Nyugodt vagyok-e?

Ahogy közös ellenségünk kilépett az ajtón, rögtön fölbukkantak az eddig rejtve maradt, valódi munkahelyi problémák. Diktátori hajlamú G. kolléganőnk új áldozatok után néz és válogatás nélkül kritizál mindent és mindenkit. Az Igazságot bitorlók felsőbbrendűségével most éppen senkivel nem áll szóba, duzzog.

Az eddig tisztességesnek hitt Sorstársnőnek ma volt egy olyan húzása, hogy kezdem azt gondolni, valójában ugyanúgy gázol át másokon, ahogy az emberek többsége. Ez egyrészt azért zavar, mert emiatt a karácsonyi szabimat lehet, hogy át kell szerveznem. A szabadságok kérdése mindig ingoványos terület: én inkább elviselek bármilyen munkahelyi egyenlőtlenséget, konfliktust, minhogy a szent szabadságos napjaimat megkurtítsam, szóval a dolog szíven talált. Másodszor pedig még mindig meglepődöm és felháborodok (pedig ennyi idősen már nem kellene), ha az önző mesterkedéssel és a kisszerű manipulációval találkozom.

Na de miért írom le mindezt? Hát hogy érzékeltessem, milyen tökéletes lelkiállapotban mentem ma a Csodadoktorhoz. Zakatolt bennem a bosszúság: igazságtalanság ért! Forrongtak a gondolataim. Hát most majd kérdezgetheti, hogy nyugodtabb vagyok-e! Egykettőre ki fog derülni. Idegbajom akkor tetőzött, miután Z-vel is beszéltem, aki hozta a szokásos józanságát. Elmondta, hogy soha nincs igaza annak, aki fölemeli a hangját, hogy mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen tisztességtelen, és hogy végülis ha jobban belegondolunk, nem lesz dráma akkor sem, ha két napot dolgoznom kell a tervezett szabiból (míg a kiasszony lógázza a lábát, na mindegy). Na, erre durrant csak igazán be az agyam – neki is fel kellett volna háborodnia ahelyett, hogy relativizál!

 Most nem faggatott a nyugalmi állapotomról, viszont volt légzőgyakorlat közben.

Hát... nem tudom. Igen, valamennyire lehiggadtam, de ez nem a közben eltelt pár órának köszönhető?  És mintha odafelé a villamosan is már el-elkalandoztak volna a gondolataim, vagy nem? Klasszikus: lehet, hogy akupunktúra nélkül is ugyanitt tartanék, csak azt nem lehet tudni. A tanulság pedig: egyáltalán nem olyan könnyű meghatározni, hogy milyen feszült valaki.

Egy hét múlva vissza kell mennem. Hm.

Csodadoktor

Ezt a meddőséget főállásban kellene csinálni, mert elképesztően sok idő megy el vele.

Miután a pszichológusom is (aki pszichiáter) (de azt mégsem írhatom, hogy a pszichiáterem) biztosított arról, hogy az akupunktúra megállja a helyét a modern orvostudományban, végre bejelentkeztem egy akupunktúrás dokihoz. Teljesen véletlenül pont egy olyan orvost hívtam föl, akinek fő területe a szorongások enyhítése. Az egekbe dicsérte magát, azt állította, hogy a brüsszeli stresszodlás piacán jelenleg ő a leghatékonyabb, és ennek ellenére sem tűnt ellenszenvesnek. Még azt is megígérte, hogy a tűket én vehetem ki az eredeti csomagolásukból, ellenőrizvén ezáltal, hogy tényleg sterilek. Erre azután mertem megkérni, hogy elmondtam: bizalmatlan és borúlátó vagyok. Szóval gondolom nem (nagyon) lepődött meg.

Hétfőn mentem el hozzá, és pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem: nagyképű, de viszonylag szimpi. A kezelés abból állt, hogy 12 tűt (amiket tényleg én bonthattam ki) beleszúrt a két kezembe, majd 25 percig ott hagyta őket lógni. Állítólag egyetlen kezelés elég ahhoz, hogy az ember jobban érezze magát, lenyugodjon – ez nekem nagyon hihetetlennek tűnik, de legalább nem kell egy vagyont elköltenem. A doki, miután egyedül hagyott a tűkkel a kezemben, öt percenként visszajött, hogy megkérdezze: Nyugodtabbnak vagy nyugtalanabbnak érzi magát, mióta Ön belépett az ajtómon?

Összességében, nem hiszem, hogy változtatott volna valamit is azon, hogy továbbra is baromira félek az esetleges újabb kudarctól, állandóan azon jár az agyam, hogy az Editben vagy a Lukácsban csináljuk-e, és mi lesz, ha egyesével soha nem fog működni. De vajon nyugodtabb lettem-e? Miután kétszer-háromszor föltette ezt a kérdést, megkértem, hogy definiálja a nyugodt szót, de nem tette. Azt mondta, rögtön tudnám mi az, ha lenyugodtam volna. De egyáltalán: nyugtalan vagyok-e? Ha szorongok és aggódom, azzal a „nyugtalan” kategóriába tartozom vagy sem?

Ezzel az egésszel most megint ott tartok, ahol az ananásszal: fogalmam sincs, hogy ér-e valamit, vagy teljesen hiábavaló-e. Lehet, hogy feleslegesen lógott a kezemből 12 tű fél órán keresztül, de az is lehet, hogy picit jobban érzem magam, mert asszem egy picit jobban érzem magam. Vagy csak bebeszélem magamnak. A biztonság és a tökéletes eredmény kedvéért vissza kell mennem hozzá egy újabb szeánszra, talán utána többet tudok. Talán nem. Fogalmam sincs, mit gondoljak az egészről.

Negyven

Lassan 37 éves leszek, ennek kapcsán pedig mostanában gyakran gondolok Arra a Bizonyos Korhatárra (lásd fent). Egyébként fura, mert emlékszem, hogy amikor 27 lettem, eszembe sem jutott az a borzasztó 30, amiről pedig mindenki annyit beszélt, és ahonnan (állítólag) a B. oldal számolódik.

Nekem mindegyik szülinap alapból kisebb fajta katasztrófa volt eddig, mert lélekben még mindig kis gimnazista vagyok, akinek el kell döntenie, hol akar továbbtanulni. Csak aztán valahogy besűrűsödtek az események, jött az egyik év a másik után, és hirtelen ott találtam magam, hogy tulajdonképpen már van szakmám, munkám, múltam. A 20 azért nem volt rossz, de a 30 kifejezetten jó volt, semmi kapuzárási pánik, semmi Bridget Jones-effektus. (Bárcsak lett volna kapuzárási pánikom, jegyzem meg halkan.)

Én a 35-nél kezdtem bepánikolni. Akkor már fél éve szerettünk volna kisbabát és hirtelen rájöttem, hogy bármi legyen is, fiatal anyukának nem fogok már számítani. Nem tudom, ha akkor rögtön teherbe esem, izgatna-e ez az egész korkérdés, lehet, hogy nem. Kisgyerekes barátnőim szerint nekik nincs idejük ezen parázni.

Hát nekem meg van. Ez a negyven... ez valami rémálomként lebeg a szemem előtt. Ez tényleg vízválasztó lesz. Egyrészt kb. innentől számítódik a női termékenység drámai mértékű mélybe zuhanása csökkenése, tehát addig kell családot alapítani. De ezen még túl tudnék asszem lépni (illetve a gyerektelen negyvenes lét egy teljesen más és félelmetesebb kérdéskör). Van itt viszont egy másik probléma, ami mostanában fogalmazódott meg bennem: míg az ember gimnazistaként tudja, hogy milyenek lesznek a húszas évei (egyetem, bulizás, szerelmek, útkeresés, utazások), és ugyanígy a harmincas évekről is vannak elképzelései (batátok, utazás, munka, esetleg újrakezdés, gyerekvállalás), nekem pl. fogalmam sincs, milyen lehet negyvenes nőnek lenni. Melyek a fő hajtóerők, irányok, mozgatórugók, vannak-e nagyszabású tervek? Nem unalmas-e? Megnézik-e az embert még az utcán? Van-e az embernek jogalapja arra, hogy kételkedjen önmagában? Hogyan lehet (lehet-e egyáltalán?) bármit is újrakezdeni?  Vannak-e álmok, vágyak, remények?

Remélem, hogy kompromisszum-mentesen is el lehet fogadni a negyvenet és nem csak a látszatot tartja fönt mindenki. Bár gondolom, ahány 40 év, annyi negyvenéves, annyi pozíció, annyi szerep. Még van pár évem. De addig választ szeretnék úgy-ahogy találni a fenti kérdésekre, mert szerintem ezt nem lehet megúszni, ezt a definíciót, hogy melyek ennek az életkornak a horizontjai és dimenziói.

(De ki hitte volna? Hogy egyszer tényleg bekövetkezik. Miért hiszi az ember fiatalon azt, hogy végtelen sok ideje van?)

Szomorkás poszhoz szomorkás dal

A korral való haladásról

Két gondolat jár a fejemben tegnap este óta: 1) Nem tudom, hogyan létezhettem e nélkül. 2) Micsoda mázli, hogy épp betegszabin vagyok, így van időm ezzel játszani foglalkozni. A csoda neve: instagram. Gondolom  nem kell bemutatnom, mert már mindenki ismeri. Ugyanis mióta megkérdeztem Bijoutól, hogyan készíti a szuper képeit, még azelőtt, hogy megjött volna a válasz, elkezdtem MINDENHONNAN hallani róla. Mint amikor tanul az ember egy új szót, és utána minden könyvben erre a szóra bukkan. Azt hihetné az ember, hogy idáig vakon jártam-keltem a világban. 

Pl. én soha nem voltam sorozatfüggő, nagyon kevés sorozatot néztem életemben, most a Dallas és a Szomszédok ugrik be elsőre. Így történt, hogy én abszolút kimaradtam ebből a Jóbarátok-őrületből, de annyira, hogy idén nyárig azt sem tudtam, mi az. Mióta a húgom felvilágosított (tök praktikus, ha van az embernek egy húga), rájöttem, hogy úton-útfélen mindenki (még a papám is!) idéz belőle, annyira kult. 

Na szóval így vagyok ezzel az instagramal is. De jobb később, mint soha, nem? Ne csodálkozzatok, ha ezentúl minden bejegyzéshez lesz egy fotó, ezt nem lehet megunni. Új perspektívák tárultak elém. Minden eddig készül képet át kell értékelnem.

A múltkor említett sárga táska

Se bútor, se pénz (avagy a világ szerkezete)

Mielőtt írnék egy újabb teljesen értelmetlen bejegyzést, elmesélem inkább, hogyan vesztettem el a hitem a (magyar?) igazságszolgáltatásban, miután nyáron már megkérdőjeleztem az adott szó igazának hitelességét is.

A bútoros (persze) nem jött el a találkozónkra, hogy visszaadja a pénzt, aminek azóta is csak a nyomát ütöm bottal. Ezután két (illetve három) dolgot csináltam, jobb híján.

Először is, a lakásban elosztottuk a dobozokat és fehér lepedőkkel letakartuk őket, mondván, hogy idén ebből már nem lesznek bútorok. (és tényleg nem is lettek) Másodszor pedig elmentem a rendőrségre, aminek annyi értelme volt, mint egy lyukas vödörnek (lásd lejjebb). Harmadszor pedig felhívtam a bútorost ajánló lakberendező céget, akiktől óvakodjon mindenki, mert olyan fennen hordják az orrukat, mintha minimum naponta tapsolnának el 646 ezer forintot.

A rendőrségre a húgom egy barátnőjének javaslatára, már írásos feljelentéssel mentem, amelyben pontról pontra elmeséltem az egészet, mikor kértem fel a gazembert a munka elvégzésére, mikor utaltam át a pénzt stb., stb. Tömör és lényegretörő, udvarias, de kellőképpen felháborodott, moralizálástól, túlzásoktól és mindenfajta kócos gondolatoktól mentes iromány született, amelyben a tárgyilagosság szelíd iróniával, enyhe humorral párosult. Naívan azt gondoltam (a naív szó e történetben végig engem is jelölhet), hogy e remekmű, esetleg az atyafiságos összeköttetés de főleg az, hogy egyértelműen lopás, azaz sikkasztás (kikupálódtam!) történt, visszaszolgáltatja az elbitorolt igazságomat, helyreállítja a az emberiségbe vetett hitemet.

Hát nem. A feljelentésemet elutasították. Kihallgatták az aljas csalót is (pontosabban: ki lett hallgatva), aki megígérte a rend őrének, hogy visszafizeti a pénzt. Meg lett ígérve, hogy vissza lesz fizetve. Olyan szépen használják ráadásul a nyelvünket, hogy ne lehessen tudni, ki a cselekvő alany. Persze nem lett visszafizetve, de úgy látszik, elég volt ez a légből kapott ígéret ahhoz, hogy lezárják a dossziét.

Düh, felháborodottság, megaláztatás, értetlenkedés. De hát hol élünk? Hogy hunyhat szemet a hatóság egy lopás felett? Az évszázad üzletének receptje : lopni, csalni, ígérgetni. Újabb, keményebb hangvételű írásnak ültem neki. Ezek szerint harcolni kell az ember igazáért, nem elég, hogy világos az ügy, mint a nap. A fellebbezésben már érveket sorakoztattam fel, hibákra és elsiettetet közetkeztetésekre mutattam rá – ennek pont most van egy hónapja. Azóta semmi hír. Vajon ezt is ilyen könnyedén félresöprik majd? Húgom szerint az apelláta az ügyészséghez kerül, ahol sajna nincs ismerőse, de elvileg értelmesebb emberek veszik kézbe a dossziét.

Vannak napok, hogy az egész eszembe sem jut, máskor viszont egészen felhúzom magam. Fel akarom jelenteni a rendőrséget is. Világgá akarom kürtölni az esetet. Nem akarom annyiban hagyni. Egyébként nem is fogom, ami a pénzt illeti, de az elv, amely mentén ilyen szépen leráztak, az ellen fel kellene lépni. A könnyedén kezelés ellen, a hülyének nézés ellen, az ellen, hogy ez az eljárás rendes menete. Nem fogok, csak így magamban háborgok szépen.

Polgári úton is elindítottam egy eljárást, ez 26 ezer forintba került, ezt ki fizeti majd vissza? Annyi egyéb igazságtalanság történik a világon. Miért nem szolgáltat a rendőrség igazságot legalább azokban az esetekben, ahol erre lehetőség van? Hogy úszhatja meg bűntetlenül egy tolvaj a lopást? Költői kérdés. (morcos szmájli)

Semmittevés

Most, hogy időm mint a tenger, úgy érzem magam, mint anno vizsgaidőszak után (pl. kb. egy órája keltem fel). Nem csinálok semmit (semmi hasznosat, úgy értem), ezért még lelkiismeret-furdalásom sincs és várom, hogy egyszer végre hasra tudjak már feküdni. Amúgy pedig elszalasztottam életem nagy és egyetlen lehetőségét, mert ötvözhettem volna a laparoszkópiát egy köldökpiercinggel, ha már ki kellett lyukasztani... mert én ezt önként tuti nem vállalnám be mégegyszer. Nem mintha köldökpiercingre vágynék, na de ha már itt volt az alkalom?

Emellett pedig kitaláltam a blogom címét akkorra, amikor már lesz kisbabám, és annyira jó, hogy kár lenne, ha nem tudnám használni.

És találtam egy szuper új blogot is, amelynek a szerzője kis jóindulattal akár a lányom is lehetne (úristen), főleg, hogy saját magamra emlékeztet egyetemista koromból. Témák: félelem a magánytól, görcsölés a jövőn, szövevényes emberi és családi kapcsolatok, utazások, bulizás - mindez tök intelligensen és viccesen megírva. Kedvcsináló részlet: más örülne, ha lenne egy lehetősége, én meg azon izgulok, hogy csak egy lehetőségem van.

Arra is rájöttem, olvasván a különböző blogokat, hogy még én is nyelvi puritánnak számítok, pedig én biza le merem írni azokat a szavakat is, hogy releváns, maximum meg internet. Ezzel idáig nagyon vagánynak gondoltam magam, mert némely kollégáim ezeket megfelelő, legfeljebb és világháló szavakra szokták kijavítani átírni.

La vie est belle

Nem szoktam semmit félárbocon csinálni: ha mondjuk éppen aggódom, akkor azt teljes erőbedobással. Tegnap este óta a hasamon lévő négy lik miatt izgultam magam halálra, de főleg a köldökön (ben??) lévő miatt aggódtam. A kórházban nem néztem meg (nem tanulmányoztam) őket, és mióta hazajöttünk, azt képzeltem be magamnak, hogy a János tévedésből minimum bevarrta a köldökömet, azért fáj ennyire, míg a többi három seb teljesen (a körülményekhez képest!) oké.

Szerencsére a háziorvos ilyenkor mindig rögtön fogad, és most is megnyugtatott, hogy megvan még az a köldök, nem fertőződött el semmelyik heg sem és túl fogom élni valszeg az egészet. (de még mindig nem bírtam ránézni a hegekre)

Azóta teljes lelki nyugalomban netezek az ágyban, telefonálok, Örkényt és Jeanette Wintersont olvasok felváltva, Z. készíti a reggeli-ebéd-vacsorát. Illetve ebédelni most elmentünk egy közeli bevásárlóközpontba, de innen is látszik, hogy nem vagyok még teljesen százas: rá sem néztem az őszi kollekcióra. Egy farmer vagy egy cipő felpróbálása nagyobb erőfeszítést okozna, mint amit nyernék az ügyön, úgyhogy nem, köszönöm.

1 polip, 1 ciszta, 1 endometriózis, 4 heg és sok szó a húgyhólyagról

A végén kezdem: sikeresen túléltem a laparoszkópiát, amely során az inkriminált polipon kívül egy cisztát (ami egy betokosodott sárgatest volt, ha jól értettem) és egy icipici (szerinte szóra sem érdemes) endometriózist is kivett a doki. Egyik sem okoz meddőséget és minden szervem épp és egészséges ("Az Ön hasa szép"), aminek mondanom sem kell, mennyire örülök. A dokit (János) csak a műtét másnapján láttam, ezért egy napig azon agyaltam, vajon mit találhatott odabent (egy csokor hóvirágot? OTP-kölcsönnel vásárolt fényképezőgépet...?).

Az altatás sem volt nagy szám, tényleg. Az aneszteziológus (egy lengyel nő) teljesen udvariatlanul a beszélgetés közben altatott el, amiből arra következtetek, hogy valójában egyáltalán nem érdekelte, hol helyezkedik el Nyíregyháza a Balatonhoz képest. Az intubáció meg tényleg csak torokfájást okoz és nem bénultak le a hangszálaim sem.

Viszont ezek a hegek! Hát, ezek baromira fájnak. Nem tudok oldalra fordulni, nevetni, köhögni, földről semmit fölvenni, nyújtózkodni, hason fekve olvasni. Én, naiv, még listát készítettem a betegszabi alatt itthon elvégzendő dolgokról! Látom már, hogy nem lesz ebből semmi.

És történt egy terminológiai konfúzió is a kórházban. Csütörtök óta kérdezem ugyanis a dokikat, ápolókat, még Z.-t is, hogy lesz-e katéter bennem a beavatkozás után. Katéter alatt én a húgycsőbe vezetett bigyót értem, ugye ezt így mondjuk magyarul? Mindenki egyöntetűen bólogatott, hogy persze, katéter, az kell. Már a gondolattól is teljesen rosszul voltam, de hát ugye én bármilyen áron terhes szeretnék lenni, szóval egy katéter nem szegi a kedvemet.

Műtét után (majdnem) az első mozdulatom az volt, hogy kitapogassam azt a híres katétert...de nem volt ott semmi. Hát ekkora boldogságot! A hangszálaim is megvannak és a katétert is megúsztam! (mondjuk a János azt válaszolta a műtőasztalon, amikor a biztonság kedvéért elmondtam neki (hátha!), hogy pisiltem ám előtte, hogy azt a húgyhólyagot azért le kell majd eresztenünk - ezt a mondatot azóta nem tudom hogyan értelmezni)

Szóval akkor derült ki számomra, hogy a katéter franciául a kanült jelenti, és amire én gondolok, az franciául szonda. Nna, szép kis fordító vagyok. Úgy megörültem a dolognak, hogy azon nyomban kértem egy ágytálat, mivel profi ágytálazónak hittem magam. De basszus... semmi. Pedig nagyon kellett. És abban a pillanatban beugrott Zs. barátnőm férjének az esete, aki egyszer csak valami (pszichoszomatikus?) dolog miatt órákig nem tudott pisilni, ezért kórházba vitték, és ott katéterrel fél liter vizeletet csapoltak le belőle. Zs. egyébként ezért szült kétszer epidurális érzéstelenítés nélkül.

Úgy megijedtem, hogy megkértem Z.-t, támogasson el a WC-re, hátha ott majd menni fog. Nagy jajongások közepette átmásztam az ágyrácson, majd az infúzióval és Z.-vel együtt eltámolyogtam a fürdőszobáig, ahol viszont elájultam és összeestem. A kórház egyébként egyesre vizsgázott nálunk, mert a rémült Z. hiába nyomta a gombot és kiabált segítségért, nem jött senki. Viszont utána óránként benéztek, hogy tudtam-e már pisilni? Komolyan a legrosszabb az egészben ez volt. (Nem tudom, volt-e köze ahhoz, hogy a húgyhólyagomról szedték le az endometriózist.)

Na, de minden jó, ha vége jó, katéter nélkül megúsztam az egész ügyet, igaz, hogy másfél napig Z.-vel jártam a WC-re, és még most is bekopog az ajtón, ha túl hosszú ideig vagyok bent.

Viszont újra meg kell kérdeznem K. barátnőmtől, aki minden előképzettség nélkül esett ikrekkel teherbe és szülte meg őket, hogy végülis mire gondolt, amikor azt mondta, hogy császármetszés után katétert kapott.

Programváltozás

Rábeszéltek egy laparoszkópiára. A dokim a nyakamba varrt egy laparoszkópiát! Azt mondta ma reggel, hogy ha már úgyis el leszek altatva, akkor miért csak a méhembe kukkantson be, ő inkább meggyőződne arról, hogy a többi szervvel is minden oké. Teljesen bepánikoltam, hogy már megint döntenem kell. Úgyhogy abban maradtunk, felhívom a lombikos orvosok valamelyikét és megkérdezem, szerintük is indokolt-e a lapar.

Nem az Edit kórházat hívtam fel, ahol Erik és Franciska úgysem mondott volna semmit, hanem egyenesen betelefonáltam a Lukácsba, ahol pedig nem lehet csak úgy egyszerűen telefonon zaklatni a dokikat, de valami csoda folytán sikerült elérnem a Tündért, méghozzá kétszer.

Először azt mondta, elég egy hiszteroszkópia is. Megnyugodva hívtam Z.-t, ugyanis a laparoszkópia sokkal kellemetlenebb, hosszabb, és főleg: intubációval jár. (Borzalom!) Z. kérdezte, elmondtam-e a Tündérnek, hogy a nőgyógyász a jobb petefészkemen évek óta észlelt folt miatt (is) javasolta a lapart. Hát, ezt elfelejtettem mondani. Úgyhogy ismét felvettem a telefont, és a titkárnők/gyakornokok hada ellenére megint sikerült beszélnem a Tündérrel, aki viszont így már kiérdemelte a világ legkedvesebb és legodafigyelőbb nőgyógyásza címet (egyébként komolyan). És azt mondta, hogy ebben az esetben bizony jobb lenne egy laparoszkópiát csináltatni.

Teljes lesz így a kép! Ezzel asszem minden elképzelhető beavatkozáson túl leszek. És nekem, aki szeretem a kerek számokat, szülinapokat, megemlékezéseket, jubileumokat  és kommemorációkat, még az az örömöm is meglesz, hogy a blogom fennállásának első évfordulóján műtenek. (és a New York-i terrortámadás után pontosan 11 évvel, de ennek mondjuk semi köze nincs semmihez) (és nem mintha ez bármit is változtatna azon, hogy baromira tartok az egésztől, intubációval, katéterrel egyetemben)