Két (költői) kérdés

Nem kell sokszor figyelmeztetnem magam arra, hogy valószínűleg ez életem egyik legboldogabb periódusa. Ha valamikor, hát most jól értem, mit jelent a mának élni kifejezés. Kismamának lenni szuper, reuma ide, aranyér oda. Gyakran kérdezik, hogy ugye nagyon várom-e már, hogy megszülessen. Várom, de nem sürgetem az időt, az úgyis olyan gyorsan megy. A hátralévő másfél hónap minden másodpercét ki szeretném még élvezni!

Félmunkaidőben dolgozni isteni, sokkal hatékonyabb és motiváltabb vagyok, mint amikor 8 órát ülök a gép előtt (ami egyébként nem emberi, komolyan). Jó érzés abba is belegondolni, hogy nemsokára mással leszek elfoglalva egy ideig, távol a napi munkahelyi csatározásoktól, ami így négy órában még élvezetes is amúgy. A múltkori 7 órás ikeázás utáni időszakot leszámítva teljesen kipihent vagyok. A nőgyógyászom folyton csupa jókat mond, állítólag minden mindig oké, szerdán már 2 kiló 20 deka volt a baba, kész gyerek! Azt hittem régebben, hogy a 24. héttől kezdve rettegni fogok a koraszüléstől, de fura módon nem félek (noha azért megkönnyebbültem, amikor betöltöttem a 32. hetet). Aztán itt van az is, hogy Z. végre felújította a házát, ami évek óta csak terv volt, nemsokára költözöm, tök izgi az egész.

És mióta jól látszik az állapotom, mindenki iszonyúan kedves. Átadják a helyet a villamoson, átengednek a zebrán (közben mosolyogva intenek), olyan emberek kérdezgetnek a hogylétem felől, akikkel még egy szót sem váltottam. A múltkor egy olyan kolléganőmtől kaptam egy kis babaágy-szerűséget (nem tudom, hogy hívják, amiben napközben elvan a baba), akit szinte nem is ismerek. A menzán érdeklődnek, hogy immunis vagyok-e a toxoplazmózisra. Az utcán ismeretlen nők kérdezgetnek a babáról (és mesélik a saját szülésüket, vicces). A legelképesztőbb eset pedig a héten történt: épp a boltban vásároltam, amikor odajött hozzám egy nő, megnézte a hasamat, majd jól a szemembe nézett és azt mondta: Maga gyönyörű!

Még a kocsit is simán leműszakiztattam

Eddig tartott a Hogyan dicsekedjünk ildomosan? című  rovat. Most jön az, hogy Miért nem vagyok normális? Néha ugyanis egy kis árnyék suhan át a boldogságomon. Semmi komoly, csak éppen ha a megelőző lombikok sorára gondolok (nem szoktam gyakran), akkor azért rossz kedvem lesz.  A héten egy olyan ismerős lány jött át vacsorázni, aki kimerítette az összes támogatott lombikos lehetőséget, túllépte az engedélyezett korhatárt és a végén nem lett babája. Szinte végig erről beszélgettünk, láttam rajta, hogy magát okolja (kellett volna vitamint szednie mégis, nem kellett volna kirándulni menni a beültetés után stb., stb.) és közben két dolog járt fejemben: lehet, hogy egy hajszál választott el ettől a fent illusztrált nagy boldogságtól, és hogy ez egy megismételhetetlen, utolsó alkalom. Na ekkor mindig szomorú szoktam lenni.

(33+5)

Kérdések a szülés körül

Amennyire nem gondoltam az elején a szülésre és az utána következő pár hétre, annyival többet gondolok rá most. Amit érzek, az fura módon elsősorban nem a félelem, sem az aggodalom, hanem: a kíváncsiság. Annyira kíváncsi vagyok, milyen is egy szülés!

Kíváncsiságomat a legmagasabb fokra ezek a híres szülőfájások csigázzák. Azt mondják, olyanok, mint a menstruációs görcsök, csak sokkal erősebbek. De én annál nagyobb fájdalmat nem nagyon tudok elképzelni! (alacsony a küszöböm) Ráadásul ezek az összehúzódások jönnek-mennek, az meg milyen lehet? Én reumás fájdalmakkal vagyok sajnos közeli atyafiságban, azok ha elkezdődtek, nem hagynak nyugodni. A kórház honlapján javasolják, hogy vigyen az ember zenét, olvasnivalót, ezek szerint amikor nem fájnak az összehúzódások, akkor tök jól van az ember? És a kontrakciók kiváltotta fájdalmat tényleg lehet enyhíteni különféle pozíciókkal, hasi légzéssel, koncentrációval stb.?

Aztán vajon rögtön tudni fogom-e, hogy megindult a szülés? Nagyon remélem, hogy nem a magzatvíz fog elfolyni először, mert tudom, hogy utána az órák meg vannak számlálva. És vajon kivárja-e a baba a novembert, vagy előbb fog megszületni? Este megyünk majd a kórházba, netalán éjszaka? Fogok-e pánikolni és hisztizni a szülés közben? Már szóltam Z-nek, hogy lehetőleg minden pillanatban maradjon nyugodt, történjen bármi. De az is lehet, hogy fegyelmezetten veszem majd az akadályokat, ki tudja?

Nagyon csalódott lennék, ha császármetszéssel kellene szülnöm. Még ebben az esetben is remélem, hogy fogok érezni összehúzódásokat, azaz hogy magától indul majd be a szülés. Igazából sajnálom a férfiakat, akik ugyanúgy várják már a gyerekük születését, mint a nők, csak nekik az ölükbe pottyan a baba, míg a nők átélik a jövetelét. És a férfi nőgyógyászok helyében is nagyon frusztrált lennék, akiknek napi munkájuk forog a szülés körül, mégsem fogják soha megtudni, milyen is az pontosan.

Az, hogy milyen érzés lehet, amikor a kisfiunkat végre rám teszik, viszonylag nagyon könnyen el tudom képzelni. Már a gondolatra is könnyezni kezdek, el ne felejtsem, hogy erre is fel kell készítenem majd Z-t. Úgy gondolom, hogy rögtön imádni fogom a gyereket, el sem tudom képzelni, hogy másképpen legyen, noha tudom, hogy vannak nők, akiknek ehhez idő kell. És kire fog hasonlítani? Az UH szerint rám, Z. szerint ez hülyeség. Ha ronda lesz, észreveszem-e? És milyen lesz egy egészen kicsi babát öltöztetni, mosdatni? Alig tartottam a kezemben ilyen pár napos-hetes kicsikét, a mamám már jól a lelkemre kötötte telefonon, hogy mindig fogjam hátul a fejét. A szoptatás nem érdekel különösképpen, sőt a fejőgép gondolatától pl. kiráz a hideg. Persze szeretnék szoptatni, tudom, hogy nincs ennél jobb a babának (főleg novemberben), praktikus, és az is lehet, hogy a végén nekem is megtetszik a dolog.

Aztán milyen lesz otthon? A barátnőim vagy rémálomról vagy kiegyensúlyozott boldogságról mesélnek, illetve ami a kettő között elfér: van, aki két órát aludt egyfolytában hetekig, van, aki kipihenten várta a látogatókat. Nos, a legdurvább forgatókönyvre számítok, azaz hogy a baba nem fog aludni én meg szenvedni fogok a reumától. Ezért a mamám elvileg jön egy hónapra segíteni, és ami az éjszakákat illeti, úgy tervezzük, hogy az első időkben  (az elveinkkel ellentétben) a baba egy bölcsőben alszik majd mellettem, hogy ne is kelljen kiszállnom az ágyból az éjszaka – mert ez már most, a 8. hónapban is nagyon nehezen megy.

Érthetetlen (de persze elfogadható), hogy bizonyos nők önként lemondanak erről a hatalmas kalandról és nem vállalnak gyereket!

A kórház, ahol szülni fogok

Közeledik az az időpont, amikor búcsút intek az itteni terhesgondozásnak. Hogy mi lesz utána, az még nem teljesen világos, bár már kezd összeállni. Még nyáron felhívtam azt a francia kórházat, ahol szülni szeretnék. A döntés nem volt nehéz, arrafelé ott szülnek a nők, ráadásul nagy és jó hírű a szülészeti részleg. A telefonon csak be kellett diktálnom az adataimat, ők beírtak, és felőlük ennyi volt az adminisztráció. Mehetek szülni, ha arra kerül a sor, csak előtte azért konzultáljak majd egy aneszteziológussal.

Az egyáltalán nem zavar, hogy idegen helyen, idegen orvosnál/szülésznőnél fogok szülni, ez még az elveimmel is megegyezik, azaz hogy miattam ne kelljen ki az ágyból senki éjnek idején. Van annyi bizalmam az orvosokban, hogy elhiggyem: az ügyeletes személyzet is ugyanúgy (ha nem jobban) el tudja látni a feladatait, mint egy olyan orvos, akinek akkor épp máshol kellene lennie. Legalábbis most ezt gondolom, de azért majd kérdezzetek meg utána.

Ami viszont picit aggaszt az az, hogy ebben a kórházban (és asszem Franciaországban úgy általában) orvost alig lát egy terhes nő, szülésznőt viszont annál többet. Ha nincs semmi komplikáció, akkor nőgyógyász nincs is jelen a szülésen. Még ezt is el tudnám egyébként fogadni (mindig van azért doki a közelben), ha legutóbb a reumatológusom nem mondta volna azt, hogy szerinte az én esetem orvost kíván, és hogy nálam sem a terhességet, sem a szülést nem lehet "normálisnak" aposztrofálni. 

Nőgyógyászhoz bejutni viszont nem egyszerű eset, hetekig hiába hívogattam naponta többször is a kórházat. Sikerült időpontot kapnom viszont egy szülésznőhöz, akivel múlt pénteken találkoztunk és aki egy nyílt nap keretében körbe is vezetett minket az osztályon. Hasznos annyiból volt a dolog, hogy már tudjuk, hol kell bejelentkezni, hol kell utána csöngetni, melyik váróteremben kell vizsgálatra várni, milyen szülőszobák vannak (kétféle: ahol vajúdik az ember, és ahol szül), és hogy néz ki egy kórházi szoba. Nőt és csecsemőt nem láttunk (sírást vagy sikoltozást nem hallottunk), annál több elveszettnek és/vagy mámorosnak tűnő apuka keringett a folyosón, némelyikük műtősruhába öltöztetve, némelyikük mózeskosárt cipelve, vicces volt. 

Azt is megkérdeztem, hogy miképpen fogja nekem azt elhinni a kórház, hogy francia egészségbiztosítási kártya hiányában nyugodtan lássanak fel, mert a belga munkáltatóm majd visszatéríti a költségeket. Nem lesz könnyű, de állítólag el lehet intézni (LB, aki pont ilyen helyzetben volt anno, hónapokig tartó e-mailváltásra emlékszik). De még ennél is hasznosabb volt az, hogy a szülésznőnek (ez is egy szép, jófej és dinamikus csaj, mint a belga) sikerült számomra időpontot kérnie és kapnia egy nőgyógyászhoz (ez azért neki is két órájába telt..) október közepére. Most azt remélem, hogy ez a doki majd megmondja a hogyantovábbat, azaz hogy az utolsó hónapban kihez kell járnom, mikor és milyen gyakran.

Több hónapos kötögetés után ma végre befejeztem a babatakarót! 

(Z. szerint a felmosórongyot)

Hisztipók

Te jó ég, lehet, hogy a terhesség elviselhetetlen nőszeméllyé változtatott, olyanná, aki ahelyett, hogy higgadtan megoldaná a problémáit, inkább hisztizik egy sort! 

Hétvégén még sírtam is tehetetlenségemben, és Z-re öntöttem ki dühömet, mert úgy tűnik, nem lesz kész a konyha időben, de még azt is elképzeltem rémálmaimban, hogy a születés utánra sem lesz meg (ami persze valószínűleg nem igaz, de valahogy elborult az agyam). Mindenesetre 7 (hét) fárasztó órát töltöttünk az IKEA-ban, és egész hétvégén csak annyit tudtunk intézni házügyben, hogy megvan a konyha terve. (Más ügyben sikeresebbek voltunk, erről majd írok). Ezután hazamentünk a házba, ahol hideg volt, mert szellőztetni kell, plusz nincs konyha ugye, ezért három napig konzerveken meg kínain éltünk, ráadásul a szoba, ahol alszunk, tele van már az én bedobozolt cuccaimmal (de nem tudom, mit sajnáltattam magam, Z. egy hónapja él ilyen körülmények között). A hisztim fő kiváltó oka igazából konkrétan az volt, hogy nem tudom, miféle eszmekapcsolás révén hirtelen rájöttem: ezen a hétvégén sem tudtunk semmit sem vásárolni a gyereknek, akinek 3 body-n és 3 pizsamán kívül nincs semmije.

Aztán ma meg a munkahelyemen idegesítettek fel, pedig eddig csak legyinteni szoktam az ott folyó bolhacirkuszra. Az történt, hogy G. kolléganőm megkérdezte, le tudok-e még fordítani pluszban 2 nyamvadt oldalt (igen, mindössze ennyi volt a tárgya a mai idegbajomnak, máskor nem szoktam szúnyogból elefántot csinálni), én pedig kiszámoltam, hogy nem. Azután meg az (elvileg tök jó fej) főnököm hívott fel Luxemburgból, próbálván rám tukmálni ugyanezt a két szerencsétlen oldalt. Ekkor eldurrant az agyam, mert úgy éreztem (kicsit jogosan is), hogy itt nem veszi senki figyelembe az én orvosi félmunkaidőmet, és mások szervezési hibáiból akarnak engem túlóráztatni. Úgyhogy határozottan, de remegő hangon, és indokokat fel nem sorolva, mintegy makacsul nemet mondtam neki is, de ez mégsem kellemes érzés, hiába volt rá alapos medikális és filozófiai okom. Amúgy pedig nem is mesélem jól a történetet, mert az egész úgy kezdődött, hogy reggel be sem akartam menni dolgozni, mert 5-től fél 7-ig tök kemény volt a hasam (aztán elmúlt), ilyenkor a hátfájástól aludni sem tudok, plusz a torkom is fájt a három napig nyitott ablaknál alvástól.

De azt hiszem, így estére ez a nagy lendülettel érkezett agybajom elmúlt. Azt is remélem, hogy egyszer és mindenkorra - a terhesség idejére legalábbis - fenékig ürítettem az idegbaj poharát. Z-vel megegyeztünk, hogy megveszem itt Brüsszelben mindazt, amire a kórházban szükségünk lesz nekem és a babának (ruhák, szoptatós melltartó, pelenka), és ha előbb szülnék, ő majd az első három nap alatt beszerzi gyorsan a többit (a legszükégesebbek: babakocsi, kiságy, pelenkázó, kád, cumisüveg?, cumisüveg-sterilizáló?).

A főnököm pedig visszahívott (igaz, hogy más doksi ügyében), és akkor már higgadtan fel tudtam sorolni az érveimet. Nem tudom, hogy megértett-e vagy csak leesett neki, hogy egy terhes nővel nem érdemes vitatkozni, azt meg egyáltalán nem tudom, hogy elhitte-e a reggeli keményhas-történetet (elvileg tudja, hogy nem szoktam hazudni, de akkor is micsoda egybeesés, nem?). Mindenesetre megértő és szimpi volt, nem is nyaggatott többet ezzel a másik doksival, és időben haza is tudtam menni. 

Most pedig babaruhákat fogok rendelni internetről.

(32+1)

Vallás, hit, család és pár érdekesség

Írtam már, hogy ateista vagyok: soha semmilyen közöm nem volt templomhoz, isten(ek)hez, felekezetekhez. Nem vagyok megkeresztelve, gyerekként mindig is tudtam, hogy a szüleim hozzák a karácsonyi ajándékot, tök sokáig nem olvastam a Bibliát (aztán az Ótestamentumba bele is tört a bicskám), nem ismerek imádságokat és a mai napig elképzelhetetlen számomra, hogy higgyek valami Fennen Valóban, túlvilágban vagy eleve elrendeltetésben – mindez családi örökség, ezt kaptam, így nőttem fel, ezt is fogom továbbadni, nem tehetek mást.

Viszont ma már bánom! Sajnálom, hogy a csíráját sem ültették el szüleim a kétkedésnek vagy a lehetőségnek (bár hogy tehették volna? ők sem hívők). Most, felnőtt fejjel a vallást kapaszkodónak, támasznak, megnyugtatásnak látom. Biztos könnyebben ment volna a lombik-tortúra, ha azt tudtam volna gondolni, hogy a baba akkor jön, amikor jönnie kell, meg hogy nincsenek véletlenek. Önámítás? Oké, lehet, de akkor is könnyebb lett volna.

De nem is ezt akartam igazából leírni, ez csak a bevezető. Azt szeretném elmesélni, hogy mikor és minek (kiknek) a hatására változott meg a véleményem ennyire, hiszen a teljes közönytől, sőt: cinizmustól odáig jutottam, hogy ma már szinte irigylem a hívőket.

13 éve történt, amikor megismertem Z. húgának (Anne) családját: azóta sem ismerek hozzájuk hasonlóan kiegyensúlyozott, boldog és összetartó embereket. Persze az elején azt gondoltam, ez valamiféle álarc, képmutatás, ilyen nincs, a problémáikat biztos a szőnyeg alá söprik, és egy idő múlva minden robbanni fog. Szűzen menni férjhez 23 évesen? Haha, jó vicc, borítékoltam a válást. Minden vasárnap mise szépruhában? Te jó ég, meghalnék az unalomtól. Folyamatosan a Bibliával és az Úrjézussal traktálni mindenkit? Hát, ez nagyon gáz lett volna, de ők soha nem tették.

Csak akkor meséltek a vallásukról, ha kérdeztem, különben nem hozták szóba. Nem akartak egy pillanatig sem meggyőzni, pláne megtéríteni, és amikor fölényesen és csalást szimatolva olyanokat nyilatkoztam, hogy nekem nincs szükségem mankóra az élethez, még csak meg sem sértődtek. Amikor idő múlva rájöttem, hogy semmiféle problémák nem fognak előkerülni semmilyen szőnyeg alól, és hogy a szűzen sorban házasodó fiatalok még mindig nem váltak el, akkor kezdtem el úgy gondolkodni, hogy ez nem csak látszatboldogság, és hogy rossz nézőpontból szemlélem az egészet.

Anne-éknak hat gyerekük van, és amióta ismerem őket, összesen 17 unokájuk született. Ez a szapora gyermekáldás egyébként jellemző is a felekezetükre: ők mormonok. A Biblián kívül a Mormon Könyvét is szent írásnak tartják, ami, ha jól értettem (nem olvastam) a Biblia amolyan amerikai folytatása. Vannak amerikai szent helyeik, amerikai prófétáik, apostolaik, az egész Amerikából indult el a 19. században. Volt többnejűség is, de azt már rég betiltották, viszont tényleg nem dívik a házasság előtti szex. Nem isznak alkoholt vagy kávét, nem dohányoznak, nem káromkodnak. Nincsenek papjaik, a miséken felváltva szólal fel egy-egy egyháztag, aki szinte bármiről beszélhet: a Bibliáról, a Mormon Könyvéről, a saját hitükről, adminisztratív gyülekezeti dolgokról stb., stb, gyakran anekdotákkal tarkítva. Ezeket a gyűléseket nem templomaikban tartják, hanem gyülekezeti termekben és én is voltam már néhányszor: voltak érdekesebb és kevésbé érdekes előadások. Mormon templomból viszont kevés van, Franciaországban azt hiszem nincs is, Amerikában több létezik. Onnan ismerhetők föl, hogy gyönyörűek, hatalmasak és tiszta fehérek, nem egyháztagoknak viszont nem lehet bemenni. Hogy mi zajlik odabent, azt nem is nagyon mesélik el, annyit hámoztam csak ki az előadásukból, hogy van bent egy medenceszerűség a kereszteléshez, és hogy mindenkinek fehérbe kell öltöznie. A fiatalok két évig térítő tevékenységet végeznek külföldön, általában az egyetem előtt: Anne-nak mind az öt fia volt misszionárius (a lánya nem), de maga Anne is elment másfél évre Kanadába anno, onnan van a férje.

Nem mondom persze, hogy csak így lehet és kell boldog családot alapítani, de amit ott náluk tapasztalok minden egyes alkalommal, az maga a harmónia. És remélem, a kisfiamnak majd mesélnek ezt-azt a hitükről, hogy ne olyan elutasítóan és egyoldalúan nevelődjön vallási szempontból, mint én, akibe azt sulykolták mindig, hogy a vallás olyan gazdag és boldog embereknek való, akiknek veszteni- és megköszönnivalójuk van.

Magázódós továbbadós játék

Kaptam egy kérdőívet egy zárt blogot író illetőtől (akit már személyesen is ismerek, annyira jó!), ő már kitöltötte, most én jövök.

Kinek a tehetségét irigyli a legjobban?

A kreatív embereket irigylem. Leginkább az írókat-költőket, akik a szöveggel tudnak bánni és akik bármit ki tudnak fejezni. Soha nem írtam verset, még kamaszkoromban sem, ezért elképzelni nem tudom, hogyan lehet hétköznapi szavakból költeményt fabrikálni. Ezen kívül irigylem az ügyes fordítók tehetségét is, akik – amikor én már rég föladtam volna - megtalálják a pont odaillő szót, fordításuk nem sántít, nem suta, nem modoros, viszont magyaros, és nincs kihagyva semmi.

Melyik a kedvenc könyve és miért?

Nekem ez a kérdés gyanús. Hogy lehet valakinek egyetlen kedvenc könyve? Úgyhogy ezt a kérdést inkább kicserélem arra, hogy Mit olvas éppen? Most a világirodalom egyik legrégibb és legnagyobb klasszikusát, a Don Quijote-t olvasom, és csalódás, mert nem nagyon köt le… érdekes viszont a felépítése: magában a regényben csomó mini-elbeszélést rejtett el, gyakran sokkal érdekesebbek, mint az alaptörténet. Azon pedig meglepődtem, hogy a szélmalomharc-jelenet csak fél oldalt tesz ki.

Ha újraélhetné élete egyetlen pillanatát, melyik lenne az?

Biztos valami utazáshoz kötődne, például amikor először jártam Párizsban, vagy Amerikában… vagy amikor először mentem le Dél-Franciaországba. Hálókocsis vonattal utaztunk, este még a hideg Párizsban aludtunk el, reggelre gyönyörű napfény fogadott, meg a sós víz illata, a párás levegő, meg az a látvány...

Mi az a téma, amiről nem szeret beszélni?

Téma nincs, de nem szeretek panaszkodni. Utálom, sőt, menekülök, amikor véletlenül egy rutinszerű, már-már automatizált és egyáltalán nem konstruktív panaszkodós-nyavalygós beszélgetés kellős közepén találom magam, legyen szó az időjárásról, a menzáról, a munka mennyiségéről, a közlekedési dugókról, a kávé ízéről, a főigazgatóról, az új IT-programokról stb., stb.

Mi az a tulajdonság, amit leginkább kedvel a másik nemben?

A nagyvonalúság, meg a szép hang! A kettő között nem tudok dönteni.

Ki volt az, aki a legjobban elkapta az ön lényegét, és mit mondott pontosan?

Hát ezt nem tudom. Biztosan még mindig keresem a lényegemet.

Melyik a kedvenc idézete?

Most éppen ez: „ A kötődő nevelésnek/folyománya az a tény, hogy a gyermek leevődik/ha nincs szalvéta a fején” 

Mi a legértékesebb tulajdona?

Vagyoni? A lakásom. Remélem, még értékesebb lesz, ha VÉGRE befejezik már azt a négyes metrót!

Hisz a halál utáni életben?

Sajnos egyáltalán nem, pedig mennyi problémát megoldana. De a hitről meg a vallásról majd úgyis írok egy külön posztot, egyszer a kommentekben már beszélgettünk erről.

Ha más hivatást kellene választania, mi lenne az?

Hááát.. a fordítás több szempontból is nagyon nekem való szakma. Először is: teljesen független az ember, úgy osztja be az idejét, ahogy akarja, nem kell értekezletekre rohangálni stb. Másodszor: minden nap lehet valami újat tanulni (szövegtől függően), harmadszor pedig: eléggé, de nem túlságosan kreatív tevékenység, igazi alkotói munka. Szenvedek viszont a hátrányaitól: nagyon magányos az ember (ami a függetlenség-érem másik oldala) és nem kap közvetlen visszajelzést. Mindezt figyelembe véve lehet, hogy egy következő életben az építészetet kellene választanom!  De ez - az előző kérdésre adott válaszom értelmében – hamvába holt ügy…

A stafétabotot tovább kell adnom... Franciakulcs, Martine, Hölgyeim, lenne kedvük? És Molly , bloggerspleenség ellen?

Távirati stílusban

Nagyon elfoglalt kismama lettem így a végére. Hol van már az első trimeszter vánszorgása, amikor halálra untam magam a szobafogságban! Intézni kell a költözést, járok szüléselőkészítőre, le kellene műszakiztatnom a kocsit, olvasom a baba-szakirodalmat (köszönöm Kalib, Varró Dani tényleg szuper!) - a lista hosszú, és nem is férne bele minden a napomba, ha nem félmunkaidőben dolgoznék. Hétvégén négy napra hazautaztunk, ami azért különösen jó hír, mert elhatároztam: ha bármilyen aggodalmat is kihallanék a doki hangjából, akkor lemondjuk az utat. De szerencsére minden rendben volt a konzultáción, a baba már másfél kiló, a méhszáj zárt, és el sem kérték az igazolást a reptéren.

Szóval minden tökéletesen halad! (csak a felújításról ne kérdezzetek)

A szülésznő kompressziós harisnyát javasolt a visszerek ellen...a föl- és lehúzással minden reggel és este jó sokat bajmolódok. Viszont melegít!

(30+5)