2018. január 30., kedd

Januárban nehéz következetesnek maradni

Állunk az ajtóban mindhárman, menetkészen, ki-ki visszamegy a kesztűjéért, palack vízért, zsepiért, alvósállatért. Nehéz az elindulás, toporgunk, kiderül, hogy nincs meg Boni sálja.

Én: – A fehéret kimostam, az most szárad, hol a szürke?
Z: – A kéket keresem, azt a garbószerűt.
Én: – ???
Z: – Amit a fején kell ráadni, tudod, ráhúzni.. na, hogy is hívják! Bonikám, hol van az a kék izé?
Én: – ???
Z: – Az a H&M-es, tudod, amit a mamád küldött Boninak karácsonyra!
Én: (rémlik valami, majd beugrik) – Jaaa! (meresztem a szememet) A kék garbósálat, amit A TÉLAPÓ HOZOTT karácsonyra?!

***

Hárman vacsorázunk, szóba kerül, hogy kell-e félni a farkastól, Boni szerint igen.

Z: – De nézd, Bonhomme, abban a könyvben például a nyuszi hogy örült a farkasnak! Nem fél tőle, mert a barátja! Eljött hozzá karácsonyra.
Én: (foghegyről javítva az elszólást) – Nem karácsonyra. A szülinapjára.
Z: – Karácsonyra!
Én: – Szülinapjára!!!
(Farkasszemet nézünk, hogy legalább a hasonlataim legyenek koherensek. Semelyikünk nem szeret tévedni.)
Z: – Karácsonyra!!!
Én: (megáll az ész, köti az ebet a karóhoz!) – Szülinapjára!!!
Z: (végső érvként, diadalmasan!) – Honnan tudnád? Én szoktam neki azt a könyvet olvasni! Franciául van!
Én: (felpaprikázódva, ekkora hülyeség hallatán) – Ha!! Te olvasod, DE ÉN VÁSÁROLTAM!
(két másodperc múlva)
Én: – Ja, mármint.. izé... nahát.. azt a Télapó hozta, nem igaz...?

2018. január 27., szombat

Szeretettel várunk!

Milyen reakciót várhat jogosan az ember a saját szüleitől, amikor bejelenti, hogy az áprilisi szünetre hazautazik családostul?

A címben szereplő mondat elhangzott ugyan, az ötödik percbe kábé. Előtte volt megütközés, csodálkozás, lebeszélés (a mamám részéről), illetve sajnálkozás, az időjárás hosszas latolgatása és annak nyomatékos kijelentése, hogy nagyon fogunk otthon unatkozni* (a papám részéről). Aztán mind a ketten kijelentették persze (nagy sóhajtozás közepette), hogy hát amúgy szeretettel várunk, majd legfeljebb jól befűtünk fönt.

Nem is értem, miért csodálkoznak, hogy Boni soha egy kukkot sem akar szólni nekik a telefonba.

* Továbbá azt sem értem, miért gondolja azt bárki, hogy Budapesten unatkozunk, amikor ott a nagy lakás, amiben mindazt kényelmesen meg tudjuk csinálni, amit itthon is. Pluszban a nagyváros adta előnyök: uszodák, bábszínház, kisvasút, éttermek, mozi, gyerekkoncertek, könyvesboltok – meg a család. De ezt úgy látszik mindenki, főleg az érintettek, el szokták felejteni.

2018. január 25., csütörtök

Ahány ház

Írja a húgom, hogy Jonatánnak már nagyon kellene a bölcsi, mert eléggé unatkozik otthon, nem vagyok már elég neki, több ingerre vágyik. Elgondoltam, hogy mennyiszer hallottam/olvastam én is hasonló mondatokat, és hogy soha, de soha nem éreztem semmi ilyesmit. Úgy láttam, babakorában Bonit eléggé kielégítette az otthoni molyolás, a szokásos napi rutin, az ismert tárgyak. Sőt, még most is az az érzésem, hogy nincs neki szüksége nagy dolgokra – múzeumra, kiállításra, koncertre, külföldi hosszúhétvégékre – de még interaktív fejlesztő szuperjátékokra sem, teljesen jól elvan mindezek nélkül, a lényeg: hogy velünk legyen. Ha választhat akármilyen csilivili gyerekprogram (pl. születésnap) vagy aközött, hogy együtt sütit süssünk, habozás nélkül a másodikat választja, ez történt pl. most a hétvégén. Nem is ment el a kis barátjához. Arra sem érzem még késznek, hogy a világot a nyakunkba vegyük vele, totálisan kielégíti az a három helyszín, ahová utazni szoktunk (viszont rendszeresen megkérdezi, hogy mikor megyünk már Budapestre). Ovis csoporttársai már járnak ilyen-olyan különórákra – nekem pedig még meg sem fordult a fejemben, hogy bárhová is beirassam, nem látnám értelmét.

Tovább gondolkodtam, hogy milyen más kollektív gyereknevelési tapasztalatban NEM volt soha részem. Eszembe jutott több is: én soha nem tudtam megkülönböztetni például Boni babakori sírásait (fáradt, éhes, fáj valamije stb.). Vagy az én gyerekem sírt mindig egyformán, vagy pedig tökre nincs hallásom, de nekem mindegyik sírás ugyanolyannak tűnt. Pedig még a kórházban kapott brosúrában is le volt írva, hogy hányadik hónap körül kell tudni megkülönböztetni és ennek értelmében más és más jelzésként értelmezni a sírást.

Aztán az én fiam soha nem lejmolt kaját felnőttől. Jonatánról is készült olyan kép, hogy még alig volt két foga, de már az asztalszomszédjának a rántott csirkéjét sasolta, amit aztán el is kunyerált, majd elnyammogott! Boni meg annyira konzervatív, hogy nemhogy másét, de a saját kajáját sem eszi meg, ha már csak kicsit is más a formája/textúrája/színe, mint a megszokotté. (A szaloncukorból sem evett, szerintem gyanús volt neki a csomagolás).

Boni egyetlenegyszer sem aludt el váratlanul álva/játszás közben/fura helyen.

Akkor kezd el öregedni az ember, amikor gyereke születik, onnantól rohan az idő – mondta pont nemrég egy kolléganőm, a többiek sűrű bólogatása közepette. Ezt sem osztom: nekem pont, hogy lelassult az – amúgy tényleg rohanó – idő. Oké, az őrület, hogy most vagyunk az ovis évek kellős közepén, na de az a kicsit több mint négy évvel ezelőtti nap, amikor megszületett, iszonyú távolinak tűnik. Az nem is ő volt, az nem is én voltam! Az már.. történelem! Én inkább azt mondanám, hogy mások gyerekén látszik igazán az idő múlása. Tegnap tudtam meg, hogy a húgom terhes, erre ma már van egy mászkáló-beszélő-vigyorgó másfél éves gyereke, aki házon kívüli ingerekre vágyik!

2018. január 23., kedd

Az esős, szürke januári hétvégék megmentői

A társasjátékozás kb. egy éve kezdődött a Csigafutammal (egyszerű, színes dobókockával játszható lépegető játék). Hónapokig nekem nem is volt türelmem hozzá, csak az apjának, mert Boni gyakran bohóckodott, abbahagyta a felénél, eldobálta a dobókockát stb. Aztán valahogy apránként mégiscsak megtanult játszani vele, bár nem állítom, hogy a szabály fogalmát kimerítően ismeri. Ma már tudja, hogy mindenkinek ugyanannyi számú csigával kell játszania, de nem hiszem, hogy értené az esélyegyenlőség elvét. Sőt, néha az a gyanúm, hogy azt hiszi, azért nyert/vesztett, mert a piros/kék/stb. csigával játszott.

Hasonló játék a Serpentina nevű kártyajáték is (jobbra) olyan szempontból, hogy csupán a véletlenen múlik a kimenetel, nincs nagyon lehetőség taktikázni. Ez most az abszolút első számú sláger nálunk, még én sem unom. Kígyókat kell létrehozni egymás után húzott kártyákkal (fej – törzs – farok), figyelni kell a színek paszintására (mint a dominónál). Az kapja a kígyót, aki az utolsó kártyát leteszi (fej vagy farok), és az nyer, akinél a legtöbb kártya van. Boni még ezt az utolsó etapot, a kártyák számának összehasonlítást is élvezi. De hogy milyen kicsi még: az a legnagyobb öröme, ha jokert húz! Függetlenül attól, hogy megy-e azzal bármire a játék során.

Vannak ezek az ún. kooperációs játékok, amelyekben nem egymás ellen versengünk, hanem egymással együttműködve, kvázi egy virtuális fél ellen, ami lehet pl. egy varjú is. Nekünk ez a varjas nem jött be, helyette a baglyos a kedvenc (balra). A lényeg az, hogy a baglyoknak addig kell a fészekbe megérkezniük, amíg föl nem jön a nap. (Kis kártyákat kell húzni, amin színek vagy egy nap szerepel, azokkal kell „lépni”.) Ha sikerül, nyertünk (mindannyian), ha nem, veszítettünk. Itt már lehet picit taktikázni és a játékon nehezíteni. Ezt az apjával szokta játszani, gyakran hétvégén reggel, és mivel amikor az egyik bagoly átröpül a másik felett, huhogni kell, előfordul, hogy arra ébredek vasárnap, hogy a nappaliból behallatszik egy vékony kisfiú- és egy dörmögős férfihang: Huhúúúúú! Huhúúúúú!

Amit én a legjobban szeretek, az a memóriajáték. Az IKEA van meg nekünk, de már alig várom, hogy az én gyerekkori memóriajátékomat is elővegyük, amit Budapesten őrzök, és amivel rengeteget játszottunk hármasban a papámmal és a húgommal. Amúgy komolyan úgy emlékszem, hogy én ebben anno jobb voltam! Mert most előfordulgat, hogy a mi kis házi szabályaink szerint játszva még Boni is megver.

A társasjátékozás mellett van még egy fontos tevékenység: a társasjáték-készítés. Boni lelkesen gyártja a memóriakártyákat (persze nem szimmetrikusak), a játékszabályokat (halandzsa) és magyarázza lelkesen, hogy hová kell lépni, mit és mivel kell dobni (Alig bírom lebeszélni!).

Elég sok türelme van, nem mérgelődik, ha veszít (bár szoktam neki engedményeket tenni, pl. a memóriában), egyetlen gondom van az egésszel: nem tud megülni a fenekén. Mondjuk érthető, hogy ficánkol, ugrabugrál, hiszen kicsi még. De néha baromira idegesítő, hogy föllöki a táblát, rálép a kártyákra, fut egy kört két dobás között, ahelyett, hogy mint a begyepesedett felnőttek – akik a játékban nem ismernek játszadozást –, szépen, komótosan koncentrálna a következő lépésre.

2018. január 19., péntek

Kétnyelvűséggel kapcsolatos konkrétumok

A két- és többnyelvűséggel kapcsolatban olvasott/hallott tények és tanácsok között azért vannak olyanok is, amelyekkel együtt tudok érteni vagy hasznosítani tudok. Az egyik ilyen volt a cél szentesíti az eszközt szemléletmód bevezetése (ami közmondás sokszor hülyeség, de ezen a téren talán pont megállja a helyét). Ennek értelmében simán leültetem a 4 éves gyereket reggel az ovi előtt, vagy délután akár 30–45 percre is a TV elé, hogy hallja csak azt a magyart. Rajtam kívül itt mástól úgysem fogja. Bevezettünk egy olyan szabályt, hogy rajzfilmet csak magyarul veszük neki. Nem tudom meddig fenntartható a dolog, eddig jól működik, és tényleg ragad rá a nyelv. (Egyik reggel odajött az ágyamhoz, pukedlizett-meghajolt, majd közölte: Tisztelettel, Findusz!)

A másik konkrét jótanács az volt, hogy nem kell leharapni az embernek a saját száját, ha véletlenül magyarul kezd el egy mondatot és franciául fejez be. Vagy ha francia szavakat kever a magyarba. Én ezt iszonyú bénának és slamposnak éreztem mindig (erőltesse már meg magát az ember egy kicsit, ugye),  pedig hát, valljuk be, gyorsabb is és néha könnyebb is. Ez a jó tanács, amit már nem is tudom, hogy hol hallottam, pedig úgy szólt, hogy márpedig ha a gyereknek a kétnyelvűséget szeretném átadni/megtanítani, akkor az ilyen nyelvi kavarásokat teljesen felesleges kizárni és mellőzni az életünkből, hiszen ez is a kétnyelvűség mellékterméke. Normalitás.

Azt is olvastam valahol, hogy a kétnyelvűek szókincse az adott nyelveken gyakran kisebb, mint az egynyelvűeké. Ezt teljesen alá tudom írni. Saját magamból kiindulva: én nem tudok szolfézsról magyarul beszélgetni (meg kellene néznem a terminusokat), vagy franciául lakásfelújítani. Szóval kiteszek én egyetlen, vállalható szolfézs- és kőművestudással rendelkező teljes embert, de nem tudom mind a két nyelven ugyanolyan színvonalon előadni a tudásomat. A két nyelv kiegészíti egymást, és valahogy Boninál is így lehet (ebből adódóan pedig a franciája a többi gyerekéhez képest deficites). Egyébként a kultúra és az országismeret terén is ugyanezt érzem. Ebből is ismerek egy kicsit, abból is egy kicsit, de egyikből sem anyit, mint egy egynyelvű személy, akinek több ideje van. Aki el tud mélyedni az adott ország szokásaiban, kábéra tudja, hogy miről beszél az utca embere, melyek a fontos TV- és rádióműsorok, melyek voltak a legfontosabb legújabb kori történelmi események stb. stb. (Egyszer egy francia társaságban tökre meglepődtek azon, hogy nem ismertem XY színészt, ami állítólag az alapműveltség része. Na jó, de én viszont tudom, ki az a Mácsai Pál, ők meg nem!)

2018. január 18., csütörtök

Olvasmányélmények

Kár belém ez a sok betű, komolyan. Nemrég Z. elolvasta az Állat az emberben c. regényt Zolától, amit én pár éve fejeztem be. Konkrétan emlékszem, hogy már vezettem ezt a blogot, tehát nem lehetett olyan nagyon régen, arra is emlékszem, hogy hol (Budapesten), az év melyik szakaszában (télen) és melyik kiadást (szüleim régi könyvét) olvastam. Mégsem emlékszem… a lényegre. Teljesen döbbenetes, de fogalmam sincs, miről volt benne szó! Z. most röviden összefoglalta:  van benne gyilkosság és egy szexuálisan bántalmazott nő, én mégiscsak egy havas tájon átfutó vonatot látok magam előtt, semmi mást. Akárhogyan erőlködöm, semmiféle gyilkosságot nem tudok felidézni. Pedig még tetszett is! Ugyanígy a Doktor Zsivágóból is csak a havas Szibéria és egy vonat maradt meg, meg az, hogy épp akkortájt derült ki a kodeinallergiám: tízoldalanként hánytam, mint a lakodalmas kutya. Egy Marquez-önéletrajzról is egy vonat ugrik be, mégpedig azért, mert egy vonatúton olvastam (jobb oldalon ültem, az ablak mellett, még ezt is tudom!), de hogy miről szólhatott? Rejtély. Az Agota Kristof-trilógia utolsó oldalait akkor fejeztem be, amikor egy péntek este beérkezett a vonatom Párizsba (bal oldali ablak, kettős ülés), és emlékszem, annyira tetszett, hogy reménykedtem, hogy még nem kell kiszállni, csak olvashassam végig. De hogy miért tetszett annyira? Ötletem sincs. Rémlik egy ikerpár, meg egy nagyon lecsupaszított nyelvezet, meg valami kutya… 

Úgyhogy nekem az olvasás csak azonnali örömöt szerez, de semmiféleképpen sem vértez tartós tudással. Az olvasás mellett azt a foglalatosságot is imádom, amikor ki kell választani a következő könyvet, mert valamit bevégeztem (kéne erre az érzésre egy jó magyar szó, amikor ott áldogál az ember a könyvespolc előtt és latolgat). Hosszú a listám azokról a könyvekről, amiket még ebben az életben el szeretnék olvasni: olyan klasszikusokra gondolok, mint az Elfújta a szél vagy a Csendes Don vagy Kosztolányi ÖSSZES írása. Közben pedig jönnek ki az újabb könyvek, otthon is, itt is, mindig akad valami, ami nem volt betervezve.

Aztán már számolgatok. Mit tudok még az életemben elolvasni, és mit nem – megvegyem-e a Párhuzamos történeteket könyv alakban? (elektronikusan olvastam) Mikor lesz rá (lesz-e rá) időm újraolvasni? Mert ha nem lesz, minek álljon a könyvespolcon? Mostanában kezdtem el hódolni annak a hóbortnak is, hogy újraolvasok könyveket , de itt mindig mérlegelni kell: nem túl nagy luxus-e újraolvasni egy Agatha Christie-t? Nem lenne jobb helyette belevágni valami újba? Pl a Z. által nagyon ajánlgatott könyvet (Shari Lapena: A szomszéd pár) vagy a könyvespolcon évek óta várakozó könyvek valamelyikébe? 

Nagyon passzív tevékenység azért ez az olvasás: míg egyes írók azt számolgatják, lesz-e idejük megírni ezt vagy azt a művet, én azt számolgatom, el tudom-e olvasni. Hogy aztán pár év múlva sajnáloatos módon már csak azt tudjam fölidézni kábé, hogy milyen volt a borító színe.

2018. január 15., hétfő

A smink hatásáról és létjogosultságáról

Elkezdtem rúzst használni.
Ennek eredményeképpen most sokkal, de sokkal SZEBB vagyok... ugye?!?




(ja, nem)

2018. január 13., szombat

Föl kéne ezeket írni

Nem tudom, franciások, ismeritek-e Philippe Delermet. Pár éve megjelent egy könyve (Je vas passer pour un vieux con), amelyben számos sokat hallott, ismételt, ún. panelmondatokat gyűjt egybe, amelyek százszor elhangozanak egy élet során: vagy mi mondjuk őket vagy nekünk mondják bizonyos helyzetekben. Minden mondathoz egy-két oldalas rövid elemzést fűz, mindegyikük egyszerűen zseniális, mert hiába érzi jól az olvasó az adott mondat banalitását, nevetségességét, igazságát stb., megmagyarázni mégis nehéz.

És most megjelent a folytatás (Et vous avez eu beau temps?), szintén humoros és találó gyűjtemény, amelyben belefutottam egy tipikus kisgyerekes, nálunk itthon folyton elhangzó felkiáltásba: Föl kéne ezeket írni! Természetesen a gyerekszáj-beszólásokról van szó. Én már el sem teszem az erre rendszeresített füzetemet, mindig elől van az egyik komódon, de ez még hagyján: állandóan a telefonnal futkározunk a gyerek után, és frusztráltan próbáljuk meg rávenni arra, hogy ismételje meg, amit mondott, mert annyira, de annyira elmondhatatlanul és egyedólállóan cuki volt.

Philippe Delerm erről a lejegyzés-mániáról, annak okáról, illetve a sajnos gyakran felemás eredményéről (hiszen leírva egyszerűen nem ugyanaz) ezt írja:




Föl kéne ezeket írni

„Egy rémálom volt a szobámban, de azt hiszem, nem látott meg!”

Ez nagyon aranyos, és ha jól ismerjük és szeretjük a kisfiút, aki mondta, annál meghatóbb és viccesebb. Talán ez különbözteti meg ezeket a röptében megjegyzett mondatokat azoktól a gyermekmondásoktól, amelyeket könyvben olvasunk. Ha ismeretlen gyerektől származnak, akkor az ilyen gyerekszáj-idézeteket nem kötjük össze egyetlen hanggal, foghíjas mosollyal vagy személyiséggel sem. Ráadásul gyakran azzal gyanúsítjuk a könyv szerzőjét, hogy alakítgatott a valóságon, csalt egy kicsit. 

Ugyanakkor nem áll szándékunkban könyvet kiadni, amikor minden egyes alkalommal megjegyezzük: „Föl kéne ezeket írni”. Egyszerűen egy füzetre, egy naplóra gondolunk, valami olyasmire, amivel nyoma marad. Persze, hogy föl kellene írni – de soha nem tesszük. A feltételes mód („kellene”, „kéne”) nem lehetőségre, hanem lemondásra utal. Az élet már csak olyan, hogy nincs erre idő, és érdekes módon, nem is nagyon szorítunk rá időt. Ehhez olyan bölcsnek kellene lennünk, amilyenek nem vagyunk, és amilyenek fura módon nem is szeretnénk lenni.

Egy kisgyerekkel osztjuk meg a mindennapjainkat. Közel állunk egy rejtélyhez. Aranyos megnyilatkozásain meghatódunk és nevetünk. Néha nyelvi bizonytalanság az okuk. De jól tudjuk, valójában a gyerek felsőbbrendűségét jelzik: a tőlünk tanult szavakkal többet, mást mond. 

Ezért kéne ezeket fölírni, igen. Neki, későbbre. Főleg persze saját magunknak. Hogy megőrizzünk a gyereből valamennyit  ebben az állapotában, amit nem birtoklunk, amit csak érintük, amiben majdnem benne élünk. Majdnem. De mire jó hálóval pillangóra vadászni? Gombostűre tűzve, üveg alá téve, a gyerekmondások néhány nap alatt veszítenének bőrük ruganyosságából, csillogó színükből, mozdulataikból, és eltűnne velük együtt a levegőben elkapott nevetés könnyű bája is. Csak azért akarjuk annyira összegyűjteni őket, hogy köszönjünk nekik. Akkor járunk valójában sikerrel, ha hagyjuk őket elmenekülni. Rengeteg okunk van arra, hogy ne írjuk föl őket.

2018. január 12., péntek

„No one talks about the low moments”

Serena Williams, akinek 3 hónapos a kislánya, állítólag úgy nyilatkozott (ma reggel hallottam a rádióban), hogy ez a szülés-babázás dolog sokkal nehezebb, mint ahogy ő azt képzelte. Hogy neki soha senki nem beszélt a nehézségekről, a folyamatos sírásról és készenlétről, a párkapcsolat átalakulásáról, a depis időszakokról, az aggódásról.

Ebből is látszik, hogy Serena Williams nem magyar, és nem olvas magyar portálokat, netes cikkeket, blogokat. Hiszen itt már évek óta mindenki azt nyomja, HOGY MEKKORA SZÍVÁS EGY KISBABA!! Sőt, minden cikk, amelybe belefutok (pedig kerülöm őket) azt állítja magáról (és itt jön a csavar), hogy írója egyes-egyedül mondja meg a tutit és leplezi le az anyaság nehézségeit. Ennek eredményeképpen tele van az internet negatív, pesszimista, de magát progresszívnak valló, lehúzó cikkekkel.

Annyira, hogy én terhesen az egész kisbabázást-gyerekezést valamiféle maratoni kínszenvedésnek, pokoli hétpróbának képzeltem, amit nyilvánvalóan épp ésszel nem lehet kibírni, és az ember félig belerokkanva, állandó bűntudattól gyötörve, a fáradságtól magánkívül az egészet a fenébe kívánja, és csak azt várja, mikor mehet már vissza felnőtt társaságba, felnőttekkel értelmes dolgokról beszélgetni.

Pedig, basszus, a szülés lehet tök jó élmény is. Erről miért beszél alig valaki? Azt miért nem mondja senki, hogy noha egy csecsemő az első hónapokban sokszor kel éjjel, de rengeteget alszik napközben és ami a lényeg: az anyuka nem rohan a munkahelyére reggel.

Nagyon sajnálom ezt a negatív narratívumot, ami a gyerekvállalás és -nevelés témájában manapság kialakult, és amivel szerintem teljesen átestünk a ló túloldalára. Nem azt mondom persze, hogy az ember nem érezheti magát időnként tanácstalannak, fáradnak vagy ingerültnek. Az a bajom, hogy a köztudatban túlságosan is feketére sikerült festeni a szülőkről kialakított képet, mintha az életük kizárólag tanácstalanságból, fáradságból vagy veszekedésből állna.

Senki sem beszél a nehézségekről? De hiszen MINDENKI csak arról beszél! Mindenki a jövendőbeli kismamák figyelmét szeretné felhívni a nehézségekre (amiből úgy látszik Serena Williams semmit sem vett észre), és alig van szó a lényegről: arról, hogy a gyerekek cukik, viccesek, szeretnivalóak IS, nem csupán újabb problémák forrásai és okai. Bár lehet, hogy én ezeknek a pánikkeltő cikkeknek köszönhetően éltem meg nagyon jól az első pár évet, hiszen a legrosszabbra számítottam. Ez első év folyamán többször is gondoltam arra, hogy te jó ég, ilyen könnyű ez a gyerekezés?? De hát én ezt... ÉLVEZEM!!

2018. január 11., csütörtök

Amikor a másodfokú megoldóképlettel is bepróbálkozom

Az év elején, amikor nekiálltam megtervezni az évet, láttam, hogy az én munkahelyi nemdolgozós napjaim (húsvét, májusi hosszúhétvége) nem esnek egybe az ovis szünetekkel! Megáll az ész. Egyrészt azért, mert az oviban 6–7 hetenként van kéthét szünet (plusz a nyolc hetes nyári). Őrület! Egy barátnőm szerint a vendéglátóipar fellendítése céljából ez a turisztikai hivatal lobbija miatt van így, de én gyanakszom a pedagógusok szakszervezetére is... mert különben hogyan magyaráztható az évi 16 hét szünet, ovitól egyetemig?! Miközben a tanitási időben pedig megkukulnak a gyerekek, olyan sűrű a tananyag. 

Másrészt ezzel úgy kell valamit kezdenem, hogy 1) három kollégám szabijaihoz kell passzintanom az enyémet, 2) márciustól új főnököm lesz, aki ki tudja mit engedélyez és ír alá, és hogy 3) A FÉRJEM NEM AKAR ELŐRE TERVEZNI! Miközben én csak számolok és sakkozgatok az időpontokkal, szabikkal, fizu nélküli szünetekkel, a mamám szabijaival..


2018. január 6., szombat

Rendsor

A bolt előtt várakozott mozdulatlanul egy idős nő, akinek hosszú haja göndör és vöröses volt. Bonikám megkérdezte:

- Mama, ez egy boszor?

Előfordult már, hogy használta ezt a szót, de hirtelen nem is tudtam, hogy honnan ismeri, nincsenek boszorkányos meséink magyarul. A nő egyszerre csak megmozdult, mire Boni felkiáltott:

- Mégsem boszor!

Akkor leesett, hogy szobort akart mondani, csak összekeverte a betűket! A boszorkányt valszeg tényleg nem ismeri, a mozdulatlan nőt hitte szobornak. Nem lep meg ez a tévedés: régebben sokat játszott építőelemekkel, amelyekből elmondása szerint mindig rendszercső készült - egy idő után rájöttem, hogy csőrendszert épít. A saját nevét képes hibátlanul úgy leírni, hogy a végéről kezdi, néha ráadásul fejjel lefelé, hogy a vele szemben ülő illető el tudja olvasni. A BIO volt a saját neve után a második olyan szó, amit magától el tudott olvasni és leírni (hiába, ez már a biogeneráció...). Ennek ellenére teljes nyugalommal írja még ma is úgy, hogy: OIB. Az 1, 2 vagy 5-ös számokat vagy az S, Z betűket gyakran írja tükörírással, és általában nem zavartatja magát. Úgy tűnik, teljesen másmilyen viszonyban áll a sorrenddel és az irányokkal, mint mi, felnőttek.

2018. január 4., csütörtök

Minden rosszban van valami jó (és minden jóban valami rossz)

Meglett az elveszett pénztárca. Tudtam, tudtam! Mindig így szokott lenni. Nem a hóban, nem a hegyekben, nem a hegyi étteremben, sem pedig a parkolóban nem hagyta el, de még csak nem is az autóban volt, hanem valahol a szobában. Kieshetett a zsebéből, arrébb lett rúgva egy függöny mögé (tudjátok, milyen az, amikor vendégeskedik az ember valahol), ma reggel találtam meg, amikor a sígatyámat kerstem (amit szintén Z. tüntetett el, amikor rendet próbált rakni) (pedig mondom neki, hogy ne nyúljon a cuccaimhoz, soha nem találok semmit utána, grrrrr).

És képzeljétek, egyáltalán nem örült! Sőt, bosszús volt, hogy az UTÁN került meg, hogy letiltatott két bankkártyát, bejelentette a személyi eltűnését, elindította az új egészségügyi kártya igénylésével kapcsolatos procedúrát, visszamentünk az étterembe, kerestük a hóban, kitakarítottuk az autót stb., stb.! Na jó, később aztán megenyhült, mert volt a tárcában 400 euró is amit szerintem a biecsületes megtalálónak kellene eltapsolnia, na mindegy.

Szerintem meg az volt a legjobb az egészben, hogy a sok hercehurca, keresni- és telefonálnivaló miatt nem mentünk el tegnap szánkózni. Mert ha elmentünk volna, valszeg ott ért volna minket a vihar, ami  akkora volt, hogy elröpített volna minket Óz birodalmába. Így Bonival bentről néztük, amint a gonosz Nyugati Boszorkány lerepíti a cserepeket (!!) a tetőről, és a székeket (!!!) átfújja a szomszéd kertjébe. Elképesztő vihar volt!


2018. január 3., szerda

Pozitív visszajelzések

Z. húgáéknál töltjük a téli szünet második felét. Azon kívül, hogy mindennap felmegyünk a hegyekbe szánkózni, ahonnan hulla fáradtan és kipirultan jövünk le, még a rendőrségre és különböző bankfiókokba is kell járkálnunk, Z. ugyanis az év első napján elvesztette a pénztárcáját az irataival és a készpénzével...

Na mindegy, nem erről akartam írni (noha baromira idegesítő, hogy mindig nála tűnnek el a kocsikulcsok, Bonisapkák, fél pár síkesztyűk, telefon...grrrr), hanem hogy milyen pozitív visszajelzéseket kaptam Bonival kapcsolatban. A kritikákhoz vagyok hozzászokva, a családom ugyanis - noha nem tisztsége - állandóan arra figyelmeztet, hogy miképpen rontjuk el Bonit épp. A Z. húgától érkező dicséreteknek viszont azért örülök, mert hat gyereket nevelt fel, akik mindannyian szimpik, kiegyensúlyozottak, okosak, toleránsak, humorosak, ami a kritizálók nem mindegyikéről mondható el.

Anne azt mondja, hogy nagyon meglepő, hogy Boni magyarul beszél hozzám. És tényleg, annyi meló van ebben, annyira nehéz következetesen lavírozni a két nyelv között, és annyira kettéosztja a családot. Én is csodálkozom, hogy Boni, aki tudja, hogy franciául is érteném, erőfeszítéseket téve keresi a magyar szavakat (igaz, nem mindig találja meg őket).

Az is szokatlan, állítólag, hogy egy gyereket nem érdekli a mobiltelefon, és nem lóg folyton rajta. Ennek tökre örülök, direkt figyeltünk arra, hogy ne legyen opció a telefon nyomogatása. Túl kicsi még ahhoz, hogy a képernyőt bámulja, legyen szó bármilyen interaktív, fejlesztő kutyafüléről. Rengeteg minden mást tud helyette csinálni (rajz, gyurma, homokozás stb.), ami ugyanúgy, ha nem jobban fejleszt, és legalább nem szokik hozzá ahhoz, hogy időt lehet elcseszni a telóval. Ugyanakkor azt is megértem, hogy 3-4 gyerek mellett (Z. családjában ez az átlag!) valamivel le kell foglalni egyszer-egyszer a gyerekeket.

Aztán persze tudom, hogy sajnos csak idő kérdése, és rácuppan a modern technológiákra és a könnyebbik nyelven fog megszólalni. Ellenszélben pedig nem fogok vitorlázni!