Tegnap kitettem Bonit a zenesuli előtt, mert nem találtunk rögtön parkolóhelyet. Bekapcsoltam a vészvillogót, mondtam neki, hogy szaladjon föl a lécsőn, de előtte vegye ki a csomagtartóból a kottáit és a kabátját. Miközben kicsatolta magát, még figyelmeztetett:
– De ne tolass hátra! Az alsó tagozatban így halt meg egy gyerek, emlékszel? – csicseregte.
Óó, hogyne emlékeznék. Rengeteget gondolok azóta is a történtekre. Nyáron láttam az utcán egy hasonló kislányt. Annyira hasonlított rá hátulról! Hiába reménykedtem, hátha ő az, tudtam, hogy ez lehetetlen. És mennyit gondolok az anyukára! A baleset körülményeiről nem tudtam meg többet, de az anyukáról igen. Egy egyedülálló nő volt az, aki már jóval 40 felett egyedül vágott bele a szülővé válásba, valahol külföldön. Vásárolt egy kupica spermát, ahogy Márai írta valahol nagyon cinikusan. El tudom képzelni, milyen nehéz menet lehetett ennyi idősen, egyedül és külföldön teherbe esni, és úgy, hogy esetleg ő is hallott maga körül ilyen cinikus és megvető hangokat. És hogy milyen hatalmas öröm lehetett, amikor kiderült, hogy csoda történt:, sikerült és terhes.
Ez a nő mindent elveszített.
Felmerülhet a kérdés, hogyan lehet ezen túllépni. Én nem ezt a kérdést teszem fel. Én azon gondolkodom, miért lépjen túl ezen valaki. Kinek, minek, milyen motivációból?!
Ha nem sikerült volna neki az a külföldi mesterséges megtermékenyítés, az akkor és ott hatalmas arculcsapás és csalódás és szomorúság lett volna számára. De nyilván közel sem akkora, mint amikor elveszítette a nyolcéves lányát egy balesetben. Vajon így utólag mit választana: hogy inkább soha ne is sikerült volna szülővé válnia? Hiszen akkor megtakaríthatott volna egy feldolgozhatatlan hiányt. Vagy választaná azt, hogy inkább átéli azt a nyolc évet, amíg boldog anyukája volt egy kedves és cuki kislánynak?
Nem vagyok normális, hogy ilyeneken gondolkodom. Jól behúztam a kéziféket, és megvártam míg az okos, ügyes és szép nagyfiam odaszalad a kapuhoz. Csak úgy lebegtek a göndör fürtjei. Olyan nehéz ez, hogy ezért a hatalmas boldogságért egy életre szóló aggodalommal fizetünk.
nekem par naponta eszembe jut ez a kislany 🖤
VálaszTörlésTalán nem is tudja felfogni az ember, mekkora és milyen nagy csodában van része, amikor egészséges, (plusz még szép és okos) gyereke születik. És milyen szerencsés, hogy megéri a felnőtté és szülőkké válásukat. Átéltem ezt a csodát, kétszer is, hálás vagyok a sorsnak.
VálaszTörlésÉrtem és érzem, amiről írsz, Tamkó, sokszor elgondolkoztam, ha hasonló fájdalmas tragédia történt a környzetemben.
Egy kedves, szép, csodálatos lányt balesetben elvesztett a családja...Kérdeztem az anyukát, hogy éli ezt túl. Azt válaszolta: két fejem van. Megéreztem ebből a pár szóból, és a tekintetéből, amit közhelyesen úgy szoktak emlegetni, élni kell tovább, de a tragédiát az a "másik fej" viszi magával örökké....
rhumel
Ha biztosan tudnám, hogy meghal a gyerekem, nem vállalnám, mert nem szeretném ha ilyen szenvedéseket élne át. Az aggodalmat viszont el tudom viselni a gyerekvállalásért - most legalabbis így gondolom.
VálaszTörlésÉn nagyon sokat gondoltam már arra, hogy mennyire iszonyúan szerencsések, akiknek könnyen és természetesen lett egészséges gyerekük. De mindig emlékeztetem magam, hogy (szemüveggel, de) látok, a két lábamon járok, lyuk van a se**emen, békében élek, fűtve és fedél alatt. Én is iszonyúan szerencsés vagyok sok milliárd ember szemében.
Ez a sztori egyre sokkolóbb amúgy (nekem)! Szegény nő :(
VálaszTörlés