Asszem a cím (és a kép) magáért beszél...a múltkor negyed órát szobroztam a zuhanykabinban, míg észrevett!!
Játszom Bonikámmal: ő „főz” nekem, én „megeszem” amit készített. Itt most mindent idézőjelbe tehetnék, mert a szakácskönyvön kívül, amiből ki kell választanom az ételt, semmi sem igazi: a kis műanyag konyhájánál játsza el azt, hogy főz. Elmélyülten vágja a nem létező zöldségeket, kavargatja a nem létező levest, teszi be a sütőbe a műanyag játéktányérjait, veszi ki a sütőből a láthatatlan szilváslepényt, feltálalja elém, szakavatott mozdulatokkal, a többfogásos menüt: előétel, főétel, desszert.
Én buzgón kóstolgatok, eszem, csettintek a nyelvemmel, sót kérek hozzá (ad), elképzelt evőeszközökkel teszem a szám elé a kitalált falatokat. Evést mímelek. Ki gondolta volna basszus, hogy lassan hét évesen még ilyen hosszan és ennyire lelkesen el tud merülni egy hasonló szerepjátékban, amihez elég neki pár pohár, edény, víz meg valami szivacs.
Kávét is kapok, kérdezem, tett-e bele cukrot. Igen! – felel. Akkor nem jó, fúúúj, utálom az édes kávét, kérek szépen egy másikat. – mondom.
Itt most valamit elrontottam, egy árnyalatra, egy finom hangsúlyra valszeg nem figyeltem. Nagy szemeket mereszt rám, majd javítja magát: Ja nem, nimcs benne cukor. Rövid huzavona, én ragaszkodom ahhoz, hogy az a kávé édes (prüszkölök és fintorgok hozzá nagyokat), ő ragaszkodik hozzá, hogy végül nem tett bele semmit. Kötjük az ebeinket a karóhoz. Végül ingerülten, szinte sírva, mintha tényleg és élesben vitatkoznánk, elémtolja a kávét, és tagoltan magyaráz, mintha hülye gyerek lennék, egy kívülálló szerint ellentmondásos, ám az ő dimenziójában teljesen helyes utasítást adva nekem:
– Ma-ma. Hát nem érted, hogy EZ CSAK EGY JÁTÉK?!? Nyugodtan megihatod!
Vannak azok a beszélgetések, amikor egy szinte ismeretlen, de már első blikkre is nagyon szimpatikus illetővel elegyedek számomra is váratlanul kellemes társalgásba. Ki gondolta volna, hogy barátaim és kollégáim zárványán kívül vannak még ilyen okos, művelt és szellemes emberek! Megnyugtató, ha valaki ismeri az irodalmi referenciákat, a kulturális utalásokat, helyesen használ idegen szavakat, és mindezt szerényen, természetesen teszi. A politikai nézetei is teljesen rendben vannak, csekkolom le ártatlanul. De nem esik túlzásokba sem, nem kívánja sem Bolsonaro, sem Trump halálát. Kellemesen egyetértünk tehát, nincs ingoványos talaj, rossz szóvicc, banális beszédfordulat. Teljesen véletlenül egy lelki társra, egy hasonszőrű emberre bukkantam, gondoltam épp, amikor az illető ezt találja mondani saját magáról:
– ...hiszen vízöntő vagyok!
Ez a mondat (ez a köszöb), amely a mindjárt részletezendő reakciókat kiváltja belőlem, gondolom mindenkinél más és más (oltásellenesség? Bagdy Emőke-idézet? homeopátia?). Számomra ez az a pillanat, amikor rájövök arra, hogy egy eszementtel folytattam az imént, teljes tudatlanságomban, nagyívű, kulturált és európai társalgást – ami így utólag szemfényvesztésnek, bűvészmutatványnak tetszik. Egy másodperc alatt átértékelem az iménti beszélgetést; átverve érzem magam, mint aki a pszichiátrián a beteggel társalgott volna, orvosnak nézvén azt! És még milyen jól társalgott!
Amúgy a szemem sem rebben. Azt próbálom végiggondolni, hogy miképpen lehetne ebből a helyzetből a lehető leggyosrabban kihátrálni, jólnevelten, anélkül, hogy a kölcsönös egyetértést és szimpátiát megbontanám. Mert inkább nyitok vitát oltásellenességről, Bagdy Emőkéről vagy homeopátiáról, mint arról, hogy valaki azért felejti otthon a kulcsokat, mert szeptemberben talált születni. Sőt, az igazán szimpatikus emberekkel vitázom csak szívesen a három felsorolt példáról – horoszkópokról nem. Annyi időm nincs. Na, meg az idegeim sem kötélből vannak. Úgyhogy rövidre zárom a csevejt, berakom az illetőt a megfelelően felcímkézett mentális skatulyámba, és viszontlátásra.
Később még elgondolkodom a dolgon, mint jelenségen, és mindig azt szűröm le belőle, hogy a világ, benne az Emberrel, mennyi meglepetést tartogat!
Nézegetem a nyaralási fotóinkat. Eddig úgy szoktak kinézni a magyarországi képek, hogy van egy csomó felvétel Boniról mindenféle háttérrel és tevékenység közben, egy másik csomó fotó Boniról és az apjáról, és semmi rólam, hiszen én fogom a telefont, amivel fényképezek.
Idén az albumban az alábbi képek vannak: Boni az autóban, Boni a szüleimmel, Boni a kutyával, Boni, amint épp a lyukas frizbít próbálja kalapként a jámbor kutya fejére szuszakolni, kiesett fog, a kiesett fog hűlt helye, Boni a WC-n olvas, Boni reggelizés közben olvas, Boni bohóckodik, Boni rajza (1), Boni rajza (2), Boni rajza (3), Boni tollasozik, Boni az uszodában (víz alatt és víz fölött), Boni az uszodában palacsintát eszik (ezt nem mutattuk meg Z-nek), Boni a papámmal kerítést szerel, vajaskenyér szalámival és paprikával premier plánban, fura bogár egy levélen, Boni a fura bogárral, szülinapi csoportkép, Boni a mamámmal társasozik, Boni a Dunán, az autóm a mélygarázsban (hogy tudjam, hová parkoltam), a barátnőm (akivel „titokban” találkoztam), képernyőnézet az európai nagyvárosok hőmérsékletéről (35C! mindenhol!), mosolygós szelfi magamról és Bonival, grimaszolós szelfi magamról és Boniról, maszkos kép rólam és Boniról a fogorvos előtt (ez az első maszkos képünk), könyvesbolti könyv (1), könyvesbolti könyv (2), könyvesbolti könyv (3) (hogy tudjam, mit kell megrendelnem), Boni az erdőben, Boni bárányokat etet, a frissen vaásárolt maszk- kesztyű- és fertőtlenítőkészletünk (barátnőmnek elküldeni, hadd hülledezzen), Boni a TV-t nézi, Boni biciklizik, eladó ház a szüleim utcájában (nem tudtam senkit meggyőzni, hogy meg kellene vennünk), Boni fagyit eszik, egy régi családi bútor, a régi családi bútor és az unokatesóm autója (nem fér be), szelfi magamról egy budapesti piacon (szintén barátnőmnek elküldésre, egész tavasszal erről álmodoztam), az alvó Boni (1), az alvó Boni (2), az alvó Boni (3) (gyerekként soha nem értettem, miért fényképeznek a szüleink minket alvás közben – MOST MÁR ÉRTEM), a régi családi bútor szétszerelve a budapesti lakásomban (csak úgy fért be), a régi családi bútor összeszerelve, Boni fest, Boni játszik, egy ásó a konyhaasztalon (papámnak elküldésre, hogy mi maradt nálunk), Boni az autóban, Boni egy németországi benzinkútnál Túró Rudit eszik.
De a több hét alatt egyetlen fényképet sem készítettem a férjemről.
Teljesen úgy néz ki, mintha ott se lett volna!! Sőt, amikor nemrég mondtam neki, hogy tulajdonképpen szerintem ez a nyaralás a koronavírus ellenére (sőt: annak köszönhetően) tök jó volt, mert legalább majdnem végig vidéken voltunk és pihentünk, azt válaszolta, hogy hát ő viszont gyakran unatkozott. És én ezt nem is tudtam!!
A magyarázat a karanténidőszak, amit a legutóbbi veszekedésünk alkalmával én pl. börtönnek neveztem. Annyira rossz volt összezárva lenni egy mániákussal, annyira fárasztó volt dolgozni ÉS háztartást vezetni ÉS egy gyerekre felügyelni EGYSZERRE, hogy én vidám szabadultam ki a természetbe, olvasgattam napközben, még közös programjaink sem voltak nagyon, és felváltva vigyáztunk Bonira vagy jártunk vásárolni.
...Boni fára mászik...
Az én életkorom, valamint a szüleim és Boni életkora (44, 70, 6) különös konstellációt eredményezett idén; folyton azzal nyaggattam a szüleimet, hogy utolsó szemtanúként (amíg még lehet) meséljék már el az élettörténetüket, tudjak már Bonira hagyományozni családi legendákat, el tudjam neki mondani: honnan származik. Jobban belegondolva én sokkal többet tudok Szabó Magda felmenőiről, mint a sajátoméiról. Gyerekkoromban ugyanis eszem ágában sem volt a múltról beszélgetni a szüleimmel.
A mamámat elég könnyű volt rávenni a visszaemlékezésre, és HIHETELEN sztorikat tudtam meg arról, hogy hogyan éltek az emberek az 50-es, 60-es években, egy Szlovákiához közeli faluban. Fekete István-i romantikával és nosztalgiával mesélt Borbély Szilárd-féle kétségbeesett nyomorról. A mamám gyerekkora még úgy telt, hogy kicsapták a gyerekeket a közös udvarra reggel, majd este kurjongattak értük a szülők, hogy jöjjenek már haza – a kettő között pedig senki sem ellenőrizte, hogy élnek-e vagy halnak, mi van velük. Nyilvánvalóan ezért nem értette a mamám, hogy miért kenegetjük Bonit hol naptejjel, hol szúnyogriasztóval hol Fenistillel, miért olvasunk neki felváltva irodalmi színvonalú meséket napközben, miért magyarázzuk el neki ötszázszor, hogy miért nem lehet csapkodni az ajtót (ahelyett, hogy kapna egy fülest, akkor megtanulná), miért járulunk elébe kérdéseinkkel, hogy most uszodába kívánja-e, hogy fuvarozzuk, a Dunán óhajt kavicsokat dobálni vagy biciklizni szeretne-e menni, hogy miért fél a kutyáktól (hiszen a kutyáktól „nem kell félni”), hogy miért nem kell mindent megennie, ami a tányérján van (ezt mondjuk ÉN SEM ÉRTEM) (Z-t kell megkérdezni), és hogy miért van el egymagában egy gyerek egész nap, felnőttekkel.
Visszagondoltam Elena Ferrante Nápolyi-ciklusára, amelyek első kötete pont ugyanígy kezdődik: az ötvenes évek kegyetlen nyomorát meséli el egy nápolyi városrészben. Csak hogy ő az első oldalaknál leírta, hogy milyen sok haláleset, baleset történt ezekben az időkben, pont a szegénység, a butaság és az ezekből adódó körülmények miatt. Megkérdeztem a mamámat, hogy nem történte-e náluk balesetek, hogy így naphosszat magukra voltak hagyva a gyerekek, de ő állította, hogy nem. Sőt, mint hozzátette:
– És csak egyetlen gyerek fulladt a folyóba!
Azóta kánonban ezen röhögünk és álmélkodunk Z-vel, már amennyire nevetni lehet egy kisfiú hatvan évvel ezelőtti halálán. Talán statisztikailag ez tényleg nagyszerű eredmény, na de hát mégiscsak... ilyen vidáman nyilatkozni egy halálos balesetről! Nagyon nagy volt a szakadék a vízbefúlás (hát „odaveszett”, a „lóúsztatónál”) és a boldog, szabadban töltött, zavartalan gyerekkor illusztrálása között