Francia divatbemutató

 

Szandál, zoknival - bôr, vászon, 2022-es gyûjtemény

(Az istennek sem tudom lebeszélni róla!!)

Megoldás

Tavaly Boni egy fiatal edzőlányhoz járt úszni tanulni minden másnap-harmadnap. Egyetlen dolog nem fért a fejembe ezzel a kisportolt, az egészségtől kicsattanó csajjal kapcsolatban: az, hogy hogyan lehetett olyan rossz alakú. Ennyi sport ellenére! Az a lány 7-kor, amikor Boni órája elkezdődött, már túl volt napi két kilométer leúszásán, előtte pedig egy jó órát sétált a két németjuhász kutyájával. Tök izmos volt a karja, a lába, válla akár egy vízilabdázóé; dereka viszont egyáltalán nem volt, a hasa szinte összefolyt a mellével. Olyan volt a vízben, mint egy bálna, vagy ha élettelen dologra akarom hasonlítani, mint egy hordó.

Végül is azzal magyaráztam a jelenséget, hogy az alkatot biztos ugyanannyira nehéz megváltoztatni, mint a személyiségünket: ha a sors ilyen oszlopszerű fizikummal verte meg az embert, akkor azt se testmozgással, se célzott edzéssel nem lehet jelentősen módosítani, ugyanúgy, ahogy egy görcsös, szorongó, pesszimista emberből sem lesz soha valódi laza arc.

Idén is összefutottunk vele az usziban. Egy 6-8 hónapos kisbabát tolt babakocsiban. Basszus, ez a csaj tavaly terhes volt! És én, az önmagával elfoglalt, vaksi tyúk, aki vagyok, ebből semmit sem vettem észre! Csak kreáltam az elméleteimet, filozofáltam genetikáról meg öröklött hajlamokról, holott a megoldás sokkal kézenfekvőbb és természetesebb volt. Igaz, hogy egyrészt annyira fiatalnak tűnt, másrészt pedig ritkán fordul elő, hogy egy elsőgyerekes, nėgy-öthónapos terhes nő másról is tud beszélni, mint a leendő gyerekéről NEM említi meg büszkén az állapotát.

Gazdagok problémája

Az ember nem ússza meg, ha pénzét kapitalisták módjára lakáskiadással szeretné gyümölcsöztetni! Előbb-utóbb hasonlatossá válik azokhoz a karikatúrákhoz, amelyekkel a század elején a gaz, pénzsóvár nagytőkéseket ábrázolták. Pedig semmi illegálisat nem csinálunk, és mégis...

Nemrég a budapesti lakásunkat egy olyan család szerette volna kivenni, ahol van egy kisgyerek. A francia és a magyar lakáskiadás folyamata és feltételei döbbenetesen ellentétesek; én úgy érzem, a magyar bérbeadót nem védi semmi. Csak a jó szerencséjében bízhat. Első alkalommal minden rendben ment, talán fel sem igazán mértük, mekkora mázlink volt azzal a szimpi párral, aki ott lakott. De ennek az új családnak jóval kevesebb a jövedelme, a lakás sem igazán alkalmas három embernek... szóval gondolkodóba estem. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy ezt a kegyetlen mondatot tettem fel teljesen komolyan a (szintén bérbeadó) kolléganőmnek:

Nem tudod, közjegyzői nyilatkozattal ki lehet tenni egy gyerekes családot is, ha nem fizetnek?

Elolvastam egyszer, elolvastam kétszer... hihetetlennek tűnt, hogy ilyet le tudjak írni. De vajon meg tudnám-e tenni? Minden bizonnyal igen. Minket is gondolkodás nélkül kilakoltatnának franciaországi lakásunkból, ha nem fizetnénk a lakbért. Ez az élet rendje, nem? Ahogy az ingatlanos mondta, nem vagyunk mi jótékonysági intézmény. Úgyhogy elküldtem a kolléganőmnek az e-mailt, kisopánkodtuk magunkat a mondaton (kapitalisták egymás közt), kielemeztük a témát, és egy ügyvéd válaszolt is a kérdésemre. 

De nem tudok napirendre térni a tény fölött, hogy átkerültem az elnyomók és a kizsákmányolók közé. Még jó, hogy Franciaországban bérelt lakásban lakunk, ez enyhíti valamennyire a lelkiismeret-furdalást; ott szerencsére rajtunk élősködnek. Amúgy pedig, nem mintha lopott pénzből vettük volna ezt a lakást – nyugtatgatom magam. Még csak nem is örököltük a pénzt – folytatom a gondolatsort, mintha az örökölt és a ledolgozott pénz között lenne valami lényegi különbség. Talán valami erkölcsi kategorizálás alapján mégiscsak jobb, ha megdolgozunk a pénzért, gondoltam megnyugodva, bár akkor itt meg megnyílik az a messzire vezető kérdés, hogy a munkánk társadalmi értéke arányban áll-e az érte kapott fizuval?

Végül is nemet mondtunk ennek a családnak. Mert talán mégsem tudnánk megtenni az említett kérdésben foglaltakat. És akkor meg az derülne ki, hogy nem jobboldali imperialisták, hanem egyszerűen csak balekok vagyunk. De hát, azt hiszem, egy gyerekkel szemben ezt nem lehetne megtenni: hiszen ő nem tehet semmiről. Olyan ez, mint amikor belegondol az ember (de nem gondol bele), hogy vannak a világon éhező meg hajléktalan gyerekek. Hogy lehet ezt józan ésszel elviselni?

Nem, azt hiszem, nem tudnám azt a lakást gyerekes családnak lakást kiadni.

Így léptünk a diszkrimináció útjára...

Lehet, hogy elvitték mind a kettőt!

Egyik reggel felcuccoltunk, és 9-kor már a szüleim kapuja előtt álltunk társasjátékokkal, tollasütőkkel stb. felszerelkezve. Úgy egyeztünk meg, hogy ekkor jövünk át, hogy Boni még a hőség előtt tudjon egy kicsit játszani, kutyázni, a kertben „dolgozni”.

A kapu azonban zárva volt. Nem értettem, hiszen meg volt beszélve. Ilyenkor mindig jó előre kinyitják nekünk a kaput. Hívtam egyikőjüket – nem vette fel. Hívtam a másikukat – nem vette fel. Értetlenkedve álltunk a zárt kapu előtt (az utcáról nem látni el a házig). Hát nem vártak?

Ekkor odajött az egyik szomszéd: – Itt voltak a mentők! – jelentette. Megfordult velem a világ. Nem volt mit kérdezni többet. A szokatlan jelenségekre (zárt kapu, fel nem vett telefon) csakis szokatlan magyarázat adható. Nyolckor még SMS-eztünk a papámmal, nyilvánvalóan azóta történt valami, hirtelenül, tragikusan. Boni megijedt, én hebegve tolmácsoltam Z-nek a szomszéd közleményét. A legdurvább az volt, hogy miért nem értesített az egyikük? Miért néma mindkét telefon? A szomszéd, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, ezt mondta: Lehet, hogy elvitték mind a kettőt!

Logikusnak (és kegyetlennek) tűnt. Átfutott az agyamon, hogy micsoda borzasztó balesetnek kellett történnie ahhoz, hogy sem idejük, sem lehetőségük nem maradt arra, hogy értesítsenek minket. Arra gondoltam, hogy bizony most megtörtént az, amitől mindenki fél, és ami pedig az élet rendje. MINDEN nyáron úgy jövünk ide, hogy arra gondolok: talán ez az utolsó alkalom. Arra is szoktam gondolni, hogy minek menjünk máshozá nyaralni, amíg a szüleim még jól vannak, amíg Boni még a legszívesebben ide akar jönni és amíg még a kutya él. (Ez utóbbi feltételnél rezgett idáig leginkább a léc; idén nagyon ramaty állapotban van szegény.)

Szerencsére csak pár pillanatig tartott ez az idegőrlő állapot; hamarosan megláttuk a papámat a ház előtt, majd követte őt a mamám. Valóban kihívták a mentőket hajnalban, mert a mamám tényleg rosszul volt, de valszeg csak vérnyomásproblémáról volt szó (???). Nem is mondták, nehogy aggódjunk. A mobiltelefonjukat nem hallották meg, a kapu nem is volt zárva, csak erőteljesebben kellett volna lökni. Mire kiértek amúgy a mentők (másfél óra!), a mamám már jobban lett, szinte meg sem vizsgálták.

Elmúltak a gondok, megszűnt az aggodalom. Kaptunk egy kis haladékot.

Egy magyarországi falu egyik mellékutcáján…

 …vonulunk Bonival, és hol egy komatál, hol egy kávéfőző, hol egy adag szennyes stb. van a kezemben; harmadik alkalommal nyaralunk a szüleimtől 50 méterre, egy bérelt házban. Valamit mindig át kell vinni, valami mindig hiányzik!

És mindenki egyöntetű reakciója: Hogy megnőtt ez a gyerek!

A kenyérhéj

A kenyérhéj olyan, mint a rendrakás: nincs jó megoldás. Boni nem eszi meg a kenyér héját, ott hagyja a tányér szélén, miután kiette belőle a belét, vagy még rosszabb: kibelezte a baguette-et.

Elvi kifogásaim vannak a dologgal, mégpedig kettő: 1) mi lesz így a fogaival, nem rág eleget, és 2) micsoda tébolyult világban élünk, ahol kaját dobunk ki. Volt egy osztálytársam alsóban, akinek az anyukája már eleve levágta a szendvics héját a lánynak, és úgy csomagolta be neki. Én már gyerekként is a szememet forgattam ezen, és az elkényeztetés tetőfokának véltem.

Szóval a nemmegevés mint opció nem tetszik. Ha viszont megetetem vele a héját, az meg rémesen béna: szerencsétlen gyerek ott ül az ebéd végén és fanyalogva rágja a darabokat, alkudozik (egyszer egy csomó megszáradt héjat találtam a székpára alá eldugva..). Amúgy is azt hiszem eléggé rugalmatlan vagyok kajaügyileg (bár sokat javultam), és nem bírom nézni, ha szar kaját eszik. Nálunk még mindig vannak kötelező elemek (gyümölcs, zöldség), megbélyegzett ételek (bolti süti) és italok (üdítő), szigorú a sorrend, az időbeosztás, illetve a kaja közben végezhető tevékenységek köre (olvasni csak reggelinél szabad).

Úgyhogy a héjmegetetési opció sem ideális. Ezért a lehető legrosszabbat csinálom: mindkettőt. Felváltva. Néha elnézem, hogy otthagyja, néha kötelezővé teszem, hogy megegye...

Hetedik hullám

Az az érzésem, nem lehet a járványról szabadon és politikailag inkorrektül beszélni. Legalábbis a mi lakásunkban nem. Az én férjemmel nem. Franciaországban mostanában kezdődött a hetedik hullám, akkor, amikor már mindenki a szabadságra és a nyaralásra gondol (és készülődik). A média pedig azt sulykolja belénk, hogy felelőtlenek vagyunk. Azt ajánlák, hogy a tömegközlekedésen is hordjunk maszkot, noha a kormány nem tesz kötelezővé semmit.

Kérdésem költői: mit akarunk még föláldozni az életünkből, hogy ne terjed tovább a koronavírus? Ki milyen és mekkora áldozatokat hoz?

Az én válaszom az, hogy a védőoltáson kívül ÉN semmit nem szeretnék továbbá tenni a közjó érdekében. (Oké, ha sokan vannak a vonatom, felveszem a maszkot. És próbálom rábeszélni a mamámat a negyedik oltásra.) Nem akarok egy olyan világban élni, ahol ennyire félni kelljen egy fertőzéstől. Nem akarom, hogy a fiam úgy nőjjön fel, hogy nem jár moziba, étterembe, könyvtárba, szállodába. Sajnálom, hogy naponta negyvenen meghalnak a Covidban, de miattuk nem szeretnék egy picit sem változtatni az életmódomon. Nem érdekel, hányadik hullám, nem érdekel, milyen vírusvariáns.

És úgy látom, MÁSOK is így élnek, kivéve a férjemet. És most, hogy vészharangot kondítanak a hetedik hullám kapcsán, ismét igazolva látja az összes óvintézkedését, és már a nyári szállodánkat és programjainkat akarja megtorpedózni.

Mi Bonival márciusban kaptuk el az omikront, és basszus, nem leszek politikailag korrekt, de ez tényleg csak egy nátha volt. Boni azóta volt sokkal betegebb is. Most azt a narratívát hangoztatom én is, amit 2020 márciusában olyan sokan (és ami akkor persze, infók és vakcina hiányában tök hülyeség volt): minek ekkora feneket keríteni egy kis megfázásnak!