Az eddigi legviccesebb, és szerencsére jól végződő jelenet az volt, amikor egy alagútban túlságosan begyorsultam és nem tudtam lefékezni. Úgy tűnt abban a pillanatban, hogy a legjobb megoldás az, ha kiabálni kezdek: Nem tudok megállni!!! (Az oktató valahogy elkapott)
A hétvégén indulnánk a hegyekbe, erre tegnap elromlott a mosógép, ma pedig az autó! Téli gumis autót pedig nem lehet sehol sem bérelni, nem is tudom, hogyan fogunk menni – a szállás, a sísuli, a sílécőrző szekrény stb. pedig már mind ki van fizetve.
További stresszfaktor számomra Boni zenesulis fellépése. A tanárnő megkérdezte (tőlem) hogy szerintem jó ötlet lenne-e ha Boni és egy másik kisfiú négykezest játszanának, mert szerinte szuperek lennének együtt. A probléma csak az, és ezt ő is nagyon pontosan jól játja, hogy ha esetleg mégsem sikerülne, akkor a kudarc sokkal rosszabbul érintené őket, mint amennyire egy esetleges siker motiváló lenne a számukra. A probléma a kisfiú anyukája amúgy, egy stresszes és pörgős nő, aki a múltkor engem is halálra ijesztett a középiskolai beiratással, agyonkomplikál és túlgondol mindent, és a fiát folyton Bonihoz (meg más gyerekekhez) méri. A zongoratanárnő ezért mindkét gyereknek odaadta a kottát azzal a felszólítással, hogy a szünetben tanulják meg, de nem mondta, hogy esetleg együtt kell majd játszaniuk (mert ezen még gondolkodik) – a két gyerek pedig fél nap alatt kiderítette, hogy ugyanazt a négykezes darabot kapták, szerintem gyanút fogtak. Mindenesetre Boni ma kezdte el megtanulni. Annyira pörgős és lendületes darab, olyan jó lenne, ha sikerülne kettejüknek – ugyanakkor annyira tartok egy esetleges konfliktustól.
A legnagyobb stressz pedig, főleg Z-nek, hogy az egyik unokája öngyilkosságot kísérelt meg. Már túl van minden veszélyen szerencsére. Egy doboz paracetamolt vett be. Én nem is tudtam, hogy egy ilyen, vény nélküli orvossággal meg lehet kockáztatni a legrosszabbat. Részleteket nem tudok, de bárhogyan történt is, a lelki következményei egy életre szólóak lesznek, gondolom, gyereknek és szülőknek is egyaránt. Próbálok bele sem gondolni szegény szülők helyzetébe. Boninak nem is mondtuk el, mert Z. fia egyelőre nem akarja, hogy az egész család megtudja, képzelem, kiket hibáztat majd mindenki...
Amelyben Boni félreért egy szót, majd félrehall egy másikat, de a végén némi általános műveltségről tesz tanúbizonyságot
Éjszaka arra ébredtem, hogy a párnán heverő kezemet az alvó (!) Z. először is nagy erővel megfogta, majd villámgyorsan magához húzta – ekkor már teljesen éber voltam, de tehetetlen –, és erőteljesen beleharapott.
Éreztem a fogait a kezemen! Eléggé fájt is, de a rémület még intenzívebb volt. Alig bírtam kiszabadítani a kezem a szájából, olyan állati ösztönnel, mintegy makacsul tartotta.
Mindez pár másodperc alatt játszódott le, mialatt a szememből azonnal kiment az álom. Biztonságba helyeztem magamat, majd méltatlankodva és heves szívdobogással kísérve kérdeztem, hogy ez meg mi volt. Ekkor fölébredt. Ekkor ébredt föl.
Lassan tért magához. Próbáltam a lehető legtöbb felvilágosítást kiszedni belőle: mit álmodott?! Sajnos nem emlékezett, arra is csak halványan, hogy megharapta a kezem. Én kezdtem leghiggadni, a jeges félelem (ami érthető, ha az ember az éjszaka kellős közepén arra ébred, hogy a férje megtámadta) átadta a helyét a döbbenetnek, majd a nevetésnek. Ezzel egyidőben, ahogy kitisztultak Z. gondolatai, ő kezdett el félni: te jó ég, mit csinált, a tudtán és az akaratán kívül?!
Valahogy visszaaludtunk (ő kiköltözött a kanapéra, én megcsináltam a Szózatot). Ma reggel már alig vártam, hogy Boninak elmeséljem a történteket, tudtam, hogy vevő az ilyen ijesztő, de vicces, Harry Potter-féle dolgokra (Lupin!). Gurult a nevetéstől. Felhúztam a redőnyt, megvizsgáltam a kezemet:
látszott a harapás nyoma!
Azóta szegény Z.-t különféle beszólásokkal ugratjuk, azaz főleg Boni. Már kiírta egy papírra, hogy harapós kutya, ugat, ha elmegy mellette, javasolja, hogy legközelebb szájkosárral aludjon stb, . Z. is nevet szegény, de nem teljesen szívből, csak úgy ímmel-ámmal, nem értvén, hogy ő, aki ártalmatlan bárány napközben, hogyan változott át erőszakos vadállattá éjszaka. Milyen atavisztikus ösztönök törtek elő belőle, hogy egy ragadozó mohóságával rávesse magát a kezemre?
Boni általános iskolája olyan, mint a bíró eszes leánya: osztályozza is meg nem is a gyerekeket, definíció kérdése. Itt úgy szeretik mondani, hogy nincs osztályozás, ami annyiból igaz, hogy nincs az az 1-től 20-ig tartó besorolás, ami később lesz. Elhelyezik azonban a gyerekeket egy négyes skálán (nem sajátította el, részben elsajátította, teljesen elsajátította, túlszárnyalta) évente kétszer: félévkor és év végén. Illusztrációképp idemásolom (ld. lent), hogy Bonit az első félévben milyen területeken értékelte a tanítónője, azaz hogy az ötödik osztályban, ami asszem a magyarországi negyedik osztálynak felel meg, melyek a követelmények az első félév végén.
Összesen 72 szempontból kellett besorolni a gyerekeket, ami 24 gyerekkel számolva 1728 döntést és mérlegelést követelt a tanítónő részéről (plusz egy rövid szöveges értékelést) – nem irigylem! Boni az elmúlt években soha, semmiből nem kapott „túlszárnyalt” minősítést, amin egy időben csodálkoztam, mert másodikban-harmadikban (szerintem) jobban olvasott, mint ami egy akkora gyerektől elvárható lett volna, de végül is honnan tudhatom én pontosan.
Meg az is hozzátartozik a dologhoz, hogy a francia osztályozási rendszer szemlélete is nagyon más, mint a magyaré. A franciák szerint nincs tökéletes dolgozat, ezért a 20-as érdemjegyet a leggyakrabban ki sem osztják. A 20-as filozófiaérettségit (ha van) bemondják a rádióba. 18-tól felfelé már kiemelkedőnek számít valaki. A 14–17-es jegyek szuperek, én egyetemen gyakran a 12-esnek is nagyon örültem, 10 alatt van a nem megfelelt szint, de mint látható, többféleképp lehet nem megfelelni is.
Annyira más ez a politika, hogy szerintem magyarként nem is lehet igazán megérteni. Boni pl. a zenesuliban (ott a kezdetektől fogva vannak jegyek) zongorából 17-est kapott, ami itt kb. az ötöst jelenti. Amikor meséltem a mamámnak, ő úgy kommentálta ezt a 17-est, hogy „na, majd a jövő félévben összeszedi magát”.
Szóval szerintem ez a hozzáállás az oka annak, hogy Boni ezt a félévet kivéve mindenből folyton „teljesen elsajátította” minősítést kapott (idén négyből is túlszárnyalta a követelményeket). Egyszer történt, hogy etikából, énekből és valamelyik matekből a „részben elsajátíotta” kategóriába esett. Ha megnézzük az értékelendő részterületeket, azt látjuk, hogy a felsorolás egyaránt tartalmaz kompetenciákat és tárgyi tudást. Szerintem mind a 72 részterületet dolgozatok alapján értékeli a tanítónő, nem pedig a féléves átlagos teljesítmény alapján, de hát ezt máshogy nem is lehetne adminisztrálni. Valószínűleg nem kell nagyon komolyan venni a hangzatos kijelentéseket, pl. élek a gyanúperrel, hogy a gyerekem egyáltalán nem tud inforformációszerzés céljából bármit is megkérdezni angolul, mert épp nemrég derült ki, hogy nem is tudja, hogyan mondják az „ő”-t (he/she) és ma reggel elfelejtette a fehér szó angol megfelelőjét. Negyedik éve tanulnak angolul, csak mondom. Érdekes még megjegyezni, nekem ez nagyon fura, hogy a franciák mindig egyszerre említik a történelmet és a földrajzot (histoire-géo).
A „bizonyítványt”, tehát a négy oldalt, amin ezek fel vannak sorolva, egy tízperces beszélgetés keretében kapja meg a szülő. Eddig ez fakultatív volt, idéntől kezdve már kötelező, bár én mindig elmentem ezekre a beszélgetésekre, mert szinte ez az egyetlen alkalom, hogy megtudjunk bármit is a gyerekről. Idén annyira örültem, mert a tanárnő nagyon jó szöveges értékelést adott Boniról, és azzal zárta, hogy „példamutató magatartásával hozzájárul az osztályközösség jó hangulatához”. Az én Bonikám, akire még tavaly is annyi panasz volt! És tényleg nagyon jó az osztályközösségük: sakkoznak együtt, matekfeladatokat adnak föl egymásnak, könyvekről beszélgetnek, azt érzem, hogy a tudás és a jó teljesítmény fontos ezeknek a gyerekeknek.
***
FRANCIA
MŰVÉSZETEK
Vizuális művészetek
Egyszer valamelyik blogban olvastam, hogy az illető szeret hajvágós videók nézegetésével időt tölteni, valaki pedig már nem is tudom mit válaszolt, valami másfajta fura szokásról számolt be. Én akkor nagyon bólogattam magamban, mert abban az időben folyton zongoristák kezét bámultam – nem zenét hallgattam, hanem olyan videókat néztem, amin a zongoristák keze látszódott zongorázás közben (nem is gondolná az ember, hogy milyen nehéz ilyeneket találni).
Mostanában pedig könyvtárépületekről nézegetek fotókat ezen a honlapon – tiszta hülye vagyok, alig bírom megállni, hogy ha van egy pár percem, ne böngésszek közöttük. El is mentem őket. Pedig amúgy nem szeretek könyvtárba járni, ezek a fotók mégis lenyűgöznek.
Könyvtár asszem Ausztráliában
És akkor itt mesélem el egy másik trash hobbimat, amiért Z. például konkrétan hülyének néz. Futás közben általában értelmes beszélgetős (irodalmi vagy politikai) műsorokat szoktam hallgatni, kivéve, amikor a rákos megbetegedésekről, a kóros elhízásról, a szívkoszorúér-betegségekről stb. hallgatok műsort. A múltkor a vastagbélrákot hallgattam egy órán keresztül. Z. szerint nem vagyok normális, engem valahogy ezek a műsorok megnyugtatnak (főleg futás közben).
A 21. században nagy valószínűséggel el fog jutni az ember a Marsra, hallottam nemrég egy műsorban. Nem a közeljövőben, mert az ehhez szükséges infrastruktúrát még el sem kezdték építeni, de 40–50 év múlva esetleg (de mindenképpen 2050 után). Azt számolgattam, hogy ezt talán még megérem. Ki tudja, egy képernyő előtt ülve ötven év múlva megláthatom, hogy leszáll a Marsra egy űrhajó.
Állítólag kb. ezer nap kell ahhoz, hogy az űrhajósok megtegyék az utat oda-vissza. Ezt az időt egy kis helyiségben összezárva kell eltölteniük úgy, hogy a Földet nem is fogják látni. Probléma esetén nem lehet visszafordulni. Senki se várja őket a Marson, kivéve a robotok átlal előre összeszerelt építményt. Nincs garancia arra, hogy a leszállás sikeres lesz, és a radioaktív sugárzás miatt a Földre történő visszatérésük után (ha egyáltalán visszatérnek) a legénység* tagjai húsz éven belül valószínűleg rákosak lesznek.
És mindezek ellenére már most sorban állnak a jelentkezők!
Őrület, nem? Hogy három évig összezárva legyenek ismeretlen (és talán unszimpi) emberekkel, ne lássanak se napfelkeltét, se hegyeket, ne szagolják a föld vagy a virágok illatát, ne ússzanak, ne fussanak egy jót, ne egyenek semmi frisset, úgy mint dinnye, szőlő vagy paprika... és mindezt úgy, hogy a végén még meg is betegedjenek. Hát én semmi pénzért nem vállalnám. Elgondolkodtam, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki önként jelentkezzen egy ilyen börtönbe. Kiváncsiság? Egyértelmű. Bátorság? Tuti. Optimizmus, mindenképp. Kitartás. Valószínűleg az illető nem szeret senkit úgy igazán (hiszen hogyan tudná otthagyni), ugyanakkor a mentális egészsége stabil és erős. Ez a kettő ellentmond egymásnak, de biztos lesznek ilyen emberek a tízmilliárdból (2050-es prognózis, mert ezek a bátor vállalkozó szellemű egyének még valószínűleg meg sem születtek).
* Összhangban a modern kor követelményeivel, állítólag mindenképpen lesz egy nő is közöttük.
Az egyik januári hétvégét egy elzászi faluban töltöttem, mert itt találkoztunk „félúton” a svájci barátnőmmel, és töltöttünk el együtt két napot. Évente-kétévente szoktunk találkozni, de elég nehéz vele megegyezni a helyszínről, ugyanis nem ül autóba és nem száll repülőre: Kathrin komoly környezetvédő. Egy csomag ruhával utaztam, mert hozzánk rendelt magának használt ruhákat (svájci címre nem kézbesítenek). Megint sokat beszélgettünk a témáról. Elmondta többek között, hogy
Az a jó Kathrinban, hogy se nem gőgös, se nem dogmatikus, ami pedig az extrém környezetvédőknél gyakori. Továbbá a lehetőségeihez mérten következetes, ami pedig ritka, mint a fehér holló (láttam én már öko-fair-trade-bio stb. gyümölcsturmixról készült fotót posztolni repülőtérről). Erről jut eszembe, nem is olyan cinikus, mint amilyen én vagyok környezetvédelmi témákban: próbáltam egy időben én is a kenyérmentési akciót, de amikor már a fülemen is mákos- meg diósguba jött ki, akkor épp megrendezték a katari foci VB-t. Arra gondoltam nagy mérgesen: hát normális vagyok én minden reggel olyat enni, amit nem is kívánok, miközben klimatizált stadionokat építenek fel (majd: bontanak le) a sivatagban?!
Az is szimpi, hogy Kathrin nem szól meg, amiért nekünk két autónk és két lakásunk van, ehhez passzintott életmóddal és tárgyakkal. Nem csak, hogy nem szól meg, de tudom, nem is ítél el minket. Nem prédikál. Gyanítom, ha mindenki úgy élne, ahogy ők, akkor nem beszélgetnénk kedélyesen klímakatasztrófáról minden második rádióműsorban.
Ahogy végiggondolom újra és újra Kathrinék esetét, mindig oda lyukadok ki, hogy a fenti gondolatmenet nem jó. Nem tud mindenki így élni. Gyakran nem is lehet. Nem kisebbítem az érdemeiket, de ehhez svájcinak kell lenni és Zürich rózsadombján kell lakni. Nem is arról beszélek, hogy hány olyan lakás van a világon, ahonnan villamossan megközelíthető egy olimpiai méretű medence. De vegyük például a szüleimet, akik egy kis dunai faluban élnek. Nem lenne életszerű, hogy nagybevásárláshoz először is kompra szálljanak, majd buszra üljenek, az Auchanban bevásároljanak, majd onnan hazacipeljék a cuccot, mert a faluban egyetlen élelmiszerbolt működik, ahol szinte semmit sem kapni (és ami van, az is sokkal drágább). A munkábajárás és a nyaralás is sokkal könnyebb Zürichből, ahonnan Európa minden irányába indulnak (és pontosan érkeznek!) vonatok.
De messzebb megyek, és egyenesen azt állítom, hogy Kathrin és a pasija azért képes negyvenen túl így élni, mert ők negyven élvig éltek jólétben és kényelemben. Ők már bejárták a világot gyerek- és kamaszkorukban. Könnyű (vagy legalábbis könnyebb) így lemondani utazásokról. Én például zsigerileg és valószínűleg örök életemre irtózom a használt ruháktól, mert olyanokban kellett járnom fiatalon. A gondolatától is rosszul vagyok egy használtruha-bolttól (a szagától nem is beszélve). Amikor megpróbáltam elmesélni Kathrinnak (akivel amúgy pár éve még együtt jártuk Párizsban a butikokat), hogy mennyire utáltam turikból öltözködni fiatalon, és hogy mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt nem kell tovább csinálnom, elgondolkodott. Azt válaszolta, hogy tudni véli, milyen érzés, mert gyerekkorában ő is mindig annyira irigyelte az egyke barátnőit, akiknek rózsaszín sílécük volt, mert ő kénytelen volt folyton a bátyjától örökölt kék síléccel síelni.
Két különböző világban él(t)ünk.
Gyerekkoromban lejátszottam pár sakkpartit a húgommal, majd egy életre abbahagytam a sakkot és feléje sem néztem többet. Beláttam: hiába vonzóan egyszerűek és tizenöt perc alatt elsajátíthatóak a szabályok, a bábuk állásának lehetőségei végtelenek. Nagyon hamar megértettem, hogy ebből a végtelen számú lehetőségből nem tudom – mert nincs annyi eszem és nincs olyan jó memóriám – kiválasztani a legmegfelelőbbeket. Akkor pedig, gondoltam, mi értelme játszani? Miért játsszak rosszul, ha lehet jól is, csak nem tudok?
Frusztrált, hogy mindig is alacsony szinten fogok játszani, annyi eszem viszont volt, hogy érzékeljem: a Polgár-lányok egy teljesen más színvonalon mozognak. Azért ez szomorú, nem? Két okból is az: először is, miért ne lehetne élvezni valamit laikusként. Ezt teszem a futással, az úszással, a zongorával és a rajzzal és soha meg nem fordul a fejemben, hogy egy amatőrnek ezek nem lehetnének szuperek és élvezetesek. Másodszor pedig arra miért nem gondoltam soha gyerekként, hogy a sakkban is tudnék valamit (ha nem is sokat) fejlődni? Tanulással és gyakorlással biztos el tudtam volna jutni egy fokkal jobb szintre. Ezt talán még jobban bánom, mint az első okot, mert ez egyértelműen az önbizalomhiányból fakadt.
Manapság Bonival sakkozunk. Teljesen egy szinten vagyunk, és mostanában már van hozzá türelme is. Régebben állandóan fölállt, futott egy kört, nem figyelt és/vagy sürgetett amikor én gondolkodtam, továbbá megsértődött, ha nem ő nyert. Amúgy azt látom rajta, hogy ha akarná és tenne is érte, ő is tudna játszani sokkal jobban, van esze hozzá.
Viszont rájöttem arra, hogy mi zavar még a sakkban. Mivel a cél az, hogy ügyes taktikákkal és bármi áron sakkot adjunk az ellenfél királyának, néha áldozatokat kell hozni. Márpedig én rosszul viselem, ha leütik a bábujaimat. Az első bábum elvesztésétől kezdve úgy érzem: ajjaj, rosszul állok, elvesztettem egy galogot – még úgy is, hogy belátom, a sok gyalog akadályoz a mozgásban. Három-négy gyalog beáldozása után pedig már szinte rosszkedvűen legyintek, hogy ennek a játéknak már annyi. Kiraboltak! A biztonságra törekvő énem úgy akar nyerni, hogy közben az összes bábut is meg akarja magának tartani. Ahogyan ezt manapság divatosan szokás mondani, nem tudom őket elengedni.
