Az egyszerű életszabályokról

Jelenleg tesztelek egy tanácsot, amit a rádióban hallottam a cukorfogyasztás csökkentésére. Pár éve próbálom kordában tartani a feldolgozott cukrot tartalmazó kaják fogyasztását. A hivatalos ajánlás 25 gramm naponta, de semmi kedvem méricskélni meg számolgatni. Így eddig egyszerűen csak úgy csináltam, hogy ritkán eszem édességet, és reménykedem, hogy ez így jó. Valószínűleg jó amúgy, legalábbis ha ahhoz viszonyítok, hogy Boni de főleg az apja! mennyi édességet esznek (bár úgy emlékszem gyerekeknél az ajánlás 75 gr).

Szóval most hallottam egy gyakorlati tippet, ami úgy szól, hogy annyi cukrozott kaját (sütit, csokit, tortát, fagyit stb.*) egyen az ember, amennyi még jólesik. Ha már kezd lelkiismeret-furdalása meg rossz érzése lenni, meg kezdni azt gondolni, hogy ezt azért már nem kéne, akkor abba kell hagyni. Nagyon szimpatikus ennek a szabálynak az egyszerűsége és természetessége; talán tényleg érzi az ember, hogy hol a határ.

Olyasmi ez, mint a borravaló (fodrásznál, étteremben, mosógépszerelőnek stb.), amelynek pontos számszerűsítésére is létezik egy pofonegyszerű teszt: ha úgy érzi az ember, hogy kevés – akkor tényleg kevés.

* Tiszta szerencse, hogy a cukros üditők nem vonzanak!

Lakásvásárlás és Amerika: a közös nevező

Én erről a lakásvásárlásról nem tudtam Z-vel beszélni. Próbálkoztam az elején, de folyton lehúzott. Gondolom nem tudatosan ugyan, de azt éreztem rajta, hogy egy balek naíva vagyok, nem így kell komolyan lakást venni, hogy az ember kiszemeli a szomszédjáét. A vételárról épp aznap egyeztem meg a tulajjal, amikor visszaérkeztünk Franciaországba. Egy szót sem szóltam róla Z-nek, kerültem a konfliktust, féltem a reakciójától, rémes vagyok. De hát ki szereti, ha hülyének nézik? Úgyhogy intéztem mindent egyedül: ügyvédet, meghatalmazást, bankot.

Azt, hogy mennyiért fogom megvenni, akkor mondtam el neki, amikor épp nálunk ebédelt egy barátnőm. Kapóra jött, hogy együtt ültünk az asztalnál, és tudtam: most nem gurulhat dühbe, mások előtt. Borzasztó, de tényleg így történt. Udvariasan végighallgatott, sokallta ugyan az árat, de nem kiabált, mint ahogy tette azokon az alkalmakon, amikor még Budapesten megpróbáltam felhozni a témát. Persze ilyenkor én is visszakiabáltam (naná), de gyűlölöm az ilyen helyzeteket, amikor egyik sem hallgatja meg a másikat, és annak van igaza, aki hangosabb. Mindezt Boni előtt. Na mindegy, csak azt próbálom érzékeltetni, hogy miért volt teljesen lehetetlen lakásvásárlásról beszélni a családunkban hetekig. Valamit én is rosszul csinálhatok.. hogyan lehetséges, hogy egy számomra fontos témát nem tudok higgadtan megbeszélni a férjemmel? De hogyan lehetne higgadt beszélgetést kezdeményezni valakivel, aki nem akarja? Fegyvertelen vagyok.

Aztán fel kellett adnom az ügyvédnek ajánlottan egy nagy borítékot. Kinyomtattam, aláírtam a doksikat, beraktam egy borítékba, majd megkérdem a férjemet, hogy menjen el a postára, én aznap dolgoztam. Komolyan úgy emlékszem, hogy már a cipő is rajta volt, épp indult volna, amikor feltette nekem a kérdést:

– Nem akarod, hogy inkább közösen vegyük meg ezt a lakást?

Értitek: hetekig hallani sem akar az egészről, az utolsó pillanatban pedig még be is akar szállni a vételbe. Érthetetlen, érthetetlen. Nem is vesztegetek rá időt, hogy megértsem a mozgatórugóit, feladtam, nem érdekel. A lakást nyilván egyedül, saját megtakarításból veszem.

Viszont csak annyit remélek, hogy az amerikai út, ha összejön, ugyanilyen minta szerint fog lezajlani: nem érdekli, nem lehet beszélni róla, nem kezdeményez semmit, még a kérdéseimre sem válaszol soha, sőt, buldózernek nevez, aki mindenkin átgázol, hogy ötleteit tető alá hozza – és a végén még ő fogja a legjobban élvezni.

(Leszerveztem egy 2700 km-es körutat, három nagyváros és három nemzeti park érintésével: összesen kilenc különböző szálláshelyet foglaltam le, egy külön táblázatban vezetem a tudnivalókat – ár, helyszín, lemondási határidő –; tényleg buldózer vagyok.)

Egy modern üzenet

– Bonikám, idehoznád azt a vizet légyszi? – mutatok a konyhapulton lévő palack vízre.

Boni odamegy, teker a kupakján egyet, ami az új módi szerint már nem jön le. Babrál vele egy darabig (mindennel babrál!), majd egy határozott mozdulattal oldalra hajtja. Megfog egy csipeszt (egy olyat, amit még nem szedett szét – minden csipeszt tönkretesz!) és ráerősíti a kupakra úgy, hogy felfelé álljon. Így hozza oda nekem a palack vizet.

– Jaj, most miért raktad ezt rá...?? – dohogok. Boni erre csalódottan rám néz:

– Miért, nem szép?

Én hülye! Rászólok a gyerekre, egy komoly és unalmas felnőtt észjárásával, holott ő egy sokoldalú művész érvékenységével, kreatív anyagfelhasználással, készített nekem egy kortárs installációt.

Most meg bútorokról

Úgy egyeztünk meg a lakástulajjal, hogy amíg a jelenlegi bérlők (két lány) ott laknak, a bútorok, amiket eredetileg a tulaj vett, szintén maradhatnak. Nekem tök szimpi volt ez a részéről, mert azt éreztem, hogy a lehető legkevesebb problémát akarja okozni a csajoknak, és amúgy én is ki akarom majd adni a lakást, kézenfekvő tehát, hogy a már benne élő, amúgy tök szimpi csajok vegyék ki (a már ott lévő bútorokkal). 

Most viszont írt a pasi, hogy szerinte ez így jogilag túl bonyolult, legyen inkább az, hogy a lakással együtt eladja nekem a bútorait is. Mari barátnőm és a mamám szerint is méltányos árat ajánlott: ezer eurót.

Én viszont teljesen felhúztam magam rajta. Hamarosan ennek a pasinak megjelenik az a rengeteg összeg a számláján, amit én fogok átutalni neki a lakásért, és most holmi ezer eurót akar pluszban még bekaszálni? Rémesen kicsinyes és gagyi az egész! Viszolyogtam az e-mailje olvasásakor is, amelyben felsorolta (tételesen!) hogy öt éve mennyibe került a BJURSTA-asztal az IKEÁ-ban! 

Jó mérges lettem, puffogtam egy sort Z-nek, majd megvártam, míg lehiggadok, és úgy válaszoltam neki szépen, udvariasan. Azt írtam, hogy nem veszem meg a használt bútorait, sokkal könnyebb egy üres lakást menedzselni, mint egy bebútorozottat. Amúgy ezt valójában így is gondolom, de azt nem tettem hozzá, hogy szerintem inkább neki kellett volna engem megkérnie, hogy nem hagyhatná-e ott ingyen a cuccait!

Ezt is csak a bérlő lányokra való tekintettel fogadtam volna el, semmi kedvem ötéves kanapékal és mosógéppekkel bajlódni. Most majd vitetheti el a kacatjait... pénzért. De az is lehet, hogy nem viszi majd el, otthagyja a nyakamra, és szenvedhetek majd lomtalanítással. Ebben az esetben megpróbálom majd úgy felfogni a dolgot, hogy nyertem ezer eurót...

Túl korán, túl későn

 

Jelenleg a szabad időm nagy részét egy olyan utazás megszervezésére fordítom, ahová sajnos lehet, hogy el sem megyünk. Nem megyünk, mert amióta megvettük a repjegyeket, azóta Z. hallani sem akar az útról, attól fél, hogy ott is eü-s problémái lesznek (mint ahogy ez történt a két legutóbbi utazásunk alkalmával), Boni pedig egyáltalán nem vágyik egy olyan helyre, amit nem ismer (ő a szüleim kertjére vágyik), plusz tart a hosszú repülőúttól és mivel valahogy megtudta, hogy Amerikában lazák a fegyvertartás szabályok, attól is fél, hogy lelőnek minket. Ami olyan jó vakációs ötletnek tűnt régebben, arról kiderült, hogy nem az: Boni még túl kicsi, a férjem meg már túl idős hozzá. Tök csalódott vagyok.

Addig is, átgondolván a dolgokat, arra jutottam, hogy jobban járunk, ha mindent leszervezek előre, mert hátha esetleg mégis el tudnánk menni. Egy ideig sajnáltattam magam, hogy időt és energiát pocsékolok talán feleslegesen, ráadásul az útikönyveket és blogokat böngészve az embernek megjön a kedve is az utazáshoz – annál nehezebb lesz megemészteni, ha itthon maradunk. 

Aztán rájöttem, hogy ez a probléma tényleg semmiség ahhoz képest, amilyen problémákkal az ember szembesülhet az életben. Soha ne legyen nagyobb gondom! Úgyhogy most teljes gőzzel szervezek biztosítást, autóbérlést, belépőjegyeket és szállást, családom teljes közönyétől kísérve.

Unokatesóm reakciója, amikor meséltem neki, hogy se Boni, se Z. nem igazán akar utazni

Barátnők

Ebben a városban, ahová egyébként szinte napra pontosan kilenc éve költöztünk, az idők során két barátnőm lett. Az egyik egy magyar lány (nevezzük Julinak), akivel a reumatológusom ismertetett össze, Juli férje és a reumatológus ugyanis kollégák. Juliról kiderült, hogy velem egyidős, tök szimpi, és több közös érdeklődési körünk is van (irodalom, podcastok).

A másik egy szintén velem kb. egyidős német lány (a neve mondjuk Nina), akivel egyszer a járvány alatt ismerkedtem meg az utcán, gyerekeket hajkurászva. Ilyet még soha nem csináltam, szerintem ő sem, de érdekes módon lett folytatása az ismerettségnek, és barátnők lettünk, szintén több közös érintkezési ponttal (irodalom, podcastok). Végigasszisztáltam a lakásvásárlását és a költözését, tavaly nyáron már az új lakása teraszán kávéztunk.

Megint egy őrült véletlen (vagy a sors keze): Juli abban az épületben dolgozik, ahol Nina vette az új lakását. Elképesztő, nem? És nem egy kis faluban élünk, hanem egy 120 ezer fős településen. Mindkettejüknek álmélkodva meséltem a sztorit: Julinak azt, hogy az orvosi rendelője fölött lakik egy barátnőm, Ninának pedig azt, hogy a lakása alatt található rendelőben dolgozik egy barátnőm. Mindketten biciklivel közlekednek a városban, így nem telt el sok idő, hogy egymásra ismerjenek az épület biciklitárolójánál. Tök vicces, nem? Szóba elegyedtek, szimpatizáltak, épp most szervezzük a közös találkozót. Témáink biztos lesznek: irodalom, podcastok...!

Hattyúk

 

Ezeket a hattyúkat (a nagyokat) tojás korukból ismerem!

 

Mindig meglepődöm, hogy a Földön, amelyet az emberiség fel- és elosztott népek között, hiszen nincs olyan darabkája, amely ne tartozna egy (vagy több) ország fennhatósága alá, szóval hogy ezen a Földön állatok is élnek. Nem csak házi meg tenyésztett állatok, tehát nem csak olyanok, amelyeket megsimogatunk vagy megeszünk, hanem a szabadban, az országhatároktól függetlenül és az emberek tudta nélkül vadon, önállóan élők is.

 

Látjátok ezen a képen a kicsinyeket?

Népbetegség

Bonikám annyira szenved a pollenallergiától, hogy ma nem is tudott miatta suliba menni. Május elején kezdődött, azóta szedi is a gyógyszereket (tabletta, orrspray, szemcsepp). Hétvégén mindkét délutánt a botanikus kertben töltöttük, és talán mert vasárnap nem mosta meg utána a haját, hatalmas köhögő-, tüsszögő és szemvakargatós roham jött rá, még a láza is felment. Ma egész nap karikás szemmel feküdt a kanapén, még mindig lázasan.

Szó volt egyébként arról, hogy elkezdünk (mindketten) egy deszenzibilizáló kezelést, amely öt évig tart, de az allergológus azt javasolta, először várjuk meg, hogy erősebb gyógyszerekkel hogyan vészeli át ezt a 2024-es szezont. Hát, elég rosszul. Nekem viszont még csak nagyon enyhe, el sem kezdtem szedni a gyógyszereket. Bár én tavaly bármit megadtam volna, csak hogy soha többet ne legyek szénanáthás.

Azt beszéltük Z-vel, hogy ha ez így megy tovább, májusban-júniusban nem is fogunk tudni a botanikus kertbe járni, ami azért lenne nagyon rossz, mert Boni ott játszik a legfelszabadultabban a kis barátaival (rohangálnak egyik helyről a másikra, fogócskáznak, locsolják egymást, fociznak stb.) közben szem előtt is vannak, mi pedig a padon ülve begyűjtjük az infókat a többi szülőtől, és a szabadban gyönyörködünk a virágzó növényekben, miközben a szellő hozza-viszi a sok kis pollent...

Nézőpont kérdése

A hétvégén egy kb. velem egyidős lengyel barátnőmmel beszélgettünk ingatlanügyekről (mi másról). Egyszer csak ezt mondta mindkettőnkre értve:

– ... mi, akiknek privilegizált gyerekkor jutott ...

Mióta Nyugat-Európában élek soha nem gondolam úgy a gyerekkoromra, hogy az privilegizált lett volna. Négyen éltünk egy ötvennégyzetméteres panelban, nem utazhattunk külföldre, oroszul kellett tanulnom, évekig kulcsos gyerek voltam, a szüleim folyton fáradtak voltak és ha elment a fejem felett egy repülőgép, felnélztem az égre, MINDIG arra gondoltam, bárcsak rajta ülnék!

Vérnyomásról és lakásról – azaz a múló időről

Ott fejeztem be, hogy Z-t hazaküldték a kórházból egy orvosi vénnyel, ő pedig makacsul hajtogatta, hogy neki nem magas a vérnyomása, és csak akkor lesz magas a mérés eredménye, ha orvost és kórházat lát. Mindenki meglepetésére mégis kiváltotta a gyógyszert még Magyarországon, és el is kezdte szedni, de borzasztó letargiába süppedt. Ezt azzal tudom magyarázni, hogy a vérnyomásból hiúsági kérdést csinált; most, hogy már neki is gyógyszert kell szednie rá, fejben valószínűleg tíz évet öregedett. Már itt, Franciaországban elment a saját orvosához, aki megemelte az adagot, mert a vérnyomása még mindig magas volt. Erről később.

A lakásról nem is beszéltem neki, mert amikor éppen nem szótlanságba burkolózik, akkor viszont falkapja a vizet, és mindenen problémázik, de közben egyetlen épkézláb konstruktív javaslata sincs. Időközben arra is rájöttem, hogy ő egyszerűen már nem akar hosszútávú projektekben, holmi lakásegybenyitásban és -átalakításban gondolkodni. Most visszaüt a közöttünk lévő korkülönbség, ami a mindennapokban nem szokott gond lenni, de ilyen nagyszabású terveknél úgy látszik, igen (hogy a kulturális különbségről ne is beszéljünk: szerinte ugyanis Pest belvárosában sokkal jobb lakni, mint Budán).

A tulajjal sikerült megállapodnunk az árban. Mint két laikus, úgy intéztük ezt az egészet, netes kutakodások és baráti jótanácsok alapján. Csak remélni tudom, hogy nem túl drágán veszem meg... de hát amit megfizetek az az, hogy így két lakásunk lesz egymás mellett. Z-nek megmondtam, hogyan döntöttem, de még nem árultam el neki az árat. Tuti, hogy le tudta volna alkudni, csak egyáltalán nem volt olyan állapotban, hogy ezt megtegye (magyarnyelvtudás hiánya, ingerültség, teljes közöny stb.). Attól is féltem, hogy elbizonytalanít; olyan magabiztossággal tud megfellebbezhetetlen véleményeket kinyilvánítani! Szinte már irigylem érte. A héten pl. műtötték a mamámat, és Z. velem üzengetett, hogy szerinte mit mondjon a mamám a kezelőorvosának! Holott gondolom a mamám mindent elmondott, amit ő jónak gondolt, és ebbe nekem nincs beleszólásom, ugyanúgy, ahogy abba sem tudok beleszólni, hogy Z. miért nem veszi be a dupla adag vérnyomáscsökkentől (pedig felírta az orvos) és miért nem vezet vérnyomásnaplót (pedig a kórházban javasolták).

Egy barátnőm azt kérdezte, miért veszek éppen Magyarországon lakást, miért akarom Bonit mindenáron Magyarországhoz kötni. Nagyon meglepődtem, pedig tudom, hogy nincs mindenki tisztában a franciaországi ingatlanárakkal. Az volt a fura, hogy miért vonja le bárki is azt a következtetést, hogy én Bonit helyileg oda kötni akarom akárhová. Amilyen konok gyerek, valszeg úgyis már csak pár évem van rá, hogy befolyásoljam az ízlését és a tevékenységeit, nem álmodozom semmiféle röghöz kötésről.

Viszont ez a magyarországi két intenzív hét (uszoda, koncert, család, kutyázás, barkácsolás stb. stb.) megint bebizonyította azt, hogy amit én pluszban adni tudok a(z amúgy francia) gyerekemnek, az a magyar nyelv és a magyarországi élmények. Ilyen értelemben persze tényleg kötöm valahová: a gyökereihez.

Irodalmi klasszikusok

Tartozom még egy bejegyzéssel az egészség- és ingatlanügyeinkben bekövetkezett fejleményekkel (a kettő között összefüggés áll fent), meg arról, hogy milyen volt a magyarországi szünetünk, de amíg összeszedem a gondolataimat, leírom inkább, hogy mit olvastam legutóbb.

A tanárnő feladta Boniénak a Nyolcvan nap alatt a Föld körül c. Jules Verne-regényt. Fejezetről fejezetre haladnak, egyedül olvassák, órán gondolom közösen megbeszélik, a végén lesz majd egy feleletválasztós teszt a regényre vonatkozó kérdésekkel. A könyvet az iskolában kapták, nekünk egy eurót (!) kellett érte fizetni. Nagyon örültem, hogy egy ilyen klasszikus az egyik kötelező olvasmányuk, de aztán belenéztem az egyeurós könyvbe, és kiderült: az eredeti regény egy megvágott verzióját tartalmazza, azaz nem a teljes szöveget.

Ennek apropójából elolvastam a teljes (vágatlan) regényt. Tényleg rengeteg olyan rész van benne, ami egy mai gyerek számára érdektelen: pénz- és távolságügyek, ráadásul idegen mértékegységekben (fontban és mérföldben). Szakszavak hajóárboc, vasút és egyéb témakörében (fellah, bajadér, robber, viola da gamba, mangosztán, mikádó stb.). Kíváncsi voltam, mit vettek ki a regényből, ezért elhatároztam, hogy összehasonlítok egy fejezetet. Rá kellett, hogy jöjjek: egyrészt ezt a konkrét részt (egy mormon hittérítő megjelenését a vonaton) teljes egészében kihagyták, másrészt ezért a fejezetek számozását is módosították. Mormon hittérítő egyáltalán nem szerepel Boni verziójában!

Összehasonlítottam a rákövetkező és a legutolsó fejezetet. Nagyrészt a tájleírások és az ún. felesleges magyarázatok hiányoztak. Ebből a véletlenszerűen kiválasztott mintából úgy látom, a szöveg kb. 35%-át tartották meg. Azóta azon gondolkodom, van-e ennek értelme. Nem lett volna-e célszerűbb, hogy inkább valami könnyebb olvasmányt kapjanak, de azt végig elolvassák? 

Érvek: egy ilyen kicsontozott szöveg azt a hamis illúziót kelti, hogy ismerik a Nyolcvan nap alatt a Föld körül-t, holott nem. Nem tanulnak meg rendesen szöveget elemezni, szövegben elmélyülni, szótárazni. Hol máshol kellene erre rászoktatni a gyerekeket (sőt: ezt rájuk erőltetni), mint az iskolában? No meg itt van annak az elvi kérdése, hogy szabad-e egyáltalán szétcincálni egy klasszikust, és ha igen, ezzel nem azt sugalljuk-e a gyerekeknek, hogy nyugodtan elégedjenek meg a gagyival, az egyszerűsítettel, a szájbarágóssal? Kivágták azt a mondatot is, amely nélkül szerintem nehezen lehet megérteni a 19. század végi gyarmatosító Franciaországot, de gondolom nem ideológiai okokból, hanem egyszerűen helyhiányból („Az emberi fejlődés legalsó fokán álló lények ezek” – egy törzs tagjairól).

Ellenérvek: egy mai gyereknek ez a hosszú szöveg már nem mond semmit, viszont a lerövidített verzióval mégiscsak megismernek egy francia klasszikust. Ha szeretnék, még mindig elolvashatják a hosszabb változatot. Nem módosítottak semmit a szövegen, nem írták át például az irodalmi múltat, maradtak benne ismeretlen szavak. Most őszintén, még egy felnőttel is előfordul, hogy csak úgy kutyafuttában olvassa el az uncsi részeket, én pl. a pénzre vonatkozó infókat egyáltalán nem jegyeztem meg. Sőt, van egy francia író (Daniel Pennac), aki az Olvasó jogai c. népszerű röpiratában, amit már a pályaudvaron is láttam kifüggesztve, egyenesen azt állítja, hogy teljesen normális és legális bizonyos részeket átugorni (sőt, ő azt is állítja, mindegy, mit olvas az ember – ezzel abszolút nem értek egyet). Adnak ki magyarul is vágott részeket Sévignéné leveleiből, Montaigne esszéiből, Tocqueville írásiaból (bár lehet, hogy a hasonlat nem jó).

Szóval nem tudom eldönteni, hogy ez most jó-e vagy sem. Inkább hajlok arra, hogy sajnálatos, és hogy a 35% nagyon kevés. De mit lehet tenni, én sem tanultam gimiben latint vagy görögöt, ami száz évvel ezelőtt az általános műveltség részét képezte, Homérosszal meg Vergiliusszal.

Élet egy hipochonderrel

Délelőtt Z. szólt, hogy elzsibbadt a karja. Épp a szüleimnél voltunk, Boni a papámmal kertészkedett, indultunk volna enni, majd a visegrádi bobpályára. Később átmentünk a bérelt házunkba, hogy összeszedjük a cuccainkat, ahol Z. nem aggódva, hanem inkább kuriózumként mesélte, hogy most meg a fél arca zsibbad, és hogy szerinte épp agyvérzése van.

Innentől számítva három órája van az embernek. Ha addig nem kap szakszerű ellátást, az végzetes lehet. Egy jó órányira voltunk Budapesttől, ahol a szakszerű ellátást gyanítottuk. Két másodperc alatt eldöntöttük, hogy bemegyünk Budapestre, tíz másodperc alatt lebeszéltem a papámmal, hogy átvisszük hozzájuk Bonit, akinek menet közben adaadtam a kulcsot. Két perc múlva már az autóban ültünk, még arról is meggyőztem a férjemet, hogy nem kellene neki vezetnie. 

Ezen utólag mindenki nagyon csodálkozott, pedig szerintünk teljesen logikus  és felelősségteljes döntés volt: az egyik legnagyobb budai kórházat céloztuk meg. Az orvosok felváltva csóválták a fejüket és röhögtek, és ismételgették, hogy “nem oda tartozunk”, de mi úgy gondolkodtunk, hogy olyan helyre kell mennünk, ahol van műtő és szakértelem és kapacitás, és ez a kórház olyannak tűnt (??).

Találtunk egy parkolóhelyet épp a bejárat előtt. Z (akinek egész úton zsibbadt valamije, vagy a keze vagy a lába) elkezdett azon problémázni, hogy miért nem működik a parkolóóra, már ismeretlen járókelőket szólítgatott egyezményes nyelven, azaz mutogatva, hogy miért esik ki folyton a kétszázas. Hihetetlen, hogy stroke-gyanúval a kórház előtt ezen problémázik! Végül otthagytuk a kocsit és kaptunk is a nap végén egy büntit, amit teljesen igazságtalannak tartunk természetesen.

Viszont ami ezután történt, az minden szempontból profi volt. Egy portástól megkérdeztem, hogy hova kellene mennünk. Ő azonnal feltelefonált valami Margitnak, majd elkísért minket a szakambulanciára, és elmondta, kit keressünk, megtakarítva így azt az időt, amit holmi triázs közben várakozással kellett volna töltenünk. Két perc múlva már vették le Z-től a vért, csinálták az EKG-t, majd vitték el CT-re. Z. szerint semmilyen francia városban nem kapott volna ennél gyorsabb ellátást. Amúgy nem találtak semmit, csak iszonyú magas vérnyomást, ami Z. szerint a sok idegeskedés miatt van, mert hiszen neki “nincs magas vérnyomása” (alig akarta bevenni a gyógyszert). A zsibbadás is megszűnt, én viszont egész nap csak három Korpovitot ettem reggelire, és legközelebb csak vacsorát ettem, már újra a szüleimnél, így estére a történtek után hányingerem lett.

Így utólag is azt gondolom, hogy jól csináltuk, és a legkisebb gyanú esetén is érdemes bemenni. Mentőt hívni felesleges időveszteség lett volna, szerintem. Az orvosok, az ápolók nem voltak különœsen kedvesek, a hely sírnivalóan le volt pukkanva, de az ellátás maximálisan profi és célratörő volt, valószínűleg szerencsések voltunk. Kérdezgettük, hogy hol kell mindezért fizetni, de mindenki csak a vállát vonogatta, hogy ők azt nem tudják..

Mire gondolt ma ön a legtöbbször?

Van egy egyórás rádióműsor, amit - a meghívottól függően - meg szoktam néha hallgatni, az kezdődik ezzel a kérdéssel (A quoi avez-vous le plus pensé aujourd’hui?). Ilyenkor mindig leellenőrzöm, hogy én magam mire gondoltam a leggyakrabban aznap, de nem igazán szoktam tudni beazonosítani konkrétumokat. Általában arra szoktam gondolni, hogy mi kell az adott napon megcsinálnom (lefordítanom, megfőznöm stb.). 

Most viszont hetek óta uralja a gondolataimat parazita módon egyvalami: a lakás. Teljesen olyan, mintha meghibbantam volna, és akárhogy próbálok másra gondolni, mindig a lakásnál lyukadok ki. Abban reménykedtem, hogy ha majd megnézzük, okosabb leszek, mert vagy kiderül, hogy rossz (akkor nincs min dilemmázni), vagy kiderül, hogy szuper (és akkor sincs min dilemmázni). Megnéztük, és kiderült, hogy elég jó. Na de jó-e annyira, hogy megérje a mostanit eladni, és a két kis lakást összenyitni? Hatalmas projekt, főleg, ha külföldről irányítanánk. Z. értésemre adta, hogy hülye vagyok, bár ő soha nem volt a döntések embere. Rájöttem, hogy nekem magamnak kell egyedül döntenem.

Osztottam-szoroztam, éjszakákon át hánykolódtam, tervezgettem (gondolatban már be is rendeztem), a végén már annyira rápörögtem a témára, hogy bántam az egészet. Ráadásul akárhányszor szóba került közöttünk Z-vel a téma, folyton veszekedés lett belőle, és ahelyett, hogy együtt gondolkodtunk volna, csak leszólta a tervemet. Félreértés ne essék; nem azt szerettem volna, hogy egyetértsen velem, hanem hogy segítsen dönteni. Végül beláttam, hogy ezt az egész vásárlást nekem kell teljesen egyedül lebonyolítanom, a döntéstől kezdve az alkudozáson keresztül az esetleges szerződéskötésig (pénzügyileg soha nem akartam belevonni Z-t).

Ezt a gondolatmenetet követve arra jutottam, hogy meg tudnám, sőt: kellene venni egyedül és anélkül, hogy eladnánk a mostanit. De fogalmam sem volt az árakról, ahogy a tulajdonosnak sem, hiszen meg sem hirdette a lakást. Két támpontom volt: az, hogy öt éve mennyiért vettük mi a szomszéd lakást, és hogy mennyiért vette ő ugyanakkor. A két összeg között 10% különbség van. 

Beszéltem a sráccal, közelítettük az álláspontjainkat, és azzal tettük le a telefont, hogy visszahívom és teszek egy árajánlatot euróban. Ekkor jött a hétvége, ami alatt viszonylag higgadtan átgondoltam a dolgokat. A szüleim, egy barátnőm, az unokatesóm és az ingatlanos ismerősöm voltak segítségemre, mert attól féltem, hogy az ár, amit kitaláltam, vagy túl magas (hiszen forintra átszámolva több mint 30%-kal több mint amennyiért vettük a mellette lévő lakást) vagy nevetségesen alacsony (elképesztő árakat látok a neten!).

Hétfőn beszéltem vele, szimpi volt, úgy tűnt, hogy az ajánlat és az ütemezés komolyan vehető, és azzal tettük le, hogy gondolkodik rajta. Bár megemlítette, hogy ő 10%-kal többre gondolt, ami az ő szempontjából érthető. Viszont azóta semmi hírem felőle! Vajon az idegeimmel akar játszani és taktikázik? Én kiterítettem a lapjaimat előtte és ő is becsületesnek tűnt. Azt hiszem, ha bemondja a két összeg átlagát, akkor azt érdemes lenne elfogadnom (bár akkor csak később tudnék fizetni). Viszont azon gondolkoztam, hogy neki nem lenne-e inkább érdeke meghirdetni, hátha jön magasabb ajánlat? Igaz, ez macerás lenne, és közvetítői díjat kellne fizetnie. Viszont tudja, hogy nekünk nem sürgős. Nekem kedvez viszont az a tény, hogy elővásárlási jogom van.

A férjemnek az egészről egy szót sem szóltam, mostanában mindenen felhúzza magát és a legkisebb dologból is tragédiát csinál. Szerinte az ingatlanvásárlás egyszerű matek, míg szerintem érzelmek, intuíció, tőzsde, geopolitika és türelemjáték.