Azért furcsa egy világban élünk

A felnőttek és a kamaszok világa között feszülő kibékíthetetlen ellentét évszázados építményéhez szeretnék hozzájárulni egy saját kis téglával. Rengeteg mondanivalóm lenne basszus nem igaz, hogy ezek a tinik ilyen buták, együgyűek, egykedvűek, motiválatlanok, lusták lennének de inkább nem mondok semmit.

Lili (18) vigyáz Bonira a nyári vakáció utolsó hetében. Tegnap vacsorára paradicsomos tészta volt, amire ki-ki sajtot reszelhetett... volna. Csak éppen Lili nem tudta, hogyan kell használni a reszelőt!

– Melyik oldalán kell reszelni? – kérdezte a reszelőt forgatva, és látván e vígjátéki fordulattól nevetésre görbülő szánkat, szabadkozva hozzátette: Még soha nem csináltam ilyet!

Nem tudom eldönteni, mi a furább: hogy egy lassan nagykorú lány 1) soha nem reszelt még semmit életében, vagy hogy 2) nem tudja megállapítani kapásból, hogyan kell csinálni?!

Gúzsba kötve táncolni

A fordítók mindennapjai

Kinyitom a doksit. Átfutom rajta a szemem. Soha, soha, de soha nem olvasom el előre a szöveget. Pedig jobb lenne, biztos hatékonyabb lennék. Csak az a baj, hogy akkor már az olvasáskor elunnám az életemet. Elég a dokishoz kapott rövid ismertetőt, leírást, tájékoztatót, referenciadokumentumot, csatolmányt, útmutatót stb. elolvasni. Mondatról mondatra haladok, hogy legyen egy kis izgalom az életemben. Sőt, olyan is van, hogy a mondat végét sem olvasom el, úgy esek neki az első részének. Aztán ha valami nem világos, ígyis-úgyis előre kell kacsingatnom, de nekem az vált be, hogy fordítok, mitha az életem függne tőle. 

Van, hogy a fordítás kínszenvedés. Ülök egy mondattal szemben, amit már megérteni is nehézkes, hát még lefordítani. Keservesen, nyögvenyelősen írom az egyik szót a másik után. Ilyenkor minden önfegyelemre szükségem van ahhoz, hogy ne nézzem meg az Indexet percenként. 

Mikor nehéz a fordítás? Először is, ha rossz az eredeti szöveg: ellentmondásos (egy bekezdésen belül állít valamit és annak az ellenkezőjét), hibás (nem anyanyelvű írta), logikátlan (ok-okozat felcserélése), trehányul van fogalmazva (szóismétlés). Vagy ha az indo-európai nyelvek és a magyar nyelv különböző logikája miatt az eredeti mondat (pl. felsorolás, pontba szedés) nem működik. Vagy ha sok és ismeretlen terminológia megakasztja a lendületet, hiszen minden egyes szónak külön utána kell nézni. Vagy ha szlogeneket kell lefordítani. 

Van viszont egy olyan kegyelmi állapot, amikor eljön a flow és a fordítás tényleg kihívás, kreatív alkotómunka. Egyik mondatot fordítom a másik után, minden klappol, metaforák a helyükön, nem fog ki rajtam a huszadik hátravetett mellékmondat és a sok nominális szerkezet sem. Csak úgy ontom magamból a frappáns, rövid, tömör, közérthető mondatokat. Olyan választékos vagyok, mintha Grécsy László és Szabó Magda lánya lennék. 

Kár, hogy ez viszonylag ritka, egyrészt mert ott az a sok adminisztráció (ide kattintani, oda beregisztrálni , ezt kinyitni, arra a programra várakozni stb.), másrészt meg az embert mindig megzavarják a bejövő e-mailek. Hiányzik a belemélyedés. Meg azért az is ritka, hogy csak úgy az égből belepottyanjon az ember ölébe egy érdekes doksi; általában van előzmény, ahhoz kell igazodni, úgy a terminológiát, mint a stílust tekintve. 

A cél az, hogy 1) pontosan ugyanazokat az infókat adja át az ember, mint a forrásszövegben, de 2) tökéletes magyarsággal, azaz ne érződjön rajta, hogy fordítás. Összevonás, zárójelezés, kettőspontozás, áthelyezés, rövidítés megengedett, az értelmezés néha egyenesen elengedhetetlen. Esetenként a lehetetlennel határos mindkét kritériumnak megfelelni. Ilyenkor én a szép magyarságot választom, és eltűnnek bizonyos (nem annyira fontos) eredeti elemei a mondatnak. Az idő fontos tényező; én akkor szeretek a legjobban dolgozni, ha épp elegendő időm van a fordításra, se több, se kevesebb. A legrosszabb az, amikor rengeteg idő áll rendelkezésre egy szar feladatra. 

Átolvasom, átlalában egyszer. Ahol valami furcsaság van, ott esélyes, hogy félrefordítottam valamit, azt újra meg kell nézni. A kész szöveget átadom a lektornak. A lektorálás bizalmi munka, hiszen a fordítás gyakran szájíz dolga. Teljesen változó, hogy ki, hogyan nézi meg a szöveget, és az is kollégától függ, hogy én hogyan reagálok erre. Nagyvonalakban kétféle lektor létezik a világon: a Bonviván, aki örül, hogy jól fordított szöveget kap, amivel nincs sok melója, és amit lelkesen kommentál és boldogan szmájliz; valamint a Véreskezű, akinek az az életfilozófiája, hogy semmilyen szöveg nem elég jó, és ötévente egyszer ad pozitív visszajelzést. Én az utóbbi típusú kollégákkal dolgozom, és sok időbe telt, amíg elfogadtam ezt az (amúgy respektálandó) elvet. Ma már örülni is tudok a tüzetes átvizsgálásnak, és kis füzetbe vezetem a jó(bb) megoldásokat, amelyekről nem is értem, hogy tulajdonképpen nekem miért nem jutott eszembe?!  

És végezetül, egy típikus fordítói betegségről: amikor az ember egy szórólapot sem tud elolvasni úgy, hogy magában ne szerkessze át az egész szöveget, javítsa a helyesírási hibákat, a központozást, a szóismétléseket. Őrületes dolgokat adnak nyomtatásba, higgyétek el!

Egy újjászületés kapujában

Mindenféle reumatológusok folyton rá akarnak beszélni egy új terápiára azok helyett a gyógyszerek helyett, amelyeket jelenleg szedek (és már vagy 15 éve, leszámítva a terhességet). Legutóbb tavasszal jutottam el egy új sztárreumatológushoz, másfél évet kellett várnom a konzultációra. Ez a pasi viszont valami olyasmit mondott, ami miatt életemben először komolyan elgondolkodtam az új terápia lehetőségén: szerinte a vesém nem fogja bírni ezt a sok gyógyszert!

Te jó ég, én meg mindig a gyomrom miatt aggódtam. Azt mondta, nefrológusok sokat tudnának mesélni arról, hogy hány egészséges ember szorul dialízisre gyógyszerek miatt. Félénken megkérdeztem, hogy de akkor is, ha sokat iszom? Csak legyintett. Sötét jövőt ígért a legyintése.

Jól meg is ijedtem, de még mindig gondolkodtam. Az állapotomat nem éreztem annyira súlyosnak, hogy komoly terápiákba kezdjek (ágyúvalverébre-effektus). Ő is azt mondta, nézzek utána, jöjjek vissza szeptemberben, döntsem el, mérlegeljek. Ez az új terápia csak 20 éves, húsz év múlva megyek majd nyugdíjba, tervezem körbeutazni a Földet – nehogy már a terápia még most ismeretlen mellékhatása miatt ki tudja, mi legyen velem. De a dialízis se jobb perspektíva.

Az Élet döntött helyettem, és olyan reumás fájdalmakat küldött nekem a nyárra, hogy nincs is már min gondolkodnom: bele kell vágni! Ez az, amikor minden rosszban van valami jó, nem? Rossz volt, hogy hetekig úgy fájt a nyakam, hogy alig bírtam aludni: napközben még okés volt, de ahogy a fejemet a párnára tettem, csillagokat láttam. Nem tudtam úszni, gyalogolni se sokat. Bonival soha eddig nem volt gond a reuma, valahogy mindig sikerült kivennem a kiságyából, amíg baba volt, elkapni, amikor kétévesen a saját feje után akart menni, de most, hogy biciklizik, ezt a tempót nem bírom, képtelen vagyok rohanni utána. Nem tudom elvinni biciklizni! Tiszta gáz.

Úgyhogy megcsináltattam a maratoni vérvételt, a tüdőröntgent, hátra van még az engedélyeztetés az egészségbiztosítóval, és szeptemberben kezdek. Viszont még egyáltalán nem olvastam utána a terápiának, sőt, a gondolat is tökre elszomorít, hogy egy ilyen öregasszonyos nyavalyára életre szólóan minden hónapban injekcióznom kell majd magam valami szerrel. Meg egyáltalán, hogy fogok utazni, ha ezt a cuccot mindig a hűtőben kell tárolni?

De nézzük a jó oldalát: lehet, hogy újra fogok tudni sportolni: biciklizni, tollasozni, úszni, kirándulni! Esetleg síelni, futni? Hú, hihetetlennek tűnik.

Ezt még egy gyerek is tudja!

Ma egyszerre bizonyítottunk be két különböző egyetemes igazságot, amelyek így szólnak:

1) Az ember hosszú-hosszú ideig rendelkezhet érvényes jogsival és vezethet balesetmentesen anélkül, hogy az összes KRESZ-táblát ismerné.
2) Egy nem egészen ötéves kisgyerek is képes új, hasznos és fontos ismereteket átadni egy felnőttnek.

Boni ma elmagyarázta az apjának a két tábla közötti különbséget:

Z-nek ugyanis fogalma sem volt róla. Persze nem hitt nekünk! Ráadásul olyan profin és meggyőzően érvel, annyira fel tud háborodni, hogy egy pillanatig elgondolkodtam azon a lehetőségen is, hogy a KRESZ országról-országra változik. Az internet zárta le a vitát, és adott meggyőző definíciókat a megállás és a várakozás fogalmára.

A férjem ugyanis, képzeljétek, egészen a mai napig azt hitte, hogy a tiltás egyetlen áthúzás esetén csak az út egyik oldalára, míg a két áthúzás esetén az út mindkét oldalára vonatkozik!

We had joy, we had fun... we had seasons in the sun...

Jaj istenem, Z. egyik öccse meg fog halni. Muszáj írnom ezekről az eseményekről, amelyek átszőtték az elmúlt heteinket. Még Budapesten voltunk, telefonáltak, hogy nagyon rosszul van, az áttétek mindenhová eljutottak, a kemó nem működik, abbahagyták, nem műtik, hazaküldték. Pedig másfél éve úgy tudjuk, hogy leküzdi, túléli, szerencsére időben. Egy olyan pasiról van szó, aki mindig vidám, jókedvű, optimista, szimpi – most vagy ő volt túlságosan bizakodó, vagy direkt nem mondta el az igazságot, nem tudom. Soha a másfél év alatt nem volt arról szó, hogy ebbe belehalhat. Küzdött, járt kezelésekre, jól viselte azokat, vidáman számolt be még a negatív fejleményekről is, én biztos voltam benne, és nagyon reméltem is, hogy ha valaki, hát ő megússza.

Aztán amikor már visszajöttünk Franciaországba, kaptunk egy újabb telefonhívást, hogy nagyon rosszul van, éjjel bevitték a kórházba. Z. autóba ült, és noha vendégeket vártunk hétvégére (végül lemondtuk őket), azt mondta, nem meri megkockáztatni, hogy ne azonnal menjen, mert még a végén túl későn érkezik.

És most egy ilyen furcsa helyzetben lebeg mindenki. Állítólag felesleges reménykedni. A szót, hogy meg fog halni, senki nem mondja ki, de rokonok zarándokolnak Normandiába, hogy elbúcsúzzanak tőle. Még él, de már kezdünk múlt időben gondolni rá. Kénytelen az ember a temetést is valamilyen úton-módon beleszőni az elkövetkező hetek planningjébe – borzalom! De hát az ember már csak ilyen racionális lény, szabit kell kivenni, időpontokat lemondani, mittudomén.

Annyira szimpatikus pasi, tényleg. A hét testvérből az első, aki elmegy. Egy egészséges ember, akit megtámadott a rák, pedig járt szűrővizsgálatokra, nem dohányzott. Még lehetett volna jó 20 éve, hogy lássa az unokáit, csináljon egy csomó mindent. Nincsenek fájdalmai. Most. Már! Mert az ő élete a fájdalmakról szólt: valami családi gerincbetegség miatt állandóan fájt a háta, többször műtötték, bicegve járt, a cipőjét pl. csak nehezen húzta le, úgyhogy ő még vendégségben is cipőben maradt. Én, aki a reumám miatt jól ismerem sajna a testi fájdalmakat, csak bámultam mindig, hogyan tudja ilyen vidáman, félvállról venni a betegségét. Én, ha épp krízisem van, ingerült és undok vagyok, ő jó kedvű maradt mindig.

Boninak nem mondunk semmit, szerencsére eddig nem kérdezett. Tudjátok, nálunk a halál tabu, többször is sírórohamai lettek, azóta nem beszélünk róla. Illetve csak annyit mond gyakran, hogy majd bevesszük az örök életet garantáló gyógyszert, és nem halunk meg (bólogatok). A múltkor a játszótéren mesélte egy apuka, hogy a kisfia (6 éves) pszichológushoz jár, mert nem bírja feldolgozni a halált. De hát, döbbentem meg, mit tud ezzel kezdeni egy pszichológus?? A halál borzalmas, rettenetes, elkeserítő... nem pszichológushoz kellene járni, hanem TEMPLOMBA! Na ott, ott vannak válaszok... de egy pszichológusnál?!

És tegnap, miközben énekeltem az altatódalt (Erdő mélyén estvéledtem), Boni századszorra is megkérdezte, hogy mit jelent az, hogy „jói Stenem”. Kilencvenkilenc alkalommal azt mondtam, hogy kérdezze meg Anne-t. Tegnap viszont valahogy lemondóan azt válaszoltam (még én is jól meglepődtem), hogy az Isten az, aki minket megteremtett. Na nem mintha elkezdtem volna hinni bármiféle felsőbbrendű és mindenható erőben, de már elegem volt ugyanarra a kérdésre mindig ugyanazt válaszolni. De te jó ég, milyen szuper lehet ezt komolyan elhinni, és mennyivel egyszerűbb lehet így gyereket nevelni; most folyton azon töröm a fejem, hogy honnan vannak a bolygók, a hullócsillagok, miért hullámzik a tenger, miért vannak szúnyogok, miért szőrös a kutya és miért nem tud úszni a bárány stb., stb. Ellenben egy ilyen aduász kártyával mindenre megoldás és válasz az, hogy mert Isten így teremtette! Jaj, de sajnálom, hogy ateistaként nem nevelhetek Boniból hívő embert.

Kölcsönös elvárások és elégedetlenkedés

Sok minden hiányzik (hiányzott) számomra ahhoz, hogy mamámat ideális anyukának tartsam. Például:

-  Jó lenne, ha szeretne beszélgetni, jóízűen, anekdotázva, érdeklődve, arra időt szánva, viccesen, ítélkezés nélkül.
- Ha lenne türelme és kedve Bonihoz, ha őszintén élvezné a vele töltött időt, nem csak kényszerként tekintene rá.
- Szerettem volna egy olyan anyukát, akinek vannak barátnői, barátai, akinek van egy külön élete és társasága.
- Aki beiratkozik franciatanfolyamra, könyvtárba, aki koncertekre, moziba, kiállításokra, uszodába jár.
- Aki jól öltözködik.
- Aki nem szidja ennyit, és ilyen gyűlölködve az Orbán Viktort.
- Aki árnyaltan gondolkodik, toleráns, széleslátokörű, olvasott.
- Aki nem bámulja a TV-ben a hülye sorozatokat.
- Aki többször jön minket meglátogatni, és olyankor szabadidejében felfedezi a várost, nem csak a konyhaasztalnál ül és sudukuzik.
- Aki számon tartja a dolgaimat, pl. mikor érkezünk Mo-ra, milyen gyógyszereket szedek, pontosan hol és mit is dolgozom.
- Akinek bármikor szívesen mesélnék magamról.

Sok minden hiányzik (hiányzott) a mamán számára ahhoz, hogy engem ideális lánygyereknek tartson. Például:

- Szeretné, hogy kevesebbet dumáljak feleslegesen.
- Hogy imádjam a kutyájukat.
- Tuti azt szerette volna, ha másik pasit választok.
- Szeretné, hogy érdekeljen a kertészkedés és a főzés, és hogy recepteket osszunk meg egymással.
- És hogy ne szórjam a pénzt felesleges hülyeségekre.
- Szerinte szigorúbban kellene nevelnem Bonit, el lesz így rontva, látszik már (bezzeg ő!).
- Különben is, az ő mércéjéhez mérve kupis vagyok, rendetlen, felelőtlen, és nem vigyázok a dolgaimra.
- Nem a 8. kerületben kellett volna lakást vennem, össze fog dőlni a ház.
- Neki soha nem voltam elég szép (ő maga gyönyörű volt fiatalon).
- Szeretné, hogy mindent elmondjak neki.

Egy őrült nő vallomása az elméletről és a gyakorlatról (sokkoló videóval)

Hiába, hiába, hiába vallom, hogy értetlenül állok a függőség bizonyos formái előtt! Például teljesen ledöbbentenek a bagósok, első helyen pedig a saját anyám előtt, aki havi 40 ezer forintot költ arra, hogy fokozatosan, óráról órára mérgezze magát. Úgy, hogy a saját (láncdohányos) nővére agydaganatban halt meg. És úgy, hogy a cigarettán kívül baromira ügyel az egészséges életmódra: vitaminkapszulákkal, reformkonyhával, olivaolajjal, barnarizzsel, sok sétával és friss levegővel ügyel az egészségére. De minek, ha közben meg hetvenféle rákkeltő anyagot visz be a szervezetébe, önként, sőt, még fizet is érte??

Senki nem hisz már neki, amikor fogadkozik, hogy abbahagyja. Vannak is ilyen fellángolásai, ideig-óráig bírja, aztán olyan ideges lesz a nikotinhiánytól, hogy reszkető kézzel gyújt egyik cigiről a másikra. A papámmal kétnaponta járnak bagóért; kérdeztem, ledöbbenve, hogy miért nem veszik meg előre az összeset, hogy ne kelljen folyton kocsiba ülniük? Hát mert akkor 10 nap alatt elszívná az egész havi adagot – világosított föl a papám.

Hiába állok ugyanilyen értetlenkedve a folyamatos fogyókúra, mint népjelenség előtt. Mármint abban az esetben, ha az illető képtelen lefogyni. Mert a logikus az lenne, hogy a fogyni vágyó emberek keveset egyenek egészen addig, amíg el nem érik a kívánt súlyt. Ezzel szemben azt látom magam körül, hogy a túlsúlyos emberek szenvednek a kilóiktól, a betegségeiktől és a ruhatáruktól, miközben tolják a fagyit, a rántotthúst, a lángost, a csipszet, bújják a főzős oldalakat a neten, cukorral isszák a kávét, desszertet esznek ebéd után, és fogadkoznak, hogy majd holnapról. Hát hol itt az ésszerűség, a ráció, az önfegyelem, összefüggések meglátása és az elvek alkalmazása?

A valóság persze teljesen más. Addikció témájában nemrég körülnéztem a saját házam tájékán is, és hát rettentő dolgot láttam. Z. ugyan mondja már egy ideje (évek óta), hogy baromi idegesítő, ahogyan a hajamat csavargatom. Tervezte, hogy lefilmez, hogy megmutassa: mennyire idétlen látványt nyújt egy középkorú nő, amint belefeledkezik a hajcsavargatásba. És hazafelé jövet, hátul az autóban ülve meg is tette: titokban fölvette, ahogy vezetés közben, az autópályán az ujjaim között tekergetem a tincseket. Ha valakinek van kedve, meg is csodálhatja:

Én azért döbbentem le elsősorban, mert fogalmam sem volt róla, hogy éppen a hajamat tekergetem. Egyáltalán nem tudtam róla, hogy ennyit, és hogy ilyen idegbeteg gyorsasággal. Másodsorban pedig tényleg őrült egy látvány! Konkrétan gusztustalan. Jó, mindig gondoltam, hogy nem egy elegáns szokás, de hogy ennyire rémes legyen?? Most lehet hogy évek óta mindenki azt nézi, hogy micsoda őrült mutatványt végzek a halammal?

Mert én várakozás, fordítás, sorban állás, sőt, még beszélgetés során is szoktam tekergetni. Emlékszem, nemrég egy barátnőmmel vacsoráztunk együtt, és amikor leültünk az asztalhoz (semmi sztessz vagy sietség, sőt, tök érdekes témát vitattunk meg), egyszer csak éreztem, hogy most sürgősen ki kell tekergetnem az egyik oldalon a hajamat. Mert csak akkor tudok figyelni, ellazulni, koncentrálni. Egy idő után megkérdeztem a barátnőmet, hogy zavarja-e (tudtam, hogy őszinte lesz), és mondta is, hogy nagyon, de ő magától nem szólt volna.

Persze minden hajmosás után szent fogadalommal indítom az Új Életet, amelyben nem lesz hajcsavargatás. Minden reggel megújítom a fogadalmamat. MINDEN ÓRÁBAN kudarcot vallok, évek óta. Még most is, hogy megnéztem magamról a videót, hiába volt az az első reakcióm, hogy te jó ég, akkor én azt soha!! a második mozdulatom az volt, hogy odakaptam a hajamhoz. Egy ilyen stresszes szituban nincs is jobb, mint egy jó kis cigi, süti hajcsavargatás.

A lakásnemvásárlás kapcsán megismert férfiúk

Volt először is ez az Ördögfióka László, akit persze nem így hívtak, de nagyon hasonló volt a neve. Az ingatlanosok összes sztereotípiáját megtestesítette, azaz a szeme sem állt jól, és egy szavát sem hittem el. E-mailekre nem nagyon válaszolgatott, jobban szerette a telefonhívásokat, én viszont nem tudok Boni mellett bármikor telefonálni (beledumál). Akadozott hát a kommunikáció. Májusban találkoztunk először, akkor végigmutogatta az épülő ház lakásait (szinte mindegyik eladó volt még), most júliusban a jobb lakások már elkeltek, kivéve a legfölső emeleti Álomlakást (hatalmas ablakok, gyönyörű kilátás, terasz, két szoba), amire rögtön szemet is vetettünk.

Minden nap felmentem megnézni, fölvittem a mamámat is, egy barátnőm is eljött. Érdekes, de az ellen sem volt kifogásuk a munkásembereknek, hogy Bonit is fölvigyük, noha életveszélyes helyzetek sora fogadott ott minket (csúszós lépcsőház, liftakna, egymásra halmozott itong-téglák stb.). Nagyon erősen fogtuk a kezét. Mivel a ház velünk szemben épül, naponta összefutottam az építésvezetővel, aki kiköpött Kepes András volt (fiatalon): meleg barna szemek, szimpatikus arc, az ember úgy érezte, bármit megvenne tőle, ugyanakkor mindketten tudjuk Z-vel, hogy a fizimiska nem jelent semmit. Jól emlékeztünk még a Terror Háza legutolsó termére, ahol jobboldalt vannak az áldozatok, baloldalt pedig a hóhérok fotói. Szimpi és jóképű, valamint rosszarcú emberek mindkét oldalon ugyanolyan arányban szerepeltek.

Egyszer láttam az építtettő vállalkozót is, ő viszont Putyinra emlékeztetett: rám se pillantva szált vissza a klímás, fekete autójába. Nehéz ilyenkor a fent említett elvet alkalmazni, azaz hogy a külső megjelenés nem számít. Mégiscsak egy unszimpi vállalkozót láttam, aki üzletel, seftel, adótcsal, átvág, eltűnik, adott esetben pedig csődbe megy – gondoltam. Kár, hogy az ilyen üzletemberek kezében vannak a szép panorámájú lakások, amelyekről racionálisan nem, csak emocionálisan lehet döntést hozni (azaz egy pillanat alatt beleszerettem, még ha csak befektetésnek akartuk is venni, kiadásra, azzal a hátsó gondolattal ugyanakkor, hogy Boni Budapesten jár majd egyetemre).

Kellett egy műszaki ellenőr. Riasztottam mindenkit a rokonságban, baráti körben, napokig vártam egy e-mailre, óránként hívtam egy megadott számot, míg a végén könyörögnöm kellett egy Úriembernek (pedig nem vagyok az a könyörgős típus) (főleg nem pasikkal!), aki annak ellenére elvállalta, hogy már nem dolgozik műszaki ellenőrként.

És végül volt az Ügyvéd, egy tök korrekt és határozott fazon, aki azzal kezdte az egy órás konzultációt, hogy ő bizony bele nem menne egy ilyen újépítésű lakás vásárlásába, Magyarországon ugyanis mindig van ebben kockázat. (Szemben Franciaországgal, ahol Z. szerint nincs, mert bankok vagy biztosítók védik a magánszemélyeket). Mari barátnőm, aki elkísért az ügyvédhez, és akivel szuperul meg tudtuk utána beszélni az egészet, teljesen elhűlt azon, hogy az Ügyvéd magánvéleményt jelent ki a konzultáció első percében. A helyzetet végiggondolva én ugyanakkor arra jutottam, hogy csak örülök a véleményeknek, hiszen hetekig mindenkit csak azzal nyúztunk, hogy segítsen eldönteni: megvegyük-e a 8. kerületben, velünk szemben épülő kis társasház legfelső emeletén épülő, félkész lakást egy olyan pillanatban, amikor a forint-euró árfolyam és az áfatörvény nekünk kedvez, viszont rengeteg ház épül mindenfelé, és a lakásárak emelkednek? Pro- és kontralistákat írtunk, rengetegszer átbeszéltük, törtük a fejünket a jó vétel vs. rizikó kettősén, és végülis arra jutottunk, hogy nem, nem merünk belevágni ilyen balkáni viszonyok mellett. Erősebb idegrenszerre, több elherdálandó pénzre lenne ehhez szükség.

Nagycsalád

- Na, megcsináljuk akkor azt a csoportképet?
- Oké, akkor mindenki menjen ki a fűre!

(5 perc múlva)

- Mit csinálnak Marciék bent?
- Héhé, csoportkép lesz, gyerünk a fűre!
- Várjatok, valaki szóljon Z-nek, hogy csoportkép lesz!
- Partez pas tout de suite, on va prendre une photo de group!
- Itt jól ülök? Ez a szék ezért van kirakva?
- Marciiiii! Daniiiii! Gyertek már!
- Bonikám, vagy az ölembe, vagy a fűre!
- Most mi van, miért Anna ment vissza a házba?

(Újabb 5 perc)

- A gyerekesek előre üljenek!
- Jó a hajam így?
- Dehogy, nem fog megharapni az a kutya, nyugodtan ülj mellé!
- Én hátra akarok állni, szar a hajaaaaam!
- Hol az Imre? Gyerekek, hol az Imre?
- Valaki takarjon már el, nem akarok látszódni!
- Hé, Boni, ne most menj el!
- Fiam, keresd már meg az Imrét, nem tudom, hol kóricálhat!

(Újabb 5 perc)

- Na, mindenki itt van?
- Oda mosolyogj ügyesen, jó?
- Ha a kutya nem lesz benne, nem baj?!
- A kisbabások üljenek a székre!
- Tu ne viens pas là?
- Szerinted így oké a hajam?
- Na most figyeljen mindenki!!!

(1 másodperc múlva)

- Gyere ide, fuss!
- Hajrá Anna! Hajrá Anna!
- Nyugi, 10 másodpercem van!
- Tudod már, hová fogsz futni?
- Gyere ide jóanyádhoz!!
- Itt van még egy hely!
- Villog!!
- Csííííííííííz!!!!

(Katt!!)

- Jaj, fiam, nem lett jó!
- Kész?
- Mehetek, mama?
- Muti! Hagy nézzem!
- Gyertek ide, szerintem nem jó, nézzétek meg!
- Várj, Imre, maradj, nem jó!
- Tényleg...
- Áá, az egyik fele túl sötét, nem látszódtok.
- Mutiiiiiiii!
- Reste là!
- Aki a napon állt, az jöjjön közelebb a fényképezőgéphez, hogy árnyékban legyen. ÚJRAKEZDJÜK!!!

Az elveszett paradicsom

Nem mondok újat azzal, ha azt állítom, hogy egy kisgyereknek nincs szüksége nagy dolgokra.

Gyerekkoromban nagyon szerettem a vakáció napjait az apai nagymamán budapesti telkén tölteni, ami valójában egy nagy gyümölcsöskert volt egy picike házikóval. Úgy is hívtuk: a Gyümölcsös. Busszal kellett menni, hegynek föl, a végállomásig. A végállomáson volt egy bódé, abban egy nő ült; neki az volt a feladata, hogy irányítsa a buszt, amikor az visszafordul – olyan szűkös volt ugyanis ott az út, hogy mindenképpen kellett egy integető-hadonászó ember, nehogy a busz a mélybe zuhanjon. Imádtam nézni a manővert! A busztól kb 10 perces séta (akkoriban az rengetegnek tűnt) vezetett a Gyümölcsöshöz, először földúton, majd a kertek alatt, kilógó tátikák és más virágok között. A kaput, ha a nagymamám otthon volt, nem zárták, nyikorogva-csikorogva nyílt. A házig vezető úton meg-megálltunk málnát szedni; átlógott a szomszéd Juli néni málnája is, abból ritkán ettünk, ugyanis a nagymamámé jobb fajta volt. Nem értettem, hogy miért ültet valaki a kevésbé finom fajtából?

A nagymamám háza olyan pici volt, hogy csak egy ágy, egy fotel és egy kiskonyha fért el benne. A nagyszüleim ezért felváltva aludtak ott. A teraszon zajlott az élet: ott ettünk, gyúrtuk a tésztát, fejtettük a borsót. Milyen jó is volt! Egy kis terasz, viaszosvászonnal borított asztallal, de maga volt a boldogság. A ház hátuljában volt a budi, mi persze a virágbokrok közé jártunk. Volt egy kis füves tisztás, hintaággyal, mennyi pöttyös könyvet olvastam ott végig! Szőlők; a nagypapám borászkodott. Meggyfa: nem szabadott rá fölmászni, ellenben a barackfákra igen. Slaggal locsoltuk egymást nagy melegben, néha elmentünk a kisközértbe nagymamámnak sörért. Juli néninek és neki olyan sörfogyasztási szokásai voltak, amit a mai napig nem láttam máshol: megvettek egy üveg Kőbányait kettőjüknek, kitöltöttek belőle egy-egy pohárral, majd az üveget a maradékkal gondosan visszadugaszolták, és berakták a hűtőbe!

Egyébként nem volt minden falusi-telkes nyaram ilyen idilli. Anyai nagymamámnál pl. teljesen máshogyan éreztem magam, kévésbé szerettem ott lenni. Elriasztott a kosz; undorodtam a küblitől, ami az ágy alatt állt, és amibe éjszaka pisilni kellett, dermedt kiváncsisággal figyeltem, ahogy a szomszéd néni kézzel kitekeri a tyúkok nyakát. Ott is jó volt, de idegen volt minden: a szagok, a szokások, az ételek, az emberek.

Aztán a rendszerváltás környékén a szüleim is megvették a dunakanyarbéli telküket, utána már oda jártunk ki. Először velük; előfordult az is, hogy föleveztünk, majd barátnőkkel, sátorral. Nem cipeltük már haza nagy kosarakban a Gyümölcsösből a sok epret, málnát, barackot, szőlőt, virágot – emlékszem, a nagypapám mindig olyan nehezen vitte a cuccot, hogy egyszer előre kellett szaladnom a buszhoz szólni a vezetőnek, hogy várja meg.

És mivel a nagyszüleim csak bérelték ezt a pici kertet, azt a jó fekvésű budai hegyoldalt bizony eladta a Tanács egy befektetőnek. Véget ért egy koszak, amikor nyugdíjas hobbikertészek jártak ki répát termeszteni és szőlőt kötözni egy olyan helyre, ami már akkor is aranyat ért, azóta gondolom luxus lakóparkok épültek a helyén. Sajnáltuk, persze, de akkor már mi gyerekek, kezdtünk fölnőni, a szüleim meg a Dunakanyarba jártak ki minden hétvégén. Csak mostanában gondoltam rá, hogy az idős nagyszüleimnek mekkora csapás lehetett, hogy hirtelen elvesztették a hétvégi kis kertjüket. Arra konkrétan emlékszem, hogy nagypapám dühösen fenyegetőzött, hogy kivágja az összes gyümölcsfát, ha át kell adnia a bérleti jogot. Szegény, úgyis tudta, hogy ledózerolják az egészet, kit érdekelt az a pár szem cseresznye.

Úgyhogy ez az elveszett paradicsom, ami végülis csak egy kis ablaktalan bódéból állt – terasszal, aszallal, esővizes hordókkal, felfutó indákkal – már a múlté, csak az emlékeimben él. Ami lehet, hogy jobb is, utólag minden régi helyszín, díszlet, olyan kicsi, olyan kopot!

Azért írom mindezt le, mert az utolsó tengerparti esténken, bokáig gázolva a sós vízben, elkezdett hiányozni a Duna. Tök fura, hogy a tengerparton nem éreztem a víz illatát, semmi sós víz, meg jód. Aztán hazafelé, az egyik autópályás pihenőhely mellett megláttam egy erdőt, és felsóhajtottam: tök jó volt a tenger persze, de én igazából a fákat szeretem. Mikor először mentünk ki a szüleimhez vidékre, Z. megkérdezte: Na, hol jobb, itt, vagy a tengerparton?

Boni rávágta, hogy a tengerparton. Én tök őszintèn magamba néztem, és megállapítottam, hogy a divatos fürdővárossal szemben én bizony jobban szeretem a Dunakanyart!

SOS: tapasztalatok újépítésű lakás vásárlása kapcsán?

Van-e itt valaki, akinek konkrét és friss tapasztalatai vannak budapesti újépítésű lakás vásárlásában? Olyasmire gondolok, hogy az építtetőt hogyan lehetne leinformálni, be kell-e járni a lakást építésszel, szerződéskötés és fizetés során mire kell ügyelni, garanciát hogyan lehet érvényesíttetni akkor, ha az építtető esetleg csődbe megy stb. Kiszemeltünk egy félig kész lakást, elhatároztuk magunkat, a forint árfolyama is kedvező, de most azt sem tudom, hogy hová kapjak, mit kérdezzek az ingatlanostól.

Ha valaki tud segíteni, kommenteljen vagy írjon a tamkosk@gmail.com-ra, nagyon köszönöm előre is!

Az emberekben rejlő, világirodalmi horizontú regényekről

Olyan jó lenne, ha valamiféleképpen bepillantást nyerhetnénk a városban, tömegközlekedésen utunkat keresztező emberek életébe. Vagy legalább életkoruk és foglalkozásuklenne a homlokukra írva, csak számomra láthatóan! Tegnap pl. tökre meglepődtam az étterem felszólgálóján, aki elmondta, hogy 40 éves - tízzel többnek véltem. És annyira jó lenne tudni, hová mennek haza a turisták, miután lerótták obligát köreiket Budapesten - norvég hüttébe, német nagyvárosba, holland tanyára? Miért jöttek épp ide, miért éppen most?

Amikor a munkahelyemre busszal megyek, gyakran szoktam látni egy pasit, nagyon férfias, szinte állatias vonásokkal, olyan Mads Mikkelsen-félét, csak sötétebb bőrű kiadásban. A keze ápolt, ujjai hosszúak, körmének formája szép. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy a közeli építkezésen művezető-e, vagy a mögötte lévő filharmóniában elsőhegedűs?

De a kíváncsiságomat a legmagasabb fokra egy fiatal szerelmespár csigázta föl, akiket tegnap láttunk az étteremben, ahol vacsiztunk. Az ő történetükre baromira kíváncsi lennék, de sajna már soha nem fogom megtudni: eljöttünk anélkül, hogy megoldókulcsot kaptunk volna a láttottakhoz. Csak találgatni lehet, hogyan találkozhattak, hogyan szerettek egymásba, hogyan élik a mindennapjaikat, mióta vannak együtt?

A fiú harminc év körüli lehetett, jóképű volt, a lány életkorát lehetetlen volt megállapítani. A srác iszonyú szerelmesnek tűnt, figyelmes, előzékeny volt, többször is átölelte a lányt. A lány kerekesszékben ült: lábát, kezét, de még a fejét sem tudta mozdítani. A srác etette kanalanként, törölte, ami kifolyott. Miután a lány megvacsorázott, evett ő is. A lány valami születési rendellenességgel születhetett: vízfeje volt, végtagjai nagyon vékony voltak és fura szögben, szinte kicsavarodva álltak. Láthatóan extrém súlyosan mozgáskorlátozott volt. Csendben beszélgettek (nem hallottam, milyen nyelven, de talán nem magyarul), vacsi végén szinte egy időben hagytuk el az éttermet. Ők még csináltak egy szelfit a Parlament előtt, majd mi felszálltunk a villamosra.