„A születésnapon ilyen tányéraknákkal terítettünk, csak nem voltak kiélesítve, persze.”

Elhatároztam, hogy elolvasom Tandori Dezső álnéven írt valamelyik krimijét, így megrendeltem a képen látható könyvet, amely, mint kiderül, három történetet is tartalmaz. Hatszáz oldal, apró betűkkel. Azaz nettó két hét olvasás. 

Mindhárom iszonyú fura olvasmány volt; nem is krimikről, hanem abszurd krimiparódiákról van szó. Összeszámoltam: az első tíz oldalon 34 különböző tulajdonnevet említ, személyek, állatok és helyszínek neveit vegyesen, de anélkül, hogy bármelyikről leírást adna. Mindhárom történetnél jegyzeteltem, nehogy elveszítsem a fonalat, mert képtelenség ennyi szereplőt és relációt számon tartani egyszerre: hogy ki, mikor hol járt, mit tud és mit nem. A végén dupla- és tripla csavarokkal meglett a tettes, a motiváció, de én addigra már sajnos elveszítettem a fonalat, mindhárom alkalommal.

A legtöbb szereplő teljesen bolond. A nevük vicces. Egyetlen veréb élete többet ér, mint sok emberé. A szöveget irodalmi utalások szövik át, nem értettem belőlük egy kukkot sem. De minden úgy meg van komponálva, hogy (elvileg) a végén a helyére kerül az összes elem. Csak éppen a végére már az volt az érzésem, hogy ezek a regények nem nekem, nem az olvasó szórakozására íródtak, hanem a szerző önmagának írta, a saját szórakozására. Végig azt éreztem, hogy ebben az íróban minden megvan ahhoz, hogy színvonalas best sellert írjon, amolyan Agatha Christie-félét, amelyekből kultuszregények lesznek, amelyeket megfilmesítenek, amelyeket egyetemen tanítanak, vagy amelyket évtizedeken keresztül próbálnak megoldalni az olvasók, mint pl. ezt a krimit, amit eddig csak három ember fejtett meg. Ehelyett tehetségét és idejét arra fecséreli, hogy az olvasót kiröhögve képtelen és groteszk rejtélyt tárjon elé, amelyet bravúrosan de követhetetlenül megold.

Erről a szellemiségről egyrészt Bill Watterson jut eszembe, a képregényszerző (ismeritek?) aki a világ legzseniálisabb rajzait készítette egy kisfiúról és játéktigriséről... fekete-fehér kockákban. Ok, ő tényleg világhírű lett a könyveivel (teljesen érthető módon), de a mai napig nem adja el reprodukciós jogokat, azaz a sztori nem jelenhet meg filmen, számítógépes játékon, pólókon, bögréken stb. 

A könyvet kiváncsiságból, no meg a humora és a nyelvi játékok miatt olvastam végig. Példák (kiemelés tőlem): „boldogan álltam kötélnek [...] pedig nem lettem volna köteles”, „... kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba belefulladni!” vagy: „Steve kétkedve méregeti a színházi ügynököt, mint akinek már a foglalkozása se áll jól”. A groteszk miatt amúgy eszembe jutott még Dániel András gyerekkönyvíró is. Mert Tandori bűnügyei kábé ilyen típusúak: 

Ezek alapján: Milt Schrager nagyon dühös volt nagybátyjára, Andy-Frankre, amiért az a neki címzett leveleket nem saját kútfőből írta, hanem egy könyvből másolta. De méghozzá milyen könyvből! Vajon mérge elégséges indítékot biztosított-e neki ahhoz, hogy felrobbantsa az állatkerti vízilót, és Hesco Havirulammal szövetkezve lelője Pannelt? Tradics egészen kétségbe volt esve, hogy nyolc verebe mellől megint belerángatták egy gyilkosságba. Ki lehetett az az elvetemült alak, aki miatt Grdlics madarának el kellett puszulnia? Pedig Grdlics hat éven keresztül minden nap háttal ment ki az ajtón, hogy a madár be ne szoruljon.. A D'Orléans Állatnyomozó Iroda mindent megtesz, hogy kézre kerítse Andy-Frank, Pannel és a madarak gyilkosát!

Szokatlan elalvási tippek

Ki gondolta volna, de évtizedes együttélés ellenére még mindig tudok meg új dolgokat a férjemről. És ő is rólam. Egyik nap kérdeztem tőle, hogy aludt. Mióta ez a pofonegyszerű tevékenység, amit egy csecsemő is könnyedén kiráz a kisujjából, nekem problémát okoz, reggelente érdeklődve kérdezek ki mindenkit az éjszakájáról. Szó szót követett, majd Z. elmondta, amit én eddig egyáltalán nem tudtam: előfordul, hogy éjszakánként kitakarózik, megvárja, míg jól átfázik, majd visszatakarózik, és élvezi azt a primitív, ugyanakkor jóleső érzést, hogy már: nem fázik.

Azt tudtam róla, hogy régebben direkt beállította az ébresztőóráját hajnali háromra, hogy a telefon gombját lenyomva élvezze a tudatot: aludhat tovább.

De ezt a kitakaózós performanszát nem ismertem! Teljesen ledöbbentem, hogy csak most tudtam meg, különösen azért, mert ilyet én is szoktam csinálni!

Évek óta, egymástól teljesen függetlenül ugyanazt csináljuk az ágy két oldalán – anélkül, hogy tudnánk, a másik is ugyanzzel a praktikával él.

(Egyébként a síelésből mindketten betegen érkeztünk haza. Itthon, lefekvés előtt több alkalommal is bevettem a Fervex nevű náthaelleni gyógyszert – soha, semmiféle trükkel vagy tippel nem alszom olyan szuperul, mint ezzel a gyógyszerrel. Először is, fél perc alatt elalszom, majd a mély, pihentető álomból fel sem ébredek egészen reggelig. Rémes, hogy ez már nem megy szer nélkül.)

A lázas ifjúság és a színes éjszakák

Te jó ég, hogy ez nekem mennyire nem hiányzik az életemből! (kint nulla fok volt)

A mai szülők…

 

…valamit nagyon rosszul csinálnak!

Világnyelv

A sípályák mellől indul egy kis fogaskerekű, fel a hegyekbe. Felszálltunk rá Bonival anélkül, hogy utánanéztünk volna, hová is érkezik pontosan. Alig voltak rajta utasok, késő délután volt. Húsz perc elteltével - gyönyörű havas fenyőerdőkön mentünk keresztül - megérkeztünk egy kopár hegycsúcsra (19. századi magyar novellák szerint: bércre). A vonatvezető elkiáltotta magát:  - Most indul az utolsó sílift a gleccserhez, siessenek!

A peronról lépcső vezetett a sílifthez, ahol pár ember várakozott. Mi Bonival fönt azon tanakodtunk, hogy mi legyen. Menjünk tovább lifttel? De hol kell rá jegyet venni? Megnézzük egyáltalán a gleccsert? A völgy már árnyékba borult, a sziklák mögött ment le a nap. Tanácstalanok voltunk, és sietnünk kellett. Kétezer méter magasan voltunk, közel-távol sehol egy lakott település. Rajtunk kívül egyetlen ember lézengett még a peronon. Odajött hozzánk.

- Segíthetek? - kérdezte enyhe akcentussal ugyan, de MAGYARUL.

Ilyen lehet az élet az angolszászoknak, gondolom.

« …kik a természet csodái mellett a városi élet kényelmeit keresik »

Mielőtt elutaztunk volna, feltöltöttem pár könyvet a Kindle-emre. Mostanában sok könyvet olvastam franciául, másokat pedig magyar fordításban, úgyhogy nagyon szerettem volna egy klasszikus, színmagyar szerzőtől olvasni valamit.

Mennyi volt az esélye annak, hogy a 19. századi magyar novella, amit találomra elkezdtem, éppen az Alpokban játszódjon?!

Az elkényeztetett gyerek és az elkényeztető szülők

Helyszín: Decathlon. Szereplők: két fáradt szülő és egy nyafogó kilencéves gyerek.

Elsősorban azért mentünk, hogy sídzsekit vegyünk Boninak, mert a legutóbbit már rég kinőtte, de aláöltözet és sízokni is jó lenne neki, és nekünk megunknak kis kell ez-az. Mindezekre van összesen negyven percünk egy kifosztott üzletben, ahol a legtöbb cucc már csak XS-es vagy L-es méretben kapható. Meleg van, cipeljük a kabátjainkat, hárman háromfelé szeretnénk szétnézni. Boni már indulás előtt elhatározta, hogy kapni fog (!) egy digitális órát a múltkori helyett, ami beázott az usziban és a másik kettő mellé, amelyekkel addig-addig játszott az iskolában, míg a tanár meg nem tiltotta neki, hogy bevigye tanórára.

Én a gyerekrészleg felé vettem az utat, hogy túlessünk a sídzseki és a sínadrág beszerzésén, anélkül ugyanis biztosan nem tudunk útnak indulni. Ha sikerül gyorsan kiválasztani egy viszonylag normálisat, jó méretben, a többi cucc talán már nem lesz probléma. Végre találunk egy jó rikító színűt, amiben lehetőleg messziről felismerjük majd Bonit, amikor a pálya mellől fogjuk nézni, ahogy a síoktató felviszi a gyereket a sílifttel. Rémálmom, hogy elveszítem szem elől. Pont ezért végül is úgy döntöttünk Z-vel, hogy nem csoportos, hanem egyéni síoktatásra iratjuk be, így valamelyikünk mindig ott lehet vele.

Ráadom a látványosan nyűglődő gyerekre (menne már az órákhoz) a dzsekit: iszonyú dögösen áll rajta, szuperul megy a kék szín a gesztenyebarna szeméhez. Gyönyörködöm benne. Persze ugyanilyen jól állt neki a piros is legutóbb, szóval gyanítom: bármit adnék rá, el lennék ájulva. Z-vel együtt másodpercekig meghatottan csodáljuk: milyen szép, milyen erős, milyen nagy! Hogy csináltunk egy ennyire tökéletes gyereket mi ketten?

A probléma akkor kezdődött, amikor megkértem Bonit, hogy vegye fel a sínadrágot is. Abból nem mertem látatlanban 12 éves méretet venni. Boni viszont, látván, hogy megy az idő, félni kezdett, hogy nem tudja kiválasztani az óráját. Nem tökölhettünk sokáig, mert a szolfézs 16 órakor kezdődik, és még oda is kellett érni. Egyébként emiatt még az is megfordult a fejünkben Z-vel, hogy két autóval jövünk a Decathlonba, hogy ha esetleg nagyon elhúzódik a dolog, én tudjak maradni fizetni. Végül elvetettük ezt az ötletet, remélve, hogy negyven perc alatt mindent el tudunk intézni.

Boni viszont továbbra sem akarta felvenni a nadrágot. Ott álltam, karomon a kabátommal, az ő kabátjával, a kiválasztott sídzsekivel, és könyörögtem a gyereknek, hogy fáradjon már el a fülkékhez. Boni puffogva, mogorván elindult. Éreztem, hogy diplomatikusnak kell lennem, mert ha eldurran az agyam, akkor az ő fejében meg megköt a gipsz, és az istennek sem fogja levenni a bakancsát – ergo nem fogunk tudni semmit sem venni, és még szolfézsról is el fog késni.

Az öltözőben mérgesen és duzzogva lerúgta magáról a bakancsot, felráncigálta a sínadrágot, kijelentette, hogy jó a méret! és már vette is volna le. Amikor megkértem, hogy várjon még egy picit, hadd nézze meg az apja is, és hadd kérdezzem már meg az eladót, hogy tényleg ez a méret kell-e, belekalkulálva azt, hogy kell még alá harisnya is – azt már tényleg nem mertem kérni Bonitól, hogy harisnyában próbálja a nadrágot – és Boni erre elkezdett fejeket vágni... akkor azért megint elgondolkodtam az egész szitun.

Basszus, mikor lett volna nekem lehetőségem gyerekként síeleni?! Egyáltalán: februárban elutazni valahová, családdal, szállodába? Soha! Sőt, természetesen arról sem álmodozhattam soha, hogy egy sima szerda délután a szüleimmel csak úgy vásárolgatunk valahol – egy komplett síöltözetet ráadásul! Egy fél pár síkesztyűt nem tudunk volna megvenni! Elgondolkodtak-e valaha a szüleim azon, hogy egyéni vagy csoportos síoktatásra irassanak-e be, hogy két autóval induljanak-e útnak valahova csak azért, hogy különórára is le tudjanak szállítani időben? (nem és nem!) Próbált-e diplomatikusan viselkedni velem az anyám, csak azért, hogy nekem aztán mindenem meglegyen?

Persze rengetegszer szoktam ezekről beszélgetni Bonival, csak hogy megértse: extrán kivételezett helyzetben van. Természetesen nem érti, hogyan is érthetné. Én magam is kivételezett helyzetben voltam kilenc évesen, az anyámnak ugyanis nem voltak Barbie babái, matricái, Commodore 64-e, sőt, fürdőszobája vagy saját gyerekszobája sem volt. Természetesen hiába mesélte.

De megint kiszaladt a számon Boni előtt, mert nem bírtam megállni, mert nap mint nap el vagyok képedve azon, hogy egy mai gyereknek mindene megvan, és mégis elégedetlen. Ott térdepeltem tehát a gyerek előtt a nadrágot vizsgálgatva, amikor felkiáltottam:

– Jaj, istenem, Bonikám, tudod, hogy mennyire szerettem volna síeleni gyerekkoromban! Örülj neki, hogy te mehetsz! Igazán semmiség, ha ehhez fel kell próbálni egy nadrágot...

Csípőből érkezett a kegyetlen és önző válasz, amelyre csak egy gyerek képes:

– Te akarsz menni síelni, mama, nem én! – mondta foghegyről, tudván, vagy legalábbis gondolom, hogy tudta, hogy természetesen bárhogy viselkedik is, bármi történjék is, a két bolond, akik a szülei, mindent megtesz és meg is fog tenni azért, hogy egész gyerekkorában kényelmes, meleg és biztonságos öltözetben tudjon magán síórákat venni a francia Alpok egyik vagy másik divatos síparadicsomában, és ehhez minden diplomáciai érzéküket bevetik és minden megoldást átgondolnak, és fagyoskodva állnak akár két órán keresztül a pálya szélén, hogy közben mint az idióták, lefotózzák és levideózzák a gyönyörű, nagy növésű, erős, gesztenyebarna szermű, kékdzsekis, elkényeztetett gyereküket.

Aki még az órát is megkapta végül a Decathlonban.

Felfoghatatlan

Több mint húszezer halott.

Amikor egy is túl sok.

Interjú

A suli előtt összefutottam egy rég nem látott apukával. Rámköszönt.

 

– Szia! – köszönök neki vissza – Nahát, téged is látni? Sztrájkolsz ma?

– Igen... [elmondja a véleményét a nyugdíjreformról]

– És jól vagytok? Nemrég láttam Antonint. Milyen nagy már!

– Jaj, ne is mondd. Nagyon sok a problémánk vele... [elmeséli, hogy nem akarja megcsinálni a gyerek a háziját, nem tanul, szemtelen]

– A zongora hogy megy neki?

– Az viszont jól, szereti. [a konzervatórium és a zenesuli hosszas összehasonlítása következik]

– A kicsik is játszanak már valamilyen hangszeren?

– Marin most kezdte a klarinétot, Clément pedig a kürtöt, képzeld [vicces anekdoták a két hangszerről, és a kürtöt fújó kisfiúról]

– Haha, remélem, a szomszédok jól bírják!

– Eddig még nem szóltak... 

Szünet.

– És mentek valahová a síszünetben? – teszem fel a kérdést.

– Igen, az Alpokba [szállásfoglalás, síoktatás-foglalás részletezése]

– Aztán vigyázz a karodra, nehogy megint eltörd!

– Ne is mondd! [rövid áttekintés a tavalyi balesetről, gyógyulásról, egészségügyi állapotról]

Szünet.

– És mit olvasol mostanában? – töröm meg a csöndet.

– Semmit! [panaszkodás időhiányról]

– Nézd, ezt ismered? – mutatom Boni könyvét, amit épp a kezemben tartok.

– Igen, Antonin nagyon szereti. A tizedik kötetnél tart. És képzeld, már Tolkient is olvas. [ismerteti a három gyerek könyvízlését]

– Tényleg, láttátok az új Asterixet?

– Nem, de [ismerteti a kritikákat]

Szünet. Közben becsöngettek a suliban. Az apuka megszólal:

– Na megyek, dolgozom egy kicsit, kihasználom ezt a délutánt. Szia!

– Szia!

***

Néha elfelejtem, de az ilyen beszélgetések mindig ráébresztenek a könyörtelen valóságra, amelyet két pontban és három alpontban lehet összefoglalni: 1) a legtöbb ember imád a) saját magáról b) a gyerekeiről és c) az egészségéről beszélni, és 2) egyáltalán nem érdeklődik a beszélgetőtársa iránt.

Álljon itt ez örök emlékeztetőül, ha esetleg egy elrugaszkodott pillanatomban azt merészelném képzelni, hogy a fantasztikus gondolataim, az elképesztő problémáim, a különleges gyerekem és a szenzációs betegségeim bárkit is érdekelhetnek!

Egy kiállításról

 

Ősszel Boniék megnéztek egy modern művészeti kiállítást az osztállyal annak kapcsán, hogy a rabszolgatartásről tanultak. A kiállítóterem létezéséről már hallottam, majd egy hozsannázó cikk is megjelet a Le Monde-ban magáról a tárlatról. Felkerekedtünk tehát családilag, hogy megnézzük ezeket a modern installációkat, amelyeknek alkotója állítólag a szabadság, a rasszizmus és a feminizmus elkötelezett szószólója.

Pár teremből állt az egész kiállítás, köztük volt ez a fenti létesítmény is: homokban egy üres szék, körülötte üveggömbök. De volt menyasszonyi ruha is, az uszályán kis maketthajókkal. Vagy zászlóként lobogó, festett selymek, nonfiguratív ábrákkal. Illetve az egyik teremben egy asztal, négy székkel, alattuk faágak. 

Toleránsan és nyitottan mentünk oda, nem akartam előhozakodni semmiféle lekicsinylő narratívával. Én őszintén nem akartam kimondani azt, hogy „ilyet én is tudok csinálni”. Vártam tehát, hogy hasson rám és megérintsen a kiállítás, vagy legalább elindítson egy gondolatmenetet, beszélgetést. De semmi ilyesmi nem történt. Megbámultuk a kiállított anyagokat, amelyek szerintem erőltetetten szimbolizálták a rabszolgatartást (hajók, amelyekkel Afrikából hozták a ragszolgákat), megcsodáltuk a festett selymeket, aztán összenéztünk Z-vel, és tényleg azt volt az őszinte reakciónk, hogy: ez, meg, mi.

Mármint a festett selymek tényleg szépek voltak, a hajók is ízlésesen voltak elrendezve a menyasszonyi ruhán - de az IKEÁ-ban ugyanilyen szépek a vásznak, és a ZARA-ban hasonlóan ízlésesek a kirakatok, és ott legalább nem akarnak belemagyarázni semmit a vásznakba és a ruhákba. További provinciális (vállalom) reakciónk volt még, hogy 1) hát basszus, még jó, hogy ingyenes volt*, és hogy 2) ebben a gyönyörű épületbe miért helyeznek el ilyen izéket, nem lehetne jobban kihasználni? Amikor ilyen magasak a négyzetméterárak?

Boni egyébként még otthon elmagyarázta, hogy a legutolsó teremben el lehet helyezni a látogatóknak is valamit! Egy oltárszerű műalkotásba bele lehetett tenni bármit, amit csak akartak. Az egész osztály kiürítette a zsebeit: ki tollat, ki zsepit tett bele, Boni az előző heti – nem tudom már, honnan származó – belépőjegyeket rakta bele, amelyeket mostani, második látogatásakor izgatottan próbált megtalálni. És meg is tette: a tollak, fecnik, hajgumik, rágópapírok, pénzérmék, műanyag gyűrűk, radírok, kupakok, kavicsok, kitűzők, gyöngyök, cumik, szalagok stb. között sikeresen agnoszkálta a belépőjegyeket, amelyeket hetekkel ezelőtt ő rakott oda. Vidáman mutogatta, majd azt kommentálta, hogy a többi gyerek mit hagyott ott.

Nosza, mi is megnéztük, mivel járulhatunk hozzá az épületes műalkotáshoz, és gyorsan kiforgattam én is a zsebeimet: egy csat, egy összehajtott papír, egy műanyag bigyó. Odatettem én is az installáció aljára, amely most már tényleg leginkább egy... kukához kezdett hasonlítani.

Kifelé menet már azon röhögtünk, hogy ez az ügyes nő eladja a kukát műalkotásként, de úgy, hogy ráadásul nem is ő szórja bele a szemetet.. Na, ilyet biztosan nem tudnék csinálni!

* Közvetve persze minden adófizető hozzájárult valamennyivel a kiállításhoz.

A kreatív gyereknek

 

…mindig van valami jó ötlet a tarsolyában!