Felfedeztem a diszkózene értelmét

Iszonyú jól lehet rá futni!

Nagyon megörültem, amikor első alkalommal futottam itt, és rátaláltam egy kifejezetten futóknak készített útvonalra (futósétányra?). A folyó mellett visz az út (a láb!), árnyékos, nem aszfalt, bicikliseknek tilos és tőlünk gyalog kb. öt perc. Mutatom:

Sajnos három-négy alkalom után rájöttem a hátulütőjére: Baromira. Unom. Jobb volt a szüleimnél, ahol váltogathattam az utcákat, bámulhattam közben a házakat, a tájat – ez itt végig egyforma. De hát ez van, erre jó a diszkózene, elvonja a figyelmet!

Voltam már Bonival is futni. A suliban a tornaóra, ha jól értem, nagyjából arra szorítkozik, hogy futnak az udvaron: ami meglep az az, hogy az idei követelmény húsz perc megállás nélküli futás. Soknak tűnik. Persze nevetve lefutja, még dumálni is szeretne közben!

Bezzeg

Olyan szűk az érzelmeink kifejezésére rendelkezésre álló skála. Borzalom, borzalom, borzalom: egész hétvégén ez járt a fejemben. De mi mást lehetne gondolni, amikor két szülőnek a lánya, és két kisgyereknek az anyukája hal meg. Érthetetlen, igazságtalan és iszonyú (is) az élet.

Újraolvastam levelezésünket Bezzeggel; nem is emlékeztem, hogy ennyit írtunk egymásnak. Akkor kezdődött, amikor még Franciakulcs néven Franciaországból írt blogot (ez már nem látogatható), illetve egy másik blogot is vezetett többekkel, az ún. francia gyereknevelésről. Ennek már több mint nyolc éve. Az e-mailjeiben ugyanolyan vicces és önironikus volt, mint az életben. Vidám volt, ugyanakkor lenézett a dolgok mélyére is, oda, ahol minden bonyolultabb. Mert a sok levelezés után csak találtunk alkalmat arra, hogy élőben is találkozzunk: emlékszem, a Mikszáth Kálmán téren volt az első randink, még előttem van, ahogy mindkét kezében egy-egy cuki gyerekkel rögtön felismertem. Egy tetőtöl-talpig olasz nő állt előttem. A kislánya elképsztően hasonlított rá, akkor volt négyéves, a kisfia a maga két évével pedig nagyfiúnak tűnt Bonikám mellett, aki akkor lehetett féléves.

Emlékszem még egy randira, ahol Ilonkával hármasban kávéztunk egy téli reggelen. Rémlik, hogy Bezzeg még nálam is járt egy blogtalálkozó keretében, de ebben már nem vagyok biztos. Az tuti, hogy nagyon közel laktunk egymáshoz, és a véletlennek meg a kis világnak köszönhetően apáink is ismerték egymást (papám kommentárja Bezzeg apukájáról: „fogalom” volt a neve a munkahelyén).

Nem ismertem túl jól Bezzeget, csak amennyire a blog és ezek a találkozók alkalmat adtak rá. De nagyon megragadt bennem két dolog róla (persze a legendás humorán kívül): az egyik, hogy soha, semmilyen körülmények között nem akart megbántani senkit, se szóban, se írásban. Nagyon odafigyelt rá, hogy ne legyen sértő. Lehet, hogy ez egy olaszos vonás volt benne? A másik pedig, hogy teljes mértékben hiányzott belőle a fontoskodás. Inkább nevetett saját magán, mintsem halálosan komolyan vette volna saját magát. Képzeljétek, miután megszületett Boni, elmesélte, hogy volt egy vetélése, mielőtt megszülettek volna a gyerekei. Azt hiszem, leírhatom ide, hiszen a blogjában is utalt rá, hogy meg kellett szülnie, rettenetes körülmények között, a halott magzatot. És amikor döbbenten (fejbe kólintva, megrendülve) megjegyeztem, hogy hát azért baromira örülök, hogy ezt nem mondta (írta) soha a terhességem alatt, akkor elmondta, hogy erre kifejezetten mindig is vigyázott. Hogy ne sokkoljon soha, senkit ezzel a történettel, hogy ne biztosítson neki ez a vetélés előjogokat. Nagyon hálás voltam neki.

Én sokáig hittem, hogy majd felgyógyul, és újra blogolni fog és fanyar humorral, lendületesen elmesélni majd, mi történt vele. De ezt már nem tudjuk meg soha. Nem tudom azt sem, milyen lehet hónapokig bénán feküdni mindenféle kórházi ágyakon, a gyerekeit nem tudni megölelni, és attól rettegni minden órában: már soha nem is fogja tudni megtenni.

Február óta Évi, egy kolláganője és barátnője hozott nekem hírt Bezzegről, én a telefonján nem akartam zavarni (Évi, szólj, ha kihúzzam a neved). Évi nyáron volt bent nála látogatóban, és engem is arra buzdított, menjek. Én többféle okokból, de végül nem mentem el; nem tudom, jól tettem-e. A hírek egyre rosszabbak voltak, újabb agyvérzés, Covid, míg most pénteken az a hír jött, hogy az orvosok krázi „lemondtak” róla. Aznap éjjel meghalt.

Nem tudom, magánál volt-e, tudta-e, hogy mi vár rá. Remélem, úgy történt, ahogy szerette volna. Remélem, el tudott búcsúzni a családjától. Főleg nagyon remélem, hogy a gyerekek ügye jogilag is le lett tisztázva, és nem ráncigálja majd őket senki a két ország között. Örülök, hogy Ilonka kiderítette Bezzeg bankszámláját, és legalább tehetetlenségünkben tudunk valamit tenni, hogy a családnak – akiknek most nemcsak egy súlyos veszteséget kell feldolgozni (milyen hülye szó), de egy életre szóló, maradandó veszteséggel kell ezután együtt élniük – egy picit könnyebb legyen.

A félig üres és a félig teli pohár

Tegnap Z. szólt, hogy szüksége van arra a Nagyon Fontos Banki Papírra, amit tavasszal kaptunk, és amit azóta én őrzök, mivel elsősorban engem érint az ügy. Tudtam, hogy miről van szó, egész nyáron nálam volt az a levél, még Magyarországon is, mert onnan is kellett telefonálgatni. Miután hazajöttünk, kiszedtem a Magyarországi Mappából, együtt a nemzeti konzultációval, a villanyóra-szerelésről kapott igazolással, a biztosítós papírral, az orvosi igazolásokkal és más számlákkal együtt, és eltettem valahova. Ez az a mappa, amit átlalában decemberben szoktam lefűzni, addig hányódik a tartalma itt-ott. De hol?

Megnéztem az íróasztalomon, ahol szoktak gyűlni az ilyenek, de nem volt közöttük. Megtaláltam viszont egy Másik Nagyon Fontos Papírt, amit a papám bízott rám indulás előtt, hogy intézzem el, és amelyről teljesen megfeleletkeztem (és amelynek a hátuljára munkahelyi jegyzetek kerültek, még jó, hogy nem dobtam ki!). Feltúrtam a piszkozatnak szánt papírokat, ott sem volt. Átnéztem az éjjeliszekrényemet, mert úgy emlékeztem, hogy oda tettem azt a bizonyos magyarországi mappát; na, ott aztán találtam mindenfélét! Félbehagyott és befejezett könyveket, jegyzeteket, naplót, egy 2017-es, barátnőm által fénymásolt és félig kitöltött évértékelőt, fénymásolt cuccokat (a kullancs elleni oltásról!), a fülhallgatóm és egy óra használati útmutatóját, kinyomtatott doksikat, legalább tíz tollat és ugyanannyi ceruzát, öt (!!) doboz füldugót, három tubus krézkrémet, csomó pézsét, csatokat, radírt, üveggolyót. De a fontos levél nem volt sehol.

Amúgy nem vagyok én ennyire szétszórt, és a fontos dolgokat általában nem kavarom el. Ezért nagyon meglepett ez a kupi és rendetlenség, noha való igaz, hogy a nyaralásról hazatérés és a szeptemberi munka- és sulikezdés mindig nehéz időszak. Teljesen kétségbeestem, hogy ennyire felelőtlen vagyok, még egy levelet sem lehet rámbízni. Bezzeg Z. cuccai szép színes mappákban állnak, időrendi sorrendben! Ha tőle kérek bármit is, mondjuk a tavaly márciusi lakbér-kimutatást, egy perc alatt megtalálja. Én meg egyszer majdnem összeadtam a fordítandó oldalak számát a testsúlyom összegével, mert ugyanabban a határidőnaplóban vezetem a kettőt! Hogy lehetek ennyire megbízhatatlan alak? Már éppen arra gondoltam, újra feltúrom a három hónapja le nem fűzött irataimat (és azokat is, amelyek csak három hónap múlva lesznek le nem fűzöttek, ahogy Esterházy mondta) amikor Z. – akitől ugyan többször is megkérdeztem, hogy nincs-e nála, sőt, halványan emlékeztem is, hogy nyáron odaadtam neki – a levelet lobogtatva odajön hozzám, hogy megtalálta a saját dossziéjában!

Erre az eseményre kétféleképpen lehet reagálni:

 – felháborodottan, hogy miért keresteti velem másfél órája, holott végig nála volt. Az ő hibájából másfél órát vesztettem (neki egy perc volt megnézni a papírjai között), ráadásul közben a lelkifurdalás is gyötört, hogy nem vigyázok a rám bízott dolgokra.

–megkönnyebbülten, hogy meglett! Méghozzá úgy, hogy közben kiderült: mégsem vagyok annyira link. Jól emlékeztem, hogy átadtam neki. Plusz az éjjeliszekrényemben is rend lett, és megtaláltam a papám által rámbízott iratot is.

Mindkét reakció teljesen legitim, érthető, logikus. Ott, abban a pillanatban, nekem konkrétan nehezemre esett döntenem a kettő között.

Félix

Tegnap érdekes élmény ért a zenesuli értekezletén. De hogy mi, ahhoz először el kell, hogy meséljem, hogy 2019-ig bezárólag, amíg még sokat jártunk a játszótérre, gyakran összefutottunk egy párral és a kisfiukkal, aki akkortájt lehetett 1–3 éves. Én még életemben nem láttam olyan ronda kisbabát! Tátott szájjal néztem utánuk minden egyes alkalommal, és részvéttel csóváltam a fejemet: szerencsétlen szülők, valószínűleg fogalmuk sincs, hogy mennyire ijesztően ronda a gyerekük. Ugyanakkor elismeréssel adóztam a természetnek, hogy milyen jól megalkotta az embert, pont azért, mert hogy ezek a szülők valószínűleg még szépnek is látják a kisbabát, de ha nem, hát bizonyosan ugyanúgy szeretik, mint minden más a szülő a saját gyerekét.

Tudom persze, hogy nagyon kegyetlen, igazságtalan és politikailag inkorrekt egy ilyen gondolat, és hogy senki sem vonható felelősségre saját külsejéért – pláne nem egy gyerek! (Ráadásul egy közkeletű vélekedés szerint minden gyerek szép, ugye). De továbbra is nagyon csúnyának gondoltam a gyereket. Ez az a dolog, amit nem ver nagy dobra az ember, még egy kicsit bűntudatos is, de mit lehet tenni. Minden elem (hajszín, tekintet, vonások) visszataszító volt azon a kisfiún.

És tegnap részt vettem egy egyórás értekezleten a zenesuliban, ahol nagyrészt unatkoztam, mert az engem érintő kérdéseket öt perc alatt elintézték, de nem mertem elővenni se a telefonomat, se a könyvemet. Úgyhogy egy öt-hatévesforma, érdekes arcú kisfiút bámultam, aki az anyja (vagy a nagyanyja?) ölében ült. Mágnesként vonzotta a gyerek a tekintetemet: egyszerűen cuki, kedves és bájos volt, ahogy kuporgott a nő ölében (aki vakargatta a hátát). Néha fölállt, szaladt egy kört a teremben, visszaült a nő ölébe. Átkarolta, megpuszilta, vicces grimaszokat vágott. Egyszer felfedezte, hogy ha kimegy az egyik ajtón, a termet megkerülve be tud jönni a hátsón. És mindezt csendben csinálta, finoman, diszkréten, senkit sem zavart. Megbámulta az embereket, de azt is okos tekintettel tette, érdeklődően. Egyszerűen imádnivaló volt az a kisfiú!

És amikor kimentek, megláttam a nő arcát, és még a maszk alatt is fölsimertem: a Félix anyukája! A ronda kisfiúé! Két érzés kerített hatalmába: az első, hogy én ezt a kifejtett, emberformájú gyereket babaként láttam utoljára. Ugyanaz az ember, és mégis mennyire más: a teste, a vonásai megnyúltak, a haja megnőtt, a tekintetete értelmessé vált – mégis be tudtam azonosítani (utólag) a kisbabakori arcvonásait rajta. Nagyon fura érzés volt.

De még érdekesebb, hogy míg anno kifejezetten visszataszítónak láttam, most kifejezetten – ha nem is szépnek, de – aranyosnak, szinte vonzónak gondoltam. Egyszer Z. családjában egy kisfiú megkért, hogy vágjam le a körmét a lábáról, mert az anyukája nem volt ott, és hát, bevallom, kicsit undorodva vágtam le a koszos lábáról azt a körmöt – na, ez a Felix azoknak a gyerekeknek a csoportjába tartozik, akiknek a lábától nem undorodtam volna.

És megint csak azt tudom mondani, hogy jól van megcsinálva a világ, és a ronda csecsemőkből nem feltétélenül válnak ronda emberek. Főleg, ha mint ennek a kis Félixnek az esetében, a gyerek személyisége ennyire feledtetni tudja a fizikumát; ami ugyanis nagyon tetszett benne az a szelíd és együttműkődő jelleme. Értitek, végigült egy egyórás értekezletet nyafogás és hiszti nélkül, és amikor elunta magát, felfedezőkörútra indult. Látszott rajta, hogy mennyire bújós, mosolygós, szeretetteli gyerek, ún. „könnyű” természet lehet.

Emberi teljesítmények

– süketen komponálini (főleg a Kilencedik szimfóniát)

– regényt írni az „e” betű kihagyásával (ráadásul franciául)

– fejben sakkozni (és nyerni)

– 245 km-t futni (egyhuzamban)

– Oroszországban ellenzékinek lenni (és ebben a minőségben ott élni)

Én pedig még annyit sem tudok megtenni, hogy elvégezzem az aznapra kiszabott feladataimat, és szinte minden nap úgy kelek, hogy nyomasztanak a teendőim, és úgy fekszem le, hogy nem tudtam mindent megcsinálni... pff....

Vírustagadók, oltásellenesek és más összeesküvés-hívők

Nem kérdőjelezem meg a SARS-Cov-2 létezését, és hiszem, hogy a védőoltás a leghatékonyabb védekezés ellene, szögezzük le mindjárt az elején. Ugyanakkor tökéletesen megértem (de nem helyeslem!) azokat a mechanizmusokat, amelyek a vírus létezését vagy a vakcina célravezetőségét kérdőjelezik meg. Szerintem vannak logikus érveik a címben említett embereknek, és most az ördög ügyvédjeként ezeket veszem számba.

Ami a vírustagadókat és az összeesküvéselmélet-hívőket illeti: a hivatalos, felülről érkező narratívák megkérdőjelezését ma már óvodában kezdik el tanítani a gyerekeknek. Ma már az iskolákban nem elméletek és teóriák magolásával kezdik az oktatást, hanem azzal, hogy megkérdezik a gyerekek véleményét. Már Boniék is érvelnek, vitatkoznak, szavaznak. Nemrég hallottam a rádióban egy projektről, amelyben általános iskolás gyerekek állították össze a saját gondolataikat a köztársasági értékekről, és adták ki könyvben.

Az, hogy mindenkinek illik és kell gondolkodnia a világ dolgairól, saját véleményt kell formálnia, nagyon is benne van a köztudatban tehát; ez a kritikus hozzáállás vezet szerintem oda, hogy egyesek ezt az új jelenséget is megkérdőjelezik. A hiba ott van, hogy meg kellene tudni különböztetni azokat a dolgokat, amelyeket érdemes megkérdőjelezni (pl. koleszterin szerepe az étkezésben) és amelyeket nem érdemes (pl. a Föld alakja). Ehhez pedig olyan tudásra lenne szükség, ami az egyes embereknek nincs meg; bízni kell tehát valakiben: hatóságban, kormányban, médiában, szervezetben. A koronavírus-járvány kapcsán pedig különösen nehéz megbízni bárkiben is, annyira ellentmondásos és logikátlan elméleteket hallunk másfél éve. Hogy csak egy példát mondjak: a francia egészségügyi miniszter (amúgy orvos) 2021. márciusában többször is kijelentette, hogy a maszk viselése civilként teljesen felesleges. Ma ezért a mondaért már összeesküvés-hívőnek bélyegeznénk bárkit!

Összegzésül: a kételkedés parancsa és a bizalom hiánya szerintem nem róható fel a vírustagadóknak. (felróható viszont csomó minden más logikátlanság, de ezt mindenki tudja szerintem, ezért erre most nem is térek ki.)

Ami az oltáselleneseket illeti, az ő szempontjaikat is értem valamennyire. Megértem azokat a huszon-harmicéveseket, akik mindenfajta alapbetegség híján úgy gondolják: ez a vírus nem veszélyesebb rájuk nézve, mint mondjuk motorral közlekedni. Márpedig motorral közlekedni szabad. Akkor a koronavírus kockázatát is szabad bevállalni. Főleg, hogy ha az összes rizikócsoportos be va oltva! Vagy ha nincs: akkor oltsák be először őket. Mindenkit. Az egész világon. Hiszen a Covid egy viszonylag enyhe lefolyású betegség az esetek legnagyobb részében (főleg rájuk nézve), ellentétben a gyerekkori betegségekkel, amelyek sok esetben halálosak, és amelyek ellen (szerintük is jogosan) kötelező a védőoltás. Nekem logikusnak tűnik az az érvelés, hogy ha a Covid valakire nem veszélyes, akkor az illető nem kér a védőoltásból sem, és ezt statisztikákkal támasztja alá: kiszámolván, hogy mondjuk ugyanakkora a rizikója kórházba kerülni a Coviddal, mint mondjuk egy negyven éve láncdohányosnak tüdőrákkal. Márpedig dohányozni is szabad, sőt, a dohányzás jóvoltából pofátlanul nagy pénzeket vágnak zsebre a dohányiparban dolgozó emberek.

Az oltásellenesek is hallották azt az érvet, hogy a nyájimmutitás elérésével csökkenthető az új variánsok kialakulásának kockázata, de erre megint csak azt mondják, hogy ne az ő rovásukra sikerüljön elérni a nyájimmunitást. Ezzel az érvvel egyébként én magam is egyetértek, és kicsit felháborítónak tartom, hogy gyerekeket oltatnak be, amíg van olyan idős, aki nem kapta meg az oltást.

Végezetül pedig: amíg egyetlen ország sem teszi kötelezővé az oltást a lakosság egészére nézve (amit semmelyik államfő nem mert idáig megtenni) addig az oltásellenesség nem bűncselekmény, hanem szabad véleménnyilvánítás (ellentétben mondjuk az antiszemitizmussal vagy a gyűlöletbeszéddel). Én amúgy ehhez tartom magam, és próbálok toleránsan viselkedni a be nem oltottakkal (suli előtt szimpi apuka például). Nyáron viszont csak beoltottakkal találkoztunk, de szerintem ez is logikus gondolat volt a mi részünkről (és szerencsére senki sem sértődött meg).

A vírustagadás és az oltásellenesség nekem azoknak a cselekedeteknek a sorába tartozik, amelyekről tudom, hogy léteznek, mások csinálják, elterjedt stb., meg is értem valamennyire az okokat (lásd fönt), de amelyek iszonyú távol állnak az én gondolatvilágomtól. Olyasmi például, mint amikor valaki szar könyvet olvas, feldolgozott kaját eszik, szintetikus vitaminokat szed, hülyén tölti el az ötvenperces vonatidőt, zsúfolt tengerparton nyaral, vagy amikor megkérdezi az én öröklött, diagnosztizált és jól karban tartott betegségemről, hogy próbáltam-e már glutén- és tejmentes diétával kezelni. Joga van hozzá, szabad a döntése – én nem tenném.

Ami viszont végtelenül felháborít és elkeserít, az a szabályok be nem tartása: helytelenül vagy egyáltalán nem viselni a maszkot olyan helyen, ahol ez kötelező, hamisított védettségi igazolványt használni, pozitív Covid-tesztet eltitkolni, tünetekkel emberek közé menni stb. Tudom, hogy gyakran nagy a részhalmaz, és az eltökélt vírustagadó gondolom nagyobb eséllyel fogja levenni a maszkot a munkahelyén (most a zenesuli titkárára gondolok). De míg az első jelenséghez, ahogy írtam is, joga van (azaz a vírust tagadni), addig a második (maszkot levenni) veszélyes, felelőtlen és egoista cselekedet.

Antropomorf

a szőlő szeme

a bögre füle

a barlang szája

a hajó orra

a kukorica haja

a fűrész foga

a cipő nyelve

az üveg nyaka

az egyház feje

a halál torka

a könyv gerince

a hordó hasa

a tél dereka

a hegy gyomra

a Föld méhe

a tó feneke

az asztal lába

az ajtó sarka