A rádióban

Ha sztárokról van szó, engem nem érdekel Céline Dion vagy a pápa - én a rádiós műsorvezetőkért rajongok. Ők az én isteneim, akiket rendszeresen meghallgatok és akiknek a véleménye számít. Így amikor a hét elején kiderült, hogy pénteken közönség részvétele mellett vesznek fel két adást, elhatároztam, hogy elmegyek. Még aznap regisztráltam az eseményre (ingyenes volt) és megvettem a vonatjegyet (Párizsba). Amíg még megtehetem! Októbertől újra dolgozom. 

Itt jegyzem meg, hogy fordító vagyok ugyan, de csak mert egy sajnálatos véletlen folytán az én műsorvezetői tehetségemet mások kapták meg. Hallgassatok csak bele a France Culture valamelyik irodalmi műsorába, megtudjátok, milyen érdekesen és intelligensen tudok beszélgetni, milyen találó kérdéseket tudok feltenni, mennyire szellemesen társalgok! Az vagyok én, nem pedig ez a fordító, akinek lennem megadatott. De mindegy is, majd egy következő életben.

Ötkor kellett kelnem, a hat-huszas vonattal mentem, épp odaertem kilencre. Két egyórás adást vettek fel, a közönség mindkettőnek a végén kérdéseket tehetett fel (ami már nem volt adásban). Baromi érdekes volt az ismert hangokat, zenéket és szignálokat élőben hallanom. A mikrofonpróba! Nem ám azt mondták, hogy egy-kettő-három, hanem: Nem minden nap jön a pápa Párizsba! Nem, de Isten mindenhol jelen van! A műsorvezetők vérprofik voltak, nem dumáltak sokat, a meghívottak, szociológusok, egy újságíró, egy kutató, egy sztáríró (összesen 4+2 személy) meggyőzőek. Inkább a konszenzust keresték, mint sem a vélemények ütköztetését. Nem vágtak egymás szavába, viszont reflektáltak egymás véleményére. Egyikük sem uralta a beszélgetést. Elhangzott nehány poén is, szóval élvezetes és tartalmas délelőtt volt. Mindkét adás témája a mesterséges intelligencia volt (apokalipszis, alkotás) és inkább egy átfogó képet festettek a jelenlegi helyzetről (szóval gondolom a jövö héten már elavult lesz). Mondtak azonban pár olyan dolgot is, ami nekem újdonság volt, vagy amire nem gondoltam:

- Az emberiség az elektromosság megjelenésével vesztette el a legtöbb tudást és kompetenciát (tűzgyújtás, tájékozódás), ill. változtatta meg leginkább az életmódját (alvás, folytonos ülés).

- Egy tanulmányban (nem ellenőriztem) megíratták a Bouvard és Pécuchet utolsó (hiányzó) fejezetét az AI-val, és állítólag Flaubert-szakértők szerint is tökéletes lett.

- Az AI térhódításával egyre nagyobb hangsúly helyeződik a szóbeliségre (iskolában, emberi kapcsolatokban).

Délután már csomó metróállomás le volt zárva a pápa miatt, örömmel jöttem haza. A vonatom ötven percet késett, amiről eszembe jutott, hogy októbertől ismét osztályrészemül jutnak a francia vonatok, a késések, a járattörlések, a tömeg, a zsúfoltság… még jó is, hogy így, egy ilyen programmal rázódom vissza a melóba. 

Kánikula

Rájöttem, hogy akkor járok a legjobban, ha fél hatkor kelek, ilyenkor ki tudom használni a friss (20 fokos) levegőt, és főzök, futok vagy dolgozom. Átszellőztetem a lakást, és a benti hőmérséklet akár 27 fokra is le tud csökkenni (ezek az új ablakok szerintem nem izolálnak jobban, minden hőhullám idején 29 fokra megy fel nálunk a hőmérséklet, most is). Egyébként csak ilyen kora reggel van lehetősége az embernek normálisan, fuldoklás és hőguta nélkül létezni. Elég sokan vannak ilyenkor az utcán, és ahogy látom, mindenki akkor szellőztet.

Kilenc körül be kell zárni az ablakokat, le kell ereszteni a redőnyöket, és onnantól fogva a sötétben, villanyfénynél élünk, rémes. Délig a hőmérséklet elviselhető, de onnan kezdve a finom, meleg nyári napsütés kegyetlen és életveszélyes pörköléssé változik. Ez a hirtelen átfordulás a magyarországi nyarakra emlékeztet amúgy, csak ott korábban történik. Délután semmi mást nem lehet csinálni, mint itthon kókadni. Errefelé nem jellemző a klíma, és a múltkor említett védett városkép nem is teszi lehetővé, úgyhogy a legtöbb lakás (és iskola) egy katlan. Boniéknak ezen a héten délután nincs is tanítás.

Usziba ritkán járok ilyenkor (heti egyszer) mert sokkal többen vannak, mint rendesen. Ott is hoztak rendkívüli intézkedéseket a melegre való tekintettel: nem működnek a hajszárítók (logikus) és nincsenek edzések (ez mondjuk érthetetlen).

Tegnap este fél tízkor kint még harminc fok volt (ekkor amúgy tök jól esik az egész napos bezártság után egy vásárlással egybekötött séta), így csak lefekvés előtt tudjuk felhúzni a redőnyöket, tiszta depi. Redőnyök nélkül aludni meg borzasztó, de még mindig ez a jobb választás (mert a másik a sötét, de 28 fokos szoba).

Hamar megtanulja az ember kategorizálni az épületeket: a könyvesboltban és a zenesuliban nincs légkondi, az orvosnál, a pékségben (!) és a pizzériában van. A közvélekedés is kétféle: az emberek nagy része a globális felmelegedést emlegeti, kisebb részük arra figyelmeztet, hogy sok országban van gyakran ennyire meleg, miért csinálunk az egészből ilyen nagy ügyet. 

 Jövő kedden várható enyhülés, és mi még jól jártunk: egyes francia városokban 42 fok is lehet

Részletkérdés

Boniék I. Szulejmán szultánról tanulnak, aki 1526-ban elfoglalta Magyarországot. Figyelmeztettem Bonit, hogy nehogy ezt írja be a dolgozatba, mert ez így nem igaz: csak Magyarország egy részét foglalta el. Kisebbfajta vita kerekedett a dologból, Z. ugyanis azt javasolta, hogy inkább azt írja a dolgozatba, amit a tanárnő mondott és ami a tankönyvben szerepel, én viszont kötöttem az ebet a karóhoz. Hiszen csak jobban tudom már! Érintettként! Aki amúgy egész gyerekkorában úgy tudta, hogy mi védtük meg Európát a töröktől.

Már azon gondolkodtam, hogy milyen e-mailt fogok írni a tanárnőnek, ha Boni válaszát nem fogadja el. Arra értelemszerűen nem lehet hivatkozni, hogy én így tanultam. Internetes oldalakra sem. Előkerestem tehát egy francia nyelvű könyvet Magyarország történetéről. Még Magyarországon vettem egyszer Z-nek, magyarok a szerzők, a könyv fordítás. Na, majd erre fogok hivatkozni, gondoltam.

Meg is mutattam Z-nek a vonatkozó részt: egy térkép alatt szó szerint szerepel, hogy három részre szakadt Magyarország.

– Na látod, hogy nem az egész országot foglalták el! – kiáltottam diadalmasan.

– Hmmm... és ez itt – mutatott rá a férjem Erdélyre – ez ma már nem Magyarországhoz tartozik, ugye?

– Hát ma már nem – ismertem el kelletlenül.

– És ez – kérdezte tovább, Felvidékre mutatva – ma már ez sem magyar terület, vagy igen?

– Nem, ma már az sem magyar terület – vallottam be.

– Hát... akkor szerintem nyugodtan kimondhatjuk, hogy az egész Magyarországot elfoglalták – zárta le a vitát a francia, a felvilágosodás megteremtője, volt gyarmatosító, két világháború győztese, az EU alapító atyja és atomnagyhatalom.

Epstein

Még mielőtt elutaztunk volna, de már egy picit múlófélben volt az influenzám, meghallgattam pár műsort az Epstein-aktákról, és meglepve vettem tudomásul, hogy a francia rádióban [epstin]-nek ejtik a nevét. Lecsekkoltam a BBC-n, ott is. Hát én erről nem tudtam. Mi itthon eddig teljesen laikus módon [epstájn]-nak ejtettük. De végül is logikus: ha egy amerikai pasinak németes neve van, attól ő még amerikai kiejtéssel használta a nevét. Tehát nem teljesen jó az Einstein-analógia, amivel Boni érvelt, hiszen Einstein Németországban született, később vándorolt ki.

De micsoda polémia született azóta e név miatt! Egy szélsőbaloldali politikus nemrég nyíltan [epstájn]-t mondott, így utalva Jeffrey Epstein zsidó származására. Szerintem azért váltott ki ekkora hűhót az ügy, mert ez a politikus folyton az antiszemitizmus borotvaélén táncol, és nyilván itt is tudatosan akarta felhívni a figyelmet a pedofil bűnöző zsidó származására. Így válik egy fonetikai kérdés kontextustól és feltételezett intenciótól függően ideológiai üggyé. Mert amúgy a kedvenc francia rádiósom (maga is nyíltan zsidó) szintén [epstájn]-nak mondja, mint megfigyeltem, és ez eddig senkit sem zavart.

Francia szövegek

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, amikor idegen nyelvű könyvet olvastok. Titeket nem zavarnak a magyartól eltérő központozási és tipográfiai konvenciók?!

Például, franciában, olyan hülye helyekre, teszik, a vesszőt hogy csak bámulok. Egészen más légzéstechnikát, beszédszünetet, stb. feltételez, és még a satöbbi előtt is tesznek vesszőt. A kettőspont, a felkiáltójel és a kérdőjel előtt pedig szóköz áll, mutatom : hát nem fura ? Így csinálják !

Az idézőjel szögletes. Az idézőjel és az idézett szó között szintén szóköz áll, így: 

« Emlékezetünk egyfajta patika, kémiai laboratórium, ahol találomra hol egy nyugtató akad a kezünkbe, hol valami veszedelmes méreg. »

– És a Franciák ezt szeretik ? kérdezi ilyenkor a Magyar.

– Megszokás kérdése, válaszolják a Franciák.

– És miért nem teszed ki a gondolatjelet a párbeszéd tagolásakor, kiváncsiskodik tovább a Magyar, azt nem kell ? És mi ez a nagybetűzés a Magyarral-Franciával ?!

– Örülj inkább, hogy a párbeszédeket nem szögletes zárójelbe tesszük, folytatja a Francia epésen, ugyanis azt is szoktuk, ahogy az Angolok. Csak győzd kitalálni, hol ér véget a szereplő mondanivalója, és hol kezdődik a narrátor közbevetése, ha ! ha ! ha ! 

Két nő

Ma reggel Bonival mindketten láztalanul ébredtünk, napok óta először. Ő ma délben már ebédelt is, egy pizzát hozatott az apjával, én ilyesmire még nem érzem képesnek magamat. Nap közben még mindig az ágyban fekszem, nulla energiával, rémes. Elkezdtem podcastokat hallgatni. Meghallgattam egy interjút arról a javaslatról, hogy a közösségi médiát betiltanák 15 év alatt Franciaországban. Az egyik meghívott a mesterséges intelligenciával és a digitalizációval foglalkozó miniszter volt. Egy nő, a hangja alapján fiatal és indulatos, Davosból jelentkezett be (ez egy januári műsor volt). Rákerestem a nőre a neten, és teljesen elképedve olvastam, hogy két kisgyereke van, amelyek közül a fiatalabb októberben született!

Nem kellene, hogy meglepjen, hiszen az esélyegyenlőség korában élünk. Ha egy férfinál nem lepne meg ez az adat, miért csodálkozom, ha nőről van szó? De mégis ledöbbent, lehet, hogy az idők során trad wife lettem. Meglep, de egyúttal le is nyűgöz az a tény, hogy egy fiatal anya, aki három hónapja szült (másodszor), már a Világgazdasági Fórumon kvaterkázik a világ vezetőivel. Szédítő tempó!

A másik nő meg épp 27 ezer km/órás sebességgel tart a Nemzetközi Űrállomás felé, annak minden rizikóját vállalva. Nyolc hónap múlva tér majd vissza, addig csak videón tarthatja a kapcsolatot a külvilággal, köztük a kisfiával.

Cirill betűs nevek

Rettenetes ez a vírus. Gyakorlatilag három napja lázasak vagyunk és köhögünk. Naponta legyűrünk a torkunkon egy-egy szelet pirítóst, de több igazán nem megy. Bonikám egyik filmet nézi a másik után, én pedig időnként előveszem a könyvemet. Néha sikerül is haladni benne. Egy francia könyvet olvasok, amelyben sok az orosz név - erről eszembe jutott egy múltkori üzenetváltásom a kuzinommal. 

Mert miután sok, de kellemes munkával rendbe tettem a könyvespolcomat, rájöttem: több könyvet én már az életben nem vehetek magamnak. Vagy ki kell dobnom a régiek közül annyit, amennyit venni akarok. (Vagy el kell költöznünk.) Miután ezt így végiggondoltam, rábukkantam egy közösségi könyvespolcon az alábbi, teljesen jó állapotú könyvekre, amiket, nyilván érthető, nem tudtam otthagyni. Elküldtem a fotót a kuzinomnak, aki nem a fenti gondolatmentre reagált, hanem teljesen meglepődött, hogyan írják Szolzsenyicin nevét franciául.

Tényleg vicces, bizonyos francia átiratok teljesen mások, mint magyarul. Ilyen például: POUCHKINE, TCHAÏKOVSKI, ELTSINE és a kedvencem: KHROUCHTCHEV!

A liberális szemléletről

Kicsit a témához tartozik az a vendégcikk a Le Monde-ban, amit épp tegnap olvastam. A szerzője önkormányzati képviselő, pont a mi városunkban egyébként, de ez teljesen véletlen. Arról írt felháborodottan, hogy míg tavaly a kormány nagy hűhóval be akara vezetni az egyenruhát az iskolákban, mára a kezdeményezés elhalt, se költségvetés nincs rá, se érdeklődés. 

Nem is ez volt az érdekes a cikkben, hanem az, hogy a szerző azt hiányolja: az egyenruha bevezetéséről senki sem kérte ki a gyerekek véleményét. 

Itt jól látszik egy baloldal-jobboldal törésvonal; utánanéztem, ez a cikkíró egy baloldali, míg a múltkori könyv írója egy jobboldali párt tagja. Ebben a kérdésben a könyv szerzője teljesen másféle állásponton van, azon, hogy a gyerekektől bizonyos dolgokat nem kell megkérdezni, mert a felnőtt jobban tudja. A felnőtt feladata pont az, hogy a tekintélyét latba véve irányítsa a rá bízott fiatalságot. A balooldali-liberális diskurzus szerint, mint ebben a cikkben is, az egyenruha a gyerekek öltözködési szabadsága, így a véleménynyilvánítási szabadsága teljes semmibevételét jelentené (konkrét idézet a cikkből).

Én továbbra is úgy gondolom, ahogy a jobboldali író, hogy nem kell mindenben kikérni a gyerekek véleményét. A tananyagról és a menzáról sem volt szavazás a gyerekek körében, ha jól tudom. Sőt, a muszlim fejkendőt sem azután tiltották be az iskolákban, miután megkérdezték volna a fiatal muszlim lányokat: mi a véleményük (nem kérdezték meg, meg pont ebben a témában a baloldalnak is az a véleménye, hogy ők maguk jobban tudják az érdekelteknél).

Érdekes volt egy ismerős anyuka véleménye, miután átküldtem neki a cikket. Azt mondta, igazán megkérdezhették volna a gyerekeket, legalább szubjektív értékelés céljából. Azaz látszatból, forma szerint. Csak hogy azt lehessen mondani: kikérték a véleményüket.

Ha rajtam múlna, én inkább bevezetném az egyenruhát (és a kötelező fogmosást), nem is a Boniféle gyerekek miatt, hanem a kamasz csajok miatt. Némelyikük úgy van fölöltözve mint egy-egy kis prostituált. Rettenetes! És vicces is, amikor egy ilyen kis miniszoknyás, kikent-kifent csaj egy teljesen lefátyolozott muszlim csajjal beszélget teljes egyetértésben a suli előtt (ez utóbbiak állítólag a kendőt leveszik, mielőtt bemennek az órára). 

Feloldhatatlan ellentét elv és gyakorlat között

A francia jogszabályok (TELJESEN JOGOSAN) tiltják a nemi alapú diszkriminációt a munkavállalók felvételekor. Nem lehet tehát azért visszautasítani egy harmincéves nőt, hogy mert az akár kétszer-háromszor is szülhet a következő tíz évben. Nem tehetnek a nők arról, hogy ők szülik meg a jövő generációját! Nem csak a nemi alapú megkülönböztetés tilos amúgy, hanem minden más (etnikai hovatartozáson, valláson, életkoron, bőrszínen stb. alapuló) megkülönböztetés is, összhangban az emberi jogokkal és az európai értékekkel.

A barátnőm házitanárt keres a gimnazista kamaszlánya mellé matekból, és ezért egy közvetítő ügynökséghez fordult. A lányát gyerekkora óta megnézik az utcán a pasik, és most, hogy gyönyörű nővé vált, mondanom sem kell, a barátnőm nem akarja, hogy idegen pasik jöjjenek a lakásukba matekot tanítani úgy, hogy a szülők otthon sincsenek. Sajnos voltak rossz tapasztalataik a matektanítás örve alatt a lány mellét bámuló pasikkal. Ki akarná az esélyegyenlőséget a saját gyerekén élesben kipróbálni?! Még úgy is, ha a pasi matektanárok csak mondjuk 0,5%-a (hasamra ütöttem) akarná megerőszakolni a kislányt? De ha csak 0,05%, akkor is!

A barátnőmék ezért már kizárólag női tanárt szeretnének alkalmazni.

TELJESEN JOGOSAN!

Muntinklimbör

– Na, és milyen volt délután? Nem áztatok meg?

– Nem, mert végül bent voltunk. Képzeld, muntinklimbört csináltunk! Nagyon nehéz volt!!

– Mit csináltatok?!

– Muntinklibört. Négy percig, mama! Egy pici szünettel a közepén.

– De az mi?!

– Ez, nézd! – már fekszik is le fekvőtámaszban a földre, magyarázza. – Monsieur Ferrari mondta, így kell tenni a kezet, és utána így a lábat, majd egy-kettő, egy-kettő... ez az, nézd!

Ahogy csinálta, felismertem mi is ez: nem ám valami norvég fehéjas süti, hanem hasizomgyakorlat:

MOUNTAIN CLIMBER!

Szolfézs, matek, logika

A francia rendszer ismeri, de nem használja az A-tól G-ig terjedő jelölést, hanem csak és kizárólag a dó, ré, mi, fá, szó (franciául: sol), lá, tí (franciául: si), dó-t. Tehát a C = dó, és A = lá, és így tovább. Tudják, hogy a németek és az angolok a betűket használják, de én itt a zenesuliban még csak a do-ré-mí-t hallottam. Amúgy a szolfézs szó maga is a skála két hangjából – szó és fa – származik, és állítólag ez volt előbb – tükörfordításban tehát ez az eredeti –, a betűjelölés a későbbi.

De arról, amit mi Magyarországon művelünk, fogalmuk sincs! Szoktam magyarázni, gyakran belebonyolódom. Mert ha jól tudom, a magyar iskolák mindkét rendszert használják: a betűket abszolút értelemben, a szolmizációs neveket relatív értelemben. Tehát amit (mondjuk a zongorán egy billentyűt) a magyaroknál fixen egy betű jelöl, azt itt kizárólag egy szolmizációs névvel nevezik meg. 

Amikor mesélem a franciáknak, hogy Magyraországon a dó BÁRHOL lehet – akkor általában szóhoz sem jutnak a döbbenettől, mert egy francia fülnek ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy kérem szépen a mi bolygónkon 3 + 3 = 12!

Pedig a négyes számrendszerben tényleg ennyi. (Ha jól számolom.)

De fordítva is igaz: ha a magyar barátnőmnek mesélek a francia rendszerről, csak a fejét csóválja. Hogyan lehet dónak aposztrofálni valamit, ami lehet ugyan dó, de nem feltétlenül, azaz nem mindig az? 

Felmerül a kérdés, évek óta latolgatom: melyik a jobb rendszer?

Elsőre úgy tűnik, hogy a magyar jobb, hiába nehezebb. Főleg az elején nehezebb, hiszen két rendszert kell megtanulni. De utána viszont elkerülhető az a furcsaság, ami a francia rendszerben előbb-utóbb megjelenik, és ami szerintem az egész francia módszernek a rákfenéje: mert C-dúrban (franciául: do majeur) még oké a dó-ré-mí, hibátlanul lefedik a hangközöket. De amint van egy előjegyzés a kottában, onnantól kezdve nem működik jól a francia módi, és előfordulhat, hogy ugyanazt a nevet (fá) kell mondani az F-re és a fiszre (F#) egyaránt. Nekem ez nagyon-nagyon fura, sőt, mi több, szerintem ez episztemológiailag nonszensz: hát nem mondhatjuk az almára azt, hogy körte! Ha egyszer az alma!

De a franciák nem zavartatják magukat. A zongoratanárnő szerint, ha tudjuk, hogy milyen hangnemben vagyunk, ez nem lehet gond. Szerintem meg baromi zavaró, mert logikátlan. Boni egyik szolfázstanára ennek a problémának az áthidalására kidolgozott egy saját rendszert (fá helyett fád-ot mond, és így tovább), tehát vannak, akiket mégis zavar. Tudom, hogy a magyar rendszerben is előfordulhat ilyen probléma (előjegyzés feloldáskor pl), és hogy erre magyarul is van egy hasonló megoldás (tí-ből tá stb.). De a két rendszerben az ugyanabból az okból megjelenő probléma nem összehasonlítható, mert mint hallom, a magyarok simán mondanak a ré kereszt-re mi-t, a franciák soha!

Viszont ha jobban megnézzük, a francia rendszer tényleg működik a gyakorlatban. Almát mondanak a körtére, kész őrület az egész, az ember a haját tépi, közben pedig viláhírű előadókat és zeneszerzőket nevelnek ki. Márpedig ha ez sikerül nekik, akkor a logika törvénye azt diktálja, hogy őszintén feltegyük a kérdést: mi haszna megtanulni a bonyolultabb rendszert?

Akcentusokról

A suli bejáratában minden órában áll valaki, hogy ki- és beengedje a gyerekeket, és ellenőrizze a belépőkártyájukat. Reggel 8-kor mindig az igazgatónő és a pedellus (CPE) áll a kapuban, különben a négy felügyelő közül mindig más és más. Most már jól ismerjük őket, általában kedvesek, mosolygósak. Van egy nő, akinek idegen akcentusa van, Z. arra tippel, hogy spanyol, és inkább arra, hogy román.

Ma reggel Z. elment szólni, hogy Boni nem megy suliba (csak két órája volt, de napok óta alig alszik a melegtől) és ha már ott volt, megkérdezte a nőt, hogy hová valósi, milyen akcentussal beszél (utólag már nem emlékezett jól, hogy pontosan mit kérdezett tőle, de valami ilyesmit: származás, akcentus). Majd hanyatt esett a nő válaszától, mert ezt mondta:

– Ezt nem mondhatom meg.

Úgy értve, hogy nincs joga megmondani (konkrétan azt válaszolta: je n'ai pas le droit de le dire). Első hallásra arra gondoltam, hogy ez nem igazán lep meg a francia közoktatástól, beleillik a képbe. Annyira ügyelnek az egyenlőségre (vagy annak látszatára), annyira érzékeny téma az identitás és a nemzeti hovatartozás, hogy talán már beszélni sem lehet róla. Z. is meglepődött, el is mesélte neki, hogy én magyar vagyok, szó szót követett, és a nő kijelentette, hogy vallásról nem szabad az iskolában beszélni.

Ez már viszont kezdett paranoiába hajlani. Mennyi köze van az állampolgárságnak a valláshoz? Kevés. Egy marokkói állampolgár lehet zsidó, egy német pedig muzulmán, még ha nem is ez a leginkább jellemző felállás. Az tény, hogy soha, sehol nem kérdezik meg Franciaországban az ember vallását, ez az ember legmélyebb magánügye, tartanak a prozelitizmustól, a szeparatizmustól – de hát Z. sem a vallást kérdezte.

Oda lyukadtunk ki, hogy nem tudjuk elképzelni – legyen is a francia gondolkodás bármilyen rugalmatlan ebben a tekintetben* –, hogy a nőnek megtiltották, hogy elmondja: hová valósi. Szerintünk a nő vagy szégyelli a származását, vagy úgy gondolja, problémái lennének belőle, ha kitudódik. Mi másért nem mondaná el? Nehéz dolga van, mert az akcentusa rögtön elárulja. Illetve nem is tudom, hogy az akcentus árulja-e el, vagy a vétett hibák. Engem például még soha nem javítottak ki annyian, mint az elmúlt évek alatt Boni: az akcentusomat is javítja (kisebb részben), de főleg az zavarja, hogy folyton tévesztek a hím- és a nőnemben. Nem győz kijavítani, és a múltkor nevetve mondta, hogy amikor valakivel beszéltünk, emlékszem-e, hogy többször is kimondtam azt a szót, hogy LE porte, pedig az LA porte! Nem érti, hogy ha egyszer ismerem egy szó nemét, miért tévesztek mégis, amikor beszélek? Amúgy én sem értem. De azt válaszoltam neki, hogy én ezt már soha nem fogom tudni megtanulni. Az akcentuson és a tévesztésen már soha nem fogok tudni változtatni, maximum egy kicsit javítani (ha odafigyelek), a bélyeg rajtam van („NEM SZÜLETETT FRANCIA”), csak ki kell nyitnom a számat. Engem nem zavar (kivéve adminisztratív ügyintézés) és az sem zavar, hogy Boni akcentussal és hibásan beszéli a magyart („Mámá, ébén á kálápbá hogyán fésték ki?” – kérdezte a múltkor).

Visszatérve a nőre, persze beindult a fantáziánk. Honnan jöhet? Miért nem mondja el? Milyen fájdalmas tapasztalatok vagy szerencsétlen félreértések sorozata állhat az egésznek a hátterében?

* Holott a toleranciát hirdeti

 Kánikula

Egy Jelenség

Egy gyanúsan gyorsan terjedő és a francia városokba egyre jobban begyűrűző szubkultúra meghökkentő stílusjegyére szeretnem felhívni a figyelmet:

És egyúttal reményemet is ki szeretném fejezni az iránt, hogy bárcsak olyan sokáig éljek, hogy saját jószántamból ilyet hordjak!

Kuktúrsokk

Sokkoló látványban volt ma részem, még mindig nem tértem magamhoz: a botanikus kertben történt, amikor el kellett mennem pisilni a játszótér mellett lévő kávézó-fagyizó WC-jében. Úgy szoktam időzíteni, hogy ne kelljen, de most sajnos így jött ki. Felszerelkeztem egy PZS-vel és beálltam a sorba. Előttem cuki kisfiúk türelmetlenkedtek, hogy megtölthessék a vízipisztolyukat, plusz két kislány, akiknek, állításuk szerint pisilniük kellett. Egy idő után eluntam a várakozást (a kisfiúk már az ajtót döngették), visszaültem a padra Boni barátjának anyukájával beszélgetni. Visszamentem 5 perc múlva. A kisfiúk éppen jöttek kifelé, locsolták mindenfelé a vizet, cukik voltak, magyarázták, hogy végül is nem volt bent senki, csak az ajtó nem nyílt ki. Ahogy jöttek kifelé, benéztem a WC-be, és képzeljétek, azt láttam, hogy az egyik kislány, olyan 3–4 éves lehetett, épp a WC-n ÜLT!!

Ült! Egy közWC-n!! Rózsaszín pörgős kis szoknyácskája beborította az ülőkét, lábaival vígan harangozott. Teljes nyugalomban pisilt. Pár másodpec múlva megjelent az anyukája (normálisnak kinéző nő), és mivel elém kellett állnia, megmagyarázta, hogy jött segíteni a lányának. Láthatólag egyáltalán nem zavarta, hogy a kislánya egy

büdös, 

hányadék,

gusztustalan, 

összepisilt, sőt, összekakilt, 

mert aznap már legalább ezer ember által használt

ülőként csücsült! Komolyan, ilyet én még nem pipáltam. Egy ideje már tudom – de csak közvetett tapasztalásból, regényekből –, hogy bizonyos felnőttek munkahelyen is ráülnek az ülőkére. Nem olyan régen még azt hittem, hogy a Főszabály, mely szerint ismeretlen helyen, amelybe uszoda, vendégség, vonat és repülő is beleértendő, semmilyen körülmények között sem ül az ember rá a WC-re, mindenki számára egyértelmű. Hát nagyon nem, mint az időközben megtanultam!

És hogy ne legyen ez az egyetlen mai napi sokkoló élményem, a második kislány (szintén 4 év körüli), aki előttem várakozott, elmesélte, hogy pisilnie és kakilnia is kell. Udvariasan végighallgattam, vicces volt, ahogy mondta. Neki a nagymamája jelent meg színen kicsit később, megkérdeztem, elém akar-e állni, hogy segítsen az unokájának, de ő csak azt akarta tudni, hol van a kislány.

– El tudja intézni egyedül is! – mosolygott rám a nő, majd visszament a teraszra.

Ekkor megvilágosodtam: ezek a franciák talán túlzásba viszik a gyerekek autonómiáját, mert tényleg ez itt a mantra. Háromhónaposan egyedül elaludni, háromévesen egyedül felöltözni, hatévesen ottalvós táborba menni: ezek itt az értékek. És a sorba beletartozik, hogy egyedül mennek el a gyerekek WC-re. Ha máshogy nem megy, hát felülnek az ülőkére.

Most próbálom megemészteni a dolgot, mert nem akarok azok közé a magyarok közé felsorakozni, akik folyamatosan szidják annak az országnak a kultúráját és szokásait, ahol élnek. Ez nekem soha nem volt se nem szimpatikus, se nem célravezető hozzáállás, de most, bevallom, rezeg a léc... Végül is közös tányérból enni, evőszeköz nélkül (TRUE STORY) miért lenne elfogadhatóbb? (Bár, hozzá kell tenni, hogy Z. és a két további (francia) anyuka osztotta a (magyar) nézetemet.)

Kastély, könyvesbolt, kompromisszumok

• Végül csak Párizsig mentünk, annyi csavarral, hogy nem vonattal utaztunk, hanem autóval. Így meg tudtunk állni oda-vissza egy kisvárosban, ahol a szálloda egy régi udvarházban, a Francia Nyelv Múzeuma pedig egy kastélyban volt berendezve. A szálloda isteni volt, a kiállítás érdekes (de talán lehetett volna jobb; a kérdésemre, hogy miért nem halt ki az irodalmi múlt, nem kaptam választ).
• Boninak feladtam a szünetre ezt a könyvet, amit még karácsonyra megvettem neki, és ami azóta a könyvespolcon porosodik. Azért tettem neki kötelezővé, mert úgy láttam, mostanában semmi sem szippantja igazán be, több regényt is félbehagy, majd leggyakrabban mangáknál köt ki. Nem akarta elkezdeni, de az első kötetet már az autóban odafelé kiolvasta. Párizsban megvettük a 2. és 3. részt, amit azóta szintén kivégzett, úton van a negyedik rész is felénk. Jaj, ezt a gyereket annyit kell noszogatni!
• Párizsban kicsit macerás volt az, hogy hárman háromfelé akartunk menni. Általában kompromisszumot kötöttünk, és azt csináltuk, amit Boni akar (különös tekintettel a pizzériákra), illetve amit én láttam helyesnek (Természettudományos Múzeum, panoráma a Montparnasse toronyból stb.) és ami mindenkinek tetszett utólag. Z. improvizált tervei teljesen megvalósíthatatlanok voltak, odafelé pl. be akart ugrani a lányához, de épp akkor nem tudta elérni telefonon. Én ezt nem bírom már cérnával, hogy miért nem tervez legalább egy fél nappal előre! (Végül visszafelé meglátogattuk őket.)
• Annyit nevettünk Z-n, aki extrém módon fel tud háborodni dolgokon. Most pl: Trump importvámjai, a párizsi dugók és a tény, hogy a Luxembourg-kertben nincsenek kukák, a játszótér pedig fizetős. Érdekes módon nem magában háborog (mint ahogy mi tennénk Bonival), hanem mondja, bárkinek, aki csak hallani akarja (recepciós, a kertben üldögélő nyugdíjasok stb.). Pár percig tart a felháborodása, addig, ameddig ki nem adja magából, utána teljesen megnyugszik egészen addig, amíg újra terítékre nem kerül a téma.
  
• Mikor elindultunk, még alig rügyeztek a fák, most már rengeteg a zöld (én soha nem szerettem a márciusi-áprilisi kopárságot, hiába van/volt jó idő). Annyira bírom ezt a viszonylag új érzést, hogy jó elutazni – és jó hazajönni is. Gondolom az öregedéssel jár. Imádom, semmi hiányérzet, semmi nosztalgia.
• Tökre élvezem azt is, hogy a GPT helyettem rajzol!

Kalandunk egy párizsi étteremben

Egy teljesen normális környéken történt. Sem a hely külseje, sem a belseje sem adott okot arra, hogy gyanút fogjunk. A probléma csak az volt, hogy egyetlen vendég sem volt az étteremben, épp ezért Z. nem is jött be. Kissé megsértve azt mondta, hogy akkor inkább a szállodában vacsorázik. De mivel mindketten nagyon körülményesek vagyunk az éttermek kiválasztásában, nem is bántam.

Benyitottunk az étterembe Bonival. Egy pizzéria volt egyébként. Egy indiai (?) pasi jött elénk és ültetett le minket. Egy másik pasi egy távolabbi asztalnál ült, nem is néztem meg nagyon, mert a laptopjába temetkezett. Pár perc múlva az indiai felvette a rendelést, majd kihozta az 1 liter vizet. Boni kissé el volt szontyolodva, hogy az apja nem eszik velünk (mondjuk ez Boni hibája volt, ragaszkodott ehhez az étteremhez), felhívtam hát Z-t. Már nem emlékszem, hogy akkor már féltem-e. Mindenesetre kategorikusan kijelentette, hogy olyan étteremben nem eszik, ahol nincs senki.

Mi Bonival savanyúan egymásra néztünk. Már nekünk sem volt kedvünk ebben a fura pizzériában vacsizni, ráadásul minkét pasi hátrament a konyhába, és folytott hangon valami lehetetlen nyelven (urdu?) veszekedni kezdtek. De tudjátok, milyen az, ha az ember nem ért egy nyelvet; a kedélyes adomázgatást esetleg veszekedésnek hallja.

Egyre hangosabbak voltak. Valami leesett a földre, talán el is tört. Ez akkor nem zavart, csak utólag rekonstruáltuk Bonival. Most már tuti biztos volt, hogy veszekednek, egyre hangosabban ráadásul, mi meg egyre rosszabbul éreztük magunkat. Sajnos már meg volt rendelve a kaja, es már el is keztdük inni a kb. 5-6 eurós ásványvizet. Hogyan szabaduljunk?

Fölálltam, hogy megnézzem, mi történik. Ekkor hallottuk, hogy az egyik pasi hangosan felkiált franciául: « Segítsééég! ». Rémes volt, a szívverésem is megállt. Vissza sem ültem, felrántottam a táskámat, kabátomat, odaszóltam Boninak, hogy indulás! és kirohantunk az ajtón. Lóhalálában végigszaladtunk a kis utcán, éppen belebotlottunk Z-be, aki jött visszafelé. Gyorsan vázoltam neki a szitut, lebeszéltem arról, hogy visszamenjen kifizetni a vizet, és csak akkor ereztem magam biztonságban, miután kiétünk a bulvárra. Szegény Bonikám úgy meg volt ijedve, hogy legszívesebben hazament volna azon nyomban (aztán persze már konyhakésekkel meg hullákkal tréfálkozott).

Este Z. visszament az étterembe, hogy megnézze, nem történt-e valmi komolyabb baj, de már zárva volt. A szomszédos étteremben kérdezte meg, hogy tudnak-e valamit, de nemleges volt a válasz. Én arra tippelek, hogy egy feketén dolgozó pincért terrorizál a fönöke, szóval ha hívtuk volna a rendörséget (amin elgondolkodtunk) akkor sem tudtak volna segíteni. Boni este azt mondta, és belegondolva teljesen igaza van, hogy a segélykiálltás nekünk szólt, különben nem franciául mondta volna. Hátborzongató.

Múlt idő(k)

Érthetetlen, hogy a francia irodalmi múlt (passé simple) még él és virágzik. Ez egy olyan igeidő, amit (nem számítva két-három ige egyetlen alakját) csak és kizárólag írott, irodalmi szövegekben használnak, sőt, manapság már ott sem nagyon. Hogyhogy nem halt ki ugyanúgy, ahogy mondjuk a Jókainál olvasható magyar régmúlt? (halálos ellensége leendett, szüntelen háboríták kedélyét stb.) 

Lehet, hogy az iskola miatt: Boniék most tanulják ezt az igeidőt. Tanév végéig minden hétfőre meg kell tanulniuk öt ige ragozását, szódolgozatot is írnak (végre egy tanár, aki szódolgozatot irat! Ő fogja a latint is tartani, örülök.) Szóval elképzelhető, hogy mivel a tananyag része, ezért maradt fönt évtizedek (évszázadok) óta? Ugyanúgy, ahogy mondjuk a francia (bonyolult) helyesírást is a közoktatás tartja úgy-ahogy életben?

Szoktam hallani olyan kritikákat, hogy a gyerekeknek szóló ifjúsági regények fordítói gyakran nem a francia irodalmi múltat használják, hanem a neki megfelelő élőszóbeli múltat (passé composé), és hogy ez sajnálatos módon hozzájárul a nyelv sorvadásához. Most direkt megnéztem, a Harry Potterben pl. van irodalmi múlt, de a Percy Jacksonban nincs. Nem jellemző amúgy a kortárs írókra és az újságírókra sem, hogy egy szöveget végig irodalmi múltba tegyenek, gyakran vegyítik a kettőt vagy pedig egyáltalán nem használják. Épp ezért bizonyos igéknek (van, mond, tesz, él, ért stb.) bizonyos alakjait (jellemzően az egyes szám harmadik személyt) még úgy-ahogy ismeri az ember, na de rengeteg igét és alakot nem (ils accrurent!).

Végeztem egy kétszemélyes kis vizsgálatot azzal a két anyanyelvi franciával, akivel egy háztartásban élek. Megmutattam nekik a két lenti mondatot, magyarul mindkettő kb: Fáradtan leültem egy padra, és egy boldogan ugrándozó kutyát követtem a tekintetemmel. A különbség a kettő között az, hogy az első mondat két állítmánya (ld. kiemelést) irodalmi múltban van, a másodiké nem. Hipotézisem: a francia beszélők különbséget tudnak tenni a két mondat nyelvi regisztere, stílusa, műfaja stb. között, és az első verziót „irodalmibbnak”, „választékosabbnak”, „régiebbinek” érzik majd, míg a másodikat „modernebbnek”, „közbeszédszerűbbnek”.

1) Accablé de fatigue, je m’assis sur un banc et je suivis du regard un jeune chien fort occupé à être heureux, galopant de ça et de là [...]

2) Accablé de fatigue, je me suis assis sur un banc et j’ai suivi du regard un jeune chien fort occupé à être heureux, galopant de ça et de là [...]

Az első kísérleti személy (a férjem) először nem is vette észre a két mondat közti különbséget (nekik nem húztam alá az igéket). A második alany (Boni) észrevette. Elmondtam nekik, hogy az egyik mondatot egy könyvből másoltam ki, a másikat én írtam. Ami értelemszerűen csak annyiból állt, hogy módosítottam az igeidőket.

Nem várt reakciók (mindkettőjük részérről, holott nem egyszerre látták a mondatokat): melyik mondat a jó? Csodálkoztam, mert én úgy gondoltam, mindkettő mondat jó, csak más. Hiszen miért létezne akkor két különböző ragozási paradigma a két igére? (lásd a poszt első bekezdését: miért nem tűnt el az egyik?) Ráadásul: hát nem pont ők vannak olyan pozícióban, hogy el tudják dönteni, melyik mondat a „jó”?

Visszakérdeztem, ahogy egy rendes nyelvészhez illik: szerintük melyik a jó? Melyik állt a könyvben? A férjem szerint a második, Boni szerint az első. 

Következő kérdésem: miért? Miért nem a másik? Erre egyikük sem tudott válaszolni, csak a vállukat vonogatták. Tovább nyaggattam őket: mi a különbség a két mondat között? Egybehangzóan állították, hogy hát semmi, csak az egyik irodalmi múltban van. 

Na, erre varrjak gombot! Minikísérletem azzal a konklúzióval zárult, hogy az adatközlők 100%-a nem tud érdemi különbséget tenni az irodalmi múlt és a szóbeli múlt között. Érdekes, hogy akkor hogyan és mi alapján dönti el valaki (az író), hogy az elsőt vagy a másodikat írja?

(A példa egy, a könyvespolcról véletlenszerűen levett és középen felcsapott könyvből van: Albert Cohen: Ô, vous, frères humains, 1972, és a szövegben az első verzió áll.)

Mindennapi kenyerünk

1. pékség:

• Az utcánk végében van, oda-vissza 2 perc
• A baguette rossz
• Csak itt lehet jó rozskenyeret kapni
• Z. szerint a péksütik itt sokkal jobbak (olyat én nagyon ritkán eszem, Boni sem nagyon)
• Lehet kapni isteni csokis csigát és sajtos perecet (nem kéne, hogy egyek...)
• Vasárnap zárva van
  

2. pékség:

• Kicsit távolabb van, nem esik útba, oda-vissza 7 perc (szerintem) (Z. szerint több)
• A baguette isteni
• Z. szerint a péksütik nem jók (szerintem meg de)
• Néha kapni pavolvát (nem lehet tudni előre, mikor)
  
• Szerdán zárva van

 

Mondanom sem kell, Z. az elsőt pékséget szereti, mert édesszájú és mert általában ő megy le reggelente, én és Boni meg a másodikat, mert ott finom a baguette, a rozskenyeret meg úgyis le lehet fagyasztani. Miután reggelene elkísértem Bonit, el szoktam zarándokolni a másodikba, kivéve, ha Z. már megelőzött és kora reggel lement az elsőbe. Szerdán és vasárnap értelemszerűen nincs dilemma, szombaton sem, mert akkor Z. el szokott menni a másodikba, és beáldozza a finom péksütijeit. 

Ma volt pavolva! Mehetek este futni!

 

Egy atombiztos birtokos szerkezet

Z. időnként felkiállt:

– Azért micsoda szerencsénk van De Gaulle-lal! Mekkora politikus volt!

Az első ilyen fekiáltásnál értetlenül néztem rá. Megmagyarázta:

– Neki köszönhetjük az atombombánkat!

Amandine

Az az érzése az embernek, hogy ebben az országban bármi megtörténhet. Napok óta jár a fejemben az a történet, amitől hangos most a sajtó: egy nő halálra éheztette a tizenhárom éves kislányát. Szegény kislány 29 kilósan halt meg. Élete utolsó heteit egy beépített szekrénybe zárva, meztelenül töltötte. Az anyja, ez a szörnyeteg, egy kamera segítségével figyelte, mit csinál a kislány odabent. Az újságcikket csak második nekifutásra tudtam elolvasni. Szó van benne arról, hogy hároméves korától fogva ütötte-verte a kislányt, hogy az óvónői háromszor is tettek jelentést a gyermekvédelmi hatóságoknál (hiába), hogy testvérei és a pasija ölbetett kézzel nézték végig az egészet; az újságíró családi önkényuralomról beszél. Egy olyan országban, ahol van szociális háló, jogrend, amely a G7 tagja! Mi történhet máshol a világban?!

A lány sorsát, írja a cikk, a Covid-járvány pecsételte meg. Addig bentlakásos iskolában tanult, „csak” a hétvégén verték-éheztették. 2020 márciusában mindenkinek haza kellett mennie, bezárkózott az egész ország, a hóhérja azt tehetett vele, amit akart. Belegondolni is rossz, mit élhetett át szegény kislány. Nem egy idegen kínozta (az sem lehet könnyű), hanem a saját anyja. 2020 augusztusában halt meg, most került a bíróságra az ügy (ez is milyen fura, hogy évek telnek el a bűncselekmény és a tárgyalás között), az anyja a maximumot kapta, asszem 20 évet. De ahogy Neige Sinno írta, az ilyen emberek bűnét nem lehet egy börtönbüntetéssel megváltani. Az lenne a morálisan elvárható, ha a gyerekgyilkosok (erőszakolók) önmaguktól öngyilkosok lennének.