Könnycsatornákat megnyitó gyermeki ártatlanság

Ismeritek ezt a videót, amelyben a kisfiú rádöbben, hogy amit meg akarnak vele etetni, azok élő állatok voltak? És hogy azokat valaki megölte, hogy megehessük őket? Ma már megnéztem háromszor, nem mintha nem lenne ezer más dolgom, amit csinálhatnék helyette.. (mondjuk berakhatnék egy mosást a saját cukifej babám ruháival, amíg alszik, ilyesmi) Mit nekem sztrájkoló Air France, adóbevallás, flegma optikusok, amíg ilyen cukiság létezik? Biztos hogy a korrupt politikusok, a Jobbik-szavazók, a tolvaj bútorosok stb, stb. is mind ilyenek voltak gyerekként, többször kellene erre gondolnom.

Pedofília

Ma délelőtt megnyitottam a Facebook-ot és értetlenül láttam, hogy milyen fényképet posztolt ki Lili, aki eddig csak kutyákról meg macskákról tett fel képeket. Odahívtam Z-t is, és csak hüledeztünk. Mi ez? Hogyan kell  ezt nézni? Tudjátok, vannak olyan képek, amelyek pl. egy fejet ábrázolnak, de ha sokáig nézi az ember kiderül, hogy igazából meztelen nő, pontosabban mind a két kép egyszerre, ügyesen megrajzolva. Ez is valami ilyen lenne? Vagy ez egy rossz vicc?

Mert a képen egy kislány nemi szerve volt látható, amibe valami hőmérőszerűséget dugtak (később kiderült, hajsütőt). Minél hosszabban bámultuk ütődötten, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy ennek a fotónak nincs más olvasata. Fel sem tűnt rögtön, hogy a kép nem megosztással, hanem közzététellel került oda, mégpedig kora reggel, amikor viszont Lili pont nálunk reggelizett.

Egy gyors telefonnal kiderült, hogy a kislány nem is tudta, miről van szó. Nem ő tette fel a képet, és igen, az a fénykép (bár azóta nagyon reménykedem abban, hogy esetleg montázs lehetett) egy pedofil illetőtől került valahogy oda. De hogy? És honnan tudta, hogy Lili 13 éves kislány? Biztosan nem osztotta meg senkivel interneten a jelszavát; noha igaz, hogy a fél életét a neten tölti, ennél azért sokkal okosabb. És vajon hányan látták a fotót, mielőtt leszedte volna?

Vajon kapunk-e választ valaha ezekre a kérdésekre? A rendőrségen állítólag nem voltak túl profik, pl. a mi IP-címünket akarták elkérni, ami érthetetlen, mert a kép minden olyan számítógépen megnyílt, ahol Lili ismerősei a FB-ot használták. Remélem, átveszi az ügyet az ebben illetékes részleg, bár fogalmam sincs, hogyan lehetne kideríteni bármit is, miután a kép eltűnt.

Döbbenetes, nem? Hogy fel lehet törni egy FB-profilt, de főleg: hogy egy nyilvánvalóan mocskos, undorító alak(ok?) pedofil képekkel bombáz(zák?) a gyerekeket. És ijesztő belegondolni abba is, hogy egy kislány esetleg alanya lehetett ennek a fotónak - egy olyan fotónak, amire semmi szín alatt nem lettünk volna kíváncsiak, és ami viszont a történtek miatt egy időre jól belevésődött a memóriánkba.

Mi mindent hord hátán a Föld!

A rajzaimat eddig így készítettem: először ceruzával krokit rajzoltam, ami néha két percbe, néha fél órába telt, témától függően. Előfordult, hogy rögtön sikerült, de az is, hogy négy-öt változat született. Ezután jött a kőkorszaki, de nekem nagyon bevált lépés: fény felé tartva - tehát az ablakon -, egyetlen tollvonással átrajzoltam a száz girbegurba, hezitáló firkát. Ez fárasztó és karizmot igénybe vevő művelet, ezért gyakran le is fénymásoltam félúton a rajzot, mondván, hogy ha elszúrom, nem kell újra kezdeni. A kész képet ezután beszkenneltem és feltöltöttem.

Mindez a múlté! Volt is ám egy gyanúm, hogy 2014-ben ennél az ablakos módszernél léteznek azért jobb megoldások. Megint egy itt vendégeskedő barátnőm nyitotta fel a szemem. Kiderült, hogy nem kell már az embernek vízfestéket meg vázlatfüzetet cipelnie magával mindenhová, mint gimiben tettük, elég ha csak nála van a férje iPadja! Hihetetlen, hogy mi minden létezik a világon, és mi mindenről nem tud az ember. Szuper rajzolós programokat lehet letölteni és használni!  (de erről a brüsszeli Képregénymúzeumban miért nem ejtettek egy szót sem?)

Ti milyen létfontosságú alkalmazást használtok?

Annak a programnak a neve, amivel az utóbbi rajzokat készítettem, Paper. Olyan gyönyörű tusvonalat lehet vele húzni, hogy azzal én még (nem viccelek!) álmodtam is. Ezen kívül van még benne ecset (vízfesték), filctoll, ceruza és radír. Letöltöttem egy másikat is (ArtRage), azzal inkább tempera és olajfesték-hatást lehet elérni. Kíváncsi lennék, a profik mivel dolgoznak, mert könnyű ezeket használni ugyan, de a formátum miatt a rajzolás (főleg az aprólékos részletek összhangba hozása az egésszel) eléggé nehézkes. Meg ami látszik is pl. a fenti rajzon, hogy a vázlatot nem lehet eltüntetni a végleges ecsetvonások alól - hacsak nem tud valaki direktbe tutit rajzolni.

Az alkalmazás hátulütője: kialvatlan Tamko, folyamatosan lemerülő táblagép

Utazás kisbabával: három hiba, amit nem szabad elkövetni (legalábbis nekünk)

Őszintén? Bonhomme születése óta nem voltam ennyire fáradt, mint ennek a hosszú hétvégének a végén. Kétszer is meggondoljuk, mikor indulunk neki legközelebb. Azonban: lehetett volna ez - ha pihentető nem is, de - jobb, ha nem futunk bele néhány alapvető hibába. Nézzük őket!

1. hiba - Nem kellett volna kocsival elindulni. Pedig még a doki véleményét is kikértük. De nem úgy lett, ahogy ő mondta, és Boni egyáltalán nem aludt jól. Oké, az első órában nem volt gond, nézelődött, majd elaludt, de a fennmaradó hat órát szó szerint végigszenvedte. Nem volt kényelmes neki az autósülés, ki akart jönni, ficánkolt, rossz volt nézni és iszonyúan sajnáltam. Én meg hat órán keresztül rekedtre énekeltem magam, rémes volt. És egyébként azt is elfelejtettem, hogy én magam sem szeretek már ennyit utazni kocsival, főleg nem Z-vel, aki egyre ingerlékenyebb a volán mögött, a GPS-t szapulja (Hah! Micsoda idióta! Azt írja jobbra 2 km, noha tudom, hogy balra csak 700 méter! stb, stb), és szűkmarkúan méri ki a pisiszüneteket. Az, hogy épp húsvét volt és mindenki utazott valamerre, tehát tele voltak az utak, csak hab volt a tortán.

2. hiba - Nem vittünk babakocsit, mi naívak! Jó, mondjuk nem tudom, hogyan fért volna be. De nagyon lazán azt gondoltuk, hogy mivel Boni már úgysem szereti, inkább majd a babahordozóba tesszük és abban visszük. Azt azonban kicsit elfelejtettük, hogy a babahordozót sem szereti annyira. Ráadásul nagyon nehézkes volt mindig belerakni-kivenni, Z-nek át kellett volna állítani a szíjjakat, amit nem tett meg, ezért ő csak úgy simán a kezében vitte, amikor ő volt a soron. A babahordozóval az volt a legnagyobb baj, hogy valahogy mindig a gyerek szemébe sütött a nap. Aztán túl kicsi még ő ahhoz, hogy egész nap nézelődjön hozzám kötözve, egy idő után mindig elkezdett türelmetlenkedni meg mérgelődni, akkor pedig ki kellett venni, hogy megvigaszatljuk, majd vissza, és áááá, nem is részletezem.

3. hiba - Nem egy családi összeröffenésre kellett volna utaznunk először, mert így nemcsak egymáshoz és a babához, hanem száz másik programhoz is igazodnunk kellett. Volt pl. olyan, hogy noha időben keltünk reggel, mégis csak 14 órára értünk valahova, mert mire én elkészültem, meg Z. elkészült, addigra pont meg kellett szoptatni Bonit, aki azután elaludt, úgyhogy kb. levegőt sem mertünk venni, csak sétátunk a szálloda kertjében. Utána sikerült mindennyiunknak kocsiba ülnie, de nem mentünk messzire mert én megéheztem, és mire találtunk egy szendvicset, Bonit is meg kellett szoptatni, és CSAK EZEK UTÁN értünk oda, ahová reggeli után szerettünk volna menni.

Persze voltak jó részei is az útnak. Gondolok itt pl. arra a háromszor 45 percre, amikor felkelés után elvonultam a laptopommal reggelizni EGYEDÜL a szálloda éttermébe és csak toltam be a nutellás kenyereket, egyiket a másik után. Na jó, az is szuper (és tök megható) volt, ahogy Z. nagyobbik fia fogadta a kistestvérét. De a legeslegjobb tényleg az volt, amikor hazaértünk, és újra pelenkázóasztalon tehettem tisztába a gyereket, a rendes kiskádban fürdettük, és a szokott kiságyába tettem le aludni. Még az a mázli, hogy rögtön visszaállt a megszokott napirendjére.

Annyi csomagunk volt, mintha három hónapra akartunk volna odaköltözni

Hurrá (??), nyaralunk...

Az elmúlt pár napban megtapasztaltam, hogy milyen egy pici babával hosszú kocsiútra indulni, autópálya-pihenôhelyeken szoptatni, szállodában gyereket mosdatni. Amint hazaérünk, megosztom az élményeimet a blog olvasóival, de most hulla fáradt vagyok...

Megmutattuk Bonhomme-nak a tengert

Rákészülés, főpróba

Az elmúlt öt és fél hónap legfontosabb mérföldkövei: Bonhomme megtanulta tartani a fejét, elkezdett mosolyogni és külön szobába költözött éjszakára. De az eddigi legjelentősebb etap szerintem most következik. Két hét múlva az önállóság útjára fog lépni a pici babám, én meg egyre inkább nélkülözhető leszek számára: ételt fog enni!

Hetek óta gondolkodom, hogy miképpen kellene, mikor, milyen sorrendben, melyik napszakban stb. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor megszületett: valami teljesen újnak nézünk elébe. Mert ha az igaz, hogy egy évesen már mindent ehet és nem kell neki külön főzni, hat hónaposan viszont még csak az anyatejet ismeri, akkor az azt jelenti, hogy fél év alatt kell a semmiből felépíteni a mindent. Olyan sok a lehetőség, meg a variáció, és annyira szabad kezet kap az ember, hogy beleszédülök. Bizonyos pontok egyáltalán nem világosak még (mikor kell bevezetni a sót? és az olajat?), ezekre még nem is akarok gondolni. Koncentráljunk az első hétre.

Bioügyben nagyon szkeptikus vagyok. Nem a szüleim által termesztett háztájiról beszélek, hanem a kereskedelmi forgalomba bekerülő, aranyárban mért, üzletszagú, ellenőrizhetetlen forrásból származó zöldségekről. Van itt a közelünkben - egy termőföldekkel körülvett, párszáz lakosú, tipikus francia kis faluban (lásd a fotót) - egy biobolt, heti három napos nyitvatartással. Sajnos mint kiderült, még itt sem lehet autentikus biozöldségeket kapni, csak a körítés szép, minden más csupán porhintés a szemekbe: ezeket a zöldségeket akár Párizs egyik forgalmas utcájának divatos bioboltjában is vehetném, ugyanonnan jönnek (Rungis-ból). 

Van itt romániai alma meg kameruni gyömbér, és én nem tudom elképzelni, hogy ezekben az országokban be tudják tartani a biogazdálkodási előírásokat. Két zöldséget termesztenek helyben: a répát és a céklát, ami egyben azt is jelenti, hogy Bonhomme ezt a két zöldséget fogja legelőször megismerni.

Ki is próbáltam már a répát, jól sikerült, finom és jó állagú lett. Szerencsére emlékeztem, hogy Antibaby-nél olvastam néhány műhelytitkot, a poszt is és a kommentek is jól jöttek. A turmixolás-passzírozás világnézeti vitában a passzírozás mellett tettem le a voksot, legalábbis amíg csak pár kanállal fog enni, a főzés vs. párolás (amennyiben ez utóbbi kevesebb vizet és alacsonyabb hőfokot jelent) polémiában pedig a párolásra szavazok.

A céklát viszont már másodszor rontom el: először lereszeltem nagylyukú reszelőn, majd pároltam 5 percig, majd 10 percig, majd még 10 percig… és még mindig kemény volt. A végén összesen 1 óráig pároltam, majd passzíroztam, minden tiszta lila volt a konyhában és a végeredmény egy keserű izé lett. Pár nappal később taktikát váltottam és kuktában főztem 30 percig a felnegyedelt céklákat, hogy azután egy ízre keserű, színre pápista, állagra még mindig kemény valamiket szedjek ki az edényből. Még nem adom fel, teszek egy harmadik próbát...

Rövid bejegyzés a banális mondatokról

amelyben azért megtudható, hogy miképpen világosodtam meg több éves lelki vakság után. Feltűnik egy gitártanár is.

Egy ember vélenényének vagy hozzáállásának megváltozása általában hosszú idő alatt megy végbe, de mindenképpen egy folyamat, kezdettel, véggel, apránkánti változásokkal, az ellentétek létrájának fokonkénti megmászásával. Velem nagy ritkán azonban az is előfordul, hogy egy jókor elhangzott mondat villámcsapásként változtatja meg az életemet. Felnyitja a szemem. Rávilágít olyan valamire, ami onnantól fogva evidens, sőt, addig is az volt, de hát hogyhogy nem láttam? Érthetetlen.

Kétszer vagy háromszor történt ez meg eddig. Pszichoterápiára is azért jártam, hogy hátha megvilágosodom (nem történt meg). Most januárban viszont kimondódott megint egy ilyen mondat: egy pár napot itt töltő barátnőm szájából hangzott el, és tényleg nem kell semmilyen nagyszabású filozófiai elmélkedésre gondolni, mert a következőről van szó:

Z. már régóta próbál rábeszélni, hogy tanuljak gitározni. Ő rendszeresen gyakorol, tök ügyes, van három gitár a házban, kották hevernek szanaszét. Én viszont a Kodály-módszer csődjeként soha nem tanultam zenét, úgyhogy ebben a korban már minek tanuljak bármit is? Úgy soha nem fogok játszani, hogy koncertet adjak, de még úgy sem, ahogy Z. játszik. Szóval erről beszélgettünk hárman, amikor Petra barátnőm megjegyezte: - De, tanulj meg gitározni, mert hangszeren játszani jó!

Ugye, milyen semmiség? Pedig én addig SOHA nem gondoltam arra, hogy azért tanuljak valamit, mert maga a tanulás élvezet, még ha foganatja nem is nagyon lesz (azért ez az oktatásról is elmond valamit, nem csak rólam, ugye?). Még a következő héten felvettem a kapcsolatot az itteni zeneiskola gitártanárjával, akivel kicsit bonyolult és hosszú egyeztetések után megállapodtunk egy időpontban, és azóta lelkesen járok, sőt, imádok itthon gyakorolni, Tényleg úgy történt, ahogy Petra megmondta: szinte nem is tudom abbahagyni a gyakorlást. Napi 10 percet tűztem ki célként, de fél óránál is többet szoktam pengetni. Azt is hozzá kell tennem, hogy a kisgyerekezés különösen kedvez a zenetanulásnak, egyrészt mert Bonhomme élvezi, másrészt pedig mert gyakran van az embernek egy-egy szabad 5 perce a nap során, amit így hasznosan és élvezetesen lehet eltölteni.

Most látom, hogy nem is lett olyan rövid a bejegyzés... pedig csak egy mondatról volt szó!

Egyszerűen tökéletes: az első gyerek

Az a nehéz az első gyereknél, hogy az embernek nincs viszonyítási alapja. Honnan tudjam, hogy amit éppen produkál (vagy nem produkál), az normális, vagy pedig a kizárólag rá jellemző és egyedi? Esetleg nem normális, és aggódni kellene? Megmagyarázom: még a kórházban, újszülött korában észrevettem, hogy iszonyú aranyos grimaszokat vág, meg lehetett volna zabálni, annyira cuki volt mind a három kilójával. Most már nem is tudom fölidézni konkrétan ezeket az arcjátékokat, meg kellene nézni a videókat, de arra emlékszem, hogy Anne egyszer felsóhajtott: - Istenem, hogy mindegyik újszülött ugyanezeket a mozdulatokat csinálja! Én, aki azt hittem, megszültem a világ legtökéletesebb csecsemőjét, aki már pár naposan is egyedülállóan cuki, jól elcsodálkoztam. Titkon abban azért biztos voltam, hogy Bonhomme-on már most látszódnak későbbi jellemvonásai. A hülye is látja hogy okos, kedves, érzékeny, kreatív, nagylelkű, türelmes, bátor, kezdeményező és jó humorú felnőtt lesz belőle – gondoltam konokul, kb. pár grimaszból általánosítva. Szerencsére vagyok annyira civilizált, hogy ezt a mélyen fekvő, biztos tudást még Z. előtt sem hangoztattam…

A kérdés azonban nem hagy nyugodni, noha már lecsillapodtak a hormonviharok. Vajon minden gyerek ilyen? Mostanában pl. ezeken gondolkodom: Bonikám sokat sír-e, vagy sem? Ez a sírásmennyiség soknak vagy kevésnek számít? Vagy pont átlagos? Én úgy gondoltam, keveset sír (nyilván ez is a jó természetéből fakad, állapítom meg mindig, haha). Annyit hallottam terhesen, hogy készüljek fel a legrosszabbra, blablabla, mert a csecsemők csak a sírással kommunikálnak, blablabla, hogy ez a kis jajveszékelés meg sem kottyan. A mamám szerint viszont Bonhomme a sírós babák kategóriájába tartozik. (igen ám, de mint kiderült, a mamám valószínűleg szelektíven válogat az emlékei közül, szóval..)

Aztán az is érdekelne, minden öt hónapos gyerek ennyire elvárja, hogy foglalkozzanak vele, vagy csak Bonhomme nem tudja magát elfoglalni egyedül? Lusta lesz-e a gyerekem, amiért, noha már át tud fordulni hasról hátra, nem nagyon gyakorolja a tudományát? Abban viszont szinte biztos vagyok, hogy a fájdalomtűrő képessége elég magas, mert többször is ráejtettem már tárgyakat (játékokat, tubust stb), és meg sem nyikkant. Vagy ez is normális? (nem a tárgyak ráejtése...) És minden csecsemő ennyire szereti, ha foglalkoznak vele (pelenkázzák, öltöztetik, fésülik, szemcseppentik), vagy a miénk kifejezetten szociális? És az alvás: jó vagy rossz alvó a gyerekem? Fura, de erről egyszerűen fogalmam sincs. Erős-e Bonhomme? Olyanokat rúg, hogy majd feldönt, amúgy is tömör izom az egész baba – de lehet, hogy a kisfiúk mind ilyenek.

Ezekre a kérdésekre nincsenek válaszaim. Persze, láttam már más gyereket is közelről, de öt hónaposat nem sokszor, és akkor sem ezekre figyeltem. A barátnőimen pedig azt veszem észre, hogy egyszerűen elfelejtették ezeket a csecsemőkori jellemzőket, felülírták őket a gyerekeikkel kapcsolatos az újabb élmények.

Van egy olyan sejtésem amúgy, hogy olyannak látjuk gyerekeinket, amilyennek szívesen képzelnénk el őket később. Z. pl meg van győződve arról, hogy Bonhomme kifejezetten szereti, ha simogatjuk, puszilgatjuk és igényli, hogy ölbe vegyük – de szerintem csak azért gondolja mindezt, mert ő nagyon szereti simogatni, puszilgatni stb. és reméli, erre Bonhomme később is vevő lesz. Én pedig azért vagyok biztos benne, hogy Boni zenei őstehetség, isteni ritmusérzékkel és kiemelkedő zenei hallással, mert nagyon-nagyon remélem, hogy nem az én botfülemet, hanem az apja muzikalitását örökölte. 

(Persze naponta el szoktam mondani  Bonhomme-nak, hogy ha véletlenül mégsem okos, kedves, érzékeny, kreatív, nagylelkű, türelmes, bátor, kezdeményező vagy jó humorú felnőtt lesz belőle, attól még az anyja mindig is őrülten imádni fogja. Nehogy azt higgye, tétje van  dolognak!)

 

Elfogult szülők