Pápamánia

Végül a korszellemnek engedelmeskedve én is behódoltam ennek a pápamániának, pedig se katolikus, se hívő nem vagyok. A pápa franciaországi látogatásának utolsó állomása ugyanis a mi városunk volt, erre készült az egész környék hetek óta. A teljes belvárost lezárták a forgalom elől. Mi kívül maradtunk a tiltott zónán, de Boni sulija épp a körmenet egyik szélén fekszik, ezért azt az ellentmondásos üzenetet küldték, hogy hétfőn lesz ugyan tanítás, de nem kell bemenni.

Először csak szombat este kíváncsiskodtam be a városba, hogy megnézzem, hogy állnak az előkészületek: a kordon, a kivetítők stb. A székesegyház gyönyörűen ki volt világítva. Aztán vasárnap délután is elmentem, mert nem akartam kimaradni ebből az izgi eseményből, amelyhez foghatót itt meg nem láttam, pedig egyszer erre kanyarodott a Tour de France. 

Rengeteg rendőr, rendfenntartó es bombaelhárító alakulat volt mindenhol, sétálgattak, hárítgattak, szép napos idő volt, rengeteg érdeklődő (mint én), de úgy általában egész nyugodt volt a város.

Hétfőn, reggeli után kimentem Boni sulijához (képen), mert a gyerekek egy ideje kéjes élvezettel meséltek, hogy mesterlövészek fognak állni az iskola tetején. Nem álltak, de az utcában végig rendőrautók parkoltak, a kordonnál pedig néhány ember várakozott. Ha már ott voltam, odamentem én is kikukucskálni. Épp ott van az autópálya bevezető szakasza, hat látom, hogy vagy ötven motoros rendőr érkezik, utána fekete autók sora, majd az emberek körülöttem felkiáltottak: ott jön a pápa!

Ezt a fotót készítettem a pápáról, ahogy üdvözli a népet. Ez volt az a lélektani pillanat is, amikor teljesen elvesztem! Addigra már három napja csak a pápáról volt szó, én is az esemény hatása alá kerültem. Érdekes, mert pl. a nyári napfogyatkozás és az azt megelőző infodömping egyrészt hidegen hagyott, másrészt idegesített. De most annyira rátapintottam a kor érverésére, hogy ebéd után is kitódultam a suli elé “egyszer jön csak a pápa a városunkba” felkiáltással (két napja röhögtem volna ezen). Z. is jött, Boni otthon maradt, hogy a TV-ben kövesse az eseményt.

Felkapaszkodtam az iskola kerítésére, épp volt még pár hely. Nem is értettem, miért nem mindenki oda állt, igazán kényelmes volt (nem). Pár perc maradt a pápa indulásáig, gondoltam, azt már simán kivárom ebben a testhelyzetben. Negyedóra múlva még mindig nem indult el, én pedig türelmesen csavargattam a fejem. Z. hazament. Fél óra múlva már győzködnöm kellett magamat, hogy ha már árnyékos helyen állok (négy ájulást is láttam) és ha már ennyit vártam, igazán hülyeség lenne most hazamenni. 

Végül egy órán keresztül várakoztam, hogy lássam azt a húsz (!) másodpercet, amíg szó szerint elrobogott előttünk a pápa. Tenyleg csak a tömeghisztériával tudom magyarázni a dolgot. Azt viszont már én magam sem tudom mire vélni, hogy utána otthon végignéztük a TV-ben a szinte kétórás misét, egészen addig, amíg már indulnunk kellett szolfézsra. Valahogy el tudtam vonatkoztatni attól a meggyőződéstől, hogy a katolikus egyház tulképp egy politikai intézmény, élükön kacabajkába bújtatott öregemberekkel, és beleláttam az eseménybe a spiritualitást, a pápába pedig a béke követét, aki rengeteg embernek hitet es megnyugvást ad. 

Na meg pont arra is volt jó ez a három hónap, hogy olyan dolgokra is időt tudtam szánni (szentelni!), amit csak azok engedhetnek meg maguknak, akik abban a hitben élnek, hogy: végtelen idejük van.

Fóbia

Keresgélem a neten, hogyan hívják azt a fóbiát, ami szerintem nekem van: én ugyanis gyakran attól félek, hogy nem ismerek fel ismerősöket. Úgy szokott történni, hogy megyek az utcán, jönnek szembe az emberek, találkozik a tekintetünk egyikkel-másikkal, majd megy tovább mindenki. Miután elhagyom ilyenkor az egyik-másik illetőt, beugrik, hogy te jó ég, ez nem az X (vagy Y) volt?! Utána azon morfondírozom, hogy de gáz, nem köszöntem. Igaz, ő is köszönhetett volna, mondja ilyenkor a józan eszem. De nem, mert minek köszönt volna egy olyan embernek, aki jól láthatóan nem ismerte fel! - válaszol a fóbiás énem.

Egy emelt szintű változata ennek a félelemnek az, amikor még beszélek is az illetővel. Egy teljesen ismeretlen valakivel, gondolom abban a percben, majd ahogy befejeztük a beszélgetést, megrohan a kétely: te jó ég, ez nem egy régi osztálytársam volt? Vagy Boni egyik tanára?  Vagy a zenesuliból valaki? Rémes, ilyenkor van, hogy még este is azon gondolkodom: nem nézett-e hülyének valaki, mert ismerősök vagyunk ugyan, de ismeretlenként beszélgettünk?

Leírva tök bénán hangzik, és én is érzem: semmi alapja a dolognak. Igaz, nem különösen jó az arcmemóriám, de azért valahogy elboldogulok. Filmnézés közben rosszabb a helyzet, a pasikat a régi, fekete-fehér filmeken, főleg, ha mind zakót (szmokingot! Casablanca!) viselnek, gyakran nem tudom megkülönböztetni. És az is igaz, hogy a Covid után egy-két kollégámat nehezen ismertem fel - de szerencsére a fent bemutatott helyzetek egyike sem valósult meg.

Csodálkozom viszont, hogy ennek a fóbiának (rögeszmének? félelemnek? érzésnek? manírnak?) nincs külön neve. 

Csőváz és rezsó

Elterveztem, hogy a szabim alatt, amikor lesz időm, összeállítok magunknak egy-egy vészhelyzeti csomagot, mert őrület, hogy egy hipochondernek és egy biztonsági játékosnak még mindig nincs ilyenje. 2026-ban! Tudjátok, arról a hátizsákról van szó, amit az EU szerint is mindenkinek birtokolnia kell otthonában, ha vészhelyzet esetén el kell hagynia a lakást. A koncepció érthető, az intézkedés indokolt, a megvalósításra most lesz időm (vagy soha).

De mégsem lesz belőle semmi asszem. Teljesen eltérő nézeteink vannak arról, hogy mi kerüljön egy ilyen csomagba, azaz hogy miért is jönne létre. Én, ártatlan naivitásomban egy pár napos, civilizált és szerevezett, jó hangulatban megvalósított evakuálásra gondoltam, ezért az én cuccaim egy közepes hátizsákban elférnének: iratok (másolata), töltők, fehérnemű, póló, pénz, fájdalom-és gyulladáscsökkentő, fertőtlenítő, könyv, kártya, fogkrém, fogkefe, toll, jegyzetfüzet, ilyenek.

A férjem viszont APOKALIPSZISRE számít. Az ő forgatókönyve szerint MINDENT be kell tenni, amire a világvégéhez közeledve, a kihalt bolygón, ellenséges emberfalkákkal élet-halál küzdelmet vívva szükségünk lesz. Ez akkor esett le, amikor még szabi alatt elmentünk a Decathlonba, és rámutatott a hátizsákra, amit szerinte meg kellene vennünk (három példányban): egy 70 literes, régebben csővázasnak (?) hívott műalkotást, fogalmam sincs, hova tennénk őket a lakásban úgy, hogy menekülés (??) esetén kéznél legyenek.

Aztán megnéztem a sógornőmék felszerelését, amely a férjem vezérgondolatát követve (de tőle teljesen függetlenül) tartalmaz szárított élelmiszert (!) meg rezsót (!!) is, ezekre tutira emlékszem. Z. szerint felelőtlen vagyok, és ha már csinálunk valamit, akkor csináljuk azt jól. Azzal érvelt, hogy biztosítást is annak reményében kötünk, hogy a rá költött összeg kidobott pénznek fog bizonyulni. Jelszavai tehát: csőváz és rezsó!!

Szerintem meg ő a felelőtlen, mert amióta kiszálltam a projektből (rezsót nem pakolok be!) azóta ő a kisujját sem mozdította. Így nemhogy felesleges túlélőfelszerelésünk, de alapvető vészhelyzeti csomagocskánk sincs.

Kinek a pap, kinek a vasárnap

- Nincs rossz kedved, Boni?

- Nem, de miért?! - néz rám meglepődve. A kérdés pedig nem hülyeség, mert gyakran panaszkodik, hogy lehangolt, kedveszegett.

- Hát csak mert emlékszem, nekem gyerekkoromban ilyenkor volt mindig rossz kedvem: egy borús vasárnap délután.

- De mama - kiáltja -, nekem az a KEDVENCEM!!

Rémálmaim

Én a visszatérő rémálmaimban általában egy metró bejáratánál állok, és a metrótérképet tanulmányozom. A-ból B-be kell eljutnom, több átszállással. Kinézem az irányt, a járatot és a megálló(k) nevét, ahol átszállni tervezek, majd felszállok.

Amikor megérkezem, rémülten veszem észre, megint egy metrótérkép előtt állva, hogy rossz helyen vagyok, egy másik megállónál jöttem fel.

Újratervezem az utat, és ismét felszállok. Mondanom sem kell, megint rossz megállónál jövök fel. EGÉSZ ÉJSZAKA azzal próbálkozom, hogy eljussak az úti célomhoz - EGYSZER SEM sikerül. Minden próbálkozás előtt reménykedem, majd egyre csüggedtebb, frusztráltabb és ijedtebb leszek. 

Egy másik variáció szerint liftben vagyok, és a (mondjuk) 13. emeleten kell kiszállnom. Egyszer túlmegyek, egyszer nem megyek elég magasra, de mindig elrontom. Egész éjjel hasztalan liftezek, egyre idegesebben.

Tegnap egy metrós játékkal jatszottunk (ilyen UNO-szerű, londoni metróállomásokkal, Mind the Gap a neve), erre ma éjjel megint metróztam. Még most is látom magam előtt a két megállót, az egyik valami lila vonalon, a másik egy zöld vonalon helyezkedett el, és basszus, nem találtam el egyikből a másikba!

Atzö nekszt rundabu

Egész délelőtt telefonálgattunk a biztosítónak, hogyan tudnánk továbbmenni, amíg az autót javítják. A biztosító nem talált nekünk a közelben (de még a távolban sem) bérelhető autót, ezért elfogadtuk azt a megoldást, hogy vonattal megyünk tovább. Összecsomagoltunk, és délre visszamentünk a szervizbe, hogy leadjuk az autót, és hogy az út szélén megvárjuk a taxit, ami elvisz minket a legközelebbi pályaudvarra.

A szerelő már várt minket, és nagy meglepetésünkre azt mondta, hogy mehetünk Genfbe tovább az ő autójával, azzal amit a szállodáig adott kölcsön nekünk. Nagyon rendes volt tőle, de ha ezt az előző napon mondja, nem is kellett volna megszállnunk ott, mehettünk volna egyenesen tovább! Na mindegy, Z. nagyon örült, nem akarta ezt a kényelmetlen vonatutat végigcsinálni. Én egy kicsit csalódott voltam, mert mar elterveztem, hogy két nap múlva én egyedül megyek vissza vonattal a kocsiért, nyugiban (a kölcsönautót nem mertem vezetni).

Átpakoltunk mindent az új autóba, és útközben megint beugrottunk a barátnőmékhez ebédelni, ezúttal sokkal jobb hangulatban. Legalább annyi előnye volt az esetnek, hogy többször is találkoztunk. A kölcsönautóhoz amúgy nem írtunk alá semmit, egyszerűen elhoztuk, a szerelő azt mondta, száz frankot számít majd fel érte. A hegyi falu szállodáját nem tudtuk már lemondani, mert a Bookingon foglaltam, én hülye (levontam a tanulságot), így mind a három éjszakát buktuk. Sokba került ez a kaland.

Este értünk Genfbe, de mivel a sogórnőmék két nappal későbbre vártak, nem is volt otthon senki. Az úton azon nevettünk, hogy a telefonom GPS-applikációja meghülyült, és időnként egyetlen félmondatot angolul mondott, francia akcentussal. Magyar átírással valahogy így hangzott: atzö nekszt rundabu, majd folytatta franciául. Egy idő után rájöttünk, mit mondd: at the next roundabout. De miért?! És miért csak néha?! Az informatika rejtélye.

Estére már olyan fáradtak voltunk, hogy csak bedőltünk az ágyba. Reggel gurultunk a nevetéstől, amikor Z. elmesélte (és el is mutogatta), hogy éjszaka felébredt, és nem tudta, hogy hol van. És mivel tök sötét is volt, nem tudta, hogyan es hol kellene kimennie a szobából WC-re. Végig kellett tapogatnia a bútorokat, hogy ráleljen az ajtóra! (Le is vert közben egy poharat.)

Ma reggel telefonált a szerelő, hogy kész a kocsi, Z-vel 10-kor útnak indultunk, Boni pedig a sógornőméknél maradt. Rendben átvettük a kocsit, kifizettük a rengeteg pénzt, csak remélni merem, hogy nincs többe a hús, mint a leves. Újból megálltunk Petráéknál, és most épp visszafelé tartunk. Összesen 800 km-t teszünk ma meg, még van hátra valami háromszáz…

Total kaputt!

Úgy terveztem a hazautat, hogy Salzburg érintése (és megnézése) után eljutunk a francia Alpokig, ahol eltöltünk három éjszakát. Boni kérte még februárban, hogy menjünk el abba a faluba nyáron, ahol síelni szoktunk. A tervek szerint utána hét napot töltöttünk volna Genf mellett a sógornőméknél. 

Ehelyett ezt a posztot egy svájci faluban írom!

Az történt, hogy Boni és Z. szívesebben maradtak volna a Dunakanyarban, én meg beláttam, hogy ha három emberből kettő maradni akar, akkor maradni kell. Lemondtam a szállodákat, és három plusz (isteni) nappal megtoldottuk a hat hetet. Igaz, akkorra már Boni épp kedvet kapott Salzburghoz... Amúgy lehet, hogy nem is egy augusztusi szombaton kell Mozart szülőházát megnézni, nem tudom, húsz éve voltam utoljára.

Újraterveztük az utat; Münchenben foglaltunk szállást egyetlen éjszakára, innen mentünk volna rögtön a francia falucskába. Reggel korán keltünk, időben elindultunk… majd Svájcba érve elromlott a kocsi! Délre a barátnőmékhez voltunk meghívva ebédre (épp útba estek!) és Z. minden pillanatban azt hitte, nem visz el a kocsi odáig. 

Végül sikeresen megérkeztünk, bár az autó rettenetes hangokat adott ki és nem gyorsult eléggé. Képzelhetitek, milyen hangulatban ebédeltünk így, pedig annyira vártam már ezt a találkozást. Fogalmunk sem volt, mit csináljunk. Kockáztassuk meg a további 500 km-t? De mi van, ha végleg megáll az autó? Mondjuk pont egy alagútban? 

Végül a barátnőmék javaslatára elmentünk egy ismerős autószerelőhöz, aki még franciául is beszélt egy kicsit. De a lesújtó diagnózist még az én némettudásommal is megértettem: Die Kuplung ist total kaputt! Javasolta, ne kockáztassunk további kilométereket, nem fog menni. Kicseréli az egész szerkezetet csütörtökre, de kérdezzük meg a Peugeot márkaszervíznél, esetleg ők előbb is elkészülnek. Az ár horribilis, majdnem kétszer annyi, mint Franciaországban. 

Az egész délutánt nála, ill. a Peugeot-nál töltöttük, azon filózva, hogy mi legyen. Érdemes-e rákölteni erre az autóra ennyi pénzt? De ha nem, akkor mit csináljunk? Vontassuk el? De hova?  A csomagtartó tele van könyvekkel, borokkal, lekvárral, dióval, csalamádéval, benne van a gitár, a csomagjaink, egy adag szennyes is. Vonattal macerás lenne továbbmenni. Az aznapi szállodafoglalást (francia hegyi falu) buktuk. Nagyon bosszantott, mert alig szoktam olyan szállodát lefoglalni, amit nem lehet lemondani, és ez pont ilyen volt. 

Végül úgy döntöttünk, hogy megjavíttatjuk a szimpi autószerelővel csillagászati áron az autót, aki adott is kölcsön egyet, hogy eljöjjünk a legközelebbi szállodáig. Itt töltöttük az éjszakát. Megvárhatnánk itt is, amíg kész lesz a kocsi, de nekem holnapra be kell szereznem a reumainjekciómat, és még nem néztünk utána, hogy Svájcban lehet-e venni ilyet egyáltalán. És milyen áron. A francia hegyi falut már valszeg nem látjuk, de Genfbe talán még el tudunk jutni.

Éjszakák

Amikor az a nagyon kegyetlen forróság volt a múlt héten, rászoktam arra, hogy átmegyek a szüleim kertjébe aludni. Van ott egy minden oldalról nyitott, ill. szúnyoghálóval védett szalétli a kert egyik oldalában, akkora, hogy pont elfér benne egy kihúzható kanapé és egy asztal. Ott szoktunk napközben társasozni, és oda viszem át esténként a cókmókomat. 

Istenieket alszom ott! Teljes a sötét és a csönd - akartam írni, de ez így nem igaz, mert fekve rálátni a körben lévő fákra, amelyek a sötétkék ég előtt feketének látszanak, és látni a csillagokat is (ha felveszem a szemüvegemet). És azok a hangok! Ciripelnek a tücskök, a távolban kutyaugatás hallatszik, a szél fújja a fákat, de a legegzotikusabb és legirodalmibb nesz a túlparton elrobogó vonat hangja, amit a Duna felhangosítva visszaver. Olyan érzése van az embernek, mintha a vasút még mindig fontos és megkerülhetetlen közlekedési eszköz lenne, hiszen lám, még éjszaka is jár. Zola, Agatha Christie, Fekete István jut eszembe.

És vannak azok a zajok, amelyektől frászt kapok: egy gyümölcs félelmetes puffanással leesik a földre, valami állat megy el a közelben (remélem, nem patkány), bogár koppan. Ennek ellenére (vagy pont emiatt) hamar elalszom, és ha éjjel vagy hajnalban megébredek, a kék különböző árnyalatait látom az égen. Hajnal felé pedig: fázom. Újabban imádom az érzést.

Reggel, azaz most, isteni kávéillat száll felém valamelyik szomszéd felől. Mindjárt felkapom a paplant és sietve megyek is át a kisházba Boniékhoz, mert pisilnem kell. Nem tudom, mit gondolhatnak a szomszédok, egyszer még a szemmaszk is  a nyakamban lógott, amikor papucsban-pizsamában vonultam az utcán.

Mi az, ami idegesít?

.

Ha valaki:

• …visszakérdez, mert nem hallotta, mit mondtam,
• … újra megkérdezi ugyanazt, miután a válaszom a kérdésre az volt: “Nem tudom”,
• … játék közben folyton panaszkodik, hogy rossz lapokat húz,
• … feltesz nekem egy kérdést, majd nem figyel a válaszra,
• … túl gyakran (vagy mindig) azzal kezdi a mondanivalóját, hogy: “Ebben az a rossz, hogy…”,
• … érvek helyett kiabál,
• … megbeszélés közben hirtelen áttér egy másik, lényegtelen témára,
• … amikor szóba kerül egy város neve,  megakasztja a beszélgetést azzal, hogy megkérdezi, hány lakosa van a városnak,
• … elfelejti, hogy már elmesélt egy történetet, és újra elmondja.

Tűzgyújtási tilalom

Szeretném magamról azt gondolni, hogy bármiről tudok higgadtan és érzelemmentesen beszélgetni: politika, helyesírás, gyereknevelés stb., mert nem érdekel (illetve magánügynek gondolom), hogy ki hogyan szavaz, helyesen írja-e a sétálóutca szót vagy ad-e a hétéves gyereke kezébe mobiltelefont. De ezen a héten megint bebizonyosodott, hogy bizonyos témakörök kapcsán én is indulatba tudok jönni. Az egyik pl. a környezetvédelem - amikor a svájci barátnőm azt bizonygatja, hogy Svájc sokkal jobban teszi, hogy nem engedélyezi a klímát a lakásokban, akkor inkább leteszem a telefont, és legközelebb majd akkor hívom vissza, ha elült a mérgem. Könnyen beszél, a gleccserek és az örök hó mellől, egy hatalmas ház teraszán hűsölve, amely ház garázsában három autó, egy lakóautó es egy motor áll, és nagyon könnyű így a budapesti panellakások lakóiról ítélkezni, akik esetleg egy harmincfokos irodából esnek haza, hullafáradtan, és nagyon örülnek annak, hogy megcsináltatták a klímát és legalább éjszaka fognak tudni aludni.

De nem is erről akartam írni, hanem a “Tűzgyújtási tilalom” táblák (és piktogramok!) ellenére minden este meggyújtott 5-6 tábortűzről, amelyek vígan égnek annak a falunak a kempingjében, ahol nyaralunk. Minden évben. Úgyhogy kijelenthető, hogy valszeg hallgatólagos egyezmény van érvényben a rendőrség, a tűzoltóság, az önkormányzat és a kemping (talán az egész falu?) lakosai között. Minden évben zavart, de idén felháborít, hallgatván a franciaországi híreket. Hogyan képzelhetik, hogy rájuk nem vonatkozik az országos szabály, hogyan merészeli egy-egy család vagy baráti társaság többezer ember életét veszélyeztetni? De főleg: hogyan hagyhatja a hatóság?!

Mit mond az ilyen a gyerekének? Figyelj, manó*, igaz, hogy minden huszadik fára ki van írva a tiltás, de mi most mégis tüzet fogunk gyújtani! Milyen felnőtt lesz az ilyen gyerekből?!

Valaki azt mondta, hogy föl kellene hívnom a tűzoltókat, ha legközelebb nyárson sütögető vagy bográcson főző nyaralókat látok. Elgondolkodtam ezen és beláttam: igaza van. Mégsem tettem (eddig), mert nem akarok nyaralás alatt konfliktust, jegyzőkönyvet, ellenségeket es bonyodalmakat… de talán legközelebb, ha lemegyünk a partra. Nem tudom, talán megteszem, a lelkiismeretem kedvéért. Bizonyítékokat már gyűjtöttem:

* Boni szerint minden magyar anyuka manónak hívja a gyerekét.

Lendület

- Mikor mentünk Németországba nyaralni, az autópályán láttunk egy balesetet - kezdte mesélni a barátnőm.

- Jézusom, el ne mondd!! - rémüldöztem. 

- Mi? Ja, jó! Amúgy nem volt semmi, csak a belső sávban helyszíneltek, mert ott ütközött két autó, és a jobb oldalon meg a trailer meg a dirib-darabok miatt nem lehetett menni, de amúgy nem volt sérült, mert csak rendőrök voltak, hogy eltereljék a forgalmat…!

Tapasztalatom, hogy ha megkérek valakit arra, hogy NE folytassa a megkezdett sztorit, mert nem akarok borzalmakat hallani, vagy mert félek a spoilertől, vagy mert már ismerem a viccet - akkor a legtöbb ember nagyon ritkán tudja abbahagyni, és valamilyen módon - a kifejezett kérés ellenére - mégis megtalálja az útját, hogy VÉGIGMONDJA.

Törzsvendégek

Tegnap elmentünk végre az itteni termálfürdőbe is. Nyolcra szoktunk járni, és rendszerint kàbé tízig maradunk. Utàna Boni másodszor is megreggelizik (tegnap fish and chipset!), majd kimegyünk az usziból, át az út túloldalán található könyvesboltba, ahol kávézni is lehet. Ott nézelődünk egy ideig, és ebédre már otthon is vagyunk. 

Tegnap, ahogy bementünk a könyvesboltba, az eladó lány megszólított, hogy “ Boniface tavaly ittfelejtette az úszódeszkáját!” - és valóban előhúzta a deszkát, amire még régen nagy betűkkel ráírtam, hogy BONIFACE. Amúgy nem ismerjük a lányt, csak így látásból, de basszus, nem gondoltam volna, hogy ennyire emlékszik ránk. És megőrizte a deszkát egy évig! Annyira rendes tőle. Utána hozzátette:

- Láttam ma reggel a férjét, gondoltam, hogy jönni fognak! - ezen meg Z. csodálkozott el, mikor később elmeséltem neki, mert állítása szerint ő nem ismerte volna fel az eladó lányt. Pedig neki jobb az arcmemóriája, viszont nagyon figyelmetlen.

Úgy látszik, törzsvendégek (más szóval habitüék) vagyunk.

Véletlenek

Tegnap elkísértem Bonit a suliba, majd felszálltam a 8:16-os vonatra, amit ilyenkor kényelmesen el szoktam érni. Már tíz perce ültem, amikor 8:22-kor ránéztem az órámra. A vonat még mindig nem indult el. Gyanút fogtam. Körbekérdeztem, hogy ez valóban a 8:16-os vonat-e, amiről hamar megerősítést kaptam. Egyesek viszont tudni vélték, hogy a 8:33-as előbb fog elindulni, le is szálltak és átloholtak a másik vágányhoz. Miután kiürült a vagon, úgy döntöttem, hiszek a szóbeszédnek, és pár perc múlva már lihegve én is a tömött 8:33-as vonaton voltam. Reggel két szerelvényből álló, dupla vonatokat indítanak, kb. 600 férőhellyel, és ezen a vonaton a 8:33-as utazóközönségen kívül a pórul járt 8:16-osok is rajta voltak. Ülőhelyet keresgéltem, hátamon a táskával, kezemben a könyvemmel, fülemben a fülhallgatóval. Egy négyes ülésnél találtam helyet. Leültem, és eszembe jutott, hogy írok a barátnőmnek, akiről tudom, hogy mindig a 8:33-assal szokott járni, hátha itt van valahol, és esetleg a következő megállónál megkereshetjük egymást. Épp elküldtem neki az üzenetet, amikor a velem szemben lévő, szintén üres helyre, szintén loholás után leült valaki – az említett barátnőm!

Olyan jó volt úgy kezdeni a napot, hogy 50 percen keresztül beszélgettünk erről-arról. Főleg, hogy otthon áll a báll: épp ablakcsere zajlik. Nyolc ablakot, ill erkélyajtót cserélnek ki, bútoraink a szobák közepére halmozva, letakarva, amúgy mindenhol kosz, törmelék, por, idegen emberek ki-be járkálnak naphosszat, rémes.Több mint tíz éve lakunk itt, és évek óta kérjük a főbérlőt, hogy csináltassa meg az ablakokat. Erre pont most kerül rá sor, amikor Budapesten én is erre készülök! Amúgy teljesen véletlenül, múlt héten tudtuk meg, hogy jönnek, amikor az alsó szomszédnál zajlott a csere. Az egész ház egyetlen család tulajdonában van (sosam láttuk őket), nem nagyon akarnak pénzt költeni erre az épületre. Húzták-halasztották az ablakcserét, amíg lehetett, de most az állam már kezdni nagyon komolyan venni a szigetelés és az energiatakarékosság kérdését, és a fölső, üres lakást (ahol meghalt a nő) már nem tudták volna kiadni a régi ablakokkal. Így az egész épületet megcsinálják, de amilyen sóherek, az udvari fronton nem az összeset.

Rájöttem, micsoda szerencsém van azzal, hogy Budapesten nem szól bele senki abba, hogy milyen ablakokat csináltatok. Mert ebben az utcában, ahol itt (Fro) lakunk az ún. védett városkép jegyében csak faablakokat engedélyeznek, ami jóval drágább. És sajnos azt is megadták, hogy mindegyiken középen kell lennie az osztásnak. Emiatt, ill. mert az erkélyajtók alja tömör fa lett, Boni szobájában és a mi hálószobánkban az eredeti üvegfelület 40%-át elveszítettük (lemértem). Nagyon bosszús vagyok. Eddig hatalmas (igaz, rosszul záródó és rosszul szigetelő) ablakaink voltak, ahol áradt be a fény, ezentúl ez a két szoba egy-egy sötét odú lesz. Mindenki azzal vigasztal, hogy majd megszokjuk, ami persze egyáltalán nem vigasztal.

Tegnap a dolgozószobámat csinálták, este láttam meg a végeredményt; itt a fény helyett picit kárpótol a bukó-nyíló vasalat, ami eddig ebben a szobában nem működött. Ez a bukó-nyíló funkció zseniális találmány amúgy, Budapesten például nagyon hiányzik. Szépek, szépek a százéves ablakok, persze, de baromira nem praktikusak.

Baguette és rozskenyér

Tegnap a szórakozott professzor férjem bebizonyította, hogy mennyire gondoskodó természet – azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek!

Reggel elkísértem Bonit a suliba, és hazafelé beugrottam a pékségbe. De mivel tegnap esős és borús idő volt, nem vettem baguette-et. Ez meglepőnek tűnhet, de nem az: esős időben ugyanis sokkal sötétebbre sütik őket. Szerintünk így szinte ehetetlen, már-már oda is vannak égetve. Ha már ott voltam, beálltam viszont a sorba, mert akartam venni magamnak rozskenyeret, ami minden időjárási körülmény között ugyanolyan, és gondoltam, majd baguette-ért később lemegy Z. az ötven méterre arrébb lévő másik pékségbe (ahol nem passzintják a sütés idejét a meteorológiához, és ahol nincs a kedvenc típusú rozskenyerem). Hazajöttem, kezemben a mondott rozskenyérrel, és szóltam Z-nek, hogy:

– Nem vettem baguette-t, mert esik, de nem akartam átmenni a másikba, mert vettem magamnak rozskenyeret! 

Az előző bekezdésben leírtak alapján ez világos, nem? Igaz, az ok-okozati következményt időben felcseréltem, és olyan burkolt információkat kellett kikövetkeztetni, mint hogy (1) elfogyott a rozskenyerem (hetente-kéthetente szoktam venni) és hogy (2) nem volt időm két pékségben sorban állni. De levezetve és röviden így néz ki a két posztulátum és korollárium:

1. Ha eső → rossz baguette 

2. Ha rozskenyér → nincs jó baguette

Boni simán megértette volna. Z viszont csak annyit hallott, hogy NINCS KENYÉR, és nem szúrta ki a szemét a rozscipó sem, ami ott virított az asztalon.

Két óra múlva lement baguette-ért a másik pékségbe, majd beugrott az elsőbe, hogy vegyen nekem egy hatalmas rozskenyeret, olyanra szeletelve, amilyenre szeretem. (Most tele van velük a mélyhűtő)

Imádom, hogy ilyen figyelmes, ugyanakkor megőrjít, hogy ennyire figyelmetlen! 

 

Meghúzzuk szilóval!

Petra barátnőm mondta, hogy milyen béna a világ, miért nem úgy működik, hogy ha az embernek ablakra van szüksége, akkor elmegy az ablakoshoz, kér ablakot, és akkor neki azt jól megcsinálják. Ehelyett miért van az, hogy ablakosokat hívogat, akik már eleve egymásnak ellentmondó infókat (és árakat) adnak, aztán meg olyan árajánlatokat küldözgetnek, amelyek köszönőviszonyban sincsenek azzal, amit a helyszínen megbeszéltünk. Mondjuk nincs benne a szúnyoháló, és amikor szólok (mert ugye rólam van szó ebben az egész sztoriban), akkor küldenek egy újat, szúnyoghálóval, abban viszont nincs benne a hegesztett vízvető, és amikor azt is kijavíttatom, akkor az ablak márkája a fedlapon más, mint magában az árajánlatban... („Ja, az bennemaradt, amikor copy-paste-eltem, ne tessék figyelembe venni!”)

Egyébként vicces az egészben, hogy mint egy varázsigét ismételgetik konokan minden felmerülő problémára, hogy: Meghúzzuk szilóval! Ezt bármilyen kérdésre válasz lehet. pl. hogyan rögzítik a fatokhoz a keretet, miként csinálják meg a külső takaróléceket a második emeleten (NEM FOG-E KIESNI AZ EMBER), le lesz-e szigetelve a félköríves rész stb. stb.

Most két ablakos céggel tárgyalok, az egyik azért szimpi, mert a szegről-végről rokon a fiú, aki náluk dolgozik, a másik pedig azért szimpi, mert kétszer is kijött felmérni. Az első azért nem jó, mert rosszabb minőségű ablakokkal dolgoznak, a másik pedig azért, mert előre kérik szinte az egész összeget. 

Miután összeült a családi kupaktanács (ami engem és a papámat jelenti) abban egyeztünk meg, hogy megcsináltatjuk a második ablakossal (azzal, aki előre kéri a pénzt) de először csak az egyik ablakot. Igazából az lett volna jó, ha a saját szememmel láthatok egy ugyanilyen százéves házban egy ugyanilyen félköríves, kétszárnyú műanyag ablakot (nyílászárót kellene írnom a szóismétlés miatt, de nem bírom ezt a szót), azt megnézhetném-megtapogathatnám, és ennek ismeretében rendelném meg ugyanolyanra az enyémeket. De sajna ilyet nem találtam. Pedig biztosan nem én vagyok az egyetlen a világon ebben a helyzetben. Na mindenesetre ezért gondoltuk azt, hogy először megcsináltatjuk az egyik ablakot, megnézzük, milyen lesz, és úgy intézzük a továbbiakat.

Olyan érdekes amúgy, hogy miért gondolja azt az ember, – főleg a papám egyébként, de részben én is –, hogy magyarázkodnia kellene olyasvalami miatt, amihez tulajdonképpen minden joga megvan. Mert a papám csomó érvet felhozott, hogy mit mondhatnék ennek az ablakosnak, miért csak egyetlen ablakot csináltatunk elsőre. Például, hogy nem akarok milliókat kifizetni rögtön. Sőt, nem csak érvet, hazugságokat is javasolt. Hogy mondjam azt, hogy nincs pénzem. Hogy a francia férjem ellenzi. Hogy az apám ellenzi.

Holott nem hogy hazudnom nem kellene, de magyarázkodnom sem! 

Mindenesetre jó pontként könyvelem el, hogy amikor felhívtam tegnap az ablakost, hogy készítsen egyetlen ablakra árajánjatot, akkor semmi negatív megjegyzést nem fűzött a kérésemhez, sőt, azt mondta: Nagyon jó ötlet! Majd meg tetszik látni, milyen szép lesz, és akkor a maradék ötöt is nálunk tetszik majd megrendelni! 

Rossz pont (a segédigés udvariassági formulán kívül, amit szintén nem bírok): azóta sem küldte az árajánlatot... 

 Más: szokatlanul korán jött a kánikula idén. Ezt a salit úgy ettem meg uszoda után, hogy előtte megcsináltam és beraktam a hűtöbe. Istenien esett! (Normális esetben a sütőbe szoktam berakni az uszi utáni ebédemet, hogy mire hazaérek, meleg legyen.)

Két érdekes gondolat a mesterséges intelligenciáról

Sajnos egyik sem az enyém, a rádióban hallottam:

Az AI használata állítólag klasszisokkal javítja az egyén teljesítményét, de a közösségét nem. Ez ellentmondásnak tűnik, de a szakértők szerint nem az: egyénileg mindenkinek az az érzése, hogy zseniális eredményekre, megoldásokra és ötletekre bukkant az AI segítségével, ha azonban az egyének összességét vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy mindenkinek ugyanaz jutott eszébe. Nem tudom, igaz-e, de talán fontos ismerni ezt a meglátást, mielőtt azt gondolnánk magunkról, hogy szárnyakat kaptunk.

A másik érdekességet egy olyan írónak szegezték neki (kérdésként), aki látványosan és következetesen elhatárolódik mindenfajta AI-használatról a művészi kifejezésben, sőt, ha jól emlékszem, egy olyan címkére is tett javaslatot, amely a könyvek elején kijelentené, hogy az író nem használt hozzá mesterséges intelligenciát. Ezt nem tudom, hogyan lehetne ellenőrizni egyébként. Mindenesetre a rádiós újságíró, ekkor már eléggé ingerülten, feltette neki a kérdést, hogy oké, hogy nem használ még ötleteléshez, infók felkutatásához sem AI-t, de szövegszerkeszőt azért használ a könyvei megírásához?

És tényleg, hiába jelenti ki az író, hogy az AI (bármilyen) alkalmazása módosítja az agytevékenységeket, ezáltal pedig a végeredményként keletkező művet – de nem teszi ugyanezt (kisebb mértékben persze) a Word is? Szerintem igen. Máshogy írunk (fordítunk) szövegszerkesztővel, mint kézzel, papíron: sokkal könnyebb részeket kivágni, betoldani, a szöveget átolvasni, a szövegben keresést végezni stb. Már a szövegszerkesztő is egyfajta segítség, mankó ahhoz képest, ahogy a mondjuk a 19. században írtak. 

Ebből persze nem következik az, hogy bárki is legitimálná az AI-val írt (vagy fordított) regényeket (bár nekem erről van egy sarkos véleményem...), de az sztem elmondható, hogy az alkotás folyamata igenis megváltozott, változik. Már ez a meginterjúvolt író sem ír olyan autentikus módon, ahogy mondjuk Proust, aki, miután megölte az egyik szereplőjét az egyik részben, ezt elfelejtvén, a következőben ismét szerepeltette. De hát érthető: nem volt még CntrF!

The Quick Brown Fox Jumpes Over The Lazy Dog

Olvastam egy nagyon érdekes könyvet, amelyben megtapasztaltam, hogy tényleg mennyivel sokkal könnyebb nem elgondolkodni egy jelenségen, hanem magunkévá tenni a készen kapott gondolatokat. A tipográfia történetéről szól.

Előzőleg például soha nem gondolkodtam el azon, hogy miért nem használ jó ízlésű ember Comic betűtípust hosszabb szövegben. Lásd az első bekezdést, borzalom! 

Hát azért, mert kétféle betűtípus létezik: amelyet hosszabb szöveghez, olvasásra szántak, és amelyet feliratokhoz. A különbség gyakran abban áll, hogy van-e az egyes betűknek talpa vagy nincs: a talpas betűk ugyanis könnyebben olvashatók. Én erre nem jöttem rá magamtól, nekem ezt meg kellett, hogy mondja valaki (egy könyv). Rájöttem volna-e valaha?!

Mivel egy teljesen ismeretlen területről van szó (a könyv véletlenül került a kezembe), rengeteg érdekességet tudtam meg. Pl. hogy a betűtípus-tervezés egy külön szakma. De milyen szuper szakma lehet, hiszen egyszerre van köze az olvasáshoz és a rajzoláshoz! Vannak a szakmának sztárjai is: Baskerville, Garamont, Bodoni – ki gondolta volna, hogy ezek élő emberek voltak.

Örömömben, hogy ilyen érdekes, mégis mindennapos területre bukkantam, megvettem egy másik könyvet, ami a leggyakrabb betűképeket mutatja be. Véleménye szerint nincs semleges betűtípus, mindegyiknek van valamilyen hozzáadott értéke, plusz jelentése: vannak elegáns, irodalmi, komoly, modern, objektív, nőies, meleg, hűvös, klasszikus, méltóságteljes, elitista stb. betűtípusok. A LEGO, az Air France, Barack Obama stb. minden és mindenki saját betűtípust terveztet magának. 

Én meg csak úgy találomra választottam eddig!

  

Talp nélküli (Gill Sans) és talpas (Times New Roman) – így látszik, ugye? Azok a kis kiállók, lásd elsősorban a nagy E-n szembeszökő.

Angolul serif; több betűtípus nevében is szerepel

Szerintetek mit csinál ez a nő?

Nagyon vicces ezt a jellegzetesen mai mozdulatot egy 17. századi festményen viszontlátni a Magyar Nemzeti Múzeumban! 

Árak

Le vagyunk döbbenve az árakon. Eddig nem nagyon olvastam magyar médiát (majd mostantól, talán!), de egyszer azt írta a Le Monde, hogy Mo-on a Covid óta az infláció elérte az 50%-ot.

Nem is forintban sokkolnak az árak. Pl. simán kifizetem a piacon a hétezer-valamennyi forintot a kis eperért, áfonyáért, dióért, paprikáért. De amikor átszámolom euróba: te jó ég! Ez húsz euró!

A Palatinusba kettőnknek a belépő 16 euró!!

Barátnőm pont fordítva sokkolódik, amikor hazalátogat: a forinton van ledöbbenve, valutában átszámolva nem annyira. Pedig ő sem forintban kapja a fizuját abban az országban, ahol él, és külföldön ő sem számítja át az árakat forintra. 

Fotón (semmi köze a poszthoz): mamám töltött paprikája, mmmmm.

Ma, Franciaországban...

... annyira jó volt magyarnak lenni! Reménysugárként világítani ebben a polarizálódott, populista, dezinformált, kiszámíthatatlan és háborús világban! És ez nem csak valamiféle halvány reménysugár, hanem fényes és ragyogó és egyértelmű és sziklaszilárd kétharmad. Világos üzenet a korrupció, a hazugság, a gyűlöletbeszéd és az uszítás ellen! 

A múltkor a közértben mondta egy pasi, hogy jó lenne, ha a magyarok példát mutatnának a franciáknak ezen a vasárnapi választáson. És példát mutattunk!!

A Le Monde mai címlapja: „Orbán bukása után Magyarország visszatér Európába”

 Másnap (április 14.), főcím: „Magyar már az Orbán-rezsim utáni időszakot körvonalazza”