Agymosás

Kapott Boni szülinapjára egy könyvet, egy jónevű, rangos díjakkal elismert gyerekkönyvíró egyik alapregényét. Nagyon kíváncsi voltam, úgyhogy még Boni előtt lecsaptam rá, és elkezdtem olvasni. Rögtön beszippantott! A könyvben állatok és emberek élnek egymás mellett, úgy értem, hogy ténylegesen két különböző helyszínen: az erdőben és a városban. A főszereplő egy sündisznó, aki mindjárt az elején gyilkosságba keveredik, és ezért a történet tulajdonképpen maga a nyomozás, amelynek során az állatok egy csoportja elutazik a városba. 

Már az elején megfogott a könyv hangulata, a humora, a szemérmes szerelmi szál. Megörültem, hogy rábukkantam egy színvonalas gyerekkönyvszerzőre, amikor hirtelen iszonyú béna fordulatot vett a történet.

A meggyilkolt borz egy titkos szervezet tagja volt, amely az állatok jogaiért küzd, és emiatt két gonosz ember megölte. A szimpatikus, jól induló sztori, ami talán alkalom lehetett volna arra, hogy elgondolkodtassa a gyerekeket az állatkínzáról és (talán) a ketreces állattartásról, nem elégedett meg ezzel, és egyenesen a húsfogyasztás elleni himnusszá akart válni.

Volt benne egy olyan mondat, amelyen teljesen kiakadtam, kiemelés tőlem: (az emberek) „bármit ehetnének, amit csak szeretnének: bazsalikomos spagettit, krumplipürét, négysajtos pizzát, málnatortát, omlettet, diós sütit, kókusztejes lencselevest, lekváros palacsintát, almát, körtét, barackot, gombát, paradicsomsalátát, croissant-t, pestós tésztát, vanílipudingot, epret, dinnyét, rizst, borsót, sütőtökkrémlevest, mogyorós csokit...és mindez nem elég nekik! Nem érik be ezekkel, ezért állatokat ölnek, hogy megegyék őket!”

Nagyon kíváncsi vagyok, mit fog ehhez a vádló diskurzushoz szólni a húsimádó Bonim. Szerintem az író ezzel a sarkos kijelentésével elveszítette a jó ügy érdekében a témán esetleg elgondolkodni hajlandó olvasók egy részét. Ilyen jó ügy például a bikaviadalok vagy a libatömés betiltása. Ehelyett a könyv veszélyesen összemossa az állatkínzást és a húsevést, és két-három dologról mélyen hallgat, melyek:

1) Az ember mindenevő.

2) Bizonyos állatok szintén mindenevők, azaz nem az ember gyilkol egyedül a természetben (noha ebben a cuki kis könyvben minden állatka nyilvánvalóan növényevő).

3) Nem tartozik szorosan a témához, de logikailag idekívánkozik: nem láttam még olyan elvetemült állatvédőt, aki ugyanúgy kiállna a szúnyog (kullancs, légy, tetű, csótány, patkány stb.) mellett mint a malacok mellett. Diszkrimináció!

A könyvet egyébként sok nyelven kiadták, még magyarul is. És nemrég jelent meg a második része, ami állítólag egy másik fontos társadalmi kérdést érint, a szektákat és befolyásukat.

Fordítva

Nemrég olvastam azt a hírt, hogy a fenti műalkotás hetvenöt éven át fejjel lefelé – azaz rossz irányban – lógott egy múzuemban. Valójában a sűrű vonalaknak kell fent lenniük, de erre csak most jöttek rá (régi fénykép és más, hasonló festmény alapján).

Rögtön átküldtem a cikket a művtöri végzettségű barátnőmnek. Egyrészt mert vicces, hogy évekig tátotta a száját az embereiség egy fordított műtárgy elött, anélkül, hogy észrevette volna bárki is a hibát. Másrészt viszont hibáról talán szó sincs, hiszen akárhogy forgatjuk is a képet, kábé mindig ugyanazt kapjuk, tehát... tehát megint eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy mi tesz műalkotássá valamit.

Ugyanakkor mégiscsak egy pici kritikával akartam illeti a kortárs képzőművészetet, valamint utalni is szerettem volna a barátnőm hétvégi barokk tárlatvezetésére (épp előző nap írt róla), ezért ironikusan föltettem neki ezt a költőinek szánt kérdést, hogy:

– Mázli, hogy egy barokk festménnyel nem lehet ugyanezt megcsinálni, ugye?!

A viccesnek szánt kérdéssel némi nevetős szmájlikat és egy kis egyetértést szerettem volna inkasszálni, egy cinkos összekapcsintást, hogy ugye „ezek a régiek még tudtak fösteni”. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a barátnőm szinte azonnal válaszolt; nevetős szmájlik helyett elküldte ezt a barokk képet (talán az egyetlent?), amit valójában lehet két irányból szemlélni.

Elképeszt, hogy milyen művelt és frappáns humorú barátnőim vannak! Hülyét akartam csinálni a nonfiguratítv művészetből – és magamból csináltam hülyét.

Egy új ötlet

 

Egy forradalmian új tevékenységet fedeztem fel magamnak, a futva városnézést. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Hétvégén nem voltam itthon, a zürichi barátnőmmel találkoztunk félúton, egy elzászi kisvárosban, amely vonattal mindkettőnknek kb. másfél óra. A covid óta nem találkoztunk, sőt, a barátnőm 2020. márciusa óta nem is volt külföldön! Beszélgetést, városnézést, vásárlást és éttermeket terveztünk be a másfél napunkba, és mivel tudtam, hogy K. szeret soprtolni, felvetettem, hogy esetleg futhatnánk együtt.

Nem nagyon szoktam másokkal futni amúgy, főleg nem városban, autók, emberek és piros lámpák között, de basszus, ez annyira, de annyira jól esett! Korán (és keveset) ebédeltünk, megvártuk, hogy elálljon az eső, majd a télikabátunkat rövid pólóra cseréltük, és körbefutottuk a belvárost egy óra alatt. Sokkal több mindent lát így az ember: olyan helyekre is elfutottunk, ahová épeszű turista nem merészkedik, viszont így annál érdekesebb volt. Tök jól kettévágta a napot; utána ki-ki lezuhanyozott, hajat mosott (sajnos csak akkor jöttem rá, hogy nem vittem fésűt...), majd este felvettük a beszélgetés fonalát ott, ahol délután abbahagytuk.

Másnap reggel lelkiismeretfurdalás nélkül ettük magunkat degeszre az elképesztően dús reggeliválasztékból – kb. másfél órán keresztül reggeliztünk, igaz rengeteg megbeszélnivalónk is maradt még.

Ok, nem ideális szmogban futni, embereket és kutyákat kerülgetni, átkelőhelyeken várakozni, de mégis úgy gondolom, hogy nem ez az utolsó, hogy a városnézést és a sportot összekötöm. Nem is kellett sok mindent cipelnem: eleve a futócipőmbe mentem, így csak a pólót, nadrágot és a sportmelltartót raktam be pluszban. Praktikus!

(Mindt kiderült, a barátnőmék rendszeresen így utaztak, mielőtt gyerekeik lettek volna.)

Figyelmetlenség

Ma reggel egy A4-es papírra kiírt üzenet fogadott minket a suli előtt, amin az állt, hogy Boni tanítója ma nem dolgozik, és hogy nincs helyettes tanár sem. Közben az osztálytársai már kiabáltak felénk, hogy Boni! Boni! El leszünk osztva! – ami azt jelenti, hogy a 24 gyereket arányosan beosztják a környező osztályokba, és egész nap feladatlapokon dolgoznak, önállóan. Ilyenkor a jelenlét nem kötelező, a tanároknak is jobb, ha kevesebb gyereket kell elosztaniuk, szóval rövid tanácstalanságot követően végül is hazajöttünk Bonival.

Útközben elbizonytalanodtam: mi is volt pontosan kiírva a papírra? Nem lesz helyettes tanár vagy pont, hogy lesz?! Boni sem volt benne biztos. Az tuti, hogy a gyerekek azt kiabálták, el lesznek osztva, na de mi volt kiírva? Belémnyilalt: lehet, hogy van helyettesítés, én meg vidáman elhozom a gyereket haza?

Amikor megérkeztünk, megkértem a férjement, hogy menjen vissza a sulihoz és nézze meg a papirost. Lefotózta és elküldte: jól olvastam elsőre, nem lesz helyettesítés, na de ami fura: a fejemet tettem volna rá, hogy narancssárgával volt kiírva az üzenet, holott valójában – zölddel írták.

Annyira utálom, amikor ilyen figyelmetlen vagyok. Emlékszem, amikor elkezdtem dolgozni (egy kiadónál voltam gyakornok) rendszeresen küldtem el e-maileket úgy, hogy utólag vettem észre bennük hibákat. A mentorom akkor azt mondta, hogy ennek nem szabadna előfordulnia – és igaza is volt! Sajnos hajlamos vagyok a kapkodásra, a sietésre, a figyelmetlenségre.

Múltkor arról beszélgettünk egy kolléganőmmel, hogy milyen készségeket kellene elsajátítaniuk a gyerekeknek az iskolában – hát például ezt, szerintem. Azt persze nem tudom, hogyan. Talán a helyesírással, mert gyakran egy második (harmadik) újraolvasáskor ki lehetne javítani azokat a hibákat (egyeztetés, többes szám), amelyeknek nem kellene ott lenniük, mert elvileg a gyerek tudja a szabályt, a gyakorlatban viszont máshol jár az esze.

Digitális nemzedék (terminológiai kitekintés)

 

– Mama, mmmmm.. ez a husi nagyon finom. Azt hiszem, ezt be fogom rakni a kedvenceim közé!

***

– Na most mindjárt nyerni fogok... UNO! Vigyázz! Feltöltöttem magam!

*** 

– Ezt a dalt el tudom énekelni! Mutassam? Figyelj, csinálok neked egy demót!

*** 

– Mama, feliratkozol a puszijaimra? Lehet két- öt- vagy tízpercenként kérni!

*** 

– Pakoljam össze a szobámat? Jó! Máris! Auto vagy manuális takarítást kérsz?

*** 

– Azt hiszem, most mama-üzemmódban vagyok!

*** 

– Ezt elfelejtettem... Lehet, hogy probléma van az alaplapommal!

Egy másik újsághír

A másik borzalom, amiről mostanában hallani, az annak a depressziós anyukának az esete, aki pár éve végezni akart saját magával és a két kislányával. Hét- és kilencévesek voltak a lányok. A nő ápolónőként dolgozott, és lefekvés előtt beadott a kislányainak és saját magának egy-egy inzulininjekciót. Az egyik cikkben, amit olvastam az esetről, állt az a mondat, amit nem tudok kiverni a fejemből: a nagyobbik gyerek éjszaka felkelt, mert rosszul érezte magát, és odafordult a (haldokló) anyához: Jaj, mama, olyan furán érzem magam, nem tudok lábra állni.

Szegény, szegény, szegény kislány, aki segítséget kért az anyukájától, hiszen kihez is fordulna segítségért egy gyerek. Csak éppen pont az anya okozta a szenvedését.

Végül az anya és a nagyobbik kislány túlélte, a kisebbik gyerek belehalt. Ez három éve történt, most folyik az anya pere. Az ilyen bűntények azok, amelyek annyira szembe mennek a józan ésszel és a legelemibb ösztönökkel, hogy az ember nem tér magához és mindenáron magyarázatot keres. Latolgatjuk, hogy a depresszió elégséges ok-e, hogy valaki ennyire önző legyen. Egyáltalán: önzőség ez vagy elkederedettség? Pillanatnyi elmezavar? De hát napokig készült rá. Azon töprengünk, hogy milyen mértékűnek kell lennie a betegségnek ahhoz, hogy az ember a saját gyerekeit meg akarja ölni. Vajon látszott-e valami kívülről, előtte, meg lehetett volna előzni? Állítólag teljesen normális elvált anyuka volt, túlhajszolt, igaz, de figyelmes, még az iskolába is betelefonált aznap, hogy a lányok másnap nem fognak suliba menni, sőt, fodrászhoz is elvitte őket, sütit vett nekik!.

A bíróságon meghallgatták a családot is. Nekem nem szimpatikus, ahogy megint és mindig a szülőket veszik elő, ha bármi van – mintha egy felnőtt negyvenéves nő nem lehetne saját önszántából romlott, vagy szörnyeteg, vagy elesett, vagy szerencsétlen! Vagy mindez együtt!

Kosztolányi konklúziója jut eszembe az Édes Annából, aki a bírósági elnök gondolatait idézi a tárgyaláson: „egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl”.

Két bulvárhír

Várom, hogy Boni felébredjen és elmenjünk a piacra, addig elmesélem, hogy melyik két aktuális híren gondolkodtam tegnap. Az első: szombat reggel összedőlt két emeletes ház egy franciaországi nagyvárosban. Sajnos (de szerencsére csak) egyetlen halálos áldozata volt az eseménynek. Lehetett volna tízszer, talán százszor is ennyi, ha két csodaszerű esemény, és egy meglepően gyors hatósági intézkedés nem akadályozta volna meg a még nagyobb tragédiát.

Az első hihetetlen véletlen az volt, hogy péntek este éjjel háromkor ment haza az egyik lakó. Ehhez mindjárt az kellett, hogy péntek itt nemzeti ünnep és munkaszüneti nap legyen. Amikor az illető megérkezett a házba, a lépcsőházban észrevette, hogy a fal el van deformálódva. És ahelyett, hogy szépen elment volna lefeküdni, hogy majd másnap jobban megnézi, azonnal felhívta a rendőrséget – micsoda fegyelmezettség és kötelességtudat!

A rendőrség, szerintem elég meglepő módon, komolyan vette a bejelentést. Itt, amikor mindenféle közbelépésre napokat, heteket kell várni! Még aznap éjjel kiürítették a két házat (ha jól értettem az infókat). Ez is olyan hihetetlen és filmbeillő: hajnali négykor csöngettek a rendőrök a lakásokban, hogy nyomás, indulni kell?! Állítólag semmi sem utalt arra, hogy a házak össze fognak dőlni. És az emberek szót fogadtak, és mentek. Gondolom vitték a kis motyóikat, kaptak talán pár percet, hogy összeszedjék a cuccaikat, felébresszék a gyerekeket, majd alighogy kitették a lábulat az otthonukból, már dőlt is össze a ház, mint a kártyavár.

Ez már másnap reggel, még a boltok nyitása előtt történt. Iszonyú szerencse: az az utca szombat délutánonként feketéllik a vásárló-promenádozó tömegtől, lehetett volna sokkal, de sokkal nagyobb a baj.

Egy orvost kerestek sokáig, akiről azt gondolták, hogy a törmelékek alatt ragadt. Tegnap délután még remélték, hogy él; erről az orvosról, aki talán egész életében életeket mentett, azt nyilatkoztaák, hogy minden erőkkel próbálják felkutatni és megmenteni – érdekes fordulata az életnek, az életmentőből mentett lett. Sajnos ma reggel úgy tűnik, hogy őt találták meg: már halott volt.

Közben hallom, hogy Boni felébredt, a másik hírt majd később mesélem el!

Relativitáselmélet

Vannak olyan reggelek, amikor Boni is és én is bal lábbal kelünk. Ilyenkor az általában cuki és együttműködő gyerekem undokká és konokká válik: olyan reggelit kér, amit nem tudok adni, nem megy el pisilni (ezzel az őrületbe kerget), a kinőtt és lyukas kék fölsőjét szeretné felvenni, fogmosás közben olvas, és végig szemtelen. Az sem segít, hogy Z. már tök korán elkezd sürgeti minket, hogy el fogunk késni, ezzel halálra sztesszeli a gyereket, engem pedig jól felidegesít: még SOHA nem késtünk el.

De olyan is van, hogy egyszerűen csak rosszkedvűek vagyunk. Boni az iskola miatt aggódik, én már a munkára gondolok meg az életre, amelyből már egyre kevesebb van hátra, és az is már csak a maradék.

Előfordul, hogy az odefelé vezető tízperces úton kijön belőlem a teljesítményorientált és kompetitív anyuka, és ki akarom kérdezni Bonit az aznapi tananyagból. Neki pedig megköt a fejében a gipsz, és nem válaszol. Ma például a völgy fogalommeghatározásán vesztünk össze, azaz hogy egyetlen heggyel lehet-e definiálni a völgyet, vagy pedig minimum kettő kell hozzá (ld. mélyedés). Szerintem érdekes felvetés, Boni szerint viszont hagyjam már békén. Holott pont hogy ő szokott (még mindig!) az őrületbe kergetni a kérdéseivel, legutóbb például azzal, hogy miért Gellért-hegy a Gellért-hegy neve, amikor a Szabadság-szobor sokkal jobban látszik.

És amikor némán és duzzogva befordulunk az ovi és az iskola közötti utcára, olyankor mindig meglátjuk azt az apukát, aki óvatosan és vigyázva éppen kiemeli a fogyatékos kisfiát az autóból és berakja egy kerekesszékbe.

És olyankor mindig eszembe jut az az útszéli de örök igazság, hogy valójában egy percre sem szabadna rosszkedvűnek, kötekedőnek vagy kedvetlennek lennem.

Különbségek

Néha annyira elcsodálkozom, mások hogyan nevelik a gyerekeiket: azaz hogy mennyire eltérő szokások és megoldások léteznek hasonló élethelyzetekben. Nemrég például megkérdeztem a kolléganőmet, hogy mit vettek a (Bonival egyidős) fiuk szülinapjára, és teljesen megdöbbentem a válaszon. Olyasmi tárgyakat sorolt föl, amelyeket Boni szinte hetente, mindenféle ünnep és megemlékezés nélkül kap tőlünk (könyvek, plüss, sporteszköz stb.). Boni tuti csalódott lett volna. Ő szülinapjára például nem kevesebbet, mint telefont kért (nem kapott). Sajnos a kilenc év alatt szokásunkká vált, hogy szinte bármit megveszünk neki, amit csak szeretne (tárgyak, programok, belépők, kaja stb., az ésszerűség határain belül), és így ünnepnapokon még nagyobbat mer kérni, és gondolom nem is örülne kevesebbnek. Nem is tudom, hasonló fizuval és életszínvonallal a kolléganőméknek hogyan sikerült ilyen normális mederben tartaniuk az ajándékozást. És amikor ezt a történetet elmeséltem a svájci barátnőmnek, ő egy hasonló sztorival válaszolt: ismer egy háromgyerekes svájci családot, ahol a három kislány karácsonyra... egyetlen társasjátékot kapott! (És örültek!)

A másik eset, ami nemrég történt: mostanában keddenként gyakran sztrájkolnak az iskolában és az oviban a menzai dolgozók. Ilyenkor nincs ebéd, a gyerekeket haza kell vinni, ki-ki oldja meg, ahogy tudja, hogy 11:45-re a suli elé menjen a gyerekéért, majd 13:30-ra vigye vissza. Boni egyik osztálytársának szülei ezt úgy oldják meg, hogy az ilyen délelőttökön a kisfiú nem megy suliba, hanem otthon marad és vigyáz az öccsére.

Itt többrendbeli megdöbbenésnek kell, hogy hangot adjak. Legelőször is azon csodálkozom, hogy egy kilencéves kisfiút egyedül mer hagyni valaki egy egész délelőtt a lakásban. Ok, az a gyerek sokkal megfontoltabb és komolyabb Boninál – na de közben az ötéves öccsére is vigyáznia kell, aki viszont egy ördögfióka, távolról sem olyan megfontolt és komoly mint a bátyja. Harmadik meglepetés, hogy ez úgy tűnik rendszerszintű, nem pedig ad hoc megoldás ennél a családnál, mert már többször is eljátszották. Valószínűleg azért hagyják őket otthon együtt, mert a kisfiút nem adnák ki az oviból a nagytesónak, hogy ebédre hazavigye (meg az út is baromi forgalmas arrafelé). Így közösen megoldják az étkezést otthon, majd az apjuk (aki tanár) délután hazaugrik és elviszi őket suliba-oviba. Ez a lazaság és a szerencsébe (és a gyerekbe) vetett hit is teljesen elképeszt.

Egy empatikus, pozitív, gyermekközpontú hozzáállás

Én: Nem is az orrturkálás ténye a leggusztustalanabb, hanem ami.. brrr.. utána következik... brrrr!!!

Sógornőm: Ja, hát igen. Az összes gyerek, akit csak ismerek, kezdve rögtön a sajátaimmal, mindegyik megette. Azt kell, hogy gondoljam, hogy – finom lehet!