Most nem arról a takarításról és csomagolásról írok, ami a Fro-ba visszatérő utunkat előzi meg (Budapestről), és amelynek során Magnumok maradhatnak a hűtőben* hanem arról, amikor a Dunakanyarból felcuccolunk Budapestre. Na, EZ durva. Ötödik alkalommal csináljuk, nem tudom, így leírva érezhető-e a feladat nagysága. Egyszer magyaráztam a főnökömnek, hogy miért kell nekünk három, de inkább négy nap ahhoz, hogy a Dunakanyarból hazajöjjünk – egy nap pakolás, egy nap Budapesten, két nap utazás –, de őszintén megmondta, hogy az egy nap pakolást nem érti.
Először is, már az is nehéz, hogy minden cucc beférjen az autóba: amit időközben vettünk (kaják és könyvek), és amit időközben vittünk le. Úgy kell csomagolni, hogy egy adag marad (általában strandcuccok) a szüleimnél, egy adag marad Budapesten (nagyrészt ruhák és könyvek) és egy adag jön velünk vissza Franciaországba. A legjobb, ha az ember már eleve úgy pakol, hogy a franciaországi cuccok bent maradhassanak az autóban, így azokat nem kell Budapesten felvinni a másodikra. De ezalól kivétel például a bor és a gyógyszerek, amik nem maradhatnak az autóban a tűző napon egy napig, szóval ezeket megint külön kell tenni. Másik opció, hogy mélygarázsban parkolunk Budapesten, de akkor viszont a biciklit kell levenni, majd indulás előtt visszatenni a tetejére. Idén az első opciót választottuk, de így utólag szerintem jobb lett volna a második.
Vannak azok a cuccok (általában konyhai eszközök és ágyneműk), amit a szüleimnek vissza kell adni, illetve van még a hűtő: a kaják nagy részét (felbontott sajtok, vaj stb., bontatlan kefír, joghurt, tej stb.) egyszerűen a szüleimnél hagyjuk, de bizonyos dolgokat magunkkal viszünk hűtőládában Bp-re, hogy legyen mit enni. Ehhez jön még a mamám által direkt erre a napra nekünk készített és fagyisdobozokba becsomagolt kaja (lecsó, csirkepaprikás).
Idén ezt ketten csináltuk, de tavaly Z-nek el kellett utaznia az utolsó napokra, és minden egyedül csináltam: meg kell hogy mondjam, sokkal könnyebb volt. Sokkal hatékonyabban pakoltam, a saját szisztémám és elképzeléseim szerint, és mindig mindenről tudtam, hogy hol található. Nem történt meg az, ami idén, hogy az egyikünk elpakolt már valami olyasmit, ami a másiknak még kellett volna. Ráadásul tavaly még ki is takarítottam a kisházat magunk után; idén ezt már nem csináltuk, inkább kifizettük a takarítást a pasinak, akitől béreltük.
Felmerül a kérdés, hogy miért nem indulunk közvetlenül a Dunakanyarból, a budapesti etap kihagyásával. Már ezt is próbáltuk. A főprobléma a gitár, amit így Z-nek a szüleimnél kellene hagynia, és a legközelebbi budapesti érkezésnél nem lenne kéznél (csak mondom, hogy Amerikában a három hétre vett magának egy gitárt, hogy tudjon játszani; utána otthagyta a nővérénél). További probléma, hogy akkor a szüleimnél kell aludnunk az utolsó éjszaka, és az az igazság, hogy ezt Bonit kivéve minden fél nagyon nehezen viseli. És akkor ott van még az a plusz egy óra, amivel tovább tart az utazás. Bár én idén azt mondtam, hogy mindezekkel együtt is megérné, hogy kihagyjuk ezt a rémes pakolós napot. Ráadásul ebben az esetben nekem az előző napok valamelyikén fel kell mennem Pestre fölcuccolni és kitakarítani – amit így egyedül végezhetek, nyugiban.
Ez az egész macera hasonló a kétnyelvűséghez abból a szempontból, hogy lövésem sincs arról, hogyan lehetne ezt jobban csinálni, és hogyan csinálják ezt mások. Biztos a családi konfigurációnak (az egyes tagok elvárásainak, a helyszíneknek és a tárgyaknak) egyvelege kiad valami olyasmit, ami nálunk ez: a szenvedős pakolós nap.
* A papám elment a hűtőben felejtett Magnumért. Azon gondolkodtam, hogyan oldanám meg ezt a szitut, ha nem lenne a papám, aki ilyen esetekben segít. Arra jutottam, hogy vennem kellett volna egy oda-vissza repjegyet...