Lelki társ(talanság)

Néha szeretem azt gondolni, hogy a férjem a lelki társam, időnként viszont rádöbbenek, hogy mégiscsak két különböző bolygón élünk. Most megint kiderült, hogy nemcsak a valóságban, hanem átvitt értelemben is két különböző nyelvet beszélünk. Egy ideje mondogatja, hogy mivel nem adott nekem semmit legutóbb a szülinapomra, az erre szánt összegből szívesen venne már végre nekem valamit – de mivel már több mint húsz éve együtt vagyunk, nincs ötlete. Vegyek valamit magamnak, ő majd átutalja az összeget, szokta mondogatni, de én ezt annyira, de annyira bénának tartom (kell-e magyarázni??), hogy mindig elengedtem a fülem mellett. Tulajdonképpen aranyos, hogy így a szívén viseli az ajándékozásomat, de én nem vagyok az a típus, akinek könnyű bármit is adni, sőt: el se várom senkitől, inkább zavar, mint örömet szerez.

De nemrég eszembe jutott valami, és boldogan elétártam az ötletemet: egy magyarországi honlapon lehet régen kiadott, üzletekben már nem kapható antikvár könyvekre licitálni, és ennek végeredményben megvenni. Most pont felkerült egy olyan könyv az aukciós oldalra, amelyet már hónapok (ha nem évek) óta keresek. Régebben már licitáltam kétszer (egy másik) könyvre ugyanezen az oldalon; az első alkalommal nem én kaptam meg, a második alkalommal viszont méregdrágán megvettem. Azóta is azon gondolkodom, hogy megérte-e (nem olvastam még el, a szüleimhez küldettem ki). Szóval innen tudom, hogy ez a licitálás baromira nem az én műfajom, én ehhez túl ideges, túl határozatlan és túl sóher vagyok.

Úgyhogy felajánlottam Z-nek: vegye meg nekem ezt a könyvet! Egy forintról indult, még az is lehet, hogy olcsón megússza. De ha annyiba fog kerülni, mint az a könyv, amit én a télen megvettem (amit a szüleimhez küldettem el), még akkor is jól jár, mondjuk egy dizájn napszemüveghez vagy ránctalanító szérumhoz képest. Azt kellett volna megértenie, hogy ő, ellentétben velem, nyugodtan és higgadtan fog tudni részt venni az árverésen, hiszen nem lesz érzelmileg érdekelt az ügyben, és ha elhatározza, hogy azt a konkrét összeget a könyvre költi, akkor tuti meg tudja venni: annál biztosan nem lesz drágább, amit tényleg nagyvonalúan a szülinapomra akart szánni.

Vállvonogatva beleegyezett, hogy persze csináljam csak, mert mivel magyar honlapról van szó, rám bízta a licitálást. Már itt gyanakodnom kellett volna! Egy hétig tartott az aukció, és csak annyit javasolt, hogy szerinte majd az utolsó pillanatban ajánlgassak összegeket. Az utolsó napon többször is jelentettem neki, hogy áll a licit, ő meg egyre jobban elkezdett hangot adni annak a gyanújának, hogy szerinte nem is emberek licitálnak, hanem a honlap üzemeltetője viszi föl egyre az árat. Emlékeztetett rá, hogy a jogállamiság magyarországi megvalósulását még a francia média is megkérdőjelezi az utóbbi hetekben. Korrupcióról, csalásról beszélt, Orbán Viktorral példálózott, kérdezgette, hogy emlékszem-e még, ahogy anno Bulgáriában átvágtak minket bélyegvásárláskor? (tipikus érvelési hiba: semmi köze annak ehhez!)

Az utolsó félóra úgy nézett ki, hogy oda-odavittem a telefont a férjemhez, bejelentettem neki az összeget, és megkérdeztem, hogy mi legyen. Ő a nyugati ember arroganciájával, foghegyről válaszolgatott, hogy ajánjak párszáz forinttal többet, de mindig hozzátette a vádat is, miszerint átvernek, ergo hülyét csinálok magamból. Végül megelégeltem a helyzetet, eléggé megalázónak is éreztem, odaadtam neki a telefont, hogy licitáljon ő, de azt meg a nyelvre hivatkozva nem vállalta. Az összeg már rég elhagyta azt az értéket, amit én magam fizettem volna ki a könyvért. De én sóher vagyok. Ő meg hetek óta mondogatja, hogy akar nekem venni valamit jó sok pénzért (ezt számszerűen meg is mondta). És tudom, hogy szívesen megvenne nekem egy drága bármit, viszont egy olcsó bármit (mint amilyen mondjuk egy régi könyv) sok pénzért már nem. Igen, simán lehet, hogy a honlap és az aukció egy átverés (amúgy nem hiszem), de hát éppen ezért kértem, hogy ő vegye meg nekem a könyvet. Hát nem mindegy, mire költi azt a pénzt? Költse olyanra, amire én nem. Mert én is PONT az ő általa felhozott érvek miatt nem vettem volna meg magamnak.

Végül tényleg elegem lett, Z. meg el volt foglalva. Oda sem igazán figyelt rám, amikor az utolsó percekben, akár egy koldus, eléje járultam az újabb és újabb összegekkel, úgyhogy a végén hagytam a fenébe. Valaki megvette száz forinttal többért, mint amennyit én legutoljára ajánlottam. De még mindig jóval kevesebbért, mint a Z. által beharangozott, ajándékra költendő összeg. Iszonyú csalódott voltam. Egyrészt (de kevésbé) a könyv miatt, másrészt (nagyrészt) Z. miatt: nem igaz, hogy nem látta, hogy nekem ez ennyire fontos lett volna! Könnyű neki, egy olyan anyanyelvvel, amin bármikor bármilyen könyvet megvehet és elolvashat, mert mindent lefordítanak franciára és újra kiadnak, ha elfogy a régi kiadás. Könnyű neki flegmán oda nyilatkoznia, hogy csalás az egész, egy olyan ország szülötteként, ahol már évszázadok óta komolyan veszik a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavakat és fel nem merül senkiben, hogy egy cég át akarja a fogyasztókat verni (bár itt is vannak hajmeresztő sztorik, már akartam is írni az egyikről).

Este kérdezte, hogy ja, végül is mi lett azzal a könyvvel? És bosszúsan megjegyezte, hogy igazán megvehettem volna magamnak, ha annyira akartam. Nem értem, miért nem fogja fel, hogy én azt szerettem volna, hogy ő vegye meg nekem, morgolódás és vádaskodás nélkül, mintegy örömmel. Azóta már elszállt a mérgem, most már tudok azon is röhögni, ahogy csokiért szaladgál idén is a tanítónőnek, háromszor annyiért, mint amennyit az emberek általában költenek egy-egy évvégi ajándékra (én ebből elvből kivontam magam, csak a zongoratanárnőnek vagyok hajlandó ajándékot adni, neki viszont szívesen).

Ezek a kis apró bigyók

Minden év júniusában kis, piros, viszkető csípéseket fedezünk fel magunkon; nem dagadnak fel, mint a szúnyogcsípés, és annál kisebbek is, de még így is nagyon bosszantó. Nem tudtuk, milyen bogár (pók? a klasszikus kérdés: tud-e csípni a pók) okozza, már-már ágyi poloskákra gondoltunk, de aztán mindig elvetettük, mert miért csak nyáron jönnek elő? Intuitív módon láttunk összefüggést a csípések és a meleg között, de soha nem tudtuk megállapítani, hogy ez az összefüggés korrelációs, oksági vagy véletlenszerű-e.

Idén nyáron rájöttünk a megoldásra, sajnos amiatt, hogy kb. tízszer annyi csípés van rajtunk, mint az előző években. Kis körkérdés a patikában elég volt, hogy megtudjuk: az ún. búcsújáró hernyó okozza. Nem is maga a hernyó, mert ezek nem mozdulnak a tölgyfáról, ahol élnek, hanem a hernyó testéről leváló, és a levegőben terjedő szőrdarabkák okozzák a viszkető kiütéseket. Magyarán, nem egy ellenséges vérszívóról van szó, amely belőlünk táplálkozna (lásd szúnyog), nem is egy, csupán genetikai információt hordozó organizmusról, amelynek az emberre lenne szüksége, hogy szaporodjon (lásd vírus), hanem egy élettelen hernyódarabkáról, amely nem célzottan, hanem járulékosan, azaz saját magától és a darwini szelekciótól függetlenül, mintegy akaratlanul okoz az embereknek bosszúságot. Még védekezni sem lehet ellene, a tanács, amit kaptunk az az, hogy ne szárítsuk a levegőn a ruhákat.

Hiába tud az ember robotokat küldeni a Marsra, ezek a kis – élő vagy élettelen – dolgok itt a Földön mégis megugorhatatlan akadálynak tűnnek. Mint a Távol Afrikában c. könyvben, ahol a sáskák egy éjszaka alatt tönkretették a kávécserjéket, amelyben évek munkája feküdt, annyira meg tudná keseríteni az ember életét egy pici izé, ami a levegőben szálldolgál.

Tanmese a hazugságról

A múlt héten bementem az irodába; kocsival jöttem-mentem, a vonatot még (?) nem merem bevállalni. Remélve, hogy elkerülhetem a dugókat, későn indultam, de sajnos nem csak nekem jutott ez a jó ötlet az eszembe, hanem millió másik embernek is, úgyhogy a hazafelé utat direkt későre, 20 órás indulással terveztem. Szóval belefért még az estébe egy teraszon elköltött vacsi is a kolléganőmmel.

Z-nek nem mondtam, hogy étteremben ettem. Még mindig tart a vírustól, még mindig törölgeti a megrendelt cuccokat, még mindig hord maszkot az utcára is. Gondoltam, jobb a békesség, ne aggódjon azon, hogy én esetleg hazahoztam-e a vírust az étteremből, már annak sem igazán örült, hogy bemegyek az irodába, holott nem lenne kötelező. De tegnap este valahogy kiülős helyekről, bárokról és éttermekről kezdtünk el beszélgetni, hogy ki, mikor volt utoljára, és egyszer csak szóba került (pontosabban: nyilatkoznom kellett, noha nem ő kérdezte!) hogy nekem mikor volt az utolsó ilyen alkalom. Kénytelen voltam színt vallani, hogy múlt csütörtökön bizony étteremben vacsoráztam. Ekkor a férjem rákérdezett: A Klárival voltál?

Köpni-nyelni nem tudtam! Honnan tudta?! Rábólintottam, hogy igen, a Klárival.

Mint kiderült, mivel közös banknál vagyunk, és rálátunk egymás számláira, Z. már a hétvégén észrevette, hogy átutaltam Klárinak egy összeget (a vacsi felét, mert hogy ne bonyolítsuk, a helyszínen ő fizetett), és a közlemény rovatban szépen, fegyelmezetten be is írtam, hogy „Étterem” – ráadásul franciául! (amit nem is értek, hiszen a kolléganőm magyar).

Szóval ha én tegnap le akartam volna tagadni – a békesség kedvéért – az éttermet, amire, mint mondtam, nem a férjem kérdezett rá tesztelés céljából, szóval akkor neki már rég a kezében lett volna a bizonyíték, hogy hazudok. De gáz lett volna! Szerintem még soha nem hazudtam neki. Nem azért, mintha olyan nagy erkölcsi magaslatokon állnék, hanem mert egyszerűen gyávaságnak tartom.

Még jó, hogy nincs szeretőm, az első alkalommal lebuknék!

Egy teljesen tehetségtelen rajongó

Hétvégén volt a városunkban egy többnapos, több helyszínen megrendezett könyvfesztivál, amelynek keretében előadást tartott ennek a regénynek az írója. Azóta olvastam tőle még egy könyvet, ami talán még az elsőnél is jobban tetszett, és egyszerűen csak azért nem olvastam el tőle mást, mert  ennél a két könyvnél talán nem is tud (lehet) jobbat írni; a maga nemében mindkettő tökéletes. Később meghallgattam vele több interjút, amelyekben mindig nagyon szimpatikusan nyilatkozott és értelmeseket mondott, most szombaton pedig egy barátnőmmel elmentünk az előadására is. Lelkendezve jöttünk ki: ez a pasi, azon kívül, hogy tökéletes könyveket ír, ráadásul fantasztikus interjúalany és előadó. Okos, vicces, szerény, érzékeny. Csak úgy ittuk a szavait. Elmondta például, hogy ő még abban a hitben olvasta Romain Garyt és Émile Ajart, hogy két különböző íróról van szó, és elmesélte az érzéseit, amikor kiderült, hogy egy és ugyanaz az személy áll a két név mögött. Idézett Tolsztojt, Aragont, beszélt filmekről, híres kezdőmondatokról. Olyan jó lenne ilyen embereket ismerni, ilyen emberekkel beszélgetni, ilyen emberek könyveit olvasni!

Másnap, vasárnap délelőtt a belvárosból jöttem haza, amikor egy néptelen, szűk utcán szembetalálom magam... ezzel a bámulatos, intelligens és humoros emberrel! Egyébként gondolkoztam is rajta szombaton, hogy vajon csak az előadásra jött-e Párizsból (másfél óra vonattal), és hogy biztos igen, mert a városunk és a megyénk reputációja egyaránt szar, az utca emberének egy kaszárnya és a kohászat jut eszébe róluk először, hibásan amúgy, mert rengeteg látnivaló is van.

Szóval ott sétált velem szemben a rajongásom tárgya, az okos, szimpi iró! Erre mit csináltam én? Talán odamentem hozzá, megszólítottam, elmondtam neki, hogy mennyire tetszett az előadása, és hogy szeretem a két könyvét, amit olvastam tőle? HÁT NEM! Amilyen hülye vagyok, mindezt noha szerettem volna megtenni, de nem tettem meg. Jól megbántam utána, hiszen még az is lehet, hogy neki is jól esett volna. Igaz, a barátnőjével volt, és így kicsit az lett volna az érzésem, hogy nem egyetlen embert zavarok meg a sétájában, hanem egy emberi interakciót akasztok meg. Bosszúsan mentem haza, és meséltem Z-nek, hogy szembetalálkoztam HLT-vel, és ő rögtön azt kérdezte, hogy beszéltem-e vele. Merthogy ő, basszus, velem ellentétben, pont az a bátor típus, aki odamegy, aki megszólít, aki dicsér, aki poénkodik! Emlékszem, egyszer a Katona Színház Párizsban vendégszerepelt (francia felirattal, egy Moliere-darabot játszottak) és Z. az előadás után kézzel-lábban magyarázta a Lukáts Andornak, hogy mennyire jó volt! Én a háttérből próbáltam úgy tenni, mint aki nem tartozik ehhez a lelkes franciához, annyira zavarban voltam. Vagy amikor egyszer Brüsszelben ő lökdösött oda Eseterházyhoz egy felolvasás után, hogy kérjek már tőle egy aláírást, ha annyira szeretem... nem is bántam meg, de magamtól nem mentem volna oda.

Én sajna olyan vagyok, hogy amikor a munkahelyemen egyszer a Nádasdy Ádám adott elő, és nekem kellett megszerveznem mindent (e-mailek, kísérgetés egyik teremből a másikba, kávézó stb.) akkor én annyira meg voltam bénulva attól, hogy egy ilyen nagytudású, ráadásul kedves emberrel állok szemben, hogy alig bírtam mit kinyögni, szerintem meg volt győződve a nap végén, hogy egy flegma, de annál ostobább emberrel volt dolga, aki kettőig sem tud számolni.

Jaj, rémes vagyok, pedig mikor fog előfordulni megint, hogy egy szimpatikus hírességgel futok össze ebéd előtt a kisvárosunkban?! Soha!

Maszk nélkül

Két napja eltörölték a kültéri maszkkötelezettséget; már nem kell hordani az utcán.

Rémes: folyton az az érzésem, hogy otthon hagytam valamit, és hogy elfelejtettem valamit… legtöbbször úgy érzem magam, mint aki elfelejtett felöltözni…

Vakrandi

Még télen történt, azon a hétvégén, amikor havazott, és a várost pár napig álom- és meseszerű hótakaró borított. Délelőttönként és délutánonként is kimentünk Bonival. Jó volt elmenni és nagyokat sétálni a hidegben, és jó volt hazamenni a melegbe. Szóval az egyik ilyen napon épp egy kihalt parkban hógolyóztunk, amikor odajött hozzánk egy kétévesforma kislány, mögötte a szülei. Szóba elegyedtünk. Már az is tetszett, ahogy a csaj fel volt öltözve, de amint pár mondatot váltottunk, nagyon rokonszenves is lett. Hamar rátaláltunk a klasszikus, kimeríthetetlen témára, a gyerekek kétnyelvűségére, de főleg: a kettős kultúrára (a lányról kiderült, hogy német, a pasija francia). Kb. tizenöt percet beszélgettünk, aztán elköszöntünk, pedig szívesen dumáltunk volta tovább (de már ez is jónak számít két gyerekkel). Pár perc múlva visszajöttek, és a lány kicsit félénken felajánlotta, hogy cseréljünk telefonszámot. Ez így furának tűnhet leírva (utólag nekem is az, főleg a járvány fényében), de azon a csendes, havas délelőttön, abban a fehér városban a beszélgetés teljesen normális következményének hatott. OK, nem olyan ritka dolog jót beszélgeti egy idegennel, de azért nem is mindennapos.

Nemrég le is szerveztünk egy találkozót. Ismerem már ezt a műfajt, félidegenekkel találkozni! Előfordult, hogy régi kolléga, barátnő, sőt, orvos (!) kommendált egy-egy illetőt, akivel aztán később összetalálkoztunk és vagy tartjuk a kapcsolatot azóta is vagy sem (inkább ez utóbbi, habár az előzőre is van példa). Ami ebben a mostani helyzetben fura volt az az, hogy mivel akkor télen már maszkkötelezettség volt érvényben, mi egymásból csak egy-egy szempárt láttunk, minden mást elfedett a sapka, sál és a sídzseki. Úgyhogy a mostani randi előtt eléggé bebiztosítottuk magunkat („csíkos pólóban, bézs nadrágban leszek” stb.) de még így is másodpercekig bámultuk egymást, míg oda mertünk köszönni a másiknak. Mennyire más egy arc maszkkal és maszk nélkül!

Mint kiderült, korábban szinte többször is összefuthattunk volna: Párizsban évekig élt abban az utcában, ahol Z-vel a kedvenc éttermünk volt, és ahová tök gyakran jártunk (tőlem egy metrómegállónyira), valamint egy évig jártunk ugyanarra az egyetemre, igaz, más szakra és más helyszínen, na de a titkárásgon simán keresztezhették egymást útjaink. És a munkája miatt ismeri Boni tanítónőjét is (most az egyetemen tanít vizuális nevelést, erről télen még Boni is nagy tisztelettel beszélt), és kb. ugyanannyi ideje lakik ebben a városban, mint mi. Érdekes volt ennyi közös vonást felfedezni egymás életében!

Jó volt a tali, beszélgettünk vagy másfél órát, így belekukkanthattam egy picit egy velem kb. egyidős nő ismeretlen életébe (mintha blogot olvastam volna!). A németekről alkotott sztereotípiám szerint a mai német harmincasok-negyvenesek korrektek, modernek, környezettudatosak és mindig elmennek szavazni (továbbá töltöttek már életükben minimum egy hónapot Dél-Amerikában vagy Ázsiában). Kevés németet ismerek, tehát véleményem annál sarkosabb, de ez a lány bebizonyította előítéleteim helyességét. Rögtön kiderült, hogy az a pasi, akivel olyan nagy harmóniában együtt sétáltak azon a téli délelőttön, az már akkor sem volt a férje: elváltak, de a gyerek miatt nagyon jóban vannak és sok közös programot szerveznek együtt. Aztán elmesélte, hogy nincs autója, ami egy ekkora városban, ráadásul gyerekkel, szinte a hihetetlen kategória (itt kvázi csak pár nagyvárosban lehet autó nélkül meglenni). Mesélt arról is, hogy milyen németként élni Franciaországban: szerinte a németeket még mindig egy kicsit ellenségnek tekinti, ha nem is az utca embere, de az irodalmi, művészeti és történelmi köztudat.

Jó volt nagyon, de azért (sajnos!) nagy luxus másfél órát csevegni egy vadidegennel, még ha nagyon szimpi is. Aztán az élet meg majd eldönti, lesz-e folytatás, mélyebb ismeretség, esetleg barátság a dologból.

Egy probléma megoldására irányuló ötlet maga is problémává válik

 

A széltől is

Z. egészségüggyi aggodalmai néha már-már meghatóak. A múltkor például bement az már alvó Bonihoz, ott volt egy csomó ideig, majd homlokát ráncolva kijött, hogy szerinte túl szoros a karóra a gyerek csuklóján, nem fogja-e elszorítani a vérkeringését? De hogy neki nem sikerült levenni, próbáljam meg én. Erről beugrott, hogy babakorában Bonit egyszer éjnek idején átpelenkáztuk, mert a férjem úgy emlékezett, hogy este túl szorosan adta rá a pelenkát...

Tegnap pedig indulás előtt észrevettem, hogy a gyerek tolltartójában minden ceruzának ki van törve a hegye (=ez egyébként annyira jellemző Bonira), már a lépcsőházból mentünk vissza és szóltam a férjemnek, hogy hegyezze ki gyorsan az egyiket. Kihegyezte, átnyújtotta, miközben az ujján próbálgatta a hegyét. Aggodalmasan kérdezte: – Szerintem túl hegyes lett... nem tudnád egy kicsit letompítani?!

Lehet, hogy azért tudok ezeken most röhögni, mert a koronavírus-fertőzés feletti aggodalma egészen élhető mederbe terelte a többi rettegését, és már tavaly nyáron is egészen normális (kezelhető) mértékben félt a két fő ellenségtől, a napsugárzástól és a kullancstól.

Tolvaj!

Az utcai jelenet, amelynek szemtanúja voltam, kb. öt másodperc alatt zajlott le: épp hazafelé mentem, előttem két férfi, mögöttem egy nő. Ezt is csak utólag rekonstruálom, akkor nem figyeltem fel rájuk. Egy rádióműsort hallgattam, de ennek ellenére meghallottam az üvöltést a hátam mögött. Olyan volt, ami kellőképpen kimeríti az ún. állati üvöltés fogalmát: hangos, ijesztő, tagolatlan.

Hátrafordultam, és láttam, hogy egy magas pasi fut az irányomba. Magasnak láttam, de az is lehet, hogy nem volt az; olyan gyorsan szaladt, szinte repült, lehet, hogy ezért képzeltem magasnak. Egy pillanat alatt arrébb lökte a mögöttem sétáló, és az útjában álló nőt, majd elfutott mellettem. Én csak annyit regisztráltam, hogy valami szokatlan, nem normális történik: így nem kiált, így nem fut, így nem taszigál senki – de azt még nem tudtam, hogy a magas pasi áldozat vagy elkövető-e ebben a történetben. Bénultan megálltam.

Egy másodperccel később, felidézni már nem tudom hogyan, de a pasi elesett és bevágódott az út szélén álló bokorba, tőlem kb. öt-hét méterre. Ezek után a két, előttem lévő pasi villámgyorsan ott termett mellette, arra még jól emlékszem, hogy azt hittem: segíteni neki. Az eddigi megdöbbenésemet tetézve a két pasi nem segíteni ment oda, hanem hogy lefogják, rémlik, hogy hátracsavarták a karját, és hogy a magas pasi kiabált.

Honnan volt ennyi lélekjelenlétük, és hogyan tudták pontosan, hogy mit kell tenni? Nekem pár másodperc múltva állt csak össze a sztori, amikor a magas pasi mögött futó fiatal nő (akit eddig nem is vettem észre) odaért, magánkívül kiabálva: Lopott az üzletből!

Csak ekkor, kis fáziskéséssel ijedtem meg: a mögöttem lévő nő ellökése, a két loholó ember, az esés és a bokorban vergődő, hátraszorított karú ember, illetve a lopás ténye mind-mind arra utalt, hogy itt vagy pisztoly fog dörrenni vagy kés kerül elő valahonnan. Gondolom nem így történt, mert arról olvastam volna másnap, mindenesetre noha szívesen álltam volna oda bámészkodni én is (már gyűlt a tömeg), inkább hátat fordítottam a jelenetnek, és dobogó szívvel és hasonlóan sietős léptekkel elmentem onnan.

Nem lennék jó tanú: képtelen lettem volna bármi használható infót mondani bárkiről is azon kívül, hogy az üzletből kifutó nőn fehér ruha volt. Még most is meglep, hogy pár másodperc alatt lejátszódhat valami, amiben random szereplők bevonásával hiertelen egyszerre van jelen a meglepetés, a félelem és a bátorság keveréke (pedig láttam már utcán ember összeesni, az is nagyon hasonló). Hívtak rendőrt vajon? Vagy elintézték egymás között? Egyáltalán, mi vesz rá valakit arra, hogy ellopjon valamit, ha utána úgy kell elrohannia, mintha az élete függne tőle? És vajon mit vihetett el, hogy az üzletbeli nő utánarohanjon egy ilyen alaknak?

Kütyü(k)

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar leírom ezt a mondatot: vettünk Boninak egy tablettet. Oké, még nem adtuk oda, de megvettük. Ez is tulajdonképpen szinte akaratunkon kívül történt. Úgy volt, hogy már régóta elő akartunk neki fizetni egy újságra, és most az egyéves előfizetés mellé járt egy táblagép. Nem értem, hogyan éri meg ez nekik egyébként, az újság havonta öt euróba kerül, egy év alatt az még mindig csak 60 euró. A férjem szerint ne féltsem csak őket, és tényleg: eredetileg egyetlen újságot akartunk rendelni, de a reklám átböngészése után végül is kettőt rendeltünk meg, szóval ez már így is dupla haszon nekik. Mindenesetre még szinte ki se fizettük az első havi előfizetést, még meg sem érkezett egyik újság sem, de a táblagépet már megkaptuk.

Föltettük a szekrény tetejére; persze Boni, aki az egész folyamat lelkes résztvevője volt (újságok kiválasztása, hüledezés az ingyentablet fölött stb.) rögtön észrevette, és távcsővel (!) kileste, hogy ott van az ő táblagépe. Most már csak az a kérdés, hogy mikor és milyen feltételekkel adjuk neki oda.

Ellenérzéseim több forrásból fakadnak. Először is – bár az ijeszt meg a legkevésbé – nem szeretném, hogy a gyerek agya, most ilyen teljesen tudománytalan terminussal élek: elsatnyuljon a nagy kütyüzésben. Ehhez nincs is mit hozzáfűznöm, egy számítógépen dolgozó, autót használó, GPS-szel közlekedő, sorozatokat bámuló, feldolgozott ételeket fogyasztó, virtuális kapcsolatokat ápoló stb. ember szervezete és idegrendszere is gondolom máshogy működik, mint ahogy régebben, de hát istenem.. ez van. Nem akarok szélmalomharcot vívni a modern korral, inkább menteni a menthetőt, sőt: kiaknázni az esetleges lehetőségeket.

Aggodalmam inkább abból a görcsös, már-már dogmatikus elvemből ered – amelyről készséggel beismerem, hogy esetleg téves – hogy vannak az életben értelmes és értelmetlen tevékenységek. És ha odaadnánk Boninak a tablettet, értelemszerűen kevesebb ideje jutna a 7-8 évesek értelmes tevékenységeire, úgymint olvasásra, írásra, rajzolásra, társas játékozásra, legózásra, beszélgetésre. Persze lehet értelmes dolgokat csinálni a tabletten is – na de azt fogja tenni? Vannak kétségeim. Mindenki fejében ott él egy elrettentő kép a kamaszról, aki elsötétített szobában kütyüzik egész nap, és egy hete nem volt kint az utcán (egy franciaországi kutatásból: a kamaszok áltagban napi hat órát töltenek mobileszközökön!). Láttam én már net- és játékfüggő felnőttet is.

Végezetül pedig nem szeretnék öngólt rúgni sem: a tablet valószínűleg egy újabb olyan tárgy lesz, amely vitára, egyezkedésre, nyafogásra ad lehetőséget. A TV (DVD)-nézésnél tapasztaltam ilyet: ha napi 30 percet engedélyezünk, borítékolható utána a könyörgés, a követelőzés, sőt előfordul még a hazudozás is („Csak még öt percet!”, „Nem néztem még annyit!”), ellenben ha egy hétig eltiltjuk tőle büntetésből, sokkal egyszerűbb a helyzetünk, és a gyerek is sokkal kiegyensúlyozottabb.

De akor miért akarunk egyáltalán tablettet adni neki? Hát, egyrészt ha már így az ölükbe hullott... nagyon praktikus lenne például a hosszú autóutakra (nyárra gondolok). Másrészt pedig, én nem tudom, egy ilyen alfa generációs gyerek honnan szívja magába ezt a tudást, de Boni is imád mindent, ami elektronikus, ami digitális, ami virtuális. Bámulatos ügyességgel ismeri ki magát ezekben a helyzetekben, fedez fel újabb és újabb funkciókat. Kezdődött az egész még ovis korában egy egyszerű számológéppel, folytatódott az itthoni vezetékes telefonnal, amelyre saját hangüzenetet vett fel, és amelyet olyan gyorsan megtanult kezelni, hogy elsős korában végighívogatta a rokonokat elváltoztatott hangon, és mindenféle hülyeségeket mondott nekik. Azután megtalálta az apja egy régi karóráját, amin éjfélre ébresztést állított be (azt sem tudtuk, honnan szól), utána megkapta az én egyik régi mobiltelefonomat (net nélkül) és fényképezőgépemet: mindkettővel órákig el tudna piszmogni. Legutóbb kikönyörögte, hogy legyen saját e-mail-címe, és időnként szmájlikkal teletűzdelt üzeneteket küld a szüleimnek, és „levelezik” a nagynénjeivel is. Egyszer egy új hajszárítóval szárítottam a haját, ő ránézett a hajszárítóra, amit akkor látott először, és felcsillant a szeme: van hozzá használati utasítás? – kérdezte lelkesen, mert amit én és az apja borzalasan utálunk (=használati utasítást végigböngészni) azt ő teljesen érthetetlen módon, szereti.

Most azt gondoljuk, vagy a tanév végén, vagy pedig a nyolcadik szülinapjára adjuk neki oda. Addig is tájékozódunk, innen-onnan informálódunk (mindenképpen meg akardjuk kérdezni a gyerekorvost és a tanárnőt) hogy milyen policyt lenne érdemes kidolgozni a tablet használatára. Nagyon gyakran gondolok arra, hogy mennyit játszottunk a húgommal gyerekkorunkban a Commodore64-gyel (igaz, inkább 10-12 évesen), és hogy a rokonok milyen csodálattal figyelték a jelenséget és mondogatták, hogy hát igen, ennek a generációnak a kisujjában van a számítástechnika! Most meg úgy érzem magam, mint egy őskövület... a munkahelyemen szerintem én voltam az utolsó, aki bekapcsolta a „gépi fordítás” funkciót... (és be kellett látnom: baromi jól működik).