyi nincs is a Földön, szóval ennek ellenére nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ha Kínában február elején meghal kétszáz beteg, az hogyan is fog engem személyesen érinteni.
Síszünet alatt ért a hír, hogy Olaszországban lezárták az egész északi régiót. Magam előtt látom a jelenetet, ahogy abban a hegyi faluban, a bérelt lakás ágyán olvasom. Mint nagyon sokaknak, nekem is akkor esett le, hogy ez komoly. Azon a héten borzasztóan náthásak voltunk Z-vel, Boni viszont megúszta. Az összes síelős képeken az orromat fújom. Hazafelé megálltunk Genfben, rokonoknál, és emlékszem, hogy valakinek feltettem a kérdést, hogy fél-e a koronavírustól. Tehát 2020 február vége felé ez a kérdés – családon belüli csevegés közben – jogos és kimondható volt. Ahogy félig náthásan is teljesen illő volt betoppanni vendégségbe (persze megkérdeztük őket előtte, de csak legyintettek – egy kis vírus, ugyan!).
Február utolsó hetében Z. feltöltötte a kaja- és fertőtlenítőkészletünket. Én röhögtem. Ő a végén már meg sem mondta, hogy miket vett, csak eldugta a lakásban itt-ott, mert amint megláttam, hogy megint hazahozott valamit, már fotóztam is le, és küldtem a húgomnak sok szmájlival jól megtámogatva. Február 29-e szombatra esett, jól emlékszem erre a napra. Elhatároztam: bemegyek a munkahelyemre a laptompot frissíteni. Egész márciusra távmunkát kértem „a biztonság kedvéért”. A mh-emen végül március 12-én írták elő a kötelező távmunkát (ami nagyon későnek számított, itt a sulik bezárását rendelték el akkor). Augusztusban mentem be az irodába legközelebb.
A februári síszünetet követő első napon (március 2-a) a férjem nem vitte el Bonit a suliba. Arra várt, hogy bezárják az iskolát, de én ezt elképzelhetetlennek és nevetségesnek találtam. Másnap Boni elment, harmadnap lefújták az úszást. A koronavírus miatt? – kérdeztem a tanítónőtől, aki csodálkozva nézett rám: Nem, a sztrájk miatt. Tiszta hülyének éreztem magamat. Hülyén éreztem magam akkor is, amikor Z. noszogatására felhívtam a dokim titkárságát (nem mertem közvetlenül az orvost zavarni), hogy mi a teendőm most, hogy a koronavírus megfogható közelségbe került. Ha valamilyen emberi tulajdonságtól irtózom, az a fontoskodás, és akkor nekem úgy tűnt, ez is az (hogy érintene minket közvetlen közelről az, amiről a média nyilván eltúlozva ad számot?). Nyáron tudtam meg, hogy a városunkban (amely az első hullámban durván érintett volt) pont ebből a kórházból terjedt el a vírus; amikor március elején beszéltem velük, az az idős beteg már ott feküdt a reumatológián, akihez a lánya pár nap múlva betegen bement látogatóba, és aki átadta a vírust a teljes személyzetnek (dokik, ápolók, titkárok). Az idős bácsi belehalt, az orvosom, akivel nyáron beszéltem telefonon, még akkor sem érzett ízeket és illatokat.
Amit eddig a fentiekben precízen és dátumozva leírtam, arról teljesen más szubjektív emlékeim vannak. Úgy éltem meg az eseményeket, ahogy a Melancholia c. filmben a szereplők. A hasonlatot egy blogban olvastam (Biolujzánál?) és azóta sem találok jobbat a helyzetre: adott volt egy vírus, minden jel arra mutatott, hogy durva járvány lesz belőle, és még március elején sem vettük nagyon komolyan. Egyre nőttek a számok, közeledett a csapás, és mi tervezgettük a tavaszi-nyári programjainkat. Fogalmam sem volt róla, hogy pár hónap múlva csupa olyan doksit fogok fordítani, ami a koronavírusról és a gazdasági helyreállítási tervről szól.
A két hónapos karantént, ellentétben rengeteg emberrel, rosszul éltem meg. Én nem tartoztam azok közé, akik túl sokat ingáznak és nem látják eleget a gyerekeiket, és nagyon szívesen maradtak otthon, hogy végre minden nap együtt ebédeljen a család. Nekünk az előző életünk tök jó volt; szerettem a távmunka-ingázás kombinációmat, sokszor voltunk együtt, sokat utaztunk. A karantén semmilyen plusz jót nem hozott az életünkben, nem iratkoztam be online tanfolyamra, nem néztem interneten színházi előadást stb. Nagyon hamar belefutottam azokba a cikkekbe, amelyek szerint meg kell tanulnunk együtt élni a vírussal, és én ebből egy olyan jövőképet vontam le, amely ősszel abszolút nem igazolódott be, majd látni fogjuk.
Augusztusban jöttünk vissza, akkor már kezdett körvonalazódni a második hullám. A szeptember eleji szülőin a tanítónő mindig kitért arra az eshetőségre, hogy a sulit esetleg ismét bezárják. Ha eddig nem lett volna ellentmondásos a járvány (az volt), ősszel végérvényesen azzá vált, amikor sokkal lazább körülmények között éltünk, dolgoztunk és jártunk iskolába, mint tavasszal – holott körülöttünk sokkal, de sokkal többen betegedtek meg, mint tavasszal.
Igaz, szeptembertől kötelező lett a maszkviselés a belvárosban, októbertől mindenhol. A novemberi karantént szinte észre sem vettem, sőt, egyszer még a munkahelyemre is be kellett mennem, így a lezárások miatt bátran nekivágtam autóval (szomorú látvány volt a sok kihalt iroda, viszont szuper volt a viszonylag dugómentes autópálya). Az őszi hullámot értetlenkedések és elégedetlenségek kísérték (szemben a tavaszi nagy egyetértéssel), hatalmas vihart kavart például az a kormányzati döntés, hogy melyik üzlet maradhat nyitva és melyik nem. Az ellentmondáshalmazhoz tartozik az is, hogy Svájcban azon a napon került Luxembourg a piros listára, amikor Franciaországot levették onnan; és ez pont az a nap volt, amikor az igazolásommal (egy bezárkózott országban) beültem az autóba és bementem dolgozni a (szabad) Luxiba, ahol még egy kolléganőmmel kávéztunk is egy bevásárlóközpontban (ez kb. olyan jól esett, mint egy falat kenyér). Továbbá: nálunk decemberben pont aznap nyitott meg a karácsonyi lampionos (szabadtéri) kiállítás, amikor Németország bezárta az üzleteit és az iskoláit. De nem csak európai szinten, de az országban is teljes (volt) az ellentmondás: a karácsonyi szünetet megelőző két napban nem volt kötelező az iskola a gyerekeknek – a zenesulik viszont pont ebben a két napban nyithattak ki.
Decemberben sokan panaszkodtak depresszióra, kedvetlenségre, az újságok hozták a híreket, hogy tele a pszichiátria, orvosok cikkeztek arról, hogy a franciáknak elegük van – én viszont százszor jobban viseltem (és viselem) ezt az időszakot. Most már fél lábbal is kibírjuk a vakcináig, gondoltam, gondolom. Nem éreztem továbbá azt a kognitív disszonanciát sem, mint márciusban, amikor kitavaszodott anélkül, hogy az orrunkat kitettük volna az engedélyezett egykilométeres körzetből. A novemberi szürkeség sokkal jobban illik egy világjárványhoz. A karácsonyt nem szeretem különösebben, a karácsonyi vásárokat utálom, a giccsparádétól a guta kerülget, és önszántamból nem szívesen hallgatok karácsonyi dalokat (tömegben pláne nem), az egész kérdéskör kiváltotta hisztériát, hogy merjünk-e találkozni a családunkkal az év egy bizonyos, önkényesen meghatározott napján, a fülem mellett engedtem el. Tavasszal ráadásul azt hittem, ősszel már csak minket, rizikófaktoros embereket fog érinteni az egész, míg mások vígan folytatják ott az életüket, ahol 2020. márciusa előtt abbahagyták, és ebben nagyot tévedtem.
Én hiszek abban, hogy visszatér a régi világ, sőt, hogy még jobb lesz,
hiszen megtanult az emberiség kezet mosni, jobban odafigyelni a higiéniára. A
visszatérést úgy definiálom a saját életemre vetítve, hogy amikor majd
elmerészkedünk étterembe, sőt, hogy még jobban elrugaszkodjak a mostani lelkiállapotunktól: büféreggelit eszünk egy szállodában. És meglátogatjuk Z. húgáékat, akik nagyon hiányoznak. Hogy vajon 2021-ben lesz-e mindez, azt nem tudom...
Szeptember elején, fodrásznál |