Az első nap Budapesten

Z: Nézd csak Bonikám, hoztam neked Túró Rudit a Sparból, kérsz?

Boni: Óóóó, mama! Én ezt el is felejtettem… hogy Túró Rudi, meg Spar… hogy ezek léteznek!

További táskaügyek

Boninak van egy fekete oldaltáskája, amit tavaly májusban kapott, és amit tavaly nyáron a Szépművészeti Múzeum előtt elhagyott. Valahova letette a lépcsőre, majd a villamoson eszébe jutott, hogy nincs nála. Tele értékesebbnél értékesebb kincsekkel: villamosjegy-gyűjtemény, kártyák, Sudoku, régi kulcsok, csavarhúzó, különböző belépőjegyek stb. Felhívtuk a múzeumot és kiderült, hogy valaki bevitte hozzájuk a táskát, így az átvehető a recepción. Így is történt.

Most ugyanezt a táskát a repülőgépen felejtette (szerintem mert az új bőröndjének bűvöletében élt), és megint csak akkor döbbent rá, amikor már kint voltunk. Ezúttal többek között egy manga, egy kiszuperált fényképezőgép és egy műanyag dobozszerűség (korábbi rendeltetése szerint rágótartó) volt benne. Átmentünk mindazon a procedúrán, amelyen ilyenkor át kell menni, telefon, egyeztetés, visszamentem a csomagkiadó részbe, és megint meglett a táska! Csak úgy a kezembe nyomták, hogy menjek Isten hírével - míg nyáron a múzeumban ki kellett tölteni egy formanyomtatványt, meg kellett adnom az adataimat stb. 

Egy komoly úriember saját gurulós bőrönddel közlekedik Európa repterein

 

Egy komoly tízéves

Nincs a világon az a

– liftgomb

– ajtónyitó

– vagy kapucsengő

amely előtt az én tízéves – negyven kilós, 152 centis, 38-as lábú, bonyolult matekfeladatokat megoldó – fiam ne kiálltana fel izgatottan, lelkesen és szinte könyörögve, hogy:

– ÉN NYOMOM MEG A GOMBOT!!

Hegedű, zongora

Csalódott voltam, amikor Boni második hangszernek a zongora mellé nem a hegedűt (vagy brácsát) választotta, hanem a dobot. A hegedű sok szempontból praktikus lett volna, főleg a mérete és a feltárulkozó lehetőségek (szimfonikus zenekar) miatt. Na de most egy kicsit megváltozott a véleményem,  mert Bonit megkérte a tanárnője, hogy kísérjen zongorán egy hegedűs kislányt. Két összpróbájuk és egy fellépésük volt.

Eddig nem mértem fel, hogy a hegedű az első pár (?) évben, amíg a zenészpalánta meg nem találja a hangok pontos helyét, borzalmasan szól. Az egész koncert rettenetes volt, egyetlen fiútól eltekintve az összes hegedűs hamisan játszott, de mint a zongoratanárnőnk előre megmondta, ez teljesen normális. Másképp nem is lehet, állítólag. Bonikám, aki a zongora miatt hozzászokott a tiszta hangközökhöz, csak fogta a fejét. A kislány, akit kísért, kb. a hangok felét találta el jól. Belegondoltam, milyen nehéz lehet a lánynak: nem csak azt kell megtanulnia, hogyan (pontosan hol) kell lefognia a húrokat, de azt is, hogy most akkor az úgy jó-e vagy sem. Márpedig ha nem hallja, hogy a kívánt hang szólal-e meg, akkor honnan tudná, hogy rosszul fogta le?

Ezek után szerintem kizárt, hogy Boni elkezdjen hegedülni tanulni, pedig neki pont van hallása. Ő maga lenne az első, aki nem viselné el a saját hamis hangjait. Évekig, ráadásul! Őszintén megmondom, én sem viselném túl jól, ha minden nap ezt kellene hallgatnom. Nem is tudom, a hegedűtanárnő hogyan bírja. Ha visszanézem a koncerten készített felvételt, egyszerűen nevethetnékem van, egyrészt meg a darab az elejétől a végéig totál hamis, másrészt mert ráadásul a kislány egy ütemmel később lépett be. Boni felkapta a fejét a kottából és tányérnyi hitetlenkedő szemeket meresztett rá, hogy mi lesz már, erre a lehetőségre nem készültek fel, rutinjuk alig! Amúgy nagyon szerencsésen megoldották a helyzetet, nem csúsztak el és egyszerre fejezték be, ami azért is csoda volt, mert a kislány a darab közepéből egyszerűen kihagyott négy ütemet.

Csak a legeslegutolsó fellépő volt élvezhető. De az viszont basszus, fantasztikusan játszott (egy tangót). Gondolom évek munkája, és hosszú, fülsiketítő próbálkozások vannak mögötte.

Család

Kora tavasszal meghalt a nagybátyám. Nem is tudtam, hogy kórházban volt. Amúgy évek óta nem is tudok róla szinte semmit. Húsz-harminc éve nem láttam, előtte sem sokszor. Az unokatesóimat (egy fiú, egy lány) nem ismerném fel az utcán. A családnak ezt az ágát soha nem ismertem jól, semmilyen közös élmény nem fűz össze minket, pedig húsz évig egy városban éltünk. Ami miatt ezt most leírom, az a következő: a papám (az ő öccséről van szó) értésemre adta, hogy nagyon jó lenne, ha felhívnám az unokatesóimat, hogy átadjam a részvétkívánságaikmat, mert ezt így illik.

Próbálom toleránsan elfogadni, hogy az apám egyetlen dolgot helyez mindenek fölé: az illemtant és a külsőségeket. A ki-mit-fog-szólni-a-faluban mentalitást. Azért próbálom ezt elfogadni és elviselni, mert ez az ő döntése, az ő életmódja, az ő értékrendszere. Végül is ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak, mindenkinek más a fontos, én például fütyülök arra, hogy mit gondolnak rólam idegenek (sőt, szeretek polgárpukkasztani és provokálni). Csak annyit mondtam neki, hogy biztosan nem fogok felhívni félidegen embereket, örülök, ha az ismerősökre van idő. 

Amúgy lehet, hogy meg kellett volna tennem, nem tudom. Nem is az illem okán, de más (mondjuk a férjem) talán megragadta volna az alkalmat, hogy újra felvehesse a kapcsolatot eltávolodott rokonokkal, nem tudom. Tulajdonképpen jobb lenne, ha én is egy ilyen laza és introvertált ember lennék (ahelyett, hogy polgárpukkasztanék és provokálnék!). Lehet, hogy tök szimpik az unokatesóim, ki tudja. A kérdést, hogy számít-e a vérrokonság, ha amúgy semmi közünk egymáshoz, szerintem érdemes feltenni – a téma érdekes, mindenképpen megéri elgondolkodni rajta. Ki-ki vérmérséklete szerint adja meg rá a maga válaszát, ami szerintem nem lehet abszolút értékben „jó” vagy „rossz”, kb. ugyanúgy, ahogy egy nő szabadon eldöntheti, hogy nem szeretne anya lenni. Nincs egyetemesen érvényes jó döntés, ezt csak és kizárólag az érintett tudja helyesen megítélni. Na, de elkalandoztam.

A papám minden alkalommal érezti velem a nemtetszését és elmondja: igazán felhívhattam volna őket. De még ezt is toleránsan végighallgatom, még ezzel sem tudja kiverni a biztosítékot. Próbálom úgy felfogni, hogy van ez a nézetkülönbség köztünk, és ő (teljesen hibásan ugyan, de) megpróbál meggyőzni. Igaz, kicsit fura, hogy a majdnem-ötven-éves-lányának meg akarja mondani a tutit, de ezt is próbálom megmagyarázni. Ahogy mondják: csak jót akar.

Amit viszont nem tudok lenyelni, az az, hogy ha nem volt semmilyen kapcsolatunk ezekkel az emberekel évtizedeken át, az pontosan a papám miatt volt így. Ő volt az, aki nem járt össze az öccsével, aki nem kereste az alkalmat, hogy mi, gyerekek találkozhassunk. Soha nem hívta meg őket hozzánk, soha nem szervezett közös programokat. Egyáltalán nem voltak semmilyen szinten jelen az életünkben, még szavak, gondolatok szintjén sem. De még ezt is el tudnám fogadni. Csak éppen ez a távolságtartás és emberkerülés (amivel örökre eltávolított egymástól két családot) teljes ellentmondásban áll azzal az óhajával, hogy most viszont tartsunk össze és tegyünk úgy, mintha ez a családi kapocs fontos volna.

És ezt nem tudom se megérteni, se elviselni, se megbocsátani!

A hétvégén volt a nagybátyám búcsúztatója. Jellemző, hogy mit mesélt az eseményről: egyrészt mérgesen kommentálta, hogy a húgom nem volt ott (számomra teljesen érthető módon), másrészt elragadtatva mesélte, hogy az unokatesóm kisfia milyen jó gyerek, mert mennyire sírt.

Egy klasszikus eset

Szerdán beszéltem az eladó lakás tulajdonosával. Azzal fejeztük be, hogy megírja, mikor tudjuk megnézni a lakást. Utána tűkön ültem. Izgatottan vártam, hogy jelentkezzen. Teljesen olyan volt, mint amikor az ember állás- vagy szerelmi ügyekben vár egy életreszóló és sorsfordító e-mailt; félóránként néztem, megjött-e már. Régi emlékek elevenedtek fel, nem bírom az ilyen stresszes várakozásokat! Egy idő múlva kényszerítettem magamat, hogy csak kétóránként nézzek rá az e-mailjeimre. Csütörtök este elmentem futni, és olyan megnyugtató volt, hogy egy órán keresztül biztosan nem fogok kísértésbe esni.

A pasi se csütörtökön, se pénteken nem írt. Nem értettem, mert egyrészt csak meg kellett volna kérdeznie a bérlőktől, hogy mikor tudnak beengedni a lakásba, másrészt nem tűnt olyan kicsinyes alaknak, aki taktikázik és az idegeimmel játszik, hogy majd felsrófolja az árat. Elkezdődött a hétvége. Kezdtem belenyugodni a helyzetbe, és elfogadni, hogy nem vagyok jó emberismerő. Szerencsére az ingatlanos csaj, aki ki szokta adni a lakásunkat, minden e-mailemre még aznap válaszolt, olyan megnyugtató volt, hogy van valamiféle haladás az ügyben.

Szombaton egész nap itthon rostokoltunk, mert egyrészt Boni beteg volt (valami vírus). Megrendeltem a gurulós bőröndöt végre, mert ebben sem tudtunk már napok óta dűlőre jutni. A férjem egyre kevésbé képes gyors döntéseket hozni, el is határoztam, hogy lakásügyben csak magamra fogok hallgatni, rá és a szüleimre semmiképp! Vártam a visszaigazolást a bőröndről, mert kétféle kézipoggyász mértű modelljük volt, és meg akartam bizonyosodni róla, hogy a jót rendeltem meg. Belenéztem a spamok közé, hátha oda ment, nem szoktam erről az oldalról rendelni.

Basszus ott volt a lakástulaj péntek koradélutáni e-mailje. A balek, aki vagyok! Micsoda kezdő hiba, atyavilág. Most ő fog hülyének nézni, amiért egy teljes nap múlva válaszolok neki, holott nekem sürgős és fontos és életreszóló és sorsfordító az ügy. Szimpin, helyesírási hibáktól és szmájliktól mentesen felajánlott egy idősávot a lakás megnézésére. Türelmetlen vagyok!

Kakaós csiga

A járvány alatt hónapokig (évekig?) azt hittem, Z. már soha sem fog önszántából boltba járni vagy nyugodt szívvel pékségben vásárolni. Szerencsére tévedtem. Ma már gyakran azelőtt lemegy a pékségbe, hogy felébredtünk volna, és már messziről illatozik a konyhapultra letett sok péksütemény... amelyek között a legfinomabb ez a kakaós csiga. Teljesen más, mint az otthoni, mert belül puha és omlós, kívül ropogós... elképesztően finom. Ahogy a franciák mondják: életveszélyes!

Ingatlanügyekbe keveredtem!

Évek óta szeretném eladni a nagy, szépen felújított és kényelmes budapesti lakásomat, és helyette venni egy szintén nagy és kényelmes másik lakást. Az ok elsősorban az, hogy a mostani lakásom egy lepusztult épületben található, és attól félek, hogy egyszer ránkdől. Évek óta keresgélek hasonló kaliberű lakást egy másik kerületben, konkrétan kb. tíz-tizenöt utca jöhet szóba, de soha nem találtam megfelelőt. Pontosabban 2022-ben találtam egyet, amit akkor hosszas gondolkodás után nem vettem meg, és amit utána megbántam (ezt a tapasztalatot azóta is az élet egy fontos leckéjeként tartom számon).

Most, hogy közeledik a tavaszi szünet, amit Magyarországon fogunk tölteni, megint aktívabban kezdtem keresgélni, de megint ugyanazokat a köröket futom: nincsenek jó lakások az adott környéken, hatalmas kompromisszumokat kellene hozni, nem éri meg stb. Ekkor beugrott egy ötlet, nem is értem, miért nem gondoltam erre soha.

Ezen a bizonyos környéken 2019-ben vettünk közösen egy kis lakást Z-vel, kiadásra, illetve én titokban mindig is arra gondoltam, hogy ha Boni egyszer Magyarországon tanulna, akkor jól jönne neki. Azóta ki is van adva, ami elég sok stresszel és adminisztrációval jár ugyan, de nem bántuk meg. Ez a lakás pont kétperces sétára található a szüleim budapesti lakásától, amúgy ez is volt az egyik oka annak, hogy megvettük. Na már most arra gondoltam, hogy ha esetleg a kis lakásunk mellett lévő másik kis lakás eladó lenne valaha, akkor nem kellene lakásokat nézegetünk, hanem egyszerűen csak kivárni, megvenni, majd utána a két lakást egybenyitni.

Nem is értem, miért nem jutott ez soha eszembe! Olyan kézenfekvőnek tűnik. Meglenne a két WC és két fürdőszoba is, amire annyira vágyunk. Írtam is a tulajdonosnak egy óvatos, puhatolódzó e-mailt, hogy mondja meg, ha tudja, mi lesz a sorsa az elkövetkezendő 5–10 évben ennek a lakásnak, mert érdekelne minket. Azt is megírtam neki, hogy ha esetleg soha az életben nem akar megválni attól a lakástól, akkor nekünk ez is fontos infó, mert akkor tovább keresgélünk.

Képzeljétek, azt válaszolta, hogy jókor írok, mert mivel időközben külföldre költözött, éppen meg akarta hirdetni a lakást. Őrület, nem? Beindult a fantáziám. Átküldte az alaprajzot, egyetlen dologtól eltekintve pont jónak tűnik! Tegnap beszéltünk is telefonon, szimpi volt, összehozunk egy lakásnézést (ő nem lesz ott) és ha nekünk tetszik (de miért ne tetszene??) és a két lakás összenyitásának a lehetőségét is körüljártuk, rátérünk a pénzügyekre. Ha esetleg meg tudunk egyezni, akkor el kellene adnom az imádott, de kiszolgált bevárosi lakásomat... amit az eszemmel tudom, hogy meg kellene tenni előbb-utóbb, de amit a szívem még mindig ellenez egy kicsit...

(Olyan ez a lakás, mint egy alkoholista pasi, akibe az ember fiatalon fülig beleszeretett. Azt hittem, ki tudom gyógyítani, de nem. Minden jel arra mutat, hogy a kapcsolatnak nincs semmi jövője, a pasi – noha sármos és szexi – iszik, mint a kefekötő, mégsem tudok szakítani, és még idős fejjel is megdobban a szívem, ha meglátom.)

Újabb háziszabály

Hajlamos vagyok ilyen-olyan szabályokat hozni otthon, mint pl. hogy aki kinyit egy szekrényajtót, az utána csukja is be, vagy hogy ha megeszik az ember egy csokitojást, akkor az illető ne szórja szét a sztaniolpapírt körbe-körbe, hanem ügyesen tegye bele a szemetesbe.

Legújabb háziszabályunk: tilos kimondani ilyen és ehhez hasonló mondatokat:

– Ma láttam Gabrielt!

– Ma láttam Raphaёlt!

– Ma láttam Robin-t!

Ezek félinformációk, amelyek csak értetlenséget és magyarázkodást szülnek. A következő kérdés ugyanis minden esetben az, hogy:

– MELYIKET?!

Mindegyikből minimum kettő van, ha nem négy. Ezért gyakran a vezetéknevükkel különböztetjük meg őket, de előfordul, hogy a vezetéknevüket nehéz kimondani (mert kettős, vagy mert idegen hangzású), esetleg nem is ismerjük, ekkor olyanokat szoktunk mondani, hogy Raphaёl-az-Alexis-Fia vagy Robin-Akinek-Most-Született-Tesója vagy Gabriel-a-Kardozós.

Amúgy én vagyok az első, aki gyakran megszegi a szabályt. Olyan könnyű ugyanis feltételezni, hogy a másik is ugyanarra a gyerekre gondol. Csak azt a bizonyos Robin-t (Akinek-El-Volt-Törve-a-Karja) lehet látni a könyvtárban, a másik nem szokott odajárni vagy egyértelmű, hogy melyik Raphaёl köszönt rám a boltban (mert a másik soha nem szokott köszönni*).

* Nem véletlenül ő Boni legjobb barátja!

Miért van a valami, a semmi helyett? Hogyan jöhetett létre a semmiből valami?

A felületes szemlélő mostanában azt hihetné Boniról, hogy tipikusan „kocka”, akit a matek meg a fizika érdekli. Ezt a véleményét abból vezetné le, hogy Boni folyton számol(gat), mostanában például a Pitagorasz-tételt ellenőrzi, illetve fizikakönyveket tanulmányoz, jegyzetel (ír!) és az egyik kedvenc társasjátéka a Turing Machine.

Pedig én jól tudom, hogy még ezekben a tevékenységeiben is ő egy valódi bölcsész és filozófus, akit valójában az bűvöl el, hogy a számokat, azaz a méretet, a távolságot, a nagyságot stb., vagy azok hiányát, jelekkel le lehet írni. Hogy vannak olyan, a szavaknál is megfoghatatlanabb jelenségek, amelyeket szintén rögzíteni lehet papíron, és hogy ehhez külön rendszert kellett, önkényesen ráadásul, kitalálni, azaz a számrendszert!

Egyik mesekönyve például valahogy így kezdődött: az ősrobbanás után létrejött a tér és az idő. Hát nem őrület?! A végtelen fogalmával együtt? Hogy az örökkéről már ne is beszéljünk?! Vagy hogy a Nap körül keringő égitesteket olyan köznapi jelenségekkel lehet megmagyarázni, mint egy alma lepottyanása a fáról! De a kvantumfizika ugyanígy lenyűgözi, érthető módon: hogy a fénysebességnél is lehet gyorsabb! Ráadásul egy időben lenni két helyen!

Ezek mind olyan matekos ügyek, amelyek rokonok a filozófiával. A valószínűségszámítás szintén. Hogyan van az például, hogy ha elgurítunk egy kockát, annak az eredménye lehet egyszerre előre determinált (hiszen ha nagyon sokszor dobjuk el, az 1–6 számok hasonló arányban jönnek ki) ugyanakkor probabilista is (mert ha egyszer dobjuk el, megjósolhatatlan, hogy mit kapunk). Vagy: van-e az univerzumban véletlen?

Elmeséltem neki a Monty-Hall paradoxont. Ez egy olyan feladvány, amelyteljesen szembe megy a józan paraszti ésszel, ugyanakkor gyorsan levezethető papíron, és utána könnyű átlátni és megérteni (elhinni viszont nem). Röviden: egy játékosnak választania kell három zárt ajtó közül. Az egyik mögött egy autó van, a másik kettő mögött egy-egy kecske. Miután kiválasztott egy ajtót (legyen ez az 1. ajtó) a műsorvezető megmutatja, hogy a fennmaradó két ajtó közül melyik mögött van kecske (a példában mondjuk a 2. ajtó) és megkérdezi tőle, hogy szeretné-e módosítani eredeti választását (azaz inkább a 3. ajtót választani) vagy megmarad az 1. ajtónál? 

Tehát az a kérdés, hogy a játékos növeli-e az esélyét az autóra, ha a plusz infó birtokában eláll az eredeti döntésétől. A válasz: igen. Ha a játékos megváltoztatja eredeti döntését, nagyobb esélye van arra, hogy megnyeri az autót. Első látásra nem logikus, miért kellene módosítania? Hiszen most két ajtó van előtte, egyik mögött egy kecske, másik mögött egy autó, de még mindig nem tudja melyik mögött mi van. Akkor miért változtasson?

Én ezt akkor értettem meg, amikor felvázoltam a lehetséges opciókat. Vegyünk pl. egy olyan helyezetet, amikor az ajtók mögött ez van:

1. ajtó: autó (A)

2. ajtó: kecske (K)

3. ajtó: kecske (K)

Ez csak egyetlen lehetőség a három közül (az autó lehet a 2. és a 3. ajtó mögött is), de a többi ugyanígy lezongorázható, ezért azokat nem veszem sorra. A játékosnak ebben az esetben ezek a döntési lehetőségei vannak:

Döntési lehetőségek

 

Ez azt jelenti, hogy 1/3-ad esélye van arra, hogy véletlenszerűen a kocsit válassza:

A háromból egyszer (1/3) lesz övé az autó

 

Ez történik akkor, ha az eredeti döntését a játékos később nem módosítja. Eddig ez logikus és egyértelmű. Miután azonban a műsorvezető megmutatta a játékosnak, hogy a fennmaradó két ajtó közül melyik mögött van kecske (az első két variációban a 3. ajtó, az utolsó variációban a 2. ajtó mögött), és a játékos megváltoztatja a döntését (sárga nyilak), abban az esetben, mint ahogy a táblázatból kiderül, háromból kétszer megnyeri az autót:

A háromból kétszer (2/3) lesz övé az autó

 

(Ehhez hasonló feladvány: egy embernek két gyereke van. Az egyik lány. Mennyi az esélye annak, hogy a másik fiú? Ki tudja levezetni?)

Két blogger(ina)

Volt egyszer két blogger. Az egyik A. országban, a másik B. országban élt (írt). Olvasni kezdték egymást.

Egy évtized múlva - a blogolástól és a virtuális ismeretségtől teljesen függetnenül - ugyanabban az országban (C.), ugyanannál a cégnél, ugyanannak a kb. húsztagú csoportnak a héttagú munkacsoportjában, ugyanannak a folyosónak két, egymással szemben lévő irodájában dolgoznak! Kommentelés helyett át tudnak egymásnak kiabálni!

Ennek mi volt az esélye?!

Az egyik blogger én vagyok.

A másikat is ismeritek! :)

Gurulós bőrönd

Boninak vennünk kell egy gurulós bőröndöt, mert a következő utazásainkkor megpróbálunk csak kézipoggyásszal utazni (sportot űzök abból, hogyan lehet minél kevesebb cuccal menni). Ennek kapcsán kikerestem, hogy mit írt Márai Sándor 1976-os naplójában egy new york-i ismerőséről:

„Kézitáskájára rászerelt négy kis kereket, a táskát szíjon húzza maga után, mint egy kiskutyát. Az emberek röhögnek, megkérdik, nem harap-e, tud-e ugatni a táska, de nem törődik ilyesmivel, mániája védi minden külső behatás ellen.”

Érdekes, hogy egy ilyen célszerű és praktikus találmányt, mint a gurulós bőrönd, az emberek nem fogadtak kitörő örömmel, sőt, elismeréssel! Vajon mi az, amin ma röhögünk, és amit ötven év múlva mindenki használni fog? Mondjuk például én a kilencvenes évek elején a Budapest utcáin hangosan mobiltelefonozó külföldieken röhögtem, ma már pedig... bár a röhögés nem jelenti azt, hogy a röhögés tárgya feltétlenül el fog terjedni később. Emlékszem, amikor először láttam az utcán pórázon vezetett kisgyerekeket! Másodszor, harmadszor és negyedszer stb. is megdöbbentett.