Hallo Papa-Tango-Charlie

A férjem egy első hallásra izgi időtöltésnek hódol: repülőgépet vezet. Engem kb. két hónapig érdekelt a dolog, utána rájöttem, hogy aki nem pilóta, hanem olyan mezei halandó, mint én, annak ez a hobbirepülés halálosan unalmas ügy (teljesen megértve és elfogadva ugyanakkor, hogy a fizikai, meteorológiai stb. vonzatai érdekesek a repülésnek, ami amúgy is az emberiség évezredes vágyálma volt). Először is az év nagy részében egy hideg hangárból kell kihúzni-vonni a kiszemelt gépet (ha más repülőgépek vannak előtte, azokat félretolni). Aztán várakozni, amíg a pilóta megtankolja. Aztán ez utóbbi rendszerint eltűnik valami iroda mélyében, hogy leadminisztrálja a repülést. Az ember elunja az életét a gép mellett, mire megjelenik, de még mindig van tennivaló, ellenőrizni kell, hogy minden OK a géppel.

Utána beszuszakoljuk magunkat a gépbe, ami úgy méretileg, mint a szaga alapján leginkább egy Trabantra emlékeztet, két hosszú szárnnyal az oldalán (teljesen hihetetlen, hogy egy ilyen tákolmány képes felszállni. Vagy hogy bármilyen tárgy képes felszállni.). Ha süt a nap, folyik rólunk a víz, ha a motor jár, nem halljuk egymás hangját. Ez idáig már minimum 25-30 perc kínszenvedés, pedig még föl sem szálltunk.

És most őszintén: föntről minden totál egyforma. Utak, autók, traktorok, mezők, kisvárosok. A tenger is kb. két percig érdekes, de oda csak ritkán megyünk. Az ember elnézelődik, megcsinálja az obligát fotókat, majd leszállunk ugyanoda, ahonnan indultunk, és ahol újabb gépmanőverezési és adminisztratív köröket kell futnia a pilótának. Ha más reptérre megyünk, az egész napos gyötrelem út, azzal a plusz nehézséggel, hogy a kisrepülőterek mindentől távol esnek, így ha várost akar nézni az ember, taxiba kell ülni - de akkor már praktikusabb lett volna kocsival menni.

Emiatt én már kb. 10 éve nem is ültem ilyen kisgépen, egészen a mai napig. Amióta Boni megvan, elkisérjük ugyan az apját, de lent várjuk meg: Boni vagy a használaton kívüli irányítótoronyban játszik a makettekkel, vagy kint szaladgál, vagy a többi pilótával kokettál. Ma krétával sínpályákat és leszállópályákat rajzoltunk a betonra, amikor Z. megkérdezte tőle, hogy lenne-e kedve repülni vele.

Azt hittem, nemet fog mondani. Két dologra tanítottuk meg, kiskora óta mondjuk neki: az egyik, hogy propellerhez soha, de SOHA ne nyúljon, még akkor sem, ha senki nincs a gépben (a másik az, hogy soha ne szálljon helikoptrre). A propellertől ezért annyira fél, mint ördög a szentelt víztől (jobb is).

Mégis azt válaszolta, hogy szívesen menne, és így ma volt a napja, hogy mindhárman megtettünk két rövid kört a repülőtér felett. Boni tök ügyes és szófogadó volt, nem félt (én igen), nézelődött, majd énekelgetett, és úgy tűnt, tetszik neki.

Na most ha esetleg rákapna az ízére, akkor tölthetem én is a szabadidőmet ilyen kis négyszemélyes gépekben, egyedül ugyanis nem engedem el őket (ha lezuhanna a gép, akkor én is zuhanjak velük) (amúgy nagyobb a valószínűsége, hogy hazafelé karambolozunk a kocsival, de akkor is).

Mókuskerék

Vannak ezek a borzasztó reggeli felkelések, amikor az ember szinte attól függetlenül hulla fáradt, hogy mikor feküdt le, hiszen krónikus kialvadtlanságban szenved úgy 10–20 éve. Alig látok az álomtól, fázom és minden egyes alkalommal tovább szeretnék aludni – ami pedig 7-ből mondjuk csak egyszer sikerül (ha sikerül): vasárnap, akkor is Z. fél óra múlva kirugdos az ágyból, hogy menjek már Bonival foglalkozni.

Pedig a kávészagú délelőttök tök jók! Ha már egyszer kivakartam magam az ágyból, baromira örülök, hogy egy teljes délelőtt áll a rendelkezésemre. Ezek a legjobb órák. A munkavégzés hatékony, a kedv pompás, a lelkesedés az egekben, ambiciózus és derűs tervek kovácsolódnak a napra. A délelőttök nem a pihenésről vagy az artisztikus alkotói önmegvalósításról szólnak, hanem az örömmel végzett munkáról, akár a melóban, akár otthon.

A hatékony fizikai vagy agyi megerőltetés után jól esik az ebéd. Ha fogalmazhatunk úgy, hogy kakaskukorékolásra ébredek, akkor pontban harangszóra már bizony a menzán ülök vagy az konyhában készítem a kaját. Tisztára, mint egy öregek otthonában.

De az az evés utáni ájult kajakóma! A reggeli kelésnél is klassziksokkal borzalmasabb. Nem is tudom, a hét melyik napján elviselhetőbb ilyenkor kornyadozni: amikor dolgozik az ember vagy amikor nem. A szem leragad, az agyra szürke köd száll, és valamilyen fiziológiai vagy biokémiai folyamatok miatt (nyilván az emésztésre tippel az ember) (bár ki tudja) az agyra is árnyék vetül: minden mindegy, az élet szar, úgyis a kipipálatlan teendőlistáimmal fognak egyszer eltemetni, most minek ez a sok reménytelen háztartási meg munkahelyi küzdelem az árral szemben. Tudom, hogy a gyerekek szervezete nem így működik, mert Boni ebéd után is ugyanolyan aktív, hangos, pörgős, dumálós, mint máskor. Sajnos az ebéd utáni alvásnak búcsút intettünk már... még nyáron rá tudtuk kényszeríteni (a meleg miatt jó is volt), most már egyszerűen nincs rá szüksége. Négy évesen 10 órányi alvásra van kalibrálva, szinte percre pontosan.

A délután már olyan kapkodós, be kéne fejezni a munkát vagy Bonival játszóterezünk (miközben be kéne fejezni a munkát). Visszajön az energia, ha nem is a reggeli mértékben. Imádom, hogy itt egy órával később sötétedik, és megértem, akik otthon el akarják törölni az óraátállítást (amit a hétvégén el kell majd tudnom magyarázni Boninak, mert állandóan azt figyeli, mikor lesz sötét.)

Az este finálészerűsen kapkodós. Az esti rutin sietős. Sötétedik. A cél az, hogy 20:30-kor kapcsoljuk le a villanyt Boni szobájában – kb. 10-ből 2–3x sikerül. Nem tudom, hogy lehetünk ilyen bénák.

A lefekvés előtti órákban a tettrekészség a reneszánszát éli. Eltűnik az enerváltság, a kapkodás, átveszi a helyüket annak a mélyen fekvő, biztos tudata, hogy ami most nem lesz elvégezve, az megint tolódik másnapra. Ugyanakkor van ebben valami kis ismeretlen lazaság is: kit érdekel! Legyen már valami privát, lappangó és megbízható kényeztetés is a napban. Egy blogbejegyzés. Fotók válogatása. Csetelés. Olvasás. Film. Az ember olyan nagylelkűen áldoz fel további félórákat a reggeli kelés és szenvedés oltárán. Vastag zokniban elmolyolás a lakásban, amit a skandinávok olyan ügyesen és akkora marketingérzékkel sajátítottak ki maguknak. Pakolás. Reggeli cuccok kikészítése. Aztán mi mindig azt mondogatjuk magunknak lefekvés előtt, hogy basszus miképp lehet, hogy aludni ennyire jó!

Négy év

Hát szóval van egy négy éves gyerekem, te jó ég! Négy éves ruhákat már akkor elkezdtem venni neki, amikor még nem volt két éves, ugyanis a szárítógépben összemennek, meg Boni egy kicsit amúgy is magasabb a konfekcióméretnél. Akkor még olyan messzinek tűnt az az idő, amikor lesz egyszer majd egy négy éves fiam, aki nem pelenkába pisil, akivel beszélgetni lehet, aki normálisan tud majd játszani, közlekedni, aludni... és itt van ez az idő is.

Apropó beszéd és játék. Éppen mostanában tettem pontot egy  több hetes dilemma végére, amikor is azon gondolkodtam, hogy most mi is legyen a C, E, G, H, J, S, Y és U betűkkel. Mondjam őket következetesen magyarul (cé, e, gé, há stb.), majd úgyis megtanulja, hogy kétféle szisztéma van, kétféle rendszer a két nyelv szavainak leírására? Vagy mondjam őket franciául (esz, ö, zsé, ás stb.), és inkább ne keverjem a kétféle jelölést, hiszen úgyis franciául fog megtanulni írni és olvasni először?

Furának tűnhet, hogy ezen én hetekig filóztam, de tényleg mindennapos problémáról van szó. Boni minden órában odajön hozzám, és kéri, hogy betűzzem le neki ezt vagy azt a szót, és körmöli, mint valami íródeák. Vagy kiolvastatja velem a körülöttünk lévő szavakat (Ilyen szempontból vannak ugye szerencsés és kevésbé szerencsés szavak, lásd Frakk vs. Phillips). Szóval döntenem kellett, és komolyan fontolgattam, hogy szakemberhez fordulok (tanítónő, logopédus), mert mi van, ha most teszem diszlexiássá a gyereket? De aztán végül úgy döntöttem, hogy franciául mondok minden betűt, aztán reménykedem, hogy ez majd így jó lesz. Amúgy sem annyira az összeolvasás, mint inkább az írás érdekli.

Az oviprobléma szerintem megoldódott. Noha Boni soha nem lesz az a gyerek, aki szívesebben megy oviba, minthogy itthon maradna (erre viszont vannak példáink!). Az elválás még mindig nehéz neki, de már csak a rend kedvéért sír, mostanában könny nélkül, tényleg csak amolyan műbalhét rendezve. A következő mondatán egy hétig röhögtünk (oviba érkezés után): – Mama, először vedd le a kabátomat, és majd utána sírok!

Amúgy is mostanában van az a korszaka, hogy teljes naívsággal és őszinteséggel mond halálosan cuki dolgokat. Egyszer pl. levették az egyik táblát a botanikus kertben (még mindig tart a táblamánia) és Boni izgatottan mutatott a hűlt helyére, majd mondta: – Mama, nem létezik!! Vagy amikor bújócskázunk, és közli velünk, hogy most a papa számol, és mi bújunk el a nagy fa mögé. Vagy amikor az egyik padot rendszeresen úgy hívja, hogy az a Louise konyhája (mert ott szoktak „sütit” sütni Louise-zal. Az a kislány meg tök természetesen szokta sorolni, hogy mi kell a sütibe: lisz, cukor, parmezán, limonádé..).

Valahogy az (is) foglalkoztatja mostanában, hogy egyszer neki majd lesz egy kisfia. Gyakran meséli, hogy mi mindent fog csinálni a kisfiával. Egyszer gondterhelten hozzám fordult, és elmagyarázta, hogy még nem tudja, hogyan fogják hívni a kisfiát. Arra is kíváncsi, hogy akkor az ő kisfia most hol fog lakni? Azt szeretné, hogy itt, ebben a lakásban lakjon velünk ő is, meg a kisfia is. Egyszer pont a jövendőbeli kisfiáról beszélgettünk, mielőtt lekapcsoltam volna nála a villanyt és kijöttem volna a szobájából. Az ajtóban voltam már, amikor utánam szólt:

– Mama! És nagyon fogom majd szeretni!

MILF

Jaj, hogy is mondjam. Bajom van a fenti divatos betűszóval, és ez a mostani #metoo kapcsán akkor elmondom.

Előrebocsátom, hogy én vagyok az, aki legszívesebben a „kötelező” munkahelyi flörtölést is betiltaná (kivéve ha mindkét fél akarja, nyilván). Egyszerűen senki sincs olyan pozícióban a munkahelyén, hogy mint a magánéletben, simán elküdhesse a fenébe a rossz ízlésű, szexista célzásokat, vastag poénokat röhögve sütögető pasikat. Szerencsére főnökeim soha nem voltak ennyire alpáriak, kollégák viszont igen. Az ember (én) viszont nem szeretne (-ék) botrányt egy-egy hülye beszólás miatt, ezért inkább jó pofát vág, nevet, utólag szégyelli magát, viszont sajna soha, de soha nem ül le megbeszélni, elmondani, tiszta vizet önteni a pohárba. Pedig kéne. Na mindegy, zárójel bezárva. Hátha most elindul valami.

A MILF kifejezés viszont elképeszt, főleg, hogy nők is használják – büszkén, ráadásul. OK, ki nem szeretne ún. jó nőnek számítani. Szerintem majdnem mindenki, nem? Én legalábbis igen, különben mackónadrágban mennék a játszóra. Na de a jó nő és a jó nő, akit legszívesebben jól megdugnék között óriási nagy a különbség, szerintem. Bár lehet, hogy ez csak szavakon lovagolás, nem tudom. De az is lehet, hogy itt van az a bizonyos hajszálvékony választóvonal az ízléstelenség és a kulturált kifejezésforma között. Mindenesetre ha egy nő, mint én, felháborodik a második bekezdésben vázolt primitív és szexista (ágyra, cicire, puncira stb. vonatkozó) gusztálkodó kijelentéseken, akkor a nőket tárgyiasító, rájuk kizárólag szexuális célpontként tekintő és megalázó MILF szón is ugyanúgy fel kell háborodnia.

Nálatok mekkora a kupi a gyerekszobában?

Egy átlagos hétvége után ez milyennek számít? Mondjuk egy 0–5-ig terjedő skálán? Gáz? Elmegy? Normális?

Mert nálunk ez mostanában mindennapos, viszont a gusztusunkhoz képest kezd elfogadhatatlanná válni. Főleg úgy, hogy a játékok nagy része a pincében van, tehát a rendbontó matéria kevés. Én azt jól értem, hogy egy lassan 4 éves gyerek a semmiből is  két perc alatt őrült nagy felfordulást tud csinálni. Az viszont felfoghatatlan, hogy nem zavarja. Ha néha rendet rakunk, akor szívesen utánam ismétli, hogy így mennyivel jobb, szebb, átláthatóbb a szoba, de szerintem nincs róla meggyőződve. Semmi de semmi rendszeretet nem tudok nála felfedezni. Nem mondom, hogy kifejezetten élvezi a káoszt, de elvan benne. Rendet rakni viszont valóban utál, forgalja a szemeit, sóhajtozik (Mama, c'est nehéz!), és tényleg szar ügy nála pakolni, tudván, hogy 1-2 óráig tart a rend. Pedig jó példával járunk előtte, nem kupis a lakás (bár ő szívesen tenne ellene), az oviban minden foglalkozás után saját kezűleg elpakolnak (állítólag még élvezik is!).

Tercier szektor

Kétszer megyek át a városon, ahol dolgozom. A buszról vizsgálom az embereket vagy bámulok kifelé a reggeli vagy az esti csúcsforgalomra. Nők sminkben, csinosan, csomagokkal; pasik sötétkék tónusú és olyan egykaptafára készült öltönyben. Dumálnak, vagy lóg a fülükből a telefon. Mindenki irodába siet. Mármint nem siet, mert nagy a dugó, döcög a busz, be van állva a forgalom, csak a biciklisek suhannak. És ha pasik ülnek rajta, az tök vicces, mert lebeg a nyakkendőjük, és sisakot hordanak az öltönyhöz.

Olyanok vagyunk mint a hangyák: mindenki mindennap ugyanazt a betanult útvonalat teszi meg a buszmegállótól az irodáig. Jólnevelten, egyidőben, kicsit álmosan. Ha kinézek az ablakon, azt látom, hogy az autókban egy-egy ember, hátul gyerekülések, gondolom először mindenki lerakra a gyerekeket, aztán megy be a büróba. Belépőkártyák lógnak jól szituált nyakakon, laptopok utaznak európai zászós kistáskákban. Megyünk a helyünkre, hogy számítógépek mögött és értekezleteken ülve ledolgozzuk a nyolc óránkat.

Ilyenkor gondolok a fölművesekre, gazdákra, állattenyésztőkre, akiknek a munkája életbevágóan fontos. És konkrét. Kézzelfogható. Tej, kenyér, gyülölcs, hús. Nem ám munkacsoportokról, félidős értékelésekről, jelentésekről, munkadokumentumokról, délben a menzára lecsődülésről, kollégákkal kedélyesen kávézgatásokról, folyosói pletykákról, titkársági perpatvarról szól az életük. Biztos idealizálok, ilyenkor reggel répát szeretnék ültetni, időjárást figyelni, szőlőt szüretelni.

Aztán este még egyszer átmegyek a városon, de ilyenkor már nagyon vegyes a buszbéli kép. Nem csak az öltönyös hangyák, hanem gimisek és ún. fura alakok is a buszon ülnek: ők azok, akiket nem tudok hová besorolni. (Marginálisok? Építőmunkások? Munkanélküliek?) Van egy olyan rész, ahol a busz nagyot kanyarodik és jobbról rá lehet látni egy nagyablakú irodaházra. Olyan egy-egy ablak mint egy fénykép. Mikor kint már sötétedik, jól meg lehet figyelni az ablakokban az embereket, aki élőképet alkotnak: öltönyös pasi az ajtófélfához támaszkodva kávézik, kollégák együtt bámulják a képernyőt, csoportosulás a nyomtatónál, takarítónő üríti a kukákat stb.

Ha belegondolok, hogy ezek egész nap és egész évben ezt csinálják, aztán pedig fölülnek a buszra és fáradtan hazazötyögnek, akkor megint elfog valami homályos vágyakozás, hogy répát ültessek, gyerekeket tanítsak, kecskét fejjek és szőlőt préseljek valami világ végi tanyán, összhangaban a természet, az időjárás és az évszakok törvényeivel. Aztán gyorsan visszakozom, hiszen azt a kecskét minden nap meg kellene fejni, hogy megyünk akkor városnézni, meg utazni, meg világot látni?

Jó, akkor inkább valami önkifejezésre vágyom inkább, művészetre! Hiányzik ebből a városból a bohém báj, itt minden olyan megcsinált, drága, funkcionális. Itt nincsenek művészek, szabadgondolkodók, előremutatók.

De nem jó, a művészlét is olyan esetleges, nem kifizetődő, bizonytalan, hogy nevelnék fel egy gyereket abból, hogy művészi ötleteim vannak?  Ja, amúgy pedig nincsenek, én csak itt eljátszom a gondolattal. És mindig oda lyukadok ki, hogy ez az alkalmazotti, jól fizetett, életfogytiglanos létforma, amely lehetővé teszi (sőt, megköveteli) a gitárórákat, a sok szabadidőt, a többnyelvűséget ebben az Európa középtáján elhelyezkedő városban, szóval ez az egész életforma szinte nekem lett kitalálva. A tollat-klaviatúrát letéve még mindig van időm az önkifejezésre, a művészetek élvezetére, időnként a kézzelfogható dolgok létrehozására, a Föld szeretetére (kivéve, ha esik). Nem ideális helyzet, hangya vagyok a hangyabolyban, de komolyan mondom, ez annyira praktikus. Még röhögni is lehet rajta, reggelente vagy esténként a buszon.

Egy geopolitikai kérdés, amire SOHA nem kaptam még kielégítő választ

Volt ez a spanyol örökösödési háború a 18. század elején, amikor mind az osztrákok, mind a franciák maguknak követelték a spanyol trónt. Az épp uralkodó (osztrák) Habsburgok és a Bourbonok egyaránt fel tudtak mutatni olyan rokoni szálakat, amelynek köszönhetően jogosan pályáztak a megüresedő spanyol trónra, azaz egy hatalmas európai és számos tengerentúli területre. A háború évekig eltartott, az angolok és a hollandok is beavatkoztak, hiszen nem volt nekik sem mindegy, hogy Franciaország erősödik-e meg vagy Ausztria.

Végül a háborúskodás után egy olyan diplomáciai öszvérmegoldás született, hogy XIV. Lajos unokája kapta meg a trónt, de kikötötték, hogy a spanyol területeket soha nem egyesítheti Franciaországgal. A ma uralkodó spanyol király is ennek a Bourbon-háznak a leszármazottja.

És mindez azért, mert a spanyol uralkodó, II. Károly örökös nélkül halt meg! Emiatt estek egymásnak Európa nagyhatalmai és háborúztak évekig (még a Rákóczi-szabadságharc is ennek köszönhetően robbant ki).

Na most, kérdem én, nem lett volna egyszerűbb becsempészni egy icipici csecsemőt abba a királyi lakosztályba?! Nem tudták volna elhitetni a külvilággal, hogy a feleség várandós, majd lefizetni a dokit, bábát, és szerezni valahonnan egy gyereket?! Na ne már, hogy egy gyereken múlott országok sorsa? Amikor születésszabályozás és abortusz híján gondolom halmokban áltak az utcára kirakott árva kisbabák?

(Vagy lehet hogy túl sok sorozatokat néztem?)

Z. azt mondja, hogy szerinte a királyok mind meg voltak róla győződve, hogy Isten leszármazottai, ezért semmi szín alatt nem szerettek volna egy másmilyen (világi) gyereket. De most nem azért: melyik férfi tudta tutira megmondani anno, hogy a gyerekének valóban ő a biológiai apja?

Vagy az a kirányné, II. Károly nője, miért nem állt össze valami inassal és csinált az országnak egy kis uralkodót??

Mi hiányzik?

Egyre jobban hiányzik az életemből az utazás. Nem tudom, hogyan lehetne belepasszírozni a mindennapjainkba úgy, hogy azért Magyaorországon is töltsünk időt, meg a Franciaorgszágban mindenfelé élő rokonokhoz is eljussunk időnként. Mert most az utazást úgy értem, hogy új helyeket fölfedezni, várost nézni, kirándulni, kötetlenül időt eltölteni – amiket Boni életkora miatt sem nagyon tuduk megvalósítani. Idén nyáron el kellett volna utaznunk az óceán partjára Z. nagyfiához. Egyikőnk sem szereti a tengerpartot (nyáron meg pláne nem), de úgy gondoltuk, Boninak jó lenne a tengert (azt a sok homokot!) meg a rokonait látnia. Végül azt figyelembe véve, hogy mennyire jól elvan a szüleim kertjében egy söprűvel meg egy vödör vízzel, plusz belekalkulálva a 2000 km-t, ami a helytől elválasztott minket (brrrrr), nem mentünk sehová.

De most már jó lenne picit kimozdulni...főleg Anglia és Skócia jut az eszembe ilyenkor, mint célállomás, vagy Németország északi része, Lipcse, Hamburg. Amerika! Aztán persze nem tudom, hogyan lehetne belekalkulálni az életünkbe, lenne-e annyi szabim, kellene-e közelharcot vívni a kollégáimmal (rémes ez az egyeztetés), végül pedig: nem luxus-e úgy elutazni valahová, hogy a gyerek esetleg ne is emlékezzen rá később, vagy ad absurdum ne is élvezze?

Addig is marad Budapest, meg a szokásos francia városok. Nem panaszkodom, ez is tök jó, legalább kimozdulunk egy kicsit, de azért várom azt az időt, amikor újra csavaroghatunk kedvünkre.

A másik hiányzó tevékenység pedig a sport. Ez már bonyolultabb dolog. A reumám miatt az elmúlt évben alig sportoltam: párszor voltam usziban, utána napokig bicegtem, és jól emlékszem még a tavalyi síszünetre, amikor egy délutánon keresztül síeltem. Isteni volt, csakhogy utána két napig nem bírtam lábra állni! Sétálni meg kismotor után fukorászni még tudok, szoktam is, de másnap azt is megérzem.

A reumatológusom erre nemrég azt mondta, hogy ez így nem mehet tovább, maga meg fog bolondulni! És tényleg, baromira hiányzik a sport, löttyedt és puhány vagyok, rettenetes. Amit viszont javasol, az nem nagyon tetszik. Egy eléggé új (15-20 éves asszem) (szemben a száz éve ismert gyulladáscsökkentővel, amit most szedek) terápiát, ami kórházakba járkálást, havi vérvételeket, odafigyelést jelentene. Tudom egyébként, hogy hosszútávon ezt az új cuccot nem kerülhetem el, de régebben úgy gondoltam, a ki-tudja-milyen mellékhatások miatt majd 50–60 évesen kezdem el... de most? és csak azért, mert nem tudok sportolni? Jaj, nem tudom. Ezt nagyon meg kell még gondolnom. A doki mindenesetre elkezdte a terápiához szükséges összes vizsgálatot, állítólag az átfutási idő kb. 2 év. Marha drága dolog, külön kell engedélyeztetni, szörnyű, tisztára olyan, mintha valami komoly problémám lenne. Pedig csak a sport.

Small talk

A gyerek szociális életét a férjem tartja kézben.

Ez volt a harmadik nyár, amit ebben a városban töltünk. Az első két nyáron szinte csak én hoztam-vittem Bonit a játszótérre, ami amúgy egy botanikus kert, fákkal, tavakkal, sétányokkal. Jól elmolyoltam a szép környezetben a gyerekkel, nem kellett senkihez sem szólnom, ha nem akartam.

Ez a tavasz és az a nyár viszont tök más volt, Boni megnőtt. Úton-útfélen ovis csoporttársakba botlunk. A botanikus kert ma már egy találkozási pont, egy szocializációs színtér és egy kommunikációs platform számunkra, egy hely, ahol felnőttel, gyerekkel egyaránt történik valami. Most már nem lehet elsunnyogni egy-egy homokozást vagy motorozást, mert tele van a hely ismerőssel. Az a minimum, hogy az ember odaköszön, de illik megállni és elbeszélgetni egy kicsit – és ez az, amiben én halál béna vagyok, és amiben a férjem szuper.

Ahhoz hasonlítható egy picit, mint amikor az ember svédasztalos állófogadáson vesz részt, és azt kell mérlegelnie, hogy melyik embercsoporthoz csatlakozzék. És pont annyi időre, hogy ne tűnjön se bunkónak, de ne ragadjon se le túlságosan egyvalakinél. Közben pedig közhelymentesen és semlegesen próbál érdekes témákról beszélgetni. Vannak emberek, akik ilyen helyzetben brillíroznak, és a lehető legtermészetesebben csapódnak, feltűnésmentesen váltanak, közben pedig vagányak, lazák, vidámak, poénosak, életművészek.

Én viszont soha nem voltam ilyen! Tök szívesen elbeszélgetek (szinte) bárkivel komoly témákról, célzottan, hosszan, kivesézve. De lebénít, ha nem tudom előre, hogy az illetővel 5 percig vagy fél óráig fogunk-e beszélgetni, hogy fog-e csatlakozni valaki más hozzánk, és hogy utána fél évig nem látom az illetőt vagy már másnap megint összefutunk. Ráadásul a játszón fél szemmel mindenki a saját gyerekét nézni, akik simán lehet, hogy összevesznek valamit (és tegyen az ember olyankor igazságot..), de talán még ez a jobb verzió, mert a rosszabb az, ha nem is játszanak egymással.

És akkor még itt van a magázódás-tegeződés. Egy rémálom! Franciaországban alap a magázódás, ami magyar füllel minden, csak nem természetes. Az emberek egy részével szerencsére átváltottunk a tegezésre, a másikkal nem. Na most akkor az ember ezt jegyezze meg! (úgy, hogy visszamagázni valakit tegezés után halál bunkóság) És vajon az illető emlékszik-e, hogy összetegeződtünk?!

Szóval ilyen komplex és soktényezős dolog nekem a játszóterezés. Szoktam is mondani Z-nek, hogy néha ez komolyan kínszenvedés: noha szinte az összes szülő szimpi, soha nem tudom, ki lesz ott, akar-e majd Boni annak a gyerekével játszani, miről beszéljek, ami a személytelennek és az érdekesnek a megfelelő ötvözete, üljek-e oda az adott szülő mellé (de mi van, ha ismeretlennel beszélget?), és mi legyen, ha két vagy több különböző helyen ül már ismerős...? Jaj, egyszerűbb volt anno inkább a homokozóba ülni és autópályát építeni!

A férjem nem érti a problémámat. Legyek laza és természetes, majd kialakul – mondja, és lelkesen sms-ezik más apukákkal, hogy ki mikor megy le, beszélget politikáról vagy irodalomról a csúszda mellett, és valahogy tényleg olyan laza és természetes. A gyerekeket mágnesként vonzza, rendszeresen felül a kisvonatra Bonival és egy-két ovis csoporttárssal, kapja elő a fertőtlenítő spray-t, ha egy kisgyerek elesik, ugyanakkor soha nem tolakodó, soha nem esik túlzásokba. Mestere a csak-úgy-odavetett-poénos-megjegyzéseknek, amelyeken én percekig gondolkodhatnék, talán akkor sem jutna eszembe.

Azt hiszem, hogy a feladat nekem annyira nehéz (ráadásul itt van még a nyelv is, ami nekem nem anyanyelvem; előfordul, hogy dolgokat néha félreértek) (és Bonival meg magyarul beszélek), hogy én nem járnék már olyan sokszor a játszóra. Még szerencse, hogy az apja nem ilyen. Neki köszönhető, hogy Boninak lettek kis barátai a játszón.