Ellentmondás és fegyelem (azaz: helyesírás)

Még jó, hogy nem nekem kell(ett) megtanítanom a gyereket írni és olvasni, nem is tudom, hogyan fogtam volna hozzá. Ez a francia annyira más, mint a magyar, és úgy örülök, hogy mindezt elintézik helyettünk az iskolában. Ebből a szempontból eléggé tetszik a közoktatás: az ovis előkészítés után, amikor is a gyerekek megtanulják a (kis- és nagy)betűket leírni és kiolvasni, az iskolában (úgy látom) az őszi szünetre már mindegyik gyerek megtanult olvasni. De franciául ez egy hosszabb folyamat, nem ismerik még az összes szabályt, következésképp nem tudják az összes szót kiolvasni és értelmezni.

Boni már érti a lényeget, azaz hogy hangokat kódolunk betűkkel. Szótagoló módszerrel tanulnak, értelmetlen szótagokat kell kiolvasniuk (és diktálás után leírniuk), és így tanulnak meg egy-egy szabályt.

Emellett, sőt: ennek ellenére helyesírást is tanulnak. Ez az a pont, amikor csodálom, hogy nem kavarodnak össze. A fenti, szótagolós módszernél ugyanis a kék füzetet nyiltják ki, a helyesírásos résznél pedig a pirosat. Azaz, ami a kék füzetben jó, az a pirosban nem feltétlenül az, pl. ourlé (értelmetlen szó) vs. ourlet (a szegély szó helyesen leírva). Mindkettőt ugyanúgy kell ejteni. Elvileg mindkét változatot ismerhetik (kék vagy piros füzet).

Így Boni egyszerre van tudatában annak, hogy 1) a kiejtett szavakat a rendelkezésre álló betűkészlettel rögzíteni lehet, és hogy 2) valamiféle önkény miatt ezt mindig máshogy csináljuk. A konvenció fogalmát kellene tulajdonképpen megértenie, de nem hiszem, hogy még menne neki, és érdekes módon az ellentmondás nem zavarja. Örülök, hogy a tanítónő valószínűleg tudja, merrefelé tartanak, mert én már belezavarodtam volna a magyarázatokba. Amúgy jó a helyesírása, soha sem téveszti el azt a 10–20 szót, amit már tudnia kell, VISZONT gátlás nélkül irogat itthon mindenfélét fonetikusan, és én nem gondoltam volna, hogy ezen ennyit lehet nevetni!

 

*mézon, *pompié (maison, pompier) De amúgy logikus, lehetne úgy is, ahogy ő írta. (Olyan vicces, hogy ilyen multifunkciós táryakat rajzol: tűzoltóautó, ami egyben ház is, meg költöztetőautó)

*atancian (attention, vigyázat) Most komolyan, ez annyira cuki (és ez itt a jó szó!) hogy kinek lenne kedve ezt kijavítani? Feladatlapokat gyárt nekünk, és miután kitöltjük őket, kijavítja, majmolva a tanítőnőt.

Eddig nekünk diktálta le a könyveit, most már ő írja le a képekhez a sztorikat. Olyan érdekes, hogy mindig ugyanazzal a szereplőkkel dolgozik, és a történet mindig ugyanazzal a mondattal kezdődik: Patata vivé danune mézon toutafé Patata (Patata vivait dans une maison tout a fait Patata, kb. Patata egy nagyon patata-házban lakott). Főszerepben Patata, a kézen járó ember, aki ebben a könyvben il voié dé truc ci féper (il voyait des trucs qui font peur, azaz félelmetes dolgokat látott), majd megjelenik egy nez de monstre (szörnyorr) is. Bizonyos szavakat ő maga sem tud visszaolvasni!

Ez meg magyar, mert nem zavartatja magát, hogy ha már konvenció, akkor az nyelvenként is eltérő. Cím: Papata ec anagyélménéqulec - lefanrdidva magarra, azaz: PATATA, A NAGY ÉLMÉNYEK - LEFORDÍTVA MAGYARRA!

Rossz szájíz

Pont egy éve, hogy nemet mondtam húgom azon kérdésére, hogy tölthetik-e nálunk a karácsonyt. Ennek előzménye az volt, hogy a rendszeres jövetelüket és itt-tartózkodásukat egyre nehezebben viseltem, amiért 80%-ban a húgom nehéz természetét, és 20%-ban a saját rugalmatlanságomat okolom – nagyon rugalmatlan vagyok ugyanis az udvariatlansággal, a pofátlansággal és a kupival szemben, hogy a húgom végső fegyverét, a sértett duzzogást ne is említsem (legutolsó látogatásukról itt írtam).

Elég könnyen mondok nemet a legkülönfélébb helyzetekben, egyrészt mert ismerem a saját határaimat, másrészt pedig mert fordított esetben elvárom, hogy az én esetleges kéréseimre is őszintén reagáljon a célszemély. Szóval tavaly azt feleltem a húgomnak, hogy jöhetnek hozzánk reggelizni, ebédelni, uzsonnázni és vacsorázni, jöhet Jonatán játszani Bonival, de a szállást nem tudjuk megoldani, lakjanak szállodában. Ilyen feltételekkel viszont nem jöttek. Én az elmúlt évben többször is gondolkodtam azon, hogy jól döntöttem-e, de a múlt héten (négy napot töltöttem Budapesten ügyintézés miatt), ismét beigazolódott döntésem helyessége.

Megbeszéltük, hogy valamelyik nap átjönnek hozzám, és véletlenül úgy esett, hogy az a nap volt jó mindenkinek, amikor érkeztem. Amikor az időpontot egyeztettük, megírtam, hogy jöjjenek a lehető legkorábban (amikor csak tudnak) és maradjanak vacsira. Nekem egyértelmű volt, hogy mivel délben szállt le a gépem, és mert a reptérről egyenesen a bankba mentem ügyintézni, valamint figyelembe véve, hogy otthon se liszt, se cukor (stb.) nem volt, majd rendelek valami kaját – a kajarendelő honlapot egyébként pont a húgomtól kaptam meg régen, amikor még fennhangon hirdette, hogy ő nem tud főzni, viszont nagyon ügyesen kattint a kívánt ételre az online kajarendelő honlapon.

Amikor megérjeztek, megkérdeztem, hogy milyen vacsorát szeretnének, honnan rendeljek (kinéztem pár éttermet). A húgom sértett válasza a következő volt:

– Ja, nem főztél?! Akkor nem eszünk. Semmi kedvem éttermi kaját enni.

Ekkor világossá vált, hogy nem!, nem!, nem tudok a húgommal egy fedél alatt létezni, és főleg, ha ez a fedél a saját lakásom, ahol a vendégektől a jó viszony és a kellemes társaság miatt az ember (szerintem) jogosan várja el az illendőség és az együttműködés egy minimális szintjét, és nem szeretne az első öt percben kritikában és bírálatban részesülni. Nem azt kértem, hogy átlássa: azon a napon se időm, se energiám nem lett volna vacsit prezentálni. Jól tudom, hogy a magukkal elfoglalt emberek nem képesek belehelyezkedni mások életébe, problémáiba. De ha csalódott volt is a házi koszt hiánya miatt, csalódottságát illendő lett volna jólnevelten nem kimutatnia, esetleg a többiekre (Jonatánra, a pasijára, rám) gondolván megkérdezni, hogy mi nem vagyunk-e éhesek (hiszen úgy készültünk, enni fogunk) ahelyett, hogy rosszkedvűen, kapásból elutasítja a rendelt kaja lehetőségét.

Kommunikáció, mondhatnátok erre. Minden konflikutsnak a megoldása a helyes kommunikáció és a történtek közös elemzése, miért nem beszéltük meg őszintén a helyzetet? Egyrészt, nem akartam vitákba, magyarázkodásba belemenni; általában is csak az arra érdemes, nyitott emberekkel szeretek vitatkozni, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a húgom nem ilyen. Másrészt; miért kellene megmagyaráznom evidens dolgokat? Hogy nem tudok főzni az érkezésem napján. Hogy nem illik elvárásokat támasztani a vendéglátóval szemben, és visszautasítani kajaügyi javaslatát. Azt, hogy a húgom teljesen máshogy fogja föl a világot (és értelmezi ezt az incidenst), mint én, jó bizonyíték a másnap küldött üzenete: „Ha tudtam volna, hogy nincs kaja, vittünk volna házi májkrémet!”. Most magyarázzam el egy vaknak, hogy milyen színű az ég, vagy egy süketnek, hogy hogyan zúg a tenger? Védjem magam (nonszensz) egy ügyvéd előtt (aki viszont a jelleméhez tökéletesen illő szakmát választott)?!

Az elmúlt évben többször is gondolkodtam azon, hogy szeretem-e a húgomat. Azt hiszem, inkább nem, mint igen. Hiszen, ha szeretném, akkor elviselném, a nehéz természetével és a rumlijaival együtt, meghívnám hozzánk karácsonyra, örülnék annak, ha ő jól érezné magát, és felülírná az ő boldogsága az én gondjaimat (főzés, takarítás, pakolás). De nem így van. Az tuti, hogy nem szeretek vele időt tölteni; szívesebben vagyok mással, mint vele*. Valamiféle családi kötelék összeköt azonban minket: a tudat, hogy mindketten ugyanazt a gyerekkort voltunk kénytelen elviselni, az emlék, hogy nem volt mindig ilyen paraszt, sőt, régebben kifejezetten kedves is volt olykor. És aztán ott van Jonatán, a világ összes szeszélyes véletlene közül a legtökéletesebb; az, hogy akkor az a bizonyos hímivarsejt azzal a bizonyos petesejttel találkozott a legjobb dolog volt, ami csak történhetett (velük, velem, a családdal). Ma már csak a gyerekek miatt találkozunk szerintem: talán nagyobb szerencséjük lesz egymással, mint nekünk.

* Csak hogy egy másik példát említsek: előszedtem Jonatánnak a gyerekkori játékaimat, a kis műanyag állatokat. Nekiálltunk felállítani őket. A húgom epésen kijelentése: Hát nem tudom... ez a teve tuti hogy az enyém volt régebben, nem tudom, hogy került ide... és ez a malac is, erre is emlékszem. De most őszintén, kinek van kedve ahhoz, hogy egy vendég lopással gyanúsítgassa?! Miért hívjam meg őket még egyszer? (Bánom, hogy nem nyomtam le a torkán a tevét és a malacot!)

Esernyő

Íme, hölgyeim és uraim, a szomszéd kislány, ahogy vonul az esernyőjével az utcán:

És voilà, a kisfiam, amikor ugyanazon az esős napon, mi is esernyőt adunk a kezébe, hogy ne ázzon meg:

Kardozik, botozik, tör-zúz vele, nyitogatja-csukogatja, ütemesen kopogtatja a járdát, a kerítést...és persze bőrig ázik (nem zavarja).

Folyóírás

Nehéz megmondani, hogy mit ért félre Boni a suliban és mit nem. Általában mindent elhiszek neki (mikor milyen füzetbe, mit kell csinálni, elolvasni, mit kell bevinni, mikorra stb.) de előfordultak már nagy félreértések is. Egyszer azt mesélte, hogy 12 év múlva ki fog törni a harmadik világháború, ezt a tanító néni mondta. És mivel nem lehetett meggyőzni az ellenkezőjéről (a tanító néni mindig mindent jobban tud nálunk), ennek a sztorinak az említett tanító nővel tettünk pontot a végére. (Amúgy baromira bosszantó, hogy háborúról beszélnek ilyen pici gyerekeknek, és ez már nem az első eset. Oviban kezdték, akkor Boni egyik nap azzal jött haza, hogy tudom-e, hogy egy magyar királyt megöltek, és azért tört ki egy háború?*)

Na szóval én, már csak elvből is, a legtöbb iskolai dologban kompetensnek tartom Bonit. De az már több volt a soknál, amikor azt állította, hogy az írott kis T betű szára rövidebb, mint az írott kis L betű szára! Ezt tuti azért találta ki, hogy ne kelljen újra leírnia a szót!

És basszus, nem. Igaza volt. A franciában ez tényleg így van: az l hosszabb. Szegénykém már sírva bizonygatta az igazát, végül előkotortam egy itthoni gyakorlófüzetet, és megbizonyosodtam róla a saját szememmel:

És itt nincs kegyelem, az akár egy milliméteres hibát is észreveszik, javítják, lásd az iskolai gyakorlófüzetében:

Ez egyébként kínzásnak tűnik nekem, és a mai, kézírástalan világban eléggé feleslegesnek is (még Boni, aki ügyes és szereti, is szokott szenvedni a folyóírással). Tanulnának helyette inkább furulyázni vagy gitározni, az is fejlesztené a kézügyességet és a koncentrációt.

* Papám kommentje: jaj, szerencsétlen gyerek, hát igen.. magyar... ez mindig hátrány lesz neki...

Esetleges (vagy szükségszerű) események

Amilyen ramatyul indult a hét, olyan viccesen zárult, és mára már szerencsére többrendbeli kínjaim is enyhülni látszanak (nem is tudom, melyek voltak rosszabbak, a testiek vagy a lelkiek). Azzal kezdődött, hogy reggel elolvastam ezt a cikket, és elgondolkodtam azon, hogy a bénább napjaimon (mint az a bizonyos hét eleji nap) pont ilyen nő szeretnék lenni, mint a három nő valamelyike. Ezek a csajok (szerintem pont velem egyidősek amúgy) korán szültek, aztán kezükbe vették az életüket és felépítettek, majd azóta is sikeresen működtetnek egy magyarországi márkát, közben pedig barátok maradtak és a házasságuk sem ment tönkre. Ha nem abba a bizonyos budapesti gimibe iratkozom be 14 évesen, ma talán én lennék az egyik nő közülök, ki tudja? (ezt Ellának írom, aki a sorsfordító döntésekről kérdezett a múltkor)

Aztán reggel, munkába menet késett a vonatom egy órát, így késve estem be az irodába. Épp csak rápillantottam a gépre, és láttam, hogy 5 percem van a délelőtti értekezletig. Még így is elsőnek érkeztem, leültem, megnyugodva vártam a többieket, akik lassan szállingóztak is be a terembe. Mindenki kicsit meglepődve nézett rám, én örömmel üdvözöltem őket, ugyanakkor csodálkoztam kissé, hogy ennyi rég nem látott emberrel találkozom. Megjött a nagyfőnököm, megérkeztek a csoportvezetők, a helyettesek, a titkárok, beindították a videókonferenciát. Amikor mindenki leült az asztal köré, gyanút fogtam, hogy mit keresek én ott: jobbról-balról csupa igazgató, szupervizor, egyéb vezetői aspiránsok és további atyaúristenek. Basszus, én egy vezetői értekezletre ültem be! Nekem ott semmi, de semmi keresnivalóm nem volt!

Ekkor leleményesen úgy döntöttem, most már okosabb dolog fontoskodó arckifejezést ölteni, mintsem kiódalogni onnan. Értelmet nyert viszont az a hibaüzenet, amit a gép adott ki, amikor a napirendi pontokra akartam kattintani (Önnek nincs hozzáférése a dokumentumhoz - haha, nem véletlenül!). Így másfél órán keresztül próbáltam kitalálni, hogy miről is lehet szó (a többiek előtt ott feködtek a kinyomtatott doksik) és reménykedtem, hogy nem kérik ki a véleményemet semmiről. Bár amikor a nagyfőnök azt a kérdést intézte a kisfőnökökhöz, hogy mondják el, hogyan és milyen bevált gyakorlattal oldották meg a hónap eleji vészhelyzetet, és amikor erre az egyik helyettes azt válaszolta, hogy pluszkapacitást szabadítottunk föl szabadságok és képzések átütemezésével, meg hogy újraterveztük a munkafolyamatokat, akkor a másik csoportvezető egyszerűen csak ennyit mondott:

– Mi imádkoztunk.

A kollektív röhögést követően pedig hozzátette: Hát mért, kétezer éve bevált! Szóval valahogy így vagyok én is ezzel, nem tudom komolyan venni magamat, a vezetői értekezleteken is inkább szívesen nevetek egy jót, mint hogy az éves stratégiai tervet böngésszem át. Ugyanakkor elismerően néztem azokra a kollégáimra, akik pertinens kérdéseket tettek föl a mondott terv tárgyában, pontosan rámutatva annak hiányos pontjaira és következetlenségeire. Viszont lehet, hogy az én hozzáállásommal nem tudtam volna könyvkiadót alapítani – bár ki tudja, a saját vállalkozás mindig más, mint egy hierarchikus cég stratégiai tervének kommentálása, nem tudom. Mindenesetre szívesebben (és talán tehetségesebben) keresem meg az alany és az állítmány ideális pozícióját egy mondatban, mint hogy vezetői ülésekre járkáljak.

Délután a nagyfőnök sorra látogatott néhány irodát, köztük az enyémet is. Ilyet soha nem szokott csinálni (ennek most volt egy konkrét apropója, bár nem tudtam, hogy jönni fog.) És én, ebben a délutáni időpontban, általában már soha nem vagyok bent, most viszont szerencsére ott voltam. Mert milyen béna lett volna, ha nem talál ott munkaidőben! Az, hogy akkor én pont szerencsésen a számítógép előtt ültem (és így tudtam vele beszélni is, elsősorban persze azt mondtam el neki, hogy nem ellenséges hatalmak kémjeként vettem részt az értekezleten, hanem véletlenül én is kaptam meghívót, márpedig nem azért adott nekünk a Jóisten Outlook-kalendáriumot, hogy az érkező meghívókat visszautasítsuk, hanem épp ellenkezőleg, hogy az eseményeken jólnevelten megjelenjünk), szóval hogy pont szerencsésen ott voltam, az annak volt köszönhető, hogy a vonatom éppen ma reggel késett, és hogy véletlenül éppen elmentem arra a mítingre – ezek híján ugyanis már rég hazafelé tartottam volna.

Nem az ilyen véletleneket hívják, egy fortélyos logikai bűvészmutatvány segítségével sorsszerű eseményeknek?!

(Csak ne felejtsem el ellenőrizni, hogy a karácsonyi vacsorára kapott Doodle-meghívót valóban nekem szánták-e!)

Egy nyomorúságos, nyomorúságos novemberi nap

Időnként (de főleg novemberben) elkap egy régi érzés, amikor is semmivel sem vagyok megelégedve: legfőképpen saját magammal, a döntéseimmel, a múltammal és a(z egyre beszűkülő) jövőmmel. Nem értem, hogy miért élem az elképzelhető összes életlehetőségek és -variációk közül pont ezt az életet: ebben az országban, ebben a városban, ezzel a pasival, ezekkel a barátokkal, ezzel a munkával, ezekkel a kollégákkal, ezen a nyelven, ezekkel a hobbikkal, ezekkel a problémákkal. Ugyanebből a nyersanyagból ki lehetett volna hozni valami teljesen mást is! De a gimnázium óta megejtett ilyen-olyan választások (vagy halogatások), továbbá bizonyos önkényes véletlenek azt eredményezték, hogy ma itt vagyok, és nem máshol. És noha alapjában véve meg vagyok (meg szoktam lenni) elégedve a körülményeimmel, ezeken a napokon legszívesebben valaki más lennék. És úgy képzelem, valaki másnak lenni (másként létezni) sokkal jobb, izgibb, motiválóbb stb. lehet.

Az egyetlen, ami sikerült, amit nem vonok kétségbe és ami az összes (béna) döntésemet és a sok (hülye) véletlent utólagosan is legitimálja, az Boni. Őt nem szeretném másmilyennek, ő így tökéletes, és micsoda szerencse, hiszen különben most mindent dobhatnék ki az ablakon. Vajon hogy csinálják azok, akiknek nincsenen gyerekük? Mekkora önbizalom kell ahhoz, hogy egy ember önként ne vállaljon gyereket?!

És ha majd egyszer engem is elér az ún. időskori bölcsesség, akkor remélem, hogy az abban fog megnyilvánulni, hogy nem fogom többé megkérdőjelezni saját magamat. El fogom fogadni, hogy a grandiózus világmegváltás helyett leélt banálisabb, szürkébb, mellékesebb és jelentéktelenebb életről legalább az a pozitívum elmondható, hogy: az enyém volt.

De ha Bonikám is ilyen gondolatokkal fog küzdeni később, akkor – logikusan – valószínűleg tényleg mindent elrontottam...

(Amúgy ne vegyetek nagyon komolyan. A reuma ellen kapott új terápiám nem működik: valószínűleg beleestem abba a 10%-ba, akiknek a szervezete egyszerűen hozzászokik az hatóanyaghoz. Ennek folyományaként a hónapok óta tartó, és az elmúlt napokban kulminálódó izületi fájdalom valszeg nagyban hozzájárul ahhoz, hogy mindent borzasztó sötéten látok. De képzeljétek, römizés közben nem tudom a jobb kezemben tartani a kártyákat! Ilyet még nem pipáltam, komolyan.)

A francia iskola

Ebéd közben arról beszélgettünk, hogy ki kellene nyomtatni és jól látható helyre kiragasztani a rendőrség, a tűzoltóság és a mentők telefonszámát – én például összekeverem őket. Csak a 112-est tudom, egyszer hívnom is kellett, borzasztó volt. Na meg az egyik (higgadt, józan, gyakorlatias) barátnőm mesélte, hogy amikor a kisfia ijesztő lázgörcsöt kapott egyik pillanatról a másikra, akkor ő ott annyira elvesztette a fejét, hogy csak azért sikerült kihívnia a mentőket, mert a szám ott lógott a konyhájukban.

Aztán megbeszéltük a telefonálgatni (és vicces üzeneteket hagyni) szerető Bonikámmal, hogy ezeket a számokat persze nem lehet csak úgy fölhívogatni. Egy gyereknek csak különleges esetekben szabad e számok valamelyikét tárcsázni, pl. ha a szülő valami miatt (belegondolni is rossz) nem tudja megtenni. Aztán Boni, a felvilágosult gyerekek mindentudásával hozzátette, hogy bizony a tanító néni azt is elmondta nekik, hogy van még egy eset, amikor a gyerek is hívhat rendőrt (mentőt stb.): ha a szülők verik egymást.

(Amúgy meg hol vannak ezek a problémás családok, elhanyagolt gyerekek? Én vagyok vak, vagy mi költöztünk jó helyre? Nemrég fordítottam az elhízásról és a túlsúlyról egy olyan szöveget, amelyik azt állította, hogy a holland kisiskolások 20%-a el van hízva. Hiába nézek körül – oké, hogy egy holland gyerekeket sem látok magam körül, de – nem tudom hol vannak a kövér gyerekek. Ugyanígy, órákon keresztül képernyőt bámuló gyerekeket sem ismerek, holott a múltkor a rádióban meginterjúvolt szakértő szerint a jelenség mára már közegészségügyi veszélyt teremtett. Zárójel bezárva, a kérdés persze költői, kiváltságos helyzetben, országban, kerületben stb. élünk.)

Már látom, hogy a francia iskolával (rendszerrel) teremtett közelebbi kapcsolatunk nem csak Boninak lesz gyümölcsöző, de nekem is. És nem csak a társadalomról kapok majd színesebb, átfogóbb képet, de konkrétan tanulni is fogok új dolgokat. Felfedeztem nemrég például (jó, hogy nyelvész szakon végeztem, és most esik le...) hogy a francia nyelvben az /o/ hangot kétféleképp ejtik: nyíltan (tortue) és zártan (rose). Én, magyarból, meg az írásképből kiindulva csak egyetlenegy típusú o-t detektáltam, és meglepődtem, amikor Boni magyarázgatott nekem arról, hogy ő bizony már tudja, hogy mindkettőt o-nak kell írni. Az ő füle biztosan jelezte, hogy ez két különböző hang, amit most megtanult összekapcsolni.

Amúgy meg nem írják mindkettót o-nak, de ezt még nem tudja (lásd eau, Paul..). Miután megtanult (úgy-ahogy, hiszen sok szabály nem ismer még) olvasni, azt gondolja, hogy írni is tud. És mivel a francia helyesírás egy külön műfaj, sok vicces dolgot (franciát, magyart) leír hallás után. Kedvencem az apres-midi (délután), amit úgy ír le: prémidi, az a-ról szerintem úgy gondolja, hogy még az előző szóhoz kapcsolódik. Vagy ez, amit a szobaajtajára függesztett ki:

Ki tudja valaki találni, mi van ide írva?

Hosszú hétvége

Én nagyon (tökre) szeretem ezt a viszonylag új (gyerekkorunkban még legalábbis ismeretlen) Halloween-ünnepet, szemben mondjuk a Valentin-nappal (amitől kiráz a hideg). Tetszik, mert a gyerekek szeretik ezeket a félelmetes szörnyes dolgokat, amivel talán el lehet venni a halottak napja élét, van kreatív oldala (tökfaragás), szép dekor, be lehet öltözni (de szerencsére nem kötelező – Boni idén csak egy kesztyűt vett föl), és még az idő is jó ilyenkor. Tulajdonképpen a karácsony sem több (itt legalábbis) egy hosszú hétvégénél, akkor pedig, jobban belegondolva, én a Halloweent mégiscsak jobban szeretem. Kevesebb a vele járó felfordulás, na meg az ajándékozás (vagy csak én lennék az egyedüli, akinek MÁR MOST elege van a karácsonyi fittyfenéből, készülődésből, ájtatosságból és a bolti karácsonyfákból?!).

Bonikám mindenhez tervrajzot készít. A töklámpás terve ez volt:

 (Imádom a kis ollót fönt, amivel jelezte, hogy a kalapját le kell vágni! Jobb oldalt pedig a tökmagok sütésének lépéseit rajzolta le)

És ilyen lett

A hosszú hétvégével véget ért a két hetes őszi szünet is, visszautazott Magyarországra a mamám. Borzasztóan kritikus vagyok vele szemben, mert ilyenkor mindig visszahallom a gyerekkoromból jól ismert mondatokat, ráismerek régesrégi mintázatokra, és levonom a következtetést, hogy egy teljesen más értékrendű és érdeklődési körű anyukával kellett felnőnöm, mint amilyenre igazából vágytam volna. Nekem életmintára és irányítótűre lett volna szükségem, holott negatív példát és szabadulási kedvet kaptam helyette, és a mai napig nagyon tartok attól, hogy akármiben (bármiben) hasonlítani találok rá.

Pedig csak azt adta, amit adni tudott. Végül is milyen jogon kritizálok egy embert, hogy nem megfelelő a szóhasználata, az értékrendje, az érdeklődési köre, hogy nincs akaratereje, ellenben fura szokásai és közhelyes gondolatai vannak? Ráadásul Bonikámnak, úgy tűnik, egyelőre beválik nagymamaként. Plusz vállalja, hogy egy idegen nyelvű országban, egy idegen nyelvű családban tölt két hetet, tényleg csak örülhetnék. És örülök is, egyébként, de valahogy olyan melankolikusan: nekünk ez az anya-lánya viszony valahogy nem sikerült.