Hogyan kell (lehet) játszani egy kalózhajóval?

Tudjátok, azzal a Playmobil típusúval, ami nem csak, hogy drága volt, de amit legalább két óráig szereltünk össze (elemlámpával, csavarhúzóval, az útmutató tüzetes és idegölő tanulmányozásával).

Hát mi itt azzal úgy játszunk, hogy letettük szépen egy sarokba, és elővettük a dobozát...

Ennek a gyereknek nem kell játék!!

Valóra váltani gyerekkori álmainkat

Mindig is plafonig érő, jó illatú karácsonyfára vágytam (kicsi műfenyőnk volt egész gyerekkoromban, grrrrrr). Idén én vettem meg a fát, gondoltam, belecsapok a lecsóba és megveszem a legnagyobbat, legszebbet, hagy örüljek örüljön Boni...

Így jár az, aki tovább nyújtózkodik mint ameddig a belmagassága ér!

Minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket kívánok!🎄

Karácsony előtt

(Molnár Ferenc, részlet)

[…] A hivatalban bementem a főnökömhöz, és megkérdeztem tőle, hogy mit akar karácsonyra, nehogy olyat vegyek neki, amije már van. Azt mondta, hogy megkérdezi a feleségét. Én ezt már ismerem. Tavaly is ezt mondta, de nem a feleségét kérdezte meg, hanem Galgócer bácsit, mert ő tartozik neki, és kénytelen karácsonykor kedveskedni neki. Emlékszel, tavaly minden baj volt: Galgócer bácsi tizenkét személyes ezüst evőeszközt kért tőle, s akkor ő nekünk azt mondta, hogy a feleségének ez kell, és nekem meg kellett venni a tizenkét személyes ezüst evőeszközt. Hát az idén már jó előre elmentem Galgócer bácsihoz, és megkértem, hogy a rossz pénzviszonyokra való tekintettel ne kérjen a főnökömtől valami drágát, mert azt úgyis nekem kell megvennem. Ezért a szerénységért én neki újévre egy skatulya finom szivart ígértem. Megegyeztünk Galgócerrel, hogy az idén nagyon szerény lesz, és magának egy üveg kávélikőrt, nejének pedig egy üveg otkolont fog a főnökömtől kérni.  A főnököm tegnap bejött a szobámba, és nagy képpel kávélikőrt és otkolont kért. Én megígértem, és rögtön telefonáltam doktor bácsinak, aki Galgócernek is háziorvosa, hogy ajándékozza nekünk kétszer a likőrt meg az otkolont  – mert egyszer, mint felírtad, megkaptuk tőle a szappannal, a szájvízzel és a szalmiákkal együtt, ami továbbmegy a franciánéhoz, onnan Herminhez, onnan vissza hozzánk, tőlünk Steinerékhez, s onnan vissza doktor bácsihoz – mondom, ajándékozza nekünk még egyszer ezt a két üveget, mert újévre úgyis visszakapja a Galgócertől. Doktor bácsi belement, és Galgócernek azt üzente, hogy újévre likőrt, otkolont és szivart akar. Így aztán minden rendben van, mindenki kapott, mindenki adott, és doktor bácsi végleg visszakapja mindazt, amit a gyógyszerész neki karácsonyra küldeni fog. Mert összes ismerőseink közül ő az egyetlen, aki tényleg a magáéból ad. Viszont ezzel szemben ő az egyetlen, akihez valamennyien elmegyünk vásárolni, és aki mindnyájunkon nyer. Úgy, hogy ő sem fizet rá. Érted, mamus? […]

Egy rendszerszintű és visszatérő probléma további elemzése (azaz a sztori folytatása)

Lett vonatjegyünk.

Mikor már a legmagasabb fokára hágott az idegbajom (azaz a szokásos forgatókönyv második szakaszában, közvetlenül a hetekig tartó halogatás után, egyszercsak) elzavartam elküldtem Z-t a pályaudvarra, hogy teremtsen elő három retúrjegyet Párizsba (számozott ülésekkel), és lehetőleg nélkülük ne is jöjön haza. Kelletlenül elment. A pályaudvarból kétségbeesetten hívott, hogy nagy a sor. Kíméletlenül leráztam.

(Hatásszünet. Egy órág állt sorban.)

Hazajön halál lelkesen, vonatjegyeket és papírokat lobogtatva. Nagy hanggal, vidáman magyarázza, hogy képzeljem el, tök kedvesek voltak az ügyintézők, mindenki összedugta a fejét, és sikerült egy olyan konstrukciót kikalkulálni, amivel nemcsak ülőjegyünk, de Boninak egy éves előfizetése, meg biztosítás, meg egyéb kutyafülék járnak, mindezt kedvezményes áron, a kívánt időpontban. És magyaráz, magyaráz, lelkesen rajzolja egy boríték hátára az üléseket, és hogy majd kivel kell elcserélnünk a helyet, mert sajna egymás mellé már nem volt, de – magyaráz tovább – bárkinek érdekében áll majd, hogy átüljön a mi helyünkre (ezt további rajzokkal illusztrálja).

Én meg közben arra gondolok, hogy ennek pontosan így kellett történnie, hiszen mindig ugyanez a mintázat: én kitalálok valamit, amire ő nem mond se nemet, se igent, viszont a halogatással majdnem meghiúsítja. Döntésképtelenségét lazaságba csomagolván eladja úgy az egészet, hogy már megint én akarok valamit (hiszen folyton ugrálok). És miután az utolsó pillanatban, több napos duzzogás és veszekedés után már nincs jegy, nincs szabi, nincs szálloda, van viszont általa kreált probléma – nos, akkor ő ezt a problémát általában zseniálisan megoldja.

És nem érti, miért rinyálok, hiszen utazunk, nem?

És aztán a helyszínen ő a legboldogabb, szinte ő érzi magát a legjobban. De nem csak az utazással, pont ez volt az online nagybevásárlással is (eleinte húzta a száját, most ő kérdezgeti, hogy mikor hozatok már megint a boltból), sőt a gyerekvállalással is (évekig tartó halogatás után most olyanokat mond Boninak, hogy hogy tudtam nélküled élni?).

Most már csak azt nem értem, hogy én – feltérképezvén a szenáriót és felismerve s mögöttes okokat, felnőtt, saját keresettel rendelkező, diplomás választópolgár létemre – hogyan mehetek bele ebbe a játszmába minden egyes alkalommal?!

Hogyan lettek vajnatímeás problémáim?

Ha családi konfliktus, akkor az tuti utazással kapcsolatos. Sőt: ha utazni szeretnék, az teljes bizonyossággal családi konfliktusba torkollik, aminek előzménye, lefolyása és kimenetele előre borítékolható. Ha óvodai szünet van a láthatáron (már pedig van! jó sok!), már előre görcsbe rándul a gyomrom: hogyan fogom lenyomni Z. torkán, hogy megint el szeretnék utazni. Márpedig annyi a rokon, olyan különböző helyeken, hogy ha mindenkit be akarunk ütemezni, akkor utazni kell. Ráadásul miért maradnánk itt, ebben a városban, ahová nem köt minket semmi, amikor szabadságon vagyunk?

De a probléma nem is az, hogy Z. ne szeretne menni. A gond az, hogy a férjem önmagát a rugalmasság és a spontaneitás királyának képzeli. És tényleg, munkájából kifolyólag oda és akkor megy, amikor csak szeretne, annyi és olyan hosszú szabit vesz ki, amennyit (és amilyet) csak akar. De hát itt vagyunk neki mi! Én, akinek egyeztetnem kell a kollégáimmal, munkákat befejezni, határidőket tartani, és Boni, akinek megadott időkben vannak csak szünetei (és hülyék lennénk máskor menni, így is olyan nehéz lefedni a szüneteket).

A jelenlegi konfliktus, ami miatt úgy felpaprikázódtam tegnap, hogy azóta is mérges vagyok: szeptember óta (!!) rágom Z. fülét, hogy a téli szünetben menjünk el pár napra Párizsba, mivel Boninak beígértük a csillogó Eiffel-torony látványát.  Z. egészen a tegnapi napig húzta-halasztotta a foglalást – vonattal szeretnék menni, sokkal kényelmesebb, praktikusabb (sajna jóval drágább is), és Bonikám még nem ült gyorsvonaton. Olyan indokokkal szerelt le, hogy „ki tudja mit fogunk csinálni” abban a másfél hétben, „esetleg elutazunk messzire”, és „ne blokkoljuk le azokat az időpontokat” meg hogy „nem szeretek előre tervezni”. Magyarán: elodázás, mézesmadzag, amit én megint elhittem, benyaltam!

Tegnap elegem lett (pedig megint kezdett belengetni mindenféle terveket, amelyek soha nem válnak persze valóra), úgyhogy elkezdtem vonatjegyeket nézegetni. Rögtön felment a vérnyomásom, látván, hogy az árak a csillagos egekben, de ráadásul valami újfajta foglalási módi miatt – legutóbb januárban utaztam Párizsba vonattal, akkor még nem szembesültem ezzel – állójegyeket árulnak (aranyáron) a TGV-re. Megáll az ész.

És most az a helyzet áll fönt, hogy én vagyok a nyavalygós nőszemély, akinek soha semmi sem jó, aki azon mérgelődik, hogy nem tud Párizsba utazni – hallom vissza a férjemtől. Gondoljak a sok éhező afrikai gyerekre, akik nemcsak Párizst, de tiszta ivóvizet sem látank életükben! Komolyan megáll az eszem. Ezt az utat olcsón kihozhattuk volna (ülőhellyel) úgy, hogy már októberben megvesszük a jegyeket. Amire nem volt hajlandó, mert ki tudja milyen vissza nem térő lehetőségek, egzotikus tengerentúri utak és váratlan vendégek jönnek közbe. Igen, panaszkodom, mert megint miatta, a halogatás, halogatás és a halogatás miatt maradunk le valamiről. Ráadásul ez a halogatás olyan jól meg van ideologizálva, és olyan jól érvel, hogy mindig kiderül a végére, hogy én vagyok az elkényeztetett asszonyság, akinek utazgatni támadt kedve.

Folyton utazunk, minden évszakban elutazunk valahová, most mit sírsz! – a következő kártya, amit szeret kijátszani, de ami megint egy totálisan hamis érvelés. Ugyanis valóban sokat utazunk, ez tény, de CSAKIS AZÉRT mert én mindig nagy nehezen keresztülviszam az akaratomat, lefoglalom időben, szabit veszek ki, fölkészülök, hetekig tartó rábeszélést, puhítást, meggyőzést alkalmazok, azt is bevállalva, hogy akaratos és hisztis tyúknak vagyok elkönyvelve. Aztán Z. a legboldogabb, amikor két hetet töltünk a fia lakóhelyén, bérelt házban (amit az én nyomásomra vettünk ki áprilisban).

És végezetül: nekem az utazáshoz a tervezés, a várakozás, az előkészületek is hozzátartoznak. Szeretem tudni, hogy X hét múlva utazunk! De ha belegondolok a 2019-es szabitervekre, összerándul a gyomrom...

Kányádi Sándor: Gyermekkor

Hóharmaton mezítláb jártam,

ólmos esőben bőrig áztam;

éjjel az erdőn, félelmemben,

hol sírtam, hol meg énekeltem.

S mindez úgy tűnik – most, hogy emlék –,

mintha egy tisztás szélén mennék

fütyörészve, hol alkonyatkor

őzek ittak ezüst patakból.

Olvasástanulás

Az ember (a blogíró) egészen elfelejti, hogy milyen összetett és többlépcsős folyamat az olvasástanulás. Annyira alapvető és automatikus dolog olvasni (tudni), annyi betű és mondat veszi körül az embert gyerekkora óta, hogy rácsodálkozik: miért ilyen nehéz ez egy gyereknek?

Mármint nem nehéz, a szó módszertani értelmében, mert nem kérünk rajta számon semmit, nem tanítjuk (legalábbis mi nem. De hogy az oviban mit csinálnak, az rejtély). Tény, hogy Bonit egy-másfél éve elkezdték érdekelni a betűk, és onnantól kezdve mindig azt hittem, hogy na, még pár hét, és ez a gyerek magától megtanul olvasni. Nem kifejezetten a könyvek érdeklik, hanem minden, ami az írással és a betűkkel kapcsolatos: tollat kézbe venni, papíron nyomot hagyni, jelek rendezett halmazából szavakat képezni, szavakat fölismerni, kibetűzni és lediktáltatni. Hamar megtanulta a nagy nyomtatott betűket (olvasni, írni), majd pár hete megtanulta a kis nyomtatott betűket is (kiolvasni; de azokat is le akarja írni – pedig azok nem is arra valók). Kb. 15–20 szót látásból fölismer. Tavaly megtanult az oviban szótagolni, ügyesen tapsolja el a megfelelő szótagszámot. Noha ez nem is olyan egyszerű franciául, nekem sok szónál vannak kétségeim (pl. Sébastien – három vagy négy szótag?).

De a lényeget, azaz hogy a szavak különböző hangokból állnak, és hogy írásban ezeket a hangokat jelöljük, szerintem még nem érti. Nagyon hezitál, amikor azt kérdezem, hogyan kellene a papírra írt PAPA szóból PAPI-t képezni, mit kellene elvenni és hozzárakni. Sőt, azt is észrevettem, hogy gyakran azt sem tudja, melyik szó milyen betűvel kezdődik! Pl. azt mondta a Mireille-re hogy az Í-vel.

Elképzelhető, hogy a betűk ismerete egy picit hátrányt jelent ilyen szempontból. Pl. amikor azt kérdeztem, hogy mivel kezdődik a Judit név, nem tudta megmondani (vagy kiejteni) a J hangot, viszont azonnal tudni akarta, hogy akkor azt most hogyan kell írni. Márpedig a franciában a J-re nincs külön betű (noha magát a hangot ejtik, lásd a fent említett női nevet). És ha nincs betű rá, akkor ott a tudománya megakad, nem tud a hanggal mit kezdeni.

Olyan fura, hogy több mint egy éve ismeri a betűket, viszont magát az összeolvasást, mint gyakorlatot még egyáltalán nem tudja értelmezni. Azt értem, hogy a hallott szöveg leírása (nyelvtani háttérismeretek hiányában) nagyon nehéz lehet egy kisgyereknek, de az ember azt gondolná, hogy a szavak dekódolása a betűk ismerete után már csak egy lépés – hát nem.

Terápiás időutazás

Mivel Boni gyakran kérdezi, hogy mit csináltam, amikor kicsi voltam, és mivel én is szívesen mesélem az ámuldozó gyereknek, hogy gyerekkoromban betonból voltak a csúszdák és nem lehetett kapni banánt, egy barátnőm ötlete alapján (nekem miért nem jutnak eszembe ilyen ötletek?!) karácsonyra készítek Boninak egy könyvet a gyerekkoromról. Kis történeteket állítok össze benne, fényképekkel, illusztrációkkal.

Úgyhogy napok óta a múltban élek. Mozgósítottam a családot fotókért, töröm a fejem, hogy mi lehet érdekes egy ötéves gyereknek. Azt gondolom, konkrétumok kellenek, márpedig hétéves koromig bezárólag (itt húztam meg a határt) nagyon kevés emlékem van. Ez az egyik legnagyobb tanulsága számomra ennek az időutazásnak. Emlékszem illatokra, ízekre, hangokra, mesékre, érzésekre (csalódás, félelem, öröm), nagyon jól emlékszem tárgyakra is (a nagymamám konyakosmeggyes-dobozában tárolt filctollak!), de konkrét szori kevés van, nagyon kevés.

Pedig négy évig jártam oviba, 30 perc volt az út gyalog – és mégsem emlékszem egyetlenegy útra sem! Ez hogyan lehetséges? Nincs előttem az óvónénim arca, egyetlen gyerek nevét sem tudom fölidézni. Ráadásul a húgommal egy oviba jártunk, de ez is tök rejtély, hogy találkoztunk-e egyáltalán az udvaron? Hogyan képes az ember hosszú-hosszú ovis évekből csak pár mondatra, néhány öltözőszekrényre, az ázott beton szagára és a Moncsicsi babára emlékezni?

Ijesztő. Vajon Boninak mi marad meg ezekből az évekből... semmi? (költői!)

Lesz egy fejezet a nagymamámék budapesti lakásáról, ahová imádtam járni. Nagy nehezen összekapartam két-három történetet (arra pl. világosan emlékszem, hogy abban a lakásban tanultam meg fonni), és ahogyan törtem a fejem, és gondolatban végigmentem a lakás különböző pontjain (becsukott szemmel is emlékszem rá), két dolog ütött szöget a fejemben, egyik sem forradalmi gondolat, és mindkettő a minket körülvevő tárgyak mennyiségéről és hasznáról ad számot: először is, hol tárolták a nagyszüleim a holmijaikat? Egy 54 m2-es lakásról van szó, és két nyugdíjasról... annyi cuccal összesen, amennyi nekem mondjuk már az egyetem elvégzése után volt. Másodszor pedig: milyen érdekes, hogy ott jól éreztem magam, noha nem voltak játékaik.

Az is érdekes, hogy az ember gyerekfejjel, gondtalanul megél olyan pillanatokat is, amelyek később, kontextusba helyezve történelmi jelentősségűnek bizonyulnak. Most nem a Központi Bizottságon belüli erőviszonyok változására gondolok, hanem pl. a Farkas Bertalan űrrepülésére. Állítólag még mesét is olvasott az űrből a magyar gyerekeknek (wikipédia). Gondolom én ott ültem az Esti Mese előtt, és mégsem maradt meg az egészből semmi.

Amikor a neten keresgéltem képet arról a házról, ahol fölnőttem, belefutottam korabeli híradásokba egy akkor történt hatalmas tragédiáról (egy robbanás során többen meghaltak). Akkor már 17 éves voltam, és igaz, hogy már nem laktunk ott, de a régi otthonunkkal szemben lévő ház robbant föl. És megint ledöbbentem azon, hogy alig-alig emlékeztem az esetre. Pedig az egészt várost megrázta a történet, és most így visszaolvasva, én is iszonyodva láttam, hogy egy 17 éves ikerpár is meghalt a balesetben. Értitek, én is annyi idős voltam akkor, talán látásból ismertem is őket, rettenetes volt a sztori, és engem akkor egyáltalán nem kavart föl (bezzeg most!). Vajon mert nem volt internet, nem tudtunk az ügyön kérődzni? Vagy mert az ember 17 évesen hallhatatlannak érzi magát?

Vajon mi az a pár történet, ami Boniban is kitörölhetetlenül megmarad? És tényleg el fogja felejteni ezekkel a sok együtt eltöltött idővel, sétával, utazással stb. kapcsolatos konkrétumokat? Persze, nem ez számít, nyilván, a lényegre (szerető család) emlékezni fog.

22-es csapdája

1) Bonit félénksége és önbizalomhiánya miatt nem lehet különórára beiratni (nem akar ottmaradni).
2) A félénkség és az önbizalomhiány leküzdéséhez Bonit különórára kellene beiratnom (szajkózza minden szakértő, orvos, óvónő).


Sírni tudnék, komolyan. Először is, hogy miért nem érti senki (veszi félvállról, bazári pszichológusként) a problémánkat, másodszor pedig, hogy miért nincs megoldás a problémánkra, vagy ha van, hát miért nem találjuk meg.

Kaka Mókus

Helyszín a nappali, időpont ma délelőtt, szereplők: én és Boni (pizsamában. Kint az idő borzasztó). Bonikám “feladatokat” gyárt nekem: matricákat kell ragasztanom, papírokat vágnom, beűket körmölnöm. Egy nyugodt pillanatban hátradőlök, megpróbálok maganak pár percet lopni, és belelapozok az egyik konyhafelszerelés bolt prospektusába, ahonnan a képeket vágjuk ki (zárójeles megjegyzés arról, hogy ha a karácsonyt nem is, az igényes, és évről évre megújuló dekorációt nagyon szeretem. A több kevesebb jeligére.). Épp csak belekukkantok, amikor Boni türelmetlenül rámkiabál:

- Óóó!  Ugye nem fogod nézegetni ezt a kaka Mókust?

Értettem ugyan, hogy a kezemben lévő újságra gondol - állatos mézeskalácsok voltak az elején, gyönyörűek! - de miért illeti ilyen durva jelzővel a mókust?

- Kaka Mókust? -kérdeztem vissza
- Nem! Kaka Mókust! - válaszolta ingerülten
- Kaka Mókust?!
- Nem! KAKA MÓKUST! - mutogat a kezemben lévő bolti árjegyzékre

Stb. Stb. Szegény gyerek már a sírás határán volt, amikor rájöttem, hogy katalógusra gondol! Hát persze, hogy annak a szónak nincs számára semmi értelme...

Erről eszembe jutott egy évekkel ezelőtti régi sztori; helyszín: egy budapesti főiskola előadóterme, időpont: szeptember eleje, szereplők: zöldfülű főiskolások (köztük én) és egy évet ismétlő, tehát már beavatott, a dörgést jól ismerő csaj, aki késve érkezett az előadásra. Berohan lihegve és nekem szegezi a kérdést:

- Szia! Volt már katalógus?!

Akkor sem tudtam köpni-nyelni. Épp hogy megértettem a szakkolégium jelentését (és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem kell ottaludni), meg a kötelezően fölveendő fakultatív tantárgy fogalmát, erre most valami katalógust keres rajtam ez a csaj?!

Thank God It's Monday!

Földöntúli türelem kell egy ovis gyerekhez, téli hétvégéken. Az ember azt érzi, vagy folyamatosan szórakoztatja, vagy a romokat pakolja utána (néha pedig véres fejjel az orvoshoz rohanunk, mert beveri az asztalba szaladgálás közben). És én, aki soha, de soha nem éreztem magam kevésnek, vagy nem elég jónak magam, aki soha nem is értettem ezt a szaranya-őrületet (miért kellene bárkinek is rosszul éreznie magát, amiért nem szoptat/bölcsibe adja/nem tudja miért sír stb.? miért hajszoljuk a tökéletest?) most nekem is, öt év óta először lelkiismeret-furdalásom van, és azt érzem: csinálhatnám én ezt jobban. Leülhetnék vele többet, többször, hosszabb ideig játszani. És nem mindig társasjátékozni, mert ő bizony jobban szeretné, ha ovisat, éttermetes, fodrászosat stb. játszanék vele. Nem kellene ingerülten megfenyegetnem, hogy nem megyünk többet a karácsonyi vásárba, ha hisztizik (persze, hogy hisztizik: fáradt, persze, hogy ingerülten szólók rá: én is fáradt vagyok).

És bevallom, egy-egy ilyen fárasztó hétvégét követően, miután hétfő reggel elvittem az oviba és itthon bezártam az ajtót magam mögött, rendet rakok, kiszellőztetek, majd leülök a géphez egy kávéval.... és élvezem a csendet, meg azt, hogy konkrét felnőtt feladatokat kell jól megoldanom időre. És mindjárt megmelegítem a tegnapról maradt kaját, és olvasni fogok ebéd közben, és se gyerek se pasi nem szól közbe, nem kér parmezánt a tésztájára, és nem játszik a kenyérrel kalózosat*...

* Utálom a kalózokat, a szörnyeket, a dinoszauruszokat, a kincsvadászokat..!

Idilli kép vasárnapról

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak

Egyszer régen beszélgettem egy nővel a gyerekeiről. Két fia és két lánya volt, 12 év alattiak. Mindegyik nagyon helyes volt, de legfőképp a nagyobbik kislány, aki olyan gyönyörű volt, hogy az emberek megfordultak utána az utcán. Végülis a beszélgetésünk apropóját is ez adta. Aztán egy ponton a nő rátért a kisebbik lányára, és valami olyasmit mondott, hogy hát Marie-nak meg majd meg kell csináltatnia az orrát felnőtt korában.

Ezen én úgy felháborodtam, hogy ihajj. Hogy mondhat egy anya ilyen a saját lányáról? Közvetve végülis azt, hogy ronda, és túl nagy (vagy béna formájú) az orra?! Már nem emlékszem amúgy a kislányra.

Mindenesetre ma már másképp gondolom. Hiszen az a nő egyszerűen csak egy érvényes, 21. századi megoldást javasolt egy (gondolom valódi) problémára!

Az öregedéssel meg hát.. további problémák adódnak egy eleve nem ideális helyzethez. De erről már sokszor írtam, nem is ragozom. Csak annyit, hogy minden egyes alkalommal meglepődöm, amikor fénykép készül rólam, hogy jéééé, az a nő én vagyok! Miért nem tudok hozzászokni a látványhoz?!

Öntsünk tiszta vizet a pohárba

Hogy gondolhattam, hogy megúszom az ún. kényes témát? Eddig olyan egyszerű volt. Tudja, hogy a gyerekek az anyjuk hasában fejlődnek, és ez a magyarázat teljesen kielégítette. Épp a hétvégén kerültek elő olyan fotók, amelyeken terhes vagyok vele. Ma azonban a WC-n ülve kikiabált, és nekem szegezte a kérdést:

– Mama! De hogyan bújtam elő a hasadból?

Óóó, a klasszik kérdés! A tankönyvi életkorban! És én mégsem készültem fel semmiféle magyarázattal. Hirtelenjében nem is tudtam, hogy mit mondjak, micsoda felkészületlenség. Berohantam a fürdőszobába, és ügyetlenül mutogattam magamra:

– A puncimon keresztül!!

Az idétlen anyuka, aki vagyok. Na mindegy. Hátha elfelejti. Próbáltam úgy tenni, mintha ez a világ legtermészetesebb, legszemléletesebb és legmegfelelőbb magyarázata lenne, úgyhogy kimentem. Most mit csinálok ilyen nagy ügyet a világ legtermészetesebb dolgából.

Boni a kis fejében összerakta a dolgokat, és megrökönyödve utánam kiabált:

– De mama! Te engem KIKAKILTÁL?!

Az őszi szünet felénél

Olyan édes ez a gyerek, amikor alszik. Annyira finom puha, békés a kis arca. Olyan nyugodt!

Viszont amikor ébren van, te jó ég. Valószínűleg ott követjük el a hibát, hogy racionális viselkedést várunk el egy óvodástól, aki hiába okos, értelmes és kedves, mégiscsak kisgyerek. Aki definíció szerint is egy zajos, hangos, szemtelen energiabomba. Eleve kiabálva beszél, de ez még csak hagyján, mert: folyon. Közbeszól, nem hagyja a felnőttekeket beszélgetni. Visszadumál. Követelőzik, nyaggat, csimpaszkodik. Amitől idegbajt kapok az a köpködés és a dobálózás. Sőt: újabban üti-vágja a szüleit - főleg az apját. Aki pedig esküdözik égre-földre, hogy ő ezt egy percig sem fogja tűrni tovább - és tűri már egy hete. A büntetés ígérete ideig-óráig hat, utána újrakezdődik az egész, röhögve nyargal az asztal körül, amikor pedig tudja, hogy evés közben le kell ülnie (és közbe a szeme sarkából figyeli a reakciónkat).

Összehangolt stratégiára, de főleg: türelemre, türelemre és türelemre lenne szükségünk. Nekem annyiban könnyebb dolgom van, hogy felteszem magamnak a tesztkérdést: hogyan reagálna a saját anyám - és pont az ellenkezőjét kell tennem. De még ez sem old meg mindent, egyszerűen azt érzem, hogy néha a falnak beszélek (te jó ég, anyám szavai). Oké, talán el kéne fogadnunk, hogy egy gyerek nem fog az első, se a második, de valószínűleg még a harmadik felszólításra sem fogat mosni jönni, ha az ember hívja. Hanem pimaszul kikukucskál az asztal alól, és nevetve sugalmazza, hogy kezdjek már el számolni: eeeeeegy, kettő, háááárom...

Az a baj, hogy az ember felnőttfejjel rációt, ok-okozati összefüggések belátását, szabálykövetést és kompromisszumkészséget vár el egy olyan illetőtől, aki a mában és a mostnak él, akit a versenyszellem vezérel (de aki simán csal is, hogy nyerjen) és aki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ (ja, mert amúgy körülötte forog a világ). Azért nehéz ez az időszak (az eddigi talán legnehezebb) (te jó ég, amikor még csak azt kellett eldöntenünk, hogy ki kel fel hozzá éjszaka!) mert folyton figyelmeztetnünk kell valamire - jó esetben szép szóval, rosszabb napokon kiabálva -: ezt nem szabad, az rossz ötlet, ez butaság, az udvariatlanság, öltözz már föl egyedül, ne hadonássz a tollal, add kölcsön a játékot, neeem, nem most fogunk kimenni, várj már öt percet, nem igaz, hogy nem érted, hagyd abba a nyafogást, mondd el értelmesen, ne rohanj, vigyázz, veszélyes, lassabban, gyorsabban, ne tökölj stb. stb. Pedig én lennék a legjobban megijedve, ha holnap a szokásos kis kergebirkánk helyett egy udvarias, csendes és szolgáletkész minifelnőtt ébredne!

Emberundor (adatokkal)

Az emberek:

- panaszkodnak (50%)
- kritizálnak (20%)
- saját magukkal példálóznak (9%)
- jótanácsokat osztogatnak (8%)
- fontoskodnak (4%)
- pletykálkodnak (3,5%)
- mindent mindig jobban tudnak (2,5%)
- jogokat formálnak (2%)

Olyan kevés az életben a humor (0,9%), a valódi segíteni akarás (0,6%) és az ítélkezés nélküli másokra odafigyelés (0,5%). Aszem itt az ideje, hogy az őszi szünetre elutazzunk egy hegyvidéki kis faluba, a világ legszimpibb családjához.

A takarításról

Az első fizumból kabátot vettem magamnak egy olyan drága boltban, ahová addig csak a számat tátani jártam (az a kabát ma is megvan!). Nagyon hamar eljutottam viszont oda, hogy – noha egyedül éltem – inkább kifizettem egy takarítónőt, hogy a fennmaradó időben valami teljesen más (=hasznos) tevékenységet végezhessek. Attól kezdve a mai napig szinte mindig volt takarítónőm, amit a lelki üdvösségemért eszközölt legjobb befektetésnek tartottam, hiszen ki akarná a drága szabadidejét porszívózásra és sikálásra váltani?

A kérdést az elmúlt hetekben újra meg kellett vizsgálnom. Először is: véletlenül kirúgtam a takarítónőnket. Az úgy történt, hogy Z. péntekenként mindig habzó szájjal fogadott, hogy a nő megint nem csinálta meg azt, vagy azt, és 20 perccel korábban elment. Mondtam neki, hogy akkor beszéljen vele, egy férfi nagyobb hatást tud rá gyakorolni, mint egy nő; épp az előző alkalommal jegyeztem meg, hogy a koszos konyhaszőnyeget nem kellene a tiszta ablakpárkányra raknia, erre a szemeit forgatta. Z. viszont nem a konfliktusok embere, ő csak megfőzi a kávét (!!!) a takarítónőnek, de szólni nem szólt neki, ezért kezembe vettem az ügyet.

Sikerült is az első öt percben úgy felhúznom a csajt, hogy fogta magát, és elment. Amit nem is bántam. Kezdett már az agyamra menni a hanyagul elvégzett munka, de legfőképp: kezdtünk belemenni egy ún. Édes Anna-féle szituba, azaz láttam rajta, hogy a felszínen ugyan kedves, de valójában legszívesebben kitekerte volna a nyakunkat. Elhatároztam, hogy nem keresgélek tovább; vannak olyan helyek, ahol könnyű jó takartónőt találni (pl. Brüsszelben az volt), de itt nagyon nehéz (Párizs mellett pedig még jelentkező sem akadt). Mondta is egyébként a takarítónő, hogy ezért az órabérért mit várok tőle – és valahol érthető is. Az ügynökségek azonban fix árakon dolgoznak, feketén meg nem akarunk senkit sem dolgoztatni. És az a gyanúm, hogy a jó takarítónők nincsenek bejelentve, és sokkal többet keresnek.

Amúgy is mostanában rámjött valami iszonyú méretű pakolhatnék és szortírozhatnék. Úgy képzeljétek, hogy még a számítógépemben és a backup-jaim között is is elkezdem válogatni és kategorizálni, hogy a kamráról, meg az eldugott fiókok mélyéről már ne is beszéljek. Elhatároztam, hogy akkor már a lakást is én magam fogom rendben tartani, legalább jól meg lesz csinálva.

Kétféle cselekvési tervet dolgoztam ki magamnak: az első esetben minden nap negyed-fél órákat takarítok, a másik esetben beáldozok 2–3 órát a hétvégémből. Mindkettőnek rögtön láttam a hátulütőjét: az ember folyamatosan takarít, de soha nincs mindenhol egyszerre tisztaság (1. opció), illetve kénytelen leszek valami programról vagy pihenésről lemondani (2. opció). Ami Z-t illeti, ő szerinte elmérgesítettem a helyzetet a takarítónővel, és szerinte hagyni kellett volna, hogy rosszul ugyan, de megcsinálja a takarítást, és levegye a vállunkról ezt a terhet. Kicsit úgy, mint ahogy a mosogatógépet használja az ember: tudjuk, hogy kézzel szebben és gyorsabban elmosnánk, mégis a gépet használjuk. Én is ezt az álláspontot képviseltem idáig, de nálam most betelt a pohár. Nem akarok mindenféle nőknek folyton olyan evidens dolgokat magyarázni, hogy miképpen kell rendesen fölporszívózni (igen, az ágy alatt is), de főleg: elegem van abból, hogy ehhez még hülyére is vesznek.

De hogy ne nyújtsam olyan hosszúra ezt a bejegyzést: valamiféle hibrid tervet eszeltem ki, amikor is a fürdőszobákat a héten innen-onnan lecsippentett félórák alatt, a porszívózást és felmosást (140 m2-ről beszélünk) pedig a hétvégén csinálom meg. Így mostanában vasárnap délutánonként, amíg a férjem alszik, a fiam pedig a tévézik, végigtakarítottam a lakást. Boni időről időre kikiabál, hogy halkítsam le a porszívót, mert nem hall semmit, majd kedveskedni próbál, hogy Mama, nagyon ügyesen takarítsz! És amikor izzadtan, izomlázasan cserélem a harmadik vödör vizet, akkor néha arra gondolok, hogy hát normális vagyok én? Ingyen csinálom, amért eddig fizettünk??

Egy történet a játszótérről

Az egyik játszótéri apuka foglalkozása: író. Valódi szépirodalmat (fikciót) előállító és ebből élő művészember. A felesége árulta el. Úgy derült ki, hogy egyszer Z-t megkértem, aki épp a könyvtárba készült, hogy kölcsönözzön ki nekem egy bizonyos könyvet, és a nő viccesen azt mondta, hogy ne azt olvassam, hanem olvassak inkább J.E.-t! Akkor már egy ideje találgattunk Z-vel, hogy mi lehet a pasi foglalkozása, és vagy munkanélkülire vagy pont valami szabadúszóra gondoltunk (az időbeosztása miatt; tök gyakran ő hozza le a kisfiút, ő megy érte délutánonként).

Gyorsan kikérdeztem a nőt a részletekről, aki azt is hozzátette, hogy a pasi soha nem mondja el magától, mert nem akar felvágni. Ezzel jó nagyot nőtt a szemünkben, de a pasi amúgy mindig is nagyon szimpi volt; kedves, udarias, barátságos. Otthon jól kiolvastuk a netet, valóban jelentek meg puhafedeles kötésben is könyvei, ami itteni mércével azt jelenti, hogy a keménykötéses (első) kiadás jól fogyott. Még aznap meg is rendeltem a legutolsó regényét, amit viszont Z. kezdett el olvasani, én pont egy másikat fejeztem be.

És ő, aki soha nem olvas kortárs szépirodalmat (=érthetetlen) kiolvasta, majd egymás után megrendelte a többit is. És én, aki a francia kortárs irodalomnak mondjuk az 1%-át ismerem – évente öt-hatszáz fikció jelenik meg –, most felfedeztem magamnak egy írót, aki könnyen olvasható, érdekes, nívós és humoros (most fejeztem be a második kötetét). Z-vel egymás kezéből vesszük ki a könyveit, idézünk belőle, fölolvassuk egymásnak a kedvenc részeinket. Egyszóval hűséges olvasóivá válunk.

Egy idő múlva fel is fedtük magunkat. Először a feleségének meséltük el, hogy mi bizony szinte már minden betűt ismerünk a férje munkásságából, majd a pasinak a coming-outoltunk (képzeljétek, elpirult). Azóta nem vagyunk egy állásponton arról, hogy illik-e, lehet-e két orrtörlés és labdázás/bújócskázás között a könyveiről beszélgetni egy íróval. Z. szerint nem, hagyjam csak békén a kérdéseimmel, a játszótéren vagyunk, nem pedig a könyvfesztiválon. Én viszont legalább egy-két mondattal szeretnék azért utalni arra, hogy nagyon tetszett a könyve, és ha alkalom adódik (a gyerekek mondjuk pont jól eljátszanak a homokozóban) szeretnék további kérdésekre is választ kapni az adott regénnyel, az írás folyamatával, az ihlettel, a napi rutinnal stb. kapcsolatban. Ami tényleg lehet tolakodó vagy a helyzethez abszolút nem illő, nem tudom.

Ami baromira meglep, hogy ki nem nézném a pasiból, hogy ilyen kreatív, de főleg: ilyen vicces tud lenni, mint a könyvei. Az egyik poénon Z. egyszer éjszaka, álmában nevetett! Az ún. fekete humort űzi (tényleg, meg is kellene kérdeznem, olvasott-e Hrabalt. Szerintem tuti!). Ki gondolná, hogy ez a fizimiskára inkább amolyan mackós típusú pasi ilyen érzékeny és jó megfigyelő, egy valódi alkotó típus? Kicsit olyan érzésem is van, mintha ismerném a legintimebb gondolatait (mindkét könyv egyes szám első személyben íródott), noha alig ismerjük egymást.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen izgalmas hely ez a játszótér. Remélem, még jó sokáig kell oda kísérgeni Bonit!

Testkép és egyéb cukiságok

– Boni, ez a tiéd? Vagy az enyém?
– A tiém.

***

(biciklivel teker fölfelé, alig halad)
– Mama, mama! Nem vettem elő a lendületemet!

***

(beszélgetés a vérről)
– Mindenhol van vér a testedben.
– Itt is?
– Igen, az ujjadban is. Vékony erekben folyik benne a vér. A lábadban is... mindenhol. (elgondolkodom) A fogadban nem! 
– (mint aki nem bír hallani ekkora evidenciát) Tudom, mama. Ott TEJ folyik!

***

– Mama, hogy kell leírni a nembiztost?
– ???
– Le akarom írni a nembiztost!! Hogyan kell?
– Nem értem kicsim... diktáljam le?
(hosszú magyarázatot-mérgelődést-sírást követően, miután elült a vihar, kihámozom, hogy mit akar: KÉRDŐJELET írni)

***

(elesett, lehorzsolta a bőrt a száján, kirohan a konyhába:)
– Mama, mama! Nincs rajta az összes bőr a számon!

***

(máskor a szemét veri be, jön hozzám aggódva, a keresztkérdéssel)
– Mama! Hány szemem van?!?
(úgy látszik túl sokszor fenyegettem azzal, hogy kiszúrja a szemét..)

***

(sír, nagy krokodilkönnyeket hullat, majd szipogva megmutatja:)
– Látod a vízesést?

***

(a naptár előtt állva)
– Mama, milyen nap VAGYUNK ma? 
 

Játszótéri obszervációim eredménye: az ún. Fiús Játékok

Nahát, hogyan gondolhattam régebben, hogy a félénk kisfiam, aki annyira szeret írni, rajzolni vagy társasozni, majd lányokkal fog játszani, akik csendesebbek, higgadtabbak. Egész nyáron attól rettegtem, hogy nem ússzuk meg a rokongyerekekkel töltött heteket kar- vagy lábtörés nélkül, annyi volt itt az ugrálás, a sziklákon (!) rohangálás, az egymás lökdösése stb. Még Jonatánnal is, aki csak két éves, pillanatok alatt behergelték egymást, kanapén és -ról ugráltak, asztal körül kergetőztek, és magasról tojtak a LEGO-kra vagy a kirakósokra, amivel amúgy külön-külön szépen eljátszanak.

Mióta elkezdődött az ovi, a tendencia folytatódik. Boni idei kis barátja egy tündéri, nyugodt kisfiú, aki tavaly kívülről fújta a Péter és a farkast – csak hogy illusztáljam a típust. Szülei is szuper jó fejek. Na most ha Boni és Sacha összekerülnek a játszón, abból olyan rohangálás lesz, hogy szó szerint csavarni lehet utána a pólójukból a vizet. Itt egyetlen kislánynak sincs helye. Olyan édesek amúgy, azt sem tudják konkrétan, miért rohangálnak: néha valamelyikük elkiálltja magát, hogy keressük meg a kicseket! akkor a kincsekért rohangálnak, néha azt kiabálják, hogy repüljünk! akkor pedig a kardigánjaikból csinálnak szárnyat maguknak. Gyakran elhangzik az is, hogy meg kell támadni a gonoszokat, meg hogy jönnek a sárkányok.

A rémálmom a botokkal rohangálás. És ez valahogy most nagy divat a játszón, minden kisfiú botokkal a kezében szaladgál, botokkal veri a fák törzsét, egymást (!!), és ha nyáron a karját féltettem, most bizony a szemét. Konkrétan meg is tiltottam, hogy bottal a kezében szaladjon, Sacha mamája úgyszintén, de azt nem tudjuk nyilván megakadályozni, hogy a többi gyerek be botozzon. És pedig értem én, hogy nagy buli a bokrok mögé bemenni öten-hatan botozni (mind fiúk, mondanom sem kell), közben hangosan kiabálni és röhögni és sárkányokat vagdosni és pisztolyozni.

Mert ez nem az a környék, ahol a szülők játékpisztolyt vesznek a gyerekeknek, de néha ide-idetéved egy család, ahol bizony a szülők nem tudom, hové teszik a fejüket. A múltkor négy kisfiú műanyag kalasnyikovval (!!!) játszott, és hát az én fiam és Sacha is elbűvölten nézték őket (mi, szülők, megrökönyödve). Azon nyomban piszoly alakú botokat kerestek (és találtak) maguknak, és egymást „lövöldözték”.

Aztán ez az egész vadulás nagyon hamar agreszióba csap át, és akkor el is érkeztünk a problémához: a beavatkozási ponthoz. Mikor van az a pillanat, amikor a szülő közbelép és helyre teszi az indulatokat? Mert Boni a nagy üvöltözés és megrészegülés közben simán oda-odacsap egy-egy gyerekre, aki vagy vidáman visszavág (amiből aztán vagy verekedésféle alakul ki vagy nem) vagy pedig elsírja magát. De hogy melyik forgatókönyv alakul ki, azt én nem nagyon tudom előre megítélni, úgy, ahogy az odacsapás mértékét és fokát sem. Ismerem azt a szemléletet is, hogy hagyjuk őket egyedül megoldani a konfliktusaikat – na de meddig?

Tegnap Boni egy három éves kisfiúval került konfliktusba, egymást lökdösték a mászóka alján, hogy ki kerüljon sorra. Nem volt durva a helyzet, csak felnőttként érthetetlen, hogy miért nem tudta egyikük sem kivárni a sorát. Boni előretolakodott (két fejjel nagyobb a kisfiúnál, igazán lehetett volna udvariasabb, de álljak neki ott prédikálni? szedjem le? nem csináltam semmit, remélve, hogy még az elfogadhatóság határán belül vagyunk), és amikor Boni a két kezével és a két lábával kapaszkodva mászott fölfelé, a mögötte jövő kis hároméves, angyalian mosolyogva, egy jól célzott mozdulattal kirúgta Boni lábát, aki a váratlan helyzetben az egyensúlyát elvesztve jó nagyot esett. Fél méterre álltam tőle, esélyem sem volt elkapni, ő is olyan meglepetten érkezett földre, hogy látszott: nem is érti, mi történt. Szerencséje volt, de fél centire volt a szája a mászóka rúdjától, a fogát is kiverhette volna (és ilyen esetből több is van naponta!!).

Mint egy fúria kapott a kisfiú után, simán lelöte volna, ha nem vagyok ott. Láttam a (jogos? ki tudja) bosszúszomjat a szemében, úgy felpaprikázódott, hogy csak na. Simán elagyabugyálta volna a kisfiút, ha nem lépek közbe. Megértettem: övön aluli húzás volt ez a hátulról támadás. Ugyanakkor: egy hároméves olyan eszközökkel él, amilyenekkel csak tud, egy ötévessel szemben.

Így telnek mostanában ezek a gyönyörű őszi napok a játszón; a kisfiúk megrészegülve szaladnak föl a csúszdára fordítva, és csúsznak le a lecsúszásra egyáltalán nem kialakított oldalon, lövöldöznek egymásra botokkal, ugranak a homokba magasról, vesznek össze egy-egy labdáért, szórják a homokot a többiek fejére, míg mi, szülők, vérmérséklettől és tapasztalattól függően ülünk a padokon és csak reméljük, hogy ezt az egész gyerekkort meg lehet úszni egy-egy horzsolással.

Aznavour

Lehetett rá számítani, bár nem volt beteg, csak nagyon idős (94): tegnap meghalt Charles Aznavour, énekes, színész, dalszerző. Nagy veszteség ez mindenkinek, hiszen a ma élő nagymamák-nagypapák is már az ő számaira táncoltak első bulijukban. Viszont a fiatalok is jól ismerték: jó példa erre az, hogy Z. nem tőlem vagy a rádióból tudta meg (nekem nem volt szívem elmondani neki, rádiót meg egy ideje nem hallgat, teljesen kiábrándult Macron-ból), hanem az utcánkban lévő gimi előtt csoportosuló kamaszoktól.

Pályafutása elképesztő, amit létrehozott, az maradandó. Nincs olyan franciaóra vagy rádióadó, ahol ne hallanánk a számait, része a francia kollektív tudtatnak („mindenki nagypapája” – hallottam most az egyik róla szóló műsorban). Gondoljatok bele, érkezik az 1920-as években a fővárosba két migráns, akinek a gyereke később hozzájárul a francia kultúrához, sőt, egyenesen képviseli majd az országot. Ez sokmindent elmond egyrészt arról, hogy az egyén tehetséggel, szerencsével és elhatározással mi mindenre lehet képes, másrészt pedig arról, hogy milyen tutin lehet integrálódni egy arra nyitott és lehetőségeket kínáló társadalomba (nem tagadva meg ugyanakkor a gyökereket sem).

Szerencséje volt az öregedéssel is; az utolsó napig aktív volt, koncertezett, és álmában, a családi házában halt meg – hát lehet kívánni ennél ideálisabbat? Én először 2000-ben láttam koncerten, és a mamámmal (aki szintén szereti) 2015-ben is elmentünk egy párizsi koncertjére. Emlékszem, ezt a kétértelmű üzenetet küldtem az egyik barátnőmnek a koncertet megelőző napon: „Holnap Charles Aznavour-koncertre megyünk a mamámmal. És képzeld, 91 éves!” A barátnőm meg azok közé az emberek közé tartozik (velem és József Attilával ellentétben, ha fogalmazhatok ilyen pökhendien) akik a mama szót a nagymamára használják, ezért azt hitte, hogy a 91 éves nagymamámmal megyek Párizsba koncertezni. És visszaírt, hogy te jó ég, milyen fitt a nagymamám, és hogy le a kalappal, atyavilág!

És tényleg, már az sem semmi, ha egy 91 éves ember koncertre megy Párizsba – de az, hogy valaki 91 évesen végigénekel (állva!!) egy kétórás koncertet... hát komolyan nem hiszem el, ha nem láttam volna a saját két szememmel. És turnékra járt a világ minden tájára... döbbenet.

(forrás)

A dalai gyakran egy-egy történetet mesélnek el, sokszor van szó bennük az idő múlásáról, az öregedésről. Az egyik kedvencem a Non, je n'ai rien oublié című szám: egy régi szerelmespárról szól, akik évek múlva, véletlenül találkoznak, miután külön-külön leélték az életüket. Tegnap óta, mivel az eredeti dalokat jól (már-már: túl jól) ismerem, különböző idegen nyelveken hallgatom újra őket. Kedvencem a La Boheme... németül!

Gyüjtőszenvedély

Ilyentájt egyszerűen nem bírok ellenálni az utcán heverő fényes, gömbölyű, fehér foltos, kemény és friss...

gesztenyéknek! Hogy a táskámban/ablakpárkányon/Boni játékai között aszalódjanak meg pár nap múlva!

Szeretem, ha van választásom

Feltírta az orvos az új gyógyszeremet, amely év(tizedek) kezelését fogja fölváltani. Még nem vettem meg, mert egy vagyonba kerül, előbb meg kell várnom, hogy az egészségbiztosító zöld utat adjon. Utána, reményeim szerint új élet kezdődik számomra, amelyben újra tudok majd sportolni!

Sajnos elolvastam a betegtájékoztatót a neten, illetve a doki is vázolta a várható pozitív és az esetleges negatív hatásokat... hát izé. Olyan érzésem van, most kell eldöntenem, mibe halok meg majd (remélhetőleg) idős koromban...

De nem inogtam meg. Még így is jobban járok!

A franciák, ezek a poroszok

Közel lakunk Németországhoz, számos kolléganőm is ott lakik, több barátnőm van Svájcban, olvasok Németországban élő magyarok által vezetett blogokat. Mások elmeséléseiből azt szűröm le, hogy a németekre jellemző sztereotípiák, úgymint a rugalmatlanság, az elvekhez való görcsös ragaszkodás, a szabálykövetés és az eredménycentrikusság (az eszköz szentesítése) valójában inkább a franciákra jellemző!

Mondom ezt a gyereknevelés és az iskolarendszer prizmáján keresztül, annak apropójából, hogy Boninak kilyukadt az egyik foga. Először két éves korában vittük el egy fogorvoshoz, azt akartuk csak megtudni, hogy rendben nőnek-e a fogai. Mivel én amúgy is mentem, elvittem magammal, de teljesen feleslegesen, mert ki sem nyitotta a száját.

Ami akkor még nem is volt baj, ellenben most! Én egyik alkalommal sem voltam ott, Z. vitte mindkétszer. Először egy gyerekfogorvoshoz; ott csak a váróteremig jutottak. Z. ugyanis meghallotta, hogyan kiabál a fogorvos a székben éppen ülő gyerekkel (durván, türelmetlenül, ingerülten), és hazajöttek (pontosabban: fogta a gyereket, és kiviharzott a rendelőből).

Tegnap voltak egy doktornőnél, Boni egyik kis csoporttársának az anyukája javasolta. Ő már állítólag szimpibb volt, de a végére már ő is elvesztette a türelmét, Boni ugyanis nem hagyta, hogy megcsinálja a fogát. De hogyan is hagyná? Én tökre megértem, gyerekként rettegtem a Szentkirály utcától és a környékétől, a fogorvos előtti napon már fájt a gyomrom.

Ellenben a Németországban élő kolléganőm azt mesélte, hogy a (Bonival egyidős) lánya két időpontot is kapott a fogorvoshoz: egyet, amikor megismerkedett a doktornővel és megnézhette a rendelőt, szerszámokat, széket, és egyet magára a beavatkozásra, amikor is nyugtatót kapott, meséltek neki (!!), rajzfilmet nézett, és sírás nélkül betömték két fogát. A két időpont között pedig áttanulmányozták azokat a prospektusokat, amelyeket a szülők és a gyerek kaptak arról, hogy mi is fog történni, mit kell mondani a gyereknek és mit nem (pl. hogy nem fog fájni).

Boninak is valami ilyesmire lenne szüksége, ő nem az a gyerek, akinél rábeszéléssel vagy -ripakodással bármit is el lehetne érni: öt éve próbálom sikertelenül rávenni arra (szép szóval, fenyegetéssel, zsarolással stb), hogy egyáltalán köszönjön valakinek. Hogyan tudnánk azt elérni – hacsak nem ilyen német furfanggal és praktikákkal – hogy kinyissa a száját a fogorvosnál?

A szabadság, egyenlőség és testvériség világító fáklyáját hordozva a franciák két útat jelölnek ki az emberek (gyerekek) számára: vagy betagozódnak, vagy nem. Ez utóbbihoz is joguk van, csak épp akkor nincs alternatíva. A jog amúgy is fontos terminus, ugyanis a lehet és a szabad fogalmakat a következőképpen különböztetik meg: van a pouvoir ige (lehet), ami jelenthet ugyan szabadot is, de tiltáskor a szülők gyakran azt a kifejezést használják, hogy: (ne pas) avoir le droit de (nincs joga valamihez). Ez magyar fülnek iszonyú furán hangzik (hallom is naponta a férjem szájából): Boni ne ugrálj a konyhában/ne firkáld össza a naptárt/ne ragassz matricát a bútorokra, NINCS HOZZÁ JOGOD!!

A csimpaszkodós ovi

Így neveztük el Boni oviját, miután a tavalyi tanév végén megtudtuk, hogy a nagycsoportosokat kettéosztják, és a négy osztályból kettőt átraknak az iskola épületébe. Azaz a nagycsoportosok fele konkrétan iskolába fog járni, annak minden nehézségeivel együtt, például hogy a gyerekeket nem lehet bekísérni az osztályteremig (-be); a szülőknek a kapunál meg kell állniuk. Emellett pedig messzebb is van, és csak 10 perc van arra, hogy a gyerekek bemenjenek a kapun – ez persze mellékes ahhoz képest, hogy tavaly Boni minden egyes reggel makacsul, mintegy rituálészerűen belecsimpaszkodott a lábamba, és az ovónőnek úgy kellett őt lefejtenie, majd behúznia.

Úgyhogy úgy láttuk, jogos az arra irányuló kérelmünk, hogy Boni maradhasson még a régi épületben. Egész nyáron reménykedtünk, hogy a csimpaszkodós oviba fog kerülni, és kérelmünk tényleg meghallgatásra talált: szeptember 1-jén tudtuk meg, amikor is kifüggesztették a névsorokat és az osztályok helyszínét.

Boni az ovikezdéshez, meg úgy egyébként az egész oviügyhöz úgy állt hozzá, ahogy eddig: láthatóan nem érdekli, nem nagyon beszél róla kifejezetten (a Mi történt ma az oviban kérdés számára értelmezhetetlen), ha rákérdezünk, akkor a szabványválasz két éve az, hogy nem szereti. Ezért tökre meglepődtem, amikor ő kérte szeptember elején, hogy menjünk már el megnézni az oviban, hátha kifüggesztették már a listát.

Szóval a csimpaszkodós oviba került, de vegyes csoportba. Ami tök jó, mert szociálisan úgyis lassabban érik, jól ellesz a középsősökkel, de a vegyes csoportból kifolyólag úgy alakult, hogy csak egyetlen egy kisfiút ismert az egész osztályból. Majd megszakadt a szívem, hogy kezdheti előről a beilleszkedést egy idegen osztályban, két idegen óvónővel (hétfő-kedden az egyik, szerdától péntekig a másik).

Az ovikezdés óta két és fél hét telt el, szóval ezek még mindig első benyomások; de úgy érzem, ő most fog igazából megérni az ovira. A kisfiúval, akivel tavalyról ismerték már egymást, tök jóba lettek, délutánonként a játszón találkoznak, és kiabálva futkároznak körbe-körbe, mondván, hogy kincset keresnek (és előtte kincskereső térképet rajzolnak ). A napokat-évszakokat-dátumot Boni már otthon is kiragasztja, ahogy az oviban látta; egyszer felháborodottan mesélte, hogy rossz dátumot írt ki az óvónő. Sőt, tegnap, amikor borzasztó szúnyogcsípésekkel vitte el az apja az első szezonnyitó orvoslátogatásra, Boni felháborodottan tiltakozott, hogy ő oviba akar menni, neki sürgős kincses megbeszélnivalója van a Sacha-val!

Szóval bármit mondjon is, úgy látjuk, nem utálhatja ő annyira azt az ovit, sőt. Viszont, mert van egy viszont: az elválás még mindig nem megy. Pedig fenyegetem, ígérgetek neki fűt-fát, az unalomig ismételgetjük, átvesszük az egészet, elgyakoroljuk, elmagyarázom, saját ovis élményeimet mesélem, az értelmére próbálok hatni, de nem és nem. Belecsimpaszkodik a lábamba, és várja, hogy onnan valaki majd őt letépje. Ezzel a konoksággal ugyanúgy nem tudok mit kezdeni, mint a nem köszönéssel: egyszerűen nincs fegyverünk! Eddig az óvónők jófejek voltak, de már nagyon azt érzem, hogy ekkora gyerektől (jogosan) várják el, hogy a saját lábán menjen be a terembe. Az egyikük meg is jegyezte – és én is ugyanezt gondolom – hogy ez lesz az idei év első számú kihívása.

Egy korszak vége, egy újnak a kezdete

Amióta végleg elköltöztem Párizsból – vigyázva írom le ezt a szót, mert csak a legeslegvégén derül majd ki, mit hozott az élet – évente minimum kétszer azért vissza-vissza (szinte: haza)járok. Vásárolni, koncertre, találkozni barátnőkkel, négyévente szavazni, turistáskodni, vagy egyszerűen csak végigjárni az ismerős helyszíneket: Párizstól nem könnyű elszakadni. Nem is kell, szerencsére, közel vagyunk, másfél óra vonattal; néha kényelmesebb/praktikusabb is, mint amikor a külvárosból jártam be, embertelen dugókban.

A most hétvégi útnak az volt az apropója, hogy Z-nek sikerült eladnia a házát, el kellett hoznunk még pár zacskó holmit: két szekrény közé beesett, soha nem keresett (de annál nagyobb örömmel megtalált) szakácskönyvet, konyhai cuccokat, fali képeket, továbbá Boni szert tett a kocsim régi rendszámtáblájára, egy új lyukasztóra és számos kulcsra is. Utoljára léptünk be a házba, ami már szinte teljesen üres volt. És noha nem szerettem túlságosan ezt a házikót (sem a környéket), most mégis összeszorult a szívem, hiszen lezárult egy időszak. Tizennyolc évig jártam oda, másfél évig laktam is benne. Szinte napra pontosan öt éve történt, hogy beléptem az ajtaján – a ház akkor majdnem ugyanilyen üres volt, mint most – nagy hassal, nyolc hónapos terhesen, majd jöttek a bútoraim. Oda hoztuk haza Bonit a kórházból, ott tanult meg járni, ott élte le az első másfél évét. Ezt a másfél évet kicsit siratom, noha a döntés, hogy eladjuk, helyes volt, nem bántuk meg.

Miután végigkutattuk a garázst Bonival (ami nem kell, még ezen a héten megy a kukába), elmentünk az onnan kb. 10 kilométerre lévő vidámparkba. Még soha nem voltam ott, hiszen nem volt soha apropója. Kicsi, viszonylag olcsó vidámpark, nincs tömeg, a homok és a cow-boyok tematikájára: baromi jó volt, még mi is nagyon jól éreztük magukat. Estére beígértük Boninak a világító Eiffel-torony látványát, de mire beértünk Párizsba, és megvacsoráztunk, olyan késő lett, hogy a korai ébredés, a háromórás autóút és a vidámpark után nem lett volna okos dolog még gyalogolni is, és megvárni a 23 órát, hogy csillogjon a torony.

Valszeg az óvónő ültette el benne ezt az Eiffel-torony-mániát, hiszen tavaly is pont ilyentájt voltunk, akkor rá sem bagózott. Úgyhogy a vasárnapi programunk ez volt; elsétáltunk a napsütéses és (viszonylag) autómentes városban a toronyhoz, ahol igencsak előkelő helyezést értünk volna el egy „hogyan tegyünk boldoggá két perc alatt egy kisfiút” versenyben: kapott egy több színben világító bazári Eiffel-tornyot. Egész nap szorongatta, cipelte, be-és kikapcsolta, az ebéd alatt kirakta az asztalra stb. iszonyú aranyos volt.

Viszont teljesen meglepett, hogy micsoda lövés- és bomba(?)álló falakat húztak föl az Eiffel-torony aljára: az egészet bekerítik valami betonszilárdságú üveggel, ha jól láttam, két sorban is. Távolabb autók ellen védő hengereket tettek. Bemenni kapukon keresztül lehet. Fura volt látni ezt a kettősséget: egyrészt azt a sok színes tömeget, külföldi turistákat, gyerekeket, napsütést, másrészt egy halálosan komoly és gondolom iszonyú pénzt és erőforrást felemésztő, erődítmény-jellegű barikádot, ami a védelmet szolgálja ugyan, de ami mégiscsak elveszi a kedvet az ott gondtalanul flangálástól.

Különóra-dilemma

Kuriózumnak számítunk a környezetünkben azzal, hogy Bonit egyetlen különórára sem irattuk még be soha. Zenei, hangszeres, énekes, cirkuszi, dráma-, nyelvi, sport, sakk- vagy képzűművészeti foglalkozások (vagy akár: táborok) nevei röppennek fel rögtön, amint néhány oviskorú szülő elkezd beszélhetni akár a játszón, akár a kollégáim körében. Annyira, hogy én is elkezdtem gondolkodni azon, hogy az ovi utolsó évében beiratjuk valahová Bonit.

Mert miért ne, ha jól érezné magát? Ha esetleg még tanulna is valamit? Ha szívesen menne? Mert mikor tanuljon meg egy ember három nyelven beszélni, hangszeren játszani és biztonságosan úszni ha nem gyerekkorában? Nézzünk szembe a tényekkel: szerintem Boni semmiben sem kiemelkedően tehetséges, a fiam nyilvánvalóan nem zseni. Szeret bizonyos dolgokat (rajzolni, rajzolni, rajzolni), de sok minden másban is ügyes, ha nem is a legjobb (mozgás, nyelv, matek). Szóval pont az a típus, akiből egy kis odafigyeléssel és kitartással bármi lehet.

Azonban közben beindult az ovi (erről majd írok) és egyértelművé vált, hogy Boninak még mindig nehéz az elválás. Rájöttem, hogy felesleges lenne bárhová is beiratni, mert még az is lehet, hogy csak sírva lesz hajlandó bemenni. Miért kényszerítsem egy újabb gyerekközösségbe, amikor még az oviba sem szívesen jár?

Amikor ezt elmondtam a zenesuli titkárságán, egy nő azt javasolja: irassam be egyéni különórára, ahová én is bemehetek Bonival. Szuper ötletnek tűnt, megkérdeztem a gyereket, hogy milyen hangszert szerete. Xilofont! – vágta rá rögtön (és csak azért, mert az ő értelmezésében gitározni és zongorázni már TUD. Ekkor vetettem el az ötletet, hogy ukulelézni fog, amit pedig a saját tanárom tart.). Xilofonóra nincs, de a titkárnő szerint akkor a dob pont jó lenne.

Elmentünk (értsd: elráncigáltam Bonit) a zeneiskola nyílt napjára. Zseniális volt! Tanárok felügyelete mellett mindenféle hangszert ki lehetett próbálni, a hárfától a dudán keresztül a nagybőgőig (te jó ég, milyen nehéz lefogni a húrjait!). A dobtanár tök szimpinek tűnt, a dob (nem tudom mi a rendes neve magyarul, sok dob és két cintányér) impozáns volt. De sajna Boni csak a hátam mögül kukucskált ki, megszólalni sem volt hajlandó. Úgyhogy én ültem le a dob mögé, és kaptam az egyszerű, de annál nehezebb és érdekesebb feladatokat (különböző ritmust ütni két kézzel, felválltva stb). A tanár azt javasolta, írassam be Bonit heti 20 percre, majd szépen, játékosan, xilofont is bevetve tanítgatja. Boni a beszélgetés közben égett a vággyal, hogy dobolhasson, de nem mert; ezért az én kezemet mozgatva ütötte a dobot.

Otthon meghánytuk-vetettük a dolgoz Z-vel. Ő nem nagyon érti, miért kellene egy ovis gyereket bárhová is beiratni, de rám bízta. Én pedig nagyon hezitáltam. Boni az a típusú gyerek, aki gyakran fél az új helyzetektől, noszogatni, győzködni kell, megtapsolni, és ha sikerül neki valami, ő a legboldogabb. Ugyanakkor volt már arra is példa, konkrétan egy téli vakáció alatt, hogy én erőltettem a síelést, de nem ment sehogy sem, nem akart ott marani, nem akarta kipróbálni.

Petra barátnőm arra mutatott rá, hogy a különórára hordozgatós szülők nem a saját szenvedélyüket és ki nem élt vágyaikat akarják-e a gyerekeikkel megvalósíttatni? Biztosan így van: a zenesuliba beérvén, amikor megcsapott az épület szaga, arra gondoltam, hogy te jó ég, mennyire szeretem ezt! De hát hogyan neveljen az ember gyereket, ha nem a saját tapasztalatai alapján? Aztán meg: ha nem ismerteti meg a gyerekkel a lehetőségeket, akkor az hogyan tudjon később élni velük?

De végülis az döntött, hogy beszéltem Bonival. Megkérdeztem, akar e minden héten járni dobolni. Eleve a kérdést nem értette: hogyhogy minden szerdán, az mit jelent? Ő szívesen eljön megint megnézni az összes hangszert, válaszolta. De hogy külön, a zenetanárral, meg velem? Hát jó, mondta, én dobolhatok, ha akarok, de ő nem fog a pasihoz szólni, az tuti! – válaszolta.

Na szóval így történt, hogy végülis nem írattuk be. Egyszerűen nem áll még rá készen szociálisan. És hiába mondta a gyerekorvos, hogy gyógyítsuk a kutyaharapást szőrivel, azaz a félénkséget a szociális helyzetekkel, én ennek nem (nagyon) látom az értelmét. Hogy a családi energiákat, időt arra szánjuk, hogy minden szerdán 20 percre odalogisztikázzuk a gyereket, aki legszívesebben pedig inkább otthon rajzolgatna.

Aztán persze lehet hogy jó lett volna, Boni hamar lelkesedik minden iránt. Könnyebb lett volna most, mint jövőre, az iskolakezdéssel együtt, amikor már szolfézsra is kell járni.

Témák

Olyan jó, hogy Boni már sok mindenben partner; megért, elfogad, kompromisszumot köt, visszaemlékezik, számon tart. Annyi mindent lehet már vele csinálni! Lehet vele például értelmesen beszélgetni, terveket kovácsolni. A klasszikus miért? és hogyan?-kérdéseken kívül azonban vannak olyan visszatérő beszédtémái, amelyeket nem elég egyszer vagy kétszer átbeszélni. Ezeket minden nap többször (SZÁZEZERSZER) felvet, megtárgyal, megvitat. Amolyan mániákus módon. Noha nálunk (még?) nem divat a transzformátor, a dinoszaurusz, a pókember, az autóversenyzés, a csillagok háborúja, a foci stb., úgy látszik, helyettük most ezek vannak terítéken. Viszont eléggé igénybe veszik az ember türelmét és kitartását, egyrészt az ismétlődő jellegük, másrészt a megválaszolhatatlanságuk miatt. Ezek azok:

– Ki kit szeret a legjobban a világon. Akkor kezdődött, amikor most nyáron világossá és kézzelfoghatóvá vált a számára, hogy az apjának rajta kívül vannak más gyerekei. A kis bíró azóta rang- és besorol. További variációi a témának: engem kit szeret a legjobban a világon (ő maga), ő milyen sorrendben szereti az embereket (legjobban engem meg az apját, aztán Matéo-t, a nagyszüleit, a kutyájukat, a nagynénjét, és a királynőket.). Szeret-e minket Szuszi, a szüleim kutyája? Ha mérges rám, akkor pukkadozva kijelenti, hogy soha többé nem fog szeretni. A szeretet téma kiterjed a kajákra is: ki mit szeret enni a legjobban (főételből, desszertből, gyümölcsből), ki olyan elvetemült, hogy nem szereti a tésztát.

– Az aranyosak és a nem aranyosak. Ezzel a kategorizálással a sírba visz. Pedig nem hallhat tőlünk ilyen fekete-fehér típusú fölosztást, amely szerint vannak a jók és a rosszak, és mégis! Az ő szemében valaki vagy aranyos, vagy sem. Még az állatokat is így osztályozza: a szúnyog nem aranyos, mert megcsíp, a méhecske igen, mert mézet csinál nekünk (bár amikor elmondtam, hogy eredetileg nem is nekünk csinálja, elgondolkodott). Lili egyszer farkasokat, kutyákat rajzolgatott, kihallottam a szobájából, hogy Boni érdeklődik tőle: ez aranyos kutya?

– Tudok-e varázsolni, ki és mit tud varázsolni, hol lehet kapni varázspálcát, mikor veszünk mi is. Különben pedig ő maga is tud varázsolni, csiribí-csiribá (gombokat tüntet el a zsebébe) és repülni is (nagyokat ugrál)! Nyáron a húgommal egyszer úgy csináltunk, mintha az automata sorompót közös varázslattal nyitottuk volna ki, azóta (plusz a Mary Poppinsban látottakat figyelembe véve) meg van róla győződve, hogy varázsolni gyerekjáték.

– Meg akar tanulni angolul. Lövésem sincs, hogy ez honnan jön neki, de folyton kérdezgeti, hogy ezt-azt hogyan mondják (és írják) angolul. Sőt, jelenti ki: ő tulajdonképpen már tud angolul! Gud móóóling, jesz, tenkjú – sorolja büszkén. Angol gyerekdalokat akar hallgatni, és noha elvileg ellenzem, a gyakorlatban lehet, hogy mégis beíratjuk valami angoltanulós különórára (ilyen az, amikor a tuti gyereknevelési elveket a gyerek születése után átértékeli az ember).

– És van a klasszikus, egy-másfél éve tartó betű- és KRESZ-táblamánia. Minden táblát kommentel, lerajzol, kiragaszt (kedvence a behajtani tilos és a dohányozni tilos; a lakásban mindenfelé tiltó táblákba botlunk) és mindent lebetűztet, leír, elolvastat. A toll meg a papír nálunk játszótéri alapfelszerelés, tegnap pl. Cellux-ot mentünk vásárolni neki, mert elfogyott (az irományait is kiragasztja). Tulajdonképpen ennyi energiával már meg is kellett volna tanulnia olvasni, nem is értem, miért nem (talán mert tényleg nincs szivacsból az agyuk a gyerekeknek: ő pl. rendszerint elfelejti a rég nem hallott mesék végét, és folyamatosan ugyanazokat a hibákat követi el franciául is és magyarul is: pl. szépebb, a szebb helyett). Azért fura ez az írás- és olvasásmánia, mert nem mondanám, hogy rajong a könyvekért. A cetliken, prospektusokon, névjegykártyákon lévő irományokért viszont meg van veszve: elolvastatja, lemásolja, fölragasztja őket. Könyveket is készít, illusztrál, majd lediktáltatja velem a sztorit, amit rá akar írni. Tegnap kikönyörgött tőlünk egy mappát (a lyukasztó- és tűzőgépet már eleve az ő szobájába tároljuk). Oviba menet azt kérte, hogy meséljek egy mesét a „darázscsaládról, amikor nem álltak meg a STOP-táblánál!”.

Ha jobban belegondolunk

– Mama, mit jelent az, hogy de?
– De? Az egy válasz, ha kérdeznek. Olyasmi, mint az igen.
– Aha. És mit jelent az, hogy dehogy?
– Hááát... az meg azt jelenti, hogy: nem... azt hiszem. Ezen még soha nem gondolkodtam!
– És Mama, mit jelent az, hogy dehogynem?
– Izé... hát, az megint azt jelenti, hogy igen!
– I-geeen? Dehát benne van az, hogy nem! Akkor hogy jelenthet igent?

Azért furcsa egy világban élünk

A felnőttek és a kamaszok világa között feszülő kibékíthetetlen ellentét évszázados építményéhez szeretnék hozzájárulni egy saját kis téglával. Rengeteg mondanivalóm lenne basszus nem igaz, hogy ezek a tinik ilyen buták, együgyűek, egykedvűek, motiválatlanok, lusták lennének de inkább nem mondok semmit.

Lili (18) vigyáz Bonira a nyári vakáció utolsó hetében. Tegnap vacsorára paradicsomos tészta volt, amire ki-ki sajtot reszelhetett... volna. Csak éppen Lili nem tudta, hogyan kell használni a reszelőt!

– Melyik oldalán kell reszelni? – kérdezte a reszelőt forgatva, és látván e vígjátéki fordulattól nevetésre görbülő szánkat, szabadkozva hozzátette: Még soha nem csináltam ilyet!

Nem tudom eldönteni, mi a furább: hogy egy lassan nagykorú lány 1) soha nem reszelt még semmit életében, vagy hogy 2) nem tudja megállapítani kapásból, hogyan kell csinálni?!

Gúzsba kötve táncolni

A fordítók mindennapjai

Kinyitom a doksit. Átfutom rajta a szemem. Soha, soha, de soha nem olvasom el előre a szöveget. Pedig jobb lenne, biztos hatékonyabb lennék. Csak az a baj, hogy akkor már az olvasáskor elunnám az életemet. Elég a dokishoz kapott rövid ismertetőt, leírást, tájékoztatót, referenciadokumentumot, csatolmányt, útmutatót stb. elolvasni. Mondatról mondatra haladok, hogy legyen egy kis izgalom az életemben. Sőt, olyan is van, hogy a mondat végét sem olvasom el, úgy esek neki az első részének. Aztán ha valami nem világos, ígyis-úgyis előre kell kacsingatnom, de nekem az vált be, hogy fordítok, mitha az életem függne tőle. 

Van, hogy a fordítás kínszenvedés. Ülök egy mondattal szemben, amit már megérteni is nehézkes, hát még lefordítani. Keservesen, nyögvenyelősen írom az egyik szót a másik után. Ilyenkor minden önfegyelemre szükségem van ahhoz, hogy ne nézzem meg az Indexet percenként. 

Mikor nehéz a fordítás? Először is, ha rossz az eredeti szöveg: ellentmondásos (egy bekezdésen belül állít valamit és annak az ellenkezőjét), hibás (nem anyanyelvű írta), logikátlan (ok-okozat felcserélése), trehányul van fogalmazva (szóismétlés). Vagy ha az indo-európai nyelvek és a magyar nyelv különböző logikája miatt az eredeti mondat (pl. felsorolás, pontba szedés) nem működik. Vagy ha sok és ismeretlen terminológia megakasztja a lendületet, hiszen minden egyes szónak külön utána kell nézni. Vagy ha szlogeneket kell lefordítani. 

Van viszont egy olyan kegyelmi állapot, amikor eljön a flow és a fordítás tényleg kihívás, kreatív alkotómunka. Egyik mondatot fordítom a másik után, minden klappol, metaforák a helyükön, nem fog ki rajtam a huszadik hátravetett mellékmondat és a sok nominális szerkezet sem. Csak úgy ontom magamból a frappáns, rövid, tömör, közérthető mondatokat. Olyan választékos vagyok, mintha Grécsy László és Szabó Magda lánya lennék. 

Kár, hogy ez viszonylag ritka, egyrészt mert ott az a sok adminisztráció (ide kattintani, oda beregisztrálni , ezt kinyitni, arra a programra várakozni stb.), másrészt meg az embert mindig megzavarják a bejövő e-mailek. Hiányzik a belemélyedés. Meg azért az is ritka, hogy csak úgy az égből belepottyanjon az ember ölébe egy érdekes doksi; általában van előzmény, ahhoz kell igazodni, úgy a terminológiát, mint a stílust tekintve. 

A cél az, hogy 1) pontosan ugyanazokat az infókat adja át az ember, mint a forrásszövegben, de 2) tökéletes magyarsággal, azaz ne érződjön rajta, hogy fordítás. Összevonás, zárójelezés, kettőspontozás, áthelyezés, rövidítés megengedett, az értelmezés néha egyenesen elengedhetetlen. Esetenként a lehetetlennel határos mindkét kritériumnak megfelelni. Ilyenkor én a szép magyarságot választom, és eltűnnek bizonyos (nem annyira fontos) eredeti elemei a mondatnak. Az idő fontos tényező; én akkor szeretek a legjobban dolgozni, ha épp elegendő időm van a fordításra, se több, se kevesebb. A legrosszabb az, amikor rengeteg idő áll rendelkezésre egy szar feladatra. 

Átolvasom, átlalában egyszer. Ahol valami furcsaság van, ott esélyes, hogy félrefordítottam valamit, azt újra meg kell nézni. A kész szöveget átadom a lektornak. A lektorálás bizalmi munka, hiszen a fordítás gyakran szájíz dolga. Teljesen változó, hogy ki, hogyan nézi meg a szöveget, és az is kollégától függ, hogy én hogyan reagálok erre. Nagyvonalakban kétféle lektor létezik a világon: a Bonviván, aki örül, hogy jól fordított szöveget kap, amivel nincs sok melója, és amit lelkesen kommentál és boldogan szmájliz; valamint a Véreskezű, akinek az az életfilozófiája, hogy semmilyen szöveg nem elég jó, és ötévente egyszer ad pozitív visszajelzést. Én az utóbbi típusú kollégákkal dolgozom, és sok időbe telt, amíg elfogadtam ezt az (amúgy respektálandó) elvet. Ma már örülni is tudok a tüzetes átvizsgálásnak, és kis füzetbe vezetem a jó(bb) megoldásokat, amelyekről nem is értem, hogy tulajdonképpen nekem miért nem jutott eszembe?!  

És végezetül, egy típikus fordítói betegségről: amikor az ember egy szórólapot sem tud elolvasni úgy, hogy magában ne szerkessze át az egész szöveget, javítsa a helyesírási hibákat, a központozást, a szóismétléseket. Őrületes dolgokat adnak nyomtatásba, higgyétek el!

Egy újjászületés kapujában

Mindenféle reumatológusok folyton rá akarnak beszélni egy új terápiára azok helyett a gyógyszerek helyett, amelyeket jelenleg szedek (és már vagy 15 éve, leszámítva a terhességet). Legutóbb tavasszal jutottam el egy új sztárreumatológushoz, másfél évet kellett várnom a konzultációra. Ez a pasi viszont valami olyasmit mondott, ami miatt életemben először komolyan elgondolkodtam az új terápia lehetőségén: szerinte a vesém nem fogja bírni ezt a sok gyógyszert!

Te jó ég, én meg mindig a gyomrom miatt aggódtam. Azt mondta, nefrológusok sokat tudnának mesélni arról, hogy hány egészséges ember szorul dialízisre gyógyszerek miatt. Félénken megkérdeztem, hogy de akkor is, ha sokat iszom? Csak legyintett. Sötét jövőt ígért a legyintése.

Jól meg is ijedtem, de még mindig gondolkodtam. Az állapotomat nem éreztem annyira súlyosnak, hogy komoly terápiákba kezdjek (ágyúvalverébre-effektus). Ő is azt mondta, nézzek utána, jöjjek vissza szeptemberben, döntsem el, mérlegeljek. Ez az új terápia csak 20 éves, húsz év múlva megyek majd nyugdíjba, tervezem körbeutazni a Földet – nehogy már a terápia még most ismeretlen mellékhatása miatt ki tudja, mi legyen velem. De a dialízis se jobb perspektíva.

Az Élet döntött helyettem, és olyan reumás fájdalmakat küldött nekem a nyárra, hogy nincs is már min gondolkodnom: bele kell vágni! Ez az, amikor minden rosszban van valami jó, nem? Rossz volt, hogy hetekig úgy fájt a nyakam, hogy alig bírtam aludni: napközben még okés volt, de ahogy a fejemet a párnára tettem, csillagokat láttam. Nem tudtam úszni, gyalogolni se sokat. Bonival soha eddig nem volt gond a reuma, valahogy mindig sikerült kivennem a kiságyából, amíg baba volt, elkapni, amikor kétévesen a saját feje után akart menni, de most, hogy biciklizik, ezt a tempót nem bírom, képtelen vagyok rohanni utána. Nem tudom elvinni biciklizni! Tiszta gáz.

Úgyhogy megcsináltattam a maratoni vérvételt, a tüdőröntgent, hátra van még az engedélyeztetés az egészségbiztosítóval, és szeptemberben kezdek. Viszont még egyáltalán nem olvastam utána a terápiának, sőt, a gondolat is tökre elszomorít, hogy egy ilyen öregasszonyos nyavalyára életre szólóan minden hónapban injekcióznom kell majd magam valami szerrel. Meg egyáltalán, hogy fogok utazni, ha ezt a cuccot mindig a hűtőben kell tárolni?

De nézzük a jó oldalát: lehet, hogy újra fogok tudni sportolni: biciklizni, tollasozni, úszni, kirándulni! Esetleg síelni, futni? Hú, hihetetlennek tűnik.

Ezt még egy gyerek is tudja!

Ma egyszerre bizonyítottunk be két különböző egyetemes igazságot, amelyek így szólnak:

1) Az ember hosszú-hosszú ideig rendelkezhet érvényes jogsival és vezethet balesetmentesen anélkül, hogy az összes KRESZ-táblát ismerné.
2) Egy nem egészen ötéves kisgyerek is képes új, hasznos és fontos ismereteket átadni egy felnőttnek.

Boni ma elmagyarázta az apjának a két tábla közötti különbséget:

Z-nek ugyanis fogalma sem volt róla. Persze nem hitt nekünk! Ráadásul olyan profin és meggyőzően érvel, annyira fel tud háborodni, hogy egy pillanatig elgondolkodtam azon a lehetőségen is, hogy a KRESZ országról-országra változik. Az internet zárta le a vitát, és adott meggyőző definíciókat a megállás és a várakozás fogalmára.

A férjem ugyanis, képzeljétek, egészen a mai napig azt hitte, hogy a tiltás egyetlen áthúzás esetén csak az út egyik oldalára, míg a két áthúzás esetén az út mindkét oldalára vonatkozik!